BERT PÁL: A jegesmedve

Payer, aki a Germánia és Hanza nevű hajókkal járt először a sarkvidéken, következőleg írja le a jegesmedvét és életmódját.

Julius von Payer osztrák térképésztiszt

A jegesmedvének sárgásfehér gyapjas bundája van és fekete orra s azért már nagyon messziről feltűnik a havon. Van tíz, sőt tizenkét mázsányi és sokkal nagyobb azoknál, ame­lyeket a mi állatseregleteinkben és állatkertjeinkben látni. Igaz, hogy ezek fiatal korukban hozatván Európába, elcsenevésznek a fejlődésükre nézve kedvezőtlen körülmények között. Ereje és vadsága nem kisebb az oroszlánénál és tigrisénél, de a fagyos égöv, amely alatt él, lehűti a vérét, óvatossá, bizalmatlanná teszi.
Fő tápláléka a fóka. Meglesi a jég hasadékainál; megrohanja, ha a lebegő jégtáblákon a napon sütkérezik, oly alattomosan, mint a tigris, amelyhez hasonlóan nesztelen járású. Még akkor is üldözi a fókákat, ha víz alá buknak, mert kitűnő úszó; gyorsaságban is csak a rénszarvas múlja felül. A szaggatott sziklás hegyoldalon oly ügyesen mászik, mint valami macska és a sima és rézsútos jégen is könnyen jár, mert talpa érdes és szőre, karmai is segítik.
Megöli zsákmányát, mielőtt felfalja, de szeret vele előbb játszani. A sarki áramlat jéghegyei­vel sokszor egész Izlandig utazik. Gyakran látni a szárazföldtől sok mérföldnyire; odaúszik a csónakokhoz és hajókhoz, míg lövéssel el nem űzik. Nemcsak a kövér fókák húsát falja nagy mennyiségben, hanem megeszi a kacsatojást is, néhány óra alatt elpusztítja, amit egy kis szigeten talál.
Bizony kényes dolog vele találkozni a sarki éjszakában, kivált ha az embert fókának nézi és csak későn veszi észre tévedését. Egy puska és egy csomó töltés legbiztosabb szer ötcenti­méteres fogai ellen.
Mégis szánalomra méltó állat. Szenvedések és koplalások láncolatából áll az élete, csak a hideg ellen védi több hüvelyknyi vastag szalonnája. Egyszer egy medve gyomrában, amely társaival együtt egész télen és tavasszal kerülgette befagyott hajónkat, nem találtunk egyebet egy darab flanellnál, amelyet a szabónk dobott ki. Sok lelőtt medve gyomra egészen üres volt, sokéban csak víz és tengeri növény volt, amit csak akkor eszik, ha nagyon gyötri az éhség. Szomorú sorsuk van ez állatoknak; szüntelenül táplálékot kell keresniök e fagyos, jéggé meredt és sötét tájakon; küzködniök kell a rémítő hóförgetegekkel, amelyekkel csak a hegyek bírnak veszedelem nélkül szembe szállani; össze-vissza torlódó és egymást szétmorzsoló jégmezők veszik körül és tátongó hasadékok, vagy messzire kiviszik a tengerre a tutajként úszó elszakadt jégtáblák. Az európai barna medve valóban boldogul él sarki komájához képest.
Különösen nyomorúlt állapotban van tavaszkor. Egészen lefogy a szalonnája. 1880. április 1-én a hajónál megöltünk egy medvét, amely hihetetlenül sovány volt. Vajjon alszik-e téli álmot,6 nem figyeltük meg. De ha van is téli álma, minden esetre igen rövid vagy nyugtalan, mert az egész évszakon át folyton látogattak bennünket e kellemetlen szomszédok.
Érzékei igen élesek, kivált szaglása; a pörkölt szalonna szaga sok kilométernyiről elcsalja. Jön akkor, körültekintget és magasra emelt orrával szimatolja a pecsenyét. Az eszkimók meg­támadják és megölik dárdával, amihez nagy ügyesség és hidegvér kell. Azok közül, amelyeket mi megöltünk, sokon látszottak e különös párbaj nyomai. Megesik gyakran szánutazás alkal­mával, ha az utazók nem érvén rá vadászni, sorban elvonulnak egy vagy több medve előtt, ezek magaviselete csak kíváncsiságot és meglepetést árul el. Néha nem tesznek egyebet, csak körüljárják a szánt, folyton feléje fordított fejjel. Egyszer egy medve méltóságosan ment a gépészünk után, aki szánjával a hajóhoz tért vissza. Csak megérkeztekor, amikor a lármánkra hátranézett, vette észre hívatlan kísérőjét.
A sarki medve húsa, kivált az öregebbeké, általában nem olyan jó mint a barna medvéé. Igen szálas, szívós és a sok zsírtól többé-kevésbé halzsírszagú. Mégis mi nem tapasztaltuk, hogy ártalmas volna, kivévén a máját. A Davis-szorostól nyugatra lakó eszkimók a húsát sem engedik kutyáiknak enni.
Éjjel a medve nem igen támadja meg a tanyákat; óvatossága visszatartja a hirtelen támadá­soktól. Egy sátor neki olyan titokzatos és megfoghatatlan dolog, hogy benne csak gyanút és kíváncsiságot kelt. Kane [híres amerikai utazó] társai egyszer fölriadván egy medve dörmögésétől, amely bedugta fejét a sátorajtón, annyi lélekjelenléttel bírtak, hogy egy skatulya gyújtót lobbantottak föl hama­rosan és az orra alá dugták: a vadállat megfutott és nagylelkűen büntetlenül hagyta a sérelmet.
Rablása ellen legnehezebb megvédeni a tartalék ételt, amelyet az útra visznek. Legjobban megvédi a víz és összefagyott homok, jobban mint akármilyen súlyos kövek, mert elvásik rajt a körme. Megeszik különben mindent, viaszgyertyát, dohányt, kaucsukot, őrlött kávét és vitorlavásznat.
Tavasszal ezek a ragadozók megsoványodva és éhségtől gyötörve kószáltak a part hosszában és fölfedezték a hajónkat; annyira megbámulták, hogy el sem hagyták azután az öböl környé­két és végre - némi túlzással lehet mondani - egész megszálló sereggé növekedtek. A hosszú sarki éjszaka alatt nem lehetett a hajótól két lépésnyire menni puska nélkül; az árapálytól emelt jégnek nyikorgása és zúgása könnyen össze volt téveszthető súlyos léptek neszével, azért mindig készen vártuk a megtámadást. Az ostromlók oly merészek voltak, hogy egyszer éjjel a hó és jégtorlaszon át a tanya belsejéig hatoltak; a lábnyomaikból tűnt ez ki, amelyeket reggel találtunk.
Aki ilyen talponjáró [medvefélék neve] családdal találkozik, mindig előbb az öregeket lövi le: természetesen, mert a kölykeitől megfosztott anyamedve borzasztó ellenfél. Ha a kölykek csak megsebe­sültek, akkor menekülve előre lökdösi vagy saját testével fedezi azokat. Pedig ha az anyjukat lövik le, nem restellnek húsából enni.
Az északsarki útleirások gyakran említik a medvét. Minden elbeszélés e szerencsétlen vad ragadozónak gonosz természetéről és falánkságáról tanúskodik. A medvevadászatok igen változatosak és néha furcsa esetek történnek. A következő furcsa vadászatot Hayes híres sarki utazó írja le [A magánosság földe cimü művében]
Végre hallottuk a rég várt kiáltást: »Medvék, medvék!« Egy pillanat alatt a födélzeten volt a legénység.
Valóban itt voltak a medvék, oly közel, ahogy csak remélhettük: kétségtelenül már rég látták a hajónkat, mielőtt mi őket észrevettük; csendesen néztek bennünket, inkább kiváncsian, mintsem ijedten. Egy anyamedve volt két kölykével, mozdulatlanul három-négyszáz méter­nyire tőlünk, egyedüli élő lények ebben a végtelen pusztaságban. Az anyát közrevette a két bocs.10 Az egész család nyugodtan hevert az öreg jégmezőn. Némi lelkifurdalást keltett bennem az a gondolat, hogy mi kegyetlenül meg fogjuk zavarni nyugalmukat.
A gőzöst megállítottuk, mihelyt lehetett; a két ellenfél csak farkasszemet nézett és mindenik várta, hogy a másik mit tesz. A medvék csak a hajót látták, mert mi óvatosan lebújtunk a korlát mögé; a szél sem árulhatott el bennünket, szembefújt északról; a gőzös nekik egy nagy fekete tárgy volt és nyilván érdekes is, mert látszott, hogy közelebbről akarják megnézni, aminek mi nagyon örültünk. Elől járt az anya, a két bocs két oldalt cammogott utána. Lassan és okosan egy nagy vargabetüvel a hajó orra felé került, kétségtelenül azért, hogy a tőlünk jövő szelet megszimatolhassa. A jég elősegítette szándéka kivitelét, mert a jégmezők szegé­lyétől egy hosszú jégfok nyúlt ki a tengerbe. Ennek végére érvén, bizonyosan megérzett bennünket kitűnő szaglásával, de már akkor késő volt, nem szabadulhatott a kelepcéből, melybe önként került. Hogy tervünk sikerüljön, még inkább elrejtőztünk mint előbb. Azt hinné az ember, hogy a vadászat törvényei ellen vét, aki megvárja, míg a vad őt megszima­tolja; de a kapitány derék vadász, ismeri hajóját és tudja, hogy mire képes az. »Megkerítjük őket, ha még egy kissé tovább mennek«, mondá, megparancsolván a gépésznek, hogy félgyorsasággal haladjon, a kormányosnak pedig, hogy a kormányt balra fordítsa. Erre a hajónk egyet fordult, hogy szembe kerüljön a medvékkel, amelyek még mindig igen lassan cammogtak előre a jégnyelven.
- Mit csinál, kapitány úr? A medvék észrevesznek és rögtön megfutnak.
- Dehogy! A hajó majd elállja az útjukat.
- De kapitány úr, a jég, a jég! Csak nem akarja a hajót e jégtömegnek ereszteni?
- Miért ne? Még egy jéghegynek is neki merném vinni.
Megkezdődött a küzdelem az erő és az ügyesség közt egyrészt, másrészt a ravaszság és a gyorsaság közt.
E sarkvidéki talponjárók nem valami szépen lépegetnek; hatalmas lábaikat oly feszesen emel­getik, mintha ízület se volna benne, és úgy mozgatják a lábuk fejét, mintha magassarkú cipőben járnának. Összes tagjaik közül tán legszebb a nyakuk.
Leginkább meglepett engem az anyának rendkívüli óvatossága, nem akart nagyon közel jönni, de messzire sem akart távozni.
Kimért léptekkel közeledett. Jól táplált, kövér medve volt; kétségtelenül lakomáról jött, mert igen lusta volt; a lustaság pedig rendes dolog minden bőséges lakoma után, míg az emésztés be nem végződik; még a kis víztócsákat se lábolta át, melyek útjában voltak, hanem szépen lassan megkerülte, hogy a lába száraz maradjon. Néha hátat fordított, néha megállt, hosszú nyakát kinyújtva szaglászta a levegőt jobbra-balra, orrát majd magasra emelte, ahogy csak bírta, majd leeresztette a jégig, mintha valamit keresne. Azalatt a kölykei folyvást pajzán­kod­tak körülötte; mivel látták, hogy az anyjuk nem fél, igen jókedvűek voltak és a hajót nyilván valami pompás látványnak nézték, amelyet az anyjuk csinált az ő mulatságukra. Kergetőztek, mint a kis macskák, bújócskát játszottak az anyjuk körül, rúgták és harapták egymást, ahogy minden emlős állat tenni szokott ártatlan ifjú korában. Meghemperegtek minden tócsában, hogy messzi­re loccsant a víz jobbra-balra; kétségtelenül igen boldoggá tette őket e szokatlan szórakozás.
Egy félórába telt, amíg a kis család odaért, ahol az anyjuk végre megtudta, hogy kivel lesz dolga. Egy pillanatig habozónak látszott, hirtelen megállt és megfordult, mintha vissza akarna menni, amerre jött; néhány percig kétség hányta-vetette; végre mégis csak a hajó felé ment. Amint a jégnyelv fokához ért, fölemelte a fejét és egyet dörmögött; akkor vette észre, hogy veszedelembe került; láttuk, hogy köröskörül fordult és mindenfelé tekintgetett, mintha keres­né, merre lehet menekülni. Kis habozás után megint a jégmező felé fordult. A bocsok nyug­talankodni kezdtek, odafutottak az anyjukhoz, mintha kérdezni akarták volna, hogy mi a baj, hogy vége van-e már a mulatságnak és mért kell már menni. Az, úgy látszik, azt felelte nekik, hogy nem kell nagyon megijedni, de mégis jó lesz fürgén lépegetni és eltávozni, amilyen gyorsan csak lehet. Vége volt a játék idejének; keservesen nyöszörögve engedelmeskedett a két kicsiny; olyan szerencsétlennek érezhették magukat, mint a kis gyermekek, akiket haza­menőben utólért a zápor. Nyugtalanok voltak és zavarodottak s nem törődtek már semmivel; átláboltak az omlós jégen is, amely süppedezett lábuk alatt. Amint megint a jég felé igyekez­tek, az anyjuk előre haladt; akkor várt rájuk, vagy visszament hozzájuk, ha nem is segíteni, de legalább bátorítani. Az anya maga elmenekülhetett volna és azt tudhatta is, de nem akarta kicsinyeit elhagyni, önmegtagadása bámulatraméltó volt.
A hajónk nem maradt tétlen. Mikor az anyamedve szelünk árnyékában volt és észrevehetően nyugtalankodni kezdett, fölhangzott a kapitány szava: »Előre, teljes gyorsasággal!« A csavar elkezdett forogni és a lehető legnagyobb gyorsasággal a jégnek indult a hajó, hogy elvágja a három szerencsétlennek az útját.
A kapitánynak már kezdettől fogva ez volt a szándéka; rá nézve az egész csak az idő kérdése volt. Mi többiek ellenben nagyobbrészt kételkedtünk abban, hogy a hajó megbírja azt, amit ő vele tenni akart.
Borzasztó ropogás hallatszott, mikor a jéghez ütköztünk, azon a helyen, ahol a leggyen­gébbnek látszott; sokkal szilárdabb volt, mint az, amelyet reggel értünk; a lökés oly rémítő volt, hogy hozzá hasonlót még nem éreztünk; de a hajónk erős éle már utat nyitott magának, fölcsúszott a jégre, betörte maga alatt és visszaesett a vízbe; e kétszer megújított művelet alatt nem lehetett állva maradni. A konyhában csak úgy zörgött a sok edény; a leveses tál majd betörte a matrózinas fejét, aki azt kiabálta: »Berg« (jéghegy) »Bear« (medve) helyett. Blob, aki a főlejárat korlátjánál állva, lerajzolta a mi leendő vadpecsenyénket, fejest ugrott a szén­tartóba, ahol az ő fehér medvéi egyszerre feketévé lettek. De a kapitány szándéka sikerült; a heves roham hasadékot ütött a jégen, mely csakhamar a hajó túlsó oldaláig ért, úgy hogy a szegény medvék a jégmezőtől elvágott úszó jégtutajon egészen hatalmunkban voltak.
Behatoltunk a szorosba, melyet a hajónk nyitott. Jól lehetett látni, hogy a medvék megijedtek; mihelyt észrevették, hogy el vannak vágva, a jégnek azon része felé menekültek, mely éppen mögöttünk maradt, úgy hogy kénytelenek voltunk a hajóval megfordulni és visszamenni a hasadék elejére. A tengerbe szállva, át akartak úszni a jégmezőre, de visszafordultak, mikor látták, hogy útjukat álljuk. A kormányt jobbra fordítva üldözőbe vette őket a hajó; csak akkor mentünk lassabban, mikor már ötven méternyire voltunk tőlük.
Pompás látvány volt a kék, tiszta vízben lengő hosszú szőrük; kövér testükkel, mely faj­súlyánál fogva is könnyen lebegett a vízen, kétségbeesettül gyorsan úsztak a jég felé, ahol menekvést reméltek a szerencsétlenek. Még akkor se szűnt meg az anya gyengéd gondossága; minél közelebb jöttünk, annál közelebb maradt bocsaihoz, utoljára már köztük úszott; azután buktak és jól lehetett látni, hogyan úsznak hat méternyire a víz színe alatt néhány percig. Mikor fölmerültek lélekzetet venni, golyózáporral fogadtuk őket; az anya és az egyik bocs élettelenül terültek el a vértől piros vízen.
A másikat alig horzsolta a golyó; egy másik golyó oldalán találta, mikor a jégre kapaszkodott; nyöszörögve menekült. A kapitány a jéghez vezette a hajót és a horgonyfüggesztő (kereszt) fáról a jégre lépve a medvét üldözni kezdte. Az megállt és egy nagy jégtuskó mögé rejtőzött; de mikor látta, hogy jön az ellenség, támadásra készült. Nyöszörgése ijesztő morgássá válto­zott és éppen rohanni készült, mikor egy jól irányzott golyó véget vetett a vadászatnak.
A zsákmányt csak a fedélzetre kellett vinni, meg kellett mérni az áldozatok súlyát és nagysá­gát és a bőröket oda kellett ítélni azoknak, kik a halálos lövéseket tették. Ez utóbbi volt a legnehezebb; végre hosszas tárgyalás után mindenik bunda gazdájára talált. Horgonyt vetettünk egy jéghegynél, hogy ivóvizet szerezhessünk és pihenhessünk egyet az éjjeli izgalomra és fáradságra, miután jó lakomát (reggelit) csaptunk a Kacsasziget vadjaiból.

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK

BERT PÁL: Sarki vadászat egy szép napon

Az északi sarknak örök jégtől borított zord vidékei korántsem mindig és mindenütt lakatlan sivatagok: sok különféle állat van ott, amikor van miből élni.
Bálnák, delfinek és más cetek játszadoznak künn a vízen, fókák és rozmárok kapaszkodnak a jégtáblákra és nehézkesen mászkálva emésztik meg az imént fölfalt halat; könnyen megesik, hogy széttépi őket a jegesmedve, amely folyton csak ennivalót keres.
Ahol némi nyoma van a növényzetnek, ott megjelennek a rénszarvas és pézsmás tulok legelő nyájai.
Megszámlálhatatlan madárrajok lepik el a sziklafalakat, amelyeken tavaszkor fészket raknak; még a szunyog sem hiányzik, sőt az enyhe évszakban annyira elszaporodik, hogy az utazók­nak nem kevésbé kellemetlen mint a forró égöv alatt.
A következő vadászati leírás Nordenskiöld híres svéd utazótól származik, aki először hajózta körül Európát és Ázsiát. Előtte ez senkinek sem sikerült.

*

Adolf Erik Nordenskiöld

Július hava derült, napos idővel és nyári hőmérséklettel kezdődött. Azonfelül teljes volt a szélcsend, tükörsima a tenger, körülötte úgy ragyogtak a jégtuskók, mint gyémántok a smaragd körül. Éppen végeztük az ebédet, amikor jött a hadnagy kérdezni, vajjon akarok-e fókát lőni. Gyorsan kaptam a puskámat és mentem utána. Egy puskalövésnyire a jég hátán nagy fóka sütkérezett a verőfényen; lőttem, de golyóm csak megsebezte; a fóka rögtön eltünt a lékjében, széles vérnyomot hagyván a jégen. Nesztelenül eveztem egy másik felé, az kárpótlást nyújtott; az első lövés a hátán sebezte meg, a második golyó leterítette. Először lőttem ilyen nagy emlős állatot, később még különb is akadt.
Néha-néha csendes szellő lengedezett. Messziről előtüntek a »Madárhegyek«.
Július 2-án reggel négy óra tájban a hajónk horgonyt vetett. A messzelátón át négy pompás rénszarvast vettünk észre, amint javában legeltek. Besózott húsból és konzervekből álló ételeinket már úgy megúntuk, hogy bizony jól esett volna egy kis változás; örömest megragadtuk hát ezt az alkalmat friss hús szerzésére. Egy legényünkkel csónakba ugrottam és a part felé eveztünk.
Az állatok nem láthatták csónakunkat a sűrü ködtől. De hamar szétoszlott a köd és - mintegy varázsütésre - gyönyörű látvány tárult fel előttünk. Egészen hajónk mellett, amelyet éppen elhagytunk, mind a két oldalon hirtelen két ragyogó hegység meredt elénk a tengerből. A lépcsőzetes sziklarétegeket a szó szoros értelmében miriád madár lepte be, ameddig csak látni lehetett. Hátukon ébenfekete és alúl fehér tollukról, röpülésükről, az ülőknek egyenes tartásáról és kiáltásukról meg lehetett ismerni, hogy csupa alka-király (kis alka). Ott ülnek a hegy­ség fokain komolyan, szépen egymás mellett, mindenik a maga tojásán. Mások megszámlálhatatlan rajokban szállnak föl, de mindig egy sorban; a csónakból nézve, úgy ragyognak a napsugarakban, hogy az ember gyöngysornak vélhetné, amelyet valami láthatatlan kéz lenget a légben. Meg lehet közöttük különböztetni a háromujjú sirályt és a magasan szálló kékes sirályt, amelyet polgármesternek neveznek. Más alka-királyok a szelíden lengő hullámokon ringatóznak vagy táplálékot halászva, a vízbe mártják csőrüket. Némelyek dühösen dulakodnak, amíg csak egy csendes szomszéd közbelépése őket ki nem békíti; a veszekedést rendesen a hegyszegélyen kezdi két kotlós, de mivel szűk a hely, a tengeren folytatják.
Később fehér delfin-csapattal találkoztunk, voltak néhány százan; úgy fölkavarták a vizet, mint valami zivatar. Békében vonultak el a csónak mellett, velünk nem is törődtek, mert - no benn van a gyermekversikében:
Plinius históriája hirdeti:

Ez állat az embert szereti.
Mindenki bátran elhiheti.

Néhány alighanem csak kölyök volt, legalább kisebb termetükről és szürkés színükről ítélve; a felnőttek valóban feltűnő és vakító fehérek. Legnagyobbrészt négy-öt, némelyek hat méter hosszuak voltak. Úszásközben a hátuk majd a víz színe fölött, majd a víz színe alatt van; ez utóbbi esetben néha különös hangot hallatnak, amelyet jól ismernek az északi tájon lakó halászok. Vaktában rálőttem egyre, de hiába: köztudomás szerint ezek az emlősök csak egy helyen sebezhetők meg, a szemüknél, amely igen kicsiny a nagy testükhöz képest.
Mihelyt kiszálltunk, csónakunkat a partra vontuk és elindultunk. Mindenütt és folyton csak madarak környeztek. Itt egy csapat skót lúd, amott a parttól távolabb vadludak.
A nap meglepő melegen sütött, ami - megvallom - e nagy szélesség (72°) alatt nekem igen furcsának tetszett; mintha csak álmodtam volna. Pedig valóság volt; az izzadtság csurgott rólunk. Igaz, hogy gyapjuruhát viseltünk és hegyen-völgyön jártunk; majd zuhogó vízfolyá­son kellett átgázolnunk, majd az agyagos föld marasztalgatta csizmáinkat.
- Doktor úr! - mondja halkan a matróz, megrántva a kabátom ujját.
- No?
- Nem látja?
- Mit?
- Egy róka! - súgja fülembe, még jobban hozzám hajolva. Valóban tőlünk nem messzire egy gyönyörű kék róka volt. Szerencsére nem vett bennünket észre a ravasz; kedvemre szemlélhettem és bámulhattam nyári ruhájában, oldalt fakóvörös fekete bársonybundájában. Télen egészen fehér a bundája, amelyet sokra becsülnek a szűcsök. Egyébiránt minden tekintetben hasonló a művelt vidékeken lakó rokonához; a faját jellemző tulajdonságokból nem vesztett el egyet sem e sarki tájakon. Orrával a földet szaglászva, ide-oda baktatott; nyilván lemminget [kis rágcsáló emlős;  nagy csapatokban vándorol Skandináviában és Oroszországban.] fürkészett a koma. Egyszerre csak eltünt egy domb mögött; futottunk utána, de már híre sem volt. Kitünő szaglásával megérezett bennünket és vitte az irháját bölcsen és gyorsan. Nem­sokára megint megláttuk messziről, amint kétségbeesetten futott a hegység felé. Mégis örülök, hogy láttam szabadságában ezt az állatot, amely csak a sarkvidéken él. Gyakran előfordul Skandinávia északi részeiben is, de csak a legmagasabb hegységekben, az örök hó szomszédságában, ahol bajos megfigyelni. Azonban mondják, hogy már déli Svédországban is látták. A sarki tájak madarainak ő a legnagyobb ellensége; nyáron át dúsan lakmározik, de ősszel elszáll az ennivalója melegebb országokba és akkor nagyon lesoványodik.
Tovább mentünk. A derék matróz fegyverével a jégréteg szilárdságát próbálgatva, óvatosan lépkedett előre; hirtelen fölsikoltott. A hasadékok egyikébe estem; amint egy szökéssel át akartam ugrani, gyenge jégre kerültem és lebuktam, mint egy levél a levélszekrénybe. Szerencsére puhára estem: fél méter mélységű vízbe; társam a jégen elnyujtózkodva, kezét nyujtotta és csakhamar föltápászkodtam, örülvén, hogy a kis hideg fürdőnél egyéb bajom nem esett. Ha a víz mély lett volna és lábammal nem értem volna fenekét, akkor veszedelembe jutottam volna, mert ahhoz a helyhez közel a glecser jégtömege  meredekül végződött a tengerben és ott az olvadó jégmezők szilaj patakja hatalmas zuhatagot képezett.
Miután rendbe hoztam puskámat és kiürítettem nagy tengerészcsizmáimat, utunkat folytattuk. Végre egy dombtetőről megláttuk az egyik rénszarvast, amely békésen legelt a tengerparton, de oly messze, hogy golyó nem érhette. Óvatosan haladtunk előre; a szél kedvezett, szembe fújt és így nem érezhetett bennünket meg a rénszarvas, amelynek kitűnő szaglása van. A talaj nem volt oly kedvező: porhanyós pala volt, mely ropogva töredezett, amint ráléptünk nagy csizmánkkal. Végre az utolsó halomhoz értünk. Ekkor kettőzött óvatossággal haladtunk előre; még a lélekzetünket is visszafojtva, hason másztunk a tetőig és íme, nem is egy, hanem négy rénszarvas volt előttünk a szakadékban; kettő nagy volt és pompás agancsú; a másik kettőnek termetéről látszott, hogy fiatalok. Azonban még mindig olyan messze voltunk, hogy nem lőhettünk rájuk. Újra tanakodtunk, mitévők legyünk; matrózom abban a véleményben volt, hogy maradjunk lesen és várjuk, merre mennek a szarvasok.
Végre a négy rénszarvas balra vonult egy hegygerinc felé, amely harántul állt előttünk. Visszafelé csúsztunk azon az úton, amelyen felmásztunk; a szakadék fölé hajló sziklafal eltakart bennünket és így csakhamar a szarvasok közelébe jutottunk. Megint megálltunk és elhatároztuk, hogy a matróz a legnagyobbikra fog lőni, amely legmesszebb van, én pedig a legközelebbit vállaltam magamra. Úgy is tettünk; a két lövés egyszerre dördült el és két áldozat hevert a földön, a másik kettő elmenekült a magas dombok felé. Kitörő örömmel futottunk oda. Az enyém azonnal kimúlt, tán egy vagy két éves volt. A matrózomé ellenben jól megtermett; a túloldalon levő jeges felé vonszolta testét, de társam nem hagyta messzire menni, egy vágással véget vetett a szegény állat kínjainak.
Milyen látvány a vadásznak két rénszarvas elterülve a naptól tündöklő hómezőn! A matróz gyorsan munkához fogott; hátukra fektette az áldozatokat, fejüket az agancsukra támasztva, ahogy északon szokás és hamarosan fölbontva, beleiket kiszedte, hogy a húsuk meg ne romoljék. Fehér sirályok röpködtek bennünket körül; aligha láttak még ilyen jelenetet.
Ezek a rénszarvasok még nem vetették le téli bundájukat, amely egész fehér. De már oly lazán állt a szőrük, hogy könnyen ki lehetett tépni marékszámra; alatta szürkésbarna szőr tünt elő, - az lett volna a nyári bundájuk. Agancsukat bőr borította, ami azt bizonyítja, hogy még nem érték el az évi teljes fejlettségüket. A rén egyéb szarvasoktól eltér abban, hogy a nősténynek is van agancsa. Amelyeket mi lőttünk, hasonlítanak a norvégiai és a szibériai vad rénszarvashoz, de a spitzbergiaktól abban különböznek, hogy lábuk hosszabb és testük nagyobb. Ősszel ezek a sarkvidéki szarvasok igen meghíznak Novájá Zemlyán és Spitzbergán.
Visszafordulva a tenger felé, elértük az alk-perget (az alkamadarak hegyét), amelyet még a hajóról láttunk meg az elinduláskor. Éhségünket a madár tojásával csillapítottuk, amely csemegének is beválnék, azután ittunk rája a közeli zuhogó patak vizéből. Még jó ideig maradtam ott a meredekség szélén, szemlélni a madarak országát.
Ameddig csak tekintetem ért, a meredek szirtfokokat az alkák megszámlálhatatlan sorai foglalták el oly sűrüen, hogy tenyérnyi hely se maradt köztük. Száz négyszögméternyi területen körülbelül ötszázra becsültem a madarak számát. Együttvéve köröskörül lehetett néhány millió - túlzás nélkül!
De már ideje volt a hajóra menni. Társainkat éppen a reggelinél találtuk. A lelőtt két szarvast csak később vittük a hajóra.
Délután a tengerfenékre bocsátottunk néhány alkát egy hatvan centiméternyi átmérőjű vas­karikára erősített hálóban. Egy óra mulva a hálót hirtelen felhúztuk és a madaraknak már csak a csontváza volt benne, de ellepve sok száz amphipodával  [rákféle héjas állat].  E hálókat arra használtuk, hogy ilyen csalétekkel fogtunk benne tengeri állatokat; csak ily módon lehet fogni nagy héjas állatokat [a rák egész rokonságának a neve ]  a decapodák  [tízlábú rákféle állatok]  rendjéből.
Este szakácsmesterünk ízletes rénpecsenyét tálalt fel nagy diadallal; a hús íze igen hasonlít az őzpecsenyééhez.

Következik: BERT PÁL: A jegesmedve (Payer nyomán elbeszélve)

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK

DÉKÁNY ANDRÁS: Richard Evelyn Byrd, a Déli Sark remetéje (2)

Byrd tengernagy legutóbbi, 1933 és 1935 közötti expedícióján mutatta meg rendkívüli képességeit. 1934 hideg és sötét telét társaitól távol, egyedül töltötte el az Advance Base nevű megfigyelő állomáson! Eredetileg azt tervezte, hogy többedmagával együtt foglalja el a megfigyelőállomást, de a körülmények másként alakultak és nem volt más választás, mint az: vagy feladja a megfigyelőállomás felállításának tervét, vagy maga vállalja el a téli magányt és számol az összes viszontagságokkal! A tervet nem adta fel, egyedül költözött be az Advance Base nevű kunyhóba, ami saját szavai szerint is „csaknem egyértelmű volt az öthónapi tetszhalállal."
A különös vállalkozás indítóoka a tapasztalatgyűjtés volt, hogy a sarkvidéki meteorológia túlságosan hézagos eredményeit kiegészítse. Sok expedíció foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de az eredmény mindezideig igen gyengének bizonyult. Az Antarktisz közel félszázad óta színhelye a tudományos kutatásoknak, de időjárásának ellenőrzése még mindig igen szegényes volt. Az eddigi adatokat főleg a délkörökön belül fekvő partokon vagy a közeli szigeteken gyűjtötték, maga az Antarktisz  belseje  ebből a szempontból teljesen ismeretlen maradt: téli állomást nem létesítettek, megfigyelést sohasem folytattak ott. Ideje volt tehát megfelelő adatok után kutatni. Erre vállalkozott Byrd, ezért született meg az Advance Base. 


Byrd naplójából   tudjuk,  hogy  számot vetett  mindennel, főleg önmagával. Eredetileg azt tervezte, hogy két meteorológus és egy rádiós tiszt megy el a legszörnyűbb sarkvidéki magányba, az örökös éjszakába, a jég és a hó közé, sok-sokezer kilométernyire   a   legközelebbi   emberlakta   helytől. Ha hárman vannak, — így gondolkozott Byrd — és kettő összevesz, a harmadik mindenkor vállalhatja az érdektelen békebíró szerepét. Két ember rövid idő alatt ráunhat egymásra. Ha a legjobb szándék vezérli is őket, megrögzött szokásaikkal először csak untatják, később már bosszantják egymást, végül pedig rájönnek, hogy tűrhetetlennek találják kettőjük helyzetét. A magány szörnyű indulatokat varázsol elő az emberből: idővel már az is idegesíti, hogy a másik miként szokta befűzni a bakancsot vagy hogyan vágja egyenesre a lámpabelet. Byrd embereit nagyszerűen válogatta össze, de naplójában kertelés nélkül megírja, hogy Little Americában is voltak olyan kebelbarátok, akik meggyanúsították egymást, hogy a közös fekhelyből az egyik nagyobb helyet foglalt el, mint a másik s ezen úgy összemarakodtak, hogy hónapokig szóba sem álltak egymással. A sarkvidéki magány, ha hosszú ideig tart, az őrülethez hozza közel az embert. Első expedícióján például Byrd órákon keresztül sétált egyik  bajtársával  a  rettentő hidegben, hogy lebeszélje az öngyilkosságról. Az öngyilkosságot azért akarta elkövetni az expedíciónak egyébként nagyon derék tagja, mert képzeletbeli hibákat rótt fel legjobb barátjának. „Az összezsúfoltság, a kényszer, szörnyű dolgokat eredményez", — írja Byrd kapitány.

És mivel a körülmények úgy alakultak, hogy Little America táborából három embert sem lehetett kiszakítani, mert Byrd mint parancsnok, nem vállalta bizonytalan sorsukat, úgy döntött, hogy egymaga tölti el az Advance Base megfigyelőállomáson a vaksötét, szigorú telet. Amikor ez nyilvánosságra került, a gyanúsítások áradata robbant ki Amerikában a kutató körül. Voltak lapok, amelyek azzal gyanúsították, hogy a családi élete boldogtalan, összeveszett a feleségével és ezért választja ezt a különös halált. Voltak, akik azt dobták a világ szájára, hogy tönkrement, expedíciójának költségeit nem tudja fedezni és ilyen megoldással akarja hitelezőinek haragját eloszlatni. Szerencsére ezek a hírek nem jutottak el hozzá, barátja és helyettese, Charlie Murphy, aki a rádióüzeneteket felvette, Byrd előtt bölcsen elhallgatta az undorító rágalmakat.


Egy kisebbszabású, hernyótalpas traktorokkal felszerelt expedíció vitte a „Szenvedések Útján" az épület felszerelését, falait, a meteorológai készülékeket és az élelmiszert a távoli Advance Baseba. Hó- és jégtorlaszok között küzdöttek magukat előre a traktorok, többszáz kilométeren keresztül, hogy az Antarktisz belsejében felállíthassák az állomást. Az idő is rövid volt, közeledett a hosszú sarki éjszaka és sietni kellett. De Byrd nagyszerű munkatársai, Innes-Taylor és Siple, az ezermester, June és Demas traktorkezelők meg még öt jól kipróbált, viharedzett ember vállalkozott erre az útra, a „Szenvedések Útjára". Szörnyű nélkülözések és szenvedések között állították fel Advance Basen a megfigyelőállomást. Hősi cselekedet volt!


1934. március 22-én mondott búcsút Byrd a Little American táborozó társainak. Megírta tízparancsolatát, de már nem volt ideje felolvasni, mert a barométer esett, 41 Celsius fok volt fagypont alatt és a Pilgrim repülőgép körül ott idegeskedett Bowlin gépvezető. Minden ünnepélyesség nélkül ült Byrd a repülőgépbe, a legénység kivonult a sátrakból és lelkesen kiáltotta:
— Jó utat, tengernagy úr! Viszontlátásra!
A Pilgrim motorja megindult és Byrd ezt írta naplójába: „Minden részletre pontosan emlékszem. A félig jégbeásott tábor alig emelkedett ki Little America jégsíkságából. A sátrakból füst szállt fel és a Bálna-öböl felé kígyózott. Nyugodt, csendes volt a kép és megerősítette a legénységbe vetett hitemet. Csak egy pillantást vetettem északra és láttam, hogy a Ross-tenger a láthatárig befagyott, a jégtorlaszok tavasz előtt nem indulnak meg..."
Órák múltával a repülőgép leszállt Advance Basen. Ott voltak a traktoros expedíció tagjai, öt méter hosszú és három méter magas kunyhót ástak bele a jégfedezékbe. Negyvenöt fok körüli hőmérsékletet mértek és fürkészve figyelték egymás arcát. Mindegyikükön ott virított a jégvirág, arcuk fehér volt a hidegtől, valaki meg is jegyezte:
— Petersen arcán már ott a kikelet!


Petersen a nagy munkában észre sem vette a fenyegető veszélyt, a fagyást. Amikor elkészült a tető, a hőmérő mínusz 52 Celsius fokot mutattot. Fagyott kézzel, felhasadt ajakkal dolgoztak a végkimerülésig, hogy elkészüljön a megfigyelőállomás. Végül is elkészült a ház, felállították a rádióantennát, a meteorológiai műszereket, kirakták a ládákat, az élelmiszer-, a benzin- és a petróleumkészletet, biztonsági alagutakat fúrtak, jégbevágott raktárhelyiségeket készítettek, elhelyezték az 50 Wattos rádióadó- és vevőkészüléket, sőt egy szükségrádiót is, könyvespolcokat, szerszámokat és élelmiszerállványokat, a kályhát, amelyet benzin- és petróleumkeverékkel fűtöttek, a szoba közepére pedig a gramofont, hogy Byrd a nagy magányban valamivel vidíthassa magát.


Byrd a csapóajtó előtt állt és hosszan nézett a távolodó traktorok után. Úgy búcsúztak el egymástól, mintha hétvégi kirándulásra mennének. A traktorosok gyorsan elfordultak, Byrd pedig összeszorította száját. Hosszú időre, hónapokra szólt a búcsú és a Déli Sarkon igazán nem lehet tudni, mi történik az emberekkel, találkoznak-e még egymással. Nem is várta be, hogy Innest-Taylorék eltűnjenek, gyorsan lemászott a beépített kunyhóba és igyekezett valamivel elfoglalni magát.


„Túlságosan erőt vett rajtam a magány. Pedig még csak most kezdődött! Eddig ragyogónak és vidámnak találtam új otthonomat, most gyászos és szomorú volt. Nem szégyellem bevallani, hogy hirtelen érzéstől ösztökélve, menekülésszerűen rohantam ki a szabadba! Magam sem tudom, miért. Talán, hogy utolsó pillantást vessek valamire, ami él és mozog. Még láttam a traktorokat, még hallottam a tülkölést és hallani véltem a hernyótalpak dübörgését. Addig álltam odakint, míg a zaj teljesen el nem ült. A traktorokat csak fekete pontoknak láttam, azután ez is eltűnt a szemem elől és én tudatára ébredtem annak, hogy lefagyott orrom kegyetlenül fáj. Visszafordultam a „ház"-ba és amikor lementem a létrán, elvétettem a lépést. Nagyot zuhantam, a balvállamra estem és azt hittem, megőrülök a fájdalomtól. No, ez jól kezdődik, gondoltam, amikor nagyokat nyögve feltápászkodtam ..."


Így kezdődött a négy és félhónapos legteljesebb magány. Ezalatt az idő alatt Byrd naplót vezetett, amelyben minden mozzanatról beszámol. Kunyhójában reggel minusz 40—45 fok volt a hőmérséklet és amikor csak 20 fokra szállt le a hőmérő, úgy ír, hogy enyhe az idő, szinte nyárias. Gépies munkával foglalta el magát, a „nap" minden percét beosztotta, hogy minél kevesebbet foglalkozhasson önmagával. Főzött, olvasott, megfigyeléseket végzett, az eredményeket feljegyezte és lehetőleg minden nap rádióösszeköttetést létesített Little Americával. Nyolc műszert kellett szemmel tartania, barográfot, regisztrálót, termográfhőmérőt, szélerősségmérőket. Naponta, többször, a legnagyobb pontossággal, feljegyzéseket készíteni állásukról. Később jött rá, hogy elfelejtették becsomagolni az ébresztőórát, a szakácskönyvet és ami a legnagyobb baj volt — elfelejtették megfigyelni a kályhát, hogyan működik. Nagy munka volt a rádiókészülék üzembeállítása is. A rádiókészülék motorját minden alkalommal a szobába kellett cipelnie és a kályha közelébe állítani, ahol félóráig nedvességtől csöpögött, amíg a jég kellőképpen le nem olvadt róla. Ezután megtöltötte benzin- és olajkeverékkel, gyorsan visszavitte eredeti helyére és úgy kellett „bekurblizni", mint a kéziindítású autókat. Ez volt a legnagyobb vigasztalás: felhangzott Charlie Murphy jól ismert hangja, vagy Dyer vidám szava:
— A fiúk mind egy szálig jól vannak, hát a tengernagy úr hogy van? Dyer azt üzeni, hogy rádiótudása kettest érdemel. Legközelebb talán megadja majd a jelest is, szerintem aláhúzott egyest érdemel, tengernagy úr!
A válasz ez volt:
– Mondd meg Dyernek, hogy hamarosan őt is lepipálom. Sokat dolgozom, a szél óránként 48 kilométer. Erősen havazik, vihar készül.

A naplónak vannak megdöbbentő sorai és ezek a megdöbbentő részek úgy fokozódnak, ahogy múltak a napok. Akkor már teljes sötétség volt, beköszöntött a sarkvidéki éjszaka. Éjjel és nappal egybeolvadt, Byrd csak a kronométer mutatójáról látta, hogy messze-messze az Advance Base-tól valahol nappal van, vagy pedig éjszaka. Azt írja; egy helyen: „Sokszor úgy éreztem, hogy a jégkorszakból ittfelejtett utolsó élőlény vagyok, aki a maga kezdetleges szerszámaival küzd a létért. Az állandó hideg különös gondolatokat ébreszt az emberben. Fagypont alatt 45 Celsius foknál a zseblámpa kialszik, 48 fokon a petróleum befagy és az égő „minden előzetes jelentés nélkül" végsőt lobban. Ötvenegy foknál a gumianyagok töredeznek. Egy alkalommal az antennazsinór tört ketté a kezemben, amint éppen az új kontaktust szereltem. Ötvenegy fokon túl a legkisebb mennyiségű olaj is megfagy és minden finom, érzékeny műszer felmondja a szolgálatot. Az ember a saját lélekzetvételét úgy hallja, mintha a távolban rakétákat sütögetnének. A reggeli nedvesség fehér réteggel von be mindent. Ha mély lélekzetet akartam venni, úgy éreztem, hogy tűvel szurkálják a tüdőmet és mindjárt megreped. A gyógyszerszekrényben a novocain megfagyott és szétrepesztette az üvegtubust. A tűzrakéták kémiai anyaga befagyott és a rakéták robbanásszerű zajjal pukkantak szét. A paradicsombefőtt szétrepesztette az üveget és ha konzervet akartam enni, előbb egy napig a kályha mellett kellett tartanom, hogy fel tudjam nyitni. Naponta egyszer felmásztam a szélerősségmérő külső oszlopára, hogy megtisztítsam a jégvirágoktól. Nagyon hideg napon ezt a műveletet háromszor is meg kellett ismételnem. Amikor ezzel a munkával végeztem, egy-két megfagyott ujjal másztam mindig le."


Byrd nem volt magával megelégedve. Betegeskedett, fokozatosan csökkent az ereje, de nem tudta, mitől! Nem tudta eldönteni, mi lehet a baja. Gyanús gyengeséget érzett és néha annyira fáradt volt, hogy a rádiózáshoz sem volt kedve. Valami lappangott benne,  de azok, akik Little Americában voltak, jóformán az utolsó napig nem tudták meg, hogy Byrd szörnyű kínok között, szinte csontvázzá soványodva töltött el hosszú hónapokat. A hatvannegyedik napon történt, hogy beállította a rádiókészüléket és beszélgetni kezdett Dyerrel. Közben észrevette, hogy az alagútból, ahol az áramfejlesztő volt, különös zúgás hallatszik. Megmondta Dyernek, hogy várjon egy kicsit és lámpáját leakasztva, bemászott az alagútba. A levegőben fojtogató gázszag terjengett. Ráhajolt a gázosítóra, — azután elvesztette eszméletét! Nem emlékszik, meddig maradt a földön, csak arra eszmélt fel, hogy nagyon-nagyon hideg van. Kínosan visszakúszott a szobába, mert felállni nem tudott. Maga előtt látta a kivilágított rádióskálát. Nagynehezen feltápászkodott a földről és ólmos lassúsággal jelezte Dyernek:
— Végeztem!
Csak ennyit: „végeztem", de arra már nem volt ereje, hogy fülére tegye a fejhallgatót, hogy meghallották-e Little Americában a választ. A naplójából tudjuk, hogy borzasztó heteket élt át: gázmérgezést kapott, amely roncsolja a tüdőt, a légcsövet, a vörös vérsejteket. Heteken keresztül élet-halál között lebegett, ereje nem volt arra, hogy ennivalót készítsen magának és iszonyú erőre volt szüksége, hogy fekhelyétől egykét lépésre meggyujtsa a petróleumkályhát. Különben is attól félt, hogy kigyullad a faház és a kályhából kiszűrődő füst csak tovább roncsolja szervezetét. Mint írja: élete leghosszabb útját akkor tette meg, amikor tizenkét lépés távolságra mindenképpen el kellett jutnia, hogy a kályhába tüzelőszert öntsön. Kétségbeejtően elhagyatottnak érezte magát: „Richard Byrd tengernagy a déli szélesség 80 fok 08 perc alatt tehetetlenül feküdt nyomorúságos fekhelyén, nem ért egy fabatkát sem." Bizonyos volt abban, hogy nem sok reménye lehet a felgyógyulásra. Ott vergődött egymagában, súlyos betegen, minden emberi segítség nélkül. Ennie kellett és muszáj volt innia, tüzelnie kellett, hogy ne fagyjon meg és gondoskodnia kellett a műszerekről. Emberfeletti erőre volt szüksége, hogy ott, az örökös sötétségben, legyőzze önmagát. „A halál itt leselkedett a szobában, nyomon követett, bármerre is vonszoltam beteg testemet, mintha csak arra várna, hogy megadjam magam és ne küzdjek tovább ellene. Az vigasztalt csak, hogy a megfigyelőállomáson összegyűjtött adatok példás rendben sorakoznak a vészkijárat alagútjában lévő polcon, ahová biztonság okából elhelyeztem azokat. Az adatok még akkor is élnek és beszélnek, ha én már örökre elmúlok. Milyen regényes elgondolás! Az a fontos, hogy a külvilág mit fog szólni eredményeimhez? Még a síron túl is a hiúság kísért? Szégyelném magam, de túlságosan gyenge vagyok már ehhez is."


A legnehezebb feladat az volt, hogy Little Americában ne vegyenek tudomást a parancsnok nagy bajáról. Nem kért segítséget, mert tudta, hogy ebben az esetben nem hagyták volna sorsára,  hanem megkísérelték volna a  lehetetlent is. Márpedig ebben az időben feltétlen életveszélyt jelentett volna az utazás. A teljes sötétség,   a   szörnyű hideg,   a  hófúvások és a rejtett szakadékok lehetetlenné tették, hogy társai segítségére induljanak. Még gondolni sem bírt arra, hogy hiábavaló megpróbáltatásoknak, a biztos halálnak tegye ki bajtársait. Rettegve gondolt  a  táborral való rádióbeszélgetésekre. Nagyon is nagy munka volt a motort naponként kétszer ide-oda vonszolni és figyelmét az üzenetküldésekre összpontosítani. Azon törte a fejét, milyen  ürüggyel  lehetne  beszüntetni  a rádiózást, vagy legalább heti egyszeri üzenetváltásra korlátozni, de semmi elfogadható kifogást nem tudott  kitalálni. „Ha folytatom az üzenetváltást, a füstmérgezés után megmaradt minden erőmet fölemésztem. Ha bármilyen átlátszó ürüggyel abbahagyom vagy ritkítom a beszélgetések számát, gyanút fognak és keresésemre indulnak, ami több ember életébe kerülhet.  Nem tehettem mást,  minthogy folytassam a megerőltető rádiózást... Murphy úgy ismert engem, mint a tenyerét. Legjobban tehát a vele való beszélgetéstől féltem, pedig úgy szeretem, mint a testvéremet. Bármennyire is nehezemre esett, igyekeztem tréfás megjegyzésekkel félrevezetni. De napról-napra nehezebb volt a színjátszás! Érdekes, hogy a rádió, amely összeköttetést jelentett önkéntes száműzetésem és a világ között és amelynek életemet köszönhetném, ha talán meg akarnék menekülni — a legnagyobb ellenségemmé vált... Fekhelyem felett a polcok zsúfolva jobbnál-jobb könyvekkel, amelyeket nem olvashattam,  mert amint belekezdtem,  még jobban fájt a szemem és a fejem. Legfeljebb gramofonozhat-tam volna, de ahhoz is gyenge voltam, hogy felhúzzam a masinát. Takarékoskodnom kellett maradék erőmmel, hogy tovább éljek."


A kunyhó minden zuga Byrd gyengeségét bizonyította. A lámpa füstölt, mert nem tudta egyenesre vágni a kanócot. Ruhadarabjai szétszórva hevertek, az asztalon félighasznált konzervek fagyoskodtak, a padlót kisebb-nagyobb jégdarabok borították, mert nem tudott seperni és a jégdarabok között szétloccsant petróleumfoltok sötétlettek. Vasenergiával, ha nem is győzte le a bajt, de uralkodott felette. Egy-két heti küzdelem után annyira vitte, hogy folytathatta a meteorológiai méréseket. A kilencven kilós ember (ennyi volt Byrd súlya, amikor Advance Base-ba ért) ötvennyolc kilóra soványodott le, amikor végre két hónap után megjött a segítség. Little Americából augusztus első napjaiban jelezték, hogy érte jönnek. Csak ezekben az utolsó napokban vettek ott valamit észre. Charlie Murphy megkérdezte:
—  Dick, mi van veled? Olyan különösen ingerült és ideges vagy mostanában. Miért nem vallod be, ha valami bajod van?
Byrd kitérő feleletet adott, de Murphy ekkor már gyanakodott és nyomatékosan újból megkérdezte, mi történt vele! A felelet így hangzott:
—  Aggodalomra semmi ok, csak kérlek, ne kívánd, hogy tovább hajtsam ezt az átkozott hajtókart!
Mert ekkor már az elemek kimerültek és a kézi áramfejlesztővel kellett Byrdnek küzdenie, hogy összeköttetést tudjon tartani Little Americaval. Ekkor írta be Dyer naplójába: „A tengernagy ereje szemmelláthatóan fogy és mintha minden szó irtózatos erőfeszítésébe kerülne."

A tengernagy sírja

Murphyék érezték, hogy baj van, ezért megpróbálták, hogy kimentsék Byrdet a száműzetésből. Háromszor indultak útnak, mind a háromszor visszaverte őket a szél és a hóvihar. A negyedik elindulásnál belebömbölte Charlie Murphy a készülékbe:
—  Dick,  megkezdheted a tűzijátékot! Meglátod, ezúttal sikerül!
—  Köszönöm, Charlie, — válaszolt Byrd, — csak ne kockáztassatok semmit, én jól vagyok!
Szörnyű állapotban volt! Úgy érezte: utolsó napjait éli és nem remélte, hogy megmenthetik. Nagynehezen kivonszolta magát a kunyhó elé és időnként rakétákat eregetett az égnek, majd lángoló papirossárkányokat, amelyeket a szél felkapott a magasba. Görcsösen figyelt az éjszakába, hogy mikor látja meg a közeledő traktorok reflektorát. Nyugtalanul, rettegve lesett ki menedékhelyéről, időnként elájult a gyengeségtől, de az életerő küzdött benne: magáhoztért, visszavánszorgott a szobába, pihent egy kicsit, majd újból csak ott volt a csapóajtónál. Rettegve gondolt arra, hogy talán a mentőexpedíció traktorának tengelye eltörött, majd a következő percekben hangosan felüvöltött: „Emberek lesznek körülöttem, hallhatom a hangjukat, megfoghatom a kezüket, nem leszek egyedül!"


És egyszer csak fénycsík pásztázott végig a havas domboldalon: a traktor! Annyira gyenge volt, hogy bár hallotta már a dudát, mégis visszament a szobába, de mint írja: „Nehéz volt nyugodtan ülni odalent, mialatt odafönt csoda történik! De ha tovább maradok fent: összeesem." És ebben a kietlen, úttalan világban, csak az iránytűben bízva, a mentőexpedíciót vezető Poulter megtalálta a hótól elfedett Advance Base megfigyelőállomást.
Byrd akkor már újból ott volt az ajtóban, de egy lépést se tudott tenni. 1934 augusztus 11-ének éjféle volt. Poulter ugrott ki a traktorból és rohant a parancsnok felé. Byrd csak ennyit mondott:
— Halló, fiúk! Éppen jókor... kész a vacsora!
Többre nem emlékezett, összeesett... Később ott ült közöttük és boldogan nézte, hogyan kanalazzák a levest.
Teljes négy és fél hónapot töltött a magányban!


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Willy Merkl, a Nanga Parbat hősi halottja

DÉKÁNY ANDRÁS: Wilhjalmur Stefansson, a Sarkvidék remetéje

A Sarkvidék általában sokkal kevésbbé érdekli az embereket, mint maga a két Pólus, az Északi és a Déli sark! Azokra az expedíciókra szoktak inkább felfigyelni, amelyek kutyaszánjaikkal megindulnak a sarkok felé. A rádiók világgá röpítik a hírt és az emberek izgulva, csodálkozva és sokszor rettegve várják a híreket. Persze, ezeknek az expedícióknak tagjai valódi hősök. De hősök azok is, akik nem a pólusok felé haladnak, hanem csak azok vidékét kutatják, azt az óriási területet, amely jóval, de jóval nagyobb Európánál. Ezeket az expedíciókat már nem kíséri közfigyelem, jóformán alig tudnak róluk. Pedig éppúgy megérdemlik a bámulatunkat, mint a sarkkutatók.


Ezeknek a sorába tartozik Wilhjalmur Stefansson is. Ma ő Amerika leghíresebb sarkvidéki kutatója. Szabad ember, nem tartozik sehová, semmiféle tudományos intézethez, pedig mindenütt szívesen vennék, ha soraikba lépne. Jobban ünneplik a filmsztároknál, mert nagyszerű előadó és beszámolója mindig érdekes. Családi krónikák szerint indián vér is folyik ereiben. A Stefansson-család Dániából származott át és a dédapja az amerikai rengetegek első pionírjaihoz tartozott. Nagyanyja indián nő volt és Wilhjalmur Stefansson arcán ott láthatók az indián vonások. Az apja farmer, ő maga is annak indult testvéreivel együtt. Egyszer elhatározták, hogy különválnak és a négy fiú Dél-Dakotában farmot alapított. Állatokat szereztek és megkezdődött a gazdálkodás. Nem sokáig, mert az alig 15—16 éves fiúk nem sokat konyítottak az üzlethez s egy hóvihar alkalmával mindenük elpusztult! Stefansson ezután elment cowboynak, bejárta a Vadnyugatot, ménesek élén, ménesek nyomában. A nyeregben, ha megszállta a hangulat, rónák szépsége és a tábortüzek fénye, verseket írt! Költeményeket, amelyekről ő azt tartja, hogy nem sokat értek, de annyit mégis, hogy kifinomították az ízlését. Tanulni kezdett, megtakarított pénzecskéjéből és az apja ötdolláros útravalójából elvégezte a középiskolát, majd beiratkozott a Harvard-egyetemre.

Az egyetemi évek utolsó hónapjában történt, hogy Vilhjalmur Stefanssonnak az egyetem könyvtárában egy monográfia került a kezébe, amely Grönlandról szólt, az eszkimókról és arról, hogy Grönland valójában nem más, mint katlan, amelyet jég borít el. Este azután Stefansson leült az íróasztal mellé. A nyitott ablakon beáramlott a hűvös levegő, látta maga előtt a jéghegyeket, a hóban tanyázó eszkimókat és a havon ballagó  jegesmedvét.Összeszedett egy csomó Grönlandról szóló könyvet és megírta azt az értekezést a Geografic Magazin számára, amely eldöntötte a sorsát. Ugyanebben az időben  Leffingwell, a nagy amerikai  sarkkutató,  hajójával Kanada északi részén kutatta a jégvilágot. Valamilyen úton-módon eljutott hozzá a Geografic Magazinnak ez a száma és Stefansson cikke annyira megragadta figyelmét, hogy a legközelebbi távíróállomásról üzenetet küldött a fiatal egyetemi hallgatónak: Hajlandó-e expedíciójához csatlakozni?


Stefansson vállalkozott a feladatra. Most körülbelül ötven éves, de huszonegy éves kora óta többet lakott az eszkimók jégkunyhójában,  mint szállodában, vagy polgári  otthonban. Amikor feladta a választáviratát,  közölte,  hogy  pár   hónap múlva csatlakozik Leffingwellhez. Összeszedte a maga kis holmiját, hajóra ült, áthajózott a kanadai tavakon, leúsztatott a Mackenzie folyón és megérkezett   a   Grand-Rapid-szigetekre, arra a területre,   ahonnan  már   nem   megy tovább hajó. Itt indiánus szolgákat fogadott, azután eszkimók jöttek a segítségére, hogy eljusson az Északi Jeges-tenger vidékére.


Azóta jóformán állandóan itt él, Kanada északi részén és csak évenként, kétévenként jön vissza párhónapos amerikai tartózkodásra, hogy feldolgozza a látottakat, a gyűjtött anyagot és a fényképeket. Azután megint visszamegy, hogy folytassa eszkimóéletét. Mert azt mondja, hogy csakis azok bírják el a sarkvidéki klímát, akik úgy élnek, mint az eszkimók. Tehát: télen jégkunyhóban, nyáron fókabőrsátrakban és egyébként állandóan állati prémekből készült ruhában. Étele ugyanaz, ami az eszkimóké. Fókahús, fókazsír halak, néha medvehús, vagy karibupecsenye.

Stefansson és a fóka

Fehér emberektől távol, eszkimókunyhókban élve, kiállva a rettenetes hidegeket, a nélkülözéseket, ott élt és él Stefansson az eszkimók között. Azért él közöttük, mert szereti őket. Legjobb barátai laknak a jeges kunyhókban, ismerik őt és ragaszkodnak hozzá. Följegyzi nyelvüket, kutatja szokásaikat és gyűjti azokat a házieszközöket, amelyek fokozatosan fogynak és évről-évre tünedezőben vannak. Mert a fehér ember eszközei az eszkimók szemében kincset jelentenek és inkább azokkal igyekeznek most már berendezni otthonaikat. Megoldott több északi jegestengeri, geográfiai problémát, föltárt olyan szigeteket, amelyek ismeretlenek voltak a földrajz számára és ahol valamikor, a múltban, hatalmas eszkimótelepek voltak. Nem fél semmiféle veszedelemtől. Igaz, kevés is a veszedelem, ha a fehér ember eszkimó módjára él. Van egy könyve, címe: The Friendly Arctic (A barátságos sarkvidék). Azt mondja Stefansson ebben a könyvében, hogy a fehér ember megszokta azt, hogy több a napfény, mint az éjszaka, megszokta azt, hogy erdők vannak, rétek, meg szállodák. Az eszkimó mindebből nem ismert semmit és az sem, aki közéjük kerül. Már most arról van szó, hogy a fehér ember elbírja-e ezt a változást vagy nem. Stefansson elbírta, sőt nem is akar már rajta változtatni. Nem lát a sarkvidéken rémeket, mert ismeri az észak törvényeit, szereti az éghajlatot és szereti a magányt. Azt írja, hogy a legnehezebb valami beletörődni a hosszú hónapokon át tartó örök éjszakába. Eleinte nehezen is ment. De rájött arra, hogy ennek is megvan a szépsége. Várni a közeledő napra, éjszakai vadászatra menni az eszkimókkal és eltölteni velük a sötétség idejét.  „Most már türelmetlen vagyok, hogy mikor jön meg az örökös éjszaka és mindig örülök, amikor csak egy órára meglátjuk a napot a jéghegyek mögött" — írja a könyvében Stefansson, a sarkvidék remetéje. Stefansson tulajdonképen nem felfedező, hanem a néprajz és az antropológia tudósa. Ha felfedező volna, nyilván nem állta volna meg, hogy el ne menjen az Északi sarkra: képességei, gyakorlati tudása, edzettsége erre hivatottá tennék. Azonban Stefansson ilyen babérokra nem vágyott sohasem, ő a Sarkvidék rajongója, az eszkimók barátja és a sarki állatvilág (nagyon-nagyon szerény állatvilág) kutatója. Amit azonban ő teljes huszonkét esztendeig tartó sarki élete nyomán feltárt, az a tudomány aranybetűs lapjaira tartozik. Első expedíciójára 1906-ban indult el s mint már említettem, eredetileg Leffingwell meghívására kellett volna csatlakoznia a jegestengeri kutatókhoz. A fiatal Stefansson neki is indult as útnak, de bizony csak második expedícióján, 1908-ban találkozott össze Leffingwellel, aki a híres Ejnar Mikkelsen kapitánnyal, Grönland kutatójával együtt akarta megoldani mindazokat a feladatokat (az úszó jég kérdését), amelyek a , Leffingwell-féle expedíció legfontosabb céljait jelentették. A neves amerikai sarkkutató (Leffingwell) Stefanssonnak a Viktória-szigetet jelölte ki, hogy ott tanulmányozza az eszkimók életét. Mint tudjuk, Stefansson belefogott ebbe a munkába és ott szerette meg annyira a sarki életet, hogy megírhatta általános feltűnést keltő munkáját, a „Barátságos sarkvidék" című könyvet. Első könyve azonban nem ez volt, hanem az 1913-ban megjelent „My Life with the Eskimo" (Eletem az eszkimók között), amelyet azonban „zöld" munkának tart, egy-két tévedés belecsúszott, holott másfél évi tapasztalat után született meg ez a könyv. Stefansson Alaszka és Kanada jegestengeri vidékét kutatta át, kezdve Point Barrowtól, Shingle Pointig, onnan a Banks-föld, a Viktória-föld és a Patrick-, valamint a Melwille-szigetekig, jóformán minden területet, eszkimófalut, tanyát bejárt.

A kutató Brit-Columbiában

Eredetileg az volt a célja, hogy Roderick Macfarlane, a neves tudós és kutató expedíciójának tapasztalatait vizsgálja felül és kiegészíti a hiányokat. Macfarlane még 1867-ben járta be Amerika északi partvidékét, abban az időben, amikor az eszkimók valóságos rablóhadjáratot folytattak a szárazföldön beljebb élő indiánok ellen. A Good Hope erőd közelében található kőbányából fejtették ki az eszkimók a késeknek, nyílhegyeknek való köveket és ezekkel a fegyverekkel rohamozták meg a Mackenzie-folyó torkolatánál élő indiánokat... Ide, erre a vidékre jött először Stefansson, aki költőnek készült, majd Kelet-Afrikába akart menni, a négerek misszionáriusa szeretett volna lenni! Itt hódította meg az észak, itt szerezte azokat a barátait, eszkimókat, cetvadászokat és a világ senki-jeit, mint amilyen a kilencszázas évek elején Klinkenberg kapitány volt, a kalandor, aki hajócskájával, számos félvér gyermekével együtt éveken keresztül itt vándorolt, jég, hó és viharok között, menekülve a törvény elől. Az eszkimók, a cetvadászok és a Klinkenberg-féle kalandorok irányították az első években Stefanssont.


Stefansson sikerének titka az volt, hogy megtanult eszkimó módjára élni! Táplálkozásban és ruházatban, sőt még gondolkozásban is egyforma volt az eszkimókkal. Antropológiai vizsgálatai fellebbentették a fátyolt azokról a kételyekről, amelyek Roderick Macfarlane munkájában még hemzsegtek. Nincs egyetlen tudós sem, aki olyan hosszú időt töltött el az eszkimók között, mint Stefansson.
Általában azt lehet mondani, hogy az eszkimók nem ismernek semmi rendszert, legfeljebb a hosszú éjszakák, a hónapokig tartó sötétség szabályozza úgy-ahogy életüket. így volt ez Stefanssonnal is, akinek el kellett hagynia mindent, ami múltjához, az úgynevezett civilizációhoz kötötte.


Alig akad érdekesebb olvasmány annál, ahogyan Stefansson leírja a sarki emberek napjait. Mint mondja: a szokás először arra kényszerítette, hogy igyekezzék alvását napi nyolc órára szabályozni, mert az így egészséges. De nem lehetett, mert az eszkimók máshogyan élnek. Hol egy órát alusznak, hol tizet, esetleg tizenötöt, ahogyan kedvük tartja. Megtörtént, hogy a tábor, az eszkimó falu lakossága aludt, azután megérkezett egy vadász, jegesmedvét, fókákat vonszolt, az alvó falu felébredt és egy teljes napon át evett, evett, majd újból lefeküdt és két napig aludt!


Stefansson szerint így a legegészségesebb, a sarki állatok is így csinálják. Ha a közeli telepekről (sokszáz kilométer távolságból) vendégek érkeztek, megkezdődött a mulatozás. Amikor ezek a szomszédok távozásra készülődtek, a család pedig nyugovóra akart térni, újabb vendégek jöttek, természetesen újabb felfordulás következett. Egy eszkimó asszony mesélte Stefanssonnak, hogy nyolc éves kislánya öt nappalt és éjszakát virrasztott át s játszott vidáman az egymásután érkező vendéggyerekekkel.  Így azután az  eszkimók,  ha veszélybe   kerülnek,   könnyen   kibírnak   alvás   nélkül   négy-öt napot is.


Stefanssontól tudjuk, hogy kevés olyan nehezen tanulható nyelv van a világon, mint az eszkimó. Ha boldogulni akarunk, meg kell tanulnunk legalább tizenkétezer szót, tehát négyszer annyit, mint amennyire az átlagos európai embernek szüksége van. Az eszkimókkal érintkező fehérek nagyrészt iskolázatlan emberek, eleinte megpróbálkoznak az eszkimók nyelvével, de rövidesen lemondanak a kísérletezésről és áttérnek az általánosan használt korcs-nyelvekre. A fehérek ezt a korcsnyelvet, mint Stefansson írja, az eszkimók nyelvének tartják, de bizony ennek szavai között angol, spanyol, dán, sőt a Hawai-szigetek bennszülötteinek szavai is megtalálhatók. Kezdetben Stefansson is azt hitte, hogy jó úton indul el, de vele volt egy neves német tudós eszkimó nyelvtana, még a nyolcszázas évek közepéről és ennek segítségével rájött, hogy a Good Hope környékén, első állomásán felszedett „eszkimó" szavak bizony nem az igaziak. A német tudós még a nyolcszázas évek közepén készítette el nyelvtanát, abban az időben, amikor Alaszka és Kanada északi részére nem jutottak el a cetvadászok és nem zavarták össze az eszkimók nyelvét, nem fertőzték meg idegen, könnyebben kiejthető szavakkal.