Stein Aurel: Közép-ázsiai utam, 1906-1908 (3)

A Nan-san havasaiban – Vissza Khotanba.

Mindez a dolog sok-sok fáradságba és gondba került. Szívből örültem tehát, a mikor június végén felcserélhettem a sivatagban való archeológiái munkát a havasi kutatásokkal. Gyűjteményeimet az ansi-i jámen biztos őrizetére bízván, elindultam délnek ama hófedte hegyláncz felé, amely választója a Szu-lej-ho és a Tunhuang folyó vígyűjtő-medenezéinek.

Útközben Csiao-cu helység közelében nagy romhelyet fedeztem fel, amelyet alighanem a tizenharmadik században hagytak el lakói. Feltűnő volt, hogy ily rövid idő óta mennyit szenvedtek a régi város falai a szél eróziójától. Jóllehet igen erősen voltak építve, a kelet felé néző falakat teljesen átvájta, sőt néhol egészen elhordta a futóhomok súrolása. Az északnak és délnek néző, s így az uralkodó keleti szél irányával párhuzamos falak csaknem egészen épek maradtak.

Amikor később felkapaszkodtam azon a »kanyon«-szerű völgyön, a melyben a Ta-si folyó vágja keresztül magát a második külső lánczolaton, buddhista barlangtemplomok festői sorához értem, a melyek Vang-fu-hszia (»A tízezer Buddha völgye«) néven ismeretesek. Jellegben és korban egyaránt közel rokonságot mutatnak ezek az »Ezer Buddha barlangjai«-val.

Térképeztük ama gleccser-boritotta magas hegylánczot, a mely a Szu-lej-hótól nyugatra tekint alá a Nan-san borzasztó kopár törmelékes fennsíkjaira és aztán leszállottunk a kies kis Csong-ma oázishoz. Onnan egy eleddig ki nem kutatott hegyvidéken át a még fennálló »Nagy fal« Csiá-jü-kuan kapujához jutottam. Itt sikerült tisztáznom egy történelmi hátterű nevezetes archeológiai kérdést. Eddig általánosan azt hitték, hogy ez a fal a Csia-jü-kuannál végződik, holott én az egykori védő-határfalat, amelyhez ez a kapu is tartozik, 500 kilométerrel távolabbra kinyomoztam nyugat felé a sivatag belsejében.

Szu-Csou-ban, a falon belül levő első városban, sok nehézséget kellett leküzdenem, míg elindulhattam július vége felé közép-nan-sani expediciómra. A helybeli hatóságok, bár épp oly előzékenyek voltak, mint mindig, féltettek a tangut rablók támadásaitól, s még a mikor kelletlenül bele is nyugodtak utazásomba, nagyon sok bajlódással járt a szükséges karaván szervezése. A kanszui oázisok khínai telepesei teljességgel rettegnek a hegyektől. A legelső hegylánczon túl terra incognita a hegység rájuk nézve. Vezetőket csak addig a széles fennsíkszerű völgyig kaptunk, a mely a Richthofen- és Tolai-san hegyláncz közt terül el. 4000 méter magasságban aranymosóhelyeket találtunk errefelé.

Elhagyva ezt a zordon éghajlatú kihalt telepet, nem láttunk emberi lényt, egészen addig, a míg a hónap vége felé a Kan-csou-tól délre eső völgyekben néhány mongol pásztorral nem találkoztunk. Szerencsére a Nan-san lánczainak s a közöttük húzódó fővölgyeknek nyitott karaktere megkönnyítette a rendszeres felvételi munkát s lehetővé tette a gyors előrejutást minden vezetés nélkül. A kitűnő legelők, a miket 3—4000 méter magasságban találtunk, nagy jótéteményül szolgáltak kimerült állatainknak.

Hanem sok bajt okoztak a csaknem naponkénti jéghideg zivatarok és jégesők, meg a nagy kiterjedésű mocsarak, a melyeken át kellett gázolnunk a nagy völgyek alján, sőt még a vízválasztó platókon is.

A természeti nehézségeket jelentékenyen megnövelte khínai lóhajcsárjaink gyámoltalansága, meg — hogy udvarias kifejezéssel éljek — »a veszedelemtől való megrögzött fizikai irtózásuk«. Összebeszéltek és újra meg újra megkísérelték a szökést, abba a veszedelembe sodorva, hogy szállító erő nélkül maradunk. De szerencsére elnyomhattuk ezeket a kísérleteket, mielőtt meghiúsították volna tervünket. Csiang-szu-jieh és én úgy beszéltünk róluk, mint a mi »öreg gyermekeinkről«. Mindenütt veszedelmet láttak, mint az öreg emberek, akik kimerültek az örökös nehéz küzdelemben ; de olyanok voltak, mint a gyermekek, a mikor elejét kell venniök valami bajnak.

Augusztusban 650 kilométernyi utat tettünk meg, átszelvén és térképezvén Szu-csou és Kan-csou között a Közép-Nan-san három legészakibb lánczát, a melyeknek a csúcsai 6000 méteren felül emelkedtek. Ezeknek a felvételeknek a során kikutattuk azokat a folyókat, a melyek az oázisba öntik vizüket, és a Szu-lej-hot, fel egészen a gleccserekből fakadó forrásaikig. A Szu-lej-hot a Kara-nor és Kuku-nor vízrendszerétől elválasztó nagyszerű hófedte lánczot felvettük északi homlokzata mentén. Ugy egyes csúcsainak magassága (6900 méterig), mint gerinczének a magassága jelentékenyen felülmúlja az északi lánczokét. A Szu-lej-ho forrásainak hegyektől övezett nagy medenczéjétől mocsaras felföldeken át jutottunk el a Ta-tung folyóhoz, a Csöndes-tenger vízrendszerének pereméig. Onnan újra elértük a Kan-csou folyó felső szakaszát s végül átszeltük a Richthofen-láncz meredek tranzverzális gerinczeit. Az egész hegyi terület, amelyet Rám-Szing An-si és Kan-csou között térképezett, több mint 62000 négyzetkilométer.

Kan-csouból szeptember elején indultam el nagy utamra a Tárim medenczéje felé, hogy a második telet töltsem el a sivatagban. A Hami-n és Turfan-on át vivő nagy karaván-utat választottam, a mely a hetedik század óta háttérbe szorította a Lop-nor felé vivő régebbi útvonalat. An-si-ban Rai Rám Szing búcsút vett tőlem, hogy hazatérjen Khotanon át Indiába. Egészségi állapota nem bírta volna ki egy második téli táborozás fáradalmait a sivatagban. A Nan-san-ban kitűnő szolgálatokat tett geometer helyét Raj-Lal Szing bennszülött geometer töltötte be, a ki később kitűnő bizonyságát adta rendkívüli buzgalmának és rátermettségének a nehéz viszonyok közt való topográfiai munkára.

1907 október elején kezdtem meg 1500 kilométeres nagy utamat, a mely két hónap alatt An-si-ból Kara-sahr-ba vitt, a Tárim-medencze legészakkele-tibb részébe.

Deczember elején megérkezve Kara-sahr-ba, haladék nélkül megkezdtem az ásatásokat. Bő alkalmat nyújtottak a rendszeres ásatásokra azok a rombadőlt buddhista szentélyek, a melyeket az odavaló mohammedánok ming-oi-nak (»ezer ház«-nak) neveznek. Minden rombolás mellett is, a mit a képromboló fanatizmus és a légköri behatások műveltek, bőséges régészeti zsákmány jutalmazta ásatásainkat. A nagyobb szentélyek belsejét betöltő vastag törmelékrétegekből nagymennyiségű kitűnő stukkó-dombormű került napfényre, a melyek egykor a templomok falait ékesítették. A czellák egy-némelyikét közrefogó boltozott folyosókon finom freskókat fedeztünk fel, a melyeket a korai időben történt eltemettetés tűztől és víztől egyaránt megőrzött. A festett fatáblák és a finom faragású gazdagon aranyozott faragványok mutatták, hogy mily pazar díszű fogadalmi ajándékokkal kedveskedtek az ittlakók isteneiknek.

A Ming-oi-ban töltött két hét alatt valósággal szarmata-hideg időjárás uralkodott. A hőmérsék 24° C-ig szállott a fagypont alá, a mit talán még könnyű szerrel elviseltünk volna, ha azok a jéghideg, nedves párák megkímélnek, a melyek délről a nagy Bagras-tó felől szállongtak el felénk, eges ködbe vonva tanyánkat és a romokat.

1908 első napja Korlá-ban talált bennünket, a hol a nagy homoksivatag északkeleti vége közelében ismét egészen otthon éreztem magamat. Onnan Lal Szing és én különböző utakon indultunk el a még nem térképezett sivatagon át az északnyugatnak eső nagy karavánút melletti régi Kucsár-oázishoz. A közeli romok gyors felmérése után, a melyeket az utóbbi öt évben japáni, német, orosz és franczia régészeti expedícziók átkutattak, január vége felé szabad voltam sivatagi utazásomra dél felé. A Khotan és Keríja elhagyása óta megindított nyomozásaim azon következtetésre vezettek, hogy bizonyos romhelyek a Takla-makánban még kikutatlanul maradtak. Igyekeztem tehát felkeresni ezeket, mielőtt a tavaszi hőség és a homok-viharok lehetetlenné teszik a sivatagi munkát, Kucsártól délnek vettem utamat a Takla-makán sivatagon keresztül arra felé, a hol a Keríja folyó belevész a homokba. Ez az utazás sok nehézséggel és koczkázattal volt egybekötve. De Hédin úttörő utazása 1896-ban megmutatta, hogy bizonyos körülmények között végrehajtható. S minthogy a Keríja mentén úgy is voltak romok, elhatároztam, hogy átvágok a sivatagon. Hédin dél felől jövet a Keríja folyó végét abban a biztos tudatban hagyta el, hogy a Tárimot, a mely az ő útvonalára merőlegesen folyik, lehetetlen el nem érnie. A mi reményünk azonban, hogy belátható időn belül vízhez juthatunk, attól függött, hogy pontos irányt tartva a magas buczkákon keresztül, egy meghatározott pont felé, mintegy 250 kilométer távolságra majd csak elérem a Keríja folyó végét — föltéve, hogy még tényleg oda viszi a vizet.

Január 29-én hagytuk el az utolsó pásztortanyát a Tárim mellett. Sahjár-ból nyolcz munkást vittem magammal, hogy segítségünkre legyenek a kútásásban és az esetleges ásatásokban. Összesen húsz emberem volt s másfél hónapra való eleséggel láttuk el magunkat. Természetesen mindenki gyalogszerrel vándorolt. Nyolcz napi nehéz menet után elértük a Keríja régi kiszáradt deltájának északi végét. Ott a száraz folyómedrek egész labirinthusára találtunk. A futóhomok félig eltemette a medreket, néhol pedig egészen eltűntek a rég elhalt cserjék és bozótrengetegek között. Itt kezdődött még csak az igazi küzködés. Mintha csak a nyílt tengeren való hajózás után valami trópusi delta álnok mocsarai közé jutottunk volna, nem találva sem világító-tornyot, sem más irányító jelet, a mely bevezéreljen a helyes csatornába.

Eleinte úgy látszott, kedvez a szerencse. A kihalt deltán első nap kaptunk egy kis vizet a kutunk-ból, de vérmes reményeink hamar szétfoszlottak, a mint az egyik száraz folyómederben utunkat folytattuk. Minduntalan elvesztettük a meder nyomát a magas homokbuczkák között és a hosszú századok óta kihalt erdőségben. Ilyen bonyolult és csalóka térszínre nem vetődtem még soha sivatagi útjaimon. Kutat hiába ástunk a holt mederben; teljességgel száraz volt mindenütt a talaj.

Embereim, néhány hűséges régi kisérőm kivételével, egyre jobban elvesztették bátorságukat. A rajtuk erőt vevő félelem folyton a szökés tervez-getésére s így biztos pusztulásba csábította őket. A mikor a következő öt nap alatt sem találtunk vizet, a helyzet válságossá fejlődött. A hatodik napon végre egy hatalmas száz méteres homokbuczka tetejéről körültekintve, különös fehér csíkok tűntek fel előttem a szürke és sárgás pusztaság láthatárán, A folyó csillogó jege volt ez kelet felé ! Miképp írjam le örömünket és megkönnyebbülésünket, a mikor hosszú vándorlás után elértük a folyót — magát az édesvizű folyót s nem valami sós mocsarat, a mitől az utolsó perczig tartottam. Legfőbb ideje is volt már, hogy vízhez jussunk. Tevéink teljes két hete egy cseppet sem ittak. A magunkkal hozott jég-készlet annyira fogyott, hogy mi ránk emberekre körülbelül csak félliter jutott fejenként minden napra a drága italból. Az örökké bolygó folyó megint új medret vájt magának, jó messzire attól, a melyben Hédin találta. Még egészen sivár, terméketlen homokon folyt a vize s napokig tartott, a míg élő erdőségre akadtunk.

Valami különös igéző erővel hatott rám a terület, a melyen j ártunk. Földraj zi tekintetben különösen érdekes volt rajta a topográfiai felvétel. De mégis örültem, a mikor egy napi időzés után a Karadong romoknál újra hozzáfoghattam archeológiái munkámhoz. A folyó, a mely hosszú századokkal ezelőtt hagyta el ezt a helyet, most ismét visszatért a közelébe. 1901-ben a homok-viharok meggátoltak benne, hogy befejezzem itt kutatásaimat. Azóta a íutóhomok-gerinczek változása folytán mélyen eltemetett lakóházak kerültek felszínre. Most már egész bizonyossággal megállapíthattam, hogy itt földmívelő telepítvény volt a sivatag közepén időszámításunk első századaiban.

A Keríja-folyónál csatlakozott hozzám régi khotani kincskereső embereimnek egy kirendelt csapata s velük új útvonalon hatoltam újabb archeológiái kutatásra a Domoko-oázistól északra eső sivatagi övbe. Márczius és április hónapot egyéb régi buddhista romhelyek ásatására fordítottam a sivatagnak abban a részében, a mely a Domoko-tól nyugatra Khotanig terjedő oázisokat szegélyezi. Azután a Khotan-folyó ez időtájt kiszáradt medre mentén északnak vettük utunkat, Akszu felé. Útközben a sivatagi Mazár-tág domblánczon érdekes régi erődöt fedeztünk fel. A romok alatti sziklás lejtőt roppant kiterjedésű szeméthalmazok fedték. Belőlük egész gyűjteményre való régi írás került ki, nagyobbrészt tibeti irományok a VIII—IX. századból.

Május elején érkeztünk meg Akszu-ba. Régi kedves barátom, Pan-dárin, a ki első utazásom óta tao-táj-já lépett elő, készséggel vállalkozott rá, hogy egyengesse az útját Rai-Lal-Szingnek, kit kiküldtem a Tien-san szélső lánczainak topográfiai felvételére, egészen a Kasgártól északra eső hágókig.

Magam néhány napot Pan-dárin társaságában töltöttem, a ki a nagyműveltségű mandarinnak és az önzetlen jó barátnak igazi mintaképe. Azután az Ucs-turfán völgyében folytattam utamat, a hol a kirgizek közt érdekes antropometriai felvételeket végezhettem. Onnan egy eddigelé át nem kutatott, teljesen kopár, de rendkívül festői hegylánczon keresztül a kevéssé ismert Kelpin-oázishoz jutottam. A 3600—4000 méter körüli fantasztikus formájú hegycsúcsok emlékeztetnek a Dolomitokra. Hó alig van rajtok s a víz is oly ritka, hogy a kevés kirgiz pásztor nehezen tarthatja fenn magát. A Kelpin körüli előhegyek és a Kasgár folyó elhaló vége közt nagy kiterjedésű régi telepek törmelék-emlékeire akadtam.

De a folyton növekvő meleg és a még megoldásra váró sok-sok feladat késztetett, hogy minél előbb visszatérjek Khotan-ba. Kétheti gyors menetben ben értem el a várost, a hol kedves régi kerti palotámban szállottam meg. Teljes hat hétig fáradoztam itt megszakítás nélkül gyűjteményeim gondos elcsomagolásán. Aligha látott valaha ennyi ládát s ilyen lázasan folyó munkát ez a csendes régi oázis.

(Forrás: Magyar Könyvtár 557.Bp. Lampel R. Kk. /Wodianer F. és Fiai/ RT. Angolból fordította Halász Gyula)

Stein Aurel: Közép-ázsiai utam, 1906-1908 (2)

»Az Ezer Buddha barlangjai«

Egy fontos régészeti felada kétszeresen vonzott vissza Tun-huang-ba. A Magyar Földrajzi Társaság elnöke és régi jóakaróm, Lóczy Lajos egyetemi tanár, a Földtani Intézet igazgatója, már 1902-ben felhívta figyelmemet a Tun-huangtól délkeletre eső buddhista barlangokra, az »Ezer Buddha templomai«-ra. Lóczy, a ki mint gróf Széchenyi expedíciójának tagja, úttörője volt Kanszuban a modern geográfiai kutatásnak, harmincz évvel ezelőtt, 1879-ben fordult itten meg s Khínáról szóló nagy művében ismertette is a barlangokat. Már 1907 márcziusában, Tun-huangba való első megérkezésem után, megtekintettem futólag a szent barlangokat, a melyek meredek konglo-merát-sziklák közé vannak vájva egy kopár völgy torkolatánál, húsz kilométerre az oázistól. Örömmel és büszkeséggel telt el a szivem, a mikor meggyőződtem, mily helyesen ismerte fel a magyar kutató és tudós a bennük fenmaradt műemlékek fontosságát. Most visszacsábítottak ide az akkor látott művészi maradványok, a melyeknek közelebbi tanulmányozása nevezetes új eredményeket igért. Száz meg száz kisebb-nagyobb barlangtemplom volt itt, szabálytalan sorokban lyukgatva bele a sötét sziklafalba. Első tekintetre észrevettem, hogy a vakolattal borított falakat egész sereg szép és többé-kevésbbé jókarban maradt freskó ékesíti. Ugy kompozíczió, mint stilus dolgában igen közeli rokonságot árultak el ezek az Indiából átszármazott buddhista művészettel. Hasonlóképpen sok volt a szobor-maradvány, persze leggyakrabban fanatikus kéztől vagy a restauráczió folytán megcsonkítva.

Igen sok jelenség bizonyította minden kétségen felül, hogy a szentélyek és ereklyék túlnyomó része a VII—IX. században uralkodott Tang-dinasztia korából való, a mikor a buddhizmus virágjában volt Khínában. A következő korszak viszontagságai alatt sajnálatosan sokat vesztettek a templomok régi pompájukból. A közelükben levő klastromok egészen elpusztultak. De minden változás és pusztulás ellenére is Tun-Huangban fenmaradt a buddhista kegyeskedés hagyománya Marco Polo idejéig, de bizonyos értelemben a mai napig is.

A jó tun-huangi nép valójában mai napig különös kegyelettel csügg azokon a szertartásokon, a melyek a khínai népies hit csodálatos zagyvalékában a buddhizmust képviselik. Nyilvánvaló volt, hogy a barlangtemplomok, minden szemmellátható hanyatlásuk mellett is, még valóságos vallási kultusz színhelyei. Ha nem lettem volna erről a nélkül is meggyőződve, meggyőzött volna az az évenkénti nagy vallásos ünnepség, a mely a vidékieket és az oázis városi népét ezrével gyűjtötte egybe, éppen visszatértem idején. Jól tudtam tehát, hogy archeológiái kutatásaim a freskók és szobrok között szigorúan csakis plátóiak lehetnek. Mégis, bevallom, hogy a mikor május 20-án, az ünnepélyek lezajlása után, sátramat felütöttem a szent helyen, más és kecsegtetőbb reményeket tápláltam. Már két hónappal előbb hallottam téveteg híreket valami titkos helyre rejtett kéziratokról, a melyeket véletlenül fedezett fel két éve egy taoista barát, a mikor a templomok egyikét restaurálta. A leletet féltve őrizték a befalazott oldalkápolnában, a hol eredetileg találták. A taoista pap, a ki a leletre rábukkant s azt őrizte, igen furcsa embernek bizonyult. A mennyire nem volt tudatában annak, hogy mit őriz, épp annyira félt úgy az istenektől, mint az emberektől. Nehezen kezelhető ember volt eleinte. Sikerünk vele szemben végre is Csiang-szu-jieh tapintatos diplomácziáján kívül főleg khínai védőszentemnek, a nagy Hszüen-cang-nak tulajdonítandó, a kiben a pap közbenjárómat felismerte. Már maga a szent utazó emlékéhez való ismeretes ragaszkodásom némi reményt nyújtott. Elég furcsa ugyan, de való igaz, hogy a tao-si, bár semmiképpen sem volt jártas a buddhista dolgokban, sőt közönyös is volt irántuk, a maga módján épp oly lelkes bámulatot érzett »Tang-széng« a Tang-korszakbeli nagy szerzetes iránt, mint én a magam módja szerint. Igaz ugyan, hogy a fantasztikus legendáknak, a melyek Hszüen-cangot a néphitben amolyan szent Münchhausen-féle alakká formálták, nincsen nyoma a nagy zarándok eredeti emlékirataiban. De miért okozzon nekünk gondot ez a csekélység?

A mikor sikerült végre rávennünk a papot, hogy mutasson meg valamit a kéziratokból, jó szerencsénk úgy akarta, hogy a legelső kezünkbe adott finom papírtekercs egy buddhista szöveg khínai fordítása legyen, a melyet éppen Hszüen-cang maga hozott Indiából s ő is fordított khínaira! A mikor ez az érdekes és örvendetes véletlen kiderült, a kedvező előjel nemcsak a taoista papot, hanem khínai titkáromat is mélyen meghatotta.

— Nem Hszüen-cang maga volt-e — vélte Csiang-szu-jieh — a ki fölfedezte az alkalmas pillanatban a kézirat-kincs rejtekhelyét, hogy engem, messze Indiából jött tanítványát, Khína nyugati határszélén megjutalmazzon?

Ennek a szinte isteni kinyilatkoztatásnak a hatása alatt a tao-si bátorságra kapott, hogy kinyissa előttem a durva ajtót, a melyen át a templom homlokzati folyosójából egyenesen a sziklába vájt titokzatos czellába léphetünk. A mint a kis szobában körülnéztem, tágra nyílt a szemem. Vezetőnk kis olaj lámpájának derengő fényénél is észrevettem, hogy rendetlenül bár, de hatalmas halomban hevertek itt a kézirat-kötegek, a padlótól fel egész három méter magasságig. Későbbi méréskor kiderült, hogy húsz köbméter kézirat volt a kis czellában. Lehetetlen volt a homályban valamit közelebbről megvizsgálni. De a mikor a pap kihozott néhány iratcsomót s megengedte, hogy kíváncsi szemektől biztonságban, egy mellékszobában gyorsan átfussuk tartalmukat, megelégedettségem és örömöm nagy mértékben fokozódott. A mintegy 30 czentiméter magas vastag papirostekercsek, a melyek először kerültek kezembe, buddhista szövegeket tartalmaztak. Ugy papirosuk, mint formájuk határozottan nagy korról tanúskodtak. A mikor egy khínai tekercs hátulján kurzív irású indiai bráhmi szövegre találtam, minden kétségem eloszlott. El nem vitatható bizonysága volt ez annak, hogy az itt őrzött kéziratok legnagyobb része abból az időből való, a. mikor az indiai írás és a szanszkrit nyelv ismerete általános volt még a belső-ázsiai buddhisták között. Valamennyi kézirat pontosan abban az állapotban maradt, a hogyan itt elhelyezték. A nedvesség behatásának legcsekélyebb nyomára sem akadtam. S valóban, képzelhető-e jobb hely egy ilyen kopár hegy sziklájába vájt üregnél, a mely, ha volna is talán valami nedvesség a sivatagi völgy levegőjében, teljességgel el van zárva ettől?

A midőn egy nagy csomagot felbontottam, ép állapotban találtam benne finom selyemre és vászonra festett képeket, selyemből való és hímzett fogadalmi ajándékokat, sokfajta papirosfestményt, lobogókat, varrottasokat; hálával gondoltam a rendkívül kedvező természeti viszonyokra, a melyek oly kitűnően megőrizték számomra ezeket az emlékeket. — A festett selymek és vásznak templomi zászlókul szolgáltak valamikor s csinosan össze voltak göngyölítve. Szétbontva Buddhák és Bódhiszattvák szépen festett alakjait ismertem fel rajtuk. Stílusuk vagy teljesen indiai volt, vagy legalább is igen érdekesen illusztrálta az indiai mintáknak khínai ízlésbe való átidomulását.

Főgondom már most arra irányult, hogy a mennyit csak lehet, megmentsek belőlük szomorú fogságukból.

Meglepetésemre és nagy megnyugvásomra a czella porkolábja nem tulajdonított nagy fontosságot a Tang-idők e finom művészi emlékeinek s így hamarosan félre tehettem a legértékesebb darabokat — »további megvizsgálás czéljából«.

Nap-nap után megszakítás nélkül folytattam ezt a szokatlan »ásatást«, a melyből érdekesnél érdekesebb leletek kerültek napfényre. Különösen a vegyes csomagok szolgáltattak sok indiai és más, nem-khínai nyelvű iratot. Közöttük talán legértékesebb egy pálmalevelekre írt pompás szanszkrit kézirat, a mely nyilvánvalólag régibb minden eddig ismert szanszkrit iratnál. Tibeti szövegek is bőven akadtak, úgy tekercsek, mint könyvek, úgyszintén ó-török és ujgur nyelvemlékek. A kök-turki írás, sőt egy sajátságos fajta szíriai írás is képviselve volt közöttük.

Első látásra kevésbbé megkapó, de valójában nagy régészeti fontosságú leletek voltak azok a khínai irományok — levelek, kolostori jelentések, számadások stb. — a melyek a nyilván makulatúra-papirosnak szánt csomókból kerültek elő. A köztük talált keltezett iratokból hamar megállapíthattam, hogy a czellát 1000 körül falazhatták be a lakók — semmi kétség, hogy valami nagy veszélytől való félelmükben. De a jól elzárt kis barlang minden valószínűség szerint már előbb hosszú ideig szolgált még sokkal régebbi korból való tárgyak megőrzésére. Khínai gyűjteményem részben való átvizsgálásakor, a mi csak egy évvel később vált lehetővé, Csiang-szu-jieh egész sereg kéziratról megállapította, hogy eredetük egészen a Kr. u. i. harmadik századig nyúlik vissza.

Nem beszélhetem el itt részletesen, hogy sajátszerű ásatási munkámban mennyi nehézséget kellett leküzdenem, a mig sikerült a »közelebbi megvizsgálás céljából« kiválogatott gyűjteményt — amint udvariasan kifejeztük — rögtönzött raktárszobámban biztonságba helyeznünk, a nélkül, hogy bárki csak sejtette volna is, mi történik ott. Még a magam embereinek sem volt szabad tudni róla. Hogy miképp vittük ezt végbe, főleg Csiang-szu-jieh buzgalmából, érdekes történet, a mire másutt visszatérek még. Elég az hozzá, hogy az érdemes tao-si a vége felé már csaknem maga is azt vélte, hogy valami kegyes cselekedetet művelek, a mikor a régi buddhista irodalomnak és művészetnek ezeket a nagybecsű ereklyéit, a melyek máskülönben előbb vagy utóbb elkallódtak volna, megmentem a nyugati tudomány számára. De igazi megnyugvást csak akkor éreztem, a mikor a leleteket — 24 láda kéziratot és 5 láda festményt — hiánytalanul viszontláttam a British Museumban.

(Forrás: Magyar Könyvtár 557.Bp. Lampel R. Kk. /Wodianer F. és Fiai/ RT. Angolból fordította Halász Gyula)

Illusztráció: Stein Aurél hűséges kínai titkára és kísérője második expedíciója során

Stein Aurel: Közép-ázsiai utam, 1906-1908 (1)

Stein Aurél (1862-1944) ásató régész - archeológus - volt elsősorban. Olyan ókori, földbe temetett kultúrákat tárt fel, melyekhez előtte senki nem nyúlt. Olyan területeken is végzett kutatásokat, amelyeknek ő volt az első térképezője. Ő fejtette meg a Kínai Nagy Út - a Hon Lu mivoltát. Ő dolgozta fel a Kínai Fal régészetét is.

A pesti születésű Stein Aurél az 1860-1870-es években Pesten és Drezdában volt diák, majd Bécsben, Lipcsében, Tübingenben, Oxfordban és Londonban végezte tanulmányait. Elsajátította az angol, francia, török nyelvet, és behatóan tanulmányozta az óind szanszkritot, valamennyi indoeurópai nyelv rokonát. Budapesti katonáskodása alatt megtanulta a térképezést, és e tudását utóbb bőven kamatoztatta.

Huszonnégy éves 1886-ban, és rendszeres Kelet-kutató (orientalista) munkát végez a londoni British Museumban. Két év múlva már a brit-indiai Lahore-ban a Punjab University professzora, és Kasmír hegyvidékén teszi meg első kutatóútját. 1892-ben jelenik meg angolul első orientalista tudományos kötete, 1897-ben tartja székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián az indiai mohamedán kultúráról. 1899-ben az indiai Calcutta mohamedán egyeteme, a Madrasah professzora, akkor lesz angol állampolgár. Egyedül járta be Ázsiát, teherhordói és tevehajcsárai kíséretében, csak az 1932. évi perzsiai útjára vitt magával tudományos kísérőt, a magyar Fábry Károlyt, a hollandiai leydeni egyetem tanársegédét.

Már 1897-ben érdekelték Belső-Ázsia futóhomokba temetett romvárosai. Érdeklődését azok a régiségek keltették fel, amelyekkel a Takla-Makán-sivatag porába eltemetett romvárosokat feltúró élelmes, agyafúrt helyi lakosok árasztották el a brit-indiai múzeumokat. Stein Aurél ezért indult el 1900-ban első nagy kutatóutjára, a kínai Turkesztánba, illetőleg a Takla-Makán-sivatagba. Annak nyomán születik híres, sokat idézett könyve, a Homokba temetett városok.

1906-ban került sor második útjára Afganisztán, a Kunlun hegység, a Lop-Nor tó és Tibet határa vidékén. Útja nyomán érdekes előadásokat tartott, egyebek között Budapesten is, a Magyar Tudományos Akadémiában. (Az alábbi beszámolók az előadás egyes, összefüggő részletei.)

Utolsó kutatóútján érte a halál, munka közben, 1944-ben, nyolcvankét esztendős korában.

A kétezer éves határfal nyomozása

Elhagyva ezt a vidéket, a tun-huangi oázistól még öt napi járóföldre rombadőlt őrtornyok maradványait pillantottuk meg. Csakhamar az őrtornyokat összekötő fal romjait is megtaláltam. A legelső ásatási próba szerencsés eredménye meggyőzött róla, hogy ez a fal is a határ védelmére épült, hasonlóképpen, mint a Kanszu határát körülfogó »nagy fal«.

Tun-huangban rövid pihenőt adtam kimerült karavánomnak, aztán visszatértem a téli sivatagba, hogy a romokban heverő határfalat részletesen kikutassam. Vonzó és hálás feladat volt ez, de bizony fölötte nehéz is.

A tun-huangi művelt khínai tisztviselők nem tudtak semmit a romokról. Pedig ők melegen érdeklődtek munkám iránt s készek voltak támogatni. A fal kinyomozását tehát egészen magamnak kellett végeznem. Sok helyütt több kilométer hosszúságban nyoma sem látszott; másutt könnyű volt eltéveszteni irányát a csalóka terepen.

Még több bajlódással járt munkást kapnom az ásatásra. Az oázistól előbb északnak fordultam, majd felkerestem a régi határfalat egy új útvonalon, egyenesen keresztül a Tun-huangtól nyugatra elterülő sivatagon. Két. hónap alatt sikerült az egész falat Ansitól a legnyugatibb pontjáig a hozzátartozó őrtornyokkal és helyőrségi szállásokkal együtt kikutatnom s pontosan térképeznem. E szakasznak hossza mintegy 220 kilométer.

A határfal nyomozásában legjobb vezetőim a pompás, tömören épült őrtornyok voltak, a melyek a fal mentén egymástól 3—5 kilométer távolságra estek. Majd mindenütt megtaláltam mellettük a szerény lakások romjait, a melyekben a fal mentén elhelyezett különítmények állomásoztak. Csaknem minden romból kerültek ki fára vagy bambuszra írt okmányok, a melyekből csakhamar biztosan megállapítottam a határfal korát, a mely a Kr. e.-i második század végéhez visz bennüket vissza, abba az időbe, a mikor első ízben vette kezdetét Vu-ti császár alatt a khínai hatalom terjeszkedése Belső-Ázsiában.

Pontosan keltezett okiratok, amelyek közül a legrégibb Kr. e. 99-ből származott, tanúskodtak róla, hogy a határfal szabályszerű megszállása Kr. e. az egész első századon át s jórészt a Kr. u.-i második század közepéig tartott. A limes főczélja kétségtelenül az volt, hogy biztosítsa a Szu-lej-ho folyótól délre eső területet. Erre a vidékre támaszkodtak s ezen át vonultak be a Tárim-medenczébe küldött khínai csapatok és politikai missziók. Hasonlóképpen bizonyos az is, hogy az ellenség, a melynek észak felől való betörésétől tartottak, a hsziong-nu-k voltak azoknak a hunoknak az elődei, akik néhány évszázaddal később lovaikat a mi Dunánkban meg a Po-ban fürösztötték.

A talaj jellege Ansitól nyugat felé, a merre ez a megerősített határfal vezetett, különösképpen alkalmas régiségek megőrzésére. Már az ősi időkben is nagyrészt sivatag volt erre. Eléggé természetes tehát, hogy az írott emlékek s egyéb régiségek, a melyeket ezeknek a helyeknek a lakói, mint értéktelen dolgokat sorra-sorra hátrahagytak, csaknem teljesen sértetlenül maradtak meg. Némely helyen csaknem a felszínen hevertek a fára, bambuszra és selyemre írt okmányok, ruhadarabok, bútorok, felszerelési tárgyak maradványai és sok más érdekes lelet. Maguk a khínai okmányok ezerszámra kerültek napfényre. Leginkább katonai jelentések foglaltattak bennök, telve csapatállományra, mozdulatokra és felszerelésre vonatkozó részletes adatokkal. Még érdekesebbek a tisztekhez küldött magánlevelek, tele furcsa napi dolgokkal, a messze hazából küldött családi hírekkel stb. Sokkal régibb korból valók ezek az emlékek, mint a Belső-Ázsiában vagy Khínában eddigelé talált eredeti okmányok. Tanulmányozásuk pontos képet fog nyújtani arról a sajátszerű életről, a mit e kietlen határőrvidékre számkivetett csapatok éltek.

Nehéz feladat lehetett a védőbástya megépítése. Nagyrészt a sivatagban vonul el, a mely mitsem nyújt az építéshez. A régi khínai mérnökök nagy leleményességgel végezték munkájukat. Éles szemmel figyeltek meg s ügyesen használtak fel minden terepnyujtotta előnyt. A sósmocsarak és tavak sorozatát belevonták a védelmi vonalba, hogy az igazi fal hosszát kisebbítsék. Az építésre olyan anyagokat használtak, a melyek, bár nem látszanak valami szilárdnak, igen jól megfeleltek a helyi viszonyoknak s általában feltűnő jól ellenállottak két ezredév romboló erejének.

Harmincz czentiméteres összetömített kavicsrétegek közé ugyanolyan vastag, szép egyformára levágott s erősen összekötözött nádkötegeket helyeztek, a miket a mocsarakban vágtak. A talaj és a víz sótartalma az így megkonstruált védművet szinte kőkeménnyé tette. Ember és természet alig árthatott neki, csak a lassan vájó, de örökös szél eróziója. Újra meg újra tapasztaltam, hogy a falnak azon részei, a melyek egyközüek az uralkodó széliránynyal, jó állapotban maradtak meg, míg ott, a hol ettől eltért s így valamiképpen feltartóztatta a futó homok haladását, a szél-erózió a falat erősen megrongálta vagy teljesen elpusztította. Ottjártamkor csaknem állandóan heves keleti és északkeleti szelek fújtak.

A fal vastagsága mindenütt harmadfél méter, magassága helyenként most is eléri a három métert. De az őrtornyok építésére különös gondot fordítottak a régi khínai mérnökök. Erős vályogból tömör négyszögben épültek s magasságuk most is 9 —10 méterre emelkedik.

Az egyik erődnek, a mely valószínűleg a régi Jümen határ-kapú helyét jelöli, 5 méter vastag és impozáns magasságú a fala. Még hatalmasabb egy palotaszerű, nagy termeket magában foglaló 160 méter hosszú épület, amelyet kezdetben sehogy-sem tudtam megmagyarázni, amíg az okmányokból rá nem jöttem arra, hogy főraktárnak épült a határőrvidék csapatai számára.

Órákig beszélhetnék azokról a különös megfigyelésekről és tapasztalásokról, a melyek valósággal elfeledtették velem a sivatagban a századok múlását... Hogy mily kevés 2000 esztendő ott, a hol az emberi tevékenység szünetel s a ter-

mészet működése is meg van bénítva: sohasem éreztem mélyebben, mint a fal mentén való hosszú magányos lovaglásaim közben, vagy a mikor valamely jó kilátást nyújtó őrállomás romjain pihentem az esti órákban. Az egymásután messze-messze feltűnő őrtornyokat sárgás fénybe vonták a hanyatló nap sugarai. Szemem messzire követte a határfal barna vonalát a szürkés kavics-sivatag holt pusztaságában. Könnyű volt a képzeletnek őrséggel népesíteni be a tornyokat, a mint figyelő szemmel kémlelik észak felé a csalóka fennsíkokat és mocsarakat.

A falak és tornyok mentén nagy számban talált bronz-nyílhegyek világosan tanúskodtak róla, hogy harczi zaj és riadó hangja gyakran verte fel a sivatag csendjét e határokon. Akaratlanul is kutatta szemem a sós mocsarak bozótjait, a hol a hűn lovasok csendben gyülekezhetnének, hogy az esti szürkületben le-lecsapjanak...

De a hanyaltó nap sugarai reálisabb dolgokat is mutattak. E világításban valami sajátságos barázdaszerű, egyenes vonalat vettem észre, a mely egy-közüen futott a fallal, attól mintegy hat méternyire. Ismételt vizsgálat után megállapíthattam, hogy ezt a csekély, de határozott barázdát az évszázadokon át a fal mentén menetelő őrjáratok stb., vonták a finom kavicsos talajba.

A csaknem naponkénti viharok s a sivatagi éghajlat szélsőségei erősen megviseltek. A jéghideg szélrohamok ellen, a melyek még áprilisban sem hagytak alább, legvastagabb bundáink is szegényes védelmet nyújtottak. Április elsején még —22°-ot jegyeztem fel. A hónap vége felé meg már bántó hőség uralkodott s a mikor elcsendesedett a szél, a szúnyogok és más rovarok egész felhőben támadtak reánk. Még a vadtevék is, a melyekkel gyakran találkoztunk, rettegnek ezektől. A víz kedvéért ugyanis kénytelenek voltunk a sós mocsarak mellett ütni föl tanyánkat. Heteken át éjjel-nappal fátyolt kellett viselnem. Nagy bajunk volt a víz sós volta miatt, még a mocsarak forrásaiban is. A mikor végre május közepén befejeztem kutatásaimat, legfőbb ideje volt visszatérnünk a tun-huangi oázisba.

(Forrás: Magyar Könyvtár 557.Bp. Lampel R. Kk. /Wodianer F. és Fiai/ RT. Angolból fordította Halász Gyula)

Illusztráció: Stein Aurél munkatársaival Tun-huangban