 |
| Lauterbrunnen - a hegyi vasút |
Seiler és Friedli számára a pénteki nap a sikertelenség és zűrzavar jegyében telt el. Seiler héttagú csoportja a délelőttöt azzal vesztegette el az interlakeni repülőtéren, hogy várta a svájci mentőszolgálat gépét, amely azonban a sűrű ködben nem tudott leszállni. Délután feladták a reményt és autón a lauterbrunneni állomásra mentek, ahonnan fogaskerekű vasút, ha lassan is, de felviszi őket a hegyre. Már éppen fel akartak szállni az utolsó vonatra, amikor Friedli és huszonegy főnyi legénysége is megjelent és a két mentőcsoport itt egyesült.
Amikor a vonat zakatolva haladt a hegyoldalon felfelé, a Kleine Scheidegg szállók irányába, a kupéban összezsúfolódva, Seilernek és Friedlinek olyan döntést kellett hoznia, ami az egész vállalkozás sikerét vagy kudarcát meghatározhatta. Leegyszerűsítve, mindössze arról volt szó, hogy hol szálljanak majd le a kisvasútról. Az ugyanis Scheideggtől felmegy az Eigergletscher állomásig, eltűnik az Eiger és a Mönch belsejébe vájt hosszú alagútban, és a Jungfrau nyeregnél bukkan ismét elő 3 és félezer méterrel a tenger szintje felett.
Két választásuk maradt, mindkettő más nehézségekkel járt. Az egyik, hogy leszállnak Eigergletschernél, és felmásznak 1650 méterre az Eiger nyugati oldalán a csúcsig. Normális időben ez az út nem különösen nehéz. Ez a hagyományos „könnyű út", amelyen az üdvözlők az északi fal legyőzőinek fogadására pezsgővel megrakodva felsietnek. Általában nem meredekebb 45 foknál, és csak helyenként számít nehéznek.
A másik lehetőség az volt, hogy továbbmennek a vonattal a végállomásig, a Jungfrau nyergéig, így 1100 méterrel magasabbra jutnak, mint az Eigergletschcr magassága, viszont körülbelül 3 kilométerrel távolabb kerülnek délnyugati irányba. Innen északkeleti irányba kellene menniök, visszafelé a Jungfrau vonulatának gerincén, át kellene harántozni a Mönch oldalán, és végül, közel 400 métert kellene mászni az Eiger nyergéből a csúcsig.
Jó időben egy percig sem gondolkoztak volna, hogy mit tegyenek. Leszálltak volna az Eigergletschernél, és megmásztak volna a nyugati falat. Most azonban ömlött az eső. A nap folyamán az alacsony nyomású légrétegek és a „Föhn" szél magasabb hőmérsékletet hoztak magukkal; a megolvadt hó és jég dél óta mennydörögve lezúduló lavinákat indított el a nyugati hegyoldalon. A sziklákat csapkodó záporok még jobban meglazították a köveket, és Seiler meg Friedli nem tudták elképzelni, hogyan tehetnék meg a súlyos mentőfelszereléssel megrakott embereik az objektív veszélyekben bővelkedő utat, még akkor is, ha csak negyvenöt fokos emelkedőt kell megmászniuk. A Jungfraujochtól az Eiger csúcsáig vezető út viszont kétségtelenül hosszabb és helyenként alattomos terepen vezet keresztül, harántozással jár, amelynek szintkülönbsége nem sokkal kevesebb, mint a másik útnak, de mivel végig a gerincen haladnak, nincsenek kitéve a lavina- és a sziklaomlás veszélyének.
- Nem nagy a választék - mondta Seiler.
Gyorsan kellett dönteniük. A Kleine Scheidegg állomáson a vonat csak arra várt, hogy utolsó esti menetét megtegye a Jungfrau-hágóig. Ha megállnak Kleine Scheideggen és lekésik a vonatot, a helyzetük még azzal is nehezül, hogy át kell gyalogolniok a vasúti alagúton a mászás kiindulópontjáig, ami így megrakottan nagyon fárasztó lenne, feltételezve, hogy a makacs vasúti tisztviselők egyáltalán engedélyt adnak erre. Ebben Seiler és Friedli egyáltalán nem volt biztos. A régi svájci szólás szerint „kabátujjukból rázták ki a döntést": úgy határoztak, hogy végigmennek a vonattal, és megkockáztatják a hosszú harántozást. Késő este megérkeztek a Jungfrau nyergében meghúzódó csöpp vasúti állomáshoz és szállóhoz. Innen még egyszer felhívták Willi Balmert, aki végső döntésként közölte velük, hogy a grindelwaldi vezetőknek nincs szándékukban megpróbálkozni a mentéssel. Seiler még rövid beszélgetést folytatott de Booy-val telefonon, aztán az egész svájci csapat - öszesen 29 ember, szakértő alpinistáktól kezdve a rövidhullámú rádiósig, aki addig még csak könnyebb mászásokban vett részt - betért a szállóba néhány órai alvásra.
Mikor Terray maradék kételyei is eloszlottak a mentési kísérletben való részvétellel kapcsolatban, elhatározta, hogy vonatra száll Eiger-gletschernél, és Jungfraujochnál csatlakozik a svájci csapathoz. Kiderült azonban, hogy az utolsó vonat is elment. Kacérkodott a gondolattal, hogy különvonatot kér a vasúttól, de azt gyorsan el is vetette. Tudta, hogy az Oberland vasutasai az egész mentési akciót dőre vállalkozásnak tekintik: szerintük csak szépen mász-szanak le a hegyről az ottrekedtek, ugyanúgy, ahogy felmásztak.
- Át is mehetnél az alagúton - javasolta Egeler. - Nem egészen hat és fél kilométer a Jungfraujochig.
De Terray már ismerte a bernieket és Jungfrau vasútjukat. Lehetetlen végigmenni az alagútban úgy, hogy az ember ne találkozzék legalább egy körzeti őrrel, és ezek a barátságtalan fickók ilyenkor ráparancsolnak a betolakodókra: forduljanak vissza és hagyják el az alagutat, bármilyen célból is mentek oda. Ez volt a szabály, és ők ragaszkodtak hozzá, főleg azért, mert az megegyezett saját előítéleteikkel és véleményükkel.
Terraynak azonban valahogy mégis fel kellett jutnia a Jungfraujochra.
- Talán tudnánk egy rendkívüli engedélyt szerezni, hogy átmenj az alagúton - ajánlotta ele Booy.
- Megpróbálhatjuk - válaszolt Terray.
Az eszes és megnyerő modorú de Booy, aki mellesleg több nyelven beszélt, felkereste az Eigerglctscher állomás alkalmazottait, és saját svájci-német nyelvükön kért tőlük engedélyt.
- Szó sem lehet róla - mondták a vasút emberei. Ellenkezik a szabályzattal.
- Kitől lehetne ilyen engedélyt kérni? - kérdezte de Booy.
A vasutasok közölték, hogy a központ Bernben van, semmi akadálya, hogy megpróbálja, de már most megmondhatják, hogy kár a fáradságért. De Booy felhívta Bernt, több vasúti hivatalnokkal beszélt, majd végül eljutott egészen az igazgatóig.
- Szó sem lehet róla! - jelentette ki az igazgató. A szabály az szabály! Nem változtathatunk a szabályzaton semmiféle mentési akció kedvéért.
- Ez a végső álláspontjuk? - kérdezte de Booy.
- Végső és hivatalos.
De Booy beszámolt Terraynak. A francia csöppet sem volt meglepve.
- Tipikus berni felfogás - jegyezte meg. -Nincs más hátra, mint lefeküdni, és majd reggel megpróbálunk csatlakozni a mentőcsapathoz.
- De hiszen addigra már elindultak a hegygerincen át - vetette ellen de Booy.
- Akkor egyedül másszuk meg a nyugati falat - vágta rá Terray.
A három férfi a berniek makacssága iránti ellenszenvtől és a falba szorult alpinisták iránti szánalomtól áthatva hajtotta álomra fejét éjfélkor.
Aznap, pénteken, már leszállt az este, amikor Ludwig Gramminger és a vele tartó müncheni Hegyi Mentők elhatározták, hogy a kombin utaznak Grindewaldba. A túlterhelt mikrobusz zuhogó esőben haladt Zürich felé, merészen vette a kanyarokat.
- Hallod-e, Wiggerl - szólította meg Hellepart Grammingert becenevén -, kész vagyok szembenézni a halállal az Eigeren, de ha egy mód van rá, nem szeretnék szörnyethalni az országúton.
- Nyugodj meg - felelte Gramminger a volán fölé hajolva, egyetlen szemével az alig átlátszó ködöt kémlelve -, nincs szándékomban meghalni sem itt, sem máshol, de ha nem érünk a hegyre minél hamarabb, akkor már késő és hiábavaló lesz az egész.
- Csak ugratni akartalak, Wiggerl - mondta a szeretetre méltó Hellepart, egy jól megtermett, 90 kilós férfi, aki már sokszor csüngött a Gramminger-féle kábelek végén, parancsnokuk ügyességére és leleményességére bízva életét.
Hamarosan maguk mögött hagyták Zürich és Luzern fényeit, és elérkeztek a Brünig-hágóhoz, amely északról kanyarodik be a Felföldre. Hellepart becsukta szemét és szundikálni próbált, miközben Gramminger a kombival a sűrű esőfüggönyön keresztül száguldott, és úgy vette Brünig hajtűkanyarjait, mintha síneken haladna. Keresztülmentek az alvó Interlaken városán, és éjfélkor Grindelwaldba érkeztek. A falu sötét volt. A hegyre felvivő utolsó vonat már rég visszaérkezett, és éjszakára a kocsiszínbe tolatták. A müncheniek tűnődtek, mitévők legyenek. A hegyen emberek haldokolnak, de Grindel-wald lakóit ez nem zavarta éjszakai nyugalmában.
Max Eiselin aznap jött meg az Engelhörner-ről, és éjszakára egy szállodába tért be. Szobájában bekapcsolta a rádiót, s megdöbbenve arról értesült, hogy a két kötélegyüttes elakadt az Eigeren, és megkezdődtek a mentési munkálatok. Pizsamájára kapkodta átázott hegymászó ruháit, a telefonhoz rohant, és felhívta anyját Luzernben. Igen, közölte anyja, egy Róbert Seiler nevű ember már többször kereste Maxot. Valami baj van az északi hegyoldalon. Eiselin gyorsan befejezte a beszélgetést, elrohant a szállóból és új kocsiján Grindelwaldba indult. A völgy kis üdülőhelyén minden mozdulatlan volt. Az összes szállodát alvó turisták töltötték meg. Sokan csak azért jöttek, hogy tanúi legyenek a hegyen folyó élet-halál küzdelemnek. Eiselin leparkolt a vasútállomásnál, és az első ülésre kuporodva megpróbált néhány órát aludni, mielőtt elindult az első reggeli vonattal. Éppen elbóbiskolt, amikor közelgő gépkocsi zaja riasztotta fel. Kinézett az ablakon és egy mikro-buszt pillantott meg, oldalán vöröskereszttel. Leállította és nagy megkönnyebbülésére Ludwig Grammingert, és a müncheni Hegyi Mentők sok más híres tagját ismerte fel.
- Nincs semmiféle különvonat? - kérdezte Eiselint Gramminger.
- Miféle különvonat? - mondta Eiselin.
- Hát ami felvisz bennünket a hegyre. Tudták, hogy jövünk. Ma reggel kaptam meg Willi Balmer engedélyét.
- Ha tényleg jól értetted, hogy különvonatot kaptok, akkor furcsállom a dolgot - szólt Eiselin. - Láthatod, az állomást bezárták éjszakára.
- Telefonáljunk Balmernak - mondta Gramminger -, és lássuk, mi a helyzet.
A telefon hosszú perceken át csengett, de senki sem vette fel Balmer lakásán.
- Menjünk oda és verjük ki az ágyból! - indítványozta Eiselin. - Ha tudta, hogy ide jöttök, egész biztos, hogy legalább szállodai szobáról gondoskodott.
Bepréselték magukat a most már valóban zsúfolásig megtelt kombiba, és úgy tették meg a rövid utat Balmer házáig. Töbszöri erélyes kopogtatásra végre megjelent a mentési testület vezetője hálóingben és álmosan dörzsölgettc a szemét.
- Itt hozom a müncheni Hegyi Mentőket - köszöntött rá Eiselin. - Hogy állnak a dolgok?
- I' weiss nüt - mondta Balmer a felföldiek tájszólásán. - Nem tudok semmit.
- Úgy érti, hogy még csak nem is gondoskodott éjszakai szállásról ezeknek az embereknek? - kérdezte Eiselin.
- I' weiss nüt - ismételte Balmer. - jöjjenek vissza reggel, és akkor meglátjuk, mit tehetünk.
Miközben visszakocsiztak Grindelwald központjába, Eiselin csalódottságot és zavart érzett. Megértette a grindelwaldi vezetők magatartását (bár nem értett velük egyet). Kívülálló nem mondhatott ítéletet azokról, akiknek már rég elegük volt az Eiger feltűnést kereső má-zóiból, akik már rég elhatározták, hogy ülősztrájkkal rettentik vissza azokat, akik szerintük nem egyebek, mint öngyilkosjelöltek, ezért tehát nem hajlandók részt venni a hegyoldalon semmiféle mentésben. De ez nem magyarázza Balmer viselkedését a müncheniekkel szemben. A svájciak illemtana is azt követelte, hogy előzékenyen fogadják a vendégeket, még akkor is, ha csak azért jöttek, hogy megnézzék a tájat. Senki sem kérte Balmert, hogy felmenjen a hegyre, és furcsa volt, hogy nem vette fel a telefont, nem foglalt szobát, és még csak nem is intézte el, hogy a vonat felvigye a münchenieket irgalmas küldetésük színhelyére.
Eiselin értetlenül vonta meg a vállát.
Még négy órájuk volt az első reggeli vonat indulásáig. Mindnyájan kimerültek - Eiselin azért, mert egész nap az Engelhörnert mászta, a Hegyi Mentők meg a hosszú úttól, amit Münchentől megtettek. Gramminger és emberei már meggyőződtek arról, hogy az összes szálloda megtelt turistákkal és szájtátókkal.
- Gyertek - mondta Eiselin. - Valami eszembe jutott.
Az volt a terve, hogy a vasúthoz közeli Hotel Glacierben kér egy kis helyet, néhány pamlagot az előcsarnokban vagy valamelyik folyosón, ahol kiteríthetnék hálózsákjaikat. De akárhogy dörömböltek és kiáltoztak, képtelenek voltak felverni a portást. Körbejárták a szállodát és hátul néhány nyitott ablakot találtak. Eiselin felmászott az egyik müncheni vállára és benézett. Valamiféle hálótermet látott, ahol cserkészlányok csoportja aludt néhány felnőttel. Atlépett az ablakpárkányon és az egyik alvó gyomrán kötött ki. Amikor a zűrzavar elült és mindent elmagyaráztak, az expedíció fáradt tagjai egymás után bemásztak az ablakon, és összekuporodva lefeküdtek a néhány üres ágyra.
Augusztus 10.-e volt, szombat, majdnem három óra. Gramminger hat órára állította be ébresztő karóráját.
(Folytatjuk)
 |
| Jungfraujoch térképvázlata |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése