JACK OLSEN: A szörny (7)

A svájci hegyimentők ászai: Friedli (balra) és Gramminger (jobbra)

Az alpesi mentések első számú szakte-
kintélye ebben a percben éppen borotvá-
lkozott kis lakásában, München-
ben. Ludwig Gram-
minger már vagy harminc éve hozta le az élőket és halottakat a hegyekből. Tucatjával találta fel a mentő-berendezéseket: a csörlőkből, a kábelekből álló készüléket, amivel a mentés résztvevőit leengedték a hegyoldalakon; a fékeket és emelőcsigákat a leszállás szabályozására; a Gramminger-ülésnck nevezett, háton hordozható szerkezetet, amellyel sérült vagy eszméletlen hegymászókat szállítottak a mentés során.


Gramminger és emberei huszonkét évvel ezelőtt már jártak az Eigeren, amikor Sedlmayer és Mehringer ottpusztult, de a mentési.akciót a hófúvás miatt abba kellett hagyniok. Két évvel később félhivatalos mentőcsapatként ismét visz-szatértek a hegyre, mint a falban lévő osztráknémet kötéltársaság segédcsapata.


Gramminger most ötvenegy éves volt, ő vezette a leghíresebb alpesi mentőcsoportot, a Német Vöröskereszt müncheni Hegyi Mentőit. Alacsony, félszemű, vidám embernek ismerték, hosszú őszesbarna sörénnyel és a mestermászók dagadó lábizmaival. Egész életét mások mentésére fordította. Európa minden részét bejárta kis Volkswagen kombiján, amelynek oldalán ott volt a vöröskereszt. Szinte semmije nem volt, minden találmányát a Hegyi Mentőknek és a Vöröskeresztnek adta, ingyen tartotta előadásait és tanfolyamait az alpesi mentés technikájáról. Nem törődött azzal, hogy a megmentettek közül sokat saját oktalansága juttatott bajba. Nem egy barátja kinevette, mondván, hogy a hegymászók nem érdemlik meg a segítséget.

Gramminger-féle mentőeszközök

Amikor a tükör előtt állva reggelre kinőtt szakállát borotválta, figyelmesen hallgatta a bajor rádió híreit. Kezében megállt a borotva, amikor a bemondó hírül adta, hogy négy hegymászó bajba jutott az Eiger északi falán. Az időjárási viszonyok a hegyen rosszak - folytatta a hang -, és nincs remény arra, hogy a két kötélpárost meg tudják menteni. Gramminger már nemegyszer hallotta ezeket a szavakat, ő azonban más mértékkel mért, mielőtt ilyen következtetést vont le. Amikor mások kijelentették: „nincs remény", rendszerint abból indultak ki, hogy a hagyományos módon történő mentés  - utat törni a hegyen kampókkal és hágóvasakkal, és hordágyon lehozni az áldozatokat - kilátástalan. De Gramminger tudta, hogy kialakultak már modern módszerek is, és a Hegyi Mentők szervezetének gyakorlott tagjai értenek ezekhez a módszerekhez. Félig borotvált arccal a telefonhoz rohant és feltárcsázta a rádióállomást. Honnan kapták ezt a jelentést, és kinek a véleménye, hogy nincs remény? Az állomás Willi Balmert nevezte meg, a Svájci Alpin Klub grin-delwaldi mentőállomásának vezetőjét. Gramminger Grindelwaldot hívta, ahol megerősítették, hogy a közlemény valóban Balmertől származott.


-   Szeretnék   odamenni   az   embereimmel   és megnézni, mit tehetnénk, de természetcsen csak akkor, ha ön is engedélyezi - mondta Gramminger Balmernek.



A hegyi mentőcsoportok sohasem versengtek egymással. Számos példa volt már arra, hogy az önkényesen próbálkozó hősködők csoportjai a legegyszerűbb mentéseket is vérfürdővé változtatták, a megmentendők és mentők vesztét okozták.


-  Majd értesítem - felelte Balmer. ígérem, hogy visszahívom és tudatom a döntést.


Abban a reményben, hogy segítségét örömmel fogadják, Gramminger a telefonnál maradt, készültségbe hívta a Hegyi Mentők tagjait és intézkedni próbált, hogy mielőbb átjuthassanak Svájcba. A Német Légierőknek van repülőterük Memmingenben, közel a svájci határhoz. Gramminger tudakozódására azt a választ kapta, hogy a svájci határon történő átrepülés megoldhatatlan politikai nehézségekkel jár.


- Akkor kérem, könyörgök, próbálkozzék feljebb! - kérte Gramminger a légierők emberét, aki megígérte, hogy megpróbálja teljesíteni a kérést. Egy óra múlva csengett a telefon. Balmer jelentkezett és nem nagy lelkesedéssel közölte: a Hegyi Mentők megkísérelhetik a mentést. Szerinte semmit sem lehet tenni a bajba jutottakért, de ha a németek meg akarják próbálni, ám legyen...


Nem sokkal később Gramminger lényegesen biztatóbb párbeszédet folytatott a Svájci Légi Mentő Szolgálat egyik vezetőjével, aki hírből ismerte Grammingert, és azonnal hajlandó volt két gépet küldeni az Altén Rhein nevű határvárosba, ahol felveszik a Hegyi Mentők embereit és az Eigerhez szállítják őket. Gramminger elrohant a gyárba rádiókészülékeinek végső ellenőrzésére. Délelőtt u-kor egyik társa, Alfréd Hellepart és még több tag megérkezett a Hegyi Mentők központjába, és megkezdték a felszerelés berakását a Volkswagenbe. Egy órakor a félszemű Gramminger beült a volánhoz, és a kocsi elszáguldott Münchenből Memmingen felé. Útközben felvették még a mentőcsapat három tagját, Lindauban még egyet, majd keresztülhajtottak a svájci határon és megérkeztek Altén Rheinbe. Ott a Svájci Légi Mentő Szolgálat képviselője várta őket, de rossz hírrel. Ugyanaz az alacsony felhőmennyezet és ködréteg, ami megakadályozta, hogy a svájci gépek felvegyék Seilcrt és embereit Intcrlakenbcn, lehetetlenné tette, hogy a Mentőszolgálat gépei a Hegyi Mentők szállítására vállalkozzanak.


-  Gyertek! - kiáltotta Gramminger. - Majd felvisz minket a jó öreg kombi a hegyhez.


Az egyre sűrűbb ködben és az eleredő esőben nyaktörő sebességgel száguldottak a Berni-felföldre vezető hágók irányába.


Ugyanezen a pénteken reggel, miközben Gramminger Münchenben sürgölődött, és Seiler türelmetlenül várakozott az interlakeni repülőtéren, Claudio Corti erőtlen kötélegyüttesét a Pók felé vezető, síkossá vált traverzen vezette cs Fritz von Almen egyre figyelt a távcsövével. Egyik óra a másik után telt el, és a sűrű ködben semmit sem lehetett látni. Délután azonban a ködtakaró pillanatnyi hasadásán át láthatóvá vált, hogy von Almen sötét jóslata beigazolódik. A távcső egy mászó elmosódott képét mutatta. A magas férfi, aki délelőtt még olyan keserves lassúsággal mászott a kötél végén, egészen egyedül ült egy párkányon, majdnem 1500 méter magasságban, a Pókhoz vezető hosszú párkány, az úgynevezett Istenek-traverze alatt. Fölötte, nyugati irányban, a kijárati szakadékok aljánál, a Pók felső szélén, vöröses Zdarsky-zsák volt látható, mellette fekete zubbonyt és csuklyát viselő férfi ült.


Hermann Geigcr sível felszerelt könnyű gépein mindenféle viharban repült már. Nem törődött a bizonytalan időjárással, újabb felderítést kísérelt meg a hegyoldalon. Amint a hegyfal felső szakasza mellett elsuhant, látta a nagy darab férfit, amint kétségbeesetten lobogtatta vörös ingét. Feljebb a másik ottrekedt hegymászó integetett elkeseredetten, és úgy tűnt, hogy valamit kiabál. Az életnek semmi más nyomát nem lehetett felfedezni a nagy falon.
Lionel Terray, a francia hegyivezető és a két hegymászó,   akiknek   vezetője   volt,   a   holland Tom de Booy és Kecs Egeler, visszatértek a szomszédos hegyekből Grindelwaldba, kétnapos mászótúrájukrol. Úgy tervezték, hogy a fogaskerekű vasúton felmennek az Eigergletschcr Hotelba, majd onnan újabb túrára indulnak a Mönch szikláin. De az idő rossz volt, és amíg pénteken Grindeíwaldban őgyelegtek, ismét eszükbe jutott az a négy mászó, akiknek felfelé tapogatócl-zását három nappal ezelőtt figyelték.


- Azt hiszem, már a csókák táplálékai - mondta Terray társainak.


Távcsöveiket a hegyre irányították, de a felhők között semmit sem láthattak. Amikor a késő délutáni vonatra felültek, és az Eigerglct-scher szállóba igyekeztek, a többi utastól megtudták, hogy látták a mászókat. Azok élnek, de szemmel láthatólag nem tudnak tovább menni, a grindelwaldi vezetők testülete pedig kijelentette, hogy megmentésük lehetetlen.


A három férfi még nem tett le arról a tervről, hogy megmássza a Mönchöt. Ezért a szakadó esőben kiszálltak az Eigergletscher szállónál. Elhatározták, hogy megvacsoráznak, egy-két órát alszanak, és ha az idő javul, éjjel egykor elindulnak a Mönchre. Hallgatagon láttak neki a szerényr vacsorának. Mindegyik a maga módján próbált hozzászokni ahhoz a nyugtalanító gondolathoz, hogy csak néhány száz méterrel távolabb négy férfit ostromol a vihar a keskeny sziklapárkányokon. Egeler - a három közül a legkevésbé tapasztalt - csak annyit mondott, hogy csinálni kellene valamit, de belátta, hogy ő nem alkalmas erre. De Booy, az erős amatőr mászó, aki később sok nehéz „első" mászást hajtott végre  Peruban, attól a Terraytól várta a jeit, aki korábban segédkezett Maurice Herzog megmentésénél az Annapurnán, és még sok veszélyes hegyi mentésben részt vett. Terray azonban furcsa módon hallgatott, gondolataiba merült és mogorván elterelte a társalgást - már amennyire társalgásról szó lehetett - az Eigeren folyó tragédiáról.

A Jungfrau hegyvonulat, balról jobbra: Eiger, Mönch, Jungfrau

- A hegymászók világa nem olyan hibátlan, mint ahogy sokan hiszik - mondta magában Terray. - Tele van féltékenységgel.


Az a dráma jutott eszébe, ami egy évvel korábban játszódott le az otthona, a Chamonix felett tornyosuló Mont Blancon. Két mászó a csúcstól nem messze elakadt. A chamonix-i Hegyi Mentő Szervezet vezetője tanulmányozta a helyzetet és megállapította, hogy lentről nem tudnak segítséget nyújtani. A hatóságok katonai helikoptereket vetettek be a mentési műveletbe. Amikor az egyik helikopter körözni kezdett a két bajba jutott felett, a légcsavar hóförgeteget kavart fel, az elkápráztatta és megvakította a pilótát, a gép nekicsapódott a hegynek és ösz-szetört. Katonai egység mászói érkeztek a helyszínre, elhelyezték a két legyengült alpinistát a roncs helikopterben, biztonságos helyre vezették a pilótát és társát, s megígérték, hogy másnap visszajönnek a két legyengült hegymászóért. Terray a balsikeres művelet közben érkezett Chamonix-ba, és nem titkolta csodálkozását, hogy nem alakítottak mentőcsapatot a völgyben. Gyorsan összetoborozta saját embereit és nekiindult a csúcsnak. Addigra újabb katonák kerültek bajba és újabb mentőcsapatokat kellett küldeni a mentésükre. Kínos éjszakázás után Terrayt  és  embereit  a  rossz  idő  visszatérésre kényszerítettc. A kudarc végeredménye a helikopterben várakozó, két hegymászó halála volt. Ezt pedig cl lehetett volna kerülni.


- Gyászol a hegymászók tábora - mondotta Maurice Herzog.


Terray azt tapasztalta, hogy éppen azok a vezetők, akik lovagiasan átengedték a katonaságnak saját, hagyományos kötelességüket, támadják és rágalmazzák őt azért a hősies erőfeszítésért, amellyel segítséget próbált: vinni a két haldoklónak. Azt mondták, Terray reklámhajhászásból ment a hegyre.


Mindez átfutott az agyán az Annapurna jó angyalának, miközben komoran ült a vacsora asztalnál az Eigergletscher szállóban. Addigra már tudta, hogy folyamatban vannak a mentési kísérletek. Róbert Seiler és a thuni mentőállomás csapata már mozgásban voltak, és már mások is útnak indultak. A hegymászók között jó-hírű Seiler maga is berni volt. Terray jól tudta, milyen érzelmekkel viseltetnek a hegylakók a külföldiekkel szemben, épp ezért Seiler a megfelelő ember mentési kísérlet vezetésére, és úgy gondolta, hogy ő, Terray okosabban teszi, ha távol tartja magát ettől.


De vajon ez lesz-e a végső döntése? Terray újból elkezdte lelkiismeretének és józan eszének kínzó vizsgálatát. És hirtelen minden alól felmentette társai határozott szava. Egeler így szólt:


-  Azt hiszem, Lionelnek csatlakoznia kellene a mentéshez. Ott van a helye köztük.


De Booynak is ez volt a véleménye.


-  Menned kell, Lionel, köztük a helyed. Seilerrel kell tartanod.


-  Rendben van - mondta végül Terray -, de nem úgy, hogy odatolakszom. Csak akkor megyek, ha igazán szükségük van rám és ha hívnak.


De Booy a telefonhoz ment és felhívta Seilert.


-  Lionel  Terray   van  itt  az   Eigergletscher szállóban - mondotta. - Gondolja, hogy tudna valamiben segíteni?


Seiler gondolkodás nélkül felelte:


-  Nagy örömmel venném a segítségét.


(Folytatjuk)