 |
| A von Almen-féle alpesi hotel egykori képe |
A Berni-felföld lakói személy szerint bármilyen mély tisztelettel is adóztak Toni Kurz bátorságának, nem akarták, hogy az ilyen virtuskodás megismétlődjék. Ezt részben egyszerű önvédelemnek lehetett tekinteni a részükről: aki az Eigert meg akarta mászni, az nemcsak saját életét kockáztatta, hanem a svájci vezetőkét is, akiknek esetleg utánuk kellett menniök. Ebből a szempontból a Felföld lakóinak álláspontja teljesen logikus. De volt itt egy másik szempont is, amit már kevésbé lehetett ésszerűnek nevezni. A helybeliek elit hegymászókkal szembeni haragja ugyanis nem kis részben a külföldiekkel szembeni idegenkedésből eredt. Még olyan „külföldiektől" is idegenkedtek, akik csak néhány mérfölddel laknak arrébb.
A gleccserek és hegyek elszigetelt világának lakói évszázadokon át parányi parcellákból csikarták ki a legszükségesebbet a puszta megélhetéshez; fent az alig megművelhető hegyoldalakon legeltették teheneiket, a legkezdetlegesebb eszközökkel védekeztek a lavinák és viharok ellen.
Svájcot a hegyek különben is elszigetelik Európától, de a Berni-felföld még Svájc többi részétől is elszigetelődik. Schweizerdeutsch, a német nyelvnek az a változata, amit Svájc legnagyobb részén ma is beszélnek, az elszigeteltség terméke. A felföldiek azonban még csak nem is az általában használt schweizerdeutschot beszélik. A kicsiny falvakban leélt hosszú évek, amelyek során legfeljebb a szomszédos faluval érintkeznek, és azon túl megszűnik minden kapcsolat, egyfajta lecsökkent tempójú beszédet alakított ki, egy lelassult nyelvet, amely az emberek lassú, gyötrelmes életmódjához igazodott.
A Berni-felföld lakóit saját hegyeik tartották fogságban. A környező természet szörnyű erőivel nem lehetett tréfálni: nem engedhettek meg maguknak semmi könnyelműséget.
Amit a Felföld lakói felfogtak és magukévá tettek, az az egész helvét állam létének alapja, a függetlenség volt, ami különösen a Berni-felföldön érvényesült. „Nekünk jutott a világon a legtöbb szabadság" — mondogatják büszkén a Felföld lakói. A katonai és szövetségi hatóságoknak nagy erőfeszítésükbe és idejükbe került, amíg bármilyen törvényt be tudtak vezetni a Felföldön. Nem mintha az emberek nem lennének nagyon is törvénytisztelők, hanem egyszerűen azért, mert minden törvényt, minden rendeletet, minden előírást függetlenségük megcsorbításának tekintettek.
 |
| Grindelwaldi látkép |
Ilyen fogadtatással találták magukat szemben a Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Franciaországból és Angliából érkező hegymászók, akik azért jöttek a Felföldre, hogy megvívják hősi küzdelmüket a magas hegyekkel és a természet erőivel. De a külföldiek iránt egyébként érzett általános idegenkedést is felülmúlta az Eiger megmászóival szemben táplált neheztelés. A hoteltulajdonos von Almen dinasztia egyik tagja, Kaspar von Almen ezt így magyarázta:
— Itt az emberek mélyen vallásosak, és mindig is úgy érezték, hogy a hegymászóknak nem lenne szabad megengedni, hogy életüket, amelyet Istentől kaptak, kockáztassák. Azt tartják, hogy amit így nyerhetnek, egyáltalán nincs arányban a rájuk váró veszélyekkel. Meg aztán az volt a véleményük, hogy az északi falnak nekivágók többsége kérkedő. Az északi fal - a klasszikus alpesi színház függőleges színpadával - mindenki számára nyitva áll, akinek jó szeme és távcsöve van. Kétségtelen, hogy ez a fal már sok bátor embert, sok világhírű hegymászót vonzott, de még sokkal több kérkedőt, reklám-hajhászót, sőt egyszerű bolondot is.
 |
| Kasper von Almen és családja |
Még a Kurz-csoport szörnyű halála előtt az északi fal megmászói elleni helyi ellenszenv nyilatkozatra késztette Grindelwald hegyivezetőit (Grindelwald egyike a Lütschinen-völgy azon két kis városkájának, ahol az Eigerre vagy a környező hegyekre igyekvő csoportok vezetőket fogadhatnak). A nyilatkozatban ez állt:
Az ember nem nézheti komoly nyugtalansás, nélkül az Eiger északi falának megmászására tervbe vett kísérleteket. Ezek világosan mutatják, mennyire megváltozott a hegymászás sportjában uralkodó felfogás. Fel kell tételeznünk, hogy az ilyenfajta kísérletekre ideérkezők tudják, milyen veszélyeknek teszik ki magukat, de senki sem várhatja el, hogy hegyivezetőket küldjünk ki kedvezőtlen feltételek közt, mentési akciókra, amennyiben újabb szere?tcsétlenségek történnek az Eiger északi falán... Nincs módunk arra, hogy vezetőinket olyan akrobatikus mutatványokra kényszerítsük, amelyekre mások önként vállalkoznak.
Sedlmayer, Mehringer, Kurz és a többiek halála után az Eigeren történő kísérletek elleni felháborodás tetőpontjára ért, és a helyzetet még csak súlyosbította Angerer és Rainer vállalkozásuk előtti kijelentései, amelyeket haláluk után széles körben idézgettek. A fiatalság meggondolatlanságával és a kiváló hegymászók magabiztosságával eltelt két ifjú osztrák mindenkinek azt felelte, aki megkérdezte tőlük, hogy miért vágnak neki az északi falnak: - Valakinek meg kell mászni a falat, és maguk, svájciak nem hajlandók erre. - Ilyen megjegyzéseket - bármennyire is tréfának szánták - a felföldi mentalitás nem tűrhetett el. így aztán az Eiger alatti völgyek vezetői kijelentették, hogy a falból történő mentésekben nem vesznek részt. 1937 júliusa elején a berni kanton kormányzata az alábbi nyilatkozatot adta ki:
- Az északi falat megmászni akaró csoportokat a mentőállomásoknak és vezetőknek ki kell oktatni, mielőtt útnak indulnának. Főleg arra kell felhívni a figyelmüket, hogy szerencsétlenség esetén semmiféle mentési műveletté nem számíthatnak.
Samuel Brawand, egykori hegyivezető - aki Fritz Amatter és Fritz Steuri vezetőtársaival és a japán Juko Makival elsőnek mászta meg az Eiger Mittellegi-gerincét, majd később egyetemi tanár lett és a svájci parlament tagja - így nyilatkozott a Neue Zürcher Zeitungnak adott interjúban:
— Ha odafönt emberek kiáltanak segítségért, és a vezetőknek módjuk van arra, hogy segítséget nyújtsanak - mondotta -, akkor magától értetődően mindenkor meg is teszik. Csak akkor nem nyújtanak segítséget, ha a veszély olyan nagy, hogy nyilvánvalóan semmi esély sincs a mentési kísérlet sikerére.
Brawand megjegyezte, hogy a berni hatóságok egyszer betiltották az északi falra való mászást, majd hamarosan visszavonták a tilalmat.
- És ez így is helyes - mondta -, hiszen az öngyilkosságot semmiféle formájában sem lehet eltiltani.
Ezután - intelmét közvetve azoknak a forrófejű fiatalembereknek szánva, akik újabb rohamokra készen, éppen akkor is ott táboroztak a hegy lábánál - Brawand hozzátette:
- Vannak fontosabb feladatok is a világon, mint az Eiger északi falának megmászása. Magam is részt vettem már az első megmászásokban, és tudom, milyen rendkívüli elégtételt érez az ember ilyen sikerek után; de azt is tudjuk, hogy ezek csak lépcsőfokok az emberi fejlődésben.
A zürichi Sport feltette a kérdést:
— Helyes-e vagy szükséges-e, hogy a természet roppant erőinek, eme birodalmába olyan lények törjenek be, amelyek, nem szárnyaló hegyi sasnak, vagy kúszónövénynek, hanem embernek születtek? A siker utáni vágy nem lehet ok arra, hogy önmagukat elpusztítsák. Könnyű ezt sporttevékenységnek nevezni, de egy sportteljesítmény nem jelenti szükségszerűleg a teljesítmény felső határát. Elég ha emlékezetünkbe idézzük a régiek elvét: ép testben ép lélek.
A hegyoldal alatti réteken táborozók azonban nem filozófusok, hanem fiatal, kitartó hegymászók voltak, az alpinisták gyorsan fejlődő új iskolájának előharcosai, akik lenézték a klasszikus, hagyományos hegymászást, és az olyan félelmetesen nehéz sziklafalakat keresték, mint a Dru nyugati fala, a Walker-pillér a Grandes-Jorasseson, a Nyugati-Zinne északi fala, a Civetta északnyugati fala, a Piz-Badile északkeleti és az Eiger északi fala. Lenézték a könnyű utakat a csúcsokra. A veszélyes, nehéz utakat megmászták, majd visszamentek a völgyekbe és újabbakat, még veszélyesebeket kerestek. Hátukon csörgő hátizsákokat cipeltek, tele fémszerszámokkal, falikampókkal - amelyeket addig vertek a sziklarepedésekbe, míg tiszta zenei hangot adtak -; éles, horgos hegyű, hosszú jégszegekkel; tizenkét ágú hágóvasakkal - a jégen való előrejutáshoz -; rugós karabinerekkel, - amelyeket a falszegekbe akasztottak, és így különféle műveleteket tudtak végrehajtani a kötelekkel -. Akadtak a szerszámok között alumínium hágcsók, jégfejszék és kalapácsok is. Ez az időszak jelentette az alpinizmus úgynevezett vaskorszakának kezdetét, amelynek akadtak ellenzői is. A hegymászás klasszikus, purista irányzata szerint ugyanis a hegyeket természetes módon, a nehézségeket kikerülve kellett megmászni, gondosan és ésszerűen kiválasztott, logikus és természetes útvonalakon. A klasszikus irányzat képviselői éppoly bátrak és ügyesek voltak, mint a vasszerszámos iskola bármelyik légtornásza, azonban a legnagyobb oktalanságnak és a hegymászás eltorzításának tekintették az objektív veszélyekben - lavinákban és sziklaomlásban - bővelkedő hegyek és sziklák megrohamozását. Úgy érezték, hogy ilyen hegyekre felmászni olyan, mintha az ember az életét kínálná tétként egy kockajátékban. Emellett helytelenítették a mesterséges felszerelés, a karabinerek, szögek és kötélhágcsók túlzott használatát.
A klasszikusok nagyjai közé tartozott dr. Hans Laupert, aki 1932-ben mászta meg az Eiger északkeleti falát. Teljesítménye a gondos tervezés és kivitelezés magasiskolája volt. A természetes útvonalat választotta, amely próbára tette minden hegymászó készségét és erejét, de elkerülte az objektív veszélyeket. A vaskorszak alpinistái azonban, miközben az újságokban Lauper diadaláról olvastak, úgy érezték, hogy ez a siker nélkülözte azt az izgalmat, amit csak az északi fal megmászása szerezhet. Nekik szólt, amit a purista dr. Günther Langes mondott: - Az új útvonalak úgynevezett „feltárása" olyan méreteket öltött, ami szinte teljesen értelmetlen már, mert nem az a cél, hogy új és megfelelőbb útvonalakat fedezzenek fel, hanem az, hogy valahol a sziklán egy utolsó szabad sávot új útként jelöljenek meg, és nevüket úgy örökítsék meg, hogy elsőnek jutottak el oda. De ki tudná megszámlálni azt a sok változatot, ami nem más, mint letérés a természet által adott, helyesen választott útról.
Egy másik purista és a The Alpine Journal szerkesztője, E. L. Strutt ezredes, a következőket írta:
- Az Eiger még meg nem mászott északi fala továbbra is rögeszmeként vonzza szinte minden nemzet elmebetegeit. Az, aki elsőnek mássza meg, biztos lehet benne, hogy a hegymászás történetének kezdete óta a legbolondabb variáns az övé.
A világtörténelem ismerői számára nem lesz meglepő, hogy az 1930-as évek közepén a németek és osztrákok jártak élen az ilyen „bolond variánsok" keresésében.
 |
| A Fehér torony-ból készült film plakátja |
- Mi svájciak - no meg az angolok, franciák és az amerikaiak is - sportként űzzük a hegymászást. A németek nem. Nem tudom, miért másszák a hegyeket, de annyi biztos, hogy nem sportból.
Az 1930-as évek közepén a legtöbb német valóban nem a sport kedvéért űzte a hegymászást. A Vaterlandért tették. A „hegymászás korában" Ullmann később ezt írta:
- A barna- meg feketeinges fiatal hegymászók, akiket a náci fasizmus filozófiája fűtött, s hazájuk kardcsörgetői és demagógjai buzdítottak, versenyre keltek egymással abban, amit ők hőstettnek, bravúrnak hittek. Minden vagy semmi - győzelem vagy halál, ez volt a jelszavuk. Ha dicsőséget szerezhetnek vele a Vaterland-nak, nem számított, hogy nagy-e a kockázat vagy esztelenség-e, amit a hőstett követel...
Mai szemmel visszatekintve mégis nehéz őket elmarasztalni. Túlnyomó többségükben annak a zsarnokságnak és sovinizmusnak voltak korai áldozatai, amely később milliókat gyilkolt meg; nem geopolitikus, intellektuális óriások, hanem egyszerű, bátor emberek voltak, akiket esztelen cselekedetekbe hajszoltak egy szörnyű, bűnös ügy szolgálatában.
Abban az időben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ifjú német alpinista figyelme ne forduljon az Eiger északi fala felé. Minden haláleset után propagandaszólamok özöne buzdította a világ legalattomosabb hegyfalának leendő legyőzőit.
- Egy hegymászó lezuhant - harsogta az egyik ilyen szónoklat. - Támadjon holnapra száz másik! Háborúinkat mindig a hegyekben folytatjuk, és a hegymászás szenvedélyesen űzött kultusza, amely egyre inkább terjed ifjaink között, fiatal generációnk harci felkészültségét segíti elő.
Hitler kijelentette, hogy aki elsőnek mássza meg az Eiger északi falát, az aranyérmet nyer az 1936-os berlini olimpiai játékokon.
A svájciak csak figyelték a dolgokat és megpróbálták megérteni. Egy svájci lap - szokatlan részvéttel adózva a Toni Kurz-féle csoport szörnyű halálának - így írt:
- Lehet, hogy ezeknek a fiatalembereknek nincs mit veszteniük... Mi lesz abból a generációból, amelynek nem nyújt társadalmi létet a társadalom? Amely csak egy célt láthat maga előtt, egyetlen nap dicsőségét, egyetlen óra hamar elhomályosuló dicsfényét. Egy kicsit belekóstolni a hős, a katona, a sportember, a csúcsdöntő, a gladiátor szerepébe, győzni egyik nap, és elbukni a másikon... Az Eiger északi falának legutóbbi négy áldozata szánalomra méltó emberi lény volt...
Persze nem viseltettek ilyen szánalommal a hegymászók egy másik fajtájával, az álalpinistákkal szemben, akik reklámhajhászásból és önmaguk felmagasztalásáért indultak neki az északi falnak, vagy — ami még ennél is rosszabb — eljöttek a völgyekbe és fennen hirdették, hogy meg akarják mászni a hegyet, de valójában eszük ágában sem volt ilyesmi. Egyik vacsorameghívásnak a másik után tettek eleget, mindenütt elhencegték terveiket, és nagy szerényen elhárították a bókokat.
A megmászásra készülők élharcosai közt akadtak azonban sokan olyanok is, akik nem ál-alpinisták, nem rohamgárdisták, nem reklám-hajhászók, hanem egyszerű, bátor hegymászók voltak, akik nem értettek egyet azzal, hogy az Eiger északi falának megrohamozása ellentétes a klasszikus hegymászó szellemmel. Inkább úgy érezték, hogy ez a hegymászó ügyességének végső próbája. Ez csábította, vonzotta, izgatta őket. Tudták, hogy oktalan rögeszme rabjai, hogy rendkívül nagy veszélybe kerülnek, de az osztrák újságíróval, Kurt Maixszal együtt azt vallották, hogy a hegymászás „a legfenségesebb oktalanság". Az északi falon végzett kísérleteket az alpinvállalkozások megkoronázásának tekintették. Húsz évvel később a francia hegymászó, Maurice Herzog, amikor megtudta, hogy az Annapurna legyőzéséért kéz- és lábujjainak elvesztésével kell fizetnie, könnyekben tört ki, és azt mondta az expedíció egy másik tagjának:
- Most már sosem próbálkozhatom az Eiger-rel, pedig annyira szerettem volna.
Nem egy nyugodt, rendes ember kezdett szép csendesen tervezgetni, hogy megmássza a hegyet, nem törődve azokkal a vádakkal, hogy reklámot vagy hírnevet keres csupán. Leslie Stephenre, a klasszikus hegymászóra emlékeztették az embert, aki így felelt egy hasonló vádra:
- Szeretem az olajbogyót, és ha erre valaki azt állítaná, hogy csak affektálásból szeretem, válaszul egyszerűen enném tovább.
Végül az Eiger bűvkörében élők széles skálájához tartoztak az idegbetegek, akiket valamiféle kényszerképzet hajtott az északi fal felé; nem a Vaterlandért akarták megmászni, nem is a kaland vagy az erőpróba klasszikus célja lebegett szemük előtt, sőt még csak nem is reklám, a pénz vagy a hírnév kérdése; mentek, mert egyszerűen úgy éreztek, hogy menniök kell. Jellemüknek, a lélek titkos mélységeiben lappangó fogyatékossága kényszerítette ezeket az embereket, hogy nekivágjanak, akár elég ügyesek voltak, akár nem. Végső fokon ők voltak önmaguk és mások számára is a legveszélyesebbek.
*
1957. augusztus 5-én, egy hétfői reggelen Fritz von Almen ismét odalépett erős távcsövéhez, hogy megkeresse annak a három zergének a nyomát, amit az előző nap fedezett fel. De állatok nyoma helyett jégbe vágott, mély lépcsőket pillantott meg. Lassan, izgatottságtól remegő kézzel feljebb irányította a nehéz Zeiss-távcsövet. Nem messze a Hinterstoisser-traverztől négy embert látott a hegyfalon.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése