 |
| Günther Nothdurft |
Günther Nothdurftot a kitűnés, feltűnés keresése vitte a hegyekbe. Nem konok düh és nem is az a hazafiaskodó Todeslieb vezette, ami honfitársait a háború előtt. Fiatalember volt, aki a hegyekhez úgy közeledett, mint valami megoldásra váró problémához, szinte mintha valamilyen függőleges keresztrejtvényt próbálna kibogozni; aztán gyorsan és határozottan haladt előre, felesleges hajsza nélkül. Így is élt. Egy háború által megtizedelt család legfiatalabb gyermeke volt, 75 éves apja megvakult, két bátyja meghalt. Nothdurft mindenekelőtt „valaki" akart lenni, úgy érezte, ez a legkevesebb, amivel megkísérelheti kárpótolni szüleit szomorú sorsukért. Huszonkét éves korában szabadult fel mint kereskedősegéd, és az 1957. évi nyári vakációja után műszaki főiskolára készült, textilmérnöknek. Alacsony volt, vékony és izmos, 170 centi magas, 62 kiló. Egy nagy bozontban viselt, egyenes szőke haját egészen mélyen baloldalt választotta el. Elálló füle, kiugró orra, ferde vágású szeme volt. Egészben véve szomorú, túl komoly fiatalember benyomását keltette, ez azonban csak a látszat volt; szívesen nevetett és értette a tréfát.
Első nagyobb hegymászását Walter Seeger-rel, egy fiatal építésszel egy kötélen végezte, aki éppúgy, mint Nothdurft, Pfullingenben, egy Rottweil nevű délnémet ipari város kis külvárosában lakott. 1954-ben, amikor a két „berg-kamerád" még nem volt egészen húszéves, igen nehéz mászásokat hajtottak végre az ausztriai Wilde-Kaiser csoportjában, a hírhedt Toten-kirchlen és a hegycsoport többi, igen nehéz mászásokat nyújtó csúcsain. Ezután is több sikeres, hatos nehézségű hegymászást végeztek a Dolomitokban, a Grosse-Zinnen és a dél-franciaországi, jeges Mont Blanc hegycsoportban. Rövid idő alatt Nothdurft túlszárnyalta barátját, Seegert hegymászó erényekben, és Németország- meg Ausztria-szerte az új alpinista generáció egyik legkiválóbb, tagjaként ismerték el, bár még alig múlt húszéves.
- Egyetlen tempót ismert - mondta Seeger -, a teljes sebességgel történő előrehaladást.
Nothdurft a legtöbb hegymászóval ellentétben egyáltalán nem idegenkedett attól, hogy a nehéz mászásokat teljesen egyedül végezze, falikampóin és jégcsákányán kívül kizárólag saját ügyességére támaszkodva. Egyszer egyedül mászta meg a Piz Badile északkeleti falát. Ezt a teljesítményt előtte csak egyetlen ember — a nagy német alpinista, Hermann Buhl - hajtotta végre, négy és fél óra alatt. Amikor lejött, a többi hegymászó vállára emelte csodálatában. Nothdurft három óra alatt iramodott fel a hegycsúcsra. A rendkívül nehéz és törékeny Sárga-Pillért a Kleine-Zinnen egyedül, szinte hihetetlennek tűnő rövid idő alatt, háromnegyed órán belül mászta meg. Valamennyit gondos tervezés és hasonló körülmények között végrehajtott, hetekig tartó edzés előzte meg. Günther Nothdurft-nak nem állt szándékában a hegyekben meghalni.
Persze elkerülhetetlen volt, hogy ne akarja összemérni erejét a valamennyi közt legveszedelmesebb heggyel, az otthonától, Pfullingentől 208 kilométerre fekvő Eiger északi falával. De Nothdurftnak ez nem volt sürgős. Csiszolta tudását, egyre növelte sikereinek sorát, egyre nagyobb hírnevet szerzett, majd 1957-ig várt. Amikor betöltötte huszonkettedik életévét, akkor látogatott először az Eigerre. Június volt. Útban a hegy felé, Nothdurft a motorjával megállt Luzernben, és ellátogatott a barátjához és hegymászó társához, Max Eiselinhez. A két fiatalember az északi falról is beszélgetett. - Megkérdezte tőlem - emlékszik vissza Eiselin —, hogy jók-e a viszonyok az évnek abban a szakában. Én meg azt mondtam, hogy még túl korai az idő, még túl sok jég van a falon.
 |
| Max Eiselin |
Nothdurft neki is indult egyedül az Eiger-nek azzal a szándékkal, hogy csupán tanulmányozza a hegyoldalt, megmászik néhány alacsonyabban fekvő meredélyt, és előzetes felderítést végez egy későbbi, végső támadáshoz. Egy péntek reggelen megérkezett a grindelwaldi völgybe, felült a fogaskerekű vasútra, és amint felért, azonnal nekikezdett a mászásnak. Olyan ügyesen és olyan ütemben haladt, hogy hamarosan messze fölért a falba. Feltörtetett a Nehéz-Repedésen, és úgy mászta meg a Hinterstoisser-traverzet, mintha csak Pfullingen főutcáján kellene átmennie. Átkapaszkodott az első jégmezőn, majdnem eljutott a másodikig, aztán kényelmesen elhelyezkedett éjszakára. Hajnali háromkor felkelt és egy kicsit feljebb akart kapaszkodni. Épp inni akart egy üvegből, amikor hirtelen törött üvegcserepek zúdultak rá. Egy zuhanó kő épp csak hogy elkerülte a fejét, és darabokra törte az üveget. Az óvatos Nothdurft ebben intő jelet látott. Visszafordult, átvágott lefelé a jégmezőn, visszamászott a Hinterstoisser-traverzen annak az erős kenderkötélnek a segítségével, amit feljövetelkor gondosan a helycn hagyott és visszatért a völgybe. Még szombat délután átmotorozott Luzernén keresztül és ismét betért Eiselinékhez. Szokatlanul sokat csevegett az északi fal nehézségeiről.
- Nem találtam éppenséggel kellemesnek a mászást - mondta. - Laza a szikla és rengeteg az objektív veszély. Úgy tűnik, hogy az idő pillanatonként változik. Nagyon kellemetlen túra volt, és semmi kedvem sincs visszamenni. Nem, nem megyek többé az Eigerre.
Eiselinnél hagyta a hosszú, olcsó kenderkötelet, ami csak segítségül használható az olyanszerű harántozásoknál, mint amilyen a Hinterstoisser-traverz is, mondván, hogy többet úgysem lesz szükség rá. Aztán motorján továbbment az északi kantonba, Szent Gallenbe, és útban hazafelé ellátogatott egy lányismerőséhez. Münchenben benézett a Schuster sportboltba, ahol a tulajdonosnak egyszerűen kijelentette:
- Voltam az Eiger északi falán, de ott a halál az úr ...
Ezután Nothdurft néhány gyakorló hegymászást végzett egy másik huszonkét éves alpinistával, a közeli Rottwilben lakó, szőke, kerekarcú, erős felépítésű Franz Mayerrel, aki vakolóként kereste meg a kenyerét. Mayer sokat ígérő hegymászó volt, kitűnő teljesítményt nyújtott, amikor előző télen a Totenkirchl nyugati falát mászták meg Nothdurfttal. Eiselin így jellemezte:
- Nem volt olyan jó hegymászó, mint Nothdurft, de Nothdurfthoz hasonló nem is sok akadt.
Mayer egyébként kellemes társ volt, és Nothdurft olyan jól érezte magát a társaságában, hogy az ő kedvéért időnként lemondott arról is, hogy egyedül másszon.
Július 20-án egy hónappal azután, hogy virtuóz módon eljutott az Eiger hegyoldalának közepéig, Nothdurft lapot írt Eiselinnek, amelyben érdeklődött az Oberlandon, főképp az Eigeren uralkodó viszonyok felől. Eiselin azt válaszolta, hogy a hegyet még jég borítja. Ekkor Nothdurft kijelentette, hogy felhagy minden kísérlettel az Eigeren, legalábbis az 1957-es idényben, s ehelyett kéthetes szünidei túrát tervezett Mayerrel a Francia-Alpokba. A két ifjú alpinista előreküldte személyes poggyászát Chamonix-ba, és szobát foglalt egy kis fogadóban. A két fiú Nothdurft „Puch" motorján indult délnek. 1957. augusztus 4-e volt, vasárnap, kora reggel. Fritz von Almen még nem látta meg a három zergét. Claudio Corti és Stefano Longhi ekkor ereszkedett lefelé a falon, keresve a helyes utat az előző napi elhibázott helyett.
A Chamonix-ba vezető út Luzernen vezet keresztül. Ezért Nothdurft és Mayer rövid látogatásra benézett Max Eiselinhez. Vasárnap, ebédidőben érkeztek. Eiselin éppen egy oberlandi kiránduláson vett részt. Édesanyja fogadta a vendégeket, és megkérdezte, elképzelhető-e, hogy összetalálkoznak útközben Maxszal. A válasz igenlő volt, és így a mama megkérte őket, adják át fiának egy távirat tartalmát, amely egy bécsi alpinistától érkezett aznap reggel. A néni felolvasta az üzenetet:
Viszonyok Berni-felföldön kitűnőek. Most másztam meg a Fiescherhorn északi falát. Holnap megyek Alpiglenbe.
Mayer roppant ideges lett, és izgatottan magyarázni kezdett Nothdurftnak. Alpiglen említése csak egyet jelenthet: a bécsi hegymászók az Eiger északi falára készülnek. Semmi más oka nem lehet, hogy valaki a csöpp Alpiglenbe menjen, ami minden útvonaltól messze fekszik. Teljesen megmagyarázhatatlan módon a mindig gondosan tervező Nothdurft most lelkesen reagált Mayer javaslatára: használják ki a jó időt, és másszák meg az északi falat! Günther Nothdurft egész életében nem cselekedett még ilyen hirtelen, ilyen végzetesen. Még azt is elfelejtette, hogy magával vigye a két hónappal korábban Eiselinéknél hagyott biztosító kenderkötelet. A két ifjú német búcsút mondott Frau Eiselinnek és továbbszáguldott dél felé.
Az éjszakát egy alpigleni panzióban töltötték. Itt vettek egy képeslapot, amin a szokásos útvonal látható. Nem sokkal éjfél után útnak indultak. A kora hajnali hűvös órák alatt ügyesen és pontosan haladtak felfelé, a megfelelő útvonalon. Napkeltekor túljutottak a Nehéz-Repedésen, és nagy meglepetésükre nemsokára két embert pillantottak meg felettük, a Hinterstoisser-traverztől kissé nyugatra. A két német felmászott a sziklapárkányra, üdvözlésre nyújtotta ki kezét, majd jelekkel és néhány olasz meg schweizerdeutsch szóval megtudakolta, hogy a másik kettő kicsoda és mi járatban van. Nothdurft elővette a hegyoldalt ábrázoló képeslapot, majd a négy férfi összedugta a fejét és úgy tanulmányozta az útvonalat. Ezután a négy hegymászó - közben Fritz von Almen már figyelte őket lentről - aznap, tehát hétfőn reggel, elindult a Hinterstoisser-traverz felé.
 |
| Lionel Terray |
- Nézze csak - mondta egy hang -, ott vannak! Ott a nagy hómezőn, közel a sziklához.
- Á, most már én is látom őket - hangzott fel egy másik hang -, de hárman vannak. Nem látja a harmadikat?
Terray megfordult, fejére húzta a hálózsákját, de így sem tudta kirekeszteni a növekvő bá-' béli hangzavart, a sátor körül több nyelven, izgatottan beszélők hangját. Azon tűnődött, mit nézhetnek ezek az emberek, és ahogy lassan az álom utolsó szikrája is kiment a szeméből, eszébe jutott, hogy előző nap - hétfőn - egy svájci vezetőtől hallotta, hogy egy kötéltársaságot láttak az északi falon. Terray felrázta két holland társát, Tom de Booyt és Kees Egeiért, majd mind a hárman kimásztak a sátorból. Különös látvány tárult eléjük.
- Úgy látszik, itt van egész Grindelwald - szólt Terray -, pedig még csak reggel nyolc óra van.
Nemcsak a falubeliek, hanem száz meg száz turista, hegymászók, campingezők, féltucat idegen nyelven társalgó ember nyüzsgött ott, messzelátókon és zsebtávcsöveken az északi falat bámulva.
Terray maga is gyorsan a hegyoldal felé irányította látcsövét, és hamarosan meglátta a négy mászó hóra rajzolódó körvonalát. És ahogy figyelte őket, egyre inkább úrrá lett rajta a megdöbbenés: sehogysem értette, mi mehet végbe a felfelé kapaszkodó, hangyáknak tűnő emberek agyában. Hihetetlen lassúsággal haladtak előre, ami teljesen érthetetlen volt Terray számára, aki tudta, hogy a viszonyok a hegyoldalon jók, legalábbis amilyen jók egyáltalán lehetnek. A 45 fokos lejtésű jégmezőt szilárd hó fedte, amin viszonylag biztosan megvethették a lábukat. Tíz évvel azelőtt Terray és társa, Louis Lachenal, legalább kétszer ilyen gyorsan vágott át ugyanezen a jégmezőn, és az északi fal felett aratott diadalukat klasszikus módon végrehajtott kétnapos mászással érték el. Ez volt addig a második sikeres mászás az északi fal történetében, a csak két emberből álló kötélcsapat számára pedig az első. Terray a siker ellenére semmi mást nem érzett az Eiger iránt, mint egészséges tiszteletet. Pályafutása során négyszer volt az Andesekben, négyszer a Himalájában, olyan csúcsokat mászott meg, mint a 8078 méter magas Annapurna, a 8470 méteres Makalu, a patagó-niai Fitz-Roy és az Alpok igen sok híres hegyfala. Most, 36 éves korában bevallotta magának, hogy valamennyi teljesítmény közül csak kettő van, amire nem lenne hajlandó újból vállalkozni, és ez a Fitz-Roy meg az Eiger északi fala. Bár Lachenal meg ő úgy „szaladtak" fel az Eigerre, ahogy azt a tankönyvek megírják, mégis olyan gyötrelmet álltak ki, mint a szakadatlan, csontukig hatoló jeges eső, a lezúduló kövek sortüze és egy olyan szörnyű égiháború, amely arra kényszerítette őket, hogy napközben egy helyen állva, minden védelem nélkül várják ki az ítéletidő végét. A vihar elült, a veszély elmúlt, de a híres chamonix-i vezetők testületének
olyan kiváló tagjai is, mint Terray és Lachenal, ugyancsak nehezen bírták volna, ha még tovább tart.
A látványt még érthetetlenebbé tette, hogy a négy hegymászó - ahogy Terray megfigyelte - látszólag mit sem törődött azzal, hogy az ég színe megváltozott. Az utóbbi néhány nap mély-kékjét lassan felváltották a völgy felől tornyosuló, súlyos fekete felhők. Még mindig volt any-nyi idő, hogy a négy férfi tekintélye csorbítása nélkül takarodót fújjon, és máskor próbálkozzék a hegyfallal. Ehelyett azonban keserves lassúsággal haladtak felfelé, a viszonylag biztonságos lejtőkön úgy másztak át, mintha görkorcsolyán harántoznák a meredek jeget. A legmagasabb, az utolsó ember a kötélen különösen nehézkesen mozgott. Terray társaihoz fordult:
- Nem értem... Igazi dicsőséget úgysem jelentene, hiszen végeredményben már a tizenharmadik sikeres mászás lenne a falon.
Terray ismét a felhőkre pillantott, aztán újból a vánszorgó kötélcsapatra irányította távcsövét, amely most közeledett a harmadik jégmező felé vezető sziklafalhoz.
- C'est de la graine de Macchabée. Ezek hullák - mondta halkan.
*
 |
| A Kleine Scheidegg |
Az apró termetű Max Eiselin, akiről azt hitte volna az ember, hogy még a mászócipőt is alig tudja felemelni, fáradhatatlanul rótta szülővárosa, Luzern környékét, most járatta a Felföldön új kocsiját. Itt is, ott is megállt, rövidebb túrákra, és felkereste néhány régi barátját. Azon a kedd reggelen, amikor Terray a többiekkel együtt értetlenül figyelte a hegyfalat, Eiselin megérkezett Grindelwaldba, ahol hallotta, hogy mászókat láttak a Hinterstoisser-traverz felett. Kikeresett egy jó helyet ahonnan megfigyelhette a négytagú kötélcsapatot, amint neki is csigalassúnak tűnő tempóban halad. A második jégmezőn mentek; ha ilyen ütemben másznak - gondolta magában -, sosem érik el a csúcsot. Világos, hogy vissza kell fordulniok. Még néhány órán át folytatta az aggódó figyelést, aztán a Grindelwald-Grund vasútállomásra ment, és megpróbálta megtudni a mászók személyazonosságát. Az állomáson ismerős motort pillantott meg. Lehet, hogy Günther Nothdurft piros Puchja? Eiselin biztosra vette, hogy nem.
Nothdurft és mászótársa, Mayer, ebben a pillanatban valahol a Mont Blancon jár, jó pár kilométernyire délen. Hiszen erre az évre lemondtak az Eigerről. A ragyogóan mászó Nothdurft és a kitartó Mayer nem lehet ilyen lassan és ügyetlenül haladó kötéltársaság tagja. De azért jobb, ha megbizonyosodik. Eiselin kiszállt kocsijából és szemügyre vette a motort. Nothdurfté volt. Eiselin növekvő aggodalmában az egész napot a többi megfigyelővel töltötte. Látták, hogy a kötélegyüttcs eléri a második jégmező felső peremét, amely az egész falmagasságnak körülbelül felét teszi ki, majd nekivág a harmadik jégmezőhöz vezető, Vasaló nevű meredek bordának. Távcsöveiken keresztül figyelték, hogy a négy mászó egész délután küzdött a bordán. Amikor beállt az este, elnyelte őket a sötétség, nem messze a Halálbivaktól, ahol Sedlmayer és Mehringer megfagytak. Másnap reggel azonban Eiselin örömmel látta, hogy a kötélcsapat rendes tempóban halad a harmadik jégmezőn keresztül.
 |
| dr. Hajdukiewicz |
Ugyanazon a szerdán, az olaszok útjának ötödik és a németek útjának harmadik napján, Fritz von Almen és néhány barátja fenn a Kleine Scheideggben örömmel figyelte a csapat meggyorsult haladását. A hotel teraszán az automata teleszkóp előtt sorbaálló turisták százait vonzotta a sziklafalon folyó élethalál viadal. A négytagú alpesi zenekar polkát és skót dalokat harsogott a vakációzok fülébe, feketekabátos pincérek aperitiffel és csirkés szendvicsekkel száguldoztak. A csapat sikeres előrejutása ünnepi hangulatot teremtelt, és az előző nap levertségét reggel a bizakodás váltotta fel. De csak reggel. Kora délután az ég szürke lett, a mászók megint az előző nap keserves lassúságával haladtak, a még hátralevő néhány nappali óra alatt mindössze pár kötélhossznyit tudtak csak megtenni a sziklákon, amíg elértek egy éjszakázó helyet. Amikor a sötétség leszállt a hegyre, és észak felől eldördült az első néhány nyugtalanító mennydörgés, von Almen katasztrófát sejtett.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése