HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (4)

Jurták a láthatáron

Szánok útra készen

Másnap reggel nagy sürgés-forgásra ébredtem. Az igazgató a terepjáró előtt a sofőrrel tanakodott. A kollégák közül egyik a halászbotjait kötözte, a másik töltények után kutatott. Ebből arra következtettem, hogy tovább vonulunk északra, s ha szerencsénk lesz, valami még puskavégre kerül. Nekem is kezembe nyomtak egy vontcsövű puskát.
—  Ez a magáé. Csak távoli célokra használja.
—  Gyerünk gyorsan reggelizni — szólt ránk erélyesen az igazgató. — Ötven kilométeres út áll előttünk.
Percek alatt elfogyasztottam a reggelimet, átvettem a szakácstól a csomagot, s meg sem kérdeztem, mi van benne, mert úgyis tudtam: ismét halat ebédelek.
Feldübörgött a motor, s búcsút intettünk az elszontyolodott kollégáknak, akik örömest részt vettek volna a kiránduláson, de az igazgató hajthatatlan maradt, s azzal hárította el a kérésüket, hogy sok a munkájuk.
Csak Viktor és Jura jött velünk, akik jól ismerték a vidéket, ahová igyekeztünk. Ezúttal mindnyájan a kocsiban foglaltunk helyet.
—  Mit lehet erre lőni? — érdeklődtem társaimtól.
—  Kacsán kívül úgyszólván semmit  —  mondta Jura. — Ha szerencsénk lesz, esetleg sarki búvárt, de annak a húsa majdnem ehetetlen.
—  Annál értékesebb a tolla — jegyezte meg Viktor. — Nem ártana vagy kettőt puskavégre kapni, mert a hálózsákomban vajmi vékony a tollréteg ...
A társalgás lassan abbamaradt. Én a tundrát szemléltem a kilátón át. A többiek a horgászbotokat és a horgokat rendezgették. A kocsi egyenletes gyorsasággal nyelte a kilométereket. Már-már elszunyókáltam, amikor az igazgató hátrafordult.
—  Nézze csak meg azt a hálót, jó-e valamire? — kérte Viktort.
Viktor hátranyúlt az ülés mögé, és húzogatni kezdte a ponyvát, de hirtelen visszakapta kezét, mintha parázsba dugta volna. Csodálkozva néztem rá. Intett, hogy hallgassak. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Égtem a kíváncsiságtól, hogy mi lehet a ponyva alatt, de nem akartam elárulni Viktort.
—  Mi lesz azzal a hálóval? — szólt hátra ismét az igazgató.

Chanti temető

Viktor kelletlenül fordult meg az ülésen, s benyúlt a ponyva alá. Sokáig motoszkált alatta, aztán megragadta egyik sarkát, s lassan húzni kezdte. Csakhogy a ponyva nem mozdult. Én is megragadtam, de így se mentünk semmire. A ponyva alatt ült valaki! Viktor ezt rég észrevette, de nem mert szólni az igazgatónak. Elnevettem magam, amikor felfedeztem: a ponyva alatt ide-oda fészkelődik valaki, hogy a hálót kiszabadítsa maga alól. Viktor közben a ponyvát igazgatta, nehogy lecsússzon az alatta ülő alakról. De ő sem bírta sokáig, kitört belőle a nevetés, s egyetlen mozdulattal lerántotta a ponyvát. Nyina kuporgott a kocsi sarkában irulva-pirulva. Kelletlenül nevetett ő is a társasággal együtt. A sofőr közben megállította a kocsit, mert sehogy sem értette, hogy mi történt.
— Szerencséje van, hogy messze járunk a tábortól — mondta tettetett szigorral az igazgató. — Különben visszaküldeném.
— Megszenvedett érte, megérdemli, hogy velünk jöjjön — vette védelmébe a kolléganőjét Jura.
— Rendben van, mehetünk — bólintott beleegyezően az igazgató.
A sofőr indított.
— Milyen jó, hogy nem kergetett vissza — áradozott boldogan Nyina. — Mióta készülök egy ilyen kirándulásra!
— Közeledünk a tavakhoz — szólt hátra kisvártatva az igazgató.
Miután fölkapaszkodtunk egy köves oldalra, az előttünk fél kilométernyire elterülő völgyben öt jurtát számláltunk meg.
— Ha nem tévedek, az öreg Kim jurtái — jegyezte meg elégedetten Nyikoláj Szergejevics. — Ezek nyenyecek, kerül itt szállás is.
A jurták népe már rég észrevette kocsinkat, s valamennyien ott tolongtak, türelmetlenül várva érkezésünket.
— Jó napot — köszönt oda  nekik hangosan az igazgató, kiugorva a kocsiból, kezet rázott egy fehér szakállú aggastyánnal.
Alacsony termetű, ősz hajú férfi volt, hetvenkilenc éves. Kim Torko, mert így hívták, betessékelt a jurtába, amelyet itt északon ,,csum"-nak neveznek. A település apraja-nagyja ott álldogált a bejáratnál.
— Hol vannak a férfiak? — kérdezte az igazgató.
— Ilyenkor a nyáj körül foglalatoskodnak — világosította fel a házigazda. — Nemsokára kezdődik a nagy őszi vándorlás a délibb vidékekre, s ilyenkor a csordát össze kell tartani, mert másképpen elkallódnak az állatok.
Az öreg Kim intett az asszonyoknak, akik egy távoli sarokban kucorogtak, s össze-összedugva a fejüket, élénken sugdolóztak. Hogy miről beszéltek, azt csak ők tudták, hiszen közülünk senki sem értette a nyelvüket.
— A nyenyecek a szamojéd népek közé tartoznak — magyarázta az igazgató.
A ház asszonynépe szárított hallal és teával kínált bennünket.
— Beszéljen valamit a tundrai életről — fordultam házigazdánkhoz...
— A nyenyec szó a mi nyelvünkön embert jelent. A tundrai nyenyecek alapfoglalkozása ősidők óta a rénszarvas-tenyésztés. Ma is  a rén adja az élelem nagy részét, úgyszintén a ruházatot és számos háztartási cikket is. Ez a köpenyszerű ruha — a férfiakét „malica"-nak, a nőkét „pany"-nak nevezik — meg ez a térden alul érő nadrág — a „szavok" — teljes egészében rénbundából készül. A mintázás nemcsak nálunk, de a többi tundrai népnél is mindig és mindenben a rénszarvasagancsot utánozza. A „malica" alatt — folytatta Kim Torko — ingszerű blúzt viselünk, amely szintén rénszarvasbőr. A rénbőr bizonyos helyeken annyira vékony és puha, hogy vetekedik a flanellinggel. Lábbelink, mind a gyermekeké, mind a felnőtteké, magas szárú rénbőrcsizma, amelyet belül is bundával bélelünk. Legtöbb házi eszközünk, a tű, a gombok, a cifraságok, a késnyelek és egyéb — rénszarvasagancsból készül. Nélkülözhetetlen állat nálunk a rén. Nem is szólva arról, hogy nélküle nem tudnánk közlekedni a tundrán, hacsak nem lenne mindenikünknek egy-egy ilyen tankocskája, mint a maguké — tette hozzá nevetve Kim apó. — A vadászat — folytatta rövid szünet után házigazdánk — csak télen biztosít jövedelmet, a halászat viszont nyáron fedezi az élelmet.
A jurtáról kezdtünk beszélgetni.
— Amíg réntenyésztéssel foglalkozunk, addig jurta is lesz — mondta Kim. — Igen előnyös, mert könnyen építhető és bontható. Meleg, és a szállítása sem okoz gondot. Amíg a tudósok ki nem találnak valami jobbat, addig nem nélkülözhetjük.
— A tudósok már nem egy tervet dolgoztak ki, csak éppen meg kell valósítani őket — szólt közbe az igazgató. — Az egyik montreali kiállításon bemutatták a modern tundrai falutervet. Eszerint az óriási műanyag kupola alatt három-négyezer ember lakhatna. Télen a kupola felül is zárt lenne, ami biztosítaná a mesterségesen szabályozott hőmérséklet állandóságát. Nyáron a kupola fedelét felnyitnák. Az ilyen tundrai falvak felszámolnák a nomádság utolsó csökevényeit is ...
Odakint közben heves szél kerekedett. Az áfonyalevélből főzött tea meg a jurta melege elálmosított.
Szunyókálásomból a jurta körül támadt zaj zökkentett vissza a valóságba. Egy gyerek kukkantott be, és izgatottan gesztikulálva magyarázott valamit házigazdánknak. Kim Torko elmosolyodott, és intett, hogy kövessük.
Odakint, a sátortól mintegy ötven méternyire, a gyerekhad egy vad sarki róka körül viháncolt. Öt-hat lépésnyire álltak tőle, és apró halakkal próbálták közelebb csalni. De a róka megtartotta a tisztes távolságot, s egymás után ropogtatta az odavetett halakat. Szürkésbarna nyári bundája már vedleni kezdett.
— Na tessék — mondta tettetett bosszankodással az öreg Kim. — Néhány napja idejár potyázni a szemtelen. Mintha tudná, hogy ilyenkor senki se bántja.
Gyorsan a gyerekek mögé lopakodtam, s kihasználva a ritka alkalmat, lázasan fényképeztem. A kollégák is egymásután kattintgatták gépeiket. A róka eközben nyugodtan ropogtatta a gyerekektől elkapkodott halakat, s csak arra vigyázott, nehogy túl közel kerüljünk hozzá. A barátkozás nem tartott sokáig. A sofőr, aki mostanáig a motorral bajlódott, hirtelen beindította, s a zajra vendégünk pillanatok alatt elillant.

Pocoknyúl-zsákmány

— Itt az ideje, hogy induljunk a sziklákhoz — javasolta az igazgató. — Nem szeretném, ha túl későn kerülnénk vissza. Viktor és Nyina itt maradnak. Ne felejtsék el, hogy számítunk a halra, amelyet Viktor ígért. Maga pedig — fordult Jura felé — ne felejtse el a puskát megtölteni, mint ez már gyakran megesett...
Kocsink ezúttal dombos-sziklás oldalakon kapaszkodott. A sarki Ural keleti lejtőihez közeledtünk. A tundra itt erősen kontinentális jellegű. Erős, hideg szelek uralkodnak errefelé, s a hó egész nyáron át megmarad nagy fehér foltokban a hegyoldalakon.
—  Jobbra egy hóbagoly — kiáltotta Jura. Az igazgató megállást vezényelt. Körülbelül ötven lépésnyire tőlünk hófehér bagoly állt mozdulatlanul egy sziklaodú szélén.
—  Lőni nem szabad — mondta suttogva Nyikolaj Szergejevics  —,  fényképezni  viszont  igen. Lássuk, kinek sikerül közelebb lopakodnia.
Három oldalról fogtuk közre a baglyot. Én egy kis völgy fenekén indultam el, s már az első lépések után készítettem néhány felvételt, ami biztos az biztos alapon. De a bagoly nyugodtan állt tovább. Hófehér mellén az esti napfény csillogott. A fehér tollazatból élesen kivált a csőr és a lábak fekete árnyalata. Szép, fejlett példány volt, amely becsületére vált volna bármelyik nagyobb múzeumnak. Várt, amíg néhány méterre megközelítettük, akkor fejét lassan körbeforgatta, s néhány erőteljes szárnycsapással felemelkedett. Átrepült egy másik sziklára, alig száz méterre tőlünk.
—  Ha akarja, még  fényképezheti —  mondta  az igazgató. — Hány felvételt csinált?
—  Nem tudom pontosan, mindenesetre sokat. Majd kiderül otthon, hány sikerült belőlük — válaszoltam.
—  A hóbagoly a tundra dísze — magyarázta az igazgató. — Nagyon szeretem ezt a madarat. Kizárólag a sarkkörtől északra elterülő tundrán tanyázik, télen lehúzódik délebbre is. Lemmingvándorlás idején csapatosan követi nyomon a lemmingeket,  hiszen ez a kedvenc tápláléka. Igaz, hogy a hófajdot sem kíméli, de azért nem lövöm… Hamarosan valami egyébre süthetik a puskájukat. Pocoknyúlra.
—  Arra viszont nem vállalkozom — jelentette ki határozottan Jura. — Golyós puskával nem vadásztam még pocoknyúlra.
—  Én meg többdioptriás vagyok — mentegetőzött az igazgató.
— Megpróbálom én — mondtam, és csőre töltöttem...
Betértünk egy mély árokba, s a másik oldalon fölfelé kezdtünk kapaszkodni az összevissza heverő sziklatömbökön. Útközben minden oldalról rövid füttyjeleket hallottunk.
—  Ezek azok — súgta az igazgató. Felkapaszkodtunk egy nagyobb sziklalapra, s várakozó állásba helyezkedtünk.
—  Előbb fényképezzünk, csak azután lőjön — mondta Nyikoláj Szergejevics. — Felesleges elsietni, van elég belőlük.
Rágyújtottunk, s türelmesen várakoztunk. Egyszerre három oldalról is hangzottak a rövid füttyjelek, de látni semmit sem láttunk.
—  Amott egy fióka kuporog — mutatott egy kőlap alá az igazgató. — Nem szabad bántani.
A pocoknyúl-csemete alig volt valamivel nagyobb, mint a felénk jól ismert mezei pocok. Kíváncsian szemlélődött, és időnként el-elfüttyentette magát. Egymásután kattogtak a fényképezőgépek. A zajra megugrott, de hamarosan előbújt, ezúttal, a sziklalap tetején. Előbbi helyén most egy fejlett, hörcsögnagyságú pocoknyúl jelent meg. Fakószürke bundáját csak kerekded fülkagylói szélén tarkította keskeny, fehér sáv. Nagyot füttyentett, s utána kiugrott a kőlap tetejére.
— Most — intett Nyikoláj Szergejevics.
Három felvétel után letettem a gépet, s óvatosan a puskáért nyúltam. Pillanatokig haboztam, de a többiek integettek, hogy lőjek már. A lövés élesen csattant a kőrengetegben. A pocoknyúl felugrott, aztán élettelenül terült el a sziklán.
—  Szép öreg példány — jelentette ki az igazgató, miután gondosan szemügyre vette. — Évek óta tanulmányozom őket. Főleg az érdekel, hogy az uráli pocoknyúl milyen rokoni kapcsolatban áll az altáji és belsőázsiai fajokkal.
Nemhiába sorolják ezeket az állatokat a nyulakkal egy csoportba — gondoltam. — Felső állkapcsukból, ugyanúgy mint az igazi nyulaknál, két pár metszőfog nő ki, s zápfogaik szerkezete is egyezik. Abban különböznek csupán a nyulaktól, hogy fülük rövid  és  kerekded,  lábuk  pedig  egyenlő nagyságú.
—  Télire füvet tartalékolnak,  akárcsak a havasi pockok — magyarázta az igazgató —, ezért „széna-rakóknak" is nevezik őket. Miután a hó lehull, behúzódnak a sziklák alá, s tavaszig az ide elraktározott szénával táplálkoznak.
Ezalatt körben ismét megelevenedett a kőtenger. Egymásután hangzottak el a rövid füttyjelek, s hol előbukkantak, hol eltűntek a köröttünk futkosó pocoknyulak.
— Mára talán elég is lesz — mondta az igazgató, s rejtélyesen hozzátette: — útközben még érhet meglepetés ...
Ez alkalommal a sofőr mellé ült, s egész úton lázasan tárgyaltak. Talán csak nem tévedtünk el — gondoltam. Az út visszafelé teljesen ismeretlennek tűnt. Hepehupás homokos parton jártunk. Itt-ott vörösfenyő nőtt apró csoportokban. Hamarosan előtűnt a Szob folyó hegyi szakasza. Követtük a víz folyását.
—  Viktort keresik — mondta Jura. —  Ha igaz, friss halat vacsorázunk.
Egy nagyobb kanyar után megláttuk Viktort. Ott állt egy mélyen benyúló kőnyelven, s szaporán lengette a horgászbotját. Én is szenvedélyes halász vagyok, de csak akkor halászom, ha fogni is lehet. Márpedig Viktor mellett egy fia hal sem volt. Oldalzsákja is üresen csüngött a vállán.
— Nem nagyon húznak — mondta unottan. — Nem is próbálkozom többet.
—  Ez az első eset, amikor Viktor nem fogott halat — jegyezte meg hitetlenül az igazgató, és sokat-mondóan  tekintett  a  váratlanul  előkerült  Nyinára.
—  Fogni fogtam, csak nagyon keveset — mentegetőzött Viktor.
Odacammogott a közeli nyírfabokorhoz, percekig motoszkált az ágak között, majd két karót húzott elő, melyekről vagy ötven pénzes márna csüngött alá.
— Ravasz fickó — kiáltotta az igazgató. — Már szégyenkezni kezdtem maga miatt, hiszen egész úton dicsértem.
Egymásután kattogtak a fényképezőgépek. Viktort a nap hősévé avattuk, s ezt meg is érdemelte, mert kitűnő  hallevest  biztosított  expedíciónknak.
Reggel furcsa zajra ébredtünk. Úgy dübörgött a föld, mintha front közeledne. Lassan mind kivehetőbbé vált a sűrű lábdobogás, amelybe időnként éles kutyaugatás vegyült.
— Megjött a réncsorda — mondta ásítva az igazgató.
Lázasan öltözni kezdtem. Végre ezt is láthatom - gondoltam. Felrántottam az ajtónyílást elzáró nyírfakérget, s valósággal visszahőköltem. A tundrát fehér hólepel borította, melyen rengeteg fekete pont közeledett.
—  Lehetnek vagy ezren — jegyezte meg az igazgató a hátam mögött.
A jurták háznépe téli öltözetben várta az érkezőket. Elöl haladtak a szánok, megtömve csomaggal és pásztorokkal. A csorda körül legalább harminc kutya futkározott összevissza éhes csaholással.
Házigazdánk ünnepélyesen mutatta be fiait, unokáit és szomszédait.
—  Lesz itt nagy dínomdánom — mondta az igazgató, miután visszavonultunk a jurtába. — Még jó, hogy mi rövidesen odébbállunk.
Később még egyszer kisétáltunk a csordához, mely a jurták körül heverészett. A hónak már híre-hamva se volt. A nyár ismét visszatért, de érződött, hogy ez a kicsi hó már a tél előhírnöke. A rének szorosan egymás mellett hevertek. Körben a kutyák őrködtek, nehogy valamelyik vad bika megugorjon. Ez gyakran előfordul, mert az itteni rének csak félig szelídítettek. Ez a házi rén alig különbözik a vadon élőtől. A rén, vagy magyarul másként tarand-szarvas, nagyjából a szarvasra hasonlít, de alacsonyabb nála, alakja kerekded, a fara felé szélesedő. Bundája nyáron kávébarna színű, télen szürkésfehér, néha egészen fehér. Az összes szarvasfélék közül a legvastagabb bőrű. Bundájának szőrzete tömör és, különösen télen, hosszú. Patája szélesebb, mint a szarvasé, laposra nyomott és mélyen hasított. Nyaka első részén hosszú sörényt visel. A rénszarvas agancsainak hossza és formája rendkívül változatos. Gyakran kerül a szarvasénál sokkal hatalmasabb rén-trófea is. Agancsait évente hullatja, az új fejdísz tavasszal nő.
A rének fő tápláléka nyáron tundrai füvekből, zuzmókból és mohából áll. Nyír- és fűzfalevelet is fogyasztanak. Télen viszont kizárólag zuzmóval és mohával táplálkoznak, amit patájukkal kaparnak ki a hó alól. Állati eredetű táplálékot is fogyasztanak. Különösen kedvelik a lemminget, amelyet szintén patájukkal kaparnak elő. Nemegyszer valóságos lemmingvadászatot rendeznek... A rén ugyanolyan kóborló, mint a sarki róka vagy a lemming. Tavasszal északra húzódik, néha egészen a tengerpartig. Ősszel visszavonul délre, az erdős tundra vidékére. Ezt az utat évente megteszik mind a rének, mind a pásztorok. — Mi a helyzet a vadrénekkel? — kérdeztem.
—  Ma már elég ritka állat — magyarázta az igazgató. — Aránylag sok él még belőlük a Léna folyó deltájának környékén és a Tajmiron. Repülőről végzett népességi vizsgálat szerint mintegy kétszázötvenezer vadrén él ott. Jamál félszigeten a harmincas évek végén még nyolcezer vadrént tartottak számon. Ma azonban nincs több háromszáznál. Ezek elég gyakran kereszteződnek a szelídített rénekkel. Az ebből származó borjak rendszerint vadabbak és szívósabbak.
Megkerültük a jurtákat. A túloldalon lerakodó pásztorokkal találkoztunk. Még nem fogták ki a réneket, amelyek a szánok előtt heverésztek. A rénszarvast legyezőszerűen fogják a szán elé. A vezérállatot rendszerint a bal szélső oldalon helyezik el. A hajtó is a bal oldalon ül, arccal a vezérállat felé. Utazás közben lelógatja lábát a szán oldalán. Egyetlen gyeplőszárral és egy hosszú karóval irányítja a vezérállatot s általa az egész fogatot.
—  Milyen fából készítik a szánokat? — kérdeztem az egyik fiatal pásztort.
—  Szánépítésre legalkalmasabb a nyírfa és a fenyő — felelte, majd odahívta társát, akit úgy mutatott be, mint a legjobb szánépítő mestert.
—  A nyenyec szán messzi földön híres — magyarázta emez. — Amint látja — mutatott körbe —, többféle szán van. A vadászok könnyű utazószánt használnak, a női szán szélesebb és rövidebb. A teherszánon sátorpóznát, prémeket és házi eszközöket szállítunk. Ezek a szántípusok formában, magasságban és szélességben különböznek egymástól. Nézze például ezt az utazószánt. A széles talpakból magas bordák indulnak hátrafelé és rézsút befelé. Ez az építési mód biztosítja az egyensúlyt. A jól elkészített szánnak még a legélesebb kanyarban sem szabad felborulnia — tette hozzá.
—  Pedig  elég  törékenynek látszik —  jegyeztem meg.
—  Ennek ellenére nagyon tartós, bár egyetlen vasszög és vaspánt nélkül építjük — magyarázta a fiatalabbik —, s nemcsak télen, hanem nyáron is használjuk. A rénnel vontatott szán a tundrai népek legbiztosabb közlekedési eszköze...
Több órája úton voltunk már, amikor az igazgató megállást parancsolt. Kiugrott a kocsiból, és Viktorral meg Jurával a térképet böngészte.
— Nem lehetnek messze innen a halbiológusaink. Ez a piros pont jelzi a találka helyét a Nauka hajóval — mutatott a térképre. — A Langotjugánon, azaz a Róka-folyó középső szakaszán vagyunk. Innen hajóra ülnek és néhány nap alatt végighajóznak a folyón, amely az Obba torkollik. Onnan már csak egy macskaugrás Labitnangi. Remélem, kellemes útja lesz. Viktor és Jura elkíséri. Mi Nyinával visszamegyünk a kutatóállomásra. Egy hét múlva mindnyájan találkozunk Labitnangiban.
...A hajót megtalálni nem volt olyan egyszerű. Végül is sok hiábavaló keresgélés után elfogadtuk Viktor javaslatát, aki legjobban ismerte a vidéket, hogy a vízfolyás irányában keressük. Késő délután volt, amikor megcsillant előttünk a Langot-jugán vize. A hajó egy csendes kanyarban horgonyzott. Érkezésünket, úgy látszik, senki sem várta, mert a fedélzet üres volt. Elsőnek az igazgató lépett a hajóra.
— Alszik az egész társaság — jegyezte meg bosszúsan. — Ezek a halbiológusok ritkán hagyják el hálózsákjukat.  Kényelmes társaság — dörmögött tovább.
Felrántotta a hajófenékbe vezető ajtót, s eltűnt a lépcsőlejárón. Viktor és én követtük. Lent egy tágas szoba közepén kerek asztal állt. Hatan ülték körbe, s szenvedélyesen verték a kártyát. Érkezésünket nem is vehették észre, mert olyan füst volt, hogy vágni lehetett, s figyelmüket teljesen  lekötötte a kártya.
—  Jó napot kívánok, s egyben bocsánatot a zavarásért — kiáltott le az igazgató, de hangját elnyelte a hangos üdvrivalgás, amellyel fogadták.
—  Bemutatom a hajó kapitányát — mondta Nyikolaj Szergejevics.
Fiatal, pirospozsgás izomkolosszus közeledett felém.
—  Vaszja vagyok — dörmögte,  s úgy megszorította a kezemet, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim.

Sarki búvár-lesen

Chanti családfő

Már két napja, hogy elváltunk az igazgatótól. Hajónk reggel felszedte a horgonyt, s megindult a Langot-jugán szelíden aláfutó vizén a nagy Ob felé.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elhagytuk a partot, számunkra ez a hajó jelentette az életet. A háló, ebédlő és a konyha a hajófenék első részében volt. Hátulsó részét a motorház és a fürdőszoba foglalta el. A fedélzet közepén volt a kapitányi fülke.
Tervünk szerint délutánra a Nagy Tavakig kellett eljutnunk. Addig is ki-ki a számára kiosztott munkát végezte. Ketten az ügyeletes szakácsnak segédkeztek, egy kolléga a kapitány mellett teljesített szolgálatot, Szása pedig a halpreparátumait rendezgette. A munkamegosztás mindennap változott, hisz a kapitány kivételével az expedíció kizárólag kutatókból állt.
Viktor, Jura meg én a fedélzeten őgyelegtünk. Élveztük a nap enyhe melegét, s a tájat néztük.
A Langot-jugán ezen a helyen nem szélesebb, mint Aradnál a Maros. Helyenként lassítani kellett, nehogy zátonyra fussunk. A két parton elég magas fenyők és sarki nyírek álltak, de néhány száz méterrel odébb már teljesen kopár volt a tundra. Emberi településnek nyomát sem láttuk.
Késő délután érkeztünk meg a Nagy Tavakhoz. A magas part teljesen eltakarta a tundrát, úgyhogy a hajóról semmilyen tavat nem láttam. Ezúttal Viktor vette át a vezetést, s utunkra Jura is elkísért. Horgászbot, puska és tölténytáska, ez volt minden felszerelésünk. Mikor kimásztunk a magas parton, kíváncsian néztem körül. A tavak azonban innen sem látszottak. Kérdően néztem Viktorra.
— Bármennyire is hihetetlen,  az első tó itt van kétszáz méterre — mondta Viktor. — Innen azért nem látszik, mert mélyebben fekszik, mint a tundra. Azonkívül a nyírcserjés is elzárja a kilátást. Töltsön csőre — figyelmeztetett, s máris indultunk.
Beletelt egy jó fél órába, amíg átvergődtünk az átkozott pettyes tundrán. Végre felcsillant előttünk a jó kilométer átmérőjű kerekded tó vize. Partja teljesen kopár volt, csak imitt-amott látszott egy-egy satnya nyírfabokor. Vízszintállása legalább egy méterrel alacsonyabb a partnál. Percekig szemléltük messzelátóval a vizet, amelyen rengeteg apró pontocska úszkált.
— Itt csak golyós puskával boldogulunk — jelentette ki Viktor. — Húzódjék be egy bokor mögé itt, mi átkerülünk a szemközti partra. Tőlünk maga felé úsznak majd a madarak, s ahogy lőtávolságra kerülnek, lőjön.
—  Könnyű azt mondani, de egyelőre azt sem tudom, hogy mire lőjek.
Viktor ismét szeméhez emelte a messzelátót, és figyelmesen kémlelte a tó vizét.
—  Sarki búvár és réce biztosan akad — mondta. — Látok  néhány hattyút is,  de  azokat nem  bántjuk. Jegyezze meg azt is — figyelmeztetett —, hogy a sarki búvárt csak fejlövéssel lehet elejteni. A könnyen sebesült állat lebukik a víz alá, s csak a túlsó parton vagy a tó közepén jön ki a felszínre. Akkor pedig lesheti, amíg ismét lőtávolságba kerül.
—  Nem kezeskedem,  hogy sikerülni fog — szabadkoztam. — A puskát sem ismerem annyira, hogy biztosra menjek.
—  Addig lőjön,  amíg sikerül — bátorítottak —, van itt madár bőven.
Rendben van — gondoltam —, elvégre az sem tragédia, ha semmit sem lövök.
Ahogy közelebb kerültünk az innenső parthoz, úgy gyérült a közelében úszkáló madársereg. Nem repültek fel, csupán a tó közepére és a túlsó part felé úsztak, de lőtávolságon kívül kerültek. Megfogadtam hát Viktor tanácsát, behúzódtam egy gyér nyírfabokor alá, s türelmesen vártam, amíg kísérőim megkerülik a tavat. A madár had taktikája pontosan az volt, ahogy Viktor mondta. Amint ők ketten a túlsó part felé közeledtek, a madarak zöme kezdett visszaúszni az én felemre. Jó fél órába telt, amíg társaim átellenbe értek. Hadonászva kiáltoztak, hogy még jobban magukra vonják a madarak figyelmét. Közben a sarki búvárok csapata már lőtávolba került. A hattyúk azonban ott köröztek továbbra is a tó közepén. Sokáig céloztam, amíg elhúztam a ravaszt. Kezem annyira reszketett az izgalomtól, hogy az első lövés legalább tíz centivel fennebbre sikerült, mint kellett volna. A búvár egyet rántott a fején, s nyugodtan úszkált tovább. A rucahad sokkal okosabbnak bizonyult, mert azonnal a levegőbe emelkedett. Figyelmemet a sarki búvárokra összpontosítottam. A következő lövés már az egyik feje mellett súrolta a vizet. Dühösen csaptam le a puskát. De barátaim hevesen integettek, hogy lőjek. Felkaptam, s most már egymás után csattogtak a lövések. Minden lövés után egy-egy csík jelezte tévedésemet a vízen, mint világító nyomjelek a légi csatában. A búvárok zavarodottan úszkáltak összevissza, időnként percekre eltűntek a víz alatt, de még mindig lőtávolságon belül maradtak. Pihenőt tartottam. Űjra céloztam. Lövésem ezúttal telibe talált. A madár annyira szívós volt, hogy a fejlövés után is nagyot vert a vízen, hogy alábukjon, de erőtlenül nyúlt el a tó felszínén. Társai kíváncsiskodva vették körül, miközben nagy lármát csaptak. Semmi kedvem sem volt folytatni a céllövészetet. Éppen azon gondolkoztam, hogy miként lehetne kiszedni az elejtett búvárt, amikor Jura lihegve érkezett meg a túlsó partról. Feltűrte hosszú gumicsizmáját, és szótlanul gázolt a térdig érő vízbe. Sikerült is kihalásznia, s végre ott feküdt előttünk a fűben észak egyik legszebb madara.
Majdnem lúdnagyságú volt, felül fekete-fehéres tollazattal. Feje és nyaka zöldesen csillogó fekete. Háta első részén fekete-fehér csíkok váltakoznak. Hasa selymesen fehér. A sarki búvár éppúgy, mint a többi búvárféle, kitűnő úszó, tökéletesen elmerül a vízben, de a hosszú repülést is jól bírja. Szárazon esetlenül mozog, mert lába térdízületben nem hajlítható, csak forgatható, ami segíti ugyan az alábukás-ban és víz alatti úszásban, de akadályozza a járásban. Hosszan elnyújtott testtel és zajtalanul merül alá, és nagy sebességgel úszik a víz alatt. Igazi tengeri madár, de a fiókéit apró édesvízü tavak partján költi ki. Elsősorban hallal, vízi bogarakkal és puha-testüekkel táplálkozik.
—  Még vagy három kellene, és rendbe hozhatnám a hálózsákomat — mondta Viktor. — A tolla ugyanis olyan jó hőszigetelő, hogy az ezzel tömött hálózsákban a havon is lehet aludni.
—  Szívesen átadom a puskát — mondtam —, nekem nincs türelmem az ilyen céllövészethez.
—  Hiába adja, mert én úgysem találom el. Jobb, ha tovább megyünk a másik tóhoz — javasolta Viktor.
Menet közben alaposan szemügyre vettem a haty-tyúkat. Három pár volt belőlük, s hófehér színükkel élesen kiváltak a tó kékjéből. Érthető, ha az északi népek történetében annyi monda kering erről a madárról . ..
Az errefelé honos hattyú valamivel kisebb, mint az Európában ritkán előforduló énekes hattyú. Tollazata hófehér, akárcsak amazé, vízi növényekkkel s ritkábban rovarokkal és hallal táplálkozik.
A tó fokozatosan eltűnt mögöttünk. A tundra rendkívül vizenyős és ingoványos részein sok parti lilét, borzos cankót, apró godát és füles pacsirtát zavartunk fel. Ezek mind a tundravidék nyári lakói.
Váratlanul egy csapat fogolynagyságú madár röppent fel. Jura, aki napok óta szorongatta hóna alatt az állandóan csőre töltött vadászpuskát, most végre működésbe lépett. Zsákmánya két szép sarki hófajd volt.
Ez a madár valamivel nagyobb, mint a felénk honos fogoly. Nyári tollazata rozsdavörös, szürkés pettyekkel, a téli viszont hófehér. így az év minden szakában tökéletesen egybeolvad környezetével. Talpát dús tollazat védi a hidegtől. A hófajd télen nem vonul délebbre, hanem a hó alá rejtőzik, hosszú járataiba, s ott zuzmóval és mohával táplálkozik. Régebb azt hitték, hogy téli álmot alszik, de kiderült, hogy a madár egész télen át ébren van.
—  Szép zsákmány — mondta elismerően Viktor. — Ennek a madárnak a húsa is kitűnő. Végre egyéb ennivalónk is lesz, nemcsak az örökös hal.
Folytattuk utunkat, s hamarosan ismét egy tóhoz értünk. Vize még mélyebben volt, mint a másiké, s így guggoló helyzetben feltűnés nélkül megközelíthettük a partot. Ezúttal Jura haladt az élen, puskáját készenlétben tartva.
A madársereg itt sem repült fel, csupán elhúzódott a túlsó part közelébe. De néhány lépésnyire a parttól váratlanul egy csapat nyílfarkú réce emelkedett nagy zajjal a magasba. Ezúttal is két lövés dörrent, s egy réce lebukott.
—  Ha ez így megy tovább, nem bírjuk hazacipelni a zsákmányt — mondta nevetve Viktor.
Jóslata azonban nem vált be. A puskadörrenés felriasztotta a madársereget, s csak egy pár hattyú és néhány sarki búvár maradt a tó közepén, de azok is lőtávolságon kívül. Kénytelenek voltunk beérni az eddig szerzett zsákmánnyal.
Visszafelé jövet nagy kerülővel kanyarodtunk fel a dombos erd'őrészhez. A csúcson száraz karókból épített jurta állott.
—  Ez a halál-jurta — magyarázta Viktor —, az obi chantik szent helye.
—  Sose hittem volna, hogy még létezik ilyesmi — mondtam csodálkozva.
A jurta körül nagy halmokban rénszarvasagancsok hevertek. Nagy részüket törékennyé porlasz-totta az idő, de voltak közöttük néhány évvel ezelőtt oda helyezett agancsok is. A jurtában vaspántos faládák korhadtak, benne szertefoszlott női kendők, durván faragott apró fabálványok, amelyek emberi alakot ábrázoltak. Körben a karókon újabb eredetű kendők csüngtek s rézkarikák, női hajtincsekkel. Középen egy nagy sámándob váza hevert, amelyről az idő lerágta a bőrt. . .
A chantik áldozati helye lehetett itt valamikor. A nép ide járt áldozatot hozni, és ez rendszerint a sámán jelenlétében történt. Betegségben szenvedők többnyire rénszarvast áldoztak, mialatt a sámán önkívületben verte a dobját, és engesztelő varázsszavakat kiáltozott. Az áldozati állat agancsát a jurta közelében hagyták. Az aránylag új holmikból arra következtettem, hogy ez a pogány szokás bizonyos formában még ma is él a chantik között.
—  Az öreg chantik, amikor csónakjukkal elhaladnak a jurta előtt •— mesélte Viktor —, kiszállítják az asszonynépet, és arra kényszerítik, hogy fél kilométernyit gyalogoljon a parton.  Szerintük, ha asz-szony csónakon megy el itt, csak szerencsétlenséget hoz, azaz gyönge lesz a halász-zsákmány.
Sokáig időztünk a jurtánál, s rengeteg felvételt készítettem. Viktor jól ismerte a chantik szokásait, s látva, hogy engem érdekel ez a nép, indítványozta, hogy látogassunk el a közeli temetőbe. Egy sűrű fenyveserdőrészben a nagy tisztáson meglepő látvány fogadott. Durván összetákolt ládák hevertek mindenütt, rendetlenül elszórva, bennük a holtak csontváza. A ládák felett szarvasagancs, teáskanna, vadászkés és egyéb használati eszköz csüngött a cölöpökről.
— Ezek férfisírok — magyarázta Viktor.
Odébb kereszt is akadt, de mindenik tetején egy kis madáralakú fabálvány volt. Nem lehetett megállapítani, hogy rucát vagy hófajdot ábrázol-e. Ezek a sírok mindennél beszédesebben bizonyítják azt, hogy az obi chantik között élnek még az ősi pogány szokások, noha már a keresztény vallás elemeivel keverednek. Érdekes az is, hogy a holtakat a mai napig sem földelik el — ami nehéz is lenne, mert a föld jeges —, hanem faragott faládába helyezik őket, s abban lassan elporladnak.
Érdekes kirándulásunk után késő este értünk vissza a hajóra. Legnagyobb meglepetésünkre ezúttal senki sem kártyázott. Ott ültek mindnyájan szótlanul az asztal körül, és a rádiót hallgatták.
—  Mi a csoda — dörmögte Viktor —, talán csak nem vesztetek össze?
—  Pszt! — intette le idegesen Vászja —, a Scselja megérkezett az Ob torkolatába. Alig ötven kilométernyire lehet tőlünk . . .
—  Beszélj  világosabban,  fiam — mondta Viktor bosszúsan —, mert én hónapok óta nem olvastam újságot.
—  De hát Mangazejáról  csak  hallottál? —  kérdezte csodálkozva Vászja.
—  Jártam  is  azon  a  vidéken  —  vágta  rá  még bosszúsabban Viktor. — Inkább azt mondd el, hogy mi köze mindennek a Scseljához?
Vászja intett, hogy üljünk le, mintegy jelezve, hogy nagyobb lélegzetű előadásra készül. Ledobtuk átázott csizmáinkat egy sarokba, s kényelmesen elhelyezkedtünk az asztal körül.
—  Mangazeja valahol a Táz félszigeten, az Ob torkolatánál lehetett — magyarázta csillogó szemekkel a kapitány. — Akkoriban az volt az egyetlen városszerű település, ahol az orosz, finn és svéd kereskedők kicserélték áruikat az ázsiai Oroszország népeivel. Szárazföldi út a tundrán át az akkori viszonyok között elképzelhetetlen volt, egyetlen közlekedési lehetőségként a  jeges-tengeri út maradt. Az utazás kezdetleges vitorlás csónakokon folyt, s valószínű, hogy csak a partok mentén. Ugyanígy jutottak el a kereskedők Alaszkába is. Persze mindez inkább feltételezés, mint bizonyított tény, mert sem térkép, sem útleírás nem maradt fenn abból az időből. Baturin  és Szkorohodov  expedíciója a Scseljával  egy ilyen hajdani útvonal létét bizonyítja. Kalandos útjukat,  melyet egész  Európa figyelemmel kísér, ezelőtt két héttel kezdték Arhangelszkből. Egy maguk építette csónakon, iránytű és egyéb felszerelés nélkül, vágtak neki a tengernek.
—  És mi a helyzet jelenleg? — kérdezte izgatottan Viktor.
—  A rádió bemondta, hogy a Scselját ma az Ob torkolatában látták — válaszolta Vászja.
—  Ez azt jelenti, hogy már közel vannak a célhoz — jegyezte meg valaki.
—  Csakhogy az nem ment ám könnyen — kapott a szón Vászja. — Ugyanis a Kanin és Jamál félszigetet nem kerülték meg, hanem átvágtak a tundrán, ahogy azt őseink cselekedték.
—  És a csónakkal mit csináltak? — kérdezte Viktor.
—  A havon és a zuzmótakarón vontatták maguk után, a felszereléssel együtt. Útközben a tavakat és a folyókat is  kihasználták,  melyekben tudvalevően nem szegénykedik a tundra.
— Így is kemény munka lehetett — bólintott elismerően Viktor.
—  Kétlem, hogy annak idején az utazók magukkal vonszolták csónakjaikat is — vágott közbe valaki —, pláne, ha tömve voltak áruval.
—  Lehet, hogy kutyákkal és rénszarvasokkal vontatták a szárazon — találgatta Vászja. — Így mindenesetre rövidebb volt az út, mint a Kanin és Jamál félsziget megkerülésével.
—  Kész a vacsora — jelentette be az ügyeletes szakács.

Száz év után Reguly Antal nyomdokain

Szárad a hal-zsákmány

Reggel kiértünk a kis Obba, az Ob bal oldali ágába. A köves parton néhány jurta tűnt elő. Napok óta ez volt az első emberi település, amit láttunk. Vászja lassú járattal kanyarodott neki a partnak. De a sekély víz miatt mintegy húsz méterre tudtuk csak megközelíteni. Motorcsónakkal szálltunk ki néhányan a partra. A gyerekhad itt is azonnal körülvett, s egy lépést sem tágított mellőlünk. Halászcsónakok himbálóztak elhagyottan a vízen. A parton cövekekre terített hálók száradtak. A kutyahad lustán heverészett a jurták körül. Egy legényke jött elénk, és megkérdezte, mi járatban vagyunk.
—  A  legöregebb chantival szeretnék beszélni — mondtam.
—  Filmesek?  —  kérdezte felcsillanó szemmel a gyerek. — Jöjjenek csak utánam.
Belépett az egyik jurtába, s rövidesen egy alacsony, ősz hajú chantival jelent meg. Az öregnek ritka vörös bajusza volt és kék szeme.
—  Ő a legöregebb chanti a környéken — mondta a legényke.
Kezet fogtunk az öreggel, aki betessékelt a jurtába. Miután szemem megszokta a félhomályt, alaposan körülnéztem. A tűzhely a jurta közepén állt. Körben a falak mellett prémek hevertek, az egyik sarokban rádió állt. Alacsony, tíz-tizenöt centi magas székekre ültünk. A jurta asszonynépe egy távoli sarokban húzódott meg. Az öreg Szereko, mert így nevezte magát a házigazda, szótlanul élesztgette a tüzet a füstös teáskanna alatt.
Reguly Antal sorai jutottak eszembe, aki ezelőtt száz évvel közelítette meg az Ob torkolatában élő chantikat — régi nevükön osztjákokat. „Az e vidéken divatozó életmódot bárkinek, kit csupán szükség vagy kötelesség vet oda, tűrni nehéz volna — írta Reguly. — Egy füstös faház zugában meghúzódni, iramszarvas bőrén hálni, vízben főtt vagy szárított halat enni, só és kenyér nélkül, folyvást és változat nélkül, oly föltételek, melyek finomabb szokásainkkal ellenkeznek, sőt rövid időn belül elviselhetetlenekké lesznek. Csak oly ember, kit valamely eszme iránti lelkesedés vezérlett oda, kinek ez új világ, mely sok évi óhajtásának célja volt, szellemi szükségek gazdag kielégülését nyújthatja, csak oly ember felejtheti el azon anyagi ínséget, mely ott körülveszi, s érezhet megelégedést, sőt boldogságot."
Az amúgy is beteges Reguly Antal számára, az akkori körülmények között, valóban hősi vállalkozás lehetett ide utazni. De áldozata nem volt hiábavaló: a leggazdagabb örökséget hagyta az utókorra a távoli chantiknak, a magyarok legközelebbi nyelvrokonainak nyelvéről és kultúrájáról.
Időközben elkészült a tea. Házigazdánk minduntalan biztatott, hogy lássunk hozzá. A társalgás nehezen indult.
— Énekelni tud-e? — kérdeztem, mire tagadóan rázta a fejét.
—  Verselni sem? — firtattam tovább.
—  Sok verset tud, de azok unalmasak — vágott közbe az egyik legényke.
Hosszas unszolásomra belekezdett az öreg chanti, s a legényke mosolyogva fordította. Már az első mondatok után ráismertem a Reguly Antal által is lejegyzett teremtés-mondára. E monda szerint Numi Tarom és a tenger vize az első lények. Numi Tarom az ég, a felső világ, a tenger az alsó világ. Numi Tarom nőt és férfit bocsát alá vaskötélen, s ezek a víz felett lebegnek. Itt gyermekük születik, akit Elmi pi-nek hívnak, a levegő fiának. Elmi pi kibuktatja a földet a vízből, mely gyorsan forog, de ő ezüstövvel megerősíti, ez valószínűleg az Ural hegységet jelképezi. Ezután embert, szárnyas állatot és vadat teremt. Vadászni tanítja az embert és szaporodni. Ez a monda tartalma Reguly Antal szerint, de az öreg Szereko már gépeket is kevert bele, sőt helyenként más mondákból vett részleteket is.
Egyébként a teremtés mondája minden északi népnél többé-kevésbé hasonlatos. A finn Kalevalában Impi, az ég leánya a széltől termékenyül meg.
Közben telt az idő. Társaim türelmetlenkedtek már, de nekem eszem ágában sem volt indulni. Végül is Viktor és Jura kivonultak, s magamra maradtam a ház népével.
— Mivel foglalkoznak? — faggattam az öreget.
—  Fő foglalkozásunk a halászat. Főleg tokhalat és fehér lazacot halászunk. Brigádokban dolgozunk, terv alapján. A halat naponta szállítjuk a gyűjtőhajókra, hol jégre kerül. Kilószámra fizetnek. A tél beálltával főleg cobolyra és sarki rókára vadászunk. Ezek bundáit szintén az államnál értékesítjük. Elvétve egy-egy medve is puskavégre kerül, de ritkán. A vadászat elég bizonytalan kereset, viszont hal télen-nyáron akad.
Kivezetett a jurta elé, ahol cölöpökön szárították a halat.
— Ezek a legízletesebb halfélék, s szárítva tavaszig is elállnak.
— Maguknál nem tilos a medvevadászat? — kérdeztem. — Hiszen az szent állatnak számít az északi népeknél.
—  A medve-ünnep erre is nagy divat — mesélte az öreg. — Az ősi vallás szerint a medve szent állat, melyet Numi Tarom bocsátott alá az égből. A chantik sorsa tőle függ. És mégis, ha a vadász medvével találkozott, habozás nélkül lelőtte. Ezután következett a bocsánatkérés. Az elejtett medvét megnyúzták, bőrét kitömték, és szánon hazaszállították. Odahaza a kitömött bőrt deszkaállványra szegezték, feldíszítették, s két dárdás őrt  állítottak melléje, nehogy valaki bántalmazza. Evés-ivás közben tánccal és énekszóval engesztelték a medvét, s haláláért azokra hárították a felelősséget, akik a puskát készítették… Ma már egyszerű evés-ivásból áll az ünnep — folytatta —, mert a fiatalság nem tudja sem a dalokat, sem a táncokat, amelyek nagy ügyességet követelnek, hisz tánc közben el kell játszani az egész medvevadászatot.
Ezután ismerős szavak után kutattam. Megkértem, az öreget, hogy sorolja fel az állat- és növényneveket s egyéb elnevezéseket. Kiderült, hogy a víz chantiul „vit", a tél „tél", a szem „sem", a vér „vur", a hal „hul", a háló „hálob" és így tovább. Az Ob neve is chanti eredetű, mert az „oba" szó apát jelent, ami szimbolizálja a nagy folyót, mely magába gyűjti a kisebbeket. Beszédüket azért mégsem értettem. De ha minden egyes szót külön-külön elemeztem, akkor igen sok közös eredetűnek bizonyult. Igaz, hogy a mai chanti nyelvben rengeteg az orosz jövevényszó is, ennek ellenére azt hiszem, a chanti nép és nyelv keveset változott.
Hajónk aznap délután befutott az Ob folyó fő ágába. Balra Szibéria északi „kapuja" tárult a Jegestenger végtelen víztömegébe. A part közelében néhány elhagyott hidroplán himbálózott a vízen. Ki tudja, melyik kutatócsoport vonul a kietlen tundrán feléjük, hogy mielőtt még a hó lehullana, gazdag zsákmányukkal eljussanak az egyetemekre és kutatóintézetekbe. Jobbra a távolban feltűnt Szalehárd, az egykori Obdorszk városa. Ez a legészakibb pont, ahová annak idején Reguly Antalnak sikerült eljutnia. „Negyven deszkaházból álló település" — írja jegyzeteiben erről a kikötővárossá nőtt helységről. Ma itt megy át minden hajó, mely Szibériából a Jeges-tengerbe igyekszik vagy onnan a kontinens belsejébe. A város pontosan a sarkkörön épült.
Ideérkezésem egyben jamáli utam végét is jelentette.

Forrás: Véget nem érő nappalok. Útikönyv, Kriterion, 1971.

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (3)

Lemmingek, sarki rókák

Másnap az igazgató beszédesebb kedvében volt.
—  Remélem, hogy ma sem fog unatkozni — üdvözölt vidáman. Már útra készen állt, s éppen egy új filmtekercset tett be a gépébe.
—  Ma    lemmingvadászatra    megyünk,    mégpedig gyalog — tette hozzá rejtélyesen.
Egye fene — gondoltam. — Nem halok bele egy kis gyaloglásba; a tundra legérdekesebb rágcsálóját meg kell néznem. Bebújtam bundakabátomba, s egy kis elemózsiát vettem magamhoz. Így vágtunk neki kettesben a végtelen tundrának.
Alig mentünk ötszáz métert, máris úgy tűnt, hogy legalább tíz kilométert gyalogoltam. A tegnapi kószálás a sátrak körül sétaszámba ment a mai meneteléshez képest. Hamar rájöttem, hogy itt gyalog nem lehet boldogulni. A száraz, köves részek vizenyős, zuzmós szakaszokkal váltakoznak, ahol a törpenyír és fűz ruganyos, cserjés falat alkot. Tüskés drótgombolyagokkal teleszórt mezőhöz hasonlít a tundra. Ha sikerült is megvetnem lábamat az ágak közt, csak nehezen tudtam kihúzni, hogy tovább lépjek. Emellett a vizenyős helyeken majdnem térdig süllyedtem a mohába, de lábam akkor sem ért szilárd talajt, mert a mohaszőnyeg alatt víz lappangott. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy egy vízre terített vastag szőnyegen járok, s ha nem lépek elég gyorsan, alámerülök. Ez a folytonos „üresbe-lépés" siettette a járást, de egyben rendkívül fárasztónak bizonyult.
—  Pihenünk   egyet   —   kiáltott   vissza   vezetőm. Amikor utolértem, arcáról patakzott a veríték.
—  Ez  a   tundrai   élet  gyönyörűségei   közé   tartozik   —   mondta,   miközben   úgy   fújtatott,   mint   a gőzgép. — De ne ijedjen meg, mert már igazán közel járunk a lemminges helyekhez. Idén kevés van belőlük, de azért remélem, hogy sikerül nyakon csípnünk egyet.
Miután pihentünk egy keveset, folytattuk a gyaloglást. A tundra itt köves, száraz talajú volt. Helyenként a zuzmócsomók között tenyérnyi széles ösvények keresztezték utunkat a csenkesz pázsiton.
—  Ezek a lemmingjáratok — hangzott a magyarázat. Alig különböztek a mifelénk ismert mezei pocok járataitól. Egyébként a lemmingek nagyon közeli rokonságban állnak a pockokkal, csak nagyobbak azoknál.
Az igazgató lekuporodott, és intett, hogy ne mozogjak. Sapkáját levette, és készenlétben tartotta. Türelmesen várakoztunk. A közeli törpenyír bokorból szapora rágcsálás ütötte meg a fülemet. Időnként a rágcsálás abbamaradt, s ilyenkor motoszkálásszerű zaj hallatszott. Rövid idő múltán halk cincogással mászott elő a bokorból egy öklömnyi barnássárga állatka. Megállt és körülszaglászott, majd nyugodtan folytatta útját egyenesen az igazgató felé. Abban a pillanatban, amikor ismét megállt, útitársam leborította a sapkájával. Iszonyatos visításba kezdett, de egyáltalán nem volt gyáva. Dühösen ágaskodott két lábra, nagyokat fújtatott, fogait csattogtatta, és időnként a sapkába harapott. Rendkívül rokonszenves állat, azt meg kell adni! Hátán sötétbarna csík húzódik a rövid farokig. Oldala és hasa citromsárga, mint a zuzmók színe. De hiába erőlködött, szabadulni nem tudott. Társam ügyesen nyakon csípte, és oldaltáskájába zárta.
— Ez az obi lemming — mondta elégedetten. — Gyakori felénk a patás lemming is, habár az még északabbra él. Nevét onnan kapta, hogy télen első lábujjainak körméből erős szaruhártya nő pataszerű nyúlványokká. Az állat ezekkel a néhány centis lapátszerű patákkal ássa hó alatti járatait. Egyébként a lemmingekről, a tundra legjellegzetesebb rágcsálóiról rengeteget írtak. Már a középkorban felkeltették a természetkutatók érdeklődését tömeges vándorlásaikkal. Hirtelen felbukkanásukat egy-egy tájon csodának tekintették, mintha az égből pottyantak volna alá. Aránylag nem is olyan régen alapozták meg tudományosan a lemmingek időnkénti tömeges elszaporodásának okát. Megfigyelték, hogy egy-egy száraz nyár után egyetlen anyaállat évente három-négy nemzedéket szül. A hirtelen szaporodás következtében a lemmingek száma egy adott területen igen nagy. A zsúfoltság állandó „riadókészültségben" tartja őket, ami sokszor marakodáshoz és végül is a hormonális egyensúly megbomlásához vezet. Ez az állapot valóságos sokkot vált ki a szervezetben, minek következtében az állat vagy elpusztul, vagy elmenekül. Egyes vélekedések szerint az állatok mindig egy bizonyos irányba vándorolnak kisebb csoportokban. Éjjel-nappal menetelnek, valósággal megkopasztják a tundrát. Nem kerülnek meg semmilyen természetes akadályt, folyókon, tavakon átúsznak, úgy haladnak tovább. Előfordult az is, hogy a vándorló lemmingek 1907-ben például elözönlöttek egy svéd várost, Östersundot, úgyannyira, hogy az utcákon alig lehetett tőlük járni. Közben rengeteg állat elpusztul, és mire a vándorlás véget ér, ismét megcsappan a számuk. A lemmingjárásos esztendők általában három-négyévenként ismétlődnek. A  tundrai vadászok türelmetlenül várják ezeket az éveket, mert ilyenkor elszaporodik a sarki róka is, amely elsősorban ezekkel az állatokkal táplálkozik. Így a lemmingjárásos évek a gazdag rókavadászat előhírnökei, ez pedig az itteni lakosság fő kereseti forrása. A tundrán még három-négy pocokfaj is él, amelyek Európa délibb részein csak a hegyekben maradtak meg. Ilyen a csalitjáró pocok meg az erdei pocok, amely a Kárpátok magasabb régióiban is megtalálható. Számarányban ezek képezik a tundra legnépesebb állatcsoportját.
—  Idén nem sok lehet a sarki róka — jegyeztem meg —, hiszen amióta megérkeztem, még egyet sem láttam.
—  Nyáron nagyon nehéz észrevenni őket. A szinük ilyenkor szürkésbarna, meg aztán ezen a vidéken nem is igen élnek. Északabbra már láttunk belőlük. A sarki róka a tundra legértékesebb ragadozója. Csak a Jamál félszigeten évente három-négyezer rókát vadásznak, azért csak ennyit, mert kevés a vadász, s a vadászat sem eléggé szervezett még.
—  Tulajdonképpen hány színű sarki róka van? Hiszen a kékróka is a tundrán él.
—  A   tundra   övezetében   egyetlen   rókafaj   él,   a sarki róka, amely átmenet a farkas és az igazi vagy vörös róka között. A sarki róka kisebb, mint a vörös róka, s zömökebb. Nyáron a bundája, mint már említettem, szürkésbarna. Télen leginkább hófehér, s bár előfordul a kékesszürke színváltozat is, ez nem jelent más fajt. Régebben, amikor a kékróka volt a divatos, mindenki arra vadászott. Ma egész Európában a fehér bundák a divatosak, s így ezek a legkeresettebbek.

—  Csak azt nem tudom elképzelni, hogy hová ás üreget magának, hiszen a talaj mindenütt vizenyős és fagyott.
—  Inkább a hegyes-köves tundrán él, meg a folyópartokon. Vackát itt is ritkán ássa fél méternél mélyebbre. A sarki róka  is  kóborló  állat,  akárcsak  a lemming. A Jamálon megjegyzett állatok egy év múltán Kelet-Szibériában kerültek puskavégre. Egy itt  megjegyzett róka három év múlva, 1966-ban, Alaszka legészakibb  csücskéig jutott el.  Ez azt jelenti, hogy három év alatt több mint ötezer kilométert tett meg. Feltételezzük, hogy Kelet-Szibériából a befagyott Bering-szoroson jutott át Alaszkába. Igaz, hogy a vándorló jégtáblákon is gyakran látni sarki rókát. Az is elég gyakori, amikor a vándorló lemmingek után veti magát, és több száz kilométeren követi őket. Rendkívül szereti a halat meg a hófajdot. A sarki rókára télen vadásznak, amikor legszebb a bundája. Régebben kizárólag csapdát állítottak neki, vagy nyíllal lőtték. Ma persze puskával vadászszák, de a csapda sem ment ki a divatból.
Lassacskán a domb tetejére értünk. Pihenő! Előszedtük az elemózsiát, és nekiláttunk a falatozásnak. Ezúttal is halat ettünk, de nem panaszkodhattam, rendkívül ízlett.
Mi a célja az itteni kutatásoknak? — kérdeztem.
— Ez a kutatóállomás mindössze két éve működik, a Nemzetközi Biológiai Program keretében, amely mint ismeretes, a biológiai termékenység kérdéseit tanulmányozza — felelte Nyikolaj Szergejevics. –. Az elkövetkező években tehát a világ biológusai földünk különféle tájainak termelési lehetőségeit kutatják, a szerzett adatokat összehasonlítják, és ennek alapján kiszámítható, hogy földünk milyen termelőkapacitással rendelkezik, és hogy miképpen és hol lehet ezt a kapacitást növelni. Ez nagyon időszerű kérdés, hiszen az emberiség rendkívül gyorsan szaporodik, s ha már most élelmezési nehézségekkel küzd, mi lesz száz év múlva?! A Nemzetközi Biológiai Program célja éppen az, hogy felkutassa azokat a lehetőségeket és szervesanyag-tartalékokat, amelyeknek kiaknázása megoldhatná az emberiség élelmezési problémáit…  Mi a tundra termelés-lehetőségeit kutatjuk. Az a feladatunk, hogy néhány év leforgása alatt határozott választ adjunk arra a kérdésre, hány kalóriaegységet biztosít évente a tundra egy hektárnyi területen, és miképpen lehetne ezt a kalóriamennyiséget növelni. Magától értetődik, hogy a teljes kalóriamennyiség kiszámításához ismernünk kell a növények, bogarak, emlősök és madarak össznépességének kalóriaértékét is. Ehhez pedig feltétlenül meg kell határoznunk a növények és állatok egy hektárnyi területre eső népességét. … A finneknek is van egy ilyen kutatóállomásuk, úgyszintén Kanadában is működik egy… Az eredmények összehasonlítása rendkívül tanulságos lesz. Nemcsak azért, mert a feltételek eltérőek, hanem a módszerek ellenőrzésének szempontjából is.
—  Miért éppen a tundrát választották erre a célra — kérdeztem —,  hiszen földünk szervesanyag-készletét jóval délebbre termelik?
—  ...Gondoljon arra, hogy a mérsékelt égövi és a trópusi tájegységek rendkívül gazdagok növény-és állatfajokban, s a sok faj között fennálló kapcsolatok bonyolultsága rendkívül megnehezíti a természetkutató munkáját. A tundrán sokkal kevesebb növény- és állatfaj él, s ennélfogva a fajok közötti kapcsolatok is egyszerűbbek. Így például a  délibb tájak bogárvilága négyszer-ötször gazdagabb, mint a tundráé. Nem tudom, észrevette-e, hogy itt nincsenek kétéltűek és csúszómászók. A kígyók, gyíkok és békák nem bírják az alacsony hőmérsékletet... Itt tehát több az esély arra, hogy néhány év leforgása alatt kézzelfogható eredményt mutassunk fel. De ez nem jelenti azt, hogy a többi természeti egységekkel senki nem foglalkozik. Hiszen a program keretében működő legtöbb munkacsoport éppen a lomblevelű erdők és művelt területek terméshozamát kutatja.
...Késő délután indultunk vissza a sátrakhoz.

(Folytatjuk)

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (2)

A Hét Fenyőhöz

A tankhoz hasonló hernyótalpas terepjáró kikecmergett a kapun. Életemben először ültem ilyesfajta jármű tetején, s ezért első dolgom volt valami szöget, fogantyút keresni, amiben megkapaszkodjam. Aki ült valaha ilyen terepjáró tetején, az tudja, hogy milyen könnyű onnan lepottyanni. Végül is a köztem és útitársam között lévő szellőztetőlyuk rácsába kapaszkodtam. Most már magabiztosabban ültem a számomra teljesen szokatlan helyzetben.
A kocsi elég gyorsan végigporzott a városka főutcáján anélkül, hogy a járókelők vagy a gyerekek megbámulták volna. Ebből arra következtettem, hogy errefelé mindennapos az ilyen kocsikázás. Elhagytuk az utolsó házat, utunk a Szob folyó felső folyásához vezetett a Jamál félsziget déli tundra vidékére.
Ott, a tundra közepén, egy kutatócsoport dolgozik a rögtönzött kísérleti állomáson. Nyikolaj Szergejevics, a kutatóállomás igazgatója, aki mellettem ült, éppen ide készülődött volt, amikor napokkal korábban megérkeztem Vorkutából. Soha életemben nem felejtem el az első találkozást. Vonatom, amely Vorkutából indult, átszelte az Ural hegység legészakibb csücskét, s éjjel egykor érkezett Labitnangiba. Mondanom sem kell, hogy olyan világosság volt, mint fényes nappal. Az állomáson azonnal útbaigazítottak, s fáradtan indultam el a kísérleti állomás felé. A vonatról lecipekedő utasok lármája, a mozdonyok pöfögése fokozatosan eltűnt mögöttem. Néma csend vett körül. A néptelen utcák, lefüggönyözött házak s a szanaszét mozdulatlanul heverésző kutyák ebben a nappali világításban egy járvány pusztította város benyomását keltették. Minél tovább haladtam az utcán, annál inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy én vagyok ezen az elhagyatott helyen az egyetlen élő ember…  Sokért nem adtam volna, ha valakivel találkozom. Legjobban a kutyák bosszantottak. Ahelyett, hogy megugatnának, vagy legalább farkcsóválással jeleznék: „azért mi mégis észrevettünk”, zavartalanul aludtak. Keresztül-kasul hevertek az utcán, a gyalogjárón, ösvényeken és hidakon. Nemegyszer át kellett lépnem egy-egy alvó kutyán, de még csak a fejét sem kapta fel.
Így értem el a kutatóállomás kapujáig. Nyugodtan besétáltam az udvarra anélkül, hogy valaki felébredt volna. A kutyák persze itt is aludtak. Valami szoba után kellett néznem. A villaszerű faházak között felfedeztem egy vagonlakást, közepén ajtóval és lépcsővel. Ez lehet a vendégszoba — gondoltam. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Egy kis előszobába jutottam, mely egyben mosdó is volt. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Benyitottam a bal oldalin, és egy tágasabb fülkébe léptem, ahol négy beépített fekvőhelyet és középen egy asztalt fedeztem fel. Az asztalon borzalmas rendetlenségben gyufa, só, üres üvegek, száraz kenyér és egy teafőző hevert. Felkattintottam a villanyt, hogy jobban körülnézzek. Szemközt egy nyitott szekrényre találtam. Becipeltem csomagjaimat, és előkotortam a hálózsákot. Ennél jobb szobáról álmodni se mertem volna…  — Vigyázzon, barátom — szólt rám a kutatóállomás igazgatója, és galléron ragadott —, egy mély árok következik. Ilyen helyt könnyen lepotyog az ember.
A hernyótalpas szörnyeteg orra előrebillent, aztán rátapadt a meredek partra, és lassan kúszott a meder felé. Mi teljesen hanyatt feküdtünk a tetőn, másképp lecsúsztunk volna a hernyótalpak alá. Járművünk elért a meder közepéig, ott belefúrta magát a vízbe és a buja növényzetbe, hogy aztán tótágast állva feltornássza magát a szemközti meredek oldalon. Bizony cseppet sem volt veszélytelen ez az átkelés, de lassan belejöttem, s megtanultam, hogy mikor kell előre vagy hátra bukni. Néha úgy éreztem magam, mint a vadlovat első ízben megnyergelő csikós.
Miután átkeltünk a vízen, beértünk egy gyérebb erdőbe, ahol jól kitaposott úton robogtunk tovább. Gondolataim ismét a kutatóállomás igazgatójával való megismerkedésre kanyarodtak vissza.
Másnap, amikor új lakásomban megébredtem, egyetlen embert láttam az udvaron, s az éppen ő volt. Emlékszem, milyen arcot vágott, amikor váratlanul egy vadidegen ember lépett ki a vagonból! Lába szinte gyökeret vert a földbe: szigorúan kémlelt, amíg elébe járultam. Kutyái, amelyek körötte ólálkodtak, azonnal lerohannak, ha az erélyes hang megálljt nem parancsol.
Bemutatkoztam, s miután kiderült, hogy ő az, akit keresek, ott helyben elő is adtam jövetelem célját. Betessékelt az irodába, ahol felmutattam irataimat. Figyelmesen áttanulmányozta őket, közben nagyokat hümmögött. Végül megállapodtunk abban, hogy másnap reggel velük megyek a tundrára.
Az indulás napján reggel hatkor az igazgató bekopogott a vagon ablakán. Kioktatott, hogy mit vigyek magammal, mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a tundrai ember életéhez. Első kérdése persze az volt, hogy van-e szúnyoghálóm. Éppen ezt nem hoztam. Tudtam ugyan, hogy ez errefelé feltétlenül szükséges, de arra gondoltam, hogy itt is találok. Indulás előtt Nyikolaj Szergejevics adott egy széles karimájú kalapot, amelyről körben sűrű gézháló csüngött alá. Enélkül a szúnyogok percek alatt véresre csípik az ember arcát, fülét és nyakát. Errefelé a hálón kívül kenőcsöt is használnak. Igaz ugyan, hogy a kenőcs csak egy-két óráig hat, de aztán az ember újra bemázolja magát.
—  Álljon meg!  — kiáltotta a vezetőnek az igazgató, miközben ugyancsak döngette a fülke tetejét. A terepjáró olyan hirtelen állt meg, hogy elvesztettem az egyensúlyt. Visszaülni már nem tudtam, jól nekirugaszkodtam hát, s nagy ívben kirepültem a kocsi orra elé. Puhán értem földet a vastag mohaszőnyegen. Úgy tettem, mintha szándékosan ugrottam volna ekkorát, de közben bosszankodtam a kényszerleszállás miatt. Jó tudni, hogy ez a szörnyeteg ilyen hirtelen áll meg.
—  Ez a legmagasabb hely a környéken — magyarázta az igazgató. — Innen jól látszik Labitnangi • mutatott vissza  a  homályba  vesző  városkára.
Előszedtem a távcsövet, s végigpásztáztam a távolban tarkálló gerendaházakat. Legtöbbje egyemeletes volt, de az új negyedben akadt már néhány háromemeletes ház is.
— Labitnangi a manysik és chantik nyelvén hét fenyőt jelent — magyarázta. — Labit — hét, nangi — fenyőfa. Ezelőtt húsz-harminc évvel csak az a néhány ház állt az Ob partján, ott a hét vörösfenyő körül. Ezekben a házakban most is chantik laknak. Amint látja — folytatta —, Labitnangi az Ob torkolatához közel, a folyó bal partján fekszik. Itt van az északi vasútvonal utolsó állomása.
Míg nézelődtem, eszembe jutott, hogy ezek a chantik és manysik a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. De társalgásra most nem volt idő.
Feldübörgött a motor, a hernyótalpak nyikorogva megindultak.


Az igazi tundra

Előttünk egyre gyérülnek a fák, s fokozatosan bontakozik ki az erdőből a végeláthatatlan tundra. Sokban a sivatagra emlékeztet, de homok helyett itt alacsony, sűrű cserjés növényzet borít mindent. Felülről olyan tömörnek tűnik a növényzet, mintha valaki egy óriási ollóval egyenesre nyeste volna a bolyhos bokrok tetejét. Ezt a vastag zöld szőnyeget itt-ott fehér, lila és sárga virágok és bogyók tarkítják. Helyenként annyi a földieper szerű bogyó, hogy vérvörös foltokban virít a tundra. Egymást követik a különböző nagyságú tavak, amelyeken rengeteg vízimadár úszkál. És sehol egy út, ösvény, ház vagy egyéb, ami az ember jelenlétét elárulná. Ezen a beláthatatlan területen, a Jamál félsziget tundravidékén, száz négyzetkilométerre négy ember esik. Egyebütt azonban még ennél is gyérebb a lakosság.
Előttünk, egészen váratlanul, egy végtelenbe nyúló tó zárta el az utat. Vezetőnk habozás nélkül nekivágott.
— Most kell igazán vigyázni — figyelmeztetett Nyikolaj Szergejevics —, mert a víz jéghideg.
Belemarkoltam a rácsba. Lassan ereszkedtünk le a víz széléig. Mielőtt belegázoltunk volna, a két sárhányó elöl — egy gombnyomásra — felpattant, s ez lehetővé tette, hogy a víz ráfolyjon a hernyótalpakra. Mindez pillanatok alatt történt, miközben teljes gázzal lendültünk neki a víznek. A jármű orra teljesen elmerült, s már-már úgy látszott, hogy tovább merülünk. De ahogy elváltunk a fenéktől, lassan egyenesbe billentünk, miközben a hernyótalpak, mint kis vízimalom lapátjai, hajtották a vizet hátrafelé. Ilyen lebegő helyzetben, lassan, de biztosan közeledtünk a túlsó parthoz. Utánunk a tó sima vizén V alakban futottak szét a hullámok, és megtörtek a parton. Zajukra a sűrű parti zsombékból egymás után repültek fel a rucák, s húztak el felettünk. Alighogy kikötöttünk a túlsó parton, szó nélkül lekászálódtam a tetőről. Útitársam is leszállt, és tőrével szaporán kaparni kezdett a zuzmók között. Leásott vagy harminc centire, s intett, hogy lépjek közelebb.
— Próbáljon tovább ásni — nyújtotta át a kést.
Letérdeltem, s kissé habozva leszúrtam. A kés valami keménybe ütközött. Újra nekiestem, s ezúttal teljes erőmből döfködtem a talajt. Sikerült is néhány jeges rögöt kivetnem.
— Lennebb már teljesen jéggé fagyott a talaj – mondta az igazgató. — A múltkoriban lefúrtak, de még kétszáz méter mélységben is fagyott talajt találtak. Északabbra, a Jamál félsziget felső csücskében, négyszáz méter mélyen is mínusz négy fokot mértek. Az ember el sem hinné, hogy ez a dús növénytakaró alig húsz-harminc centis talajrétegen fejlődik. Persze nem mindenütt ilyen vékony a felengedett réteg. A dombos, köves tundra mélyebben felenged. A folyók mentén az éghajlat általában sokkal enyhébb. Ezzel magyarázható az, hogy a vörösfenyő és a törpenyír messzi északra felnyúlik.
Útitársam az órájára nézett, és intett, hogy itt az indulás ideje. Már dél felé járt, de a nap alig emelkedett valamit. A melege sem érződött. Rövid bunda-kabátomtól még egyszer sem váltam meg, amióta ide érkeztem.
—  Nemsokára odaérünk — mutatott előre kisvártatva. — Ott, azokon a dombokon van a tábor.
Egyelőre csak néhány piros és fehér pontot láttam. Ezek a sátrak lehettek. Mellettük, távolabb, három antennaszerü rúd magaslott ki a tundra kopárságából.
—  Az a meteorológiai állomásunk — magyarázta útitársam.
Beletelt egy jó fél órába, amíg odaértünk. A tábor hat sátorból s egy olyan vagonlakásból állott, amilyenben én kaptam szállást Labitnangiban. Valamivel odébb egy gerendaház állott, ahol a konyha és az ebédlő lehetett. Az igazgató egyenesen oda irányította lépteit. Pár perc múlva kezét elégedetten dörzsölgetve visszajött, és tudomásomra hozta, miszerint nagyon finom halat kapunk ebédre.
Közben rendre előkerültek a kutatók is. Túlnyomó többségükben fiatalok. Barnára sült, edzett fiúk és lányok kedélyes társaságába kerültem. Volt közöttük bogarász, madarász, botanikus, halbiológus és talajkutató is.
- Nem lehet valami nagy meleg ezekben a sátrakban — jegyeztem meg.
—  Megszoktuk — legyintett egy magas, megtermett bogarász. — Különben is kutyabőrből készült és sarki búvár tollával tömött hálózsákjaink jól tartják a meleget.
Hamar leraktuk az utánpótlást, amit Labitnangiból hoztunk, s mire a szakács rávert a gongra, azaz egy lyukas benzines kannára, a társaság már ott tolongott az ebédlő bejáratánál.
Betessékeltek a „sarki" vendéglőbe, ahol két hosszú kecskelábú asztal állott megterítve. Mindenki előtt egy fél kar hosszúságú szárított hal feküdt, és egy-egy tál céklaleves párolgott. Leültem, és azonnal nekiestem a halnak. Rövid idő múlva szomszédom kérdően nézett rám.
—  Csak azt ne kérdezze valaki, hogy milyen hal, mert a gerinces állatok közül éppen a halakat ismerem a legkevésbé — szólaltam meg.
— Ne féljen, nem fogom vizsgáztatni  — nevetett —, csupán az érdekel, hogy ízlik-e. Egyébként ez pénzes pisztráng, és az Ob vidékén igen gyakori. Kedveli a hegyi folyókat és patakokat, ahol a köves fenekű, gyors   sodrású szakaszokon tartózkodik — merült bele a magyarázatba. — Tápláléka vízi rovarokból, csigákból és kagylókból áll, de a halivadékot sem kíméli. Nagyon könnyű halászni, akárcsak a sebes pisztrángot, mert utánaveti magát a víztükör felett elsuhanó rovarnak. De ízlik-e a húsa? — ismetélte meg a kérdést.
A kérdés felesleges volt, mert időközben el is fogyasztottam a puha, ízletes húsú halat, amelyet úgy „készítenek el", hogy miután kifogják a vízből, kibelezik és kiakasztják a napra. Nyolc-tíz napi szárítás után már egészen „beérik". Szívesen elfogadtam még egy adagot.
Ebéd után az igazgató egy Nyina nevű lány gondjaira bízott, aki az itteni növényzetet tanulmányozta. Néhány éve végezte el az egyetemet, azóta a kutatóállomás munkatársa. A lenszőke, kerek arcú lányt szenvedélyesen érdekelte a tundrái növényzet. Hosszasan mesélt egy-egy zuzmóról vagy cserjéről.
— Első látásra egyhangú és unalmas a tundra — magyarázta. — De ha jobban körülnéz, akkor azonnal szembetűnik, hogy nincs egy hektárnyi területe, amelyen a növényzet egyforma lenne. Látja — mutatott körbe, miután kissé eltávolodtunk a sátraktól —, ahol most állunk, ez az úgynevezett pettyes tundra. A törpe nyír és fűz kisebb-nagyobb bokrokban való csoportosulása jellemzi. Felülről a zuzmók sárgás alapszíne úgy fest, mint ezernyi szétdobált sötétzöld labdácska. A legnehezebben járható tundra. A törpenyír és füz sokszor másfél méter magasra is megnő, s alatta vizenyős a talaj. Közte tömör áfonya-bokrok terpeszkednek, a tisztásokon pedig a mohák és zuzmók vastag pázsitszőnyeget alkotnak. Legismertebb a rénzuzmó. Nézze csak — nyújtott át egy sárga zuzmóbokrot —, ez a híres rénzuzmó, amely bonyolult, finom ágazatával rendkívül vitamindús, a rénszarvasok  nélkülözhetetlen  tápláléka.
Miután elhagytuk a pettyes tundrát, egy tavacska partjához értünk. A vizet fehér és tarka virágok természetes gyűrűje övezte.
— A tavak körül mindig láthat nyíló virágot — mondta kísérőm. — Leggyakoribbak a gyapjúsás, a nádtippan-félék és a tundrai boglárkák. Ahogy a jég elolvad, egészen a tél beálltáig, egymást váltogatják a különféle színű virággyűrűk. Kár, hogy ezt a gazdag színpompát olyan kevesen láthatják... De nézzük csak meg a többi tundra-típust is — indult tovább.
Egy dombosabb szakaszra kerültünk, ahonnan szép kilátás nyílt. Ez azonban a kolléganőt láthatóan nem érdekelte.
— Itt kissé fövenyes a talaj — magyarázta —, s ezért egészen más a növényzet is, ami nem jelenti azt, hogy itt egyáltalán nem nő törpenyír vagy fűz, de alig néhány centi magasságot ér el. Itt van például ez a törpefűz — mutatott a csizmája elé. — Alig öt centis, noha legalább tízéves.
— Mivel magyarázzák, hogy ilyen alacsonyak a tundrai növények? — kérdeztem.
— Régebben kizárólag a napfény hiányával magyarázták. Újabban kiderítették, hogy a tundra egy nyár leforgása alatt sokkal több napfényt kap, mint földünk más tájai. A lassú növekedés oka tehát elsősorban az alacsony hőmérséklet és a nagy talajnedvesség. Persze bizonyos mértékben az erős szelek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a növények a talaj szintjéhez közel maradnak. Egyébként a lassú növekedés következménye az, hogy a délvidéki puha fák, mint a fűz és a nyír, itt kőkemények. A tundra — folytatta aztán, mikor megálltunk egy pázsitos részen — talán szederfélékben a leggazdagabb.
Mintegy ötven méter körzetben bordóvörös és narancssárga szederbogyók tarkították a helyet. Olyan sűrűn nőttek, hogy egy talpalatnyi helyre háromnégy bogyó is jutott. Szinte sajnáltam megmozdulni, hogy ne nyomjam szét őket.
— Kár, hogy nem találtak ki valami ravasz gépet, amellyel begyűjtenék — mondta. — Nagyon ízletes és vitamindús gyümölcs. Az itteni lakosság ebből készít kompótot, főz ízet, sőt bort is erjeszt. Nincs olyan jurta, ahol télen ne vendégelnék meg az embert szederkompóttal. Nemcsak nyalánkság, hanem a vitamint is pótolja.
Késő estig jártuk a tundrát. A kiadós vacsora után holtfáradtan bújtam be hálózsákomba.

(Folytatjuk)

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (1)

A szerző (sz. 1927, Radnót- mh. 1987, Bukarest) neves romániai zoológus, tudományos közíró volt. A Szovjetunióban szerzett tudományos képesítést, évtizedekig Románia rágcsálóinak avatott szakértőjeként működött. Oroszországi élettapasztalatairól írta Véget nem érő nappalok c. útikönyvét; az itt olvasható írás a könyv utolsó fejezete. 

A szerző (baloldalt) interjút készít

Alattunk mindenütt erdő, erdő és rengeteg sziporkázó tó. Mintha valaki egy hatalmas tükör darabokra töredezett cserepeit szórta volna szét a bolyhos, sötétzöld szőnyegen.
Az An-24-es gép két erős motorja egyenletesen búg, biztonságosan röpíti az otromba, kacsaszerű törzset, egyenesen északnak.
A kora reggeli felkelés, az izgalom, a repülőtérre való rohanás, aztán a beszállással járó hercehurca elbágyasztott. Már messze jártunk Moszkvától, amikor úgy ahogy magamhoz tértem, s a lenti tájat szemügyre vettem.
Kényelmesen elnyújtózkodtam az ülésen, fejemet az ablaknak támasztottam. A motorok tompa moraja s az üveg enyhe remegése valamennyire megnyugtatott. Igaz, a nyugalom csak látszólagos. Ismerem ezt az érzést, átéltem máskor is. Valahányszor nagy feladatra vállalkozom, mindig erőt vesz rajtam. Ilyenkor a fel-feltörő ujjongás és a kétség váltakozik bennem, s azt hiszem, minden emberben. A titokzatos ismeretlen, amely felé igyekszünk, milliónyi változatban vonul el képzeletünkben. Ez a sajátságos képzelet-film állandó belső feszültséget okoz. Attól függően, hogy a jó vagy a rossz lehetőséget latolgatjuk, a türelmetlen kíváncsiságot a szorongás váltja fel... S amikor már hatalmukba kerítenek a kételyek, valaki megszólít, a légikisasszony cukorkával kínál, egy csomag a fejemre hull, szóval a hétköznapi élet valamilyen aprósága visszazökkent a valóságba. Néha szinte különös, hogy milyen semmiségek öntenek bátorságot belénk.
Ilyen érzésekkel indultam útnak. Kísérő nélkül vágtam   neki  a   hőn   áhított    kirándulásnak.    Az   is
hihetetlennek tűnt, hogy a nemzetközi filmfesztivál mozgalmas és káprázatos világából egyenesen a zord észak ismeretlenjébe csöppenek. Képzeletemben még ott lebeg Sophia Loren a mosolyával, amely a nápolyi ég azúrját és Capri csodálatos színeit varázsolja elém; a karcsú Anna Karina könnyű táncával, amely a rafinált Párizst idézi; s mintha még erezném a finom cigaretták illatát is. De az ezüst madár közben a jeges világba, az örök hó birodalmába röpít: kietlen havas pusztákra, amelyek csak pár hónapra vedlenek zölddé, hogy lélegzethez jussanak, a száguldó rénszarvasok, füstös jurták, fóka- és szarvasbőrbe burkolózó emberek világába.
Alattunk nagy erdőfoltok, kacskaringós folyók és sziporkázó tavak váltogatják egymást. Pecsorához közeledünk. Az erdők tömör, haragoszöld szőnyegét itt-ott tisztások lyuggatják át. A tundra előhírnökei ezek. Néhány óra múlva talán a tundra kellős közepébe érünk, s ezzel életem egyik régi álma teljesül. Bármennyire is érdekesek voltak előbbi utazásaim, amelyeknek mindenike más és más hangulatú élményt jelentett, nem tudtak kiragadni észak állandó bűvköréből. A remény, hogy egyszer eljutok ide, éveken át élt bennem, pedig tudtam, hogy álomnak is túl merész. S most, hogy csak néhány óra választ el az északi tájaktól, szorongásom nőttön nő. Vajon milyen a tundra? Milyen meglepetést tartogat számomra a földnek ez a sarka, ahová igyekszem, s amelyről még mindig oly keveset tudunk?
Személyes élményem nincs, de az idők során sokat olvastam e tájról. Eszembe jut Ibn Battuta arab utazó, aki a XIV. században először jellemezte részletesebben északot és az ott élő népeket. Ibn Battuta annak idején a mostani Kazany városáig jutott el; azokról a tájakról a következőket írta: „Az utat odafelé apró szánokon lehet csak megtenni, ezeket megtermett kutyák húzzák. A pusztaságon olyan síkos a jég, hogy sem az ember lába, sem a ló patája szilárdan meg nem állhat; a kutyáknak viszont körmük van, meg tudnak kapaszkodni vele a jégen…  A szánt a vezérkutya nyakához erősítik, s még három kutyát fognak be melléje. Ha a vezérkutya megáll, megállnak a többiek is. Ezért a vezér kutyát gazdája nem üti, kiáltással sem ingerli. Étkezés idején nem az embereké az elsőség. A gazda először a kutyáknak ad enni, különben a vezérkutya elszökne, és otthagyná utasait, kitéve őket a biztos pusztulásnak... Negyven napi szánkózás után letáboroznak. A magukkal hozott árut odébb viszik és kirakják, majd visszatérnek szokásos táborhelyükre. Másnap visszamennek, hogy áruikat megszemléljék. Jobban mondva azt, amit áruikkal szemben találnak: a coboly-, a szürkemókus- és a hermelinbőröket. Ha a tulajdonos meg van elégedve azzal az áruval, amit a sajátjával szemben talál, akkor elveszi. Ha nincs megelégedve, akkor otthagyja, hogy titokzatos üzletfelei még hozzátegyenek valamit. Néha azonban amazok veszik vissza a bőröket, és otthagyják a kereskedők áruját…  Így történik azon a tájon az adásvétel. Az emberek, akik megfordulnak arrafelé, nem is tudják, hogy kiknek adják el a holmijukat, és kiktől vásárolnak, hogy amazok a dzsinnekhez vagy az emberi nemhez tartoznak-e, mivel senkit nem látnak."
Ennyit és ennyire esetlegeset tudtak tehát erről a tájról a XIV. században. De a későbbi leírások sem árulnak el sokkal többet az itteni népekről. Szervezett tudományos tevékenységről csak a XVII. század vége felé beszélhetünk, s ez is elsősorban gazdasági célokat követett. Ekkor kezdték meg Szibéria feltérképezését, a növény- és állatvilág leírását és az ott élő népek nyelvének, életmódjának és szokásainak tanulmányozását… 
–  Pecsora következik – jelentette be a nyúlánk, hirtelenszőke légikisasszony.
Kíváncsian néztem ki az ablakon. Alattunk a Pecsora vize kígyózott. Ez a majdnem kétezer kilométeres folyó, mely óriási deltájával a Barents-tengerbe torkollik, összeköti Pecsora városát Narjan-Mar kikötővel és a komik – régi, illetve inkább csúf nevükön zürjének – autonóm köztársaságának más nagyobb városával. Jobbról a távolban Pecsora gyárkéményei füstölögtek. A harmincezer lakosú város főleg fafeldolgozó üzeméről és bútorgyáráról nevezetes. Sajnos, csak olvasmányaimból tudom ezt, mivel a repülőtér nagyon messze esett a várostól, s így ez utóbbiból vajmi keveset láthattam. Igaz, hogy amúgy sem lett volna időm körülnézni, mert alighogy leszálltunk, máris áttessékeltek egy kétmotoros IL-be, azzal repültünk tovább.
–  Három óra múlva Vorkutában leszünk – mondta a szomszédom, aki bizonyára észrevette, hogy először járok északon. – Jó rázós utunk lesz – folytatta mosolyogva, de mivel én nem voltam beszédes kedvemben, ő sem erőltette a társalgást, s rövidesen elbóbiskolt.
Az utasokat figyeltem. Túlnyomó többségük a tengerparti nyaralókból tartott haza. Csomagjaik nagy része déligyümölcsből és virágcsokrokból állt. Másokat kinevezésük szólított erre a tájra, s akárcsak én, szorongva néztek a titokzatos ismeretlennel való találkozás elé. Voltak olyanok is – üzemigazgatók, beszerzők vagy könyvelők –, mint például a szomszédom, akik hetenként megjárják ezt az utat.
Gépünk hamarosan befúrta magát a sűrű, tejfehér ködbe. Ez rendkívül bosszantott, mert csak ezután kezdődött az igazi tundra övezete, amelyből a köd miatt egyelőre semmit sem láthattam. Már-már elnyomott az álom, amikor a gép eszeveszett ugrálásba kezdett.
– Na, ugye mondtam – dörmögte felébredve útitársam –, kezdődik a tánc.
Minden oldalról havas eső csapkodta a gépet. Viharba kerültünk – gondoltam –, de ezt is kibírjuk. Szomszédom teljesen magához tért, rágyújtott, s kajánul leste, hogy vajon begyulladok-e. Nagyokat szippantott cigarettájából, és tüntetőén eregette a füstkarikákat.
Hiába leselkedsz – mondtam magamban –, legalább úgy hozzászoktam a repüléshez, mint te, ugyanis már tizennégy éves koromban vitorláztam… S valóban sokáig nem is történt semmi, szomszédom legnagyobb csalódására.
De amint bámultam az alattunk elrohanó felhőket, hirtelen úgy rémlett, mintha sötét foltot láttam volna. Most már figyelmesen vizsgáltam a tejfehér ködtengert. S valóban, itt-ott néhány pillanatra egy-egy zöldellő földdarab tűnt elő a felhőzet résein. Szinte elállt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy alig tízméternyi magasan repülünk teljes sebességgel, s így a nagy magasságokból szemlélt nyugalmas és szinte mozdulatlan föld szédítő iramban száguld visszafelé. Hogy lehet ilyen alacsonyan repülni? Bármelyik pillanatban nekimehetünk egy fának vagy egy telefonoszlopnak! Szomszédom észrevette, hogy mi nyugtalanít, s nyugtatni próbált.
– Itt északon így is repülünk, kérem. Sehol egy bokor, fa vagy ház, ami veszélyeztetné a repülést. Akár alacsonyabbra is ereszkedhetünk. Még azt is számításba kell venni – folytatta –, hogy ezek a pilóták évek óta csak ezen az útvonalon közlekednek. Nem csoda, ha úgy ismerik, mint a tenyerüket, s még ilyen sűrű ködben is leszállnak radar nélkül.
Előkotort egy cigarettát, s ismét rágyújtott.
– Ami pedig a repülés tudományát illeti – fordult ismét felém –, az nem egyéb, mint a leszállás tudománya. Aki le tud szállni, az repülni is tud.
Hát ebben van valami igazság — gondoltam. Csak már ott tartanánk… 
Óhajom rövidesen teljesült. Fél óra múlva simán földet értünk Vorkutában, az északi sarkkör fölött húsz kilométerre. Sűrű köd és havas eső fogadott. A tundrából, amelynek közepén leszálltunk, vajmi keveset láttam. Kedvetlenül és holtfáradtan érkeztem a szállodába. Szerencsére volt szabad ágy. Szobatársam nem lehetett több húsz-egynéhány évesnél. Alacsony, örmény arcú gyerek volt, aki néhány szokványos kérdés után magamra hagyott. Nekem egyéb sem kellett, pillanatok alatt a takaró alá bújtam.
Mély álmomból szobatársam óvatos lépteire ébredtem. Kapkodva öltözködtem, s bosszankodtam, mert a délutáni alvás miatt elszalasztottam annak a lehetőségét, hogy a várost nappali fényben lássam. Kellemesen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy odakint a kései óra ellenére világosság van.
–  Ilyenkor északon a nap jóformán le sem nyugszik – mondta szobatársam. – Igaz, hogy ma csúnya, ködös az idő, de az éjszakák így is világosak. Miután ide kerültem, napokig nem tudtam aludni az örökös nappali fénytől.
–  Régóta tartózkodik a városban? – kérdeztem.
–  Néhány hete.  Bányamérnökit végeztem délen, s most az itteni bányákban kísérletezem a bányalég semlegesítésén.
Úgy látszott, hogy ennél többet nem hajlandó elárulni munkájáról, hát nem is erőszakoltam. Csak most értettem meg a sok üvegfiola és gumicső rendeltetését, amelyeket egy nagy faládában őrzött.
Örömmel fogadta meghívásomat egy kis esti sétára. Kiléptünk a ködös utcára, s a központ felé kanyarodtunk.
–  Ez itt a város  első tömbháza – állott meg egy kétemeletes ház  előtt,  amelynek falán emléktábla tanúskodott arról, hogy 1937-ben épült.
–  Akkor itt volt a város széle – magyarázta –, de ma ez már központnak számít.
Róttuk az utcákat. Szobatársam jó vezetőnek bizonyult; az alatt a néhány hét alatt, amióta itt van, alaposan megismerte a várost meg az embereket.
–  Nézze csak! — mutatott egy düledező házcsoportra.  –  Ezek a  házak  azért  állnak  ilyen  ferde összevisszaságban, mert a talaj egyenetlen felolvadása következtében valamelyik sarkuk mélyebbre süllyedt. A fagy aztán ebben a helyzetben rögzítette őket.
Valóban rengeteg düledező házat láttam. A legérdekesebb az volt, hogy minden ház más irányba és más szögben dűlt meg. Azt a benyomást keltették, mintha földrengés dobálta volna összevissza őket.
–  Az ilyen, pisai ferde toronyra emlékeztető ház elég gyakori jelenség itt északon – mondta.
Időközben tágas térre értünk. Szemben a bányászklub, odébb a tanácsház épülete állott.
— Itt a menetjegyirodától és a könyvtártól a múzeumig minden megtalálható – folytatta kísérőm. – Ilyenkor nyáron az ember nehezen tudja elképzelni az itteni telet. Márpedig az az igazi próbatétel. A hó szeptember végén már lehull, s május végéig el sem olvad. Télen, a sarki éj beálltával, eltűnik a nap. és fel sem bukkan tavaszig. Ez az örök sötétség, a fergeteges hóviharok és a fagy időszaka. A szél olykor ötvenméteres másodpercenkénti sebességgel sepri végig a tundrát. Hóhegyek borítják az utcákat, a házakat s a vasutat. Ilyenkor az élet a házakban, bányákban és a hóba fúrt alagutakban lüktet tovább… Aki ezt kibírja és megszokja, az itt marad. Ellenkező esetben, s ez a gyakoribb, délebbre húzódik.
Szótlanul ballagtunk tovább. A felhők lassan felszakadoztak, s az ég megvilágosodott. Az óra szerint már rég benne jártunk az éjszakában, de ahelyett hogy sötétedett volna, lassan nappali világosság lett. A város azért nyugovóra tért.

(Folytatjuk)