2016. május 21., szombat

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (3)

Dancs Artur fotója (New York)
A Savoy nagy amerikai dancing, minden egzotizmus nélkül. Az egyik oldalról a parkett határa a fal, mely előtt a zenekar játszik; a másik oldalon fülkék vannak székekkel, asztalokkal, s azon túl nagy hall, mely egy szálló lobbyjára emlékeztet; a padlót szőnyeg fedi, és unatkozó arcú emberek ülnek a fotelokban; ezek azok a vendégek, akik nem fogyasztanak; csak a belépti díjat fizetik meg, s a táncok szüneteiben a nők úgy ülnek a fal körül, mint egy vidéki bálon. Beülünk az egyik bokszba, és Wright egy üveg whiskyt tesz az asztalra: itt nem árulnak whiskyt, de a vendégnek joga van magával hozni; szódát rendelünk; iszunk és nézünk. Nincs sehol egy fehér arc. Az igazság az, hogy ettől a helyiségtől éppoly kevéssé vannak eltiltva a fehérek, mint a Lenox avenue-tól, de csak a dzsessz néhány lelkes híve s egypár külföldi merészkedik néha ide. A nők legnagyobb része fiatal, egyszerű szoknyát és kis pulóvereket hordanak, de magas sarkú cipőjük sokszor a különcségig furcsa; bőrük sötét- vagy világosbarnája jobban öltözteti meztelen lábszárukat, mint a nylonharisnya; sok közöttük a csinos, és valamennyien nagyon elevennek látszanak. Milyen mások, mint a kimért, hideg amerikai fehér nők! És amikor az ember ezeket a férfiakat táncolni látja, akikben az ösztönéletet nem fojtja el a puritán erkölcsök páncélzata, meg lehet érteni, mennyi szexuális féltékenység lehet a gyűlöletben, amelyet a nehézkes testű fehér amerikaiak éreznek irántuk. A valóság az, hogy a lincselések és faji összetűzések csak igen kis százalékában szexuális tartalmú a kiváltó ok; a fehérek mégis makacsul hiszik és hirdetik, hogy a négerek állatias kéjvággyal kívánják a fehér nőket. Ezzel egy másik félelmet takarnak el: attól félnek, hogy a fehér nőket „állatiasan" vonzzák a feketék; őket magukat is megigézik azok a szerelmi képességek, amelyeket a négereknek tulajdonítanak. Irigységük még távolabb is terjed. Gyakran mondják nehezteléssel: „Ezek az emberek szabadabbak és boldogabbak, mint mi vagyunk." Van igazság ebben az állításban. Micsoda vidámság, micsoda felszabadultság, micsoda élet van ebben a muzsikában és táncban! Ez annál inkább megragad, mert ebben a nagy dancingban van valami családias és hétköznapias. Párizsban, amikor a Blomet utcán fehérekkel vegyest táncolnak a négerek, nagyon tisztában vannak önmagukkal; különösen a nők mozdulatainak szabadossága kihívó s könnyen átcsap az obszcenitásba. Itt maguk között vannak, nem akarnak hatni; a fiatal nők közül nyilván sokan jó családból származnak, s vasárnap templomba járnak, egész nap dolgoztak, és eljöttek, hogy békésen szórakozzanak a boy-friend-jükkel. Egyszerűen úgy táncolnak, ahogy a tánc számukra természetesen adva van: teljes belső felszabadultság kell ahhoz, hogy valaki így hagyja magát sodortatni a zenével és a dzsessz ritmusával; ez a felszabadultság teszi lehetővé az álmodozást, az érzelmességet, a gondtalan csatangolást, a nevetést, mindazt, amit a fehér amerikaiak legnagyobb része nem ismer. Természetesen a fajvédők ebből is érvet kovácsolnak maguknak: minek próbálkozni a négerek helyzetének megváltoztatásával, ha ők szabadabbak és boldogabbak? Régi érv ez, amelyet minden kapitalista főnök, minden gyarmatosító száján megtalál az ember: mindig a munkások, a bennszülöttek a szabadabbak és boldogabbak. Igen, az elnyomott kiszabadul az elnyomó által választott bálványok hatalma alól: de ez az előjog nem igazolhatja az elnyomást.
Hallgatom a dzsesszt, nézem a táncot, iszom a whiskyt; kezd ízleni a whisky. Jól érzem magam. A Savoy New York legnagyobb dancingja, tehát a világon a legnagyobb: ebben az állításban van valami megnyugtató. És ez a dzsessz pedig talán a legjobb a világon: mindenesetre nincs még egy hely, ahol ily teljesen megtalálná az ember a saját igazságát; megtalálja a táncban, az itt összegyűlt emberek életében, szívében. Amikor dzsesszt hallgattam Párizsban, amikor négereket láttam táncolni, a pillanat sohasem volt elég önmagában: valami mást jelentett, egy teljesebb valóságot, melynek e pillanat csak bizonytalan visszfénye volt. Pontosan ezt az éjszakát jelentette. Itt elértem valamihez, ami nem vonatkozik másra, csak önmagára: kiértem az alagútból. New Yorkban időről időre megismertem azt a telítettséget, amit a felszabadult lélek számára a tiszta Idea szemlélete okoz: ez ennek az utazásnak a legnagyobb csodája, és sohasem volt vakítóbb, mint ezen a napon.


/1947./ Február 11.

Előadást tartok a Kultúrkapcsolatok Intézetében, utána koktél. Egy legalább negyvenéves francia nő odajön hozzám „A francia ifjúság nevében tiltakozom mindaz ellen, amit itt mondott." Egy másik rajongva szorongatja kezemet: „Franciaország nevében köszönöm magának." Nagyon szeretném tudni, hogy milyen túlvilági hangtól kaphatták megbízatásukat.
Megint csak azt tapasztalom, hogy a francia hivatalos személyiségek milyen nagyképűek; az úgynevezett „jelentékeny" amerikaiak bárkivel az első pillanatokban valahogy az embertársi cinkosság hangját tudják megütni. S ha nyilvánosság előtt kell beszélni, az amerikai hallgatóság nem megfélemlítő, mert eleve tudni lehet, hogy nem azért jött, mert valami hibán akar rajtakapni, hanem egyszerűen azért, hogy meghallgassa, amit neki mondani akarsz.
Ez az amerikai jóindulat egyszerre bosszant és elragad: kétarcú érzés: nagylelkűség vagy képmutatás? És bízhatunk-e egyformán minden emberben? A barátság értelmét veszti, ha nem kiválasztás. A „jóindulat" itt oly messze megy, hogy pl. nem hisznek a német kegyetlenkedésekben; a Buchenwaldban készült film láttán az amerikai vállat von: ezek a tetemek se nem franciák, se nem oroszok, egy bombatámadás áldozatául esett osztrákok, akiket itt a nácizmus áldozatainak akarnak beállítani. Igaz, hogy 1914–18 ügyetlen propagandája, azok a levágott csuklójú belga gyermekek, akiket az amerikai Vöröskereszt sosem tudott megtalálni, a szkepszis felé hajlították az amerikaiakat; és még nekünk is idő kellett 1940 és 1944 között, hogy mindent elhiggyünk. De ebben a tagadásban pártállás van. S egyáltalán nem bizonyos, hogy ez humanista állásfoglalás: a japánokról itt bármit elhisznek habozás nélkül. A humanizmust megfékezi bennük a fajelmélet; a jóindulat nem terjed ki a sárgákra; viszont az amerikai polgárok ereiben igen sok német vér csörgedez. S Marshall politikája különben is azt diktálja, hogy elfeledkezzenek a német bűnökről.
Persze nagyon helytelen lenne az amerikai erkölcsi optimizmusban csak politikát látni; a puritánoknak ezek a fiai és unokái bizonyos belső őszinteséggel hisznek az Erényben és a Jóban. Valaki Scheler, a német filozófus egy mondatát idézte előttem, amelyet nagyon igaznak érzek. Scheler azt írta: „Azt hittem, az amerikaiak álszentek; azt hittem, amikor Isten nevét mondják, tulajdonképpen gyapotot akarnak mondani. Nem. Amikor Isten nevét mondják, ők Istent akarnak mondani. A csoda az, hogy a gyapot ott van mindig mögötte." És valóban, ha Isten és a gyapot fogalma összekapcsolódik, ha Erény és Prosperitás azonosul, valóban képmutatás és veszély nélkül lehet Istenre és Erényre hivatkozni. A Jó is lehet annyi találékonyság forrása, mint a Rossz, sőt még többé is. Nagyon igaz, hogy Európának szüksége van Amerikára; az átlag amerikai szemében tehát az imperializmus jótékonysággá változik. Az amerikaiak pökhendisége nem hatalomvágyból ered, hanem abból, hogy a Jót akarják mindenkire rákényszeríteni; a csoda csak az, hogy a paradicsom kapujának kulcsa az ő kezükben van.
Eszembe jut egy fiatal amerikai, aki múlt nyáron Párizsban volt. Felesége szenvedett a hőségtől: repülősót keresett, hogy enyhítsen állapotán, de nem volt egy patikában sem. „Kell hogy legyen", mondta haragosan. Megmakacsolta magát, egyik patikából a másikba szaladt, és szívében nőtt a megbotránkozás: „Kell hogy legyen." Ez a kell... kifejezte a világ rendjébe vetett hitet, de tele volt fenyegetéssel is: ha ezt a rendet valami váratlanul megzavarná, akkor feltétlenül azonnal helyre kell állítani.
Kétségtelen, hogy nem lehetne ilyen parancsolóan meghatározni a Jót, ha nem tételezünk fel bizonyos Rosszat is. A döntő az, hogy egyik ne hágjon át a másik területére, és hogy a Rossz csak mint a Jó pontosan lokalizált, világos ellentéte jelenjék meg. Vannak rossz asszonyok: de akik erkölcsösek, azok tökéletesen és teljesen azok; vannak rossz állampolgárok: ezeket börtönbe dugják; a jó állampolgár az minden ponton és minden tekintetben lojális. A japánok nagyon szerencsésen testesítik meg az Ördögöt. Így kitűnően ki lehet alakítani a harmonikus világmindenség képét, amelyben a Jó már létezésének nyilvánvaló volta által is győzedelmeskedik. Ezek között a hatalmas olajnyomatok között, melyek oly közel állnak a gyermeki mitológia képeihez, a vasorrú bábához és Fanyűvő Jánoshoz, a gonosz iszákos és a jó családapa konyhai falvédő képéhez, Ganelon és Roland ellentétéhez, a közbeeső valóság nem tudja a maga képét beírni. Ha megpróbálom felidézni őket, nemegyszer érzem, hogy beszélgetőtársam lelke fehér lap marad: a túl szubtilis kép nem fog rajta. A mostani fogadás közben többször meglepődöm a kérdéseken, melyeket Párizs megszállásával kapcsolatban tesznek fel. Egyesek azt hiszik, hogy minden utcasarkon szuronyba ütköztünk, hogy megállás nélkül ütöttek, kínoztak bennünket, azt, hogy: „Négy évet Párizsban töltött?", úgy kérdezik, mintha azt kérdezték volna: „Négy évig volt Ravensbrückben?" Mások meg azon csodálkoznak, hogy nálunk tényleg nem volt ananász és narancs a háború alatt; haboznak is, hogy elhiggyék-e? különben nekik is sok minden hiányzott. Amikor a valóság egy-egy részletét elmondom nekik, érzem, hogy megbotránkoztatom őket. Ha az amerikaiaknak ily kevés az érzékük az árnyalatok iránt, annak nem az az oka, hogy képtelenek lennének felfogni az ilyesmit: az amerikai valóság éppen eléggé árnyalt. Az az oka, hogy elutasítják, mert megzavarná őket. Ha elfogadják az árnyalat létezését, akkor el kell fogadniuk a kétféle ítélet lehetőségét is, a habozást, a vita lehetőségét: az összetett helyzetek és jelenségek előtt gondolkozni kell. Azt kívánják, hogy az életben a geometria vezesse őket, nem pedig a bölcsesség: a geometriát meg lehet tanulni, míg a bölcsességre rá kell jönni, s a lelkiismeretes ember számára szükséges megnyugtató biztonságot csak az előbbi adhatja meg. Ezért inkább egy geometriai világban hisznek, amelyben a merőlegesek pontosan ellentmondanak egymásnak, mint a buildingekben vagy az egymást keresztező utcák vonalaiban.


Fordította Nagy Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése