Útközben
 |
| Habarovszki reptér |
Egy
bizonyos: úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan
nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére. Így
például nekem és útitársamnak nem volt meg az a lehetőségünk,
hogy, mondjuk, a "Bajkál" fedélzetén tegyük meg az utat
az Amur menti Nyikolajevszkből Fort Alekszandrovszkig.
Alekszandrovszknak
nincs többé kikötője. Vízi úton a szigetet kizárólag úgy
lehet megközelíteni, hogy Vlagyivosztokból az ember eljut
Vanyinóig (ezer kilométer), s onnan kompon megy tovább a sziget
délnyugati partján lévő Holmszk kikötőig (kétszázötven
kilométer). Csakhogy a Németországban működő számtalan orosz
utazási iroda egyike sem tud pontos felvilágosítást adni erről
az útvonalról. Legjobb esetben Habarovszkig vagy Vlagyivosztokig
ajánlanak repülőjegyet, minden egyéb a csillagokban van megírva.
Az átkelő járatra szóló jegyet csakis Vanyinóban lehet
megrendelni, illetőleg felvilágosítást kapni róla.
Később,
már a szigeten hallottam, hogy nyaktörő vállalkozás ez: a
vanyinói kikötőben az emberek olykor napokig bőröndjeiken ülve
alszanak, ráadásul a kompállomás éjszaka – vécéstül –
zárva tart, a komp fedélzete és kajütjei pedig enyhén szólva
nem csillognak a tisztaságtól.
Persze
magam is ludas vagyok az európai kényelemszeretetemmel. Túlontúl
hozzászoktam a pontos érkezési és indulási időkhöz, a
komfortos szállodákhoz és az előre tervezhető programokhoz,
főleg az időszűke miatt. Csehovnak fogalma sem volt az
időhiányról, mint ahogy hitelkártyája se volt, és indulása
előtt nem küldhetett e-mailt Kononovics szigetparancsnoknak, hogy
véglegesen meggyőződjék róla, beengedik-e a büntetőtelepre.
Csehovnak más nehézségei voltak.
Ami
a szigetre való belépési engedélyt illeti, arra én sem vehettem
mérget. Arra a kérdésemre, hogy érvényes-e még Magyarország és
Oroszország között a vízummentes közlekedés, e szocialista
csökevény, a budapesti és berlini orosz követségtől
egybehangzóan udvarias, ám egymásnak ellentmondó választ kaptam.
Biztos, ami biztos, mindenképpen szerettem volna vízumot szerezni.
Ehhez pedig orosz meghívó szükségeltetik, adott esetben a
szigetről, amelyben a potenciális vendéglátó kötelezi magát
tartózkodásunk költségeinek fedezésére. Az efféle nyilatkozat
persze majdnem minden esetben fiktív, de ugyan honnan szerezzek én
ismerőst a világ végén? Egyetlen lehetőségként egy moszkvai
újságíró barátom révén kapcsolatba léptem egy szahalini
újságíróval.
Éppenséggel
igénybe vehettem volna az említett utazási irodák bármelyikét
is, hiszen telefoni érdeklődésemre, hogy tudnak-e vízumot
szerezni, egybehangzóan biztató választ adtak: "Nyet
problem." Megfelelő díjazás esetén akár huszonnégy órán
belül is szavatoltan hiteles meghívót és beutazási engedélyt
ígértek. Mellesleg a hirdetéseket tanulmányozva egy itteni orosz
lapban igen csak kedvező ajánlatra bukkantam: valaki tízezer
dollárért amerikai útlevelet kínált. Végül a kétes amerikai
állampolgárság helyett egy német utazási iroda mellett
döntöttem, amely – nem minden komplikáció nélkül –
megszerezte a jegyeket a Berlin-Moszkva-Juzsno-Szahalinszk útvonalra
és vissza.
Mielőtt
egyáltalán megtudhattuk volna, kell-e vízum vagy sem, egyenesen a
szigetről közölték velünk, hogy egyéni turizmus ott nincs,
anyaggyűjtéshez mindenképpen valamely intézmény hivatalos
meghívása kell. Ezt a meghívólevelet július 28-tól kezdődően
harminc napra megkaptuk. Így azután fiktív állami vendégekként
érkeztünk Moszkvába július 27-én. A két repülőjárat közötti
időkülönbség, valamint a Seremetyevói és Domogyedovói
repülőtér közötti távolság miatt egy éjszakát a városszéli
Hotel Caricinóban töltöttünk. Ennek a tízemeletes, hajdani
lakóépületnek jobbára állandó vendégei vannak, főként japán
üzletemberek. A szállodát és parkolóhelyét szigorúan elzárták
a környező házaktól, figyelőkamerákkal és fegyveres
őrszemélyzettel is ellátták. A tévén orosz, német, amerikai és
japán műsorok között lehetett válogatni.
 |
| Habarovszki magyar hadifoglyok zenekara (archiv) |
Domogyedovót
utoljára 1994-ben láttam, amikor Habarovszkba utaztam. A hatalmas
repülőtér akkoriban igencsak szánalmas állapotban volt: az
utasoknak poggyászukkal együtt gyalog kellett megközelíteniük a
"szamoljotot", mégpedig az azerbajdzsán vagy türkmén
légitársaság gépeinek szárnyai alatt. Most minden rendezettnek
hatott, és nyomban megismerkedtem egy újfajta szolgáltatással: az
utas kívánságára 40 rubelért (másfél dollárért) minden egyes
csomagot pévécélepellel vontak be, és vastag szalagokkal
ragasztották le. E különcsomagolás nem volt kötelező, mégis
hosszú sor állt a csomagolópult előtt. Az a gyanúm támadt, hogy
az utasok a be- és kipakolás közbeni esetleges lopásoktól óvják
így holmijukat. Tapintatos kérdésemre, miszerint valóban szükség
van-e erre a különleges óvintézkedésre, a szolgáltatást végző
öntudatosan válaszolta: "U nasz nye kradut." (Nálunk nem
lopnak.) E kijelentésből bizalmat merítve pévécémentesen adtam
fel sporttáskáinkat, igaz, ártalmatlan kis lakatokkal fogtam össze
rajtuk a cipzárakat.
Minderre
elég időm volt. Minthogy tízezer kilométerrel arrébb a szahalini
partok ködben úsztak, gépünk négyórás késéssel indult.
Mindmáig nem értem, honnan tudta a földi személyzet előre, hogy
mit tervez a köd leszállásunk idejére. A nyolcórás repülőút
azonban meglepően simán zajlott. A tévéképernyőn "A
sivatag fehér napja" című hetvenes évekbeli szovjet
sikerfilmet adták - annak idején én fordítottam a feliratlistát
a Pannóniának. Afféle szovjet Western volt a polgárháborús
Közép-Ázsiáról, zenéjét Bulat Okudzsava szerezte, és ő maga
is énekelt benne. Sajnos a gép pokoli belső zaja némafilmmé
változtatta a műalkotást. Valahol Jakutföld fölött azután egy
szintén klasszikusnak számító rajzfilmsorozatot adtak, a "Nu
pogogyi!" (No várj csak!) címűt, amelyben a kétségbeesett
farkas véget nem érően üldözi, és olykor már-már elkapja a
nyulat. Az üldözöttnek azonban az utolsó pillanatban mindig támad
valami ötlete, amellyel nemcsak önmagát menti meg, hanem a
történet folytatását is biztosítja. A hangkimaradás itt már
nem zavart, hiszen a sorozat egyetlen mondatát úgyszólván minden
orosz ismerte: "No várj csak, nyúl!"
Mielőtt
helyi idő szerint délelőtt tíz óra tájt elhagytuk volna az
IL-96-os fedélzetét, a stewardess kettőnket udvariasan megkért,
hogy várjunk még néhány másodpercig. Egyben jelt adott a nyitott
ajtón keresztül. Már azt hittem, hogy mint afféle hivatalos
vendégeket virágcsokorral várnak odalent. Virágcsokor nem volt,
de három férfi várakozott ránk, és egyikük megmutatta az FSZB
(Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete)
igazolványát. Elkérték az útlevelünket, és egy füzetbe
gondosan beleírták legfontosabb adatainkat. Vagy mi voltunk az
egyedüli külföldiek ezen a belföldi járaton, vagy pedig ezzel az
ellenőrzéssel akarták finoman tudomásunkra hozni, hogy jelen
vannak a határövezetben. A rendkívül tapintatos eljárás néhány
percig tartott, de megerősítette bennem azt az érzést, hogy a
következő két hétben nem leszünk teljesen egyedül. (...)
Időeltolódások
 |
| Japán bolt Szahalinon - átirt felirattal |
Gondolom,
a jetlegnek is része lehetett benne, hogy szombat délután, első
juzsnoszahalinszki sétám alkalmával úgy éreztem magam, mint akit
az időtlenségbe vetettek. Arnautov, miután az Amur utcai "Jakor"
(Horgony) garniszálló kegyeire bízott bennünket, sürgősen
távozott, mert mint mondotta, fontos politikai eseményen kell részt
vennie. Egyúttal rábízott bennünket egy fiatal házaspárra:
Jelenára, aki egyetemi előadó és Vologyára, aki a polgármesteri
hivatalban dolgozik. Néhány órás alvás után kora este ők
vártak ránk a hotel előtt, és attól kezdve hűségesen
kitartottak mellettünk.
Tulajdonképpen
nem is időtlenség volt ez, hanem az idő és a helyszín
megkettőződése. Kétségkívül szovjet városban mozogtam: az
Amur utcáról néhány másodperc alatt befordultam a Kommunista
sugárútra, amelyről jobbra a Lenin utca ágazott el. Balra a
főposta épületét láttam, előtte a Lenin teret, az októberi
forradalom vezérének monumentális szobrával. A nagyközért
homlokzatán is ismert feliratok hirdették a megfelelő részlegeket:
"Tejtermékek", "Húsáruk", "Hal",
"Kenyér", valamint "Zöldség, gyümölcs".
Később felfedeztem a Karl Marx, a Thälmann, majd a Dzserzsinszkij
utcát, amely mellesleg párhuzamos a Csehov utcával, valamivel
távolabb a Béke sugárutat, a Győzelem terét, az egykori
pártbizottság és városi szovjet székházát, a színházat, az
Úttörőpalotát, a mozit - egyszóval mindazt, ami az egykori
Szovjetunióban egy megyeszékhely1 külső képéhez hozzátartozott.
Ugyanakkor
se szeri, se száma nem volt az olyanfajta feliratoknak, mint az
"Amadeus", "Duncan", "Stimul",
"Eurostil", "Lady Business Club", "Heureka",
"Drive", "Remake", és direkt a Dzserszinszkij
utcán helyezkedett el az "Orbita" komputerbolt, a bankok
pedig szovjet környezetükhöz képest szemérmetlenül készségesen
kínálták szolgáltatásaikat: a külföldi devizák közül
kétségkívül a yen és a dollár számított a legnépszerűbbnek
– 2000. július végén egy dollár 27 rubelt ért.
Az
idők változására azonban egyértelműen utalt az árukínálat
is: a Kommunista sugárúton például húsz méter hosszú, öt
méter széles, átlátszó műanyaggal befedett virágcsarnok állt,
amelyben csaknem kivétel nélkül koreai elárusítónők kínáltak
kissé hervatag tulipánokat, gerberákat, gladióluszokat áttetsző
fóliában, ahogyan Hollandiából repülőn behozták őket. Ha az
ember a virágcsarnoktól továbbmegy a pályaudvarig, egy sor
aprócska kioszkot talál, amelyekben nyugati cigarettát, legalább
tízféle dobozos sört és édességeket árusítanak, amilyeneket
tíz éve még legföljebb nyugati filmeken láthattak a szahaliniak.
 |
| A határ keletre néz |
Ez
a kettősség a volt Szovjetunió valamennyi nagyobb településén
megfigyelhető, ám a szovjet korszak előtt épült városokban –
például Habarovszkban vagy Lvovban – kevésbé feltűnő.
Juzsno-Szahalinszkban azonban ezek a kioszkok és más kis üzletek
ideigleneseknek látszanak – mintha egy csillogó nomád
kapitalizmus ütötte volna fel sátrait a kommunista sztyeppén.
Minél harsányabbak a csokoládévilág színei, annál
egyhangúbbaknak hatnak a hetvenes évek monumentális középületei
vagy korhadó toronyházai. A Bounty-, Snickers- és Mars-bódék
csillogó jövőt ígérnek, a szovjet építészeti emlékek viszont
azzal a bizonyossággal kecsegtetnek, hogy a múlt még jelen van, és
szabad benne reménykedni. Megannyi ábrándkép – talán a holland
virágok kivételével, amelyeket a koreai nők a Lenin-szoborral
szemben árusítanak: ezekről biztosan tudni lehet, hogy igen hamar
elhervadnak.
Az
egyik elhanyagolt utcát, a Szahalinszkáját éppen
újraaszfaltozták; Rimex márkájú úthenger hajtott végig a jobb
oldalán, a sárhányója mellett gázláng lobogott. Az utca bal
oldalán mentem, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne botoljak a
flaszter repedéseiben és gödreiben, valamint a kisebb-nagyobb
szemétrakásokban. Így jutottam el a Rogatka-patakhoz, amelyen át
egy alighanem jó ízlésű építész karcsú kis hidat emelt. Talán
"Észak Velencéjét" akarta ideálmodni, s a kép jól is
illett a várost körülölelő vulkanikus eredetű dombok előterébe.
A félig kiszáradt patakmedret azonban valóságos gépkocsitemető
töltötte meg, zömmel japán autótetemek.
A
Mazda, Mitsubishi, Daihatsu és más használt japán márkákkal
való legális és illegális kereskedelem a nyolcvanas évek végén
kezdődött, amikor a szahaliniak még csinos összegeket tartottak
takarékkönyveikben, a japánok pedig szíves-örömest adtak túl
ócska járműveiken. Valamikor a válság mélypontján, a
kilencvenes évek közepén még a város kimustrált Kamaz
autóbuszait is japán mikrobuszokkal pótolták. A
feketekereskedelem továbbra is virágzik, legalábbis erre vall,
hogy a bulvárlapok bármely márkára hirdetnek forgalmi
engedélyeket és alkatrészeket. A legrégibb hirdetett modellek
1983-as vagy 1984-es évjáratúak.
A
kiszikkadt patakmedret és a halandó technikát magam mögött
hagyva jutottam el a Gagarin parkba, amely 90 hektáron terül el. Az
út ide fák között vezet, és rengetegen járnak rajta - legtöbben
fiatalok, a stadionba tartanak, ahol szombat esténként rockkoncert
van. Magát a parkot a húszas években létesítette egy japán
nagyvállalkozó az akkori Tojoharában (ez volt a japán
kormányzósági székhely neve), és az eredetről sok minden
árulkodik: kis lankák, rejtett ösvények, patakocskák, egy japán
teaház romjai, egy sintoista templom alapzata és egy magányos
kőoroszlán. Későbbi építészeti rétegre vall néhány pad, az
egyiken fiatal pár adja át magát igencsak földies szerelemnek.
Bizonyos intimitás és kedély alighanem a szovjet érában is jelen
volt, csak az aszfaltozott út látszik stílustörésnek, a
zöldövezetben pedig túl sok hulladék gyülemlett fel.
A
park mögött kezdődik a Venszkaja ulica vagyis Bécsi utca,
amelynek egyetlen épülete a már említett Hotel Santa szaunával
és – a német prospektusokban nem is hirdetett – golfpályával,
egy darab közel-nyugat a távol-keletben. Hát igen: 180 dollár egy
éjszaka, vagyis 1296 rubel, 30 rubellel kevesebb, mint a szigetlakók
(beismert) létminimuma, amely viszont a lakosság 36 százalékának
vágyálma.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése