GARAMI LÁSZLÓ: Tiszteljük a csörgőkígyók magánéletét!

Kutasi Kovács Lajos, az Indián

Hallottam valahol, valakitől, hogy a négerek fehérnek születnek, csak néhány óra múltán kezd sötétedni a bőrük. Azután megtudtam valahol, valakitől, hogy szó sem igaz az egészből. Az ellenben igaz, hogy amikor az Indián megszületett – ez 1920-ban történt, méghozzá nem valamelyik amerikai rezervátumban, hanem a Séd-parti városban, Veszprémben –, semmiféle gyanús jel sem utalt arra, hogy a rézbőrűek tábora egy fővel gyarapodott volna.
Az sem volt különösebben feltűnő, hogy a gyermekké, majd kamasszá cseperedett Indián nem is olvassa, hanem szinte falja James Fenimore Cooper és az akkoriban még May Károllyá magyarosított Karl May indiánus-regényeit, a „Vadölő"-t a „Bőrharisnyá"-t, „Az utolsó mohikán"-t, illetve a Winnetouról és hű társáról, Old Shatterhandról szóló történeteket. Nem volt feltűnő, mert a többi gyerek is – kivéve, természetesen, a gyengébb nemhez tartozókat – ugyanezeket a könyveket bújta, megtoldva a listát még Verne „Gyula" magyarul megjelent műveivel.

Az első igazán gyanús jelre Schuler tanár úr, a második gimnazista Indián osztályfőnöke figyelt föl.
– A latin könyvemben, máig emlékszem reájuk, gyönyörű illusztrációk voltak: a hadokló gallus; Mucius Scaevola, amint jobbját a lobogó láng fölé tartja; Numa Pompilius, amint éppen megalapítja a papi rendet; na és persze Claudius Caesar Germanicus, azaz Nero császár, amint gyönyörködik Róma pusztulásában. Én meg ezeket, egytől-egyig valamennyi illusztrációt, átrajzoltam indiánnak. Amikor ezt Schuler tanár úr fölfedezte, azonnal a nyakamba sózott egy osztályfőnöki megrovást.
Osztálytársai pedig attól kezdve így nevezték: „Kovács, az indián". Aztán lekopott a Kovács is, a Lajos is, és maradt csak az Indián, de most már nagy I-vel. Az igazság kedvéért azonban rögtön hozzá kell tennem: a ragadvány-névért az érintett sohasem haragudott. Számára ez nem csúfnevet jelentett, hanem inkább egy álom, vágy (vagy tán törekvésnek nevezzem inkább?) tudomásul vételét, elismerését. És hogy ebben Kutasi Kovács Lajosnak, azaz az Indiánnak volt igaza, azt bizonyítja egy néhány évvel ezelőtti látogatása Öskü község plébánosánál.

A plébánossal, az egykori osztálytárssal vagy negyvenöt esztendeje nem találkozott, azóta nem, hogy elhagyta a piaristák veszprémi tanintézetét. Nem csoda hát, ha az ösküi pap első látásra nem ismerte föl. Sőt még akkor sem emlékezett, amikor a látogató bemutatkozott: „Hát én vagyok a Kovács!" De amikor elhangzott a szó: „Indián", a plébános úr azonnal „kapcsolt". „Hát persze! Te rajzoltad át a haldokló gallust haldokló indiánussá!"
Ezek szerint a latinok „elindiánosítása" nemcsak Kutasi Kovács Lajosban hagyott mély nyomot, hanem mindazokban, akikkel a piarista gimnáziumban együtt okították. A legtöbb gyerek, kamasz, mire ifjúvá serdül, túlteszi magát az efféle romantikus vágyakon. Száz közül kilencvenkilenc így van vele. Az Indián azonban századik volt.
– Tizennyolc éves voltam már, és még mindig világutazó szerettem volna lenni. Vagy őserdőkutató. Vagy tigrisvadász. Még levelet is írtam a budapesti brazil konzulátusra, s kértem, tájékoztassanak: hogyan lehetne egy amazonasi expedíciót szervezni. És Némay Ferenc, a tiszteletbeli brazil főkonzul udvariasan válaszolt. Szép rendre fölsorolta, mi szükséges egy ilyen expedícióhoz: részletesen kidolgozott tudományos tervek, a szakkörök pozitív véleménye, no és persze fölszerelés.
De akkorra Kutasi Kovács Lajos nem volt már „Indián". Igaz, csak átmenetileg nem. 1938-ban felsőkereskedelmi iskolába járt, s diáktársai így beszéltek róla: „A Kovács, aki Brazíliába készül." Ezt egyébként tanárai is tudták. Egyiküknek szava járásává is lett, ha a felelésre kiszólított Kovács néma maradt: „Sebaj, fiam. Majd megtanulja Brazíliában, igaz?"
Rá egy esztendőre azután már szó sem volt Brazíliáról. Elmúlt a szép tervek-vágyak időszaka. Kitört a második világháború, s a valóság nem kedvezett az álmoknak.
A háború végén azonban Kutasiék – Kovács Lajos, felesége és Szabolcs fia – kisodródnak Nyugat-Németországba, és négy év várakozás után, a Zsolttal és Ildikóval akkor már öttagúvá gyarapodott család 1949-ben áthajózik az Újvilágba, a rég áhított Brazíliába.
De mit csinálhat egy újságíró – mert 21 esztendős korában újságírónak állt be Veszprémben Kutasi Kovács Lajos, aki ráadásul a portugált se beszélte – három kisgyermekkel a vadidegen országban?
– Sao Paulóban festőként kezdtem a pályafutásomat. Képeket készítettem és adtam el képkereskedőknek. De nem sokáig. 1950 áprilisában már a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztői székében ültem, s ezt a lapot szerkesztettem aztán 1967-ig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez a lap valami nagy barátsággal viseltetett az új Magyarország iránt. De ötvenhat után bennem megváltozott valami: emberként is, lapszerkesztőként is kezdtem másképp megítélni az itthoni eseményeket, mint ahogyan azt az ottani emigráció elvárta volna tőlem. A döntő fordulat akkor következett be az életemben is, az elveimben is, amikor barátságba keveredtem doktor Bródy Sándorral, a volt szociáldemokrata képviselővel. Ő volt az, aki engem teljesen átformált, hogy úgy mondjam, a helyes irányba fordított. Addig-addig, amíg én, szinte anélkül, hogy észrevettem volna, egyszer csak a másik oldalon találtam magamat.(...)

Ekkor 1964-et írtunk, s ettől kezdve számított Kutasi Kovács Lajos a jobboldali körökben „árulónak, zsidóbérencnek, bolsevik ügynöknek". És körlevél ment a Sao Paulo-i magyar kolónia tagjaihoz: ezt az embert pedig ki kell golyózni! Az offenzíva azonban lassan-lassan gyengült, majd abba is maradt. És nemcsak azért, mert nem egyedül Kutasi Kovács „állt át", hanem a korosztályából még sokan mások, volt zászlósok, hadnagyok, főhadnagyok, értelmiségiek; és nemcsak azért, mert az emigrációban is minden csoda csak három napig tart. Ahogyan távolodott a jobboldaltól, a politikától, úgy ébredt rá: hiszen ő most Brazíliában van!, közel az őserdőkhöz!, közel az indiánokhoz! És közben egyre közelebb került az akkori brazil élethez, a brazil valósághoz. Amit elősegített az is, hogy 1962-ben egy nemzetközi sajtóiroda brazíliai igazgatója lett, és így „hivatalból" is fel kellett fedeznie, meg kellett ismernie az országot, amelyben élt. Még valami: egyre mélyült barátsága Ajtai Dezsővel, a campinasi egyetem antropológiai professzorával. A professzor meghívta Kutasi Kovács Lajost az éppen akkor szervezett expedíciójára.
Ekkor következett be a második rádöbbenés: „Hiszen én nem azért jöttem Brazíliába, hogy itt egy magyar lapocskát szerkesszek, hanem hogy az indiánokkal megismerkedjem!"
Persze, találkozott és megismerkedett már addig is épp elég indiánnal az egykori „Indián". Csak éppen nem olyanokkal, amilyenekről a May- és Cooper-könyvekben olvasott. Szálas-izmosokkal, tomahawkjukat forgató harcosokkal, fejükön csodálatos tolldíszt viselő hősökkel.
– Sao Paulóban láttam meg az elsőt, még az ötvenes években. Az Avenida de Ipirangán, ezen a gyönyörű sugárúton, amely tele van szebbnél szebb szállodákkal, éttermekkel, üzletekkel. Ő is az egyik szálloda, a Lord Hotel bejáratánál kuporgott, szakadozott rongyokban, és íjakat, nyilakat árult. Megrázó találkozás volt! Mert akkor már jól tudtam, hogy ők, a tupi-guaranik népesítették be a XV-XVI. században az egész tengerpartot. Több, mint tízezer harcosuk volt, akik mint a pelyhet söpörhették volna a tengerbe a portugálokat, ha nem kötnek békét velük, és ha nem bíznak meg bennük feltétel nélkül. így meg él, vagy inkább vegetál néhány száz tupi-guarani a civilizáció peremén. Képtelenek asszimilálódni, de már törzsi kapcsolataik is sorvadoznak. Két világ határán egyensúlyoznak, de már egyikhez sem tartoznak.
Amikor a portugálok partra szálltak Brazíliában, az ország mai területén mintegy négy-ötmillió indián élhetett. Ma kétszázezret tartanak számon. Igaz, indiánnak csakis az számít, aki még ma is törzsi közösségben él. De kevés az olyan brazil, akiben legalább egy cseppnyi indián vagy néger vér ne folyna. Mert a portugálok keveredtek az indián őslakosokkal, később pedig az Afrikából behurcolt néger rabszolgákkal és utódaikkal. Kutasi Kovács Lajos kisebbik fia, Zsolt, például brazil leányt, mégpedig úgynevezett „négyszázéves családból" valót vett feleségül, akin határozottan felismerhetők az indián vonások. Mondta is a fiú: „No, apa, ha benned nincs indián vér, az unokádban már van!"
Nem hiszem, hogy ezek után kérdéses lenne, vajon melyik az unokák közül az „Indián" kedvence. Kérdés viszont az, hogy Kutasi Kovács Lajos érdeklődése, vonzalma az indiánok iránt milyen reagálást váltott ki a másik oldalon. Magyarán: viszonzott vagy viszonzatlan „szerelemről" beszélhetünk-e?
Ahogyan ő mondja: is-is. A dél-amerikai indiánokkal nem sikerült közeli-bizalmas kapcsolatba kerülnie. Már csak azon egyszerű ok miatt sem, mert a tupi-guaranik vagy az arawakok a portugált nagyon gyatrán beszélik, tehát hiányzott a kapcsolatfelvétel első és legfontosabb feltétele: a közös nyelv. Más a helyzet az észak-amerikai indiánokkal. Ők – akár a városokban élnek, akár a rezervátumokban –, műveltebbek, általában jól beszélik az amerikai angolt, annak ellenére, hogy az angolszászok vagy a kanadai franciák és az indiánok nem keveredtek, nem házasodtak egymás között. A mai észak-amerikai indiánok is nagyon tudatos népcsoport: gondosan őrzik szokásaikat, nyelvüket, rítusaikat, és nem kívánnak beolvadni a fehérek társadalmába. De az a tény, hogy meg tudták magukat egymással értetni, lehetővé tette, hogy az indiánok és az „Indián" közel kerüljenek egymáshoz.
– Ez a közeledés négy lépésben történt. Az első északamerikai indiánnal valamikor Bostonban találkoztam, a földalatti megállójánál. Megszólítottam, elmondtam, ki vagyok, hogy gyermekkorom óta vonzódom az indiánokhoz, ő pedig ott, helyben, emberek ezreinek szeme láttára, eljárta nekem a barátság-táncot. Ez volt a kezdet. A második lépést az jelentette, hogy részt vettem egy indián pow-pow-on. Ezen a „pauau"-nak nevezett ünnepségen ismerkedtem össze egy házaspárral, az asszony navajo, a férfi pueblo indián, és Hajnalcsillag a neve. A pow-pow egyébként algonkin eredetű szó, és eredetileg azt jelentette, hogy varázslat, amely megvédi a törzset a járványoktól és az ellenséges fegyverektől. Mai jelentése inkább az, hogy barátság, együvé tartozás. A harmadik lépés: összeismerkedtem egy sziú főnökkel, Vörös Hajnallal, aki 1980-ban, amikor Kaliforniában jártunk, engem a sziú törzs tagjává fogadott, indián nevemet is ezen a szertartáson kaptam. És végül a negyedik lépést 1986-ban tettem meg, amikor Hajnalcsillag a testvérévé fogadott. Ha a múlt században élnénk, olyanok lennénk, mint Cooper regényében a Vadölő és a Nagy Kígyó. De a XX. században élünk, így hát nem harcolunk a sápadtarcúak ellen.
„Ettől fogva mi testvérek vagyunk – mondta a szertartáson Hajnalcsillag. – Ha rád gondolok, látni foglak, és hallom majd a hangodat, és ha te rám gondolsz, te is látsz majd, és hallani fogod a hangomat." És Wan-bli We-yah-kah, azaz Sastoll, azaz Kutasi Kovács Lajos állítja: így igaz. Indián testvére egyébként végigharcolta az USA katonájaként a második világháborút, s meglehetősen polgári foglalkozást űzött nyugdíjba meneteléig: a postán dolgozott. De előtte is, azóta is hetenként rendszeresen találkozik törzse tagjaival, és ezeken az összejöveteleken eltáncolják a maguk táncait, eldalolják a maguk dalait, csinálják a maguk rítusait.
Az a bizonyos testvérré fogadás Új-Mexikóban történt, a Jemez pueblóban. (A pueblo – ahogyan Kutasi Kovács „A mohikánok visszatérnek" című könyvében kifejti – spanyol eredetű szó, és hármas jelentéstartalmat hordoz. Falut, települési helyet jelent először, másodszor lakóházat vagy épületet, harmadszor pedig pueblóknak nevezik a hosszú-hosszú századokkal ezelőtt letelepült földművelő törzseket is.) Hajnalcsillag és családja Massachusettsből Új-Mexikóba utazott, „felcsomagolta" a Kutasi Kovács famíliát, és elvitte őket a pueblóbeli rokonokhoz. így tehát Sastoll nem úgy érkezett az indiánok közé, mint idegen turista, hanem mint a testvérük testvére. Az indiánokkal együtt ettek és ittak, laktak és éltek. Részt vehettek egy olyan csodálatos szertartáson is, mint a tavaszi kukoricatánc, amit tilos fotózni, filmezni, magnószalagra fölvenni, de kívülállóknak még megtekinteni sem szabad, olyan szent ez a rítus, amelyre vagy ezer indián táncos vonult föl, hogy e szertartással kikönyörögje vagy kikényszerítse a szellemektől a jó kukoricatermést.
A kukoricatánc színhelye egyébként a San Felip-i pueblo volt, időpontja pedig május elseje, azaz a település védőszentjének, Szent Fülöpnek a napja. Szellemek és védőszent – hogyan férhetnek meg ezek egymással?! Megférnek. Az indiánok – ahogyan Kutasi Kovács Lajos több művében is magyarázza – természetvallásúak, s a természeti erőket sok-sok szellemben testesíti meg képzeletük. És bár az új-mexikói indiánokat annak idején a spanyolok megtérítették, ez a katolicizálódás számukra csak annyi volt, hogy az indián szellemek száma a keresztény hitvilág szentjeivel tovább gyarapodott.
– A szertartás katolikus része abból állt, hogy a San Felip-i pueblo indiánjai kihozták a templomból Szent Fülöp szobrát, felállították egy tábori oltár-féle talapzatra a szabadban, és aztán elkezdték körülötte táncolni a teljes napon át tartó ősi rituális táncokat. Amikor aztán a Nap lement, megint fölemelték a szobrot, és nagy lövöldözés közepette visszavitték a templomba. Tehát egy vékonyka felszíni keresztény máz alatt mélyen-mélyen, de nagyon elevenen él az ősi indián hitvilág. És ebben a hitvilágban egészen más az értékrend, mint a fehérek vallásaiban. Náluk nem az ember a teremtés koronája, és a többi teremtmény nem azért él, hogy az embert szolgálja. Az indiánoknak a madarak: szárnyas testvérek, és a többi állat is testvér. Ha az indián kénytelen megölni egy állatot, utána rögtön ki is engeszteli. Éppen úgy, mint amikor egy fát kivág, azt is ki kell engesztelnie. Megkockáztassam az állítást, hogy ők, az indiánok az első ökológusok?

Lehet, hogy Sastoll kissé elfogult az indiánok iránt, akik testvérükké fogadták? Hallatlanul sokoldalúaknak, művészlelkeknek tartja például őket. Az egyik gyöngyhímzést csinál, a másik bőrmunkát, a harmadik farag, a negyedik fest, az ötödik ékszert készít, a hatodik kerámiát. Testvérbarátja Hajnalcsillag például – szerinte – valóságos ezermester és művész-polihisztor. Ismeri és eljárja a legkülönbözőbb törzsek táncait, és nemcsak kiváló táncos, hanem gyönyörű ékszereket is készít. Azután nagyszerű fafaragó. Olyan totemoszlopot szobrászolt például, hogy rögtön lecsapott rá az egyik nagy amerikai múzeum.
De miért lenne baj, ha valaki vagy akár valakik – néhány ember – az indiánok mellett elfogult, nem pedig ellenük, mint a legtöbb fehér Amerikában?! Talán ezért is lát rajtuk (vagy beléjük?) Kutasi Kovács Lajos valami állandó, letörölhetetlen szomorúságot, amely nem a jelenben, hanem a múltban gyökerezik. És az ok: érzik, tudják, hogy népükkel valami borzalmas és helyrehozhatatlan  igazságtalanság történt. „Népirtás!" – mondja Kutasi Kovács. És furcsállja, s föl is háborítja, hogy az amerikai fehérekben nyoma sincs emiatt a lelkiismeret-furdalásnak. Nem tudom, igaza van-e. Nem hiszem. Hiszen a bűnt nem a mai jenkik vagy a mai kreolok követték el, hanem az őseik. De ő csak köti az ebet a karóhoz: „Akárhogyan is van, én mégis szégyenkezem, és nemcsak az indiánok, hanem a Brazíliában élő feketebőrűek előtt is, pedig mi, magyarok, igazán nem vettünk részt ezekben a zsíros rabszolga-üzletekben". Aztán, mintha mentegetni-magyarázni szeretné fölindulását, keresni kezdi a racionális okokat: miért és hogyan került ilyen közel az indiánokhoz? Hiszen erre a kérdésre a gyermekkori olvasmányok és álmodozások nem adnak kielégítő választ.
– Talán mert magyar vagyok, és bennünk, magyarokban van valami Ázsiából magunkkal hozott és máig megmaradt tulajdonság, amit az indiánok megéreznek. Meg sem kell szólalnunk, bárhogyan vagyunk is öltözve, lerí rólunk: nem angolszászok állnak előttük. Ez az egyik szál, ami összeköt bennünket. A másik: én is idegenként kerültem bele a brazil világba, s éltem ott 21 éven át, tulajdonképpen két kultúrában. Ezért jobban ráérzek arra, mint egy odavaló, mint egy bennszülött brazil vagy jenki, hogy mit jelent az indiánoknak két kultúra között élni. Hogyne érteném én meg azt az indiánt, aki benne élve az amerikai tengerben, igyekszik minden áron megőrizni a maga „arcát", a maga kultúráját, hiszen én is, bekerülve abba a brazil világba, amit egyébként nemcsak szeretek, hanem csodálok is, igyekeztem megőrizni a magyarságomat, az anyanyelvemet, a hazulról hozott kultúrámat, sőt mindezt megpróbáltam továbbadni a gyermekeimnek is. Pedig nem titkolom: Brazília nekem valóban második hazám lett!

Mégiscsak különös: az ember, akinek két hazája is van, egy harmadik országban, Angliában él! Az indoklás: „Családi körülményeim miatt". Ez persze, kissé (vagy nem is kissé) csalóka magyarázat. Hiszen Szabolcs, az elsőszülött fiú, Amerikában, Kaliforniában telepedett meg, és bár rákkutató, örökölte apja szenvedélyeit. Magyarságtudatát elsősorban: gyakran jár haza, részt vett az orvostalálkozón, a rákkongresszuson. És állítja: szívének fele magyar, a másik fele pedig megoszlik az Egyesült Államok és Brazília között. De örökölte apja indiánbarátságát és gyűjtőszenvedélyét is. Együtt utaztak Arizonába és Új-Mexikóba, s ha Kutasi Kovács Lajos expedíciót szervez, akkor együtt kerekednek fel. Arizonában például négyezer kilométert autókáztak a navajók és a hopik között, fölkeresve az ősi sziklavárosokat, 1986-ban pedig, ugyancsak együtt, Albu-querquébe repültek, hogy megnézzék az egyik legősibb indián települést.
Zsolt, a kisebbik fiú, pedig éppen Brazíliában él. Az USA-ban végzett ugyan, de azután sietett vissza Délre, hogy a Sao Pauló-i egyetemen megszervezze a bioelektronika tanszéket. Egyébként nagy természetbarát, ami nyilvánvalóan apai örökség. Szóval: Brazília, az unoka, akiben indián vér is van, nem beszélve az USA délnyugati részében élő indiánok elérhető közelségéről - mindez azt indokolná, hogy a Kutasi Kovács házaspár sürgősen tegye át székhelyét - családi okokból is - valahová Amerikába, vagy Északra vagy Délre.
Angliában csak Ildikó él a férjével, Vásáry Tamással, s amikor elcsodálkoztam: miért nem érzem én magam vendégnek Kutasi Kovácséknál, a háziasszony azonnal rávágta: „Mert vendégnél vendégeskedik! Tudniillik mi is vendégek vagyunk Vásáryéknál." Egyébként Ildikó is jócskán rendelkezik apai örökséggel: néprajzból doktorált, és doktori disszertációját Magyarországon csinálta.
Mindezt számbavéve, kimondom, ami a szívemen, az a számon: ez az angliai letelepedés vagy vendégeskedés tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy Kutasi Kovács Lajosnak legyen ürügye az ide-oda repdesésre.
A „gyanúsított" élénken helyesel:
– Pontosan! Amikor egyszer a szemünkre vetette valaki, hogy gyökértelenek vagyunk, a feleségem így vágott vissza: „Szó sincs róla! Nekünk léggyökereink vannak!" És ezek messzire nyúlnak: Magyarország és Brazília talajába is kapaszkodnak. Én pedig, afféle globetrotterként, családi látogatások ürügyén örökké úton vagyok, vándorolok országról országra, világrészről világrészre. És lám, a gyermekeink ezt a vándormadárkodást is örökölték. Vásáryék például most éppen Kanadában vannak. De még az unokáim is: a kaliforniaiak már mind jártak Magyarországon, a két idősebb nyári anyanyelvi táborban is volt. A nagy azt írta iskolai dolgozatában, hogy élete legemlékezetesebb élménye éppen ez a magyarországi tábor volt. A hozzátartozói közül meg engem tart legérdekesebbnek, „mert a nagyapa az indiánokkal foglalkozik, és mert író".
Jót nevet, hogy lám: ilyenek a gyerekek, mert valahogyan leplezni szeretné meghatottságát, ellágyulását. Ha megjelent is beszélgetésünk idejéig összesen 16 könyve -11 az emigrációban, öt idehaza –, kettő pedig éppen kiadás előtt áll, mindez a dicsőség semmi ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartja őt az unokája! Kétségtelen azonban, hogy az íráshoz jó miliő Anglia, mert megfelelő tér- és időbeli távolságot teremt a szerző és az anyaggyűjtés színhelye között. Erre a távlatra pedig igen-igen nagy szükség van, mint arra is, hogy az író időnként fölelevenítse élményeit.
És Kutasi Kovács Lajos: élménymilliomos. Tele sztorikkal. Ahogyan beszél, szinte megelevenedik előttem Papik bácsi, aki hetven esztendősen állított be a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztőségébe, és – kávéültetvényes lévén – zsákban hozta be a lap éves előfizetési díját. Mármint kávéval telt zsákban. Vagy a másik, a néger asszony, aki két csokoládészínű gyermekével együtt kopogtatott be a szerkesztőségbe, s köszönt szépen: „Jó napot kívánok!" A két kicsi pedig együtt harsogta: „Kezicsókolom!" Aztán a néger menyecske folytatta: „A Szabó János előfizetését jöttünk rendezni." A kérdésre pedig, hogy ő kicsoda, ugyancsak ékes magyarsággal válaszolta: „Hát ugyan ki lennék? Szabó Jánosné a nevem." (A szerkesztő miután magához tért, kiállította a nyugtát.)
Összefirkált térkép – ez a címe az egyik könyvnek, amelyen beszélgetésünk idején a nyomdászok dolgoztak. Esküdni mertem volna, a cím valamiféle élményt vagy emléket rejt magában. És nem tévedtem, legfeljebb annyiban, hogy nem egy, hanem két emléket kapcsolt egybe ez a két szó.
– Az a Kovács, ott a piaristáknál, egyszer nagyon kikapott. Rédl tanár úr szidott össze, mert fölfedezte, hogy teljesen összefirkáltam az atlaszomat. Hogyne firkáltam volna! Világutazónak készültem, és ahogyan képzeletemben hajóztam a Níluson, a piros ceruzám széles barázdát vágott a térképbeli folyamba. Aztán a Gangeszen utazgattam kék ceruzával, majd az Amazonason, talán zölddel. Egy szó, mint száz: összefirkáltam a térképet. De nemcsak ilyen képzelt utazásaim voltak. Amikor 1945-ben kikerültem Nyugatra, volt egy kis zsebatlaszom, és amerre utaztam, mindig bejelöltem: hol és merre fordultam meg. És ahogy átkerültem Dél-Amerikába, azután az Egyesült Államokba, lassan-lassan ezt a térképet is összefirkáltam. A könyv ezekről az utazásokról szól, innen a címe.
De az emlékek nemcsak Kutasi Kovács Lajos fejében vagy könyvek oldalain, papírra préselve gyülekeznek, halmozódnak, hanem ott vannak a csöndes, szinte falusias észak-londoni előváros villájának az emeletén is: a falakon, a polcokon, a fiókokban, mindenütt. Észak-amerikai dobok, totem-madár díszítéssel, egykor a síkföldi indiánok üzentek velük egymásnak, vagy táncoltak dübögésükre. Rókafős fejdísz, valamikor egy feketeláb-törzsbeli indián hordta. Aztán egészen másfajta fejdíszek, a dél-amerikai caraja indiánokéi. Egy parókatartó-félén végre egy olyan fejdísz, ami számomra is ismerős: ilyennel ábrázolják a Cooper és a May regényekben az indiánokat. Kutasi Kovács fölteszi, illik a fejére. Ez a sastollból készült, kék gyöngyökkel hímzett fejek Vörös Hajnaltól való, az indiánfőnöktől (aki „civilben" néprajzos-antropológus), és az „Indián" akkor kapta, amikor indiánná (így, idézőjel nélkül és kisbetűvel) fogadták, tiszteletbeli sziúvá, és megkapta a Sastoll nevet.

Itt mindenben valami soha nem látott különlegesség rejtőzik. A dobozból, amelyben valaha Thorntons Continental bonbont tartottak, most egy korallkígyó tekeredik elő, szerencsére csak a bőre, mert ez a legádázabb mérgeskígyók egyike. Az anaconda és a boa constrictor irhája, persze, már tízekkora csokoládésdobozba sem fért volna, ők a nagy fiókból kerültek elő. De hogy az indián sastáncost ábrázoló szárnyas agyagfigurát vagy hogy a vörös pipakőből faragott békepipát láthassuk, már le kell mennünk a földszintre, Vásáryék nappalijába, mert a relikviák – ahogyan Rózsa asszony mondta – „lassan-lassan levándorolnak a mi kuckónkból ide".
Az albumok is ott vannak, a rengeteg-sok fényképpel. Az egyikben az új-mexikói Chaco-kanyoni sziklavárosról sorakoznak a fotók.
– Ezeket a városokat a kanyonok mélyén, barlangok torkában építették föl az indiánok ősei, az anasazik, vagy ezer esztendővel ezelőtt. Remek kőmívesek voltak. Táblakövek százezreiből húzták föl például ezt az ötemeletes épületkomplexumot, a Pueblo Bonitót, nem kevesebb, mint nyolcszáz lakóhelyiséggel, itt a Chaco-kanyonban. Egy egész sor ilyen romváros van még ezen a tájon. És mindegyik pueblóban ott a kiva, ez a föld alatti, kör alakú helyiség, ahol az indiánok titkos szertartásaikat tartották. Ezek a kivák általában nem túl nagyok, átmérőjük csak néhány méter. Mi az úgynevezett nagy kivát is megnéztük, ez tízakkora, mint a többi. A legérdekesebb, amit a nagy kivánál láttam, nem maga a szertartáshely volt, nem is a romváros, hanem egy tábla, amelyet az anasazik huszadik századi utódai állítottak föl a következő felirattal: „Kérjük, tartsa tiszteletben a csörgőkígyók magánéletét!" Azt hiszem, akkor értettem meg igazán az indiánok mentalitását, amikor ezt a kérést-figyelmeztetést elolvastam.

Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Szerkesztette: Halász János. Budapest, 1988.

HALÁSZ GYÖRGY: Magyar város a kanadai prérin

Ez itt egy darab Magyarország – mutat körbe Oláh Lajos baptista tiszteletes.
Regina, az egyik kanadai nagyváros, Saskatchewan tartomány fővárosa majd 200 kilométerre van innen, Winnipeg, Manitoba állam székhelye meg dupla annyira. Az egész hosszú úton talán ha három tucat autóval találkoztunk.
A látvány szinte kísérteties, a temetőben sírkövek – csupa magyar név. Hány lehet? Száz, kétszáz, több? „Megrendítő volt nekem is először" – mondja a tiszteletes.
Frank John Elek máj. 16-17, 1937, áll az egyik kövön, John Elek máj. 16-17,1939, olvasható a másikon, majd egy harmadikon a felirat: Anna Elek, máj. 16-17,1940. „Nézze a születési dátumokat. Szinte felfoghatatlan."
A templom előtt illatozó, csodálatos orgonabokrok és méteres gaz. A bejáratnál kőbe vésve az építés éve: 1911. Emberek hada hordta akkoriban a földet, hogy magaslaton állhasson a gyönyörű festett fatemplom. Az idő csúnyán elbánt vele. Az egyik tornyon a dísz megdőlt, akárcsak a Szentkorona keresztje.
Az ajtó nyikorogva nyílik – és újabb valószerűtlen kép következik: a debreceni Nagytemplom belseje kicsiben, gyönyörűen faragott szószék, nemes vonalú padsorok. Csönd van – a falról mállik a vakolat, oldalt a toronyból pedig árván himbálódzik a vastag kötél. A harangot 1985-ben elvitték a szomszédos Kiplingbe. Vajon ezt jegyzik majd fel Békevár halálának dátumaként? A vasút elkerülte a kis települést, és megindult az elszivárgás: az orvos, a gyógyszertáros, a mesteremberek mind-mind Kiplingben telepedtek le, a többiek pedig házastul követték őket. (Az emeletes faházakat hatalmas vontatókra rakták és egy darabban vitték át.) Békevárból csak a templom és a temető maradt. A református templomot a kiplingi magyarok nem engedik át állami műemléknek, pénzük, erejük viszont nincs ahhoz, hogy rendbe hozzák.
A környéken traktorok dolgoznak, ha feltámad a szél, nyeljük a port.
– Látja, a távolban még azt hihetnék, hogy errefelé milyen egészséges! – mondja Oláh Lajos. – Hát nem így van. A sok műtrágyától a levegő szinte fertőzött. Hogy miért van itt mégis sok idős, 100 év körüli ember? Azért, mert aki kibírta, az hosszú életet él. Egyébként rengetegen szenvednek reumától.
A föld errefelé bőséggel terem. A termésátlag nem túl nagy, viszont a munka sem sok, s kevés a bizonytalansági tényező. Június 1. és 10. között vetnek és július végén már aratnak. Egy hektárról 25-30 bushelt takarítanak be (1 bushel: 36,35 liter), s ha véletlenül 25 alatt lenne a termés, akkor a biztosító fizet. Ritkán teszi...
A gazdagság ígérete vonzotta a régi telepeseket is Békevárra. A Magyarországról jött emberek földre vágytak – valójában azonban nem kanadai földre, hanem hazaira, ehhez kellett a pénz. Volt, akinek sikerült a szerzés és a még több reményében halogatta a visszatérést; volt, aki kudarcot vallott és szégyellt hazamenni. Sok esetben az első világháború utáni helyzet vetett véget a készülődésnek, a habozásnak: már nem volt hová vagy miért visszatérni.
Szabó János volt az első, aki 1900-ban megérkezett, ő volt a névadó is. Békevár, a béke vára. Vagy: itt téged a béke vár. Vajon melyik jelentésre gondolt? Talán mindkettőre?
Szabó harmadmagával jött, Bótrágyból, a Bereg megyei kis faluból. Világlátott, tapasztalt ember volt, megjárta már az Egyesült Államokat is. (Úgy mondják, nem a nincstelenség vitte el, családjával támadt nézeteltérése.) Pennsylvania szénbányáiban összegyűjtött némi pénzt, hazatért falujába, de nem tudott visszaszokni. Elvette feleségül egy Szakács Gábor nevű bótrágyi ember özvegyét, és újra útnak indult – ezúttal Kanadába. (A nevek egyébként lényegesek. Mind a temetőben, mind pedig a kiplingi utcasoron gyakran bukkan fel a Szabó és a Szakács név.)
Miért Kanadát választotta? Ebben az időben, a múlt század végén, kiterjedt toborzás folyt Európa-szerte, a kanadai kormány százhatvan hektár ingyen földet ígért a letelepedőknek. Egy ingyen birtok járt a telepesnek, egy
pedig a vasútnak, a Canadian Pacificnek és így tovább. Hajtott az idő, a cél, hogy benépesítsék a prérit, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán között mielőbb megépüljön a kontinensnyi országot keresztülszelő vasút. Sürgős volt a dolog – mert erős a félelem, hogy az amerikaiak ráteszik a kezüket a gyéren lakott középnyugatra.
Valóságos hálórendszert alakítottak ki az angolok: a kolóniát provinciákra osztották, s végül ott volt a legkisebb egység, a 160 hektáros birtok, a homestead. „Az angolok egy kicsit idealisták voltak – teszi hozzá Kovács Márton, a reginai egyetem történészprofesszora, a téma kiváló szakértője. – Úgy hitték, hogy még egyszer megvalósítható az, amiről az oxfordi és a cambridge-i egyetemen tanultak: a nagy római birodalom. Így például a colony, a province és a többi szó mind ezt az időszakot idézi fel. Itt a prérin latint és görögöt tanítottak az iskolákban."
Persze a kolóniához kellett a kolónus is. A kormány ügynökei beutazták az Egyesült Államokat, hogy tanulmányozzák, miként végzik ott a lakatlan országrészek benépesítését. „A britek lenézték a jenkiket – mondja Kovács professzor –, de ugyanakkor hajlandók voltak tanulni tőlük."
Az európai toborzóakciót Londonból irányították, a magyarországi felelős Esterházy Pál volt. Esterházy Esztergomban született 1831-ben, részt vett a szabadságharcban is. Szívesen vette, ha grófnak szólítják, valójában nem volt sem gróf, sem Esterházy. Felvett névről van ugyanis szó – bár Kovács Márton szerint a vállalkozó szellemű férfiúnak, pontosabban a mamájának lehetett némi köze a grófi családhoz.
Az ügynöknek megvoltak a maga alügynökei (nem kevesebb, mint 600), a lánc végén pedig ott állt az igazi toborzó, a falusi kocsmáros. Az volt a dolga, hogy elejtsen az italmérésben egy-két csábító megjegyzést. Az új jelentkezők után a kanadai kormány 5 dollárt fizetett – hogy a bótrágyi italmérésbe ebből mennyi érkezett meg, nem tudjuk.
Amit tudunk: előbb a férfiak, azután egész családok kerekedtek fel, mentek Beregből, Szabolcsból, azután a Kunságból és Szlovákiából is. Tízezrek vágtak neki az ismeretlennek, a remény útjának.
Az 1986-os vancouveri világkiállítás magyar napján mondotta az EXPO kanadai kormánybiztosa:
- Az elmúlt száz év során Kanada sok magyart fogadott, és a telepesek ragyogó, erős szálat szőttek bele a nemzet szövetébe. Olyan sok magyar telepes jött Kanada termékeny síkságaira, hogy egy időben Saskatchewant „kis Magyarországnak" nevezték.
Békevár mellett egy sor más magyar település is létrejött: Esterházy, Kaposvár, Sokhalom, Otthon, Magyar. Ma azonban már csak egy kis patak őrzi a régi nevét: Kaposvár.
A pionírok nagy elhatározását könnyítette, hogy a hajójegy akkoriban meglehetősen olcsó volt, egy embertől 15 forintot kértek (ez egy tehén árának felelt meg), és könnyen adtak hitelt is. A körülmények viszont embertelenek voltak. A hajókon összezsúfolódva, szennyben, piszokban éltek, patkányok között. Mindenki tetvesen érkezett meg a kanadai kikötőbe. Itt az orvosi vizsgálat, a tisztálkodás után vonatra szálltak. Ez már viszonylag kulturált utazást jelentett, hiszen a kanadai vonatok ebben az időben sokkal korszerűbbek voltak, mint az európaiak. A három-négy napos zötykölődés végállomása azután a préri volt; Saskatchewan tartomány, ott várt a telepesekre az ingyenföld.
A körülmények távolról sem voltak olyan idilliek, ahogy azt a csábító hangú toborzó plakátok ígérték. A földet valóban megkapta mindenki, de kegyetlenül sokat kellett dolgozni ahhoz, hogy meg is éljenek rajta. Szerszámot kellett szerezni: takarmányt, gépeket, és időnként meg kellett küzdeni az indiánok támadásaival is.
Szabó János, az első békevári telepes sikeres embernek bizonyult, iszonyú kemény munkával jól boldogult. De ez akár újabb kérdés lehet: mit értünk boldogulás alatt? Oláh Lajos Juhász Károly történetét idézi fel. Juhász a Lónyay-grófok birtokán volt cseléd, Kanadában is cselédként kezdte, s végül 1200 holdas birtoka lett. És mégis mire maradt büszke élete végéig? „Tudja Oláh testvérem – mondogatta –, én már tizenhét évesen egészrészes béres voltam!"
Többen már az elején hibát követtek el, egyszerűen elvétették a „címet". Hiába jelölte számozott vaskaró a birtokhatárt – ezt gyakran kilopták, hiszen a vas kincsnek számított. A pionír Szabó János is idegen birtokra tévedt, szép summájába került a csere, az, hogy végül is az általa művelt földön maradhasson. Ez jó föld volt. Voltak azért rossz földek is. Néhány telepes például nagyon örült, amikor meglátta a birtokot a sok fával. Ők később nehezebben éltek, s azok sem jártak jól, akiknek a tó, vagy a folyó
mellett jutott terület. Az egyik helyen a sok gyökér, a másikon a rengeteg kő nehezítette a munkát.
Békevár fénykorában – Szakács Vilmos szerint – 400 magyar család élt itt. A 87 esztendős Vilmos bácsihoz Kovács Márton vitt el, egy kiplingi idősotthonba. Útközben úgy készített fel a találkozásra, mint amikor a nagypapa az unoka számára tartogat valami nagy meglepetést, ajándékot. A hasonlat talán nem is jár messze a valóságtól, hiszen a kiplingi idős magyarok a professzor féltett kincsei.
Kovács Mártont 1945-ben a történelem vihara sodorta el Ausztráliába. A Pázmány Péter Tudományegyetem híres történelemtanára, Mályusz Elemér „fertőzte meg" az etnokulturális kutatásokkal. A doktori disszertációt azonban a katonaság, majd a hadifogság követte, s utána támadt fel benne a vágy: világot látni. A határtalannak tűnő világ hamarosan beszűkült. Kovács Márton istenhátamögötti ausztráliai iskolákban oktatta angolra a bevándorlókat, majd gimnáziumokban tanított történelmet, földrajzot és latint. 1968-ban – ekkor már a melbourne-i tanárképző intézetben dolgozott – véletlenül akadt a kezébe egy újság, s benne a hirdetés: Kanadába, a reginai egyetemre keresnek tanárt. A feltételeket mintha rászabták volna. Írt, választ kapott, ment. Otthagyta Platón bölcseletének kutatását („sajnos erre Kanadában nincs piac") s egy nap csodálkozva hallotta, hogy a környéken régi magyar települések vannak. Elment Esterházyra, hamarosan készített egy tanulmányt, és a sikeren felbuzdulva folytatta a kutatást, az adatfelvételt, reginai otthonában számtalan cédulaköteg és jegyzet várja a feldolgozást.
„A téma szinte kimeríthetetlen – mondja. – A következő könyvem Nagy-Békevár története lesz. Azt elemzi, miként szűntek meg az önálló, befelé néző etnokulturális egységek, s hogyan lettek kanadaivá. Egészen hihetetlen, mi minden történt itt..."
Szakács Vilmos az egyik legfontosabb békevári „informátor".
Vilmos bácsi a székből már nem nagyon tud felkelni, de az agy felhőfoszlányai mögül átsüt a múlt mindent megszépítő napja. Az öreg valósággal kivirul, amikor a „régi boldog időkről" mesél.
– Magyarországról én annyit tudtam, amennyit édesapámék meséltek. Otthon édesapám kubikolt, meg a gátépítésnél dolgozott. Édesapám és édesanyám 1898-ban jött el Magyarországról, így én is elmondhatom, hogy utaztam már a tengeren. (Természetesen a mama hasában – Vilmos bácsi 1899-ben született.) Voltak itt jó (jóu) napok is, meg rossz napok. Az öregek nagyon tisztelték az ősöket: Petőfit és Rákóczit, de a legjobban Kossuthot. Az első iskolát is róla nevezték el. Március 15-én mindig nagy ünnepség volt Békeváron, előadtunk színdarabokat is. Az első papunk, Kovácsi Kálmán, 1901-ben jött ide, és 10 évig maradt. Ő nagy kuruc volt.
A Kanadába vándorolt magyarok – meséli később Kovács Márton – mindig is a Liberális Pártra szavaztak. Fogalmuk sem volt, hogy mi a programjuk, nekik annyi is elég volt, hogy itt ők a liberálisak.
Megemlítem Vilmos bácsinak, hogy nem sokkal korábban a békevári templomban jártunk. Az öreg szélesen mosolyog.
– Régen minden vasárnap ott találkoztunk, reformátusok és katolikusok is eljöttek oda. Külön voltak az emberek (véletlenül sem „férfiakat" mond), külön az asszonyok, az eladó lányok és külön mi, gyerekek. A karzaton álltunk, és csináltuk a csínyeket. Hogy milyeneket? Hát amilyeneket szokás. Fiatalság – bolondság. Minden esztendőben június 20-án megünnepeltük Békevár megalapításának évfordulóját. Magyar vacsorát főztünk, töltött káposztát, csirkepaprikást meg roastbeefet is, a Balogh Jóska zenekara játszott, mi meg táncoltuk a csárdást. Volt ám ott egy erdőség is – teszi hozzá huncutul.
–  Vilmos bácsi, jártak-e Magyarországon?
–  Igen, 1970-ben. Három hétig. Az Alföld gyönyörű, a kilenclyukú híd meg valami csoda.
– Mi tetszett a legjobban?
– Minden, az ország, az élet. A szokásokat viszont utáltam. Képzelje, egy csomó helyen, ahová mentem, igazolványt kértek tőlem. Hát mire jó ez?
Emma néni, a feleség, ha nehezen is, bekapcsolódik a társalgásba. A kis pohárka bortól kipirul az arca, és hosszas unszolásra szívesen szavalja a 48-as verseket, amiket még Kovácsi tiszteletes tanított az iskolásoknak. A nagy izgalomtól azután megszomjazik és nővérét kéri, hozzon vizet. „Legyen szíves..." Így, magázva szól hozzá.
Szakácséktól egy másik „régi" magyarhoz igyekszünk. Útközben megállunk a benzinkútnál tankolni. Kovács Márton nagy jó napottal köszön, a préri benzinkutasa pedig jó napottal felel, majd angolul kérdi meg, mennyit töltsön. Pár lépésnyire tőlünk nagy építkezés.
– Mi épül itt? – kérdem magyarul.
– Egy új hotel a régi helyett – feleli ugyancsak magyarul a középkorú férfi.
– Mi lett a régivel?
– Tűz volt egy éve, leégett. (Ezt így mondja: Tűz vót.) Hamarosan kiderül, hogy a Szakács-benzinkútnál jártunk. A férfi neve Szakács, és nemcsak az apját, de az anyját is Szakácsnak hívták, unokatestvérek. Ő a harmadik generációt képviseli, az apjával angolul beszél, a nagyanyjával magyarul, természetesen ékes tájszólással.
„Mióta magyar nyelvű mise is van, valahogy visszamagyarosodnak az emberek – mondja egy későbbi beszélgetés során Oláh Lajos. – A harmincas és a negyvenes években a baptista lelkészek a beolvadást hirdették, azt sürgették. Persze a második világháború idején nem is volt túlzottan divatos dolog a magyarságot hirdetni..."
Az Egyesült Államokban élő híres tiszteletes, Billy Gra-ham munkatársa, Haraszti Sándor orvos volt az, aki felismerte; arra van szükség, hogy Magyarországról hívjanak ide papot. Oláh 1978-tól 1985-ig szolgálta a kiplingi gyülekezetet, majd hazament Debrecenbe – és 1986-ban, immár nyugdíjasként, visszatért.
Nem volt maradása Debrecenben. Folyamatosan érkeztek Kiplingből a kérdések: mikor jön már újra? Volt olyan petíció, amelyet 72 nem baptista is aláírt. „Misszionáriusi munkát végzek itt – vallja Oláh Lajos. – A szocialista Magyarországról a tőkés Kanadába érkezett misszionárius vagyok, és ez nagy dolog." A kanadai baptista szövetség is ekként ismeri el tevékenységét, a missziós munkát végzők számára létesített alapból támogatja. Ez valószínűleg nem volna elég, de a kis gyülekezet áldozatkészsége figyelemre méltó. Kiplingben 1200 emberéi. Tizenhárom (!) felekezethez tartoznak. A baptista egyházközösségnek 55 tagja van. Ez az 55 ember azonban két papot is igényel, Oláh mellett egy angol lelkésznő dolgozik. Van olyan hívő, aki havonta 500 dollárt ad az egyháznak. Jár is szorgalmasan mindkét lelkész miséjére.
Persze nem mindig volt ilyen „idilli" a helyzet: hosszú időbe tellett, míg Oláhot jó szívvel befogadták. Kezdetben például az angol lelkésznek 1300 dollár volt a fizetése - az övé csak 300. Négy év után lett egyenlő a bér.
A csöndes meditálást Oláh rekeszti be: „Az elangolosodott magyarok gondolkodása megváltozott. A magyar misékre más felekezetekből is eljönnek. Magyarul akarják hallani az Igét."
Sétálgatunk a kiplingi utcán, nézegetjük a tágas faházakat, a gondosan ápolt előkerteket. A préri városának házain díszes névtáblák: BALOG, SZILÁGYI, KOVÁCS, KÁDAS.
A Tóth-portára betérünk.
Tóth Juliska néni 1928-ban épült emeletes házát a békevári templom mellől egy darabban hozták át Kiplingbe. Juliska néni 85 esztendős, s ha az ember sokáig beszél vele, életkedve megnő. Az idős hölgy (idős? „Én fiam, elhatároztam, hogy addig nem halok meg, amíg nem látom a kétezeregyedik esztendőt...") hihetetlenül tevékeny. Délután toppanunk be hozzá, előzetes bejelentés nélkül, váratlanul. Aznap délelőtt már felásta kis kertjét, kitakarította a házát, 20 kilós leandercserepeket rakott át, és varrogatott is. Csodálkozom, az idős asszony erre büszkén említi: a téli hólapátolásnál – és hó errefelé bőséggel van – még ma is lehagyja a fiatal szomszédot.
Tóth Juliska négy hónapos volt, amikor a család Kanadába jött.
– Nagyapám mindig azt mondogatta – idézi fel –, hogy Európában nem jó, ott mindig jönnek a katonák, mindig csak háború van.
Juliska néni életében egyszer járt Magyarországon, 1965-ben. Vajon nem volt fura érzés olyan helyen lenni, ahol mindenki magyarul beszél?
– Miért lett volna? – csodálkozik –, itt is mindenki magyarul beszél.
És azután elmeséli, hogy a rövid vizit alatt Pesten halt meg a férje agyvérzésben:
– Az uram 12 éves volt, amikor a szülei Kanadába jöttek... A szállodában az ágy szélén ültünk és arra kért, írjam le neki annak a nótának a szövegét, amit még gyermekkorában hallott. Dúdolni kezdte a dallamot, én meg írtam, aztán egyszerre csak lefordult az ágyról. Vége lett a dalnak.
Három gyermeke van:
– A fiam igazi magyar ember, a két lány is beszél magyarul, de az unokák már nem.
Á nappali faláról méltóságteljes, szakállas öregúr képe néz le ránk. „A dédapám. A képet a múzeumra hagyom, ha meghalok, az övéké lesz." De hát a múzeum valószínűleg vár még egy darabig. A családban mindenki matuzsálemi kort ért meg.
Juliska néni személyesen ismerte még a pionír Szabó Jánost is, ám nincs róla túl nagy véleménnyel.
– Mindig cukrot osztott a saját gyerekeinek, a többieknek viszont nem adott. Amikor meghalt, a házukban volt kiterítve. Elmentem én is megnézni, és bizony arra gondoltam: látod vén kutya, nekem nem adtál candyt...
Vajon miért nem adott – kérdezhetnénk, de a választ csak találgathatjuk. Juliska néni ősei szabolcsiak, Szabó pedig bótrágyi volt – könnyen lehet, hogy ez volt az ellentét oka. Különös, de a kiplingi magyarok még ma is nyilvántartják a származást, azt, hogy kinek honnan jött a családja.
„A magyarországi falvakban alvég és felvég volt – magyarázza Oláh tiszteletes –, itt meg keleti rész és nyugati rész van. Az egyik helyen a bótrágyiakat, a másikon a kunságiakat találjuk." Régen olykor valósággal hadiállapot volt a beregiek, a szabolcsiak és a kunságiak között, keresztbe házasodni nem nagyon illett. Azután szelídültek a viszonyok. Valamelyest. Szakács Vilmos bácsiról mesélte el Kovács professzor, hogy 19 évig nem látogatta meg a fiát, mert az angol lányt vett el feleségül. Végül Oláh tiszteletes nyakon fogta a makacs férfiút, nem eresztette, elvitte, hogy lássa a kamaszforma unokákat. Azóta szent is a béke. De ha Kiplingben egy lány, mondjuk, francia fiút hoz a házhoz, tréfásan-gúnyosan még ma is megszólják: „Na, ez is eszi majd a jó töltött káposztát."
De vajon meddig főznek még töltött káposztát a kanadai Saskatchewan kisvárosában? Hiszen Békevár jobbára már csak az emlékezetben él, és a magyar beszéd is érzelmi kérdéssé vált. Aki boldogulni akar, annak természetesen angolul kell beszélnie, a magyarnak a prérin nincs nagy haszna. Egyvalami: a büszkeség mégis sokat számít.
„Én büszke magyar vagyok és büszke kanadai" – húzta ki magát Tóth Juliska néni, amikor arról kérdeztem, hogy minek vallja magát. És aki egyszer büszke a származására, az igyekszik ápolni is. A szókincs egyébként általában egy meghatározott területre elegendő: az otthoni életre. Amint valami „bonyolultabb" dologra terelődik a szó, a kiplingi magyar észrevétlenül angolra vált. S még egy érdekes, sokszor hallott vélemény: a nyelvtudás gyarapításában a magyarországi utazás sem sokat segít. A kanadai magyarokkal ugyanis szivesebben beszélnek angolul; az itthoniak is örülnek egy kis nyelvgyakorlásnak.
Utazás... A többség sűrűn látogat vissza Magyarországra, és dicsekszik is ezzel. Boldogok, hogy ha rokonra bukkannak, ha rég elfeledett vagy soha nem ismert hozzátartozót fedeznek fel. Miért? „Mert úgy érzik, hogy nemcsak egyszerűen lógnak a nagyvilágban, nekik is vannak gyökereik, nekik is van szilárd, ősi talajuk" – mondja Oláh tiszteletes.
Van viszont más erős kötelék is. A kiplingi főutca egyik friss nevezetessége Kis Miklós háza, pontosabban az egyik melléképület. A kanadai születésű atyafi ugyanis jókora füstölőt épített – mert, úgymond, hazai ízekre vágyik.

Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Szerkesztette Halász György. Budapest, 1988.

JURIJ KAZAKOV: És én a Novaja Zemlján születtem

Hadd dicsőítsem Tiko Vilkát! Igaz, a kést 

avagy a villát illőn nem tudta tartani, 

viszont az ecsetet - azt tudta, és önmagát is 

mindig tudta! Mert büszkesége - volt neki!

(J. Jevtusenko)

Tiko Vilka 1910-ben

Büszkeség - ez a szó nem fedi a valóságot...
Tiko Vilka [Vilka nyenyec keresztneve: Tiko; az orosz apai és keresztneve: Ilja Konsz-tantyinovics] nem büszke, hanem jószívű és bátor. Tanító volt. Nemcsak nyenyeceket, hanem oroszokat is tanított, azt mondta: ne féljetek élni, az életnek magasztos értelme van, az élet örömet ad, nehéz, de szép is, és ha nehéz, viseljétek férfiasan, türelmesen!
Talán nem sok bölcsesség van ezekben a szavakban, de gondoljunk arra, hogy nem vendéglőben hangzottak el, „kérem megtölteni a poharamat!" kíséretében, és nem is kényelmes szalonban. A maga szegény népének mondogatta ezt hótetejű házikókban, sátrakban, hosszú sarki éjszakákon, hóvihar zúgásának, süvöltésének kíséretében és a szavaival, segítő közreműködésével sokakat megmentett nemcsak a kétségbeeséstől, hanem a haláltól is.
Nemcsak férfiasságra, bátorságra tanított, de egész életében a közjót szolgálta. Ifjúkorában idős szüleiről gondoskodott. Aztán meghalt fivére nagyszámú családját kellett eltartania, nevelnie. Élete második felében pedig - mint a Szigetek Szovjetjének az elnöke - már sok száz emberről gondoskodott. Évente elutazott Arhangelszkbe, több hónapot töltött ott fáradhatatlan munkában: élelmet, motorcsónakokat, lőszert, különféle eszközöket, felszereléseket szerzett be a halászoknak és a vadászoknak, és fáradhatatlanul közbenjárt a Novaja Zemlja egyetlen megélhetési forrását jelentő állat- és madárállomány védelmében.
Nem adott ki könyveket sarki utazásairól, nem tartott előadásokat Európa városaiban. Amíg a Novaja Zemlján élt, nem sokan ismerték. Mindössze néhány száz nyenyec és orosz. Beszélgettek vele, hallgatták az intelmeit. De aki ismerte, az szerette is, határtalanul.
Ha nem ott él, hanem valahol másutt, ki tudja, nem volna-e most még egy szentünk a személyében. Vagy nemzeti géniuszunk, mint a norvégeknek Fridtjof Nansen.
Nézem a festményeit, a tiszta, szinte félénk színeket, keresetlen témáit... Az az élet, amely Vilka ecsetje nyomán kerül a vászonra, egyáltalán nem hasonlít a miénkre: jégtáblák - amelyeken, Vlagyimir Ruszanov szavai szerint, csak néhány fajta baktérium él meg -, sziklákkal övezett tengeröböl, partra vetett uszadékfa, sátrak, tűzrakás körül ülő csendes, gondterhelt nyenyecek, jegesmedvék, vér a havon a leölt fóka körül, misztikus sarki fény, és ugyanott egy oszlopra akasztott kis lámpa: ilyen kedves az emberi fény, amelyet megzavar, elnyom a kozmikus jelenség! Vilka képei olyanok számunkra, mint egy másik világból, más időkből hozzánk repült barát üdvözlete.
Ki tanította festeni Vilkát? Egy Licsutyin nevű arhangelszki újságíró azt írja, hogy Vilka nem volt Boriszov festő tanítványa, aki 1900-1901-ben a szigeten töltötte a telet. Ha nem Boriszov volt a mestere, akkor ki? Ki adott Vilkának festéket, vásznat, kartont, papírt, ecsetet? Vagy ha Boriszov nem tanította is Vilkát a festészetre, a tudást szomjazó, tehetséges nyenyec kisfiú (Vilka akkor tizennégy éves volt) bizonyosan kísérgette Boriszovot, amikor a festő vázlatokat készített, járt a házában, figyelte, ahogy dolgozik, és őmaga is megpróbált festeni valamit. És lehet, hogy Boriszov, amikor elutazott, Vilkának ajándékozta a megmaradt festéket és más egyebet.
Mindenesetre - ahogy V. Paszeckij írja Vlagyimir Ruszanov című könyvében - egy 1905-ben ott járt orosz expedíció tagjait lenyűgözték a fiatal nyenyec vázlatai, és ajándékoztak neki festéket meg iránytűt, „és azóta a Novaja Zemlja fényképezése lett az ifjú nyenyec legfőbb dolga".
De lehetséges, hogy Vilka valóban autodidakta. Licsutyin például így idézi Vilka szavait: „Egyszer, augusztusban történt, a Kara-tenger partján ültem. Felhők úsztak az égen. Naplemente volt. A hegyek a vízben tükröződtek. Jégdarabokat vitt az áramlás. Arra gondoltam: ha tudnék rajzolni, lerajzolnám ezeket a hegyeket. (Kiemelés tőlem: J. K.) Bementem a sátorba, papírt, ceruzát fogtam, és elkezdtem rajzolni. Három napig dolgoztam. Egyet s mást megörökítettem."

Tiko Vilka: Gleccser

Ebből semmi sem hiteles. Honnan vett volna a sátorból papírt meg ceruzát? Aztán ezek a hivatásos művész-kifejezések: „dolgoztam", „megörökítettem". Azokban az években egészen más dolga volt Tiko Vilkának: több napos nehéz utakat tett meg kutyaszánon vagy sítalpon, csapdákat állított, vadászott, sátrakat épített...
Nem tudjuk, hogyan alakult volna Vilka további sorsa: fővárosi hivatásos festő vagy bohém lett volna belőle, vagy talán senki, ha nem történik fivérével az a végzetes szerencsétlenség, és őmaga nem marad örökre a Novaja Zemlján.
De másképp alakulhatott volna a sorsa: 1910-ben már Moszkvában élt, neves festőknél, V. Perepljotcsikov és A. Arhipovnál. Kiállították a munkáit, sokat írtak róla az újságok.
„1910 őszén, egyik reggel - emlékezik vissza Perepljotcsikov - két ismeretlen ember jött el hozzám: egy magas, szőke, eleven, energikus, és egy alacsony, zömök, mongolos arcú férfi. Az egyik Vlagyimir Alekszandrovics Ruszanov volt, az 1910. nyarán a Novaja Zemlja északi szigetét bejárt expedíció vezetője, a másik a szamojéd Tiko Vilka.
Tiko Vilka festészetet tanulni jött Moszkvába. Sohasem látott várost, egész addigi élete Novaja Zemlja fagyos pusztaságában telt el.
Amíg mi Ruszanovval beszélgetünk, meghányjuk-vetjük Tiko Vilka Moszkvában tartózkodásának és tanulásának a módját, ő jólnevelten issza a teát; a viselkedésén egyáltalán nem látszik, hogy barbár. Zakó és új csizma van rajta, és csak ha jár, akkor kopog úgy a lábával, mint a ló a színpadon. Többet járt élete során köveken, havon, jégen, mint padlón..."
Akárhogyan volt is, Vilka életében nagy változásnak kellett következnie. Őt nem lehetett nem észrevenni, őt segíteni kellett abban, hogy festő vagy hivatásos sarkkutató legyen belőle - túlságosan tehetséges, túlságosan jelentékeny, túlságosan ritka jelenség volt abban az időben.
Az újságok már közlik az életrajzát, már kitüntetik és kiemelik: „1909-ben Vilka részt vett Ruszanov expedíciójában, amely Novaja Zemlja északi szigetét tanulmányozta a Kereszt-öböltől az Admiralitás-félszigetig.
1910-ben Vilka tagja lett annak az expedíciós  különítménynek, amely először kerülte meg orosz zászló alatt Novaja Zemlja északi csücskét. Az expedícióban való részvételért megkapta az Anna-rendet.
1910-ben I. V. Szosznovszkij, volt arhangelszki kormányzó, aki igen aktívan részt vett Tiko Vilka útjának egyengetésében, abban a szerencsében részesült, hogy bemutathatott az uralkodónak Vilka képeiből egy albumot. Őfelsége a legkegyelmesebben adományozott Vilkának egy ötlövetű winchester vadászpuskát ezer tölténnyel."
1910-1911 telén Vilka Moszkvában tanult, aztán hazament, majd ismét Moszkvába készült... Csakhogy akkor a Novaja Zemlja-i nyenyecek talán sohasem ismerték volna meg a tanító Vilkát, a Szigetek Szovjetjének elnökét.
K. Kokovin, arhangelszki író adott nekem egy fényképet, amely Tiko Vilkával ábrázolja. Ezen a képen Vilkának kerek az arca, duzzadt a szemhéja, már öreges a szemöldöke, lapos az orra. Ódivatú szemüveget visel, látszik, hogy nem illik az arcához, kényelmetlen neki, vágja az orrnyergét.
A fiatal Vilkának is van egy ismert képe. Azon nagy a szeme, sűrű, felálló, kefeszerű a bajusza, és sűrű, fekete, ugyancsak felálló a haja. Alig áll ki a pofacsontja, ragyog a szeme, duzzadt, kissé négeres az ajka, arca erőt sugároz. Bátor arc.

Tiko Vilka: Lagernojeban (1950)

„Kutyaszánon mind tovább és tovább hatolt északra - írta róla Ruszanov -, jól tűrte a nélkülözést, az éhséget. Rettenetes téli viharok idején napokig feküdt a szikla tövében, szorosan hozzásimulva a kőhöz, nem mert felállni, nem mert megfordulni, nehogy a vihar elszakítsa onnan és besodorja a tengerbe. Ilyen rettenetes napokon pusztultak el egymás után a kutyái. Pedig a szamojéd olyan a jeges pusztaságban kutya nélkül, mint a Szaharában az arab teve nélkül. Vilka számtalanszor kockára tette az életét csak azért, hogy megtudja, milyen öblök, hegyek és gleccserek vannak a távoli észak titokzatos, változatos messzeségein. Szánhoz kötözött iránytűvel, dermedt kezeit a keblén melengetve, a legnagyobb hidegben is - amikor repedeznek a sziklák, és acélkeményre fagy a higany - rajzolta a térképeket."
1964-ben, a Morjana fókavadász hajón elindultam a Kara-tengerre. Hogy vert a szívem, amikor megtudtam, hogy hajónk kiköt a Novaja Zemlján!
A Kanyin Nosz-fok után erős szél támadt. A hullámzás nem volt túlságosan nagy - hatos-hetes erősségű lehetett a vihar -, de a Morjanát könnyen dobálta: egyik oldaláról a másikra, orráról a farára. A hajó minden farésze, egész bordája, a válaszfalai, a fedélzet, mindene ropogott, nyikorgott, a motor egyhangú erőlködéssel zúgott, a propeller tajtékozva verte a vizet a tat alatt, és a különféle hangok, zajok - a szél süvítése az árbocokon, a kötélzeten, a hullámok csattogó robajlása az oldalélen, a víz sistergő száguldása a fedélzeten összevegyültek, én pedig akár a kabinomban ültem, akár a hajóhídon vagy a parancsnoki fülkében álltam, mind gyakrabban azon kaptam magam, hogy ebben a zúgásban, csikorgásban, és sistergésben egy kórus hangjait hallom, tisztán eljut hozzám a dallam, és külön-külön az énekesek hangja - mintha csukott szájjal énekelnének -, erősen és szünet nélkül.
Éjjelente pedig, ahogy néztem a válaszfalon a málnaszínű napkorongot (az alacsony nap bevilágított a hajóablakon) meg a fogason lengedező ruhát, Tiko Vilka képei jutottak eszembe, amelyeket Arhangelszkben láttam, és igyekeztem elképzelni magamnak Novaja Zemlját. Csendet képzeltem el, áttetsző patakokat, vízeséseket, jeget, tavakat a tundrában, szabadtéri tüzek felfelé szálló füstjét, magasan húzó, az éjszakai naptól megvilágított vadludakat... És régi, köves sírokat, elkorhadt, megdőlt kereszteket, düledező viskókat - sarkkutatók halvány életjeleit ezen a kietlen szigeten.
Hogyan élt ott hosszú évekig a számomra titokzatos Tiko Vilka, hogyan talált költészetet ezen a szegény földön, a fagynak és a sötétségnek ebben a valóban szörnyű barlangjában?
Az első jégtábláva1 a hetvenegyes szélességi körnél találkoztunk. Északkeleten jelent meg, először az ég különös színéből, majd a horizonton alig látható fehér sávból következtettünk rá. Fél nap múlva már minden oldalról körülvettek a jégdarabok, jégtáblák. Eleinte kicsik voltak, messziről hattyúcsapatra emlékeztettek. Víz alatti részük szokatlan kékséggel világította át a vizet. És hányféle alakot, formát mutattak a víz felett! Az egyik plakátokról ismert atomrobbanás gomba alakú tölcsérére, a másik rejtőzködő jegesmedvére, a harmadik megfagyott gomolyfelhőre emlékeztetett. A hullámzás teljesen megszűnt, a víz olyan sima lett, mint az üveg. A távoli jégtáblákon, a torlaszok között szakállas fókák heverésztek. Itt-ott gyűrűsfókák bukkantak fel a vízben, egy ideig meresztették ránk a szeműket, aztán, lassan növekvő vízgyűrűket hagyva maguk felett, lemerültek.
Mi minden lesz még a Novaja Zemlján, gondoltam magamban, mennyi hal a folyókban, mennyi apróvad, talán még vad rénszarvasokat és jegesmedvét is látunk...
De akkor nem jutottunk el a Novaja Zemljáig. Ahogy közeledtünk a parthoz, úgy sűrűsödtek és nőttek a jégtáblák. A mezőkké összeállt táblák felett fekete récék húztak el végtelen hosszú rajokban, minden irányban. A Szahanyih-öbölbe már nehezen jutottunk be egy szűk folyosón, de a parttól egy kilométernyire teljesen az utunkat állta egy összefüggő jégmező.
Fekete sziklák tárultak elénk a gleccserek között, zöld fűfoltokkal a déli lejtőkön. Amikor leállítottuk a hajómotort, olyan sűrű lett a csend, olyan ősfehér volt a jég, a sziklák pedig oly vészterhesek és élettelenek, hogy egy percre mintegy visszazuhantam a történelem előtti időkbe, és úgy rémlett, hogy az élet csak most kezdődött el a földön. Két nap, két éjjel várakoztunk - hátha megmozdul a jég, szabaddá teszi az utat. . . Aztán egyszerre köd támadt, de az ég továbbra is kéken ragyogott, csak a part tűnt el a szemünk elől, mi pedig megfordultunk a Kara-tenger felé.
Aztán egy egész hónapot töltöttünk az öbölben, öt kilométernyire a kontinens tundrás partjától, és az árbockosárban figyelő matróz szájából majdnem mindennap elhangzott az örömteli kiáltás: „Del-fi-i-in!" - mire azonnal megélénkült a fedélzet, egy pillanat alatt vízre engedtük a motorcsónakokat, és elkezdődött a szenvedélyes, csodálatos, ugyanakkor mégiscsak undorító vadászat...
A víz, az ég és a jég parttalan óceánjában a mi kis hajónk volt az egyetlen szervezett, ember alkotta létesítmény e történelem előtti világban. Sosem felejtem el, hogy motorcsónakon elvittek egy távoli jégtáblára vadászni, és ott hagytak magamra. Minden elcsendesedett. Egyszerre úgy elfogott a tehetetlen magány érzése, hogy még a vadászszenvedélyem sem tudta ellensúlyozni - minduntalan azt nézegettem, ott van-e még a látóhatáron, mintegy a levegőben lógva, a parányi ponttá zsugorodott hajó.

Tiko Vilka: Halásztanya

Egyszer aztán, a tundrás dombok egyikén, a hófoltok között feltűnt két nomádsátor, és esténként, csendes időben, távcsövön jól lehetett látni, ahogy száll belőlük a füst a magasba. Napokig készülődtünk, hogy meglátogatjuk a nyenyeceket, végül aztán leengedtünk egy motorcsónakot, és elindultunk.
A lompos kutyák dühösen fogadtak bennünket, de aztán megbékélve elkullogtak, majd elégedetten csóválva a farkukat, előreszaladtak, mintegy az utat mutatva. Néhány beteg rénszarvas feküdt a sátrak mellett. Itt is, ott is egy szán, valamilyen köteg, szakadt rénszarvashám, karókon hal száradt. Az úgy-ahogy megfoltozott ócska sátrak minden hasadáson engedték kifelé a füstöt. Egy szánon két nyenyec férfi ült mozdulatlanul. Mikor megpillantottak bennünket, közelebb jöttek üdvözlésünkre, no meg, hogy füstölnivalót kérjenek. Szemük piros résén át sokáig nézegettek bennünket. Aztán az egyik köhintett, és reménykedve kérdezte:
-  Alkohót hozhatok?
-  Alkohót? Minek neked az alkohó? Nincs alkohónk! - mondta gyorsan, elégedetlenül Ilja Nyikolajevics, a főgépész.
-  A-a ... - húzta el a száját a férfi, és elment a sátrakhoz.
Bekukkantottam az egyik sátor füstös potrohába. Nők ültek benne, mert ott nem bántották őket a szúnyogok. Az arcukat nem láttam.
Arrább mentem, és leültem a meleg mohára. Felhőnyi szúnyog rajzott felettem. Az elviselhetetlen nyári nap fényözönt zúdított a tundrára. A távoli dombokon hol kitágult, hol meg összehúzódott egy barna folt: rénszarvascsorda legelt ott. Tavak csillogtak. A tengerről jeges szellő fújdogált. Csend, nyugalom... Több száz kilométer körzetben nincs se ideiglenes, se állandó település. Nem számítva az ilyen sátrakat és a ritka vadászellátó és prémbegyűjtő telepeket...
És megint eszembe jutott Tiko Vilka: az élete, az ifjúsága, a munkája - nem itt, hanem északabbra, a Novaja Zemlján, hatvan évvel ezelőtt!
Egy mai újságíró haragosan szól a forradalom előtti kritikusokról, akik Tiko Vilka képeit értékelve, „barbárnak", „kiemelkedő szamojédnak", „egyedi jelenségnek" nevezték Vilkát. Ugyanekkor ez az újságíró, elutasítva a régi, porlepte-lelkes kritikákat, ezt írja: „Akik igazán ismerték és szerették Ilja Konsztantyinovicsot, azok csodálkozás nélkül, melegséggel és tisztelettel tudnak beszélni róla."
Ami a melegséget és a tiszteletet illeti, azzal egyetértek, de miért csodálkozás nélkül? Éppen a csodálkozás, az ámulat az, ami legelőször eltölt bennünket, ha megismerkedünk Tiko Vilka életével. De a „barbár" jelzőben sem érzek semmi megalázót az akkori nyenyecek képviselőjére nézve. Úgy vélem, hogy az az ember, aki leírta ezt a szót, egyáltalán nem akarta megalázni Tiko Vilkát. Ez a szó mindent összevetve egy tényt állapít meg. Hiszen mik voltak az akkori nyenyecek, ha nem barbárok (nem ösztöneik alacsonyságát, hanem a szociális helyzetüket tekintve). Jól tudjuk, milyen bánásmódban részesítette a cári kormány a határvidéki népességeket. Jelen esetben pedig semmilyen bánásmódról nem lehet beszélni, mivel a XX. század elején a Novaja Zemlja nem tartozott Oroszországhoz. Ami a szigeten található volt, azt mind elvitték a norvégok - ingyen vagy alkoholért. „Szomorú dolog - írta akkor Ruszanov -, hogy ott, ahol valamikor évszázadokon át a mi derék orosz pomoraink halásztak és vadásztak, most norvégok tanyáznak, és könnyűszerrel meggazdagodnak."
A haladó orosz társadalom melegen üdvözölte Tiko Vilka tehetségét. Mindjárt kezdetben nemcsak a tehetséget és a művészt, hanem az embert is értékelte benne. „Vilka kétségtelenül tehetséges ember - írta róla V. Perepljotcsikov -, általában tehetséges." Vlagyimir Alekszandrovics Ruszanov, a neves sarkkutató volt az egyik legelső orosz, aki megismerte, megszerette Tiko Vilkát, összebarátkozott vele, és felmérhetetlenül sokat tett érte.
Tiko Vilka 1886-ban született, tehát 1907-ben, amikor Ruszanov először járt a Novaja Zemlján, Vilka a huszonkettedik évét taposta. Július 9-én, írja V. Paszeckij, Ruszanov a Pomor-öbölben szállt partra, a Matocskin Sar tengerszoros nyugati bejáratánál. Itt volt egy kis nyenyec település, és Ruszanov azt remélte, hogy talál a lakosok közt vezetőt. Néhány nap múlva a hajó, búcsút kürtölve, elhagyta Novaja Zemlja partját, és Ruszanov egyedül maradt. Boriszov festő megüresedett házában rendezkedett be, és mindenekelőtt elkezdett ismerkedni a nyenyecek életével.
A Novaja Zemlja délkeleti parján télen a nyenyecek rénszarvasvadászattal foglalkoztak. Januárban hagyták el a táborukat. Felszerelésüket és ingóságaikat kutyaszán vitte, ők maguk gyalog mentek egészen addig, amíg gazdag vadászterületet nem találtak. A férfiak vadásztak, a nők a háztartást vezették. Az ételt szabadtűzön készítették, bent a sátorban.
Rénszarvason kívül fókára, szakállas fókára és rozmárra is vadásztak, csapdával pedig rókát fogtak. A tengeri emlősök vadászását szeptember végén kezdték. Űtközben jegesmedvéket ejtettek el. Tavasszal és nyáron ludakra, sirályokra, pehelyrécékre, alkákra, hattyúkra vadásztak.
Ruszanovnak szerencséje volt: megismerkedett, és később megbarátkozott Tiko Vilkával, aki felbecsülhetetlen szolgálatot tett neki Novaja Zemlja felfedezésében.
Az első utazás, amelynek kalauza Tiko Vilka volt, a Matocskin Sártól a Kara-tengerig terjedt.

A Ruszanov expedíció

„A turisták előtt oly ismert norvég fjordok - írta Ruszanov - halványak és sápadtak ennek a csodálatos és a maga nemében egyedülálló öbölnek a változatosságához és eredeti formáihoz, színeihez, árnyalataihoz képest!"
A tengeri dereglyén megtett első úton Tiko Vilka olyan topográfiai ismeretekről tesz tanúságot, hogy nemsokára egyszerű kalauzból teljes jogú résztvevője lesz Ruszanov minden későbbi expedíciójának.
Egy évvel később - 1910-ben - Ruszanov a Dmitrij Szolunszkij hajón utazást tesz a Novaja Zemlja Északi-szigete körül. Szawa Loskin után (XVIII. sz.) ő volt az első orosz, aki északról megkerülte a Novaja Zemlját. Itt is mellette volt a barátja, Vilka.
A sziget északi csücskénél megállt az expedíció, és Ruszanov behatolt a sziget belsejébe. Vilka is vele tartott. Teljesen élettelen helyeket találtak. „Kopár fennsíkon bolyongtak, amelyet néhány patak és tó tett változatosabbá - írja Paszeckij Ruszanov elbeszélése nyomán. - Récéknek, ludaknak a nyomát se látták, pedig délebbre ezrével találkozni velük. Csak kis szalonkák suhantak el időnként a víz felett, riadt pisszegésükkel megtörve a kihalt táj finom csendjét. Semmilyen növény nem akadt útjukba. Még fűzet sem lehetett látni, amely az Arhangelszki- és a Nyeznajemij-öbölben is megél. Egyetlen pici virágra nem akadtak. Mohát is csak elvétve láttak, és mindig a kövek között. Rénszarvasnyomot is hiába kerestek, medvenyomot viszont találtak ..."
Az expedíció elkészítette az Északi-sziget új térképét, amely pontosabb és részletesebb volt, mint az addigi. Felfedeztek néhány addig ismeretlen kis szigetet, tengerszorost, öblöt. Tiko Vilka ezek közül már korábban rárajzolt néhányat a térképre.
„Minden olyan esetben, amikor lehetővé vált a helyszínen ellenőrizni az eltérést a meglevő térképek és Vilka rajzai között, kivétel nélkül Vilka rajzainak a hitelessége igazolódott" - írta Ruszanov.
Az utazás befejeztével, augusztus 30-án Ruszanov elhatározza, hogy végre megvalósítja régen dédelgetett tervét. Ezen a napon ezt írja a naplójába: „Tegnap voltam a szamojédoknál, teáztunk, beszélgettünk, és végül úgy határoztunk, hogy Ilja Vilka, aki az expedícióban kísért bennünket, eljön velem tanulni a városba."
Amikor Ruszanov Arhangelszkbe érkezett, kiállításon mutatta be Vilka képeit. A kiállítás sok látogatót vonzott. A festészet szakértőinek egyöntetű véleménye szerint a fiatal nyenyec nem mindennapi tehetséggel rendelkezett.
Ezután Vilka Moszkvába utazik Ruszanovval, és Perepljotcsikovnál tanul festészetet. Ruszanov ingyen tanárokat szerez, akik orosz ' nyelvre, számtanra, földrajzra és terepfelvételre oktatják Vilkát.
„Úgy olvassa a természet könyvét, mint mi a könyveket és újságokat; az expedíciókban nélkülözhetetlen mint munkatárs és kalauz; Novaja Zemlja élő térképe. Bátor, merész, határozott ember; kitűnő vadász - röptében lelövi a ludat" - így jellemzi Ruszanov Vilkát.
Tiko Vilka el van ragadtatva Moszkvától. Új barátai nemcsak festészetre, földrajzra és más egyebekre tanítják, hanem keresztül-kasul megmutatják neki Moszkvát, elviszik színházba, múzeumba, hangversenyre...
„Jók az emberek Moszkvában - mondta Vilka Perepljotcsikovnak -, nagyon jók! Te úgy gondoskodtál rólam, mint az apám. A gazdasszony is, ahol laktam, gondos volt, a tanárok is, a tanárnők is gondoskodtak rólam. Már megszoktam Moszkvát, mindent ismerek itt, akár Novaja Zemlján. Szeretem a színházat, szeretem a zenét."
El lehet képzelni, mi mindenről beszélgettek Ruszanovval a következő évben, amikor ismét együtt voltak. Negyedszer indultak új utazásra, ezúttal a déli sziget körül. És könnyű elképzelni, mennyire számolta Vilka a napokat az utazás végéig, mert ősszel ismét Moszkvába kell utaznia, folytatni a tanulmányait.
De egy végzetes esemény keresztülhúzta a tervét. Amikor visszatért Matocskin Sarba, megtudta, hogy meghalt a bátyja. Túlságosan közel tette kibiztosított puskáját a tűzhöz, áttüzesedett és elsült... Fiatal feleséget és hat gyereket hagyott maga után. Nyenyec szokás szerint Tiko Vilkának feleségül kellett vennie az özvegyet.
Szeptemberben Vilka elbúcsúzott Ruszanovtól, aki hazautazott. Vilka nem tudta, hogy ez a búcsú örökre szólt, nem tudta, hogy Ruszanov két év múlva a Kara-tengerben leli halálát.
Nem tudta azt sem, hogy a cártól kapott winchester - az uralkodó szimbolikus ajándéka - hosszú évekre létének egyetlen forrása lesz. Nem tudta, hogy az arany Anna-rend is szolgálatot tesz neki: az ínséges években néhány kiló vajat kap érte egy norvég hajóskapitánytól...

Tiko Vilka: Sarki fény (1950)

Ebben az évben megint csábított észak, és tavasszal, áprilisban odautaztam. Arhangelszkbe érve, eszembe jutott Tiko Vilka, és szerettem volna találni olyan embereket, akik jól ismerték. Eleinte nem volt szerencsém: az egyik csak futólag találkozott Vilkával, a másik mindent elfelejtett, vagyis a részleteket, a beszélgetéseket... Már majdnem elcsüggedtem, amikor váratlanul felcsillant a remény: megismerkedtem egy Andrej Alekszandrovics Miller nevű emberrel.
Arhangelszkben már áprilisban kezdődnek a fehér éjszakák, reggel négykor világosodik, az alkonyok hosszúak, és kelletlenül apad el a fény. Millerrel elmentünk egy barátomhoz, Mihail Szluckovhoz. A rakparton mentünk, a városban már régen elolvadt minden hó, száraz volt az aszfalt, de a Dvina jege még mozdulatlanul nyújtózkodott a folyón - nem jött, el a zajlás ideje.
Andrej Miller - komoly, kellemes ember - főgépészként dolgozott sokáig a trawler-flotta hajóin, gyermekkorától a Novaja Zemlján élt, és 1934-ben ismerte meg Vilkát. Az első találkozások részleteire már nem emlékszik. Az viszont még él benne, hogy egyszer kutyaszánon érkezett egy jóságos nyenyec, és ajándékot hozott a gyerekeknek.
De ami a következő évben történt, amikor őmaga elmúlt hét esztendős, egész életére az emlékezetébe véste, mert ahogy ő mondta, Tiko Vilkának köszönheti az életét.
Az Északi-szigeten, a Csekin-öbölben laktak egy vadászviskóban - apa, anya és négy gyerek. Ugyanott lakott egy magányos vadász, Iván Tyimofejevics Filatov. Millerek viskójában nem volt semmilyen bútor, csak egy asztal, priccsek meg rénszarvasbőrök. A kutyák is odabent laktak, a hideg oldalon, fallal elválasztva.
Édesanyjuk egyszer fehérneműt öblített egy lékben, megfázott és ágynak esett. A kétségbeesett apa elküldte Filatovot a Vihodnij-öbölbe, ahol a kutatóállomáson dolgozott egy orvos, név szerint Szinyavszkij. Filatov elment, az édesanya pedig nemsokára elvesztette az eszméletét^ és néhány nap múlva meghalt.
Édesapjuk, egyedül maradva az apró gyerekekkel, kétségbeesett. Ivott, zokogott, halálosan kétségbeesett. Sarki éjszaka volt odakint, tombolt a vihar, a gyerekek összebújtak a priccsen, és sírtak. Az apa, hogy ne lássa, hogyan halnak meg egymás után a gyerekei, elhatározta, hogy egyszerre véget vet mindennek. Bevitt a kamrából egy nagy kanna petróleumot, hogy majd szétlocsolja a házban, meggyújtja, és ott pusztul el a gyerekekkel együtt. Úgy látszik, megzavarodott a bánattól és a vaksötét sarki éjszakától.
Filatov közben eltévedt. Hat nap alatt ért a Vihodnij-öbölbe kutyaszánon, és az út vége előtt kutyástul leesett egy szikláról. Valahogy mégis elvergődött az öbölbe, ott találta Tiko Vilkát, aki ekkor a Novaja Zemlja-i viskókat és telepeket járta. Amikor Vilka meghallotta, hogy Millernek beteg a felesége, azonnal útnak indult. Az orvost nem találták a kutatóállomáson, beteghez ment valahová. Vilka meghagyta Filatovnak, hogy várjon ott, és majd az orvossal együtt menjen utána. Vilka hat kutyával indult el a Csekin-öbölbe. Továbbra is fütyült a szél, és úgy betemette hóval Miller házát, hogy Vilka nem találta meg. Lefektette a kutyákat, és az ostornyéllel elkezdte böködni a havat, ahol Miller házát sejtette. Rátalált a háztetőre, egy darabon lekaparta róla a havat, és felfeszített rajta egy deszkát. Amikor Miller meghallotta, hogy valaki matat a tetőn, és megismerte Vilka hangját - Vilka a nevén szólította -, feltépett két- három deszkát a mennyezeten, és besegítette Vilkát a házba.
Ahogy Vilka megpillantotta a síró gyerekeket, a petróleumoskannát, Miller eszelős arcát, nyomban megértett mindent. Összecsapta a kezét és föl-alá járkált a viskóban.
- Szása, mit csinálsz! - kiáltotta erős nyenyec akcentussal. - Élni kell, tűrni kell, megmenteni a gyerekeket!

A szerző "vadászterülete"

Vilka kerek képű ember volt, rénszarvasbőr öltözetet viselt, széles övet, az oldalán egy füzér medveagyar lógott. Kezét hátratéve, idegesen rohangált a házban, hol szidta Millert, hol szánalmat érzett iránta, sajnálta az elhunyt Jevlampiját, aki még mindig ott feküdt megmerevedve a hideg, több napja nem fűtött szobában. Vilka hozott kenyeret és húst, adott belőle a gyerekeknek, aztán rávette az apát, hogy másszon ki a házból, őmaga is kimászott, és megszabadították a viskót a hótól. Miután szabaddá tették a kéményt, begyújtottak, és nekiláttak ebédet főzni. Vilka szomorú nyenyec dalokat énekelt, és folyton azt ismételte Millernek, hogy nincs joga kétségbeesni, s hogy aki Novaja Zemlján él, az legyen férfi.
Vilka ott maradt a házban, amíg Filatov meg nem érkezett az orvossal. Amikor megérkeztek, rögtön elindult a 160 kilométerre levő Pahtuszov-telepre, ott meghagyta a vezetőnek, Iván Lodiginnak, hogy biztosítson Miller családjának élelmet.
Úgy határoztak, hogy az anyát júniusban temetik el, amikor Novaja Zemlján elolvad a hó. Hét hónapig feküdt a megboldogult a házban, a hideg kamrában. (Milyen lehetett annyi ideig abban a tudatban élni, hogy a falon túl, a sötét hidegben ott fekszik az anya!) Nyáron ácsoltak koporsót, rátették a szánra, a koporsóra ráültették a gyerekeket, és kivitték egy nagy sziklához. A föld még nem engedett fel, dinamit nem volt, amivel sírt robbanthattak volna, így a koporsót letették a földre, és betakarták kövekkel.
Augusztusban bálnavadász hajón egy térképészekből álló expedíció érkezett a Csekin-öbölbe. Velük együtt megérkezett a nagymama Mezenyből. Hatalmas nehézségeket küzdött le, hogy meglátogassa leánya sírját, és magával vigye a gyerekeket.
Miller nemsokára elutazott az expedícióval mint kalauz. Amikor elment, a nagymama a gyerekekkel ellátogatott a sírhoz. Hosszú szarafán volt rajta, a gyerekek belekapaszkodtak a szélébe, és így mentek együtt a sírhoz. Filatov is velük tartott, levette a sapkáját. A nagymama sírva és jajgatva leszedte a köveket a koporsóról. A koporsó fedelét nem tudta egyedül felfeszíteni, erre megkérte Filatovot. Hosszú habozás után Filatov felnyitotta a koporsót. Az anya arcát kék kendő fedte, a mellét gyöngysor díszítette, a lábán szőrmecsizma volt. A nagyanya levette leánya arcáról a kendőt, hosszasan nézte a majdnem változatlan vonásokat, és megint sírt. Hozott magával Mezenyből egy zacskó földet. Imádkozott leánya lelki üdvéért, átadta a földnek, aztán visszahelyezték a koporsófedelet, a koporsóra visszarakták a köveket - most már mindörökre...
Sok bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a Novaja Zemlján éljen. Hát még ha megszaporodott a kötelessége, mint Tiko Vilkának, aki vadászott, eltartotta a gyerekeit, a feleségét és önmagát, de még arra is maradt ereje, hogy másokról gondoskodjon, folyton járja a telepeket meg a viskókat, és mindenkinek segítséget nyújtson.
Naponkénti kockázat, percenkénti készenlét a halál fogadására -vajon nem sok ez bárkinek, aki elhatározza, hogy így él, még ha csak egy esztendeig is, nem beszélve az egész életről?!
Tiko Vilka mindössze néhány oldalas megható életrajza lenyűgöz előadásmódjának egyszerűségével, de még inkább azzal az egyszerűséggel, ahogy a veszélyekre reagál.
„Én csak a Kara-tenger felőli részen vadásztam. Egyszer hárman mentünk rénszarvast keresni. Nem találtunk. Magas hegyekre is felmentünk. Elindultunk haza. Köd volt. Mondtam a testvéreimnek: Erre gyerünk, itt közelebb. Egyszerre csak magas sziklára értünk. Leugrottam a szánról, és lezuhantam. A kutyák is lezuhantak. Halálosan megijedtem. Arra gondoltam: no, most végem van. Alig látok. A két fivérem is zuhan lefelé. Látom: az ostorom, a nagy, hosszú bot, egyenesen felém közeledik a végével. Azt hittem, agyonüt. Leértünk. A hó puha volt. Lábra álltunk. Mentünk tovább..."
„Egyszer januárban kimentem csónakkal a Jeges-tengerre. Elejtettem egy gyűrűsfókát. Erős szél fújt. Elindultam hazafelé. Nem sikerült hazáig evezni. Gondoltam: csak jussak ki a partra. Odaevezek a parthoz. Kiugrottam a csónakból a partra. Abban a pillanatban kicsap egy nagy hullám. Besodor a vízbe. A csónakot beviszi a tengerre. Valahogy kivergődök a partra. Csuromvíz vagyok. Meglátom a barátaimat. Kiáltok nekik. Nem hallják. Odamegyek hozzájuk. Mondom nekik: »Elszabadult a csónak.« Fogtam az övékét, és mentem a magamét keresni. Erős a szél. Nem találom. Ereszt a csónak. Megijedek. Gondolom: nagy szél fúj, nem jutok ki a partra. Evezek kifelé. Nagy a hullámzás. Ki akarok kötni. Magas a part. Abban a pillanatban nem láttam a magas hullámot. A hullám megcsapta a csónakomat. Felborulok. Benne vagyok a vízben. A csónak rám borul. A csónak alatt vagyok, puskám a csónakhoz kötözve. Még egy nagy hullám érkezett, nekicsapódott a csónaknak. Csónakkal együtt kidobott a partra. Lábra állok. Csuromvíz vagyok. A csónakot kihúztam a partra, hazamentem."
„Egyszer májusban a fejembe vettem, hogy elmegyek 60 versztára vadászni. Sirály madarat lőni, tojást szedni. Este indultam el. Odaérek. Elkezdek lövöldözni a sirályokra, lelőttem vagy tízet. Megyek tovább. Kezemben egy hosszú bot, hogy fékezzek vele: a hó kemény, nappal meleg van, éjszaka fagy. Hirtelen elesek. Csúszok lefelé -nem tudom, mit tegyek. Arra gondolok: no most végem. Apám majd megtalálja a kutyákat. Volt egy hosszú tőröm. Az utolsó pillanatban előkaptam a tőrt. Teljes erőből belevágtam a hóba. Megálltam! Pihentem egy kicsit. Aztán körülnéztem: majdnem a lábamig ért a hullám. Kis híján belecsúsztam a tengerbe! Visszakúsztam, és elmentem haza."
Vilka mindent úgy írt le, ahogy elmesélte az övéinek, a tűznél melegedve. Valóban, minek kicirkalmazni, anélkül is mindenki érti. ,,Útközben lelőttem egy medvét. Megetettem a kutyákat. Tiszta volt az idő. Unatkoztam egyedül. 40 vagy 45 fokos a hideg. Három napig tartott hazafelé az út. A hőmérőm elpattant a hidegben."
Miután a nagymama megnézte a lányát és még egyszer átadta a földnek, unokáit először elvitte Mezenybe, aztán Arhangelszkbe. Az utolsó hajón érkeztek oda, szeptember végén - a hajók akkor csak évente kétszer közlekedtek. A nagyanya három gyereket elhelyezett a gyermekotthonban, ő maga pedig és Andrej már a téli úton, lóháton visszatért Mezenybe. Andrej egész életében emlékezett erre az útra, a falvakban töltött éjszakákra. Novaja Zemlja után népesnek, derűsnek találta ezeket a kis tengermelléki falvakat.
Andrej két évig tanult Mezenyben, aztán visszament az édesapjához Novaja Zemljára, és a Delfin-öbölben telepedett le, ahol iskola is volt, és ahol Vilka lakott.
Vilka rajzot tanított az iskolában. De nyilván nemcsak rajzot! Két tucat gyerek ült az osztályban - nyenyecek és oroszok -, két tucat kis állampolgára a szigetnek, amelyen ő született, élte az életét és amelynek most az elnöke volt. Megtehette-e, hogy ne tanítsa ezeket a gyerekeket mindarra a jóra, amit maga is a szívében hordott?
- Szeressétek a földet - mondta nekik -, ez a mi szovjet földünk! Szeressétek és ne bántsátok meg egymást. Soha ne sírjatok, jegyezzétek meg: a zord föld nem szereti a gyengéket. És éljetek jobban, mint én éltem gyermekkoromban. Az egész nép gondoskodik rólunk, rólatok. De nekünk is gondolnunk kell a népre, és úgy dolgoznunk, hogy mindenki azt mondhassa: jól van!
Vilka rajzolt számokat, kutyákat, nyenyeceket, hajókat, vadászjeleneteket. Krétával rajzolt a táblára. Rajzolt halászházakat, tengerre szállást...
Amikor tanított, mindig feltartotta a mutatóujját. Andrej egész életében emlékezett erre a bütykös, rövid és vastag ujjra.
Tiko Vilka ismerte minden tanítványának a szüleit, és minden gyerek számára ünnep volt, ha Vilka a saját apjáról mesélt. Ezért egyetlen gyerek sem rosszallotta, ha így szólt hozzájuk:
-  Ha rosszul tanulsz, megmondom apádnak. A te apád a munka hőse, nagyszerű halász, te pedig nem tanulod meg a leckét!
1946-ban vagy 1947-ben - emlékezik vissza Miller - Tiko Vilka Moszkvában járt, Kalinyin fogadta. Mindenféle gépet és felszerelést sikerült kieszközölnie Novaja Zemljának, és nagyon elégedetten tért haza. Amikor a földijeinek Moszkváról beszélt, mindig derűsen emlegette, hogyan járt a bordaszelettel a vendéglőben.
-  Az asztalon sincs bordaszelet, a hasamban sincs bordaszelet -mondta, és szelíden nevetett hozzá...
-  Hogyan élt Vilka? Sajátosan. - Emlékezett vissza rá Vaszilij Dmitrijevics Zaborszkij. - Ott, a Novaja Zemlján építettek neki egy jó házat, kályhával. Kényelmes ház, sokat jártam benne. Aztán egyszer bemegyek, látom: nincs kályha - lebontotta, a deszkapadlón maga építette téglatűzhely áll, kémény nélkül. A füst úgy száll, mint a szabadtűzé. Viíka és körülötte minden meg van füstölődve, akár a kolbász. Erről jut eszembe: nagyon sokat evett. Szarvashúst, halat. Két-három kiló hús annyi volt neki, mint másnak egy vajaskenyér.
Folyton dohányzott, sohasem láttam cigaretta nélkül. De nemcsak dohányzott, hanem bagózott is, rágta a dohányt.
Nagyon szívélyes házigazda volt. Visszautasítani a kínálását - ételt, italt - senki sem merte: vérig sértődött ilyenkor.
Remek vadász volt. Gondolom, a legjobb az akkoriak között. Arról nem is beszélek, hogy mindannyiunknál jobban lőtt. És ami a fő: mindent tudott, érzett az állatról. A fiúk néha azt mondták maguk között: csak nem varázsló? Tudta, hol rejtőzködik a vad. Ezt a képességét nyilván a természettől örökölte, a vérében volt.
A jelleme? Barátságos, békés természetű ember volt. Azonkívül bátor - semmitől sem félt, a haláltól sem. De előfordult, hogy haragra gerjedt, kiabált, ám csak olyankor, ha igazságtalanságot látott, vagy valamilyen  rossz  cselekedetről hallott.  De  hamar  elszállt  a mérge, nem volt haragtartó. És okos volt, sokat tudott, nagyon sokat átélt. Nagyon tiszteltük.
A képeiről nem tudok sokat. Arra emlékszem, hogy tetszettek a képei. De azt senki sem hallotta, hogy azt mondta volna magáról: művész vagyok! Lehet, hogy szerénységből? Nem, aligha gondolt ő úgy magára, mint művészre...
Öregkorában, szomorú perceiben azt mondta:
-  Megfestek még vagy öt képet... Aztán elmegyek utána...
-  Ki után, Hja Konsztantyinovics?
-  Ruszanov után...
Az utolsó években Andrej Miller, miután leszerelt, többször találkozott Vilkával, de már Arhangelszkben. Először a tájmúzeumban találkozott vele. Vilka a tenyeréből szemellenzőt formált, és úgy nézett rá. Ez a szokása még teremben is megmaradt egészen azóta., hogy a. napfényes hó vagy a csillogó tenger elvakította a szemét. Vilka rögtön megismerte Millert.
-  Növendékem! - szólalt meg örömmel.
Arcról ismert minden Novaja Zemlja-i lakost, senkit nem tévesztett össze senkivel.
Szeretett barangolni a városban, a Vologodszkajától a Pomorszkajáig gyalog, a villamost és a taxit nem szívelte. Legtöbbször egyedül barangolt... Hogy miről töprengett magányos sétáin, mire emlékezett?
Azt mondta:
-  Jól élek, de zajosan.
Faházban lakott a feleségével, Marja Szavvatyevnával. Itt már más volt a rend, becsülete volt az időnek, és ha Vilka dolgozott, senkit nem engedtek be hozzá. Sokat dolgozott. Most nem kellett több napos fárasztó utazásra mennie, nem kellett vadásznia, hogy meglegyen az ennivalója, nem kellett látogatnia a fagyos pusztaságban szerteszét lakó vadászokat...
Mindig örült a vendégnek. Hátratett kézzel, apró léptekkel kisietett az előszobába, hogy megnézze, ki jött. Arra a kérdésre: „Hogy van, Ilja Konsztantyinovics?" - mindig azt válaszolta:
-  Jól. Most írok. Festek.
A műterem falai tele voltak aggatva képekkel. A Novaja Zemlja partjait Vilka olyan jól, olyan részletesen ismerte, hogy természet nélkül, emlékezetből festett, és a régi Novaja Zemija-i lakosok azonnal felismerték, amit; a kép ábrázolt.
Amikor Vilka megbetegedett, és érezte, hogy nem sok van hátra az életéből, bátran készült a halálra. Összeszedte, kimosta és elrakta az ecseteit. Régi nyenyec dalokat énekelt, amilyeneket rajta kívül már talán senki sem ismert. Elment a barátaihoz - búcsúzkodott.
-  Isten veletek! - mondta kurtán, és mélyen meghajolt.
-  Messzire készül, Ilja Konsztantyinovics?
-  Egyelőre csak a kórházba. Aztán meg alighanem tovább. És általában hozzátette: -  Elmegyek, megkeresem Ruszanovot. Együtt járjuk majd a hideg jégmezőket...
A régi barátainak még azt is mondta:
-  Legyetek Novaja Zemlja-iak, legyetek kemények, mint észak!
Andrej Miller így emlékszik vissza:

-  Amikor 1960 szeptemberében értesültem Vilka haláláról, a rosszullét környékezett. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám. Hiszen neki köszönhetem az életemet! Elmentem a temetésére, ahogy illik. Novaja Zemlján az a szokás, hogy ha valaki meghal, minden ismerőse ott van a temetésén. A Városi Kórházban volt a gyászszertartás. Vilka kicsinek, amolyan gömbölyűnek látszott a koporsóban. Megkérdeztük, hol vannak a kitüntetései. Marja Szavvatyevna azt mondta: ,,Ó, elfelejtettük! Haza kell szaladni értük!" Elmentek a kitüntetésekért... Mindannyian sírtunk. Szitált a szeptemberi morcos eső. A vállunkon vittük Vilkát egészen a Fő utcáig, vagy fél kilométeren át. Aztán a koporsót autóra tettük. Mentem és felidéztem magamban mindent, amit Vilka értem tett, és nagy-nagy bánat nyomta a szívemet, mintha az édesapámat temetnék!
1911-ben Moszkvában, télen, Perepljotcsikov meleg műtermében az ifjú Vilka ezt vetette papírra: „Harmincöt évvel ezelőtt édesapám, Konsztantyin Vilka átevezett a Kara-kapun édes unokaöccsével Novaja Zemljára. Az édesapámnak volt anyja; semmit se látott. Apám szegény volt. Novaja Zemlján letelepedett és megnősült. És én a Novaja Zemlján születtem."

Forrás: Jurij Kazakov: Északi napló. Világjárók sorozat 116. Gonbdolat, Budapest, 1977. Fordította Bárány György

HUNFALVY JÁNOS: A sz.-bernáti kolostorvendéglő

Svájczországból  csak a havasok vagyis Alpok magas tetőin keresztül lehet Olaszországba menni. Egyik út sz. Bernát hegyén viszen keresztül. Oda az Entremonte völgy viszen föl, melly mintegy  5 óra járásnyira húzódik. Mindjárt sz. Pierre helységén tul rendkivül vad és zord tájék következik. Kis oldali völgyből  rémitö feneketlenségen át zúgó h egyi folyam rohan ki. Odább nyomorult  gunyhókból  álló  pásztorfalu van, melly mellett szintén egy hegyi patak robog el, magas és szép eséssel, a kopár és fekete sziklákon lerohanva. E falu legelőjén tul lassankint az életnek minden nyoma elenyészik. Azután a Halottak  völgyébe  jutun k, odább a Halottak hegye meredek sziklái nyúlnak föl, még odá bb a Halottak  kápolnája van , hol azokat takaritják el, kik utjokban a halált lelték. Azon ruhában hagyjá k, mellyet magokon viseltek, hogy a keresésökre netalán kiindult rokonaik a nnál könnyebben rájok ismerhessenek. A tiszta és hideg levegő nem engedi, hogy a holt testek elrothadjanak, azért többnyire csak összeszáradnak mint a múmiák. Nem messze azon kápolnától más kis boltozott épület van , mellyet kórháznak neveznek s melly az utasoknak menedékhelyül szolgál. Zivataros időben , mikor legnagyobb a veszedelem, mi különösen tavaszszal szokott lenni, a kolostor emberei itt szokták fölkeresni a szerencsétlenül járt utasokat, vagy kenyeret  és bort visznek oda , hogy megtalálhassák azok, kik oda  menekülni kénytelenek. Ezen kórháztól éjszaknak forduló völgytorkolaton keresztül, mellyben többnyire nyáron is megmarad a hó, meredek ösvényen tovább haladva, egy óra alatt elérjük a hegy tetejét s a rajta épült sz. Bernát kolostorát.

Nem tudjuk, kik és mikor alapították ezen kolostorvendéglőt. Agostonos barátok laknak benne. Ez intézet a legjótékonyabb intézetekhez tartozik,  mert ott minden utas, a legszegényebb is, bármicsoda nemzethez, ranghoz vagy valláshoz tartozzék, a legszívesebben fogadtatik, szolgáltatik  és ápoltatik. Mikor a
hófergeteg vagy sötétség az ösvényeket ugy  elborítja s eltakarja, hogy a legóvatosabb utas is eltéved és sem hátra sem előre biztosan  em mehet, tehát segély nélkül okvetlenül elveszne: akkor a kolostorvendéglő emberei fölkerekednek és saját életök veszélyeztetésével keresik föl a gyámoltalanokat, hogy a bátorságos hajlék alá hozhassák. 

Ebeket is megtanítottak arra , hogy az eltévedt vagy a hóban elsüllyedt utasokat felkutassák. Ezek különös fajta kutyák , ugatás nélkül, farkcsóválva s hízelegve közelitik meg az idegent s szabadítják ki a veszélyből. A kolostorvendéglő köböl  van építve. A tágas étterem folytonosan fűttetik s a konyhán mindig ég a tüz. A kolostorvendéglővel szemben még más épület is van,  ellybe az asszonyokat szokták beszállásolni. 1822 -ben Zürich , Bern és Genf svájczországi megyék kormányai s a szárdiniai király segélyével még egy emeletet raktak a kolostorra s belsőleg is jobba n rendezték el.

A bernáthegyi kutyák postaszolgálatra is kaphatók

Évenkint egyremásra nyolcz, kilencz ezer ember szokott sz. Bernát hágóján átkelni. De néha egy éjtszaka több száz utas is beszól a kolostorvendéglőbe; igy 1762-ben valamelly zivataros éjtszaka 560 ember gyűlt egybe éjjeli szállásra.

A kolostornak hajdan tetemes javai és jövedelmei voltak, most azonban jótékony adakozásokra szorult.

Szivesen is adakoznak számára. Mert a magas hegyen, hol örökös jég és hó uralkodik, hol egy-egy évben tán tiz tiszta derült nap sincs s gyakran még augusztusban is erős fagyok járnak, a kolostorvendéglö csakugyan a legnagyobb jótétemény az arra járó utasokra. A kolostorhoz csinos kis templom van kapcsolva ; attól nem messze kis tó van , mellynek partján a nyár derekán kettős violák viritanak , mellyek közül az egyik a másiknak magvából s az előbbinek kelyhében nőtt.

Forrás: Újabb utrazások és kalandok. Pest, 1859. Magyar Elektronikus Könyvtár

55 éve tűnt el...

Fotó: AFP/telegraph.co.uk

Két mumifikálódott holttestet találtak Mexikó legmagasabb hegycsúcsán, a hóban. Azt mondják, 55 éve eltűnt hegymászókról van szó. Hog y pontosan kik is lehetnek, nehéz megállapítani, de tény, hogy Németorszéágból és Spanyolországból azonnal több hozzátartozó is jelentkezett, akik azt állították, hogy rokonuk kereken 55 évvel ezelőtt tűnt el hegymászás közben, egy lavina következtében, valahol a holttestek lelőhelye tájékán. Egyelőre a zord időjárás miatt nem tudják őket levinni az első civilizált városba, ahol DNS-teszttel már könnyen megállapítható lenne személyazonosságuk. Ha lesz valami újsonság e szokatlan lelettel kapcsolatban, még jelentkezünk.