2013. június 9., vasárnap

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (8)

Egész reggel az úti előkészületekkel voltunk elfoglalva. Lebontottuk a bivákot, és becsomagoltuk hátizsákjainkat. Sátrakat, hálózsákokat, ruhát, felszerelést (köteleket, mászóva-sakat, biztonsági hevedereket, karabinereket, kampókat, kalapácsokat), élelmiszert, primusz főzőket, benzint, sőt a benzinfőzők tehermentesítésére fát is vittünk. A szemetet is össze kellett takarítanunk a bivák területén. Csak tíz óra tájban sorakoztunk fel. Vagy inkább hatalmas hátizsákjaink sorakoztak fel, mi pedig szerényen melléjük álltunk.

Alekszandr Alekszandrovics körbejárta a sort, és egyenként megpaskolta a hátizsákokat, így ellenőrizte a csomagolást. Fontos, hogy a hátizsák hátunkkal érintkező oldala sima és puha legyen.

- Mit is mondjak nektek? Az Akszájra megyünk, a Korona alá, hogy ismerkedjünk a hóval és a jéggel. A táborhelyünk 3200 méter magasan lesz, edzést pedig 3800 méteren tartunk. Szép a táj, igazi hegyeket láthattok majd, ha szerencsénk lesz az időjárással. De ülhetünk fent akár egy hétig is úgy, hogy ködön és esőn kívül semmit sem látunk. Közben akklimatizálódunk, alkalmazkodunk a magassághoz. Nem lehet az Akszáj kihagyásával azonnal a csúcsra indulni. Hátizsákokkal nehéz menetelni, de nincs mit tennünk. Felesleges holmit nem viszünk magunkkal. Csak a legszükségesebbet. Oda senki sem hozhat utánunk sátrat, kenyeret, kását vagy kötelet. A hátizsákot nem vállon kell vinni, hanem háton, helyesebben a keresztcsonton, másként nem jutunk vele messzire. Tehát homorítsatok így, kicsit hajlítsátok be a derekatokat és a hátizsák máris jól, kényelmesen fekszik rajta, a vállak pedig csak támasztják. A szokásos tempónkban megyünk. Ötven percet menetelünk, tíz percet pihenünk. Aki tud, tegyen még hátizsákjának zsebtakarója alá két-három hasáb fát. Fent szükségünk lesz rá. Mindenkinek megvan a sötét szemüvege? Akinek nincs, az máris itt maradhat. Kivétel nélkül. Bizonyára tudjátok, hogy aki sötét szemüveg nélkül jár a havasokban, elveszti látását. Később persze visszanyeri. De megvakulni, akár csak három napra is, kellemetlen dolog. Van kérdésetek? Hátizsákokat felvenni, induláshoz elkészülni. Valerij Georgijevics zárja a sort.

Mintha nem is haladna, hanem csak egyik lábáról a másikra állna csapatunk. Hosszú fényes testével egy hatalmas, fantasztikus csúszómászóhoz hasonlít, amelyik ízeit ringatva, lassan tekerődzve mászik fel a hegyre.
Ha még mielőtt az alpinista csoporthoz csatlakoztam volna, meglátok egy ilyen csapatot - miközben a szakadék mentén sétálgatok, vagy sziklán üldögélek -, elcsodálkoztam volna: mire való ilyen súlyokkal felvánszorogni a hegyre? Valószínűleg részvétet éreztem volna irántuk, és okvetlenül eszembe jutott volna a közismert dalocska: „Okos ember hegyre nem megy, az okos megkerüli a hegyet." Együttérző tekintetemmel elkísértem volna a felmálházott embereket, aztán kényelmesen és fölényem tudatában botommal kopogtatva a köveken leereszkedtem volna a zúgó patakhoz.
Most már én is itt menetelek a csapat élén, Alekszandr Alekszandrovics nyomában, és azt hallgatom, hogyan lélegzik mögöttem Olja. Nehezed szedi a levegőt, akárcsak én. Hátranézek a többiekre, a sorban lépkedő kislányokra: ők sem sétaflkálnak, homlokuk, orruk nekik is izzadságcseppékben úszik. Ha a kislányok is bírják, Olja is bírja, nekem is mennem kell tovább.

Szomjúságot nem éreztem. A túra végéig a lábaimat sem. Eleinte csak a vállaimra figyeltem. Valóban hasogattak. Megpróbáltam a hordszíjat kicsit jobbra, kicsit balra tolni, de ez öncsalásnak bizonyult. Igyekeztem akaratom megfeszítésével elfeledkezni fájó pontjaimról, ami majdnem sikerült is. De gondolataimat a bal karom irányította magára, amely a vállban való túlerőltetéstől teljesen elzsibbadt egészen az ujjam hegyéig úgy, hogy ha meg akartam érinteni vele az orromat (hogy letöröljek egy izzadságcseppet), akkor a fülemet vagy a számat találtam el. A bal karom elvesztette érzékelő- és koordinálóképességét. Egy ideig éreztem a hátamat is, de hamar megszoktam. Általában azt mondhatom, hogy az első emelkedőig semmim sem fájt, a bal karom kivételével. Az emelkedőn kezdett el rendetlenkedni a tüdőm, a mellem, a légzésem, a gégefőm, minden szervem, ami csak kapcsolatban áll a levegővétellel. Egyszóval jelt adott magáról a levegő, amint ritkább lett. De addig még volt két pihenő.

