2019. július 23., kedd

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (8)

A Látogatás 

(2019. június 26.) 

Északtól délig

Balról jobbra: Anyu, én, Kinga
Január 20. egy teljesen normális napnak indult, mégsem volt az, mert elérkezett a hónapok óta tervezett nap, mikor is Anya és Kinga megérkeztek Chilébe. A fogadó anyukámmal és Evelynnel mentünk el értük Santiagoba a reptérre. Nagyon izgatott voltam, mert már kerek fél éve nem láttam őket. Egy órába telt, mire sikerült kijutniuk. Leírhatatlanul fura volt őket látni és megölelni. Olyan érzésem volt, hogy semennyi idő sem telt el azóta, mióta augusztus 3-án elváltunk, de mintha mégis évek teltek volna el. Ugyanolyanok voltak, de mások. Sikerült rájönnöm, hogy ami leginkább megváltozott, az én vagyok.
„Mikor Helga eldöntötte, hogy Chilébe akar menni cserediáknak, az első reakciója mindenkinek az volt: Miért pont Chile? A világ másik oldalán, egy általunk kevésbé ismert földrészen egy még kevésbé ismert ország. Ő azonban ragaszkodott a választott országhoz, meggyőzte a szüleinket és meg is kapta azt az egy magyar diáknak szóló helyet. Nehéz volt elválni 2018 augusztusában a repülőtéren, hiszen 13.000 km hatalmas távolság, egy év pedig hosszú idő. Ekkor még csak viccelődtünk vele, hogy nem baj, majd meglátogatjuk. Végül a viccek egyre komolyabb tervvé alakultak és októberben meg is vettük a repülőjegyeket anyukámmal Santiago de Chilébe. De októberben a januári indulás még olyan távolinak tűnt, a ZH-k, szakdolgozat írás és záróvizsga foglalta le az időmet és gondolataimat, így szinte egészen indulásig nem is tudott az utazások előtt jól ismert izgalom hatalmába keríteni.
Az út bonyodalmakkal kezdődött, mivel a chicagói nagy hóvihar miatt törölték az első gépünket. Körülbelül 7 óra várakozást követően egy teljesen másik útvonalon és légitársasággal ugyan, de kezdetét vette a nagy utazás: 2 órás út Londonig, 3 óra várakozás, majd újabb 14 órás repülőút után végre megérkeztünk Chilébe. Hogy mi volt az első gondolatunk a gépből kiszállva? Hű, de meleg van! Hiszen a mínuszokból megérkeztünk a 35 fokos nyárba. A repülőtérről kiérve rögtön megláttuk Helgát (a viszonylag alacsony chileiek között elég könnyű volt) és fél év után végre újra megölelhettük őt. Kijött elénk a reptérre Viviana, a fogadóanyuka és Evelyn, a legkisebb fogadótestvére is. Mosolyogva öleléssel üdvözöltek, nagy szeretettel fogadtak az első perctől minket." - (Ilyés Kinga)

„Amikor Helga eldöntötte, hogy elmegy cserediáknak még nem tudtuk, hogy melyik országot választja, de én már kijelentettem, hogy meg fogom látogatni, akár a világ végén is. Végül Chilére esett a választása, így már tudtam, hogy nagy élményben lesz részem nekem is, Helgának köszönhetően. A család nagy örömmel fogadta a kérdésünket, hogy meglátogathatjuk-e Helgát, és pár napot náluk tölthetünk-e? Elbizonytalanodtam, hogy illendő-e egy idegen családba betelepedni, pár hétre… hisz, ha már elmentünk a világ másik végére, csak nem mehettünk pár napra… De határozottan, jött a 13.000 km távol élő családtól a jelzés, hogy nagyon várnak, őszintén szeretnék, hogy menjünk. A többes szám abból adódik, hogy Kingával közösen terveztük a nagy utat." - Ilyés Annamária (Anya)

Magamra emlékeztettek, mert mikor én annak idején megérkeztem, ugyanolyan érdeklődően néztem a világra, mint ők. Annyi volt a különbség, hogy én a melegből a hidegbe érkeztem, ők pedig a hidegből a jó kis melegbe. A másfél órás hazafelé tartó utunkon itteni zenéket hallgattunk, én fordítottam magyarról spanyolra és spanyolról magyarra. Az első helyszín, ahova mentünk, egy bevásárló központ volt. Az ember nem is gondolná, milyen érdekes hely tud lenni. Szerintem erről ők is tudnának mesélni, mert annyi különbséget és érdekességet fedeztünk fel. Mikor pedig hazaértünk, jött csak az igazi öröm: fél év után megint tejfölt és Túró Rudit ehettem. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire megszállottan szeretem mindkettőt. Sok ajándékot is hoztak, amit átadtunk. A délután további részében a lakóparkban lévő medencéhez mentünk és kiélveztük a meleget, a napsütést. Anyáék legnagyobb meglepetésére narancs, mandarin és citrom fák álltak az út szélén. Jóízűen fogyasztottuk őket. Sokkal ízletesebbek a gyümölcsök közvetlenül a fáról leszedve. A mai napon korán elmentünk lefeküdni, mert hosszú és fárasztó utazásuk volt.

„Kb. másfél óra volt az út a házig, ez az idő elég is volt ahhoz, hogy megszeressem ezt az országot. Ehhez nagyban hozzájárult a család, akik tipikusan olyanok voltak, mint amilyennek a dél-amerikai embereket a korábban hallottak/látottak alapján elképzeltem: vidámak és hangosak. Hozzájárultak a zenék, amiket Helga és Evelyn mutattak, az összes pörgős, dallamos, amiket akkor is énekel az ember, ha először hallja és nem tud spanyolul. Valamint hozzájárult a táj, mert az is nagyon más volt, mint az általam megszokott Alföld, nagy hegyek szegélyezték az autópályát végig. Később sem csalódtam az országban, sőt ezt a kezdeti lelkesedést csak tovább fokozta a következő napokban evett sok palta, vagyis avokádó, illetve más chilei specialitások." - (Ilyés Kinga)

Az első teljes napjukon itt találkoztunk a két itteni legjobb barátommal, hogy megismerjék őket és elmentünk a sulimba szétnézni. Jól telt a délelőtt, megismerték az itteni életem legfőbb helyszíneit és résztvevőit,ahol és akikkel a mindennapjaimat töltöm el. Reggeli completot ettünk a két fiúval, ami a chilei specialitás: hot-dog paradicsommal, avokádókrémmel és majonézzel. Biztos vagyok benne, ha valaki egyszer kipróbálja, unalmasnak fogja találni a hot-dogot magában. Ebédre otthon másik specialitást próbáltak ki, a Pastel del choclot, ami kukoricakrém, csirke és marhahúsból van. Délután pedig a családdal együtt Conconba látogattunk el, amikor ők először látták életükben az óceánt. Lovagoltunk a homokban a tengerparton, így Kinga egyik álmát sikerült teljesíteni, majd megmártóztunk a jéghideg vízben. A naplementét, pedig a tengerpart mentén hazafelé haladva néztük meg. Renaca mellett, pedig megálltunk egy kilátóban és valami elképesztő dolgot láttunk: ezernyi madár és rengeteg fóka egy helyen, a köveken, a vízben, a levegőben, lélegzetelállító látvány volt a naplementében.

„Egy regényt lehetne írni, arról a három hétről, amit abban a csodálatos országban töltöttünk, de én most az érzelmi oldalára szeretnék rávilágítani. Nagy élmény volt megtapasztalni a dél amerikaiak vendégszeretetét, pozitív életfelfogását. Mosolygósak és pörgősek, de nem csinálnak gondot 30-40 perces késéből sem, ez még belefér. Vidámak, énekelnek úton-útfélen, még a metróban két megálló között is képesek fergeteges hangulatot csinálni. Pezseg az élet, de senki nem siet, nincs kapkodás, nincs idegeskedés. Nagyon nyitottak és érdeklődőek, számukra Európa egy álomvilág, mindenkinek vágya egyszer eljutni ide." Ilyés Annamária(Anya)

A második napjukon Vina del Mar felfedezése volt tervbe véve. Metróval mentünk el a családdal és a legnagyobb turista látványosságok bejárásával kezdtük a napot. Megnéztük a Reloj de Flores-t, a Castillo Wulff-ot, a kaszinót, sétáltunk a tengerparton, a legnagyobb vásárlóutcában, a főtéren, majd végig a legnagyobb sugárúton egészen a bevásárlóközpontig. Út közben megnéztük a Moai szobrot a Húsvét-szigetekről. Tartalmas programunk volt, el is fáradtunk a melegben, ezért egy gyors ebéd után a délután további részét a tengerparton fürödve töltöttük el. A víz ma is nagyon hideg volt (mint mindig), de ennek ellenére kiélveztük és fürödtünk benne.

„A következő napokban Villa Alemana környékét jártuk be a család társaságában. Voltunk Vina del Marban, Con-Conban és Valparaisoban. Ezek mind óceánparti városok, így a városnézés után lementünk a partra is. A Balatonhoz, illetve horvátországi és olaszországi tengerpartokhoz szokván furcsa volt látni, hogy mennyien ülnek a parton és milyen kevesen vannak a vízben. Viszont mikor először hozzáért a lábamhoz a víz, rögtön megértettem, mi az oka: a víz rettentően hideg. Habár elméletben tudtam ezt, hogy az óceánok hidegek, a gyakorlat azért mindig más. De elhatároztuk, hogy mindenképp belemegyünk, hiszen még sosem fürödtünk óceánban. A parton azt is érdekes volt látni, hogy mennyien ülnek a tűző nap és meleg ellenére termoszokkal és isszák a forró teát. Helga szerint ők főleg argentínok voltak, akik híresek a Mate teáikról és kedvelt üdülőhelyük a chilei óceánpart."- (Ilyés Kinga)

A harmadik és utolsó itt töltött napon Valparaiso felé vettük az irányt. Mielőtt belevetettük volna magunkat a színes utcákba, az itt elő magyar családdal összefutottunk egy kávéra, mert Anyáék hoztak nekik otthonról küldött csomagot. Beszélgettünk kicsit, majd nekik menniük kellet, így mi pedig nekivágtunk a felfedezésnek. Először felültünk egy hajóra, ami körbevitt minket a kikötőben. Már háromszor ültem rajta, de ez az alkalom volt a legmenőbb. Nagyon nagy hullámok voltak, mintha hullámvasúton ültünk volna. Egy kilátóból is megnéztünk a kikötőt, majd ebédeltünk. Ma tengergyümölcseit és halat próbáltunk ki. A délután folyamán, pedig a gyönyörű színes utcákat fedeztük fel. Szerintem nagyon tetszett nekik, nekem személy szerint ez a kedvenc helyem Chilében. Vacsorára pedig a fogadóanyukám sushit vett, mert itt Chilében rengeteget esznek belőle az emberek, de nem teljesen ugyanolyan, mint az eredeti Japán. Nincsen benne nyers hal, hanem csirkét és krémsajtot tesznek bele. Szóval chilei „specialitásnak” is nevezhetnénk.

"Számomra az igazi dél-amerikai hangulatot a metrók nyújtották. Meglepő választás, nem? De Chilében nem olyan unalmas metrózni, mint Budapesten, ugyanis a kocsikban mindig van valamilyen előadás: gitáros duó, rap, de néha még opera is; sose tudod, mire számíts. Járkálnak az árusok is, mindenféle édességet, péksüteményt, innivalót árulnak. Az emberek, ha már nincs szék, simán leülnek a földre is. Ilyen lazaságot eddig még sehol sem tapasztaltam." - (Ilyés Kinga)

Azért írtam, hogy az utolsó itt töltött napon, mert másnap egy nagy kalandra indultunk: az Atacama sivatag felfedezésesére.

Atacama-sivatag 

2019. július 08. 

Sivatag, sós tóval
Január 24.-én délelőtt mentünk a reptérre Santiago-ba és a repülőjegyünk Calamába szólt, ami az Atacama-sivatagban található egyik nagyobb város. De mi nem itt maradtunk, hanem San Pedro de Atacama nevű kisváros volt az úti célunk. Mikor azt mondom, hogy kisváros, sokkal inkább egy falura gondolok, mert összesen 5600-an laknak itt, de mindig nyüzsög a sok turistától. A másfél órás út alatt, ameddig megérkeztünk a szállásunkra, a sivatagi tájat élvezhettük, ami egyáltalán nem olyan, mint, amit mindig is elképzeltem. Az emberek többségének a sivatagról a Szahara jut eszébe, a végeláthatatlan homokdűnéivel. Ezzel ellentétben az Atacama-sivatag inkább a Mars-felületre emlékeztet, minden barna, szinte ugyanolyan, szomorú, de mégis megvan a maga varázsa és elgyönyörködtet. Ez a sivatag a világ legszárazabb sivataga, szinte sosem esik az eső. Ami még meglepő volt, hogy 2400 méter magasságban voltunk. Ez mindenkire más hatással van: vannak, akiknek fáj a fejük, hányingerük van. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor coca levelet szoktak rágcsálni, ami itt legális és enyhíti a magassági betegség tüneteit. 
„Az Atacama sivatagról olvastam meg hallottam a régmúlt földrajz óráin, de soha nem gondoltam, hogy én oda valaha eljuthatok, hisz a köztünk tátongó 13.000 km-es távolság elég nyomós oknak tűnt, arra hogy még álmomban se merüljön fel az oda látogatás ötlete. De Helga nem ismervén a lehetetlent, bevállalván az egy éves chilei cserediák életet nekünk is megadta az oda utazás lehetőségét. A fogadó családja meghívott bennünket és pár napot együtt töltöttünk San Pedro de Atacamában, bejártuk a környék legnevezetesebb természeti látványosságait. " (Ilyés Annamária)

Az első estén, miután megérkeztünk a fáradtság ellenére is kimentünk sétálni. Az utcák hangulata egyből magával ragadott. A házak alacsonyak voltak, az utak aszfalt nélkül, akár egy western filmben is lehettünk volna. Az első itt töltött napunkon láthattuk, hogy az itt élők mind turizmusból élnek. A belváros utcáiban sétálva utazási irodán, éttermen és ajándékbolton kívül semmi mást nem találni. Ezen az első napon, miközben felfedeztük az utcákat mi is túrákat kerestünk, ajándékboltokba néztünk be. Majd egyszer csak hirtelen eleredt az eső. Mint említettem, mi úgy tudtuk, hogy az Atacama-sivatagban szinte sosem esik az eső, sőt vannak helyek, ahol már több, mint 100 éve nem esett… Utána néztem és van egy időjárási jelenség, amit „bolíviai télnek” neveznek, erős esőt hoz a szél Bolíviából. Igazán meglepett, mert az egész itt létünk alatt többször is eleredt az eső, és pár nappal azután, hogy elmentünk innen, le kellett zárják az utakat, mert annyit esett, hogy sárfolyó alakult ki.  

"Habár az iskolában hallottam már az Atacama sivatagról, nem igazán tudtam mire számítsak. Indulás előtt utánaolvastam pár dolognak és kerestem képeket az interneten, amik alapján sejtettem, hogy különleges helyekre fogunk eljutni, de az átélt élmények mérföldekkel felülmúlták a várakozásaimat. Olyan mesebeli tájakat csodálhattunk meg, amiket eddig csak képeslapokon láttam. " (Ilyés Kinga)

A második napunkon délelőtt egy ingyenes városnéző túrára mentünk, ahol San Pedroban körbe vezettek minket és rengeteg érdekességet meséltek a történelméről, a helyiekről és szokásaikról, valamint az őslakosokról, az atacameno emberekről, akik még mindig itt élnek, de el vannak nyomva. A chilei állam próbálta őket kiengesztelni és a közelben lévő nevezetességekből befolyó jövedelmet ők kezelhetik. Ezenkívül még jó pár kedvezményt kapnak. A reggeli sétát, majd az ebédet követően, délután az első befizetett túránkra mentünk el. A „Lagunas escondidas” nevű túrán vettünk részt, aminek a jelentése ’Elrejtett lagúnák’. Az úti célunkig 1 órás zötykölődés vezetett a sivatagban, de a táj mindent megért. Az ’elrejtett lagúnák’ sós tavak. Ilyen élményben még nem volt részem, mert a Szovátán található Medve-tónál sokkal sósabb vízben fürödtünk, nem mellesleg a sivatag kellős közepén. A fürdés után pedig fürdő ruhában sétáltunk, ami nem mondom, hogy a legkellemesebb dolog volt, mert a sós víz megszáradása után, feszült a bőrünk a sótól. A San Pedro-i túrák mindig tartalmaznak egy kis uzsonnaféleséget, ami azt jelenti, hogy a busz egy szép helyen megáll és az utasokat megvendégelik. Mi az étel fogyasztása közben a naplementét néztük meg. De nem lett volna elég kalandos az utunk, ha a buszunk kereke be nem ragadt volna a homokba. Nagy nehezen, de együttes erővel és gondolkozással sikerült kiszedni a buszt. Igazi élménynek nevezhetjük, hogy chileiek, egy izraeli és egy brazil fiatal és mi, mint három magyar a sivatag közepén egy beragadt buszt próbálunk kiszabadítani. 

A gejzírnél
A harmadik napunkon nagyon korán keltünk, mert 5-kor jött értünk a busz, amivel a második befizetett túránkra mentünk. Az oka, hogy ilyen korán kellett elindulnunk az volt, hogy ez El Tatio nevű gejzírhez vezetett az utunk, és a gejzírek csak a hidegben látszanak a maguk pompájaban. Mikor megérkeztünk és kiszálltunk a buszból majd megfagytunk. Ilyenkor reggelente mínusz fokok vannak itt. A gejzírek sem teljesen olyanok voltak, mint elképzeltem, mert nem volt túl nagy a magasságuk, de a látvány így is elképesztő, mert kb. 80 db kisebb-nagyobb gejzír található ezen a gejzírmezőn. A földre leülve, pedig a kövek melegítettek minket. A reggeli után, ami a túra árában benne volt, lehetőség volt megfürödni a termálvízben, de nem találtuk melegnek a vizet, így a séta mellett döntöttünk Anyával és Kingával. A fogadó családom fürdött, de a víz tényleg nem volt túl meleg és fáztak is benne.

„Az én személyes kedvenceim a gejzírek voltak. A táj itt legkevésbé sem hasonlított a sivatag szó hallatán mindenki által elképzelt homokdűnékkel borított látképhez, hiszen homok helyett a forró vizet kilövellő gejzíreket füves dombok és havas hegyek szegélyezték. " (Ilyés Kinga)
Mivel az idefele tartó úton, mindenki aludt és sötét volt nem vettük észre, hogy mennyire gyönyörű tájakon jöttünk. Mocsaras vidék és barna, száraz táj váltogatták egymást. Láttunk vikunyákat, amik a lámák egyik rokonai. A lámákat háziasították, így a természetben nem lehet őket megtalálni. Láttunk még flamingókat, sivatagi rókát, vad szamarakat és itteni madárfajok sokaságát. Machuca nevű kis faluban megálltunk és kipróbáltuk a lámahúst. Mielőtt valakinek megszakadna a szíve miatta, elmagyarázták, hogy ez olyan, mintha marha vagy sertés húst ennénk. Nekem maga a hús, savanykás íze miatt, nem igazán ízlett. A végső megállónk kis túra volt. Egy vízeséshez mentünk. Ebben, ami a legjobban tetszett, hogy az utat óriás kaktuszok szegélyezték. Rengeteg dolgot csináltunk, de így is már 12-re visszaértünk a szállásra.

„Lenyűgözött a városka a maga puritán mivoltával, a természet hihetetlen csodái, ahol a képeslapokat meghazudtoló módon váltakozott a kősivatag végeláthatatlan szürkesége a hatalmas kopár hegyek rozsda barnasága és az oázisok méregzöld növényzete. De sétáltunk a homokdűnék forró homok fedte talaján és fürödtünk a sivatag kellős közepén a sós lagúnákban. Megcsodáltuk a flamingókat és megmosolyogtuk a kis sivatagi rókát, aki zavarodottan állt az út szélén. Élveztük az eredeti őslakosok vendégszeretetét. " (Ilyés Annamária)


A fogadócsaládom ebéd után pihenni akart egy kicsit, de mi hárman sosem állunk meg, így elmentünk megnézni a temetőt. A délutáni program pedig biciklizés volt. A környéken sok lehetőség van kerékpártúrákra. Nagyon élveztük a biciklizést, és a felhős idő miatt kánikula sem volt. A sziklafalak mellett vezetett út nekem nagy élmény volt, viszont egy órás biciklizés után vissza kellett forduljunk, mert újra kezdett esni és nagyon erősen dörgött, jött a vihar. Így a délután további részét szuvenír nézegetéssel és vásárlással töltöttük, majd a fogadócsaládom beült egy kávéházba vacsorázni. Anyáékkal inkább az empanadat kívántuk, így megvettük és a szálláson megettünk. Nagyon megszerették ezt a chilei specialitást is. 
Az utolsó teljes itt töltött napunkon kényelmesen keltünk. Mi hárman reggeli előtt kimentünk egy utolsó sétára a városba. 1 óra körül pedig elindultunk az utolsó befizetett túránkra a Valle de la Luna-t (Hold-völgye) és a Valle de la Muerte (szó szerint a Halál-völgye, de egyes fordítások szerint a Mars-völgye) felfedezésére. Ez nagyon közel volt San Pedro-hoz, fél óra alatt odaértünk. Az első megállónk a Só-„barlang” vagy „folyó” volt, ami egy kanyonrendszer és a só különleges alakú sziklákat hozott létre.  A Hold-völgye, majd a Mars-völgye is egyaránt mesebeli volt, de nem tudok sokat hozzáfűzni, inkább képeket mutatok róla, mert ezt látni kell. 

Másnap 9-kor mentünk Calama-ba és 12.10-kor indult a repülőnk Santiago-ba. Nagyon szép utazás volt, sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtunk. A következő két napban pedig mi hárman maradtunk Santiagoban. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése