SZÉKELY GYULA: Világjáró hadifoglyok (7 - befejező rész)

ÖTVEN NAPIG TENGEREN

/Sok-sok oldalon keresztül foglalkozik a szerző az oroszországi forradalom eseményeivel, ahogy az a berezovkai táborból szemlélve mindennapi élményeiben lecsapódott. Megértően ír azokról a bajtársairól, akik a "veres" propagandának estek áldozatul - szerinte az osztrák-magyar katonafoglyokat anyaországuk érdeklődése elhanyagolta más nemzetekéhez képest, ez taszított annyi magyart a forradalom, a marxista eszmék karjaiba. A tábort 1918-ban megszállják a japán csapatok, majd fokozatosan kiürítik, a foglyokat Nikolsk-Ussuriskba szállítják, ahol összehasonlíthatatlanul jobbak az életkörülmények. Székely Gyula megismeri a mandzsúriai, majd a távol-keleti élet valóságát is, a többségi kínai lakosság életmódját, szokásait. A nikolski piacon találkoznak egy magyar cigányasszonnyal, sőt egy Budapestről elszármazott borbélynét is fölfedeznek. Az asszony özvegyen maradt a háborúban, s hogy vihesse budapesti üzletét, egy orosz foglyot kért ki segítségnek. Egymásba szerettek, majd a férfi magával vitte Szibériába. Szívesen látták a hadifoglyokat, a szerző szerint egyesek vissza is éltek jóságukkal... Hamarosan hírek kezdtek keringeni, hogy a hadifoglyokat hazaszállítják. Ekkor 1919 végét írták. Vladivosztokban várták a behajózást.../

A régi Saigon

(Saigon) Hajónk, »Meinam« francia gőzös, egy hadifogoly transport szállításra berendezett teherszállító hajó, október végén hagyta el Vladivosztokot, két ezret meghaladó utassal.
A hajó személyzetén kivűl pontosan 2000 ember számára készítettek helyet. De a hajóra szállást megelőző éjjel száznál többen szöktek fel tisztek s legénységbeliek vegyesen, akik a most szállítandók közt nem szerepeltek. A szállítmány vezetősége már nem akarta őket kitenni, bár szaporulatukkal a többiek kényelme a hosszú úton erősen csökkent. Ezeket a magukat felcsempésző utasokat »schwarz«-oknak nevezték. Egész úton igen szerényen viselkedtek s néhány nap múlva már nem neheztelt rájuk senki.

Kelet-Szibériában s így Vladivostokban is október végén már tél van. Meleg alsóruhában, füleítakaró sapkában s téli gúnyában burkoltan szálltunk a hajóra. De alig 48 órai út után lekívánkoztak a köpenyegek, mert egyszerre, váratlanul tavaszi légkörbe jutottunk, pedig már előbb a kemény téli napokkal is megbarátkoztunk. Alig indultunk el s jutottunk a nyílt tengerre, azonnal jelentkezett egyiknél-másiknál a  tengeri betegség. A tengeribetegek száma folyton szaporodott. A Japán-szigeteket elhagyva, többé nem volt szükség az alsó melegruhákra s csakhamar lekerültek a felsőruhák is. Hirtelen olyan forróságba jutottunk, ami a mi éghajlatunkon már nem fordul elő. Ettől kezdve a társaság nagy része egy úszónadrágban töltötte napjait s gyermekes örömmel állapították meg, hogy milyen nagyszerű az ilyen élet, amikor nem szükséges sem felöltözni, sem levetkezni.

Hajónk nem messze haladt a szárazföldtől s s a kínai partokat csak néha-néha vesztettük szem elől. Az egyenlítő felé közeledve a hőség napról-napra fokozódott. Utazásunk kilencedik napján hajónktól kőhajitásnyira tetsző távolságban Hátsó-India délfélé lejtő partjainak nyúlványai s önálló szigetei keltettek érdeklődést. Majd zöldelő hegyoldalban nyaralótelep vagy fürdőhely látképe emelkedik ki s egy oly mese-szépségű vidék tárul elénk a tropikus növényzet buja pompájában, amelyet európai ember legfeljebb moziban láthat. A zöld hegyoldalba épített pirostetejű házcsoportok festői ecsetre várva, gyönyörködtették a nézéssel betelni nem tudó szemet.

Még aznap a Mekong egy holt ágán befutott hajónk Indó-China fővárosába, Saigonba. Ez a kikötőváros a francia kolónia büszkesége. Alig érkeztünk a mólóhoz, könnyű sajkákon minden oldalról körülveszik hajónkat a bennszülött árusok. Kettő-kettő volt egy hajócskán s amíg egyik szorosan a hajó falához evezett, addig a másik egy kampós szegben végződő rudat a gőzhajó oldalához akasztva macskaügyességgel mászott fel rajta a hajóra s azután ugyancsak a rúd segítségével fölvette banánt, narancsot s kókuszdiót tartalmazó kosarait s kínálta áruit. Nem sok időnk volt velük bíbelődni.

A hajó itt nagymennyiségű rizst és lisztet akart felvenni. A berakodási munkálatok több napot vettek igénybe s a munkálatokat a 2000 utas igen megnehezítette volna. Be kellett vonulnunk a városba, amit igen szívesen tettünk, legalább pihenünk egyet az eddig megtett tengeri útra, de főképen égtünk a vágytól, megismerni egy tropikus égöv alatti város életét. A kikötőből a városba pompás műút vezet. Meglepően óriási forgalom fogadja az érkezőt. Egy világváros lüktető élete. Nyíl egyenes boulevardokon burkolt széles kocsiútak s gyalogjárók vezetnek szobrok, impozáns épületek, paloták, templomok, fényes kávéházak között. Pálmák és pálmák az utcán, a sétatereken, üzletekben, kávéházakban. Ott olyan közönséges a pálmafa, mint nálunk akár az akác. Hatalmas több emeletes kaszárnyák, tengerész-iskola. Valamennyi látványosság.

Száguldó autók, gummirádlisok, riksák (kulik által vont gyaloghintók.) Bennük lenge, világos nyári ruhákban kecses francia nők, jégsimaságu, vakító vászon ruhákban a férfiak. Itt más ruházatot nem ismernek: az örök nyár honában vagyunk. Luxus, fény, bőség, jólét kacag le a franciákról s az idegenekről. Európaiaknak sejtelmük sincs arról az igazi uraságról, fényről, amit a franciák itt kifejtenek. Igaz, ennek a fénynek megvan a maga árnyéka, amint a bennszülöttekre esik tekintetünk.

A bennszülöttek, az annamiták, a kínaival rokon, sárga, de inkább barna faj. A kínaitól eltérően rendkívül csinos testalkatú, bájos nép. Szemük élénk, kifejezésteljes, intelligenciára mutató. Egész egyéniségük bizalomra gerjesztő. A nők nadrágban járnak s ez európai embernek elviselhetetlenül szokatlan. Bátellevélbe burkolt, nyelvet, szájat hűsitő areka-diót rágnak állandóan, amely pirosra festi a szájukat.

A kereskedéssel foglalkozó benszülöttek közül soknak sikerűlt meggazdagodni s ezek ruházat s elegancia tekintetében alig különböznek a bevándorlottaktól. De a nagy többság félvad állapotban él. A francia misszióknak sikerűlt egy részüket a kath. vallásra téríteni. A francia kormány a világhágháború előtt egy millió frankon gyönyörű katedrálist építtetett. De ősi szokásait nehezen vetkőzi le a nép. Az egyháztörvénye szerint megesküszik egy nővel, de többel él vadházasságban. A gyermekszaporulat óriási. Mint a juhok, százával feküsznek több csoportban éjjel a piactérét a gazdátlan, szülőtlen 8—14 éves gyermekek.

Riksa-húzó a XX. sz. eleji Saigonban

A benszülött fiúk főfoglalkozása a gyaloghintó-húzás. (Riksa.) Könnyű kétkerekű talyigával nyargalásznak az aszfalttal burkolt utcákon, cipelva nem ritkán termetes asszonyságokat és urakat. Lábaik a sok futástól felsőtestük rovására igen megizmosodnak, kifejlődnek. A Standon sorban állva kelletik magukat az az elmenőknek, emelgetvén lábaikat, mint ahogy a kényes, jóltáplált paripák szokták. Megjegyzendő, a gyaloghintó egy nagy vállalaté s a szegény kulinak keresete nagy részével el kell számolnia. A humanizmus szent nevében egy ízben meg akarták hivatalosan szüntetni az ember által húzott hintóüzemet, de maguk a bennszülöttek tiltakoztak ellene, mert egész tömeg fosztatott volna meg kenyérkeresetétől. A kulik nagyrésze csinos, izmos fiú, de akad köztük ősz-öreg is, aki már alig bír futni s csak akkor kap vendéget, ha rajta kivül más nem áll a Standon.

A város legszebb helyén vannak a középületek, a kormányzói palota nagy ódon parkkal... A városháza, múzeum, fényes kávéházak valamennyi monumentális nagyszabású modern palota, melyekről egyenkint sokat lehetne írni. Legkiemelkedőbb épülete a róm. kath. missió temploma. A hatalmas, több ezer embert befogadó bazilika, a modern templomépítészet remeke. Benne minden új és ragyog: oltárok, padok, díszítmények, freskók, hiszen mint mondtam, nem régen készült...

Hat napot töltöttünk Saigonban. Katonai laktanyában szállásoltak el bennünket. Az európai kaszárnyaviszonyok messze mögötte maradnak higiena, célszerűség, tisztaság szempontjából az itt észlelteknek. Az exotikus hadsereg kisebb része vállalkozó szellemű, kalandkereső, vagy letört francia egzisztenciákból kerül ki; másik nagyobb része bennszülöttekből, akik az. első évfolyamot mezítláb töltik el, úgy gyakorlatoznak. Időbe kerül míg megszokják a lábbeli viselését. Az épületeknél mindjárt szembetűnnek a nagy, széles, üvegnélküli ablakok, amelyeken napközben a vasredőnyök le vannak engedve. Kémény csak a konyhák felett van. Itt nem ismerik a fűtést. (Oh boldog ország! . , .) Ez különösen álomszerűnek tetszett a Szibériában éveket töltött embereknek, ahol minden terembe négy óriási és kitűnő rendszerű kályhát állítottak be, ahol az ősszel berakott kettős ablakokat tavaszig senki meg nem érintette, mindössze a szellőztetésre maradt termenkint egy ablakfiók nyitva. Minő ellentét!

Saigoni tiszti kaszinó régen

Esténkint a mi gyíkjainkhoz teljesen hasonló, de jóval kisebb citromsárga állatkák jelentek meg a külső helyiségek falain s összefogdosták a legyeket.

Az élet, a kereskedelem reggel 5—6 órakor kezdődik, s délelőtt 9 órától délután 3-ig megszűnik minden, néma az egész város. Az emberek a falak közé menekülnek, mert ezen óráktan a nap még az itteni klímához hozzászokottakra is veszélyes. A napszúrás itt pillanat alatt bekövetkezhetik, anélkül, hogy az illető valamit is érezne, egyszerűen összeesik.
A francia helyőrség igen vigyázott az egészségi állapotunkra, például bezárás terhe mellett megtiltotta, hogy valaki fedetlen fővel legyen még árnyékban is.

Eleinte tartózkodással, idegenkedve fogadtak bennünket, de a jórészt intelligens emberekből álló társaság, amelynek nagyrésze beszélt németül, sokan franciául (a hosszú fogság alatt jutott idő a nyelvtanulásra) rövidesen a maga részére hódította a kedélyeket s a fogságban szerzett raffinériával kezdték kezelni a franciákat. A francia tisztek meglepetten ismerték be, hogy el vannak ragadtatva a magyarok intelligenciájától.

Egyik francia lap szemfüles riportere kiszimatolta, hogy van köztünk egy hivatásos újságíró s kéziratot szerzett tőle. Másnap öles plakátok, mint szenzációt hirdették, hogy a helybeli francia újság cikket közöl egy magyar újságírótól a keletszibériai helyzetről, ahol éppen pillanatnyi sikert arattak a veres csapatok egy kisebb japán haderőn.
De különösen megfőztük a franciákat énekes zenekarunkkal. Fúvós- és vonós-zenekarunk s 40 tagból, tisztekből és tanítókból álló énekkarunk hangversenyt adott a laktanyában a helyőrség tiszteletére. Az énekkart egy igen tehetséges fiatalember, Ammer József mezőkövesdi segéd-kántor vezette. A hangversenyen megjelent a helyőrség parancsnoka nejével, egy tüneményes szépségű, ifjú francia nővel. Mindjárt a hangverseny végeztével meghívták mind a két kart másnap estére a tiszti kaszinóba...

Saigon megkapó nappal. De Saigont látni éjjel, az több a gyönyörűségnél. Az egy másik Saigon . . . Hiszen itt tulajdonképen éjjel élnek az emberek. A napközi elviselhetetlen hőségben a tevékenység a minimumra redukálódik. Este a nappal leeresztett függönyök, vasredőnyök felszöknek. Minden ház minden ablaka tárva. Fényárban úszik a város. Minden házba teljesén belátni, mind megannyi tündérlak. A pazarul elhelyezett színes körtéktől tökéletes a hatás. Mindenütt fényes berendezés. Ragyogó bútorok. Puha, süppedő szőnyegek. Kelet minden pompája egyesül a dél buja káprázatos ragyogásával ...

A tisztikaszinó, egy márványfehér palota oda-érkezésünkkor már kezdett népesülni. Tágas terraszán kerek márvány asztalkák körül új, feketére fényezett székeken helyezkedtek el az egymás után érkező előkelőségek. A közönséget színes villanykörte-ívek pazar fényben világítják be széltében-hosszában. Az elegáns közönség világos, többnyire fehér nyári ruházata s a brilliánsok csillogása egybe folyik, egybeolvad a villany fényével.

A hangversenyről értesült az egész város. Ízléses zenepavillonban helyeztek el bennünket. A csupa magas, emeletes házak közé épített pavillon, mint később tapasztaltuk, pompás akustikával bírt. A kaszinó terraszán csak a helyőrség parancsnoka által meghívottak foglalhattak helyet. Míg a többezernyi tömeg a pavillont körül vevő szabad téren s a betorkoló utcákon volt kénytelen állást foglalni. Egész sor autó, kocsi, gyaloghintó ékelődött a bennülőkkel a tömeg közé. A férfiak fehér vászonruhája az éjjeli ragyogásban még jobban fénylett. A gyaloghintóban ülő elegáns nők, lenge színes selyem öltönyükben a fejedelmi tartásu hindu nők, a tarka tömeg s az egész keveredés valami különös, fantasztikus, szédítő látványt nyújtott...

Hangverseny után a majd 100 tagot számláló szereplőket gazdagon, gavallérosan megvendégelték. A kormányzó-helyettes magához kérette a két karmestert s köszönetét fejezte ki úgy az ének-, mint a zenekarnak, amiért a kolóniának egy ilyen »elbűvölő« (ezt a szót használta) estélyt szereztek.
Mi ezt a nagy sikert leszállítottuk a kellő értékére. A mindent beragyogó fény csak külsőség, amely mögött nincs semmi tartalom. Nincs tulajdonképeni kultúra, zenei életről beszélni sem lehet. Így a művészetet nélkülöző, zeneileg kiéhezett társaság mohón kapott a ritka csemegén. Itt nem volt nehéz ilyen sikert aratni...

Saigoni népünnepély július 14-én

(A múzeum és az állatkert) Saigon legnevezetesebb látnivalója az állatkert s a múzeum. Mindkettő gazdag a tropikus világot jellemző gyűjteményekben, érdekességekben. A hangversenyekkel megvesztegetett parancsnok a fogadásnál szembetűnt rideg magatartását levetkezve, a legnagyobb készséggel adott engedélyt a város nevezetességeinek megtekintésére. Kisebb csoportokra oszolva egymásután indultunk egy-egy francia altiszt kalauzolása mellett az érdeklődéssel várt körsétára.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

SZÉKELY GYULA: Világjáró hadifoglyok (3)

HARMINCHÁROM   NAPIG  VONATON

Kurszk

Az átmeneti fogolytáborok orosz parancsnokai rendeletet kaptak, hogy a munkára menni nem akaró és arra nem is alkalmas intelligens hadifoglyokat Szibériába kell szállítani  Ez az intézkedés történt egyrészről azért, mert Szibériában az élelmezés sokkal olcsóbb volt, de meg remélték, hogy a népes táborok Dél-Szibéria egészségesebb éghajlatán nem lesznek úgy kitéve a különböző járványoknak. Sajnos, nem így volt. A parancs beérkezése után két nap múlva mindenki kis batyujával útra készen sorakozott...
Sokan optimisztikusan fogták fel a dolgot s nevetve mondták :
— Nem baj! Csinálunk egy kis kényszer tanulmányútat, mire oda érünk, már hozhatnak is bennünket vissza, mert akkorra vége lesz a háborúnak.                                    .
Az állomáson már vártak bennünket a teherszállító kocsik, oroszul »tyepluskák«, amelyekben elhelyezkedtünk s a vonat nemsokára elindult.
A természet őszi színeibe öltözött szeptember utolsó napjai teltek. Napfényes, de hűvös napok. Őszi verőfény ragyogott a tájakon. Mérföldeken át kövér búzavetések közt haladt vonatunk. A mezőn a betakarítást végző leányok dolgoztak. Férfi alig volt látható. Közben szép állomásokat hagyunk el. Az állomásokon hemzsegnek a harctérre szállítandó katonák és a sorozásra induló fiatal oroszok. A háború gyors befejezésével szemben kezdtek némi aggályaink támadni.
Több helyen kiszálltunk s végigmentünk a városon. A szállítmány vezetője itt, mindenütt sürgönyileg élelmet rendelt. Étkezés után visszamentünk az állomásra s folytattuk az utat...
Oroszország déli részén a vasútvonal gyögyönyörű sík vidéken halad. A vonal azután észak-keletnek, majd északnak fordul. Közben meseszerű főúri kastélyok tűnnek fel eszményi szép parkjaikkal, hogy képük néhány perc múlva ismét a végtelen hosszú mezőségbe mosódjék el.

(Kurzk) A látott európai orosz városok közül említésre érdemes Kurzk, hova 3 napi út után érkeztünk meg. Érdekes, jellegzetes orosz város. Bejáratánál jóni-dóri oszlopokon nyugvó kő diadalkapu. Különben a díszes tetszetős faragásos kapubejáratok, nyitott folyosók általánosak és kedveltek Oroszországban. Itt igen praktikus dolgot láttam. Minden ház kapubejárata az utcáról egy üvegkockában levő villanykörtével van megvilágítva s a kocka üvegtábláiról messziről olvashatóan ragyognak a feltűnő pirosra festett házszámok.
De viszont a legnagyobb orosz városokban is fertelmes rossz a kövezet, aszfaltnak híre sincs a kocsi úton.
Kurzkból egy napi tartózkodás és tisztességes élelemmel való ellátás után, — ami különben mindig a helyőrség parancsnokának egyéni tisztességétől fügött, — sok-sok búzavetésen át Tambovba érkeztünk.
Az állomáson vonatra várakozó nőkből és férfiakból álló művész-társaság könnyen, finoman több fülbemászó s a tiroli dalokra emlékeztető orosz dalokat énekelt több szólamra. Utoljára, a férfiak kalap levéve, az orosz nemzeti dalt énekelték. Általában az orosz intelligencia minden alkalmat megragadott, hogy hazafias érzését kifejezésre juttassa.
Az orosz énekek tetszetős, szép dallammal bírnak, valamennyin bizonyos fájdalmas motívum uralkodik, ez még az orosz valzereken is érezhető. Az orosz nép általában muzikális. Az énektanításra igen nagy súlyt helyeztek, s ami legfeltűnőbb: a templomban, a katonák menetközben, vagy akár egy összeverődő szórakozó társaság azonnal 2—3 szólamban énekel. A temetési gyász-énekeik valósággal szívbe markolók. Olyan gyászos bánatos accordokat hoznak ki, hogy, mint egy muzsikus hadifogolytársunk megjegyezte, szinte hullaszaga van.

(Tambov) Több hadifogoly táborban fordultam meg, de a legrémesebb a tambovi volt. Egy négy-ötezer embert befogadó képességű theatrumban, mely már annak idején a japán hadifoglyoknak is lakhelyül szolgált,  voltak a hadifoglyok elhelyezve.
Galambok fészkeltek benne. Száz számra repkedtek a hadifoglyok fejeik felett. Teljesen szelídek voltak. A hadifoglyokat annyira megszokták, hogy semmi félelmet sem mutattak. Ők voltak a korábbi lakók. Egész éjjel ég a villany. Ezerféle zaj, lárma, kalapálás, muzsikaszó, itt is, ott is szól egy-egy hegedű ... Az élelem romlott, büdös hal. A szemét a sarokban összegyűjtve. Emeletes priccs. A szűk udvar ganéval, trágyával telve. A félreeső hely környéke leírhatatlanul borzalmas.
Itt ugyan hetekig, hónapokig el lehetett volna tölteni az időt anélkül, hogy valaki csak érdeklődött volna is szándékaink iránt. De csak egy vágy élt mindenkiben : innen menekülni. Egy járvány esetén itt légy módra hullottak volna az emberek. Önmagunk jelentkeztünk tehát felvételre a legelső Szibériába induló szállítmányba. Fellélegzettünk, mikor ezt a fertelmes helyet elhagytuk.

Krasznojarszk állomása

Vonatra kerültünk újra. Egyre hidegebb lett. Éjjelenkint sokat szenvedtünk a hidegtől. A kocsiban nem volt kályha. Az emberek a kocsi közepén téglából szabad tűzhelyet készítettek. Az államásokon szedtek fát, gallyat s tüzelni kezdtek, A tűz jól esett azoknak, akik alul voltak, de akik a felső priccsen feküdtek, azokat majd megölte a füst. Rettenetes helyzet volt.  A középen szabadon hagyott teherkocsi két oldalán kettős priccsek voltak készítve. Negyven: embert zsúfoltak be egy kocsiba. Hét ember szorongott egymás mellett a kocsi szélességében. A szó teljes értelmében megmoccanni sem voltak képesek. Úgy segítettek a dolgon, hogy négy-öt ember felváltva ült egész éjjel, hogy a többi nyugodni tudjon.

(A Transbajkál vaspályán) A Volga melletti Szamarában leszálltunk ebédelni. Itt ágazik el a vasút Szibériába és Turkesztánba. Ó-orosz stílben épült faházas orosz város. Az ablakokon és kapuk fölött fából faragott díszítmények vannak. Az ablakokban virágok.
További utunkon távolabb bíborszínű kopár halmok emelkednek. Október közepe. Tél. Az állomásoknál elegáns boás, muffos nők várakoznak, mintha csak egy párisi divatlap címképéről szálltak volna le.
Lassan havazik. Fehér lesz a boa, a muff. Egészséges, a hidegtől megszínesedett női arcok közönyösen tekintenek el felettünk. Úgy látszik, sok fogoly-szállítmány haladt már erre el. Megszokták. Mindenesetre a keleti nő nyugalma élénk ellentétben van a nyugati nők kapkodó, ideges hisztériájával.

A Transzbajkál egyik állomása

Amint kitekintünk a kocsi szélesre nyitott ajtaján, tevék által húzott szekereket látunk. Ezen a vidéken alig látni lovat. A szántást is tevékkel végzik. Később módunkban volt a teve húst is megkóstolni. Majd olyan, mint a disznóhús, csak parázsabb,  kb. olyan mint az angol sertés húsa.
Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a szomszéd kocsiban meghalt egy ember. Nyolc gyermekes család apa. Betegen indult el! Éhség, gyengeség volt a halál oka. A hullát a legközelebbi állomáson letették. A vonat ellenben haladt tovább Szibéria felé. Hiszen nem történt semmi: csupán egy nyomorult hadifogollyal van kevesebb, mindössze nyolc gyermek várja az apját. Mindenfelé, amerre megálltunk az egyes állomásokon, az oroszok által kiürített s a németektől megszállott lengyel területekről menekült, illetve az erőszakkal elhurcolt nép vonatjai vesztegeltek. Ezek éppen úgy szenvedtek, mint mi. Ott történt a kocsiban születés, halálozás. Ők is heteket, hónapokat töltöttek vagonokban. Nagy részének a rajta levő ruháján kivül nem volt egyebe. Ezek sem részesültek semmivel sem jobb bánásmódban, mint a hadifoglyok s csak akkor telepítették le őket Szibéria egyes városaiban, mikor az orosz hivatalos körök arra a tudatra ébredtek, hogy a háborúnak nem lehet egy-kettőre végét vetni...
Éjjel haladtunk át a Volgán. Impozáns hatalmas folyam, amelyen messziről ragyogó gőzhajók közlekednek. Hullámzása tengerszerű  A híd, melyen percekig mentünk keresztül, a technika egyik remeke.

Cseljabinszk

(Orosz viszonyok) Az első ázsiai állomás Szirosztán. Az első nagyobb ázsiai város, ahol kiszállhattunk: Cseljabinszk. Itt fűthető kályhákkal ellátott kocsikat kaptunk, mely a hosszú szenvedés után megváltásként hatott.
Bementünk a városba. Éppen hetivásár volt. Élelmi cikkben meglepő olcsóság. Akinek volt pénze, beszerezhetett egyet-mást:  zománcos  tányért, evőeszközöket, fehér kenyeret, szalonnát. A vásár, nyüzsgő tömegével, egy kiragadott, részlet az orosz életből. Körülnéztünk a városban. Villaszerű faépületek magas lépcsőházakkal, esztergályozott oszlopokkal, faragványokkal a kapu és az ablakok körül.
A könyvkereskedésben egy orosz nyelvtant akartunk venni: 5 rubel volt az ára. Hallatlan ár. Az akkori érték szerint 15 kor. békebeli ár. Elképedtünk. Hiszen ezek elzárják a tudást. Az írástudatlan orosz rengeteg. Valószínű az analfabéták száma itt rekordot ér. A nőnevelésre ellenben nagy súlyt helyeznek. A kisebb városokban is van leánygimnázium. A nők előtt meg volt nyitva az egyetem. Sok a nő orvos. Úgy látszik az volt az orosz felfogás, hogy mivel a gyermeknevelés az anyák kezében van, a nőknek nagyobb intelligenciát adtak. Későbbi megfigyeléseim ezt a feltevést megerősítették, mert igen alacsony műveltségű orosz férfiaknak, meglepően intelligens feleségeik voltak.
Általában az orosz férfi durva, a legközömbösebb dologról úgy beszél, hogy aki a nyelvet nem érti, azt hiszi, haragszik, veszekedik, folyton kiabál. A nők ajkáról ellenben az orosz nyelv úgy hangzik, mint a madárcsicsergés. Az orosz nő egész lényében sokkal finomabb az orosz férfinél. Szokásaik, erkölcsi felfogásuk azonban más, mint a nyugati nőké. A szabad folyókban minden ruha nélkül fürdenek, a lovat férfimódra ülik meg. Erősebbek, magasabbak, edzettebbek a nyugati országok nőinél, ami a klímabeli különbségre vezethető vissza...
A gyermekvédelemre nem nagy súlyt helyeznek. Kettő-négy éves gyermekek felügyelet nélkül fetrengenek az utcán, a porban s a kapuban. Az Isten őrzi őket...

(Egy pofon) További utunkban egyik állomásnál vesztegeltünk. Valami sütemény-árus asszony közeledett. A hadifoglyok megrohanták s vásárlási szándékkal körülvették. Az asszony megijedt, nyilván mert azt hitte, ki akarják rabolni és sikoltozni kezdett. Egy üres vizes vederrel közeledő vonatkísérő orosz katona, látva a csoportosulást, rendet akart csinálni s a hozzá legközelebb álló plennif a vederrel úgy vágta a gerincén hátba, hogy az levegő után kapkodva, menten összeesett.
Egyik hadifogoly a történteket látva felháborodott s az eset hatása alatt magáról megfeledkezve, meggondolatlanul hátulról egy hatalmas pofont adott a muszkának. Megtermett ember lévén, a lekent pofon is, mint olyan igen tiszteletreméltó volt. A muszka megtántorodott bár, de visszafordult s csupán annyit látott, hogy egy magas fekete szakállas hadifogoly hirtelen felszökött az egyik kocsiba, amely kocsinak a másik oldalán levő ajtaját az esetet szemlélők egyike, hirtelen ki- és berántotta. Mire a muszka bejött, hogy megkeresse a pofon kiinduló forrását, annyit tudott meg, hogy a kocsiban lakók előtt egy ismeretlen hadifogoly, amint a kocsiba felszökött, a következő pillanatban a másik ajtón leugrott. Pedig a tettes ott ült köztük s a legközömbösebb arccal bámult a muszkára, aki csak azt emlegette, hogy egy fekete szakállas ember ütötte meg. De a kocsiban levők felének fekete szakálla volt. Természetesen a fogoly összetartás nem engedhette meg, hogy kiadják, annál inkább nem, mert általános volt a meggyőződés, hogy a pofont kiérdemelte.
A dolog nem maradt annyiban. Az orosz katona jelentésére orosz tisztek jöttek fel az eset bevizsgálására s megkísérelték a tettes kinyomozását, de minden ez irányban való törekvésük hiába való volt. A kocsit lelakatolták, s az eset miatt vesztegeltünk egy egész napot. Közben számos jegyzőkönyvet vettek fel. Néhány következő állomáson ismételten kísérleteztek a nyomozással, de semmire sem mentek s látszott, hogy a vizsgálatot vezető tisztek is titokban mulatnak az eseten...
Omszkon, amely Szibériának egyik jellegzetes nagy városa, éjjel mentünk keresztül. Utána napokig kietlen, kopár, puszta, lakatlan vidéken haladt vonatunk.
Egyik nagyobb állomáson vonatunk mellett sétálgattunk. Az állomás épület előtt térdeplő, magukra keresztet hányó béna, vak koldusok könyörögtek alamizsnáért. Egy vak koldus hangos könyörgésével ugyancsak magára vonta a figyelmet. Néhány szóból álló s az emberek könyörületes szivéhez folyamodó mondókáját állandóan hangosan szavalva ismételte egészen üzletszerűen. Azt a benyomást tette rám, hogy ez a szerencsétlen nincs tudatában az ő nagy emberi nyomoruságának. Egy rossz komédiásként hatott. Bár dobtam neki pár kopeket, de részvétet nem tudtam érezni iránta: ellenszenves volt.
További utunkban fehérbe borult minden. Havas a tájék. A vonal mellett mindkét oldalon veres fenyő erdők húzódnak beláthatatlan távolságban.
A hepe-hupás homokos talajban sok a kiszáradt fa. Tisztások, szakadékok váltják egymást. Mindenütt gyökerestől kidőlt fenyők hevernek a földön, A fa kivágására itt alig van szükség. A fenyő gyenge gyökérzete a laza talajban nem képes kapaszkodni, magától dől ki. Itt hiányosak, hézagosak az erdők.
Megérkeztünk Krasznojarszkba. Úgy hírlett, ide vagyunk irányitva. Csalódás. Még néhány napi út áll előttünk. Abban a reményben ringattuk magunkat, hogy a majd egy havi utazás után végre hajlékhoz jutunk, mert eddigi utazásunk alatt még nem válthattunk fehérneműt. A tetvek ismét nagyon elszaporodtak. A hideg is fokozódott. Az állapot már rettenetes volt. Ezen a tájon vonatunkból kőerőditményeket láttunk beépített lőrésekkel, melyek a vasútvonal s az állomások védelmére szolgáltak.

A Bajkál-tó térképe

(A Bajkál-tó) Irkutzkon túl több hosszú alagúton átmenve egyszerre  feltűnik  a  hatalmas   Bajkál-tó, melynek meredek partján a tótól alig pár méterre vezet a sínpár. A nagy, tisztavizű tó tenger benyomását kelti. A túlsó partja nem látszik. Számtalan vontató hajó működik rajta. A tó az év felében be van fagyva. Megkísérelték két jégtörőnek a »Bajkál« és az »Anfarának« a tóra bocsátását. A két hajó annak idején 6 ,5 millió rubelbe került, de a tó jegét nem volt képes áttörni.
A Bajkál-tó érdekessége a fonóhal, egy igen különös halfajta. Feje testének egyharmad része. Óriási szemei vannak. A felszínre soha nem jön és 650 méteren alul tartózkodik. Nem tudják, hol rakja ikráit, melyek nagy tömegekben vannak kivetve a Bajkál partján. Hímeket, fiatalokat még nem láttak. A levegőn széjjel pukkan és a napon széjjel olvad a hihetetlen kövér hal.
A Bajkál-tó a föld legnagyobb tengerszeme, néhol pár ezer méter mély. A Bajkál az egyetlen tó, amelyben fókát találni, ez is arra mutat, hogy a tó tenger maradványa. Nyiznohovinszk állomásán keresztül futva váratlanul megálltunk Berezovkán s majd öt hétig tartó utazás után végre kiszálltunk.

(Folytatjuk)

(Forrás: Székely Gyula: Képek a szibériai hadifoglyok életéből. Oradea-Nagyvárad, Szent László Nyomda Részvénytársaság, 1929. * Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, Dokumentációs Osztály, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)

SZÉKELY GYULA: Világjáró hadifoglyok (1)

(Bevezetés)  Mihelyt az orosz vendégszeretetet élvezni kezdtem, ha t. i. a hadifogságot egyáltalában élvezetnek lehet nevezni, rövidesen arra a meggyőződésre jutottam, hogy nálunk a földrajzot nem jól tanítják. Mert: mi élt pl. a köztudatban a nagy tömegeknél a világháború előtt, teszem fel Oroszországról ?
Hallottak róla annyit, hogy az európai Oroszország elfoglalja Európa felét, hogy a minden oroszok cárja igen nagy úr. A köztudatban élt valami a csontokat átjáró szibériai szélről s dermesztő hidegről, a szibériai hómezőkről és ólom-bányákról, ahova a száműzötteket küldik. Na — és ujabban közismert — a Volga-keringő . . .

Ellenben: végig utazni a Transbajkál vaspályán, amely mellett máról-holnapra virágzó városok keletkeztek; látni kormányzóságonkint egy-egy nagyobb várost a vidéket jellemző sajátságaival ; megtekinteni a vásárt nyüzsgő tömegével egy európai orosz városban, másikat egy mandzsurai orosz-kínai városban; vagy a repülő vonat ablakából látni egy agarászatra felvonuló előkelő dámákkal tarkított orosz főúri társaságot; majd a mint a vonat tovább halad velünk, mintegy varázsütésre előtűnik egy márvány oszlopokkal, szobrokkal díszített, alacsony márvány kerítéssel szegélyezett virágágyakból álló gyönyörűséges fejedelmi park, amelynek több helyén egy-egy márványtalpon nyugvó érc-oroszlán fejből ömlő szökőkút hullatja vizét a márvány medencébe s egy pillantást vetni a háttérben díszlő orosz főúri kastélyra; vagy elhaladni a mérföldekre terjedő buja-kövér, gazdag búzatáblák között, máshelyütt naphosszat erdőségek mellett; majd a technika egyik remekén, a Volga hídján át beleszédülni a hatalmas Volga víztömegébe s a Bajkál-tó nagyszerűségét soha el nem tűnőleg emlékünkbe vésve keresztül suhanni a számtalan, néha 20 percig tartó, magas hegyeken átvágott alagutakon, a melyeket szemlélve, a bámulattól némán gondolunk az emberi ész és kéz hatalmas tervező, illetve alkotó képességére; látni még egy budhista kolostor fantasztikus külsejét, berendezkedését,, nagyszerű gazdag könyvtárát s végül egy ázsiai oroszországi kínai színház furcsaságait: nagyvonásokban előttünk van a háború előtti bőségben úszó, eleven orosz föld népeivel, jellegzetes eredetiségeivel, mérhetetlen, kiaknázhatatlan termémészeti  kincseivel.

Minderről ma, a film-technika csodálatosan fejlett korában pár óráig tartó film többet beszélne, mintha akár köteteket olvasnánk róla.

Egy hadifogoly, hacsak valamilyen megfigyelő képességgel rendelkezett is, igen sok érdekes dolgot vehetett észre s rendkívüli, olykor borzalmas eseményeket hallhatott vagy élhetett át s őrizhetett meg  emlékében. Egy volt hadifogoly szájából néha hihetetlennek tetsző dolgokat hallhatunk, de bárminő hihetetlennek látszó dolgot halljunk is, ne vonjuk kétségbe, higyjük el, mert, ha nem ő élte is át, átélte az, akitől hallotta, mert a Szibériában volt hadifoglyoknak nincs szüksége hárijánoskodni, mert annyi élményben volt részük, hogy hacsak naplót nem vezettek, az átélt események csekély részéi sem tudták emlékükbe megőrizni.

Eddig Erdélyben alig egy néhány a hadifogsággal és a hadifoglyokkal foglalkozó irodalmi munka jelent meg. De ha több effajta munka jelent volna is meg, mit tesz az!? Oroszország és Szibéria oly nagy s a hosszú háború és hadifogság alatt oly sok esemény fordult elő, hogy minden megfigyelőnek bőséggel állanak rendelkezésére...

Én megírom azt, amit én láttam, még pedig úgy, ahogy én láttam.

Különben minden visszatért hadifogoly mind megannyi csodának tekinthető, mert ott mindenkire száz halál leselkedett, amiről sokat beszélhetnének a szibériai lágerek fogolytemetői, ahol a hadifoglyok százezrei pihennek. Hadifogságom alatt összekerültem a világháborúban részt vett majd minden nemzethez tartozóval, alkalmam volt a különböző nemzetek fiai közt erkölcs, használhatóság, leleményesség és más tulajdonságok szempontjából párhuzamot vonni s büszkén jelenthetem ki, amint látni fogjuk, hogy az orosz bolsevizmusban részt vett magyarságtól eltekintve, nem volt okom szégyelni magam magyarságom miatt.

A "regényes" fogolytáborok egyike a térképen: Os
Lázadó muzulmánok itt több száz magyar hadifoglyot mészároltak le

Annyi esemény, oly bő anyaghalmaz állott rendelkezésemre, hogy abból a legérdekesebbeket kiválogatni s az egymástól többnyire független történéseket úgy összeilleszteni, hogy bizonyos kapcsolat nyilvánvaló legyen, nem volt könnyű feladat. Ez a könyv nem készült irodalmi remekműnek. Mindössze riportszerűen  de mindenesetre érdekesen óhajtottam — s ez nem tudom mennyire sikerült — egy hat évig tartó hadifogság történetét úgy állítani az olvasó elé, mintha azt valaki élőszóval beszélné el. (...)

Oradea—Nagyvárad, 1929. június hó.

A következőkben a könyv legérdekesebb fejezeteiben tallózunk.

(Forrás: Székely Gyula: Képek a szibériai hadifoglyok életéből. Oradea-Nagyvárad, Szent László Nyomda Részvénytársaság, 1929. * Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, Dokumentációs Osztály, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)