- Ha leveszed a hátizsákod, úgy érzed majd, hogy szárnyaid nőnek, és fel tudnál repülni! - vigasztalt Alekszandr Alekszandrovics.
Mikor végre megállt, és arccal a csapat felé fordulva bejelentette a pihenőt, levettem a vállamról a hátizsákot, és néhány pillanatra valóban súlytalanná váltam. A sor végén haladók még a pihenőhely felé igyekeztek, mikor én már hátizsákomhoz dőlve ültem, és örültem, hogy legalább egy percet nyertem. A bal karomról elfeledkeztem, közben feléledt, egyesült szervezetem többi részével, és feloldódott benne.

- Ehettek két-három szem cukrot - közölte velünk vezetőnk. - Jobb, ha szopogatjátok. Egyenesen a vérbe kerül. Minden cseppje drága.
(...)
Tehát az első pihenő alatt elszopogattunk két szem cukrot, megettünk egy almát, és mentünk is tovább.
Nehéz túrák közben a tízperces pihenők kimondhatatlanul boldog percekkel ajándékozzák meg a hegymászókat, amikor megállhatnak, és levehetik vállukról a menetsúlyt, de a szünet befejeződésének kínzó pillanatát nem kerülhetik el, amely túlságosan is gyorsan bekövetkezik. Akkurátus amerikai kutatók megállapították, hogy a tíz percnél hosz-szabb szünet (bármilyen munkáról is essék szó) megengedhetetlen, mert a szervezet elernyed, elpuhul, és minden lejárt perccel egyre nehezebb lesz folytatni a munkát vagy a túrát. Az embert elfogja a lustaság, nincs kedve mozdulni sem. Minél tovább tart a pihenő, annál kevésbé akar elindulni.

A sípszó pontosan kimérte a tíz percet. „Hátizsákokat felvenni. Induláshoz elkészülni."

Már magunk mögött hagytuk azt a mormotáktól lakott füves magaslatot, amelyet a fűlejtők és törmeléklejtők tanulmányozása idején küzdöttünk le. Nagyon mély szakadék szélén haladtunk, amelynek fenekén gleccserpatak zuhogott felénk. A víz a földi gravitáció örök törvénye szerint igyekezett a köveken bukdácsolva, gleccserforrásánál egyre lejjebb és lejjebb a szakadék lejtőjén - a fűre, a völgybe, a tengerbe kívánkozva. Hogy egyesüljön más folyókkal, hogy kiöntsön sík vidéken, hogy amíg csak lehetősége nyílik rá - egyre lejjebb és lejjebb áramoljon.
A második pihenő után kezdődött az, amit még a szabadtáborban emelkedőnek neveztek. A moréna (kőhalmaz) olyan magasra emelkedett meredeken fölfelé, hogy nem láttuk a végét. Balra kanyarodott egy sziklavonulat mögé hú-
zódva, és majdnem a zenitre célzott, mint egy felszállás előtti rakétafelgyorsító berendezés.
Általában, technikai szempontból nézve, jó morénán nem nehéz haladni. Kőről kőre lehet lépni, majdnem úgy, mint a lépcsőn. De a hátizsákom lefelé húzott, én viszont fölfelé emeltem. Ez a két egymással ellentétes irányban ható erő hasogatta a tüdőmet. Nem volt elég levegőm. Sűrűn, szaggatottan, betegesen lélegeztem. „Hangosan" szedtem a levegőt. Nyitott szájjal kapkodtam utána, a moréna pedig egyre emelkedett és emelkedett, mind meredekebben és meredekebben. Egyelőre még tartózkodtam a hegymászásnak attól a szégyenletes módjától, hogy a karommal is segítsek magamnak. El is mosolyodtam rögtön, mert „a négykézlábon való emelkedés" nevetségesen is hangzott volna. A legkritikusabb pillanatban, mint mindig, elérkezett a megváltás. Vezetőnk arccal a csapat felé fordult, megállt, és pihenővel ajándékozott meg bennünket. De kibírom-e a következő emelkedőt?
- Nincs panasza senkinek? Ki az, aki nem tud tovább jönni? Ki nem tudja vinni a hátizsákját? Olja, milyen a közérzeted?
- Jó - mondja Olja, és közben a földet nézi.
- Még egy jó kis emelkedő, aztán már könnyebb dolgunk lesz. Hátizsákokat felvenni!

Légzésem, amely a tízperces pihenő alatt kissé megnyugodott, már az első húsz lépés után felgyorsult. Hát ezt a jó kis emelkedőt nem fogom kibírni, legalábbis négykézlábra esés nélkül nem.

A kövek között váratlanul képtelen tárgyak bukkantak fel. Furnérlemezből készült plakát egy kőbe vert boton: „Vége a lökdösődésnek". Vasútállomásokon láttam ilyeneket. Mellette egy oszlopon kör alakú vasdarabka nagy A betűvel. Autóbusz-megállóhely jelzése. Tréfacsináló alpinisták cipelték ide ezeket a tárgyakat lentről, azért, hogy az olyan kezdők, mint mi is, erejük fogytán elmosolyodjanak és új erőre kapjanak.

Még ötven lépést sem tettünk meg a pihenő után, amikor Alekszandr Alekszandrovics valamiért ismét megállt. Hosszúkás, szűk térséget pillantottunk meg egy függőleges szikla és a morénavonulat közé zárva. Mellette a szikla lábánál patak zuhogott lefelé, és a vízesés fehér organdija ömlött le a fekete kőlapokon.
Ez is a hagyományos tréfák közé tartozik: azt mondani pihenőkor, hogy még egy jó kis emelkedő áll előttünk, és öt perc múlva pedig éjjeli szálláshelyül szolgáló térre vezetni ki a csapatot.
- Hátizsákokat levenni, sátrakat felverni! Gyerünk mosakodni és ebédet főzni, vége a lökdösődésnek!


(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése