 |
| Corti odaveszett barátja, Longhi portréjával |
- Carne - nyögte. - Húst.
A lengyel orvos, Jerzy Hajdukiewicz, áttörte magát a körülállók gyűrűjén, és szíverősítőt fecskendezett Corti karjába. Valaki konyakos teát nyújtott oda, amit Corti egy hajtásra megivott. Hajdukiewicz elrendelte, hogy vigyék biztosabb helyre. Két erős lengyel a beteget gyorsan átsegítette a gerinc másik oldalára.
Takaróba burkolták és az egyik jégkunyhóba helyezték.
Úgy tűnt, szinte nem is tudja, mi történik vele. Amikor azonban az élénkítő gyógyszer hatni kezdett, hirtelen mániás állapotba került.
- Most, hogy már tudom az utat is, hajlandó vagy megmászni velem a hegyet? - kérdezte Maurit.
Hellepart feltűnt az összeverődött csoport végében. Corti észrevette, és túláradó, ünnepélyes modorban odakiáltotta:
- Grazie! Grazie! - Úgy viselkedett, mintha már minden sikerült volna, mintha most, hogy ő megmenekült, már nem is volna más veszélyben. Ezután gyorsan Maurihoz fordult:
- Most én kaptam meg a hegytől a magamét, de legközelebb majd ő kapja meg tőlem!
Terray, Sceger és Cassin közel mentek hozzá, és megpróbálták megtudni, mi történt a hegyoldalon, hogy tudnának a többiek nyomára bukkanni. Corti bizalmasan odafordult Cassinhoz és ezt mormogta:
- Riccardo, gondolod, megírják, hogy én vagyok az első olasz, aki megmászta az északi falat?
- Hogyan írhatnák? - válaszolta Cassin. - Hát nem tudod, hogy egy másik ember hátán kerültél fel ide?
Corti meghökkent, Seeger - Nothdurft jóbarátja -, elvörösödött, és azt mondta egyik társának:
- Amikor azt hallom, hogy ilyeneket mond, úgy érzem, mintha ököllel vágnának az arcomba.
Néhány perc telt el, amíg Cortit átsegítették a sokkos állapoton, és alaposabban ki tudták kérdezni. Ellentmondó, összefüggéstelen kijelentéseiből a mentőcsapat tagjai csak annyit tudtak meg, hogy péntek délután óta nem látta a németeket, de úgy hiszi, hogy valahol a felső szakadékban húzódtak meg. Longhi - amint elmondotta -, lejjebb van a hegyen, de legalább kilencven méterrel távolabb, kelet felé. Ez egybehangzott azzal, amit a scheideggi rádiósok jelentettek, de ebből a mentőexpedíciósok egyúttal azt is megtudták, hogy elölről kell kezdeniök a berendezés áthelyezésének fárasztó munkáját. Amíg egy csoport elindult, hogy előkészítse az új rögzítést, Friedli utasítást adott, hogy valakit ugyanazon az úton eresszenek le, amelyen Hellepart ment, hogy a németek nyomát keresve átkutassák a kijárati szakadékok egész radiátorszerű rácsazatát. Hellepart teljesen kimerült, így Friedli a csoport legnagyobb tekintélyű hegymászójához fordult:
- Nos, Terray - mondta -, még mindig vállalkozol arra, hogy lemenj?
- Természetesen - hangzott a francia válasza.
Rákapcsolták Terrayra a hevedereket, a rádiót rászíjazták a mellére. Hajdukiewicz az utolsó pillanatban még elmagyarázta neki, hogyan kell injekciót beadni, majd 12.20-kor elindult lefelé. Fent ragyogó napsütés volt, észak felé a fekete felhők még mindig magasan jártak, azonban már közeledtek az Oberland felé.
Vastag ködtakaró húzódott felfelé a hegyen, teljesen eltakarta a fal alsó felét.
- Sietnünk kell - szólt le Friedli -, közeleg a vihar.
Az első pihenő után, amikor odaerősítették az első hosszabbító kábelt, Terray leereszkedett a legfelső hómező utolsó néhány méterén, és át-harántolt a kijárati hószakadékok alatt végighúzódó sziklaperemen. Friss karcolásokat látott a lágy mészkőben, ahol a Hellepartot és Cortit tartó kábel bevájt a rosszindulatú hegyoldalba.
Tíz év telt el azóta, hogy Terray a barátjával és chamonix-i hegyivezető társával, Louis Lachenallal itt járt ezen a félelmetes hegyfalon. Ahogyan simán ereszkedett lefelé a hószakadékok mentén, úgy tűnt, hogy megint vele van Lachenal, a kopaszodó, vidám fickó, aki Maurice Herzoggal együtt rohamozta meg az Annapurna csúcsát, amíg Terray hétszázötven méterrel lejjebb várt rájuk, hogy segítségükre legyen a gyöt-relmes lefelé mászásban. Terray mély megindulást érzett, amikor látta, hogy az északi falon éppen olyan minden, mint tíz évvel ezelőtt: a hó, a jég, a fekete sziklák semmit sem változtak. Még az eget elsötétítő súlyos felhők, a völgyből felfelé vonuló ködsávok is ugyanolyanok, mint akkor, azelőtt a szörnyű vihar előtt, ami majdnem lesöpörte a két mászót a hegyoldalról. Most is maga előtt látta Lachenal hajlékony alakját, ahogy felhúzza magát a szakadék utolsó méterein, megáll a hegycsúcs jégmezejének szélén, és közben tréfásan odaszól az odaérkező Terrayhez:
- Nos, vezető, mi a véleménye, elég érdekes volt ez a túra?
Lachenal már nincs többé, két évvel ezelőtt elnyelte a Mont Blancon egy jégár hóval fedett szakadéka. Terray még egy utolsó pillantást vetett arra a pontra, ahova azt az utolsó szeget beverte, amely átsegítette őt meg Lachenalt a kijárati szakadékon, majd figyelmét ismét az olasz és a két német sorsára irányította, akiket még csak nem is ismert. Szemei végigkutatták a szaggatott vonalú repedéseket és a hegyoldal felső szakaszának jégpáncélját, de az életnek semmi nyomát sem fedezte fel. Lehetséges, hogy a németek itt vannak életben? Terray nem tartotta valószínűnek, hacsak úgy nem, hogy sikerült valahogy lejutniok a hegyről még péntek délután, amikor Corti utoljára látta őket. Egyébként két dermesztőén hideg éjszakát kellett el-tölteniök a szakadékokban, egy helyben állva, vagy a falhoz erősített kötélen függve. Corti elmondta, milyen állapotban voltak. Elképzelhető, gondolta Terray, hogy Mayer elég erős volt két ilyen éjszakához, de ami a másik németet illeti, ez kizártnak látszott. A felderítő küldetést azonban azért teljesíteni kellett. Még nem ért a második kilencven méteres kábelszakasz végéhez sem, amikor az ereszkedés hirtelen megállt. Megnyomta az adó gombját és beleszólt: - Mi történt? - Választ azonban nem kapott. Ehelyett a háromállomásos kapcsolásban a Kleine Scheideggi megfigyelők és a hegytető közti beszélgetést halottá németül. Ujabb szünet után a fülhallgatójába beszólt egy hang:
- Halló, Terray, hallasz minket? Kérlek, válaszolj !
- Tökéletesen hallok - mondta Terray. - De miért hagytátok abba a leeresztést?
A hang a csúcsról azonban megint csak elismételte:
- Halló, Terray, hallasz? Kérlek, válaszolj!
Most már világos volt Terray előtt, hogy nem veszik az ő adását. Úgy látszik, a több órás használat miatt adójában az elemek kimerültek, vagy a hidegben elromlottak. Fülhallgatóján keresztül egyre hallotta a párbeszédet, hol németül, hol franciául. Nyomogatta az adó kapcsolóját, rázta a készüléket, kesztyűjével a mikrofont csapkodta, de hangját csak nem sikerült eljuttatnia a tetőig. Egy kötélhurokban függött a kábel végén. Helyzete nem volt éppen kibírhatatlan, de láthatta a fekete felhők szakadatlan vonulását, alacsonyabban és közelebb, mint addig. Arra gondolt, milyen nehézségekkel járna, ha rádióösszeköttetés nélkül, heves viharban kellene megtennie az utat felfelé a kábelen. A hegyoldal felé vonuló vihar jeleiből ítélve az is elképzelhető, hogy a felhúzó szerkezet kezelői nem maradhatnak a csúcson. Természetes, hogy akkor a tetőn levők biztonságát előtérbe kell helyezni azokéval szemben, akik valahol lejjebb függnek. Terray reménykedett, hogy ők is látják, mi készülődik és gyorsan felhúzzák. De a percekből egy óra lett, aztán kettő, és ő csak várt és aggódott. Hogy elfoglalja magát és gondolatait elterelje szorult helyezetéről, kicsit jobbra-balra mozgott, azonban hágóvasainak nyomán olyan mennydörgő kőgörgetegek indultak meg, hogy jobbnak látta, ha abbahagyja a mozgást. Szörnyű lenne, ha az általa megindított lavinák sodornák le az esetleg még életben maradottakat a mélységbe.
Az északkeleti falon négytagú mászócsoportot vett észre, de ezek nyilván nem látták őt. Eszébe jutott, hogy Nothdurft bajor alpinista klubjának néhány tagja aznap reggel érkezett a csúcsra, és elindultak a Mittellegi-gerincre, hogy a németek nyomait keressék, annak ellenére, hogy csak halvány reményük lehetett arra, hogy két társuk kijutott a sziklafalakon keresztül és megmenekült. Körülötte hópihék kezdtek szállingózni. Terray teljes erőből kiáltozni kezdett a tőle egy- vagy kétszáz méterre lévő mászók felé. Meglepetésére válasz érkezett, azonban lentről, ahol - jóval lejjebb a hegyoldalon - a közelgő vihart figyelte és minden erejével kapaszkodott az életbe a szívós Longhi. Most már harmadik napja kiáltozta:
- Venite! Venite! Jöjjetek! Jöjjetek! - Terray azonban tudta, hogy aznap már nem vihetnek neki segítséget. Túl késő lett volna, hogy a viharral dacolva újabb leszállást kezdjenek meg. Ekkor Longhi kiáltását elnyomta egy hang a fülhallgatóban :
- Itt Scheidegg beszél. Halló, Terray, hall bennünket?
Néhány perc múlva megrezdült az újból megfeszülő kábel, és Terray megkezdte útját a tető felé. Ide-oda rázódva, horzsolásokkal, vakon vonult felfelé az arcába csapódó, átvonuló hó-felhők között, a közelgő viharfront előfutáraként felerősödő szélben. Amikor végre felért, és barátja, de Booy karjaiba esett, már három óra volt. Néhány percig pihent az egyik hóba vájt barlangban. Amikor körülnézett, érthetetlen látvány tárult szeme elé: Corti négy órával azután, hogy felvontatták a hegyoldalról, olyan állapotban, hogy alig volt benne élet, még mindig ott feküdt a hegytetőn levő jégkunyhóban.
- Jóságos Isten! - mondta Terray de Booy-nak: - Ez az ember nem él túl még egy éjszakát ezen a hegyen. Hát erre senki nem gondol? Azzal, hogy a falból kihozták ezt a szerencsétlent még nem fejeződött be a mentés!
A müncheni mentők azonban lázas sietséggel ástak új rögzítő helyet a kábeles felhúzó szerkezetnek, Friedlit és legénységét teljesen lefoglalta az a munka, hogy őt felhúzzák. Cortiról szinte teljesen megfeledkeztek a munka lázas feszültségében.
Ez a mulasztás Terray számára megbocsáthatatlannak tűnt. - Most pedig - mondta magában -, már elegem van ebből a svájci lassúságból, ami az egész mentésre jellemző.
Terray, akit mélyen megrázott saját élménye a hegyoldalon, és felbosszantott a mozdulatlan Corti látványa, így szólt magában :
- Majd én egy kicsit megmozgatom a dolgokat!
Grammingernek és Hellepartnak - akik merész tervük végrehajtásán fáradoztak, hogy valakit leeresszenek Longhiért — azt mondta:
- Egy ember életét megmentettük, de egészen meg kell mentenünk. Biztonságba kell helyeznünk, mielőtt a vihar ideér! Még egy éjszaka a hegyen biztosan végez vele.
Terray azt javasolta, hogy a csapat oszoljék ketté: az egyik csoport maradjon a tetőn, bár csak egy ezreléknyi esély volt arra, hogy még egy leereszkedést végre tudnak hajtani mielőtt még kitör a vihar. A másik csoport vigye le Cortit a nyugati hegyoldalon és helyezze biztonságba. Friedli és Gramminger beleegyezett a tervbe. Elhatározták, hogy a svájci csapat a hegyen marad és kezeli a kábeleket. A többiek — Terray, de Booy, Hajdukiewicz és a többi lengyel, Gramminger, a Hegyi Mentők, meg Corti barátjai, Cassin és Mauri - vállalják a veszélyes leereszkedést az Eigergletscher felé a délutáni sötétedésben. Ha leértek, később visszaindulnak a csúcsra, hogy folytassák a mentési kísérleteket másnap reggel.
Terray hátára emelte a magatehetetlen Cortit, és a hegytető havas gerincén százötven méteren át cipelte az Eiger legfelső sziklás részéig. Innen keskeny hasadék vezetett lefelé a sziklákon a nyugati hegyoldalon levezető útra. Itt letette az olaszt a hóba, begöngyölte egy csomó hálózsákba, és ráhelyezte egy félig szán, félig hordágyszerű alkalmatosságra. A jól felszerelt lengyelek hosszú nylonkötelei segítségével megkezdték a félig eszméletlen ember leeresztését. Minden 3 5 méter után meg kellett állniok, hogy újabb biztosító szegeket verjenek a sziklába. Ekkor ólmos eső kezdett esni, hamarosan csúszós réteggel vonta be a sziklákat. Megnehezült a szegek beverése is. Terraynak le kellett kaparnia a kásás jeget, amíg rátalált a szegeket megtartó kis repedésekre. A csoport még mindig a nyugati fal legveszélyesebb szakaszán haladt, a csúcsról lefelé vezető meredek lejtőn. Sötétedett és a vihar előszele lökdöste, cibálta a bizonytalan léptekkel haladó betegszállító csapatot, miközben biztos állást kerestek a hordágy leeresztéséhez. Hirtelen a három lengyel által alkotott kötélegyüttes egyik tagja kicsúszott, és a többieket magával rántotta, kezdtek lefelé csúszni a havon. De Booy villámgyors reflexszel elkapta a lengyelek kötelét, és szempillantás alatt ráhurkolta azt a Corti szánját tartó hosszabb kötélre. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy a megnyúló kötél rugalmasan utánaenged, de nem szakadt el, és megtartotta őket.
A csapat féltucatnyi legjobb mászójának hamarosan sikerült összhangot és ritmust teremteni a lefelé haladásban, úgy, hogy rövid idő alatt megtettek vagy kétszáz métert. Amíg a mentőcsapat folytatta a küzdelmes előrehaladást lefelé, Cassin és Mauri néhány percre leváltak, és odakúsztak arra a kiugró bordára, ahonnan felfelé haladva kapcsolatot teremtettek a levegőn keresztül Longhival. Kiáltásukat szárnyra kapta a szél, és Longhi, akiben a menekülés reménye tartotta még a lelket, gyenge hangon visszaszólt:
- Venite! Venite!
- Corragio, Stefano! - biztatta Cassin. - Tartsál ki! Reggel visszajövünk érted!
Miközben siettek vissza, hogy utolérjék a leereszkedő csapatot, még hallották leccoi társuk búcsúszavait:
- Fame! - kiáltozta - Fame! Freddo!
A közelgő viharban, a tetőn a svájci legénység egyre inkább elvesztette uralmát a helyzet felett. Négy órára a hóvihar teljes tömege föléjük és észak felé húzódott, és megkezdődött a havazás. Friedli utasítást adott, hogy hagyják abba a mentési műveleteket. A mentőfelszerelést sietve elhelyezték a hóba vájt odúkban. Friedli meg felhívta rádióján Kleine Scheidegg megfigyelőállomását. Mint a csapat többi tagját, őt is teljesen legyengítette a kimerültség, az alvás hiánya, és mindnyájukat szörnyű éhség kínozta. Friedli adóján ezt mondta von Almen-nek:
- Lemegyünk a nyugati oldalon, és éjszakára meghúzódunk valahol a vihar elől. Ha itt maradunk, még több életet kockáztatunk.
Ezzel délután 4.30-kor a hegytető rádióállomása jelezte, hogy adását befejezte.
Szakadt az eső a völgyben, amikor Friedli-nek ezt az utolsó adását vették. A halál figyelőinek felcsapott turisták százai már otthagyták a távcsőautomatát a teraszon, és behúzódtak a szállodába, körülállták a zongorát, italokat szürcsölgettek és énekeltek. Az aggódó von Almen és segítőtársai felvitették az adóberendezést az Eigergletscher Szállodához, hogy megkíséreljenek kapcsolatot teremteni a lefelé tartókkal. Az eső miatt a távcsövet letakarták, a megfigyelőállomás elnéptelenedett.
Robert Kroon és Alex Des Fontaines, a Life magazin tudósítói, délután 5.20-kor még egyszer kimerészkedtek Von Almen erkélyére. Reménytelenül bár, de az esőn keresztül még egyszer megpróbálkoztak kémleléssel. És mint amikor az utolsó felvonás után még egyszer szétrándul a függöny, a gomolygó felhőket hirtelen derült sáv hasította ketté. A hegy fala egészen Longhi párkányáig kivilágosodott. Ott állt a szerencsétlen, fogoly Longhi. Tisztán látták élénkvörös zubbonyában, ég felé fordított arcával. Kitárt karokkal állt, mintha csodáért könyörögne. Aztán összecsapódott a felhőfüggöny, az eső zuhogott és sötétség borult hegyre és völgyre.
Hat órára felért a rádiófelszerelés az Eigergletscher állomásra. Az első hír rossz volt. Cortit csak vagy ötszáz méternyire tudták mentői a nyugati falon lehozni. Itt teljes erejével lecsapott rájuk a vihar. A továbbjutás lehetetlenné vált.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése