PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (4)

EMKE kávéház (befejező folytatás)

Egy igazi Westinghouse, 1907-ből

Az idők során sok neves zenész lépett itt fel: például Kóczé Antal, az országos hírű cigányprímás, vagy később Magyari Imre, a híres debreceni cigányprímás.
Az új csoda, az automobil is meghódította az EMKE-t, amint arról az egyik helyi napilap is beszámolt: „A világvárosok nagyobb kávéházaiban vezették be nemrég azt az igazán csak elismerést és dicséretet érdemlő szokást, hogy a kávéházak törzsvendégeinek és a kávéházba igyekvő vendégek számára szerény viteldíj mellett bármely percben gyorsjárású, modern automobil áll rendelkezésükre.
Schönberger Sándor, az Emke bérlője, akinek minden igyekezete oda irányul, hogy vendégei minden elképzelhető készséggel legyenek kiszolgálva, a világvárosi kávéházak után indulva, az Emke kávéház számára egy Westinghouse 24 lóerejű automobilt szerzett be. A szép kiállítású gépkocsi már meg is érkezett, és az automobil mindenkinek rendelkezésére áll, aki a legcsekélyebb viteldíj mellett a kávéházba akár menni, vagy pedig a kávéházból haza akar térni. A tulajdonos az automobilt vidékre is kiküldi, ha egy társaság az Emke kávéházba akar berándulni."

Hogy mennyi alapja volt annak idején az EMKE dicséretének, vagy csak egyszerű reklámfogás volt ez is, ma már nehéz volna objektíven megítélnünk. A Nagyváradi Napló 1913-ban kiadott jubiláns albumában megjelent sorokból mindenképpen érdemes felidézni az alábbiakat:

„A Bemer téri ragyogó fénnyel berendezett kávéházak között legkedvesebb, legkényelmesebb fészek az Emke, melynek népszerűségét, jó hírnevét még néhai Stern Hermán alapozta meg. (...) Stern Herman halála után Wiener Emil és Steuer Jakab egyesült erővel és teljes sikerrel vezették az Emkét tovább az ő szellemében. Agilitásukkal, gondos figyelmükkel csak fokozták az Emke hírnevét és gyarapították törzsközönségét, amelynek sorában ott találjuk a nagyváradi társadalom minden osztályát és rétegét.

Az 1911. év októbere óta nevezetes fordulópontra jutott az Emke fejlődésének krónikája. Az addigi bérlőktől ugyanis Schönberger Sándor, egy kiváló szakértelemmel, buzgósággal és agilitással bíró új bérlő vette át a kávéház vezetését, aki nagy áldozatkészséggel, igyekezettel és gondossággal törekszik arra, hogy emelje az Emke nívóját és még kellemesebbé, kényelmesebbé varázsolja a nagyváradi közönségnek ezt az intim szórakozóhelyét. Készségesen konstatáljuk, hogy az új bérlő másfélévi működésének máris meglepő a hatása. Olyan figyelmes, pontos a kiszolgálás, hogy szinte ellesik a vendég minden gondolatát. Mindenki azonnal megkapja az ő kedvelt kávéházi italát vagy ételét s az összes külföldi, budapesti helyi, képes, napi és heti lapokat. Ezenkívül négy elsőrangú billiárdasztal és külön kényelmes játéktermek díszei az Emkének.

Schönberger Sándor bérlő múltja és eddigi működése teljes garanciája az Emke felvirágzásának. 1893-ban Kolozsvárott kezdte meg munkásságát, majd Budapesten működött több előkelő vendéglőben. Mikor Rendes Szidor a Royalt megnyitotta, Schönberger volt a főpincér és része volt abban, hogy a Royal meghódította a nagyváradi közönséget. Később elhagyta Nagyváradot, hogy majd 1911-ben térjen vissza, hogy nagy ambícióval, munkavággyal és teljes sikerrel fáradozzék az Emke felvirágoztatásán és e régi, kedves kávéházi fészek törzsközönségének gyarapításán. Még ezekben a nehéz válságos időkben is legkedveltebb találkozóhelye az Emke Nagyvárad közönségének, ahol Bébe Károly varázshegedűje és kitűnő zenekara űzik el a gondot, bút és bajt, amelyek ezekben a háborúval fenyegető időkben nehezednek az emberekre..."

Háborúval fenyegető időkről írtak már 1913-ban. Ez is azt igazolja, hogy ekkor már érződött az első világégés kirobbanása. Már csak az indokra vártak...
S miközben a háború szele már megsuhintotta az embereket, a kávéházba való járás, nyáron a teraszon való üldögélés búfelejtőként még inkább divatba jött. Talán ezért is próbálták növelni a férőhelyet a közúti forgalom kárára, amire felfigyelt az egyik újdondász is: „Sok furcsa szokást vesz föl Nagyvárad a kánikulában. A Bemer téren a színház mellett az Emke kávéház egyszerűen a kocsiútra rakja a cigányzenét, s a barnaképű művészek elfoglalják a gyalog- és kocsiutat, s így muzsikálnak. Nem szólván arról, hogy ez a tempó meglehetősen mucsaias és borzasztó, és szóvá kell tenni a közterületnek ilyen okupálását. Elvégre igazán nem azért van a kocsiút, hogy azon a kávésok, akinek nincs olyan tágas teraszuk mint a többieknek, azt birtokba vegyék."

„Most, hogy a válság takarékosságra kényszerítő hatása miatt a máskor külföldi fürdőkön üdülő nagyváradiak itthon maradnak, felfedezik, hogy egész kellemesen lehet Nagyváradon is nyaralni. A Bemer téri kávéházak közül különösen az Emke kávéház figyelmes bérlője gondoskodik arról, hogy a nyári élet minden kellemes szórakozását megtalálja a közönség. A hűs terasz „estéről-estére" azért telik meg publikummal, mert köztudomású, hogy az Emkében vannak a legjobb kávéházi italok, hideg vacsorák és Bébe Károly kitűnő zenekara a legélvezetesebb hangversenyeket rendezi esténként. Családok és társaságok pedig az Emke minden komforttal berendezett különtermeiben találnak kellemes fészket összejöveteleik, értekezleteik részére."
(...)
Időközben kirobban az első világháború, és ezt követően már a háború következményei vették át a szerepet az EMKE életében is...

„Érdekes és hazafias tervet valósított meg 1914-ben Schönberger Sándor, az Emke kávéház agilis bérlője. Elhatározta, hogy az esti 9 órától való bevételekből 2 százalékot és ezenkívül külön minden üveg elfogyasztott pezsgő után egy koronát fizet be a hadbavonult katonák családjai részére a polgármesteri hivatalnál."

„Az Emke kávéház bérlője, Schönberger Sándor pompás trükköket tartogat az 1914-es esztendő szilveszter estéjére. Éjfélkor a szilveszteri ünnepség vidám tradíciói szerint kioltják a lámpákat és malacokat bocsátanak a közönség közé.
Ez a trükk igen mulatságos helyzetekre ad alkalmat, a nagy sötétségben mindenki igyekszik egy malacot ellopni, hogy hazavigye szerencsemalacnak."...
„Schönberger Sándor 1915 szeptemberében életbeléptette a kávéház kitűnő reggeli kávéjára, a kedvezményes szelvényfüzetek kiadását, amelyekkel tetszés szerinti időre elő lehet fizetni az Emke reggelire. Az Emke reggeli kávéját nem kell külön ajánlani, mert az utolsó vegyvizsgálat alkalmával hivatalosan megállapították, hogy az Emke első minőségű tejet, vajat és kávét használ."
A nagyváradi kávésok felemelték a kávé árát 6 fillérrel. Nem ez az egyetlen emelés, amit véghezvittek, a villásreggeli is többe kerül.
A kávéházi árak emelését egy öreg kávéházi ember jellemezte a legjobban:
„Tegnap még 50 fillért fizettem a kávéért és kaptam hozzá három kockacukrot. Ma felemelték a kávé árát 56 fillérre és adtak hozzá két kockacukrot..."

Schönberger Sándor, az EMKE kávéház bérlője 1916. október 30-án, hosszas szenvedés után, 42 éves korában elhunyt. A halála alkalmából megjelentetett nekrológban kiemelték, hogy a háború alatt hosszabb ideig teljesített katonai szolgálatot. A kávéház vezetését özvegye vette át.

1914. április 4-től 11 és 20 óra között megtiltották a kávé fogyasztását a kávéházakban és egyéb nyilvános helyeken. Az intézkedés érzékenyen érintette a kávéházi vendégeket. Egy napra rá újabb váratlan meglepetés érte a váradi kávéházakban a feketekávé-tilalom miatt kesergőket. 14 és 15 óra között rendőrtisztek járták sorra a kávéházakat, és igazolásra szólítottak fel minden civil ruhás vendéget. A békésen kártyázó, politizálgató, málnaszörpöt szürcsölő törzsvendégek riadtan engedelmeskedtek a szokatlan felszólításnak, s keresték zsebeikben a felmentésüket igazoló iratokat. Az igazolás ideje alatt a kávéházak ajtajaiban rendőrök álltak, és a kifelé igyekvőket szigorúan visszatérítették. Pár perc alatt végeztek minden kávéházban, ugyanis a feketekávé-tilalom óta alig lézengett a kávéházakban pár vendég.

„Rein Jenő és Lőrincz Albert személyében két olyan kiválóan agilis ember vette át az Emke kávéház bérletét, akiknek eddigi más téren végzett értékes munkásságát ismeri és becsüli a közönség. Bizonyos, hogy az ő áldozatkészségük és gondos figyelmük csak emelni fogja az Emke kávéház eddigi hírnevét és közkedveltségét" - áradozott a Nagyváradi Napló egyik hírlapírója a két új bérlő 1918. március havi beiktatása alkalmából. Szép szavak, de ha valaki nem kávés, hanem más iparágból jött, kevesebb az esélye annak, hogy sikeres lesz. Sok példa volt erre a váradi kávéházi életben is. A legjellemzőbb, amikor az egykori Bihar kávéházat egy fakereskedő vette át. Hiába volt előzőleg sikeres a szakmájában, a kávéházzal megbukott.
A két, vállalkozó kedvű bérlő helyzetét még az egyre nehezedő háborús helyzet is nehezíthette. Ennek ellenére kitartottak 1918 őszéig, a Monarchia végnapjáig...

Forrás: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében. Várad – Libro Noran 2013

Végül pedig meghallgathatják Seres Rezső hangulatfestő dalát, mely meghódította nem csak a kávéházak közönségét...

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (3)

EMKE kávéház (folytatás)

...Nagyon népszerű volt az EMKE már a megnyitását kövező években. De bármennyire is jól mehetett az üzlet, a reklám soha nem árthatott, mint az alábbi sem, amely Nagyvárad és Bihar megye 1904-ben kiadott cím- és lakjegyzékében jelent meg: „Stern Herman Emke kávéháza - Nagyvárad, Bemer tér. - Az előkelő közönség találkozó helye. Színházi előadás után, valamint minden időben hideg ételek, és mindennemű kávéházi italok pontos, előzékeny kiszolgálás mellett.
Valamennyi bel- és külföldi napi- és hetilap. Hetenkint háromszor zene-estély."
Művészeket is meghívtak fellépésre, amint azt az alábbi kis tudósításban is beharangozták:
„Az Emke kávéházban ma este (1904. január 27-én) Schreier Sándor a flageolet királya, a bécsi akadémiát végzett híres hegedűművész hangversenyt rendez Hamza Miska zenekarának kísérete mellett."
A hírben az a különös, hogy egy akadémiát végzett hegedűművész hogyan lehetett egyben a flageolet (a fuvolának egy neme, ébenfából vagy elefántcsontból készítették) „királya" is. De ha már valóban olyan sokoldalú művész volt, hogyan vállalkozhatott arra, hogy egy vidéki kávéházban játsszon egy cigányzenekarral? Úgy tűnik, már akkor is ismerhették a reklám erejét!

Sztarill Ferenc építész 1906-ban a Szalárdi utcai mellékhomlokzatot újabb négytengelynyi résszel bővítette, ami azt jelentette, hogy megnagyobbodott az EMKE is.
1907. április 2-án, 57 éves korában elhunyt Stern Herman, mindenki Herman bácsija. „Az ő szimpatikus egyénisége, az ő bámulatos munkássága rövidesen egész gárdát toborzott maga köré az Emkében, és ma már valósággal »közéleti tényezők« az Emke kávéház törzsasztalai, ahol a legtöbb városi társadalmi és politikai kérdések először kerülnek megvitatás alá" - ahogy azt az egyik nagyváradi napilap felelevenítette a népszerű kávés halála alkalmából.

Valóban ilyen szerepe is volt a kávéháznak, ahogy arra Nagy Andor és Dutka Ákos is emlékezett. A különbség az volt, hogy Nagy Andor a történetben szereplő különtermet Bagolyvárnak, míg Dutka Kányavárnak nevezte...

„A Bagolyvár az Emke kávéház emeleti helyisége volt, amolyan klubféle,íratlan szabályokkal. A város jeles agglegényei, Rimler Károly polgármester, Mezey Mihály kir. közjegyző, Stark Gyula iskolaigazgató s mások jöttek össze eredetileg a kávéház különszobáiban délutáni feketére, főleg azért így, mert itt pipázni is lehetett, ami a kávéházakban már nem szokás, továbbá itt el is lehetett egy kicsit szundítani a nagy karosszékben. A társaság aztán mind jobban bővült, fontos közügyek dőltek itt el, a Bagolyvár a város életében jelentős tényező lett."

„Itt van maga a Kányavár, ez a rejtélyes, titkos agglegények összeesküvő csoportja. Talán klub, talán egy újfajta szabadkőműves szekta. Együtt kártyáznak, külön becsületkódexük van. Mind színházrajongók, mind agglegények, tekintélyes öregedő urak. Ők a város mindenható titkos urai, élükön a polgármesterrel, Rimler Károllyal és Mezey Miskával, a hallatlan jövedelmű közjegyzővel. Ők döntenek titkosan minden közügyben, a döntésük, hacsak meg nem lágyítja szívüket valamely ügyes női furfang, megmásíthatatlan."

Stern Herman áprilisban bekövetkezett halála után veje, Steuer Jakab vezette az üzletet, majd betársult hozzá Wiener Emil is, amiről özv. Stern Hermanné az alábbi rövid értesítésben számolt be 1907. augusztus 4-én a Nagyváradban:
„Tekintettel agg koromra, kávéházi üzletem vezetéséhez Steuer Jakab és Wiener Emil urakkal szerződtem. A mai naptól kezdve fent nevezettek velem egyforma jogkörrel fogják az Emke vezetését ellátni.
Midőn meg az eddig irántam tanúsított szíves támogatást hálás szívvel megköszönöm, kérem azt a jövőben mindhármunk részére fenntartani.
Mély tisztelettel, özv. Stern Hermanné."

A Holnap Társaság négy tagja (balról jobbra):
Ady Endre, Juhász Gyula. Dutka Ákos, Emőd Tamás

Bartsch Sándor emlékezése szerint (aki még fiatalember volt a 20. század első évtizedében): „Mikor pedig 1908 elején megjelent a Vér és Arany, Ady egyszerre a közérdeklődés előterébe nyomult, ő volt a mindennapi téma még – legalábbis Váradon – a politikát is háttérbe szorította. A közvélemény két táborra szakadt: az Ady-rajongók és Ady-ellenesek táborára. Ezt a két tábort jelképesen Várad(-Olaszi) főterének, a Bemer térnek két kávéháza képviselte: az Emke és a Royal. Ez utóbbi volt a »közvélemény« kávéháza, a váradi elitközönségé. Ide jártak a közigazgatás, a nagyipar, a nagykereskedelem, a pénzvilág vezető emberei, külön asztalhoz a híres Vilmos-huszárok gazdag, főleg arisztokrata tisztjei, ismét külön a fiatal jogásznemzedék. Ezzel szemben az Emke a kispolgárság, a haladó értelmiség, újságírók, tanárok, művészek s az akkor születő Holnap költőinek, íróinak kávéháza volt. Én mind a két kávéházba jártam. Mint bennszülött váradi a Royalba, ottani régi barátaimhoz, s mint fiatal, haladó gondolkodású tanár az Emkébe is, ahol szintén számos barátom tanyázott, így például barátom, ismerősöm volt A Holnap valamennyi tagja, Babits kivételével. Így hát tanúsíthatom, hogy Ady és költészete mindenütt szenvedélyes viták tárgya volt, ez idő tájt a legállandóbb, legérdekesebb napi téma. Ekkora érdeklődést az irodalom iránt soha többé és sehol másutt nem láttam. Persze mondanom sem kell, hogy a Royal kávéház látogatói képviselték, mégpedig erélyesen, sőt olykor dühösen a contra, az Emkebeliek pedig annál lelkesebben a pro álláspontot. Csak egy fiatal tanár volt köztünk, akit sohasem hallottam Adyról nyilatkozni: az akkor még ismeretlen nevű Szabó Dezső. Ez érthető is, mert szerinte már akkor is egyetlen zseni élt a magyar glóbuszon, s ezt véletlenül éppen Szabó Dezsőnek hívták."

Bartsch Sándor előzőleg csak futólag tett említést arról, hogy a holnaposok törzshelye az EMKE volt. Valóban így volt már a kezdetektől. A váradi fiatal költőket, írókat már régebben foglalkoztatta egy irodalmi társaság létrehozása, egy irodalmi folyóirat kiadása. Ezt a tervüket 1908. február 27-én sikerült Adyval ismertetniük, éppen a kávéházban.

Tódor Manojlovics, az Ady baráti köréhez tartozó szerb irodalmár visszaemlékezése szerint az EMKE leghátsó kártyaszobájában gyülekeztek vagy húszan, de talán még többen is: fiatal írók, költők, újságírók és a város más, szintén fiatal, de tekintélyes polgárai, mind Adyra várva. „Úgy tíz óra körül aztán végre tényleg beköszöntött Ady a diadalmasan mosolygó Nagy Miska kíséretében. (...) Később Ady Dutkához, Nagy Miskához, Emődhöz és Hegedűs Nándorhoz fordult -, hogy hát mi az újság, mi készül, mi történik itt Váradon? Amire a váradi poéták azzal a maguk közt már rég ápolt ideával álltak elő, hogy a legjobb, legcélszerűbb lenne valami modern szellemű és programú irodalmi társaságot alakítani, amely elsőnek egy közös antológiával, azután talán saját folyóiratával is léphetne a nyilvánosság elé — és amelynek élére természetesen és feltétlenül Adynak kellene állnia. Ady szimpátiával vette tudomásul ezt a tervet a benne neki szánt szereppel együtt, és bár nem hallgatta el kételyeit annak keresztülvihetősége körül, jókedvvel belement a játékba. Persze, hogy nagy lett erre az öröm és lelkesedés — hiszen itt és ekkor született, illetőleg kapta meg első reális körvonalait is a Holnap eszméje..."
Már szó esett arról, hogy az EMKE kávéház emeletén volt a Bagolyvár – mások szerint a Kányavár – helyisége, amolyan klubféle, ahol a város jeles agglegényei, közöttük Rimler Károly polgármester megvitatták a város dolgait.
„Egyik alkalommal Rimler Károly polgármester, dr. Schwarcz István, dr. Dénes Sándor és dr. Fleischer Béla ültek egy asztalnál. Beszélgettek:
Rimler Károly: — Mégsem járja, hogy az ifjúság ebben a füstös levegőjű kávéházban tölti az idejét ahelyett, hogy megnősülne. Kedves, boldog családi otthont teremtene magának. Annyi szép fiatal lány van Nagyváradon, hogy igazán könnyelműség, hogy ilyen okos, csinos, gazdag fiatalemberek a kávéházban fecsérlik el idejüket, ahelyett, hogy háztűznézőre járnának és megnősülnének mielőbb.
Dénes Sándor: — No éppen a polgármester úrnak van legkevesebb joga a szemrehányásra! Ha olyan nagy boldogságnak tudja a házaséletet, miért nem nősült meg?
Rimler Károly: — Az egészen más! Egyszerűen nem értem rá. Annyira igénybe vették minden percem a városi ügyek, hogy nem jutott rá időm.
Schwarcz István: — Ez nem kifogás. Miért nem kért polgármester úr két heti szabadságidőt erre a célra? Bizonyosan megkapta volna."

Hogy e beszélgetés hatására vagy sem, ma már nem tudhatjuk, az ellenben tény, hogy 1916 május havában mégis csak szakított időt a polgármester arra, hogy megházasodjék és feleségül vegye Mandel Vilmát, Berkovits Miklós özvegyét.

Az egykori EMKE előtti járda annak idején talán még szélesebb lehetett, mint napjainkban, másképpen nehéz volna elképzelni, miért is dicsérték annyira: „Az Emke kávéház napfényes, kellemes és kényelmes terasza nyáridőben központja, legkedvesebb találkozóhelye Nagyvárad előkelő, úri társaságának. Az egyes asztaloknál Nagyvárad különböző társadalmi rétegei adnak egymásnak találkát. Az egyik törzsasztalnál a nagyváradi kereskedők, vállalkozók, bankigazgatók, a másiknál az orvosi kar, a harmadiknál a tanárok, a negyediknél a tisztviselők, az ötödiknél a hadsereg tisztikara, a hatodiknál az írók és művészek, a többi asztaloknál pedig Nagyvárad előkelő és bájos hölgyközönsége látható naponta főként ozsonna időben. Ez a kép is azt tünteti fel részben, hogy bár az Emke megnyitása óta sok új cifra kávéház nyílt is meg, a nagyváradi közönség zöme hű maradt az Emkéhez, és figyelmes és agilis bérlőihez, Wiener Emilhez és Steuer Jakabhoz."

(…)

1911 októberétől új bérlője lett a kávéháznak: Schönberger Sándor. Az ő neve az alábbi újságcikkben jelent meg először: „Színház után az Emke kávéház kellemes helyiségeibe özönlik a közönség, mert köztudomású, hogy itt lehet a legízletesebb és egyben legjutányosabb színház utáni vacsorát kapni. Schönberger Sándor, az Emke új bérlője rövid működése alatt meggyőzte a közönséget arról, hogy nemcsak megőrzi az Emke eddigi jó hírnevét, hanem nagy igyekezettel, buzgósággal és áldozatkészséggel törekszik arra, hogy emelje a nívóját, és még kellemesebbé, kényelmesebbé varászolja a nagyváradi közönségnek ezt a kellemes szórakozóhelyét..."

(Befejezése következik)

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (2)

/Nagyváradi/ EMKE kávéház

Sztarill Ferenc építész a Bemer tér és a Szalárdi utca sarkán 1902-ben, saját terve alapján építette fel önmaga számára a később a nevét viselő, kétemeletes palotát. Az emeleten lakásokat alakított ki, a földszinten kávéház kapott helyett.
Nagyjából ezen a helyen a színház felépítéséig a Rózsabokor sörcsarnok épülete volt.
Ezt az új ingatlant a városháza részéről 1902. október 11-én vették át, amint arról beszámolt a Nagyváradi Napló is:

„A Bemer téri kis cukorpalota teljesen elkészült, november elsején beköltöznek a lakók. A földszintet az EMKE kávéház foglalja el, amelyet Stern Herman régi kedvességével s tapasztalatával fog vezetni. A félemeleten a játszószobák, s a zenekar foglalnak helyet, legfelül vannak a magánlakások. A kávéház úgynevezett jugendstilben van berendezve, s igen szép falfestmények díszítik. A város részéről Szűts Dezső és Lovass Zsigmond tegnap vették át az épületet, melyet a jövő héten már elfoglalnak a lakók."

Az EMKE kávéház ünnepélyes megnyitóját 1902. december 10-én tartották. Ebből az alkalomból két napilap is fontosnak tartotta, hogy beharangozza az eseményt:

„Pár éve még Nagyváradnak nem volt egyetlen modern kávéháza sem" - kesergett a Nagyváradi Napló egyik cikkírója, majd így folytatta: „Két év óta a kényelmes, fényes és előkelő Royal hozott össze bennünket. Ma, szerda este egy új, előkelő kávéház nyílik meg Nagyváradon. Az Emke ez, a népszerű Stern Herman kávéháza. Igazi modern kávéház. Kissé szecessziós vonalaival izgató, de színeivel kibékítő. Szinte túlságig luxóriozus és mégis nagyon barátságos hangulatú. Specialitása a karzat, a fényesebbnél fényesebb szeparék. Ma este bizonyosan ott lesz tout Nagyvárad. Nem kell hát aprólékosabban leírni az Emkét. Megjósolni sem nehéz, hogy kedves, népszerű és előkelő találkozóhely lesz."

De bizony le kellett volna írni aprólékosan, mert mára már semmi sem maradt a kávéház belső beosztásából és abból a „szecessziós vonalaival izgató" dekorációjából...
A Nagyváradi Napló riportere szerint: „Stern Herman, a népszerű kávés, mindenki kedves Herman bácsija nagyon ismeri a közönséget, a mai kényelmet sóvárgó, idegembert. Erre vall a kávéház mesés konforttal való berendezése, mely egyik látványossága a városnak. A fényes új kávéház, melynek érdekes stílusa, pazar felszerelése meglepő, ma szerdán este nyílik meg a közönség számára."

Ugyanezen a napon Stern Herman a szokáshoz híven egy hirdetést is feladott, amelyben többek között azt írta: „Városunkban e szakmában 25 évi működésem alatt minden igyekezetemet oda irányítottam, hogy a t. közönség bizalmát kiérdemeljem. Ezen üzletem megnyitásával tisztelettel hivatkozva a múltra, kérem szíves támogatásukat..."

Stern Herman nevével korábban a Korona - régebben Magyar Korona — kávéháznál találkozhatunk, annak volt bérlője, majd a tulajdonosa.

De ha már szóba került a népszerű kávés neve, álljon itt Nagy Andor egyik írása, mellyel az EMKE első tulajdonosának állított emléket: „A testes kávés, a magyarruhás Stern Herman, a váradi 48-asok törzsökös oszlopa, nem hiába büszke rá. Különben is, nagy csata ez a kávéháznyitás. A csata még az angol—búr háborúval kezdődött. Stern Herman, aki akkor a {Szent László téri) Korona kávéház tulajdonosa volt, Rendes Szidorban ismerte fel ellenfelét, a Nagyvásár téri Lloyd kávéház tulajdonosában. Rendes angol zenekart hozatott, Stern Herman búr zenekarral tromfolt rá, amivel egyébként dacos szép világnézetének is kifejezést adhatott. No, de itt most gyorsan halad az idő: Rendes Szidor áttelepült a Bemer térre, most a Royal az övé. Kivágta erre Stern Herman is a rezet, itt van ő is, itt néz farkasszemet a Royallal, a valóban szép kávéházából, melynek a dicső Emke a neve."

A történelmi hűségnek tartozunk azzal, ha megírjuk azt is, hogy a megnyitót követő napokon az EMKE-ben Bura Károly zenekara, majd Dula Miklós zenekara játszott.

Hamar ideszokott Ady Endre is, akinek rövidesen a törzshelyévé is vált. Megfigyelte a körülötte zajló eseményeket, s megtörtént — amint az alábbiakban is olvasható —, hogy cikk lett belőle. „Beszélgetés a kávéházban" címmel az alábbi tárcát közölte Ady a Nagyváradi Napló 1903. szeptember 6-i számában:

„Apa és fiú fagylaltot esznek az egyik Bemer téri kávéház előtt. A mama a kisleányát vitte beíratni a polgári iskolába. A kisebb fiú a gimnáziumban van. Talán éppen a megnyitó ünnepen. Az apa és gólyajogász fia beszélgetnek.
- Az indexedet nem írták még alá?
- Még nem is írhatták apám.
- Sokan vagytok?
- Sokan. X professzor azt mondja, hogy megint sok a zsidó.
- Hajh, ők mindenütt sokan vannak. Barátkoznod nem okvetlenül kell velük, de lefőzhetni lefőzheted őket...
Az ifjú mosolyog s egy feltűnően öltözött hölgyet igyekszik szemtelenül nézni. Az apa folytatja:
- Jól megválogasd majd a társaságot. Ez a jogakadémia mégiscsak jobb hely, mint akár a kolozsvári egyetem, akár a debreceni akadémia. Itt még mindig tudnak válogatni, s különbséget tenni az emberek között. Csak ügyesen, fiú. A veni sancte-n [misével egybekötött ünnepélyes tanévnyitón] ott légy...
Megérkezik a mama és a kisleány, később a gimnazista. A mama boldog. A kisleány nagyon előkelő családok leányaival barátkozott össze. A gimnazista is boldog. Ezelőtt két nappal letette a pótvizsgát, s nem kell ismételnie, mint már kétszer. Legboldogabbak a papa és mama. De legeslegboldogabb a gólyajogász. Délután utaznak papa és mama. Arra a bodegai korhelykedésre gondol, melyet előre megbeszéltek kis és nagy pattyantyúi Pattyantyús Pistával és a Nemesrévy Bandival..."

Ady és Léda

A tárca megjelenésének napja Ady életében sorsfordítónak bizonyult. Ezen a napon, az EMKE kávéházban ismerkedett meg a fiatal poéta és szerkesztő Diósyné Brüll Adéllal, későbbi versei Lédájával.

… Fehér Dezsőné mutatta be egymásnak a két fiatalt. Érdekes, hogy úgyszintén Fehérnének volt döntő szerepe abban, hogy Ady később megismerkedett Boncza Bertával, akit feleségül is vett. De ez már egy másik történet, amely csak annyiban kapcsolódik az EMKE-hez, hogy amikor fiatal házasokként Csúcsáról Váradra látogattak Fehérékhez, minden alkalommal beültek ebbe a kávéházba is.

(Folytatjuk)

Forrás: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében. Várad – Libro Noran 2013

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (1)

Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében

Az Osztrák-Magyar Monarchia legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom kései korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját.

A legelőkelőbb kávéház legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. Egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel természetesen szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott vagy játszott egy parti rexet barátaival. Nagy biliárdasztalok, melyeken karambolbiliárdot lehetett játszani, csak a város előkelőbb kávéházaiban álltak. A kávéházban minden vendég társas életet élhetett — leginkább persze az idegen, a városka szállodájának vendége.

Nagyvárad kávéházi életének fénykorát 1900 táján élte, amikor igen gazdag volt a nyilvános társadalmi élet. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből sok ismeretet szerezhetünk a különböző kávéházakról. Ezek egymással versenyezve és egymást kiegészítve fontos részei voltak a szellemi izgatottságnak, mellyel a szecessziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa 1900 körül feltöltődött.

Itt működött az elegáns Royal kávéház, a Rimanóczy szálloda földszintjén, az élet fényűző pillanatai számára. Itt álltak a legjobb biliárdasztalok, itt találkoztak a város legelőkelőbb körei, itt reprezentáltak, itt ünnepeltek. A szálloda frontoldala a Sebes-Körösre néz, de a kávéház nagy teraszával ma is a város legfontosabb terére, a Bemer térre nyílik. Ebben a városban fejlődött Ady Endre harcias gondolkodásmódja, itt találta meg az első hangokat modern költészetéhez. Gyakran üldögélt a Royal kerthelyiségében délelőtt, ha egyáltalán délelőtt felkelt egy átlumpolt éjszaka után. A gazdagon díszített termek ma is bámulatosán jó állapotban vannak, és a szintén megőrzött kerthelyiséggel együtt – néhány évi dicstelen bútorüzleti kitérő után – étteremként szolgálnak.

A Bemer tér, melynek arculatát leginkább a színház hatalmas épülete jellemzi, egykor a város abszolút kávéházi központja volt. A nagyváradi szellemi élet számára a Royalnál is fontosabb szerepet töltött be az EMKE kávéház. Itt üldögélt Ady esténként, sokszor késő éjszakába nyúlóan, ennek a háznak a falán – ma az épületet a szállodával együtt Astoriának hívják – helyezték el emléktábláját. Ez volt a szabadkőművesek találkozóhelye és mindazoké, akik radikálisabb eszméket vallottak a szabadságról, melyekkel túl kívántak lépni a Bécsben és Budapesten kormányzók tétova engedményein. Ebben a kávéházban alakult meg 1908-ban a fiatal írók azon csoportja, amely a Holnap című antológiával mértékadóvá vált a modern magyar költészet számára.

A város harmadik kávéház-büszkesége a Fekete Sas szálloda hatalmas épülettömbjében helyezkedett el, a Sebes-Körös másik partján. A Fekete Sas palotában nagy dísztermek voltak zenei, színházi rendezvények, irodalmi és kabaréestek számára. Az épület - a szecesszió játékos erődítménye — még régi helyén pompázik. Az eltűnt kávéházzal és a szállodával ellentétben a Fekete Sasban máig megmaradt a bevásárlóudvar. Ezzel az impozáns, üvegezett passzázzsal bizonyította a város a századfordulón, hogy elkötelezte magát a modernizáció mellett, általa is igazolódott a mítosz, mely szerint Nagyvárad egy kis Párizs – ha Pece-parti is – a Sebes-Körös partján.

Egy fontos helyet kell még megemlítenünk. Akkoriban Müllerájnak hívták: kioszk-kávéház az egykori Széchenyi téren, amilyen a Monarchia nagyobb városaiban a parkokban és sétálóutak mentén gyakran volt megtalálható. Egy kis kávéspavilonból láttak el kiterjedt kerthelyiségeket itallal és édességgel.

Végezetül megállapítható, hogy a bécsi kávéháztípus képes volt meghonosodni a Monarchia egész területén, ha nem is mindenütt olyan sűrűségben, mint Nagyváradon, amely olyan város volt, ahol a rendkívül erős zsidó polgárság aránytalanul sok kávéház létrejöttét tette lehetővé.

(Következik: Az EMKE kávéház)

Forrás: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében. Várad – Libro Noran 2013

CSEKE PÉTER: Prágai album

Karafiáth Orsolya: Rövidfilm Prágáról

Az első kockákon nem ismered fel: 
ez itt Visehrad, az meg Kafkova. 
Hagynád, hogy máshol, másnak is peregjen 
a Vencel tér, a hostel ablaka...

Egy háztető, pár szó - a nyári Prága - 
egyszerre csak szemünkbe visszanéz. 
A csönd, a város színeváltozása 
nem tény, csupán a rossz átrendezés.

Míg kópiánk szétfoszlik és elévül, 
mûsorra tûz egy rég bezárt mozi. 
Tömeg lesz, telt ház, épp csak hogy beférünk, 
s a film recseg, nem kíván látszani.

Történetünk retróval játssza végig. 
Megtorpansz, nézed. Állok s nézek én is.

Forrás: Jelenkor, 1999

Utak Prágába

A mai Prága

Sorakozó

Prágai hidak - a második az örökké zsúfolt, gyalogos Károly-híd

Déli harangszó

Prágai idő

TV-torony

ANTALLFY GYULA: A sátortól a karavánszerájig

A szerző – magánéletében szenvedélyes utazó - a második világháború kitörése után, a határokon való átjárás ellehetetlenülésével pótszerként összeállította a magyarországi vándorélet történelmi alakulását a régmúlttól a jelenig. Alább az adatgazdag, érdekfeszítő turisztikatörténet negyedik fejezete olvasható.

1.

Az utazás zavartalan és nyugodalmas lefolytatásához nemcsak jó közlekedési eszközök s biztonságos közállapotok szükségesek, hanem legalább egymástól napi járóföldre megszállási, éjszakázási lehetőséget kell találnia az útonjárónak, hogy a töredelmes vánszorgásban megfáradt tagjait elpihentethesse, élelmiszerkészletét felfrissíthesse s nekikészülődhessék a másnapi úthoz. A középkori magyar országutak vándorai hosszú századokon keresztül — az első vendégfogadók megjelenéséig — úgy járnak keresztül-kasul az országon, hogy sohasem tudják: hol s milyen körülmények között szakad rájuk az éjszaka. Szálloda, fogadó, ágy, tűzhely, meleg vacsora nem vár rájuk, ilyesmire nem is számítanak s mindent magukkal kell vinniük, ha védettebb helyen, fedél alatt akarnak éjszakázni.

A fejedelmek futókövetei, majd későbben a királyok futárjai követelhetnek ingyen éjjeli szállást, élelmet s lovaiknak takarmányt az útjukba eső szállásoktól, illetve falvaktól, de már a lassabban haladó, terhes szekerekkel járó kalmárok, vagy a hintószekerek utasai — akik nem érnek minden estére községet s ha érnek is, szállóhely nem akad számukra — a szabad ég alatt tanyázhatnak le, ha nincs velük sátor éjjeli menedékül. III. Béla idejéig, az 1100-as évek végéig amúgyis sátrakban él a magyarság, a sátor pedig könnyen szállítható s aki útrakél, egyszerűen magával viszi a »szállodát«. Az utazást éppen az teszi körülményessé és igen költségessé, hogy az utasembernek sátort, ágyat, emellett egész élelmiszerraktárt kell magával cipelnie, ha nem akar szükséget látni az úton s védelmet óhajt biztosítani magának az időjárás viszontagságai ellen.

Márki Sándor említi, hogy mikor 1414-ben Magyarország egyházi és világi főurai a konstanci zsinatra indulnak, mintha csak egy város rajzana ki velük. Garai Miklós nádornak hintói, társzekerei s fegyveres szolgái részére 300, Kanizsay János esztergomi érseknek 160, Ozorai Pipónak pedig 150 ló áll rendelkezésére. De a középkori utazó bagázsiája nem is túlnagy, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban még a 17. században is magával viszi az ágyát az, aki kényelmesen akar lakni a fogadókban.

A városokban már könnyebben talál magának megszállási helyet az utas. A királyokat és hivatalosan járó főtisztviselőit a városok kötelesek vendégül látni. A hatalmas kísérettel utazó királyok és főurak egy-egy megszállása valóságos elemi csapást jelent az illető városra. Nemcsak szállással és bőséges élelemmel kell ellátniuk az átutazó uralkodót, hanem gazdag ajándék jár ki a kíséret minden tagjának, kezdve az udvarmestertől a legutolsó inasig és szekeresig. Ipolyi Arnold közli, hogy Selmecbányának 1393-ban a húson, baromfin és boron kívül 3000 vöröses 14 arany forintjába kerül Zsigmond ott tartózkodása. Zágrábban egy királyi látogatás során 12 ökör, ezer kenyér és négy tonna bor fogy el. Besztercebánya 1390-ben 120 forintot költ el Kanizsai tárnokmester tartására s még Werbőczi rövid átutazása is 14 forint 34 dénárjába kerül a városnak, amikor 1513-ban a Libetbányára tartó nagyhatalmú ítélőmestert némi étellel és itallal megvendégelik. Küzdenek is ez ellen a terhes kötelezettség ellen a városok s nagynehezen a legtöbb kivívja, hogy csak egy napig köteles eltartani a királyt. Az 1405. évi 13. törvénycikk például Szeged vendéglátási kötelezettségét egy ebéd és egy vacsora adására korlátozza s Zsigmond ugyancsak 1405-ben kelt II. Decrétuma Debrecenre vonatkozóan leszögezi, hogy mikoron e városunkon keresztül utazandunk, minden alkalommal egy napi élelmet adjon a város. Pozsony pedig egyenesen olyan privilégiumot kap a királytól, amely ezt mondja: nem akarjuk, hogy mi vagy báróink erőszakos megszállást tegyünk. Persze azért, ha király érkezik, az ilyen mentesített városok is nagy ünnepélyességgel fogadják és vendégelik, legfeljebb a kíséret tagjaihoz fukarabbak.

A főúri személyek a hozzájuk méltó főrangúaknál, a nemesek a nemeseknél szállanak meg, az úton járó papok a plébániákon vagy a kolostorokban kapnak kvártélyt, a kereskedők és kézművesek pedig a polgárok: kereskedő- vagy iparostársaik házát keresik fel. Van úgy, hogy a városi tanács gondoskodik az idegen kereskedő kosztjáról-lakásáról: beszállásolja valamelyik polgárhoz, aki mindennel köteles ellátni vendégét. Gailsam Albert pozsonyi polgár 1483. évben kelt végrendeletében említi, hogy Bánffy Miklós főispán több urat szállásoltatott be hozzá, akiknek élelmezéséről neki kellett gondoskodnia.

Egyik helyen ingyenes ez a polgári vendéglátás, más városban azonban meg kell fizetnie az utasnak. Buda és Pest vendégszerető városok, polgárai eleinte nem fogadnak el pénzt a házukhoz beszállásolt idegentől, de már például Késmárkon az átutazó kalmár köteles élelmét annál a családnál vásárolni, ahová beszállásolták.

A kereskedelmi forgalom élénkülésével mindjobban nő az utazók száma, az egyes városok árumegállító joga emellett még a kötelező megszállást is előírja, olyan tömegű idegen elhelyezése válik hát szükségessé, hogy az előző korok patriarkális családi elszállásolási rendszere csődöt mond. A nagyobb idegenforgalommal rendelkező városok így kényszerülnek sorra olyan épületeket emelni, amelyeknek egyetlen célja: a város falai közé érkező utasemberek elszállásolása.

Az első magyar vendégfogadó, aminek írásbeli nyoma van, Esztergomban működik. A káptalan egyik 1279. évi oklevele szerint az esztergomi kis-dunamenti fogadónak 1279-ben Kopasz Péter a tulajdonosa. Esztergom ezidőben az ország fővárosa s nagy kereskedelmi központ, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn érkeznek orosz, német meg francia kereskedők, a Kopasz-féle fogadónak megvan hát minden létjogosultsága s nyilván szép forgalmat is bonyolít le.

Ha kimondott fogadóról nincs is korábbi adatunk, kétségtelen, hogy már jóval előbb vannak olyan helyek, ahol egy falás ételt, egy korty italt vagy egy éjjelre menedéket kaphat a megfáradt vándor. A Magyarországra 1000 körül bejött olasz bencések pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli, szálai, szekszárdi, tihanyi, tatai, kalocsai, csanádi, visegrádi, garamszentbenedeki és zoborhegyi rendházai kezdettől fogva hajlékot adnak a szegény, fáradt, beteg útszéli vándornak meg a zarándokoknak. A tavernáknak nevezett kocsmaszerű bormérő helyek ugyancsak régtől fogva ismeretesek s az effajta csapszékek durván ácsolt lócái is célszerű éjjeli pihenőhelyet jelentenek a szerényebb igényű vándorutasok számára. Az 1279. évi budai zsinat határozata szerint a kocsmákat utazás közben a papok is használhatják s hogy ilyen határozathozatalra szükség van, az arra vall, hogy az utazgató egyházi személyek előzőleg is gyakorta látogatják a kocsmákat s nem egyszer még a kockajátékban – a középkori polgár bormérésekben űzött kedvenc játékában — is résztvesznek, mert ugyanez a zsinat a kockázást kifejezetten eltiltja nekik. A csapszékekben kimért bor minőségét egyébként már a cégérrel jelzik a kocsmárosok. Ha az utas zöldgallyat lát a bormérés ajtaja felett, tudja, hogy idei bor várja, az egyéves bor jele a szalmazsupp s mikor forgácsköteg a cégér, biztos lehet benne, hogy kétéves bor mellett fogja kinyújtóztatni megfáradt tagjait a kemény, de alvásra alkalmatos fapadon.

2.

Szoros értelemben vett fogadója a nagy forgalmú Budának is csak a 14. században van. Silher uram a tulajdonosa, de hogy ez a legrégibb budai vendégfogadó a város melyik részén lehetett, azt nem tudni. Az első, helye szerint is ismert budai vendégfogadó a Czunczhoffer-féle, amely 1462 táján a Hátsóutcában (a mai Bethlen István bástyasétány közelében) bonyolít le szép forgalmat. A pesti fogadókról majd csak az 1696-os összeírás ad először hírt. Kétségtelenül legnagyobb közöttük a hatszobás, emeletes »FehérHajó«-hoz cégérezett fogadó, amely már 1695 előtt is ismeretes a váci, másképpen budai kapu közelében, azon a tájon, ahol a Váci-utca most beletorkollik a Vörösmarty-térbe. Szemközt van vele a »Fehér Bárány« címerű fogadó, de nem ismerjük a helyét a négy szobás »Arany Sas« és »Fehér Ló«, valamint a három-háromszobás »Fehér Rózsa«, »Fehér Ökör« és »Arany Horgony« nevezetű fogadóknak. Budán ezidőben a vízivárosi »Arany Hajó« és az »Elefánt«, azonkívül a Rózsadomb alatti »Fehér Ló«. a nevezetesebbek.

Valamennyi nagy istállókkal, színekkel és hatalmas udvarokkal várja a lovakon, szekereken és kocsikon érkező utazóközönséget. A pozsonyi városházi borpincének 1472-ben már konyhája van s az 1500-as évek közepetáján a »Vadember« cégérű vendégfogadóban szállnak meg a Pozsonyba érkező török követek.

A 14. században Iglónak is van már vendégfogadója, bár a felsőmagyarországi városokban, Kassán, Lőcsén, Késmárkon s egyebütt tovább él a »családi elszállásolás« rendszere s a »tisztességes utazók«, a tekintélyes kalmár emberek a polgárság házait keresik fel. A városba jövő idegenek részére a legtöbb polgárházban külön szobát, vagy lakrészt tartanak fenn. Demkó Kálmán így rajzol le egy ilyen polgárházat

»Az emeletre rendesen homályos kőlépcső vezet a hosszú, néhol oszlopos előcsarnokba, melyből ajtók nyílnak az utcára néző szobákba. Az emeletnek utcára néző részében rendesen két, igen ritkán három szoba van, melyek a szárnyépület udvari szobáival nem állnak összeköttetésben. Szárnyépületet egy házban rendesen egyet találunk, ez mindig egy kis előszoba által elválasztott két kisebb, egy vagy két szobácskából álló külön lakást foglal magában. Lakás helyett helyesebben szállást mondhatnánk, mert e kisebb helyiségek egészen arra látszanak rendeltetve, hogy a vásárokra jövő vagy máskor is megforduló idegenek részére elkülönített szállásokul szolgáljanak. Ha fejedelmi vagy más magasrangú vendég látogatta meg a várost, annak elszállásolása rendesen sok bajjal járt a szűk lakások mellett. 1622 januárjában Bethlen Gábor a Magyar-Bród melletti táborból hazatérve, Lőcsén megszállni szándékozott. Neje, Károlyi Zsuzsanna előreküldte Komáromy Istvánt, s a levelében egyenesen megjelölte a három szomszédos házat, melyeket ajtókkal kell összekötni, hogy a fejedelem alkalmas lakást kapjon. Ugyanazon év március 26-án jöttek Lőcsére Révay Péter koronaőr és II. Ferdinánd biztosai a Bethlentől átvett koronával. Annyira szűkében voltak a lakásnak, hogy Biber János váradi püspököt Wiesenberger polgár házának első, a koronaőrt a szent koronával ugyanannak a háznak hátulsó szobájába kellett elszállásolni.«

Az egyszerűbb, kisebb igényű vendég mindenesetre kényelmesen érezheti magát ezekben a polgári ízléssel berendezett udvari szobákban, melyeknek bútorzata falba épített szekrényből, almáriumból, esetleg néhány alaposan megvasalt ládából áll s az utasember hatalmas, mennyezetes ágyban pihenheti ki fáradalmait hűvös falai között. A vendéglátó házigazda felelős a hozzászállt idegen minden cselekedetéért. Megérkezése után kikérdezi kiléte s jövés-menésének célja felől s ha három napnál tovább szándékozik a városban maradni, bejelenti az elöljáróságon. Az idegeneknek általában csak akkor engedik meg a városban tartózkodást, ha erkölcsi tekintetben nem esnek kifogás alá. A rozsnyói elöljáróság 1632 január 30-án elfogatja Borbély Mihály polgárembert, mert — a városi tanácsjegyzőkönyv szerint — »a város kiváltságai és szabályai ellenére Csákány Pálnak és egy idegen nőnek több héten át szállást adott«.

Az alsórangú vendégek, a szolgák, cselédek, küldöncök már nem a polgárházaknál, hanem az úgynevezett pásztorházban, a vándorló iparoslegények pedig az évenként választott atyamestereknél találnak szállásra. A csőcseléket, kóbor zsoldost, szökött jobbágyot, csavargó némbert pedig még a pásztor házak sem fogadhatják be, ezek mint kivert ebek járják az országutakat s legfeljebb a rosszhírű csapszékek nyújtanak nekik rövid időre menedéket. A kisebb városokban és a falvakban a kocsmák adnak hevenyészett éjjeli szállást az utasnak. A kocsmák a földesuraké vagy a városoké s ha forgalmas útvonalon feküsznek, a bérlő vagy a tulajdonos esetleg vendégszobát épít hozzá s beszálló csapszék lesz belőle. Thököly Imre 1678-ban így rendelkezik egy birtokán lévő fogadó felől: »Az kiknek a vendégfogadóban szekeresek vagy lovasok beszállnak, azoktól a vendégfogadós minden éjjelre egy-egy lótul vagy ökörtül egy-egy poltúrát fog venni mi számunkra. Oda szénát, abrakot elegendőt fogunk adatni.« Más ilyen földesúri rendelkezés megszabja, hogy a vendégfogadóházban mindig elegendő széna, abrak, bor, ser, égetett bor és gyertya legyen; tételből való élésnek pedig a korcsmáros viselje a jövevények kedvekért gondját úgy, hogy a jövevények pénzeken fogyatkozás nélkül eledelökre való élést találhassanak «(Sempte 1641).

Debrecenben az 1500-as évek végén már meglévő »Fehér Ló« cégérű fogadó mellett a 17. században hét csapszékben mérnek bort s látnak vendégül átutazó szegény embereket. A legrégibb a kardosházi csapszék, amely 1590 táján kerül magánkézből a város tulajdonába, egykorú vele az Arany Bálint házabeli csapszék s a városházbeli kocsma, későbbi néven Koplaló, amelyet a Bika vendégfogadó konkurrenciája ítél halálra a múlt század elején. E három bormérés mellett a csapóutcabeli, a mesterutcai, a boldogfalvai és a péterfiai városi csapszék oltja még a debreceni polgár szomját. A többi jelentős alföldi városban, Szegeden, Kecskeméten, Kőrösön és egyebütt is effajta kocsmaszerű fogadók állnak az utasember rendelkezésére étellel, itallal s éjszakai nyughellyel az ivó padlóján, a beálló színben, esetleg egy külön alvóházban.

3.

A beszálló kocsmáknál és fogadóknál sokkal forgalmasabbak és népesebbek az utakmenti úriházak meg kastélyok. A főúri utas nem igen száll fogadóba, mindenütt akad olyan udvarház, ahol rokon- vagy ismerős úricsalád várja tárt karokkal, terített asztallal, jól fűtött hálóházzal s az utazó nemes is minden faluban talál egy birtokosra, akinek házába beszállhat, akár ismeri, akár nem. Minek költenének hát fogadóra? A kastélyokból, udvarházakból nem is fogy ki soha a vendég. Ha egyik tovább indul, már ott van helyette a másik s szakadatlan vendégeskedésben telnek a napok, hetek, hónapok. Forgách Simon írja Pálffy Miklósnak 1687-ben: »Az lengyel határánál lakom. Mindenki nálam száll meg. Erdélyi úr, magyar meg lengyel vagy ismer, vagy nem ismer, engem el nem kerül. Igen reá szoktanak s költségem nem kevés megyen reá, gonoszakaróim pedig másra magyarázzák. De az emberség nem mutatja, hogy házamból valakit, aféle jövevényt kiverjek ...«

Hasonlóképpen gondolkoznak az erdélyi urak is. »Az 1687-ik esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna – jegyzi föl Apor Péter. — Nem vala híre az vendégfogadónak. Csodálkozva néztünk Kolozsvárott a közép utczában, hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tűzhely és írott fazekak előtt. Vala egy rongyos ház Miraszlónál is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam, hogy vendég szállott volna belé, talán még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az faluban, szénát, abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon bár az magad lovadon ne jártál volna, posta lovat eleget adtának. Ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talám a lelkit is kitette volna érted.«

A vendéget igyekeznek is minél dúsabban ellátni a háziak; s annál jobban becsülik, mentől tovább mulat náluk. Thurzó Szaniszló galgóci várában az 1600-as évek elején 20 tál ételt is felhordanak az asztalra, a vendéget hetekig ott tartják s nagy vígságot, táncot, vadászatot rendeznek tiszteletére. Ha menni akar, erőszakkal ott fogják s mikor hírét veszik, hogy ismerős vagy akár ismeretlen úrféle utazik át a környéken, elibemennek, beinvitálják. Thurzó György 1599 március 20-án így ír nejének: »Nádasdiné asszonyom az bátyjához megyen Báthori Istvánhoz Echettre, azt értem, hogy arra megyén, Bichére, ha arra megyen, külgy, édes szívem, eleibe és kérd hogy betérjen. Az szomszéd nemes uraimból is hívass be, és ha betér, gazdálkodgyátok jól nekik, mégis ha azelőtt nem esmérted, esmerkedgyél meg vele. Az szomszéd nemes uraimban felhívhatsz édes szívem, úgy mint az vice ispánt, Ordódit, Mattyasowszkit, Marsowski Bálint fiát és Skrobakot Litawárul.«

Ha bejelentett vendéget várnak, gondos előkészületeket tesznek, hogy jól érezze magát náluk a rokon, ismerős, barát vagy idegen. Thurzó György 1592 januárjában ilyen levélben jelenti feleségének Nyári Pál és Révay Gábor érkezését: »Ez jüvő szerdára Nyári Pál uram mind feleségestü azonképen Reway Gábor ott lesznek nálunk Bichén. Azért én sem késsem sokat, hanem kedden jó idején, ha Isten egészségemet adgya, otthon leszek, kérlek azért édes lölköm, hogy az házakat fűttesd hogy büdössek ne legyenek. Az ágyakat is készítsed el úgy, mint az palota mellett két házakban és az alsó botban. Dánielt is haza bocsátám, hogy ő is lásson dolgához és az házakat elkészítse. Az aszszonyok csak te éretted mennek oda Bichére, hogy meglátogassanak.« 1596 októberében, amikor nagyobb vendégsereg érkezéséről ad hírt, így ír: »Miérthogy kedig komám uram, asszonyomval együtt Czobor Mihály uram sógorom, Bakith uram, mind oda házunkhoz jűnek, kérlek, hadd meg Hanznak hogy az házakban kárpitokat és szőnyegeket szépen, az előbbi mód szerint felvonasson. Az udvarbíró is lássa, hogy készen várjon bennünket éléssel és egyéb szükséggel.« Ugyanez év novemberében a hálóházak gondos felfűtésére hívja fel felesége figyelmét, mert ismét vendégek érkeznek: »Csak azt akarám tudtodra adnom, hogy én Istennek kegyelmességéből mai napon érkeztem szálon ide Bakith uram fiával Kralowanra, nagy jó egészségben. Holnap estvére azon leszek, hogy otthon lehessek, azért várj édes szívem, vocsorára bennünket. Az alsó botot, az melyben szoba és szenes ház vagyon, készíttesd édes lölköm Bakith uramnak, de mind az szobában s mind az szenes házbani ágyak legyenek, mert az ifjú Révay Ferenc is ez jüvő hétfőn oda jű. Az ház tiszta és meleg legyen és gyertyatartó és mosdó legyen az házban...«

A hosszabb útra induló nemesurak persze számítanak arra is, hogy nem érnek minden étkezési időben vendéglátó udvarházat, ezért külön társzekereken valóságos élelmiszerraktárt visznek magukkal. A 16. és 17. századbeli írások sűrűn emlegetik a konyha-kocsit, pohárszék-kocsit, innyaadó-kocsit, — a mai gyorsvonati étkezőkocsik ősét — s ezek kiegészítőjét, az éléses-társzekeret, mely utóbbiból, Apor Péter tanúsága szerint, nyolc-kilenc, sőt tízet is visz magával némelyik erdélyi nagyúr, amikor egyik jószágából a másikba megyen át. Ha kísérő társzekér nélkül, csak egyszerű hintóval kél útra családostul az erdélyi főrend, az első ülésen lévő párnazsák mögé egy fazék káposzta kerül meg valami sült, ezenkívül fejér cipó s palackban vagy pincetokban jó bor. Ezenkívül a szolgálóknál is van egy-egy kosárka, benne »vajas pogácsa, kalács, töltött tyúk, s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának s rendszerént főtt sódarnak is meg kellett lenni.« Amelyik főember hintón és éléses-társzekérrel jár, az után a társzekér vagy a konyhakocsi viszi az élelmiszereket, meg a táltartó tartalmát: az evőkészletet. Ha aztán eljön az ideje, szép füves, fás térségen lerakodnak s úgy esznek az útmentén lepihenve. »Az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval és evett«. Ha családja nélkül, egymagában kél útra az erdélyi nemesúr, »az embereknek az nagyja«, sohasem megy hintón, konyhaszekér még kevésbbé kíséri. Ilyenkor lóháton utazik, »hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszos palaczk bor, fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, az mellé fokhagyma sodor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sőt némelykor, s gyakrabban, ezek közül csak az egyik volt; nyárban mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fűre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az allepatrétában«. Az asszonynép viszont ezidőben már ritkán jár paripán, kényelmes hintón utazik s nagy kísérettel. Gróf Esterházy Antalné még az 1700-as évek elején is mindent magával visz, ha útrakél: ruhatárát, háztartási eszközeit, dús élelmiszer-raktárát s a hintók, csézák, társzekerek, konyhakocsik egész serege indul el, amikor útraszáll, hogy végigkísérje katona férjét egyik harctérről a másikra. Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este, hosszú, nehéz útjai során... Ilyen körülmények között — amikor az utasember vagy magával viszi a »szállodát« meg a »vendéglőt«, vagy pedig megtalálja kvártélyát az útmenti udvarházakban, kastélyokban, nemesi lakokban, esetleg a plébániákon, paróchiákon, a kalmár nép meg a városbeli polgárházaknál — vendégfogadóra nincs valami túl nagy szükség.

Erdély vendégszerető földjén egészen a 17. század végéig nem is léteznek fogadók. Az utast — bármerre jár a magyar- vagy székely lakta vidéken — tárt karral fogadja s mindennel ellátja a szíves nép, a szászságot meg törvény — az 1581. évi 10. törvénycikk — kötelezi, hogy pénzért szállást és ételt-italt adjon mindenkinek. A vidéki városoknak saját házai vannak Pesten vagy Budán — Kecskemété a mai Veres Pálné-utcánál, Nagykörösé a Cukor-utca körül, Jászberényé a Molnár-utcában, Szegedé pedig már 1522-ben áll a várban, a jelenlegi pénzügyminisztérium helyén — s a közügyben a fővárosba ránduló elöljáró uraimék ide szállanak. Kik koptatják hát a vendégfogadók küszöbét? Jobbára külországból érkező kalmárok és utazók, sokadalmak idején a vásárosok, vándor kézművesek és árus emberek, szóval az egyszerűbb népek s csak nagy néha akad előkelőbb vendég, aki átutaztában nem akar hosszabb időt tölteni valamelyik úriháznál, arra az egy éjszakára meg jó neki a fogadó is. Amilyen a beszálló vendég, olyan a fogadós maga is: goromba, mint a pokróc, valóságos kegyet gyakorol, amikor befogad valakit a piszkos hálóházba s ha nem kíván vendéget látni, végnélkül kolompozhat az utas az ajtón. Herpius kőszegi fogadós 1660-ban még magának Zrínyi Miklósnak sem ad szállást. A városi tanácsjegyzőkönyv szerint gróf Zrinyi Miklós Uram ő Nagysága estve felé Bécsbül megjüvén és itt az városban meg akarván szállani Herpius vendégfogadó házához, az hova annak előtte is bé szállani szokott volt ő Nagysága és az midőn már azon vedigfogadó ház előtt volna maga az Úr, Herpius nem tudatik michoda gorombasághtul viseltetvén, ilyen nagy Urat bé nem bocsátot házához. Annak utánna ott bé nem bocháttatván az Úr, ment az másik vendégfogadó házához, úgy mint Spédlihez, elküldvén szolgáját, hogy ajtót nyitáson, ott is az midőn az Ur szolgája az Ajtón kolompozott volna, nagysokára sok szitokkal és morgással nyitotta Spédli szolgája meg az Ajtót«.

Herpiust 100 magyar forint bírsággal sújtja a nemes tanács és Spédli szolgáját is felelősségre vonja mint kölletet őneki szittkozódni, mikor Zrini Uram ő Nagyságha szállást keresett, de nyilván csak azért, mert ilyen előkelő úrral történt a gyalázat, egyébként meglehetősen magától értetődő dolog ezidőben, hogy az éjnek évadján zörgető vendégnek durva szitkok között nyit ajtót a fogadós s emellett alaposan meg is zsarolja az éjszakai szállás feljében. Egyetlen mondatnyi dicséretet kap e kor magyar vendégfogadósa, mégpedig Tollius Jakabtól, a bölcsek kövét kutató duisburgi egyetemi tanártól, aki 1687. évi magyarországi utazása közben ilyesmit jegyez meg: »a posoni vendégfogadókban nagyobb az emberség a jövevényekhez, mint Bécsben«.

4.

Amilyen kevés a vendégfogadó a királyi Magyarországon és Erdélyben, olyan nagy számmal találunk beszállóházakat a töröknek hódolt területen. A megszálló ozmán hatóságok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy fellendítsék a kereskedelmet a birtokbavett országrészen; védelmet, kedvezéseket nyújtanak hát a kalmárkodó embernek — legyen az bármilyen hitű — s áramlik is seregestül a kereskedő nép mindenfelől a hódoltság váraiba, városaiba és vásárhelyeire. A német, magyar s a legkülönbözőbb balkáni népfajokhoz tartozó kalmárok elhelyezéséhez sok szállóhely szükséges, a nagyobb városokban és falvakban mindenütt épül is egynéhány vendégfogadó, kereskedői fogadó — amelyben a vándorló kalmár nemcsak megszáll, de nappal portékáit is kirakja s ebben a bazárszerű szállóban árusít — vagy pedig karavánszeráj, ahol lovaikkal egy fedél alatt, egyetlen hatalmas hodályban éjszakáznak meg az útonjárók.

Evlia Cselebi magyarországi útjai során feljegyzi, hol hány vendégfogadó várja az utasembert. A fáradhatatlan török világutazó szerint a 17. század második felében Pancsovának egy, Temesvárnak pedig három fogadója van. Déván igen sok korcsmát talál s megörökíti, hogy Jenő vára nagy, cseréppel fedett szép fogadóját Köprüli Ahmed pasa építette. Szegeden egy, Váradon pedig három fogadó várja az utast s a belgrád— budai forgalmas nagyút mellett fekvő városokban és várakban szintén sok a fogadó. Mitroviczán három kőépületű, keramit tetejű vendégfogadót és három kereskedői fogadót lát Cselebi, Továrnik palánkán egy, Vukováron három kis fogadót fedez fel. Eszéknek hat kereskedői fogadója és egy karaván élelmezési szállója van. Dárdán, Baranyaváron és Mohácson egy-egy fogadót talál, Báttaszék új fogadója pedig éppen akkor épül, amikor Cselebi 1663-ban átutazik a Palánkán. Szekszárdon, Pakson, Pentelén és Ercsiben egy-egy fogadó áll az utasok rendelkezésére. Budán a középső várban öt kereskedelmi fogadó van, míg a Debbágkháne külvárosban (a későbbi Rácváros) három, a nagy külvárosban (a jelenlegi Víziváros) egy, Pesten pedig két fogadóba szállhat az idegen. Vörösváron az időben építik a fogadót, Vácnak egy egészséges szállodája van, míg Esztergomban nem talál fogadót Cselebi. Annál több vendégfogadója van Kassának: kereken tizenegy s ezek közül a »Gábor bá« címzetű olyan, mint egy vár. Pozsonyban és Székesfehérváron három-három vendégfogadóra bukkan a törők világutazó s még a kis somogymegyei Segesd községben s a nem nagyobb Baranya-Nádasdon is akad egy-egy szálloda. Siklóson két fogadó van néhány szobával, Babócsán egy, Valpón megint kettő és Újlakon egy kereskedői szálló és az alsóvárosban egy fogadó. Brassóban, ahol Cselebi szerint hét főldövnek kereskedői találkoznak össze, tizenkét fogadó várja a külföldi kalmárnépet. »E város Erdélynek Egyiptoma« —jegyzi meg Cselebi s szállodáinak számát tekintve, kétségtelenül Brassót illeti az elsőség idegenforgalmi vonatkozásban. A legtipikusabb tőrök fogadófajta a karavánszeráj. A hó-doltságbeli nyugat európai utazók, mint egészen újszerű, sajátos keleti intézményt kivétel nélkül figyelemre méltatják s többkevesebb szót ejtenek róla útleírásaikban. Báró Vratiszláv, aki 1591-ben utazik lefelé a Dunán, ahogy Budát elhagyja, a jobbparti falvakban pillantja meg az első bádoggal födött karavánszerájokat. Paksról feljegyzi, hogy jelentékeny karavánszerája van, de első ízben az aldunai Palánkán veszi igénybe e jellegzetes török szálloda-féle szolgálatait, amikor aztán részletesen le is írja: »Este Hasszánpasa-Palánkára érkeztünk — szól útleírásának idevonatkozó része — és először szálltunk le törők karavánszerájban. Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek külön szobák. Nem lesz érdektelen a karavánszerájokról néhány szót mondani. A karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén tágas tér van, hol az utasok poggyászaikat leteszik és tevéiket, valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három lábnyi magas fal emelkedik, ez a kőfal felé húzódik, mely az egész épületet támogatja és a falnál megerősített padokkal egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis falból készült pad, fenn egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik, úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik és uraiknak szolgálatokat tesznek, ugyanis a poggyászokat és tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából kiveszik és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok e falon a következőleg készítik el fekvőhelyüket; legelőször szőnyeget terítenek le, erre talmánjukat vagyis felsőkabátjukat borítják, fejpárna helyett pedig nyerget használnak, takaróul pedig az utazó-kőpenyeg szolgál. Az utazás fáradalmaitól elbágyadt utasok e kemény fekhelyen jobban alszanak, mint a mi nagyuraink a puha tollágyakban. Az utasok cselekedetei e közös helyeken mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely szándék keresztülvitelére. Ily vendégfogadók az egész Törökbirodalomban találhatók, de másféle nincs is, tehát egész utazásunk folyamán kénytelenek voltunk e legalacsonyabb néposztályhoz tartozó csőcselékkel együtt hálni, mindenütt úgy bámultak bennünket, mintha világcsodái volnánk, különösen szokásainkat és viseletünket csodálták. Nem mertek ugyan gúnyolódni, azonban a velünk egy helyiségben lévő emberek és állatok tömege, az iszonyú bűz és a folytonos zaj, olyanokra nézve, kik ezt még meg nem szokták, annyira elviselhetetlen, hogy a császári országokban a legnyomorultabb szalmaviskó is valósággal paradicsom és tündérország e vendégfogadóhoz képest. Nem maradt egyéb hátra, mint csak arról gondoskodni, hogy a követ úr lehetőleg kényelmes helyet kapjon, mi azonban többnyire a karavánszerá-jokon kívül, a kocsikon töltöttük az éjszakát, néha a jól épített és bádoggal födött törők kórházakba tértünk; az utasok itt elég kényelmet találnak, mivel számos elkülönített kamrácska van bennük. A kórházak mindenki előtt nyitva vannak, legyen az keresztény vagy zsidó, gazdag vagy szegény; a pasák, szándzsákok és egyéb előkelő törökök, utazásuk alatt többnyire a kórházakat használják éjjeli szállásul, mivel ezek mégis csak meglehetős kényelmesek. Az említett kórházakban a következő szokás uralkodik, minden jövevény ingyen élelmezésben részesül, midőn ugyanis a vacsora ideje elérkezik, a török kórházszolga széles, kerek tányért hord körül, e két ujjnyi magas karimával ellátott tányérokon, számos apró csészén húsból és derczéből készült ételt kínálnak. Az utasok a kijelölt helyen körbe ülnek és megvacsoráznak, előbb azonban kenyeret és vizet kapnak. A leírt módon az utas három napig veheti igénybe a kórház megvendégelését, e határidő elteltével azonban el kell távoznia. A kórházaknak gazdag alapítványai vannak, melyeket gazdag és jámbor törökök tesznek.« Neitzschitz Kristóf 1663-ban hasonló megállapításokat tesz a karavánszerájokról s Brown Edward 1669. évi utazása során ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi bennük, mint Vrastiszláv jó hetven esztendővel előbb. Neitzschitz szerint télidőben sokat kell szenvedni a karavánszeráj okban. Más ennivalót, mint száraz kenyeret, nem igen talál bennük az utas s ha nem hozott magával élelmiszert, koplalás vár rá. Brown csak ritkán száll effajta nyilvános épületbe, ahol mindenki maga főz s amelyek olyan veszélyes helyeken feküsznek, hogy állandóan félni kell a megrablástól. De egy-két megszállása elég ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen róluk.

(Illuszrtrációk az eredeti kiadás nyomán)

Noha a legtöbb nagyobb helyen van vendégfogadó, kereskedői szálló, karavánszeráj vagy ingyenes megszállási lehetőséget nyújtó kórház, esetleg fürdő, amelyekben ugyancsak lehet éjjeli szállást kapni, mégis a magánházak vendégszeretetét is gyakorta igénybe veszi a török földön utazó. Cselebi szerint például Egerben öt kis fogadó van, a kereskedők ezek egyikébe szállnak, a jövő-menő vendégek pedig a parasztok házaiba s a fogadói bért azoknak adják. A többi vendég az előkelők házaiban száll meg. A vendéget nemcsak szívesen látják, de hívják is, némelyik ház kapuja fölött ez a felírás fogadja az idegent: minden ceremónia nélkül lépj be. Zomborról ugyancsak azt jegyzi fel utazónk, hogy ámbár két fogadója van, az előkelők, főkép pedig a Piri pasa vendéglátó kegyessége szegénynek, gazdagnak, öregnek és ifjúnak mindig nyitva áll. Kanizsa népe szintén nagyon szíves és »ha valamely idegen egy évig is vendég lenne házukban, akkor is kedveskednek neki«. A pesti két fogadóra sincs valami nagy szükség. A lakosok ugyanis házaikban készítenek vendégszobát az utasembernek s ott szállásolják el őket. Eszéken hasonlóképpen kinyitják kapuikat a háztulajdonosok meg az előkelő főemberek a jövő-menő vendégek előtt s néhány napig ellátják őket. Nem kell hát kétségbeesni az útonjárónak akkor sem, ha véletlenül olyan helyre érkezik, ahol nincs fogadó. Kvártélyt mindenütt talál. A somogy-megyei Koppány várának például nincs fogadója, mert »itt szégyennek tartják fogadóban szállásolni el a vendéget — Cselebi így mondja — s a kereskedőknek, jövő-menőknek a háztulajdonosok adnak szállást«. Lippán is nyitva van minden család kapuja az utasok előtt, úgy annyira, hogy a városnak fogadóra nincs szüksége. Ha vendégek, vidékiek jönnek s a legkisebb egyénnek házában egy esztendeig élnek is, az sem okoz nehézséget. Ahol ilyen vendégszerető a lakosság, ott öröm úton lenni, annál kínosabb azonban a vendéglátó házigazda helyzete, amikor erőszakos vendégei akadnak, akik mindenét fellakmározzák. Már pedig a hódolt terület magyar városi népe gyakran ilyen muszáj-házigazdái szerepet kénytelen vállalni az utazgató törők urakkal, katonákkal, hivatalnokokkal szemben. A Szegedre érkező tőrök kincstári tisztviselők, adószedők és főhivatalnokok például nem szívesen mennek a vendégfogadóba, hanem inkább a barátok jó konyhájáról híres kolostorába szállásolják magukat. Az állandóan jövő-menő katonák és tisztviselők ellátása viszont a lakosság vendéglátását veszi túlságosan igénybe, hiszen a polgárházakba szálló török vendégek legtöbbször elfogyasztják a házigazda egész élelmiszerkészletét. 1672-ben egész Drinápolyig elmegy a szegedi polgárok küldöttsége, magához a szultánhoz, hogy elpanaszolja: »ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az átutazó török tisztviselők mégsem oda, hanem cselédestül együtt nálunk szállnak meg és különféle követelésekkel állanak elő«. A szegediek követjárásának meg is van az eredménye, fermánt kapnak a szultántól, amely utasítja a szegedi kádit: gondja legyen arra, hogy az utazók ezentúl ne a polgárokhoz, hanem a fogadóba szálljanak s ott rendes napi áron szerezzék be a szükséges élelmiszereket.

A kecskemétiek szintén alaposan hozzá vannak szokva a kényszerű vendéglátáshoz, annyira, hogy a város a »forgó-szálló törökök « ellátására külön főzőasszonyt tart. Ízes alföldi ételekkel kedveskedik Kecskemét az utazgató török uraságoknak, akik például 1647-ben a jó zsíros magyar kosztot 5083 pint borocskával öblítik le. A város szívesen főz a töröknek, de még szívesebben lemond látogatásukról s még anyagi áldozattól sem riad vissza, ha arról van szó, hogy pénzzel más irányba lehet terelni valamelyik; városuk felé közeledő török tisztviselő lova-nyakát. Nem az ételt-italt sajnálja a hírös város nemes tanácsa törők uraiméktól, mint inkább annak a hatalmas summa pénznek a kiadásától borsózik a hátuk, amit ilyen hivatalos látogatások alkalmával ajándékképpen szét kell osztani a főtörök és szépszámú kísérete között. Ha lehet, igyekszik is megváltani a város az effajta beszállásokat, ez esetben még mindig olcsóbban jön ki, mintha személyesen nyújtja ajándékért a markát a hivatalos körúton járó magasrangú tisztviselő és udvari népe. Az 1647. évi számviteli könyv így őrzi egy ilyen »beszállási megváltás« emlékét: »Hogy a Vajda ki nem jött, fizettünk nekie Tallért 130. Szubasáknak tallér 16. Inasoknak Tallér 10. Lovászoknak Tallér 1. Szakácsának Tallér 1. Patkolónak Tallér 1. Nyergelőjének Tallér 1. Vezeték hordozóknak Tallér 1.« A török követjárások már jóval félelmetesebb ősszegeket emésztenek fel. Ahol egy ilyen többszáz, nem egyszer ezer főnyi követség — a lovak, tevék, kocsik seregével — végigvonul, ott mindent felél s ételben, italban, takarmányban véghezvitt pusztítása egy kisebb hadjárat kártevésével vetekszik. Egy közepesre méretezett követség is elfogyaszt naponta 5 mázsa birkahúst, 900 zsemlyét, 6 mázsa 75 font friss szilvát, egy mázsa aszalt szilvát, 6 mázsa 75 font almát vagy szőlőt, egy mázsa sajtot, 180 font mézet, 520 pint bort, 300 pint sört; egy népesebb követségnek pedig naponta 675 font ürühús, 873 font kenyér, 16 bárány, 3 borjú, 80 tyúk, 50 galamb, 20 pulyka, 225 font spinát, 180 font zsír kell. Ilyen méretű fogyasztás mellett nem csoda, ha például Meéhemet pasa követségének ellátása 45.141 forintot emészt fel s egy-egy követjárás után úgyszólván teljesen élelem nélkül maradnak egész vármegyék. Az ijesztő létszámú követjárások, a nagy török seregvonulások, majd pedig a felszabadító háború dúlásai annyira kiélik, elpusztítják aztán az országot, hogy a 17. század végén Lipót császár Bécsből Konstantinápolyba utazó követsége Dalmácián keresztül vonul a törők főváros felé, mert Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén nem találnának élelmet hetekig tartó útjuk során...

Forrás: Antalffy Gyula: A honi utazás históriája. Athenaeum kiadása, Budapest, 1943.