V.
 |
| Bd. Clichy |
A vágtató automobilról először csak elsuhanó képzavar minden, a Louvre hatalmas udvara, a Concordia-tér, az Elysiumi mezők, az Etoile-tér, amelyből tizenkét küllő-út sugárzik szélyel. Vezető két társunk beszél, magasztal, gáncsol, mutogat; bolondság volna hallgatni rájok, mert úgysem a más szemével nézem a dolgokat. Először az Opera-tér bábeli kocsizűrzavara, embertorlata lepett meg. Ez már Páris, az embersűrűs, gigászi vadon, ahogy Ady Endre mondta. Egy iszonyatos szívnek érzem a dörömbölését, lüktetését, mintha Európa testéből minden vér ide rohanna össze s innen rohanna szét.
Még július 14-ike mindenfelé, egy hétig szakadatlan. Sodor bennünket az áradat a Montmartre rengetegébe. Ott a tobogán, a párisiak kedves játékbolondsága. Mozgó dobogó ragadja fölfelé a sikongó lányokat, hogy azután három-négy emelet magasságból lesiklózzanak egy meredek csatornán. Aladár feláldozta magyar büszkeségét és me-hurcoltatta magát a tobogánon; mikor lepottyant a végállomáson, egy zsákkal együtt, senkisem mondta volna róla, hogy állami tanár. Csábítottak engemet is, de még ekkor zöld voltam, konok a debreceni portól, nem mentem, sőt méltatlankodtam: mit! Sámson szerzője a tobogánon ? Azóta, bezzeg, sok mindent bejártam, megéltem.
A Clichy-boulevard tele komédiákkal, mulatókkal. Egyik helyt a Pokol-Mennyország, óriási két száj, amely benyeli a pénzes halandókat; Lucifer és Szent Péter a kapus. Másik helyt halotti gyásszal bevont kapu előtt halotti szolga áll; odabent, síri zöldfényű gyertyák mellett, fekete koporsókon lovagolva isszák az élet poharát halállal mókázó emberek. Amott forog a Vörös Malom vörös vitorlája! Biborszín lámpások csillagozzák vitorlája szárnyát, úgy pislog bele az éjszakába, mint egy forgó nagy Ördögszem. Köröskörül az élet zúg, kacag, vihorász; cseng az arany, cseng az arany és hull a vér. Aki nem érti Ady költészetét, jöjjön ide, megérti. Páris, Báj, Mámor, Asszony: ez az új idők költőjének négybe szakadt múzsája; de itt találkozik, civakodik és lelkesül mind a négy. Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen kizökkenjek magamból; huszonnégy óra sincs — és párisi vagyok. Kívül még komor, konok, paraszt, de belül már forrongó, ujjongó úr. Paris az a város, ahol senki nem idegen. A szabadság, a művészet, a könnyelműség testvérekké avatja a négereket a japánokkal, az oroszokat a törökökkel, a magyarokat a zuávokkal. Kicsiben meg van az egy akol, egy pásztor. Akinek pénze van és örülni tud, azt szereti Páris. Akinek pénze nincs és mégis örül: még jobban szereti Páris. Minket még jobban szeretett.
 |
| Toulouse Lautrec: Moulin Rouge |
Lassankint, napok múlva, hetek múlva, kezd kibontakozni előttünk Páris, a világ királynője. Vagy másképen Zola nyelvén, az a hatalmas üst, melyben a jövendő forr s melynek tüzét tudósok és művészek folyton szítják, folyton táplálják. Roppant tarka anyaga van; hiszen szállója a világnak. Az utcán, a Sorbonne mellett, a felszedett burkolat fakockáiból zajos gyermekek barrikádot és körbástyát raknak, azután pokoli ordítozással összebombázzák. Eszembe jut a kis képről a nagy kép: a forradalom. Danton, Marat, Robespierre unokái ezek a kis feketeruhás gaminek. — A Szent Mihály-úton, kávéházak előtt szokott estente föltűnni a Quartier Latin vándor epikusa, aki Pasteur költőjének mondja magát, mert veszettségből Pasteurék gyógyították ki félig s hálából a bolond szerencsétlen hátára varrta nevét; ott hordja, mint szamár a keresztet. Arca fekete festékkel ki van mázolva, mint a magyar regősöké; azt szokta hajtogatni: „Büszke az anyám, hogy engem szülhetett". Szegény anyja, ha tudta volna! Dehogy szülte, dehogy szülte volna. Költő és veszettség — hm. Nem is olyan halálosan komikus. Ma nem bitang, hanem veszett a nevünk. — A Tuileriák kertjében egy pápaszemes, iszákos, gacsos, rozsdáshangú isten bogarát szokták bámulni. Páris proletár verebeit magához kaparta, elnevezte őket és idomítja, eteti cézári gőggel. Ha elkiáltja magát: Madamoiselle Clara! rögtön kezére repül egy kis nőstény veréb s elveszi a kenyérmorzsát belőle. Egy bátor, okos nagy verebet Monsieur Garibaldinak keresztelt; akárhogy ijeszti, ez nem fél; de ha azt ordítja neki: Aux armes! Fegyverre! akkor Garibaldi, mint a kilőtt golyó suhan föl a levegőbe. Egy kis betyár verebet pedig Monsieur Kujon-nak nevezett el a vén Páris rossza. — A Pont des Arts-on tébolyog az antisemitismusnak egy néma rajongója; iratokat árúl, hogy verjük ki a zsidókat Párisból. Fekete kabátján fehér kereszt ragyog, az üdvhadseregéből való, Páris neveti. Páris mindent nevet; nevetett a forradalomban is, mikor egy-egy márkiznak szép szőke feje lehullt.
Egy esti sétánkon keserves meglepetést vágott fejünkhöz a véletlen. Valami hazája vesztett vén zsidó meghallotta magyar beszédünket, ránk kiáltott: „Gazemberek a magyarok!" Elhült az egész társaság. Rettentő Aladár loholt a bolygó héber nyomán, valami sötét zugban le akarta ütni. De nem nyúlt hozzá, csak szidta, gyalázta cipőszakadtáig. Engem érdekelt a kifejlés, de a vén Shylock egyszer eltűnt. Shakespeare-nek egy keserves átka forgott fejemben: „Dögvész szakadjon szélhűdött pofádra!"
Páris leánya kecses és szelíd, számító, furfangos. Kékszínű Trilby-kabarjában lebegve lépked, tollas kalapja csak úgy reng fölötte. Ki van festve az arca, a szeme, a szája. Baja Mihálynak, esős estén, egy ilyen kis kokott felajánlotta esernyőjét. Mihály szívesen fogadta s alábujt. (Az esernyőnek, tudniillik.) Mennek, rnendegélnek; a lány fecseg, Mihály hallgat, mosolyog: trés bien ! Megérkeznek hazáig, a kapunál Mihály megköszöni a szívességet és faképnél hagyja Ámor szegény katonácskáját. Annak leesett az álla s mondott valamit franciául. Azután ment, új vadat verni.
A várost magát fiatalabbnak, fehérebbnek képzeltem.
Az első napokban feketén, komoran nehezült rám. Nem láttam még ekkor a fáktól az erdőt. De a lelkét már akkor is éreztem. A Szajnája gyilkos folyó, de elringatója a megfáradottaknak. Szenet és holttesteket görget a kikötőbe, ahogy Verlaine mondja. A Pantheon a jövő századok tudósát vetette képzeletembe: roppant dombos fej, óriás koponya és kis, zömök test. Mire megvénül az Ember, ilyen lesz; elkopik a keze, lába, csenevész a gerince, mellkasa, csak feje nagy, csak homloka boltozatos; ing-lóg a nyomorult nyakon, mint óriás tök az indáján. Az Eiffel-toronyból lenéztem a nagy Bábelre, olyan kedves volt az egész, mint egy óriás játékszere. Óh, Paris! Te rettenetes Malom! A világ minden művésze, tehetsége beléd ömlik; te elnyeled óriási, ásító száddal Európa legszebb termését, századról, századra; összeőrlöd a csontokat, a húst, az agyvelőt s ez az összemorzsolt tömeg mint valami piros lángliszt ömlik ki tartóidba, ahonnan éhes kis országok népei szedik zsákjukba, sütik meg és eszik lelkűknek ".édes vagy keserű táplálékául. Paris, te roppant Vörös Malom! Világhatárig morajló zúgásodat meghallottam én is remete házamban,, felkötöttem sarumat, felöveztem vágyódásaim szárnyát és eljöttem hozzád. Boszorkányos gyorsasággal forgó köveid megszédítenek, rohanó gépszíjjaid elsodrással fenyegetnek; a vaskezű nagy Molnár kutató szemével belémlát és kinyújtja rám polip-ujjait, hogy belevágjon a Világ malmának garatjába. Egyéniségem ijedten röpköd körültem, mint egy halálra rémült madár; lábaim legyökereznek és szememre a harsogó életnek szürkésfekete fátyola hull . . . Nem tudom már, mi történik velem; elvakít az óriás kerekek forgása, megsiketít az őrlőkövek pokoli harsogása, elernyedten vonaglok a vörös molnár kezében — s hazámra, termő talajomra gondolok. Ha már kovásza leszek a Világ kenyerének, te vedd piciny hasznomat, messzeség ködébe veszett piciny, de édes hazám!
VI.
 |
| Rodin: Panseur |
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Delelő tanyánk a Sainte Germain-út hires diákvendéglője, a Chartrain, ahol egy franc huszonöt centime-ért levest, sültet, főzeléket, tésztát és desszertet, hozzá még félliter bort is kap az ember. Elhültem, jobban, mintha Toldi Miklósnak látnám rettenetes pajzsát. Aladár a bort tejre változtatta, huszadik századi antikrisztusmódra és itta délben, este, vidám kánai mennyegzőinken. Asztaltársunk és vezetőnk Loránd úr, a szatirfejű, aki gyermekmódra görgette el kecses aranyait; tele van hiúsággal, drámatárggyal és hihetetlen álmokkal. Négy szavából Kamcsatkában is rá lehetne ismerni, ez a négy szó: ronda, zokog, undok, csorda. Hü csatlósa a kis Mezei, aki a Pesti Hírlapban „hazánk kiváló fiatal szociológusá"-nak keresztelte el magát. Ők ketten még jól csengenek, mint a használatlan pénz; hancúroznak, mint két siheder macskafiú. Ha nincs frankjok, nincs frakkjok sem, siralomba temetkeznek, szürke kabátban járnak és teasiiteményen élnek ; ha pénzük van, táncolnak a Szent Míhály-úton, feketébe öltözködnek és nyolc fogásos vacsorát esznek.
A francia pincérek hihetetlen ügyességét bámultam. Két ember negyven vendéget, négy-négy fogással, csak úgy emlékezetből, automobil-gyorsasággal szolgál ki. Mi hárman soha egy értelmes mondatot ki nem nyögtünk s már az utolsó betűnél előttünk volt, amit gondoltunk. Baja tiszteletes úr egyszer olyanra szomjuhozoít, ami nagyon hideg és nagyon édes; villásbajuszú pincérünk megértette, hozta a fagylaltot. Egy kicsit konfidensek is aztán a moszjők; rigoléznak, imitálnak bennünket; s ha Aladár elfelejti a tíz centimé borravalót, utánaszaladnak a Danton-szoborig is. Körültünk, mellettünk minden nemzetbeli diákok a szeretőjükkel; ez olyan rendes itt, mint kalapon a karima. Mi, magyarok, voltunk csak az élhetetlenek; bús him-özvegyiségben agglegénykedtük át július, augusztus vérforraló napjait. Szégyen reánk!
Délután cukrászboltot és állókávéházat jártunk. A mi Ragenau-nk egy jajjal fogant, szomorúszájú kis asszonyka volt; mikor öten megrohantuk az állományát, mindig kétségbeesve pislogott fürge ujjainkra: vajjon nem eszünk-e többet, mint amennyit fizetünk. Egyszer lesetett bennünket a cselédjével; bosszúságunkban megettük minden süteményét, kiittuk-minden vizét és soha felé nem mentünk többet. Az állókávéházban öt krajcárért lehetett két findzsa kávét inni, állva. Az üzlet nagyszerűen ment; Loránd úr oda volt érte. Mi többiek azonban keresztet vetettünk rá.
Nem csodálom, hogy a párisi nő szinte divatmintának áll kint a Világ kirakatában; hiszen itt van előtte a kellemnek, a legtisztább nőiségnek örök példája: a milói Vénusz. Honnan jöttél te nagy néma Szépség, te görög nyugalom, te tiszta harmónia? Istennő voltál, vagy csak hárfás leány? Hova lett két márvány karod? Ahogy a rossz nyelvek mondják: elkoptak az ölelésben. Honnan vetted ezt a tiltakozva csalogató állást, ezt az örvös galambnyakat, ezeket a habotvető hónaljakat, két fehér halmát a Szerelemnek? Úgy tetszik nekem, te öröktől fogva talapzaton álltái, mindig szintje fölött a keserű életnek; valami bálványa voltál az emberiségnek, mindig táncolták körülted a nagy piros táncot, mindig imádtak zsoltárokkal, szép hegedűszóban. Istennel volt rokon, aki csodás fejedet megálmodta és édes hajlású derekadat márványba kötötte. Bíborral öltöztetik fel körülted a falakat, mint a királyok körűl!. Ha rád süt a kíváncsi, szerelmes nap, ragyogó havason elözönlő hajnalok, piros vérrel rózsázott elefántcsont szobrok, bengáli tűzfényben fürdő porcellán paloták, ezüst felhőkön nyíló alkonyati rózsák, szerelmek, szerelmek úsznak a képzeletemben, fehér vitorlákkal, rózsaszín zászlókkal. Olyan vagy te, mint a napba öltözött Asszony; tekintetedből galambok szállanak, uralkodói gúnnyal szegett ajkadon csöpp tündér kacag, márványkebleden lakik a Vágy ; csípőid az Élet zenéjét rengik s láthatatlan karjaid mindenkit felölelnek. Mindenkit, Heinétől Oláh Gáborig; csak egy szörnyű tábort nem: a szépségedet taglaló, koncoló, téged soha nem látott szikár filológusok táborát. Ezek táblát akasztanak rád, megszámoznak, mint az állatokat, elraktároznak az idők és szépségek kikunyorált fiókjaiba. De lelkedet nem látják; nem érzik, nem értik, hogy te vagya Minden, akitől jöttünk és akihez megtérünk. Sokáig néztelek, lelkemmel néztelek, addig néztelek, míg szempillád megmoccant, szemed rám sütött; csigás ajkadon valami szó lebbent át, de azt már nem értettem. Nem értettem. A görög aoristosokat rég elfelejtettem én. A szép emberről azt mondjuk, olyan, mint egy szobor. A szép szoborról azt mondjuk: olyan, mintha élne. Parisnak van sok szoborszép embere, leginkább a munkásrendből; és van néhány élő szobfa. Ott űl a Pantheon előtt örök gondolkozásba törötten a Rodin Panseur-ja, ez a nagy meztelen bronzférfi, akinek a fejét térdéig húzzák a gondolatok. Az értelmi funkció fizikai érzékítése. Előőrs ama nagy századok hőseiből, akik úgy rémlenek elébünk, mint egy-egy óriás Fej. A Louvre udvarán szónokol Gambetía, ez a görögnevű zsidó ember, akinek egész szobra mintha lángot vetne. Parancsolásra kifeszült karjának ezeréves mintáját később fölfedeztem a Louvre egyiptomi termében, egy csolnakot igazgató ősember alakján. A Comédie Franchise előtt búsong a szegény Musset fehérmárvány alakja; az egész ember egy megkövült szomorúfűz. Egy szép nő hajlik fölébe, maga. Páris; talán a nagy sötét igéket sóhajtja költője fülébe: „Semmi sem tesz nagyobbakká bennünket, mint a nagy fájdalom". A luxemburgi kertben, örökké daloló források fölött, áll romantikus keretben a romantikus Delacroix mellszobra; így szemre nem több, mint egy Quartier Latin-beli félzüllött lángészjelölt; nyakkendőjét vállára csapja a bohém szél. A szakállas vén Idő ölbekapja a Geniust, hogy pálmájával megkoszorúzza, elérje a Delacroix le ,nem hajló fejét; lent Apolló úr tapsol neki érctapsokat. A Sainte Germain-úton, forrongó építkezések lim-lomja között, lázit a mennydörgő fekete Danton, ez a tömör kiáltás, ez az állatok közt embernek maradt ember. Ma már az automobilok túlbömbölik a basszusát. Sokkal csöndesebb, regényesebb hely jutott a fiatal, tüzes Desmoulins-nek a Palais Royal udvarán. Palais Royal, Palais Royal! Mik történtek valaha tebenned! Ma csak Desmoulinst-t látom, amint székre ugrik, hogy felhívja Parist a nagy bokrétázásra: tűzzön mindenki zöld galyat a kalapja mellé! Az egész szobor él, kiált, mozog; nekem legjobban tetszik Párisban. Ez az ember szeretett volna lenni Petőfi ... Az udvar szőkőkútja hangosan lövelli föl a csöndben fehértajtékos vizét; milyen furcsa volna ez a szökőkút, ha piros vérsugárt szikráztatna az ég felé!
Szeretem a holt királyokat. Kimentünk azért Versailles-ba, XIV. Lajos élve temetkező helyére. Aranyozott világos falak,, ezreket érő gobelinek, pici kis szobák, hatalmas termek, három személyre szabott ágyak — rövid örömöknek, hosszú kínoknak fejedelmi tanyái! Ezeken a szobákon suhogott végig Dubarry asszonyság krinolinja; itt vergődött, bűzlött valahol a csontig rothadó „nagyon szeretett" Lajos; itt tébolygott a magát nem lelő Marie Antoinette, őrölt és vajat köpült a guillotin előtt. Napóleon sarka csikorgott később ezeken a köveken; ma csak haldokló márvány alakja őrzi a régi házat. Vemet harminc méteres csataképei Magenta, Solferino dicsőségét hirdetik vásári mázolásokban. A régi rokokó álmok, fehér szonettek, féte galantok, édeskés menüettek világa elszállt, kirepült a nyitott ablakon. Szerelmi sóhajok, halál-nyöszörgések helyett angol cipők kopogása, német ruhák suhogása, barbár nyelvek zenéje öli a haldokló Csendet. Az egész versaillesi palotának legszebb ékessége az a gyönyörű, fiatal olasz asszony, aki fehér csipkés fekete selyemruhájában úgy hullámzik előttem, mint a babonásszemű, démoni Wangel Hilda. A nagy festett tábornokok, közkatonák, sőt maga Napóleon is utánavetik fellobogó szemöket; s a haldoklók arcán is visszamosolyog még egyszer az Élet, a Szerelem. Versaillesben jár, kísért örökké a szerelem.
A hatalmas park még szebb, mint a palota, pedig beteges, elhanyagolt, örök özvegyhez méltón. Kedves búvó-bokorhelyeket őriz azért szárnyai alatt; árnyas, boltozatos fasorai olyanok, mintha a teremtő isten egyenesen gót stílusban akarta volna fölépíteni őket. Az utakat márvány istenasszonyok és hősök állják végig; örökké hallgatag tanúi sok kényes órának, sok királyi háborodásnak, sok felséges művészi pillanatnak. Derülten kékellik le ránk az ég; egy pár csipkefelhő fodrozza csak franciás arcát. A gazdag Nap aranyos porszemekkel hinti tele a csöndes tavakat, amelyek közepén megkövült, bronz görög istenek pózolnak utolsó órájokig nagyszerű némaképleteket. Bent az erdő mélyén francia zenekar fújja Bizetnek, meg nem tudom kinek a darabjait; vagy ezer idegen hallgatja nem igen néma áhítattal. Előttem épen egy szelíd, szemérmes arcú, fiatal, üde miss ül; szemüveg komolykodik kedves fitos orrán s mély odaadással kíséri a zenét az ölébe kiterített kottajegyeken. Ilyen az angol mindenütt; a Louvreban, az Eiffel-toronyban, a színházban, az utcán, az ágyban.
Baja Misivel meg vagyunk akadva. Magyarországot személyesíti, mindig mérföldekre marad tőlünk, haladó új magyaroktól. Örökké szűköl, hogy ráunt a francia eledelre, töltött káposzta és pörkölt az álma. Szeretne hazamenni, nem fogja a hely, mert neki iszonyú buták és csúnyák a párisi papok; a Notre Dame-ban még kálvinista istentiszteletet sem tartanak. Nem ér itt az élet semmit. Jó katonája lenne Franciaországnak, mert kevés benne a fegyelmezettség.
Micsoda műkatonák ezek a párisi paprikanadrágosok!
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése