JACK OLSEN: A szörny (9)

A kőszáli kecske - amiről a svájci hegyimentők
elnevezték magukat

Pénteken kora reggel a Fehér-Pókhoz vezető keskeny, jéggel borított szegélyen egyensúlyozva, Corti kampósort vert be a sziklába, bár nem nagyon bízott sem a málladozó kövek szilárdságában, sem abban, hogy a beteg Nothdurft és a fagyott kezű Longhi sokáig tudja még tartani magát. Már majdnem a Pók szélénél beverte az utolsó szöget, karabinert csattantott rá, betette a kötelet a karabinerbe, átvetette bal vállán, hogy biztosítani tudja a feléje közelgő németet. A mászók a következő sorrendben haladtak: Longhi, Nothdurft, Mayer, Corti.


A németek mintegy öt méternyire közelítették meg Cortit, aki ekkor odakiáltott Longhinak, hogy verje ki a falból az utolsó kampót, és másszon előre a következőig. Idősebb társát nem láthatta, mert egy kisebb kiugró eltakarta, de Longhi betartotta az utasítást. Corti a kötél lazulásán lemérhette Stefano előrehaladását. Centiméterről centiméterre vonta be a kötelet, s már vagy három méternyit húzott fel a melle köré csavarva. Ekkor - szinte ugyanabban a percben, amikor Ludwig Gramminger bekapcsolta a hétórás híreket Münchenben - Corti sikoltást hallott.


-  Volo! Repülök! - Majd: Tieni mi! Tartsál!


Corti ösztönösen nekifeszült a kötélnek. Az belemart bal vállába, és olyan erővel hasította végig a kezét, hogy még a vastag kesztyűn keresztül is mély horzsolásokat égetett a tenyerén. A csúszó kötelet teljes erejével és súlyával szorította sérült kezében, amíg a csúszás lelassult és végül megszűnt. Óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkül hátrafordította a fejét és lenézett a mélységbe. A második falszög alatt vagy harminc méterre tehetetlenül, nagy ívben himbálózva látta Longhi testét. Corti erősen tartotta a kötelet, majd amikor az ingázás véget ért, megerősítette. Ezután odaszólt a németnek, hogy biztosítsák a kötéllel, amíg visszakúszik a traverzen a tehetetlen Longhi fölé. Amikor látótávolságba ért, megkönnyebbült, mert hallotta társa kiáltását:


-  Claudio! Eresszél le! Itt van egy párkány alattam. Eresszél le a párkányra!


Corti égő kezével lassan lefelé engedte a kötelet, amíg az lazává vált.


-  A párkányon vagyok! - kiáltotta Longhi. Most az volt a probléma, hogyan hozzák fel.


-  Mi történt Stefano? - szólt le Corti a magasból.


-  Megfagytak a kezeim. Nem tudtam velük markolni.


-   És most hogy vagy?


-  A   kezeim   dermedtek,   nem   érzem   őket. Megfagytak. Még a kötelet sem tudom a sziklához erősíteni.





Corti odaszólt a két németnek, akik a kötelet fogták, hogy tartsák meg, ha esetleg kiesne gyenge állásából. Megpróbált leereszkedni Longhihoz. Megindult a jéggel bevont lejtőn lefelé. Ez a vállalkozás az első perctől kezdve mindnyájuk számára veszélyes volt. Nothdurft kétségbeesetten próbálta tartani magát a néhány centi széles párkányon; Mayernek állandóan ügyelnie kellett társára, mert többször úgy érezte, hogy nemcsak Cortit, hanem Nothdurftot is biztosítania kell, mert az már többször a kötélre nehezedett. Corti lemászott egy kiszögellésre vagy tizenöt méterre Longhi fölé. Innen azonban csak szabad függeszkedéssel lehetett volna továbbjutni, de a lebegő súlyt az igazán hősiesen viselkedő Mayer sem tudta volna megtartani.


-  Vigyél fel, Claudio! - könyörgött Longhi.


-  Ne félj, Stefano, felhozlak - felelte Claudio.


Néhány kísérletet végzett, hogy felhúzza, de hamarosan belátta, hogy a legyengült állapotban levő, magatehetetlen és nehéz olasz súlyával nem bír. A kötelek a jég éles szélén súrlódtak, és Corti látta, hogy azok foszlani kezdenek. Mayert is kérte, hogy vele együtt húzza a köteleket, azonban azok úgy helyezkedtek el, hogy Mayer próbálkozásai következtében Corti keze a jéghez szorult. A további kísérletezés tehát reménytelennek látszott. Ekkor Corti megkísérelte Longhit biztatással rávenni, hogy segítse fel saját magát. De Longhi ereje elfogyott. Fagyott kezével ügyetlenül kapaszkodott a sziklába, és képtelen volt megindulni a párkányról.


-  Stefano, hogy érzed magad? Hogyan haladsz? - kiáltott oda Corti.


-  Húzzál fel Claudio! Egyedül nem megy.


-  De hogyan, Stefano? - kérdezte Corti. - Már nekem is fogytán az erőm. A németek is kikészültek.


Corti tudta, hogy Longhinak a párkányon kell maradnia, amíg a többi megpróbál a tetőre jutni és segítséget hoz. Nincs más megoldás. Corti egy karabineren leengedte a hálózsákot a maradék élelemmel és gyógyszerrel, aztán lekiabált:


-  Stefano, megyek és segítséget keresek. Holnap visszajövök és felviszlek. Stefano, hallasz engem?


-  Igen — felelte Longhi. — Rendben vagyok. Várok rád.


Corti utoljára még visszapillantott társára, aki lógó lábbal a keskeny párkányon ült egy meredek letörés felett. Legalább él - gondolta Corti -, és láthatólag semmi sérülése nincs a fagysebektől eltekintve. Enni és pihenni is tud majd. Corti falikampókat vert a szikla kiugró részébe, és odaerősítette a Longhit tartó két kötelet. Így legalább sem a vihar, sem a szél nem tudja lefújni Stefanót a szikláról, mert a biztosító kötelek megtartják. Corti lekiáltott:


-  Addio, Stefano. Coraggio! Bátorság! - Aztán megkezdte a visszamászást a síkos sziklán a ködben.


Három óráig tartott a Longhi felhúzására irányuló próbálkozás, és most reggel tíz óra volt. Esőt hordozó felhők vágódtak a hegynek, amikor a lankadó mászók a Fehér-Pók felső szakaszán vágtak keresztül. Mellettük elsüvítettek a leomló kövek és lavinák. Néhány óra múlva azonban elérték a kijárati szakadékot, az északi fal utolsó előtti akadályát. Most már alig több mint 300 méter választotta el őket a csúcstól és még kevesebb annak aránylag könnyen legyőzhető hólejtőjétől. De Nothdurftot kemény próbára tette a csúnya, kőhullás vájta csatornában való küszködés. Mayernek és Cortinak minduntalan meg kellett tartania fentről, és nemegyszer hol egyikük, hol másikuk mászott vissza, hogy segítsen a gyenge németnek egy-egy karabinert kinyitni. Délután háromig a kötélcsapat legfeljebb száz métert mászott felfelé a felhők közt. Corti mint előmászó, éppen szöget vert be néhány méterrel a többi felett, amikor egy lezuhanó kő fejen találta. Bukfencezve és a falhoz csapódva zuhant le az űrbe. Nagyot rándult a kötél, és Corti ott lógott a Pók meredek jege fölött, vagy húsz méterrel társai alatt. A fején tátongó, hosszú sebből vörös vércseppek fröccsentek szét a levegőben, és érezte, hogy eszméletét veszti.


-  Húzd!  Húzd  meg  a  kötelet!  -  kiáltotta olaszul.


Hosszú másodpercek teltek el, amíg a németek megértették, és függőleges helyzetbe manőverezték Cortit, aki a kötélen függve, megragadott egy kiálló sziklát és odakapaszkodott a hegyfalhoz.


Ekkor Maycr néhány méterrel lejjebb ereszkedett egy biztosabb állást nyújtó párkányra. Meghúzta a kötelet, visszasegítette Cortit azon a húsz méteren, amit zuhant. Corti feje zúgott, arcát vér borította és félig önkívületi állapotban volt.


-  Azért mégsem győz le bennünket ez a hegy! - mondta vadul, majd felállt és megindult felfelé, de reszkető lába megbicsaklott. A két németnek köszönetet mormolt. Közben Mayer hóval mosta meg és bekötötte a sebét. Azon tűnődött, vajon megértik-e, hiszen Stefano már nem volt velük,  hogy tolmácsoljon.  Akkor eszmélt csak rá, hogy Mayer valamit magyaráz neki.


- Holnap öt órakor - mondta Mayer. Átadta Cortinak az ő vörös Zdarsky-zsákjukat.


-  Holnap ötkor - ismételte Mayer, majd a két német megindult a kötélen a hegytető felé.


-  Visszajönnek értem holnap - mondta magában  Corti,  aztán  figyelte,  hogyan  haladnak előre három, majd tíz métert. Látta, hogy egy idő múlva megállnak, erőtlenül rámosolyognak, majd eltűnnek fent a ködben.


Robert Seiler ezen az éjszakán valamivel tizenegy óra után a Jungfrau nyergén, Európa legmagasabban fekvő vasútállomásán hálózsákjában feküdt, és a lázas sietséggel összeverbuvált csapat esélyeit latolgatta. Körülötte mindenütt a  mentőcsapat  tagjainak  körvonalait  láthatta.


Ott volt a Les Bouquetins, a „kőszáli kecskék" hat tagja, valamennyien élvonalbeli alpinisták, akikkel Seiler már többször mászott együtt. Aztán ott volt a thuni mentőállomásról Friedli, a különleges mentési berendezések szakértője, huszonegy főnyi csoportjával. Bármilyen bátrak is, gondolta Seiler, közülük néhányan talán túl sokra vállalkoznak, amikor a sötétben a gleccsereken át nekivágnak a hosszú útnak, a Mönch déli oldalán keresztül az Eigcr csúcsáig. Ez az út világos nappal gyakorlott hegymászónak is elég nagy problémát okoz. De ők majd az éjszaka sötétségében indulnak útnak, hogy a friss hóval borított gleccseren és sziklán át utat törjenek kábelekkel, élelemmel és az éjszakázáshoz szükséges felszerelésekkel megrakottan. Friedli-ben biztos volt Seiler. Ez a rendíthetetlen thuni már sok nehéz hegymászásnál és mentésnél tüntette ki magát. De Friedli csapatába szükségszerűen bekerültek olyanok is, akikre azonkívül, hogy rádiósokként dolgoztak, nemigen számíthattak. Szerepük azonban a mentés sikere szempontjából életfontosságú volt. Amikor a mentőket vékony kábeleken kell leengedni a sziklán a mélységbe, biztosítani kell az elsőrangú és megbízható rádióösszeköttetést a vonal mindkét végén. Ha a kábel megakad, a mentés katasztrófává válhat. De hogyan teszik meg ezek a rádiósok ezt a nehéz utat? Lehet - gondolta az álommal küszködő Seiler -, hogy nem volt helyes az emberekkel ilyen magasra jönni. Néhányan máris hasogató fejfájásról és szédülésről panaszkodtak, mert nem volt idejük, hogy akklimatizálódjanak a magassághoz. Oxigénhiányban szenvedtek. Talán okosabb lett volna, ha az  Eigergletscheren maradnak és a nyugati hegyoldalon másznak fel, de túlságosan rövid idő alatt kellett dönteni! Most már nem volt más választás, mint egyenesen továbbmenni.


Seiler aznap csak percekig alhatott. Két órakor Friedii felébresztette és csak annyit mondott:


— Megyünk.


Sietve öltözködtek és súlyos csomagokat szíjaztak egymás hátára. Seiler és kötéltársa, Martial Perrenoud, valamint egy másik kötélpáros, Paul Müller és Willi Uttendoppler kevesebb terhet kapott, mert nekik kellett utat vágni a többiek számára. Kiléptek a vasútállomás egyik oldalkapuján, és egy hihetetlenül megváltozott világ tárult a szemük elé. Amikor lefeküdtek, ömlött az eső és lavinák mennydörögtek alá a hegyekről. Most pedig süvítő, jeges szél fújt északnyugatról, és elsöpörte a felhőket. Felettük fényesen ragyogtak a csillagok, az épület ereszeiről fél méter hosszú jégcsapok csüngtek, és ahol addig víz volt, az mindenütt jéggé dermedt. A kép lélegzetelállítóan szép volt, csak nem annak a huszonkilenc férfinek, akiknek ezt a hosszú utat jeges szélben kellett végiggyalogolni Svájc tetején. Ha korábban voltak kétségeik, hogy melyik utat válasszák, ez a kétség most teljesen eloszlott. Főleg azért utaztak egészen a Jungfraujochig, hogy elkerüljék a nyugati oldal lavináit és sziklaomlásait. Most azonban minden hómezőt és minden sziklát bilincsbe vert a hirtelen jött fagy, s ez az objektív veszély teljesen megszűnt. Ilyen körülmények között a nyugati fal megmászása gyerekjáték lett volna, de a jéggé változott Mönch déli oldalán az út kétszeresen megnehezült. Seiler a kiszámíthatatlan időjárást átkozta, amikor három társával elindult a holdfényben.


A metsző szélben keresztülverekedték magukat a Mönch felé vezető gleccseren. Másfél órája mentek, amikor Uttendoppler felkiáltott, és eltűnt a szemük elől. Beszakadt alatta egy mély hasadékot takaró, vékony hó- és jégréteg. Szorosan beékelődött a szűk repedésbe, csak karja és feje látszott ki. Seiler, Perrenoud és Müller, majd a hamarosan hozzájuk csatlakozó másik kétszemélyes kötélegyüttes rángatta, húzta, de meg sem tudták mozdítani. Értékes időt és energiát vesztettek el azzal, hogy az öt ember lerakta csomagjait, megragadta Uttendoppler karját és lassan kivonszolták a beszorult testet a hasadékból. A horzsolásokkal borított Uttendoppler ragaszkodott ahhoz, hogy továbbmenjen, és a három kötélegyüttes újból megindult a szélviharban. Órákig tartó, veszélyes útkeresés után elhaladtak a Mönch mögött, majd az Eigerjochról kellett feljutniuk. A szél azonban lefújta a havat a nyereg szakadékos széléről, és most visszaverve a hold hideg fényét, tükörszerűen függtek a sima jégtáblák. A kötéltársaságok együttes erővel vasszögeket vertek, és hosszú kábeleket feszítettek ki az utánuk haladók számára, akik a nehéz felszerelést cipelték. Friedli és kötéltársa, Walter Stáhli, aki a kiindulási pontról az utat verők után indult el, most beérte őket, és előre ment, hogy utat törjön. Gyötrelmes út következett. Közben a mentőcsapat tagjainak sokszor jutott eszébe, hogy aznap mennyivel könnyebb lett volna feljutni a nyugati oldalon. Vasárnap reggel tíz órakor a széllel küszködő Friedli és Stáhli végre megvethette lábát az Eiger jéggel borított csúcsán. Itt két idegent pillantottak meg, akik azzal bajlódtak, hogy csákányaikkal lapos helyet egyengessenek a hómező lejtős tetején.


Aznap hajnali négykor — miközben Perrenoud, Seiler és a többiek azzal küszködtek, hogy társukat kihúzzák a szakadékból, Friedli meg Stáhli pedig még nem érték be őket -, Lionel Terray és Tom de Booy az Eigergletscher állomásról nekivágott a nyugati hegyoldalnak. Az utat jegesnek, de biztonságosnak találták, a lavina és a sziklaomlás veszélyét egyelőre megszüntették az északnyugati irányból süvítő, sokszor 80 kilométeres sebességgel rohanó szelek. A két férfi remek formában volt, hiszen előzőleg több napon át túráztak a Felföldön. Klasszikus stílusban másztak, felváltva biztosították egymást a kötéllel a nehezebb helyek leküzdésénél, és hágóvasakkal vágták át magukat a kemény, hóval fedett meredek lejtőkön. De Booy, az erős amszterdami tanár, szorosan a híres chamonix-i vezető nyomában haladt, és alig telt el két óra, már a hegyoldal feléig értek. Innen már láthatták a többieket, akik a Mönch oldalában haladtak, kitéve az észak felől szünet nélkül arcukba vágó szélnek. Két férfi haladt elöl, kitartóan, hátrább jött még hat, és jóval mögöttük, a magas jégmezőn széthúzódva, nehéz terhükkel, küszködve még egy tucatnyi elmaradozó mászó. Ez csak a svájci csapat lehet, amely a Jungfraujochról indult. Terray azon kapta magát, hogy mély elérzékenyülést érez a bátor férfiak láttán, akik közül némelyik - szemmel láthatólag - nem is jó hegymászó. Minden lépésnél életüket kockáztatják. És miért? Semmiért — gondolta magában. Ilyen hideg éjszaka után senki sem maradhatott élve az északi hegyoldalon. Lehetetlen, hogy akár a legerősebb mászó is kibírna hat vagy hét éjszakai táborozást ezen a szörnyű hegyen, amit betetőzött az aznap éjjeli, velőkig ható, hideg szél. — Nincs még egy hely az egész földkerekségen - tűnődött magában Terray -, ami olyan ellensége lenne az embernek, mint az északi fal. Bizonyos, hogy azon ma már senki sem él. De akkor miért csatlakozott ő is a mentőcsapathoz, miért tette ki magát azok rágalmazásának, akik szépen távol tartják magukat a mentéstől és kényelmes otthonukban maradnak.


- Ezekért a svájciakért teszem - mondta magában Terray. - Ezekért a bátor, nagylelkű emberekért — és ugyanúgy, mint valamikor az Annapurnán, áthatotta az összetartozás nagy érzése ezek iránt a hős emberek iránt, akik nem latolgatták az eséseket, hogy segítséget vigyenek a bajba jutottaknak, akármilyen veszélyes vállalkozásról volt is szó.


Fél nyolckor Terray és a holland már csak 300 méterre voltak a csúcstól. Kimerészkedhettek a lemezes kőzet és jég szélére, amely a nyugati falat az északitól elválasztja. Az északi falba nem lehet innen bejutni, de belátni lehet. Ezért innen kémlelték végig a mélységet az eltűntek utolsó nyomait kutatva. Terray bekiáltott a falba, de ahogy feltételezte is, választ nem kapott. Majdnem fél óráig kiáltoztak de Booyval felváltva, de csak a törmelékes sziklagerinc körül száguldó és süvítő szél adott választ. Megindultak visszafelé a gerincen, hogy megtegyék a még hátralevő utat a csúcsig, de akkor valahol a messzeségben bizonytalan kiáltást véltek hallani. A svájciak felé tekintettek, mert először azt hitték, hogy azoktól jön a hang, de azok láthatóan saját problémáikkal voltak elfoglalva. Terray azonban ismét kiáltott, és akkor tisztán, az északi fal felől hallották a választ.


-  Alig hiszek a fülemnek! - szólt Terray. - Valahol élő ember van arra!


-   Persze az is lehet, hogy képzelődünk, Lionel — mondta de Booy.


De akkor már újabb és újabb kiáltásokat hallottak. Nem tudták kivenni, hogy a kiáltozó mit mond, sőt azt sem, hogy milyen nyelven beszél, de az biztos volt, hogy a hang az északi falból jött. Terraynak és de Booynak a lelkesedés és meghatottság szárnyakat adott. Megindultak újra a csúcs felé. Erőltetett menetben haladtak a hátralevő szakaszon, hogy idejében odaérjenek, és segíteni tudjanak a svájciakon, akik addigra már valószínűleg a tetőre érnek.
Háromnegyed kilenckor értek a csúcsra, amely éppen olyan elhagyott volt, mint tíz évvel korábban, amikor Terray és partnere, Lachenal, kétnapos megerőltető mászás után meghódította az északi falat.


Itt már sehol nem találtak olyan széltől védett helyet, amely menedéket adott volna a viharként tomboló szél ellen. Terray attól félt, hogy a szél lefújja őket a csúcs éles, keskeny gerincéről az egyik vagy másik oldalra. Ezért, hogy felmelegedjenek, és hogy valahol meg tudják vetni a lábukat, vízszintes területet kezdtek vágni maguknak a gerinc jegében. Már majdnem két óra hosszat dolgoztak, amikor megjelent az első két svájci. Éppen hogy üdvözölték egymást, bemutatkozással már nem is vesztegették az időt. Kurtán, minden hűhó nélkül egy-két szót váltottak, néhány dolgot jelbeszéddel közöltek, majd a két svájci leült Terray és de Booy mellé és nekilátott a teafőzésnek.


(Folytatjuk)