JACK OLSEN: A szörny (7)

A svájci hegyimentők ászai: Friedli (balra) és Gramminger (jobbra)

Az alpesi mentések első számú szakte-
kintélye ebben a percben éppen borotvá-
lkozott kis lakásában, München-
ben. Ludwig Gram-
minger már vagy harminc éve hozta le az élőket és halottakat a hegyekből. Tucatjával találta fel a mentő-berendezéseket: a csörlőkből, a kábelekből álló készüléket, amivel a mentés résztvevőit leengedték a hegyoldalakon; a fékeket és emelőcsigákat a leszállás szabályozására; a Gramminger-ülésnck nevezett, háton hordozható szerkezetet, amellyel sérült vagy eszméletlen hegymászókat szállítottak a mentés során.


Gramminger és emberei huszonkét évvel ezelőtt már jártak az Eigeren, amikor Sedlmayer és Mehringer ottpusztult, de a mentési.akciót a hófúvás miatt abba kellett hagyniok. Két évvel később félhivatalos mentőcsapatként ismét visz-szatértek a hegyre, mint a falban lévő osztráknémet kötéltársaság segédcsapata.


Gramminger most ötvenegy éves volt, ő vezette a leghíresebb alpesi mentőcsoportot, a Német Vöröskereszt müncheni Hegyi Mentőit. Alacsony, félszemű, vidám embernek ismerték, hosszú őszesbarna sörénnyel és a mestermászók dagadó lábizmaival. Egész életét mások mentésére fordította. Európa minden részét bejárta kis Volkswagen kombiján, amelynek oldalán ott volt a vöröskereszt. Szinte semmije nem volt, minden találmányát a Hegyi Mentőknek és a Vöröskeresztnek adta, ingyen tartotta előadásait és tanfolyamait az alpesi mentés technikájáról. Nem törődött azzal, hogy a megmentettek közül sokat saját oktalansága juttatott bajba. Nem egy barátja kinevette, mondván, hogy a hegymászók nem érdemlik meg a segítséget.

Gramminger-féle mentőeszközök

Amikor a tükör előtt állva reggelre kinőtt szakállát borotválta, figyelmesen hallgatta a bajor rádió híreit. Kezében megállt a borotva, amikor a bemondó hírül adta, hogy négy hegymászó bajba jutott az Eiger északi falán. Az időjárási viszonyok a hegyen rosszak - folytatta a hang -, és nincs remény arra, hogy a két kötélpárost meg tudják menteni. Gramminger már nemegyszer hallotta ezeket a szavakat, ő azonban más mértékkel mért, mielőtt ilyen következtetést vont le. Amikor mások kijelentették: „nincs remény", rendszerint abból indultak ki, hogy a hagyományos módon történő mentés  - utat törni a hegyen kampókkal és hágóvasakkal, és hordágyon lehozni az áldozatokat - kilátástalan. De Gramminger tudta, hogy kialakultak már modern módszerek is, és a Hegyi Mentők szervezetének gyakorlott tagjai értenek ezekhez a módszerekhez. Félig borotvált arccal a telefonhoz rohant és feltárcsázta a rádióállomást. Honnan kapták ezt a jelentést, és kinek a véleménye, hogy nincs remény? Az állomás Willi Balmert nevezte meg, a Svájci Alpin Klub grin-delwaldi mentőállomásának vezetőjét. Gramminger Grindelwaldot hívta, ahol megerősítették, hogy a közlemény valóban Balmertől származott.


-   Szeretnék   odamenni   az   embereimmel   és megnézni, mit tehetnénk, de természetcsen csak akkor, ha ön is engedélyezi - mondta Gramminger Balmernek.

JACK OLSEN: A szörny (6)

A Hinterstoisser-traverz

Németországban riporterek keresték fel Günther Nothdurft apját.


-  A fiamnak sikerülni fog.  -  Csak ennyit sikerült a vak öregből kiszedniük. Ő is készülődött Grindelwaldba. Olginateban Fulvia Losa elolvasta az első jelentéseket az Eigeren bajba jutott  mászókról,  és  hálát  adott az Istennek, hogy Claudio biztonságban van valahol a közeli hegyekben.


Négy nappal korábban, hétfőn reggel, Claudio Cortiban vegyes érzelmek támadtak a kétszemélyes német kötélegyüttessel kapcsolatban, akik követni készültek őt és Longhit a Hinterstoisser-traverz ostromában. A hegyek között nem mindig örülnek a társaságnak: Corti két, egymás technikáját és képességét jól ismerő személyre építette tervét, és nem akarta, hogy mások gondjai ezt megzavarják. Másrészt csodálattal figyelte a két német előrehaladását. Kampóverő munkájuk pontos és biztos volt, fáradhatatlanul és lenyűgöző technikával mászták meg egymás után a nehéz letöréseket. Ráadásul szerény, barátságos fiatalembereknek látszottak. Az egyik, akiről megtudta, hogy Franznak hívják, beszélt egy keveset olaszul; Longhi elboldogult azzal a néhány szó schweizerdeutschcsal, amit tudott, és mindegyikük meg tudta magát értetni a hegymászók nemzetközi jelbeszédével. Még megnevettetni is sikerült egymást egy pár tréfás megjegyzéssel és füttyel a pirkadatban, amikor találkozásuk reggelén ott álltak együtt Cortiék éjszakázóhelyén. Megállapodtak abban, hogy úgy folytatják a mászást, ahogy az Eigeren már tradícióvá vált olyan esetekben, amikor veszélyben nem lévő csapatok találtak egymásra, azaz külön kötélen. Corti és Longhi haladt elöl. A Hinterstoisserhez érve látták, hogy azt nem fedi jég, és kevesebb problémát okoz, mint hitték. Corti társa által biztosítva négy szögből álló utat vert a sziklába, majd Longhi követte a karabinereken átfűzött kötélbe kapaszkodva. Az olaszok otthagyták a bevert szögeket az utánuk jövő németeknek.


A két kötélpáros hétfőn egész nap egymás közelében folytatta útját, de külön kötélen. Ebben a szakaszban még mindegyik jó erőben volt, és mivel egyik csapat sem érzett semmi hajlandóságot arra, hogy értelmetlen, esztelen versenyfutással is fokozza a hegy veszedelmét, együtt maradtak. Óvatos mászással feljutottak a Traverz végén lévő húszméteres kéményen, amely felett a Fecskefészekhez jutottak, majd hágóvasaikat felvéve átkeltek az első jégmezőn. Megmásztak egy kötélhossznyi, függőleges, törékeny nehéz falat, majd néhány vízmosásos lejtőn keresztül este nyolckor eljutottak egy olyan alkalmas helyre, ahol az éjszakát el tölthettek. Corti rámutatott egy sziklapárkányra, amely elég nagy volt ahhoz, hogy a németek elhelyezzék rajta kétszemélyes Zdarsky-zsákjukat. Két méterrel arrébb a két olasz három szöggel a falhoz erősítette hálózsákját, belebújt és megpróbált állva aludni. Néhány falatot ettek, majd amikor lenéztek az alattuk tátongó 600 méteres mélységbe, Longhi bevallotta, hogy bizony már eszébe jutott, nem túl sok-e, amire vállalkozott, vajon lesz-e benne kitartás, lépést tud-c tartani a nála fíatalabbakkal. Nem mintha félne, tette hozzá óvatosan. De talán jó lenne, ha gondolnának a visszavonulásra. Corti azzal érvelt, hogy visszamenni épp olyan veszélyes lenne, mint feljutni a csúcsra, és Longhi nem tudott vitázni ezzel a nem éppen meggyőző állítással. Még tett egykét ellenvetést, aztán szemmel láthatóan elszánta magát, hogy továbbmenjen. Longhi hamarosan félálomba merült a kimerültségtől, és nemsokára Corti is követte példáját.

Kedden hajnali háromnegyed négykor a má-szók felkeltek, és a németek sziklapárkányán összegyűltek reggelizni. Corti két kampót vert be a sziklákat borító jégbe, és erre tette a spiri-tuszfőzőt, hogy elkészítse a kávét. Longhi dzsemet és kekszet vett elő, és a két olasz falatozni kezdett. A párkány másik végén a két német ült és nézte őket. Eltelt néhány perc, és a németek még mindig nem mozdultak, hogy reggelit készítsenek. — Hát ti nem esztek? - kérdezte tőlük Longhi.

JACK OLSEN: A szörny (5)

Néhány órával azután, hogy szerda éjszakába a Kleine Scheideggi távcsöveket letakarták, csinos fiatal pár kopogtatott a közeli Wetterhorn egyik menedékházának ajtaján. A berni vezető, aki a menedékház bérlője volt, épp egy hosszú, dühös kirohanás kellős közepén tartott, amit csak addig hagyott abba, amíg a jövevényeket beengedte. A házaspár, Robert Seiler alpinista és felesége az Interlaken környéki Böningenből jött. Az asszony szintén ügyes hegymászó hírében állt. Csak az éjszakát akarták a menedékházban tölteni, hogy másnap reggel folytassák rövid szünidei hegymászásukat.  De alvásról a feldühödött vezető szitkozódása mellett szó sem lehetett. - Sötét alakok! - ordította a menedékházban levő turistáknak. - Ahogy mondom! Sötét alakok!


A zömök, izmos Seiler súlyos szemhéjával olyannak tűnt, mintha mindig álmos lenne. Most udvariasan, de megkérte a menedékház gondnokát, hogy vigyázzon egy kicsit a nyelvére, mivel nő is van köztük. A vezető azonban növekvő mérgében egyre cifrább kifejezéseket használt. A gondnok Seilerhez fordult:


-  Hiszen még azt sem tudja, miről  beszélünk - kiáltotta -, és legjobb, ha a maga dolgával törődik.


-  Csak kérem, hogy vigyázzon a nyelvére! - felelte Seiler. - Egy hegyivezetőhöz nem illik ilyen beszéd.


A vezető azonban nem is figyelt rá.


-  Ezek  a  külföldiek  csak  jönnek  és  nekirontanak az északi falnak! Sötét alakok! Egytől egyig! Figyelmeztetjük őket, nem törődnek a jótanáccsal. Aztán a saját életünket kockáztathatjuk, hogy megmentsük őket. Hát pedig énrám ne számítsanak! Figyelmeztettük őket, most már csak viseljék a következményeket!


Most kezdett csak derengeni Seilernek: úgy látszik, mászók vannak az Eigeren, és ezért szitkozódik a vezető. Azonban hiába próbált tőle megtudni valamit, a vezető nem hagyta abba a káromkodást. Végül Seilert annyira kihozta a sodrából, hogy ráförmedt:


-  Mit  beszél   annyit  olyasmiről, amit  meg sem ért?


-  És maga mit ért ehhez? Maga nem vezető. Talán bizony kockára tenné az életét úgy, mint mi, hogy lehozzuk ezeket az embereket a hegyről?


-  Azt hiszem igen, és biztos vagyok benne, hogy jobban  megállnám a helyemet az  északi falon, mint maga.


A vezető gúnyosan nevetett.


-  Maga könnyen beszél. Magának sohasem kell erre a pokoli helyre mennie. Talán még azt sen tudja, merre van.


-  Még ha nem tudnám, hogy hol van, akkor is jobban kiismerném magam rajta, mint maga - felelte Seiler.

JACK OLSEN: A szörny (4)

Günther Nothdurft

Günther Nothdurftot a kitűnés, feltűnés keresése vitte a hegyekbe. Nem konok düh és nem is az a hazafiaskodó Todeslieb vezette, ami honfitársait a háború előtt. Fiatalember volt, aki a hegyekhez úgy közeledett, mint valami megoldásra váró problémához, szinte mintha valamilyen függőleges keresztrejtvényt próbálna kibogozni; aztán gyorsan és határozottan haladt előre, felesleges hajsza nélkül. Így is élt. Egy háború által megtizedelt család legfiatalabb gyermeke volt, 75 éves apja megvakult, két bátyja meghalt. Nothdurft mindenekelőtt „valaki" akart lenni, úgy érezte, ez a legkevesebb, amivel megkísérelheti kárpótolni szüleit szomorú sorsukért. Huszonkét éves korában szabadult fel mint kereskedősegéd, és az 1957. évi nyári vakációja után műszaki főiskolára készült, textilmérnöknek. Alacsony volt, vékony és izmos, 170 centi magas, 62 kiló. Egy nagy bozontban viselt, egyenes szőke haját egészen mélyen baloldalt választotta el. Elálló füle, kiugró orra, ferde vágású szeme volt. Egészben véve szomorú, túl komoly fiatalember benyomását keltette, ez azonban csak a látszat volt; szívesen nevetett és értette a tréfát.


Első nagyobb hegymászását Walter Seeger-rel, egy fiatal építésszel egy kötélen végezte, aki éppúgy, mint Nothdurft, Pfullingenben, egy Rottweil nevű délnémet ipari város kis külvárosában lakott. 1954-ben, amikor a két „berg-kamerád" még nem volt egészen húszéves, igen nehéz mászásokat hajtottak végre az ausztriai Wilde-Kaiser csoportjában, a hírhedt Toten-kirchlen és a hegycsoport többi, igen nehéz mászásokat nyújtó csúcsain. Ezután is több sikeres, hatos nehézségű hegymászást végeztek a Dolomitokban, a Grosse-Zinnen és a dél-franciaországi, jeges Mont Blanc hegycsoportban. Rövid idő alatt Nothdurft túlszárnyalta barátját, Seegert hegymászó erényekben, és Németország- meg Ausztria-szerte az új alpinista generáció egyik legkiválóbb, tagjaként ismerték el, bár még alig múlt húszéves.


- Egyetlen tempót ismert - mondta Seeger -, a teljes sebességgel történő előrehaladást.


Nothdurft a legtöbb hegymászóval ellentétben egyáltalán nem idegenkedett attól, hogy a nehéz mászásokat teljesen  egyedül  végezze, falikampóin és jégcsákányán kívül kizárólag saját ügyességére támaszkodva. Egyszer egyedül mászta meg a Piz Badile északkeleti falát. Ezt a teljesítményt előtte csak egyetlen ember — a nagy német alpinista, Hermann Buhl - hajtotta végre, négy és fél óra alatt. Amikor lejött, a többi hegymászó vállára emelte csodálatában. Nothdurft három óra alatt iramodott fel a hegycsúcsra. A rendkívül nehéz és törékeny Sárga-Pillért a Kleine-Zinnen egyedül, szinte hihetetlennek tűnő rövid idő alatt, háromnegyed órán belül mászta meg. Valamennyit gondos tervezés és hasonló körülmények között végrehajtott, hetekig tartó edzés előzte meg. Günther Nothdurft-nak nem állt szándékában a hegyekben meghalni.


Persze elkerülhetetlen volt, hogy ne akarja összemérni erejét a valamennyi közt legveszedelmesebb heggyel, az otthonától, Pfullingentől 208 kilométerre fekvő Eiger északi falával. De Nothdurftnak ez nem volt sürgős. Csiszolta tudását, egyre növelte sikereinek sorát, egyre nagyobb hírnevet szerzett, majd 1957-ig várt. Amikor betöltötte huszonkettedik életévét, akkor látogatott először az Eigerre. Június volt. Útban a hegy felé, Nothdurft a motorjával megállt Luzernben, és ellátogatott a barátjához és hegymászó társához, Max Eiselinhez. A két fiatalember az északi falról is beszélgetett. - Megkérdezte tőlem - emlékszik vissza Eiselin —, hogy jók-e a viszonyok az évnek abban a szakában. Én meg azt mondtam, hogy még túl korai az idő, még túl sok jég van a falon.

Max Eiselin

Nothdurft elmesélte Eiselinnek, hogy megvitatta a mászást Hermann Buhllal, aki majdnem otthagyta a fogát 1952-ben, amikor tíz tagból álló nemzetközi kötélcsapatot vezetett az északi fal tetejére. Nothdurft kijelentette, hogy mindketten úgy találták, legcélravezetőbb, ha egyedül megy, „gyorsan és biztosan", a mindkettőjükre jellemző tiszta stílusban. - Szerettem volna megmondani neki, hogy nekem más a véleményem - mondta Eiselin -, de nem mertem tanácsokat adni Nothdurftnak. Nem szokás tanácsokat adni olyanoknak, akik nálunk jobb hegymászók.


Nothdurft neki is indult egyedül az Eiger-nek azzal a szándékkal, hogy csupán tanulmányozza a hegyoldalt, megmászik néhány alacsonyabban fekvő meredélyt, és előzetes felderítést végez egy későbbi, végső támadáshoz. Egy péntek reggelen megérkezett a grindelwaldi völgybe, felült a fogaskerekű vasútra, és amint felért, azonnal nekikezdett a mászásnak. Olyan ügyesen és olyan ütemben haladt, hogy hamarosan messze fölért a falba. Feltörtetett a Nehéz-Repedésen, és úgy mászta meg a Hinterstoisser-traverzet, mintha csak Pfullingen főutcáján kellene átmennie. Átkapaszkodott az első jégmezőn, majdnem eljutott a másodikig, aztán kényelmesen elhelyezkedett éjszakára. Hajnali háromkor felkelt és egy kicsit feljebb akart kapaszkodni. Épp inni akart egy üvegből, amikor hirtelen törött üvegcserepek zúdultak rá. Egy zuhanó kő épp csak hogy elkerülte a fejét, és darabokra törte az üveget. Az óvatos Nothdurft ebben intő jelet látott. Visszafordult, átvágott lefelé a jégmezőn, visszamászott a Hinterstoisser-traverzen annak az erős kenderkötélnek a segítségével, amit feljövetelkor gondosan a helycn hagyott és visszatért a völgybe. Még szombat délután átmotorozott Luzernén keresztül és ismét betért Eiselinékhez. Szokatlanul sokat csevegett az északi fal nehézségeiről.

JACK OLSEN: A szörny (3)

Corti az ötvenes években

A halál hűséges kiskutya módjára járt Claudio Corti nyomában. A Comoi-tóhoz közeli Lecco szomszédságában fekvő, nyomasztóan szürke faluból, Olginateből származott. Olginate és Lecco vidéke az olasz alpinisták kitűnő gyakorló terepe: itt vonul el a Crigna hegylánca, meredező szirtjeivel, és itt terülnek el az Olasz-Alpok fűrészfog rajzolatú előhegységei. Akik ezeknek a hegyeknek az árnyékában élnek, hamarosan hozzáedződnek a hegyi szerencsétlenségekhez. Itt minden évben meghal egy-két olasz hegymászó, úgy, hogy leesik a Crigna szirtjeiről, sziklatűiről. De a próbálkozás csak folytatódik! Nem azért, mert az észak-itáliaiak szeretik a halált, vagy mert az élet nem drága nekik, hanem egyszerűen csak azért, mert a hegymászás az egyetlen helyi szórakozás, és azt mondogatják, az Isten már úgyis eldöntötte a sorsunkat, így aztán nem számít, hogy otthon fekszenek-e az ágyban, vagy fenn kúsznak a meredek falon, amikor eljön az órájuk. Hasonló meggondolásból úgy hajtanak, mint az őrültek, és a legforgalmasabb országutakon tologatják gyerekeiket a babakocsiban.


A német ifjakhoz hasonlóan, akik a Vaterland miatt zuhantak a mélybe, talán Észak-Olaszország egyszerű hegymászói is áldozatok voltak. Olginateben, Corti falujában, nyoma sem volt a csöpp bajor falvak vagy a svájci völgyek festőiségének, hangulatának. Piszkos volt és unalmas. A falu ötszáz lakója műhelyekben dolgozott, láncokat, lámpákat, szögeket, fonalat, drótot és kartont gyártott. A római katolikus egyház földjéből bérelt kis telkeken gazdálkodtak. A falu legmódosabb gazdájának egyetlen tehene volt. Hogy nagy nehezen fenntartsák magukat, a legtöbben kis földjüket művelték, néhány nyulat tartottak, és végezték a lélekölő robotot a gyárakban. A társadalmi élet abból állt, hogy elbeszélgettek a keskeny utcákon, megálltak a trattoria körül, sört vagy grappát iszogattak, és hallgatták a vakációzó külföldiek Lecco felé száguldozó luxus sportautóinak hangját. Olyan élet volt ez, ami sok embert késztetett arra, hogy a hegyekbe menjen, hogy legalább ott megszabaduljon az egyhangúságtól.
De Claudio Corti számára a hegymászás több volt, mint egyszerű menekülés. Rögeszme volt.


Gyerekkorának jelentős részében apja mint kőműves Svájcban dolgozott sok más északolasszal együtt, akiket olcsó munkaerőként küldtek oda. Ifjú korában Ciaudio azzal szórakozott, hogy halászott a Comoi-tó felé kanyargó folyóban. De ezt hamarosan megunta, többre vágyott. 168 centiméter magas, 70 kiló súlyú, erős, izmos fiú volt. Izomzata, túlméretezett ujjai és keze sokkal magasabb férfinak is becsületére vált volna. A hegymászás kezdettől könnyen ment neki. Nemegyszer roppant erejének köszönhette, hogy kivágta magát olyan helyzetekből, amelyek más hegymászónak a halált jelentették volna. Bár elsajátította a hegymászás fortélyait is, valójában mindig a nyers erejére támaszkodott. Tizenhét éves korára hatos nehézségű - az alpinisták osztályozása szerinti legnehezebb - feladatokat hajtott végre, sőt néhány új útvonalat is megmászott (egyesek „bolond variáns"-nak minősítettek volna azokat) a Lecco körüli alacsonyabb hegyekben. Egyik társa, a leccoi Carlo Mauri, számos nemzetközi expedíció tagja, aki gyakran mászott Cortival egy kötélen, régi barátjáról a következőket mondta: - Az alpinizmushoz, mint minden művészethez született tehetség is kell, és Claudióban az meg is van. Nem elég azonban csak tehetségesnek lenni. A tehetséget állandóan fejleszteni, edzeni és csiszolni kell, hogy még magasabb fokra fejlődjünk. És ezt Claudio nem tette. Ösztönös hegymászó maradt: úgy gondolta, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak mászni, és az erő minden. Fizikailag szinte minden feladatra képes volt, de elméletileg nem. Aztán nemcsak az alpinizmus iránti szeretet vezette. Nekem mindig úgy tűnt, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint egy gyerek, természetes adottsággal és félelmetes erővel megáldva, de mégis gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának, hogy nem fél. Corti gyakran társult Riccardo Cassinnal is, aki nem egy olasz hegyfalat mászott meg elsőnek. Az ő véleménye szerint Corti jó hegymászónak számított, de nem volt elég intelligens. Ereje volt, de nem tudta figyelembe vermi a hegyek adottságait. Esztelenségekre is vetemedett, például nem volt hajlandó szögeket használni olyan helyeken, ahol azok elengedhetetlenül szükségesek. Elképesztő erejével azonban így vagy úgy, de valahogy mindig kivágta magát. És szerencséje is volt. Annál szerencsétlenebbek voltak Corti hegymászó társai.


1952-ben Corti, aki akkor 27 éves volt, meg akarta mászni a Piz Badilet, egy 3308 méteres csúcs hatos nehézségű, nyolcszáz méter magas északkeleti falát. Mászótársával, Felice Battagliával zivatarba kerültek. Corti érezte, hogy a kettőjüket összekötő kötél hirtelen kissé meg-rándult, és ugyanakkor majdnem megvakította egy mellette lecsapódó villám fénye. A kötél meglazult; a villámcsapás Battagliát érte, a kötelet kettévágta, és a szerencsétlen eltűnt a mélységben. Corti egyedül tette meg a nehéz és veszélyes utat vissza, míg végül rátalált társa tetemére, akinek lába eltörött, mellkasa szétzúzódott.


Corti meggyászolta Battagliát, de a haláleset más hatással is volt rá. Eddig is az volt a meggyőződése, hogy le tudja győzni a hegyeket, de most a bajtársa halálát úgy fogta fel, hogy őrá a  gondviselés különösen vigyáz a csúcsokkal folytatott harcaiban. Barátainak ezt így magyarázta:


-  Amit érzek, az nem bűntudat. Bánatot érzek, de bűntudatot nem. Szerintem balszerencse okozta Felice vesztét, de ugyanakkor én magam kevésbé félek. Ez az eset inkább tovább ösztönöz.

JACK OLSEN: A szörny (2)

A von Almen-féle alpesi hotel egykori képe

A Berni-felföld lakói személy szerint bármilyen mély tisztelettel is adóztak Toni Kurz bátorságának, nem akarták, hogy az ilyen virtuskodás megismétlődjék. Ezt részben egyszerű önvédelemnek lehetett tekinteni a részükről: aki az Eigert meg akarta mászni, az nemcsak saját életét kockáztatta, hanem a svájci vezetőkét is, akiknek esetleg utánuk kellett menniök. Ebből a szempontból a Felföld lakóinak álláspontja teljesen logikus. De volt itt egy másik szempont is, amit már kevésbé lehetett ésszerűnek nevezni. A helybeliek elit hegymászókkal szembeni haragja ugyanis nem kis részben a külföldiekkel szembeni idegenkedésből eredt. Még olyan „külföldiektől" is idegenkedtek, akik csak néhány mérfölddel laknak arrébb.


A gleccserek és hegyek elszigetelt világának lakói évszázadokon át parányi parcellákból csikarták ki a legszükségesebbet a puszta megélhetéshez; fent az alig megművelhető hegyoldalakon legeltették teheneiket, a legkezdetlegesebb eszközökkel védekeztek a lavinák és viharok ellen.


Svájcot a hegyek különben is elszigetelik Európától, de a Berni-felföld még Svájc többi részétől is elszigetelődik. Schweizerdeutsch, a német nyelvnek az a változata, amit Svájc legnagyobb részén ma is beszélnek, az elszigeteltség terméke. A felföldiek azonban még csak nem is az általában használt schweizerdeutschot beszélik. A kicsiny falvakban leélt hosszú évek, amelyek során legfeljebb a szomszédos faluval érintkeznek, és azon túl megszűnik minden kapcsolat, egyfajta lecsökkent tempójú beszédet alakított ki, egy lelassult nyelvet, amely az emberek lassú,  gyötrelmes  életmódjához  igazodott.


A Berni-felföld lakóit saját hegyeik tartották fogságban. A környező természet szörnyű erőivel nem lehetett tréfálni: nem engedhettek meg maguknak semmi könnyelműséget.


Amit a Felföld lakói felfogtak és magukévá tettek, az az egész helvét állam létének alapja, a függetlenség volt, ami különösen a Berni-felföldön érvényesült. „Nekünk jutott a világon a legtöbb szabadság" — mondogatják büszkén a Felföld lakói. A katonai és szövetségi hatóságoknak nagy erőfeszítésükbe és idejükbe került, amíg bármilyen törvényt be tudtak vezetni  a Felföldön. Nem mintha az emberek nem lennének nagyon is törvénytisztelők, hanem egyszerűen azért, mert minden törvényt, minden rendeletet, minden előírást függetlenségük megcsorbításának tekintettek.

Grindelwaldi látkép

Például valaha nem volt sebességkorlátozás a Felföldön. Ezért az Európa más részeiből összesereglő nyaralók a helybeliek  életét veszélyeztették, amikor nagy sebességgel behajtottak valamelyik faluba. Ennek ellenére évek teltek el, amíg a hatóságoknak sikerült a helyi sebességkorlátozó rendeletet bevezetni a lakosság védelmére. Alig akadt a falvakban olyan, akinek volt  autója,  vagy valaha  is  szándékában  lett volna vásárolni, de a lakók azt akarták, hogy semmi se korlátozza szabadságukat, hogy olyan gyorsan hajtsanak, ahogyan csak tudnak, ha valaha  mégis lesz autójuk. A svájci törvény értelmében a lassú járműveket - a kecskekordélyokat, bicikliket — vörös macskaszemmel kellett felszerelni, hogy azok is védjék a lakosokat a kanyarokban és a meredek dombokon az éjszaka száguldozó vezetőktől. A Berni-felföldön ezeket az igazán nem drága biztonsági rendszabályokat is csak   nehezen tudták bevezetni. A Felföld minden lakója ragaszkodott a függetlenségéhez, akár gyalogolt, akár sétált, akár kordélyon  utazott.  A gépkocsivezetőnek az a dolga, hogy vigyázzon. A helybeliek úgy gondolkodtak, hogy a svájci törvény már elég védelmet nyújt azzal, hogy a járművezetőket teszi felelőssé a gyalogost ért minden balesetért, attól függetlenül, hogy ki annak az oka. Ez a felföldiek függetlensége: arrogáns, makacs, erőszakos  függetlenség, amellyel mintha csak azt akarnák kifejezni a látogatóknak: „Ez az én völgyem, az én utam, az én vidékem, ezek az én hegyeim. Alaposan meg kellett küzdeni érte, még az őseimnek is. Te nem tartozol ide."


Ilyen fogadtatással találták magukat szemben a Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Franciaországból és Angliából érkező hegymászók, akik azért jöttek a Felföldre, hogy megvívják hősi küzdelmüket a magas hegyekkel és a természet erőivel. De a külföldiek iránt egyébként érzett általános idegenkedést is felülmúlta az Eiger megmászóival szemben táplált neheztelés. A hoteltulajdonos von Almen dinasztia egyik tagja, Kaspar von Almen ezt így magyarázta:

JACK OLSEN: A szörny (1)

A "Svájc tetejének" is nevezett Jungfrau közelében meredezik az ég felé az Eiger, amelynek északi falánál ádázabb ellensége hegymászónak nincs. A ködbe, sötét felhőkbe burkolózó, málladozó sziklákon kőomlások, lavinák zúdulnak a mélybe, miközben viharos szél kutatja át üvöltve a szakadékokat. Évszázadokon át nem is merészkedett a szörny közelébe senki. Az 1930-as évektől kezdve azonban számtalan vakmerő alpinista próbálta meghódítani, ám a kísérletek többsége tragédiával végződött. Aztán egy nyáron négy bátor férfi elhatározza, hogy legyőzi a szörnyet. Hihetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül. Végül a segítségükre siet egy mentőcsapat, tagjai azonban kevés sikerrel kockáztatják életüket. Miféle dráma játszódott le azon a szörnyű falon? Mikor és miként derül fény a számtalan rejtélyre? 

Az Eiger északi fala

"Az Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és titokzatossággal." 

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben szerzője

Első fejezet

2016 méter magasságban, a Svájci-Alpokban Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű, konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt: tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot, ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken, kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke, mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették immár 117 év óta.


Gyakori véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le. Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány, hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül, vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a hegy belsejében, majd  jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik, hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.


Itt Berni-felföldön, a Svájci-Alpok szívében nem feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett, és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó, képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.


Ha felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé. Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk. Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő, ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők csoportját láthatjuk. Alig néhány hüvelyknyiek,  de tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök hó öve következik.


A tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves, játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve, pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (4)

(A székelyföldi utazás folytatása)

Sepsiszentgyörgy

Sepsiszentgyörgyre érve mindjárt láttuk, ezúttal nem a megszokott, kezdetleges falvak valamelyikében vagyunk, hanem csinos városkában: a szép kis házak közt itt-ott terjedelmes középületek emelkedtek, alighanem igencsak furcsán érezhették magukat ebben a környezetben. Sepsiszentgyörgyön van a székely határőr huszárok legnagyobb laktanyája, s így a tisztikar főhadiszállása is. Az egyik nagy középületben pedig a huszárok gyermekei számára rendeztek be iskolát, azt mondják, ez az ország egyik legvirágzóbb tanintézete.


Mielőtt beesteledett, továbbmentünk Kézdivásárhelyre, s bár kiderült, hogy a helységben nincs fogadó, igen jó szállást találtunk egy francia serfőző házában, aki magyar asszonyt vett feleségül, s véglegesen itt telepedett le. Jóindulatú emberke volt, látszott, nagy örömmel fogad be a házába, ígérve, olyan vacsorát kapunk, amely kárpótol majd az utóbbi napok böjtöléséért. Természetesen a ház minden helyiségén végigvezetett, igen büszke volt rá, és joggal, mert serfőzdéje és a hozzá tartozó felszerelés kis méretű volt ugyan, de minden ragyogó rendben. Szomorúan panaszolta, szomszédai mindent elkövetnek, hogy ártsanak neki, mert idegen származása miatt féltékenyek rá: ezt könnyen el is hiszem, mert minden magyar úgy érzi, ha egy idegen az ő országában csak egy krajcárt is keres, azt az ő gyermekeitől rabolja el. Szegény francia másik nagy bánata, hogy drága a komló, Csehországból kell hozatnia, s még az se valami jó. Bármennyit morgolódott is azonban, gyanítom, hogy a mi kis barátunk egészen jól elboldogul.


Még maradt annyi időnk, hogy ellátogassunk abba a katonaiskolába, ahol a székely gyalogosok [huszárok] gyermekeit nevelik. Ezt az intézményt az elhunyt császár [I. Ferenc] alapította, s királyi segélyből, részben a székelyek adakozásából tartják fenn. Irányítása teljesen a kormányzat kezében van. Az alapítvány száz fiú kitaníttatását teszi lehetővé, koruk hat és tizennyolc év között váltakozik, kosztjuk, ruházkodásuk és az oktatás teljesen ingyenes. Mivel nincsenek annyian, hogy az összes rendelkezésre álló helyet elfoglalják, az iskolába felvehető még néhány más diák is, kik havi tizenhat shilling tandíjat fizetnek, s mindabban részesülnek, amiben a többiek. Amikor a gyermekek befejezik az iskolát, besorozzák őket a gyalogsághoz [lovassághoz], sokan emelkednek közülük tiszti rangra. A tantárgyak közt szerepel az írás, olvasás, aritmetika, földrajz, matematika, műszaki rajz és a német nyelv, valamint a katonai kiképzéshez tartozó mindenféle gyakorlat. írásaikból és rajzaikból megtekinthettünk néhányat, s mondhatom, dicséretre méltóak. Van egy kis könyvtáruk is, főként szórakoztató gyermekkönyvekből, ezeket a diákok kikölcsönözhetik: úgy láttam, jól válogatták őket össze, hiszen az a céljuk, hogy a fiatalokat rákapassák az olvasásra.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (3)

A SZÉKELYEK ÉS A SZÉKELYFÖLD

A székely - Ősi jogaik és mai helyzetük - Marosvásárhely - Teleki kancellár és könyvtára - Egy székely fogadó - A székelyjellem - Szovátai sósziklák - A kolera és az üres ágy - Miseria cum aceto - A grock gyönyörei - Parajdi sóbányák - Udvarhely - Szentpál - Kirándulás az Almáshoz - Babona - A barlang - Sepsiszentgyörgy - Kézdivásárhely - A francia serfőző - Székely iskolák - Székely vendégszeretet - A Büdös - Háromszék

A marosvásárhelyi Teleki Téka

Ismét útnak indultunk Kolozsvárról, hogy bejárjuk Erdély keleti és déli részét: e két vidék lakói egészen más nemzetiségekhez tartoznak, mint azok, kik között idáig időztünk, s más törvények is igazgatják őket.


Amikor a magyarok meghódították ezt a területet, a székelyeket már itt találták, ugyanott éltek, ahol ma, s mivel nyelvük és eredetük hasonló a magyarokéhoz, bizonyos kedvezményekben részesültek, melyeket az ország őslakóitól megtagadtak.Teljes szabadságot élveztek, azzal a feltétellel, hogy ellátják a keleti határvidék védelmét.


A székelyek azt állítják, hogy ők valamennyien egyenlőek, szabadok és nemesek voltak már ebben a régi időben is, s azok is maradtak: sem a kiváltságos osztály, sem a szolgaság fogalmát nem ismerték, a gazdagok között egyedül az volt a vagyon fokmérője, ki hány katonát tudott állítani, a szegények közt csak annyi a különbség, hogy egyesek gyalogosan, mások lóháton szolgáltak. Ahogy múltak az évszázadok, köztük is sok minden megváltozott. A vagyonosabbak és hatalmasabbak saját birtokukon fokról fokra bevezették az Erdély többi részén uralkodó rendszert, s manapság a Székelyföldön éppúgy földesurat és parasztot találunk, mint bárhol egyebütt. Címeket, rangokat és nemesleveleket is bőségesen osztogattak ezen a vidéken, mígnem mindazok, akik ilyesmivel nem rendelkeztek, lassanként megbélyegzettekké váltak. Az adózás is nagy változásokat hozott a székelység helyzetében, nemkülönben az, hogy a határőrszolgálatot kötelezővé tették, szemben a korábbi, önkéntességen alapuló rendszerrel. Mivel e változásoknak szinte mindegyikét a nép jóváhagyása nélkül vezették be, s gyakran még erőszakot is alkalmazva, a székelyek mindmáig törvénytelennek tekintik: nincs is náluk elégedetlenebb népcsoport egész Erdélyben. Törvényeiket és intézményeiket hiába is próbálnám részletesebben taglalni, e téren akkora az összevisszaság, hogy közülük még a legtanultabbak se igen ismerik ki magukat, s ezt nem is tagadják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy minden székely született nemesnek tekinti magát, s nyíltan vallja, hogy ha jogainak birtokában lenne, sem adót nem fizetne, sem katonai szolgálatot nem teljesítene, csak olyankor, amikor a nemesi fölkelés az ország egész nemességét fegyverbe szólítja. Azt is tudom, hogy vannak köztük grófok és bárók, kik magukat mágnásoknak nevezik, pátenssel rendelkező nemesek és nemesi levél nélküli, szabad székelyek, emellett pedig határőrök és parasztok, s hogy a szabad székelyek és azok a nemesek, akik két parasztnál több fölött nem rendelkeznek, éppúgy adót fizetnek, mint a parasztok, bár más tekintetben ugyanolyan jogokat élveznek, mint a nemesek.


Amikor felfedező utunkra elindultunk, mindezzel még nem voltunk tisztában. Bármelyik magyart kérdezze is meg az ember a székelyek felől, mindegyik úgy tudja, hogy azok valamennyien nemesek, így az ember azt várná, olyan nemzet él a Székelyföldön, melynek minden tagja egyenlő jogokkal és kiváltságokkal rendelkezik, s ahol nem ismerik sem a földesúri elnyomást, sem a kormányzatnak fizetett adót. Előzetesen mi is így hittük, s természetesen kíváncsiak voltunk, hogyan hat mindez a nép állapotára. Csak amikor láttuk, hogy a dolgokat szemlátomást itt is ugyanúgy intézik, mint az ország többi részén, akkor ébredtünk rá, mi a helyzet valójában: valaha, meglehet, a székelyek mindnyájan egyenlőek és nemesek voltak, s még ma is igényt tartanak minden régi jogukra és kiváltságukra, valójában azonban nem is tudom, hány évszázada semmit sem élvezhetnek megkülönböztetett helyzetükből. [...]


Utazásunk második napján, dél körül érkeztünk meg Marosvásárhelyre, a Székelyföld fővárosába. Azonnal elindultunk, hogy felkeressük Dósa professzort, W[esselényi] bárónak, útikalauzunknak egyik barátját, ki kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja a várost. Bár a széles utcák és apró házacskák, melyek Marosvásárhely nagyobb részét alkotják, nem különösebben tetszetősek, a város meglehetősen fontos helynek számít, s a környékbeli dzsentri nagy része itt szokta tölteni a telet. Mi több, a protestánsoknak s a katolikusoknak is van kollégiumuk, az előbbinek nyolcszáz, az utóbbinak háromszáz hallgatója, s ezek az intézmények a marosvásárhelyi társadalomba is egyfajta irodalmi pezsgést visznek. Itt székel a legmagasabb erdélyi bíróság, a Királyi Tábla, ezért ez egyben az ország legnagyobb jogi főiskolája is. Azok a fiatal nemesek, akik közéleti szerepre áhítoznak, csakúgy, mint a jogászok rendes tanulmányaik befejeztével, többnyire jónak látják, hogy jurátusként eltöltsenek itt egy-két évet, jogot tanuljanak, s részt vegyenek a bíróság ülésein.


A város legnagyobb büszkesége a Telekiek nagyszerű könyvtára, melyet Teleki kancellár alapított, s csak azzal a feltétellel hagyta örökül a családjára, hogy mindig nyitva tartják majd a nagyközönség előtt. Körülbelül nyolcvanezer kötetből áll, a könyveket egy igen csinos épületben, nagyszerűen rendben tartják. Olvasóterme is van, mely állandóan nyitva tart, ahol bárki bármelyik könyvet megkaphatja. Alapítványokat is hoztak létre a könyvtár támogatására, s a Teleki család, amennyire tőle telik, adományaival tovább gazdagítja. Különösen gazdag a latin és görög klasszikusok legjobb kiadásainak gyűjteménye. Maga a kancellár is, ki igen tanult ember volt, nagy kedvvel forgatta ezeket, s ami még ennél is figyelemre méltóbb, hatalmas műveltségét húszéves kora után szerezte meg, méghozzá abban a kevés szabad időben, amit közéleti kötelezettségei hagytak meg számára.
A könyvritkaságok közül különösen egy iniciálés latin Bibliára hívták föl a figyelmünket, melyet állítólag valamiféle növényi levélrostra írtak. Annyi bizonyos, hogy a könyv lapjai nem papiruszból készültek, inkább igen finom pergamennek néztem volna. Láttuk Szervét Mihály egyik munkájának kéziratos példányát, amelyről azt mondják, hogy még nem jelent meg nyomtatásban, jóllehet az előzéklap hátoldalán egy idézetre bukkantunk, ugyané műnek egy Londonban nyomtatott kiadásából. Mutattak azután egy szép Tacitus-kéziratot is, Corvin Mátyás könyvtárából: ez is, akárcsak a könyvtárban található többi könyv, gyönyörűen volt bekötve.


Ezután a kaszinót mutatták meg, virágzó és hozzáértéssel irányított intézménynek tűnt. Kétszáz tagot számlál. A diákság többsége túlságosan szegény, semhogy feliratkozhatna a tagok sorába, a professzorok azonban minden lehetőséget meg akarnak adni hallgatóiknak, hogy hasznosságával s az ott kívánatos viselkedéssel megismerkedhessenek, ezért minden hónapban hat diák ingyen látogathatja, s akik e lehetőséggel élni kívánnak, havonta váltják egymást.


Dósa professzor megmutatta az egykori erődítmény középpontjában álló régi gótikus templomot is, megjegyezve, hogy Mária Terézia uralkodása alatt kis híján romba dőlt, mert a protestánsoknak az idő tájt nem engedték meg, hogy templomaikat megjavíttassák. Csak amikor ii. József összezúzta a vakbuzgóság hatalmát, akkor kaptak rá engedélyt a vásárhelyi protestánsok, hogy új tetőt húzzanak a templomukra.

PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (2)

Határőrség a Dunánál

A DUNA PESTTŐL MOLDOVÁIG

A Zrínyi-A vidék Pesttől délre-Pusztaságok-Baleset-Mohács-Pétervárad - Karlóca - A Dráva - Zimony - A dunai hajózás - A határőrség


Néhány napos pesti pihenő után ismét készen álltunk, hogy útra keljünk. A nemrégiben vízre bocsátott, meglepően szép formájú gőzhajó, a Zrínyi, most készült első tengeri útjára, s mi kapva kaptunk az alkalmon, hogy Moldovába jussunk. Néhány nappal korábban a hajó tett már egy próbautat a folyón, fel egészen Vácig, fedélzetén kereken ötszáz személlyel. Széchenyi gróf ötlete volt, hogy e kis kéjutazáson bárki részt vehessen egy húszas (tíz penny) ellenében, sikerült is felkeltenie sokak érdeklődését az új hajó iránt; a gőzhajózás itt még mindig újdonságszámba megy, s csak mostanában kezd oszladozni a rengeteg előítélet, mellyel meg kellett küzdenie. Azt hiszem, a hajózási társaságok igazgatói közül jó néhányan inkább személyre szóló jegyeket osztogattak volna szűk baráti körükben egy ilyen útra, ezzel persze vérig sértve mindazokat, akik kimaradtak. Hogy melyik a bölcsebb eljárás, eldöntését olvasóimra bízom. Mi Vácnál csatlakoztunk a társasághoz, s így szemtanúi lehettünk, hogy találkozik először, mióta világ a világ, két gőzhajó a Dunán. A Pannónia éppen visszatérőben volt Pozsonyból, s mi utunk végpontjánál találkoztunk vele. Széchenyi grófot, aki szintén a Zrínyi fedélzetén tartózkodott, mindkét hajó legénysége harsányan megéljenezte, annak örömére, hogy ismét új lépést tett előre kedves tervének megvalósításában. Úgy vettem észre, a grófnak megremeg a hangja s könnybe lábad a szeme, amikor felkiáltott: „Most már biztos vagyok benne, hogy sikerül, Magyarország mégsem marad mindörökre idegen Európában."


A hajónak másnap reggel ötkor kellett elindulnia Moldova felé, s a kitűzött időpontot pontosan be is tartották: a pesti és budai toronyórák éppen akkor ütötték el az ötöt, amikor kifutottunk a vízre. Még az is meglehet, hogy a gőzhajózás a Duna menti lakosság egész jellemét átalakítja majd, legalábbis ami a pontosságot illeti. Beszélik, hogy még akkoriban, amikor épp csak hogy megindult Zimony és Pest között, szerb és török kereskedők egy nagyobb csoportja, vásárról jövet, jegyet váltott a hajóra, hogy visszatérjen Belgrádba: annak rendje és módja szerint közölték velük, hogy a jármű ötkor indul. Mivel ez a korai időpont történetesen nem felelt meg e derék embereknek, s eszükbe se jutott, hogy a hajó netán nélkülük is útnak indul, nyolc óra is volt már, mire mindnyájan ünnepélyesen levonultak a kikötőbe, s ott fel-alá járkálva keresték a hajót, míg végül valaki közölte velük, hogy az bizony már három órája elment. Azt mondják, nem lehetett nevetés nélkül megállni, mekkora hitetlenkedéssel és szörnyülködéssel fogadták a hírt, de meg is volt a hatása, mert attól kezdve soha senki nem késte le közülük a gőzhajót.


Társaságunk a Zrínyin kicsiny, de annál kellemesebb volt: W[enck-heim] bárónő, csinos és kedves leányával, Széchenyi gróf, útban Orsovába, a munkálatokat ellenőrzendő, két Konstantinápolyba tartó honfitársunk és mi magunk, más nem is igen utazott a hajón. A reggel hideg és ködös volt, de az idő hamarosan kitisztult, s szép őszi nap köszöntött ránk. A pesti oldalon a vidék egyetlen összefüggő lapály, de a másik parton is rövidesen véget ért az alacsony dombsor, amely a Gellérthegytől nem messze kezdődik, s ettől kezdve egyik parton se lehet semmit sem látni egyenletes síkságon kívül. Nincs értelme, hogy utunk minden részletéről beszámoljak. A látkép alig változott. Itt-ott ugyan alacsony, szőlővel borított homokdombok emelkedtek ki az alföldből, a sűrű erdőségeket egy-egy falu vagy kisváros környékén kisebb legelők vagy gabonaföldek szakították meg: a folyó errefelé széles és mély, sodrása nem olyan sebes, mint följebb, egyszóval minden tekintetben alkalmasabb a hajózásra. Ami a nap hátralevő részét illeti, utunk mindvégig meglehetősen érdektelen és egyhangú volt.


A Dunának ezen a részén igen sok a sziget, némelyik elég nagy, másokat mintha csak dísznek hullajtottak volna a folyóra. Többségük alacsonyan fekszik, s így nem sok hasznukat venni: a kisebbeket erdő borítja, a nagyobbakat tőzegláp vagy legelő. Valahányszor egy-egy faluhoz közeledtünk, először csaknem mindig a vízimalmokat pillantottuk meg. Hajóval nem találkoztunk, csak a parasztok apró csónakjaival, s azokkal a lapos fenekű ladikokkal, melyek a jelzőlövésre odaeveztek hozzánk az utasokért, meg néhány ormótlan, bárkaszerű jószággal, melyek Szegedről érkeztek. Jól épített dereglyék ezek, valamiféle fedélzetet is eszkábáltak föléjük, többnyire a Tisza és a Temes vidékén termett gabonát szállítják rajtuk Pestre és Bécsbe. Ár ellen emberi erővel vagy lovakkal vontatják őket. Emberből negyvenhat, lóból húsz volt a legtöbb, amit egyetlen bárka mellé fogva láttam. A vontatókat igen gyakran éri baleset; nem ritkán látni, amint egy emberi testet vagy döglött lovat sodor lefele a víz. A test alighanem leúszik egész a Fekete-tengerig, senkinek eszébe se jut, hogy megszakítsa útját, vagy firtassa a halál okát.


A városok és a falvak, melyek mellett első nap elhajóztunk, nem voltak különösebben érdekesek: fehérre meszelt házaikkal és tornyaikkal igen tisztának tűntek, de attól tartok, az épület belseje már nem állta volna ki a próbát. A legnagyobb helységek ezen az útszakaszon Földvár, Paks, Tolna, Baja és Báta.


Időről időre nagy csapat vadmadarat láttunk: temérdek vadkacsát, héját, főleg a fehér fajtából, pelikánt viszont egyet sem, pedig az délebbre igen gyakori, kócsagot sem, ennek a tollából készítik azokat a gyönyörű kalpagforgókat, pedig azt mondják, sok van belőlük errefelé. A hód Bécstől északra sűrűn előfordul, Magyarországon azonban igen ritka, egyet se látni.


Amint mondták, az egész keleti part, ameddig a szem ellát, egyetlen nagy mocsár, s ezért csaknem teljesen megműveletlen. Úgy számítják, ha csatornáznák és védőgátakkal látnák el, az egész területet vissza lehetne nyerni a víztől, s mindez nem is kerülne többe négy shillingnél angol holdanként, ráadásul a befektetés már egyévi bérleti díjból visszatérülne, még a legborúlátóbb számítások szerint is. Mégis parlagon hever. Összesen hat személy birtokában van csaknem az egész terület. Az egyiknek pénze nincs, a másiknak máris több gabonája van raktáron, mint amennyit el tud adni, a harmadik minden újítást ellenez, így aztán ez a föld, amely vagy egymillió embernek nyújthatna táplálékot, nem terem mást, csak piócát, s nem szolgál mással, csak mocsárlázzal. Ha nem lenne az a néhány szerencsétlen törvény, amely a vásárolt birtokhoz való jogot olyan bizonytalanná teszi, s az a másik néhány, amely sok esetben meggátolja a gabona eladását, a külföldi tőke természetesen sietne felszámolni az efféle vétkes mulasztásokat.