2015. július 1., szerda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (3)

III. 
A Hajó

Tonelli Sándor arcképe
Az Ultonia, amely huszonhárom napon át volt az otthonom Fiumétól Newyorkig, már 1907-ben sem tartozott a Cunard-társaság nagyobb és modernebb gőzösei közé. 1896-ban épült a Swan és Hunter-cég hajógyárában, Glasgowban. Tulajdonképen teherszállító hajónak épült, a búr háború idején átalakították és lovakat szállított az angol hadsereg részére Délafrikába, a magyar szerződés megkötése után pedig kivándorló hajó lett belőle. A járása nem volt elég nyugodt, jobb utasok azért nem szívesen használták. Igazában első osztály nem is volt rajta, csak fedélköz és második osztály, utóbbi nagyon korlátolt számú utas befogadására. Épen ezért tartozott azonban az Ultonia a társaság legjövedelmezőbb hajói közé.
Az Ultonia az én időmben kétezer kivándorló szállítására volt berendezve, ami úgy értendő, hogy ennél több nem fért el rajta.
Mikor én utaztam rajta, a hajólistán 1279 fedélközi utas, vagyis kivándorló szerepelt. Ebből a létszámból azonban magamat, bár együtt éltem a fedélköz utasaival és ők egészen jóhiszeműen magukhoz tartozónak számítottak engem is, le kellett számítanom. Nekem nem volt szándékom, hogy kint maradjak Amerikában. Pontos és lelkiismeretes számítás szerint így az Ultonia fedélközén 1278 kivándorlót vitt magával.
Egy ilyen kivándorló hajót, amely ezernél több embert visz magával, talán nem is faluhoz, hanem a tengeren úszó kis államhoz lehetne hasonlítani. A parancsnok és a tisztek a kormányzat, a matrózok és a hajó egyéb alkalmazottai az állami közegek, az utasok pedig az állam lakossága. Az első osztály az arisztokrácia, a második osztály a polgárság, vagy középosztály, a fedélköz pedig a köznép. Társadalmi összetétel szempontjából az Ultonia hiányos volt, mert nem volt igazi arisztokráciája. Egyébként azonban minden olyan szervezet megvolt rajta, amely szükséges egy állam igazgatásához: közélelmezés, egészségügy, rendőrség, pénzügy, italjövedék és posta. Csak a közoktatásügy és honvédelem hiányoztak.
A hajó jellegét természetesen a kivándorlók adták meg. Az 1278 kivándorló, akiket az Ultonia magával vitt, a hajó előrészén és farán volt elhelyezve. Elől voltak a lejárók a férfiak, hátul a nők hálóhelyiségeibe. Ezek a hálóhelyiségek irdatlan nagy termek voltak, két sorban egymás alatt, úgy hogy az alsó helyiségek már a vízvonallal voltak egy szinten. A hajó közepén volt a második fedélzet és fölötte a parancsnoki hid. Erre a második fedélzetre a kivándorlók részére fenntartott helyiségekből lépcsőn lehetett volna feljutni. Azért mondom, hogy lehetett volna, mert a második fedélzet, ahol a kiváltságos utasok és tisztek laktak, tiltott terület volt a közönséges kivándorlók számára.
Az én otthonomba, a legnagyobb hálóterembe a fedélzetről tizenöt, létrafokhoz hasonló lépcső vezetett le. Nagy, de formátlan helyiség volt, amely a hajó egyik oldalától a másikig terjedt. A világosságot számos ökörszem-ablakon nyerte, de középső része még fényes nappal is félhomályban maradt. Igazi formáját leírni nem lehet, mert itt is, ott is lecsíptek belőle egy darabot raktárak, éléskamrák, lépcsőfeljáratok, mosdóhelyiségek és a még alatta levő helyiségekbe vezető csapóajtók számára.
Ebben és a hozzá hasonló többi termekben voltak a kivándorlók ágyai elhelyezve. A teremben, amelybe én kerültem, lehetett vagy háromszáz ágy.  Az ágy négy vasrúdra erősített drótháló volt, rajta szalmazsák, kevés szalmával. Egy ágynak a szélessége pontosan hetvenöt centiméter, a hossza valamivel több embermagasságnál, úgy hogy a fejénél mindenki elhelyezhette a kofferjét is. Én elismerem, hogy a Cunard nagyon olcsón szállította a kivándorlókat és azért a pénzért, — ha jól emlékszem, kilencven koronáért, — nem lehetett fejedelmi kényelmet nyújtani, de mégis némi szépítés volt, ha ezeket az ágyakat a prospektus minden kényelemmel ellátott hálóhelyeknek nevezte.
A bűzt, amely ezekben a hálóhelyiségekben uralkodott, csak elképzelni lehet, de leírni nem. Akármelyik kaszárnya legénységi szobája szanatórium volt az Ultonia hálótermeihez képest. Legnagyobb volt azonban a bűz a mi hálótermünkben, mert ide torkollottak be a körülöttünk és alattunk levő helyiségek ajtói és mindenkinek rajtunk keresztül kellett átjárni, ha fel akart jutni a fedélzetre. Ennélfogva a mi hálótermünk, különösen mikor már Amerika felé közeledtünk és odakint erősen érezhető volt a decemberi hideg, a társalgó és kaszinó szerepét is betöltötte. A többi helyiségekből jövők, mikor hallották, hogy kint nagy a hideg, nálunk megrekedtek. Mindenki nálunk pipázott és nálunk sűrűsödött össze gőzzé, vagy gázzá száz meg száz ember lehellete, testének kigőzölgése. A szellőztetés miatt állandó veszekedések voltak, mert a publikum nem akarta elhinni, hogy a hideg levegő egészséges is lehet. Az illat, ami itt uralkodott, nem kényesebb szaglószervekkel bíró hölgyek számára volt teremtve.
A mi szobánkból indult ki a nagy utca, amely végigvezetett a második osztály helyiségei alatt az egész hajón. A nagy utca végigvonult a fedélzet alatt levő összes termeken, a hajó derekát elfoglaló ebédlőn, amelyet az angol matrózok után első naptól kezdve mindenki szalon-nak nevezett, az asszonyok osztályán és a kórháznál végződött. Rajta túl, a hajó legelején és legvégén már csak a matrózok és egyéb alkalmazottak kabinjai voltak. A nők osztályából megint feljáró vezetett a hátsó fedélzetre, ahol napközben a nők meg a gyermekek tartózkodtak.
Az Ultonia nem volt nagy hajó. A tapasztaltak, akik már ismételten megjárták Amerikát, ismerték Hamburg, Bréma, Haver és Nevjork kikötőjét és dobálóztak a hajónevekkel,, — Carmania, Slavonia, Deutschland, Kronprinz Wilhelm, Auguste Victoria, — nagyon lenézőleg nyilatkoztak róla. Az olyan magyar számára azonban, aki a Tiszán Szeged és Szolnok között közlekedő gőzösnél nagyobb hajót nem   látott, igen nagy alkotmány volt, úgyhogy tájékozódás szempontjából egészen új fogalmakhoz kellett folyamodnia.
A hosszú folyosóra és általában az ágyak közötti folyosókra az utca elnevezés volt a legmegfelelőbb. A második fedélzet volt az emelet, a hajó végén, a kormánykerék mellett emelkedett a második tiszt háza. Az árboc volt a hajó lámpás oszlopa, a kosárból pedig a matróc nézte a vizet, hogy a hajó nem ütközik-e bele valami nagy kübe. Ezt a matrócot általában a publikum igen fontos személyiségnek ítélte, mert azt tartotta róla, hogy neki kell ismerni a járást, amerre a hajónak az útja visz. Csak arról voltak eltérők a vélemények, hogy miről igazodik el, mikor nem lát egyebet, csak vizet. Mikor a prospektusban ígért tizenhat nap alatt nem érkeztünk meg Amerikába, a gyanakvó természetűek azt emlegették, hogy biztosan a kapitány meg a kosaras matróc nem tudták az utat, azért csellengtünk el olyan sokáig.
Az elhelyezkedés a hajón nagyjából nemzetiségek szerint történt. A férfiak osztályán a nagy hálótermet a magyarok foglalták el, mert ők voltak a legtöbben. Csak elszórtan akadt közöttük egy-két horvát meg délvidéki sváb. Legerősebben voltak képviselve a nagy hálóteremben a felső-tiszamenti megyék, Szatmár, Zemplén,   Szabolcs,   Borsod   és   Heves. Ezek között voltak a legtöbben olyanok is, akik már jártak kint Amerikában és értékes oktatást tudtak nyújtani az olyan grinóroknak, akik most mentek ki először szerencsét próbálni Amerikába.
Az én hálóhelyem mellett nyílt az ajtó a hajó orra felé eső szomszédos, kisebb terembe, amelynek publikuma főleg felvidéki tótokból került ki. Az oláhok és svábok zöme szintén külön kisebb szobákban húzódott meg. Az egész kivándorló társaságban ezek a svábok látszottak leginkább jómódúaknak. Volt a hajón néhány sváb család, amely nem is fedélközön, hanem második osztályon utazott. Ezek voltak a kivándorlók arisztokratái, akik csak látogatóba jöttek le néha a fedélközre a többiek közé. őket nem a szükség hajtotta a kivándorlásra, hanem a meggazdagodási vágy. A legtöbbjük nyíltan hangoztatta, hogy nem is akar hazajönni, hanem megtelepszik Kaliforniában, vagy Kanadában. A horvátok leszorultak az alattunk levő helyiségekbe, amelyek már nem teltek meg egészen. Ott kaptak helyet azok is, akiket Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban szedtünk fel a hajóra.
Különösen sokan voltak a horvátok között a likaiak. Ezt a típust már régebbi időből, a harmincegyes zágrábi vadászoknál töltött fegyvergyakorlataimról    ismertem. Fehér nadrágot, magasszárú fűzős cipőt, övet viseltek, vörös kendő volt a nyakukon, kerek kis sapka a fejükön és sokan közülök császárszakállat beretváltak ki maguknak. Ez még a néhai határőrvidéki időknek volt az emléke. Sokan közülök jól beszéltek angolul. Likában akkoriban voltak falvak, ahol már minden második ember kint járt Amerikában, sőt likai kolónia volt Patagonia legdélibb pontján, Punta Arenasban is. A magyarok a likaiakat fehér nadrágjukról Kukorica Jánosoknak hívták és azt mondták róluk, hogy olyan szakálluk van, akár a császárnak, pedig olyan buták, hogy cukszfirernek se volnának jók. Ez a kritika egyébként egy cseppet sem volt igazságos és csak onnét eredt, hogy nem értették egymás nyelvét. Én a katonai emlékek alapján közelebb állottam hozzájuk, mint a fedélköz nagy tömege, törtem a nyelvüket és sokkal tudtam angolul is beszélni. Mondhatom, nem egy meglepően intelligens embert ismertem meg közöttük.
... Az Ultoniáról kétféle emléket hoztam magammal, élőket és életteleneket. Az élő emlékek voltak kivándorló társaim, az élettelenek pedig maga a hajó és a tömérdek felírás, firkálás, mellyel a volt utasok és az én útitársaim jelenlétüket megörökítették. Ahol valami világosabb felület volt az Ultonián, fal, fehérre   festett   légkürtő,   parancsnoki   híd   alsó része, az mind áldozatul esett útitársaim firkáló szenvedélyének. Akinek ceruzája, vagy krétája volt, az irt, vagy rajzolt, akinek bicskája volt, az vésett és faragott. Egyéb szerszám híjján egy szög is jó volt arra, hogy valaki a nevét a befestett vaslapra rákarcolja.
Rajzok és szövegek a legtarkább összevisszaságban sorakoztak az Ultonián egymás mellett. Fókaformájú nők, katonák, a kapitány karrikaturája, átszúrt szívek, gőzösök és vitorlás hajók, felismerhetetlen fajú vadállatok, kezdőbetűk, kezdetleges versek, trágárságok, visszaemlékezések, — kinek-kinek milyen volt a művészi és költői ihlete. Az emberi ábrázolásoknak az volt a sajátosságuk, hogy mind profilban voltak rajzolva és gyakran az arcnak ugyanazon az oldalán viselték mindakét szemet. Alkotó művészeik még nem jutottak el a plasztikus ábrázolás technikájáig. Valaha az ősember is ilyen motívumokkal indulhatott el művészi fejlődésének   útjára.
A szövegek között találtam mindenféle nyelvűt, magyart, németet, olaszt, szerbet, horvátot. Még angol szöveg is akadt a bur háború idejéből. Akárhány a matrózok közül is megörökítette az emlékezetét. Egynémelyik útitársamnak felirati tevékenységét le is másoltam noteszembe.  Az egyik nagy,  ékíráshoz hasonló betűkkel karcolta ezt a visszaemlékezést a második fedélzetre vezető lépcső alatt a hajó fehér falára: »Bihar Diótszegi Farnatak Gábor itt volt 1907 december 10-zedikén. Fene egye meg ezt a Hajót. Isten veled Magyarország, nem gyüvök többet Vissza.«

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése