PAGET JÁNOS: Magyarország és Erdély (2)

Határőrség a Dunánál

A DUNA PESTTŐL MOLDOVÁIG

A Zrínyi-A vidék Pesttől délre-Pusztaságok-Baleset-Mohács-Pétervárad - Karlóca - A Dráva - Zimony - A dunai hajózás - A határőrség


Néhány napos pesti pihenő után ismét készen álltunk, hogy útra keljünk. A nemrégiben vízre bocsátott, meglepően szép formájú gőzhajó, a Zrínyi, most készült első tengeri útjára, s mi kapva kaptunk az alkalmon, hogy Moldovába jussunk. Néhány nappal korábban a hajó tett már egy próbautat a folyón, fel egészen Vácig, fedélzetén kereken ötszáz személlyel. Széchenyi gróf ötlete volt, hogy e kis kéjutazáson bárki részt vehessen egy húszas (tíz penny) ellenében, sikerült is felkeltenie sokak érdeklődését az új hajó iránt; a gőzhajózás itt még mindig újdonságszámba megy, s csak mostanában kezd oszladozni a rengeteg előítélet, mellyel meg kellett küzdenie. Azt hiszem, a hajózási társaságok igazgatói közül jó néhányan inkább személyre szóló jegyeket osztogattak volna szűk baráti körükben egy ilyen útra, ezzel persze vérig sértve mindazokat, akik kimaradtak. Hogy melyik a bölcsebb eljárás, eldöntését olvasóimra bízom. Mi Vácnál csatlakoztunk a társasághoz, s így szemtanúi lehettünk, hogy találkozik először, mióta világ a világ, két gőzhajó a Dunán. A Pannónia éppen visszatérőben volt Pozsonyból, s mi utunk végpontjánál találkoztunk vele. Széchenyi grófot, aki szintén a Zrínyi fedélzetén tartózkodott, mindkét hajó legénysége harsányan megéljenezte, annak örömére, hogy ismét új lépést tett előre kedves tervének megvalósításában. Úgy vettem észre, a grófnak megremeg a hangja s könnybe lábad a szeme, amikor felkiáltott: „Most már biztos vagyok benne, hogy sikerül, Magyarország mégsem marad mindörökre idegen Európában."


A hajónak másnap reggel ötkor kellett elindulnia Moldova felé, s a kitűzött időpontot pontosan be is tartották: a pesti és budai toronyórák éppen akkor ütötték el az ötöt, amikor kifutottunk a vízre. Még az is meglehet, hogy a gőzhajózás a Duna menti lakosság egész jellemét átalakítja majd, legalábbis ami a pontosságot illeti. Beszélik, hogy még akkoriban, amikor épp csak hogy megindult Zimony és Pest között, szerb és török kereskedők egy nagyobb csoportja, vásárról jövet, jegyet váltott a hajóra, hogy visszatérjen Belgrádba: annak rendje és módja szerint közölték velük, hogy a jármű ötkor indul. Mivel ez a korai időpont történetesen nem felelt meg e derék embereknek, s eszükbe se jutott, hogy a hajó netán nélkülük is útnak indul, nyolc óra is volt már, mire mindnyájan ünnepélyesen levonultak a kikötőbe, s ott fel-alá járkálva keresték a hajót, míg végül valaki közölte velük, hogy az bizony már három órája elment. Azt mondják, nem lehetett nevetés nélkül megállni, mekkora hitetlenkedéssel és szörnyülködéssel fogadták a hírt, de meg is volt a hatása, mert attól kezdve soha senki nem késte le közülük a gőzhajót.


Társaságunk a Zrínyin kicsiny, de annál kellemesebb volt: W[enck-heim] bárónő, csinos és kedves leányával, Széchenyi gróf, útban Orsovába, a munkálatokat ellenőrzendő, két Konstantinápolyba tartó honfitársunk és mi magunk, más nem is igen utazott a hajón. A reggel hideg és ködös volt, de az idő hamarosan kitisztult, s szép őszi nap köszöntött ránk. A pesti oldalon a vidék egyetlen összefüggő lapály, de a másik parton is rövidesen véget ért az alacsony dombsor, amely a Gellérthegytől nem messze kezdődik, s ettől kezdve egyik parton se lehet semmit sem látni egyenletes síkságon kívül. Nincs értelme, hogy utunk minden részletéről beszámoljak. A látkép alig változott. Itt-ott ugyan alacsony, szőlővel borított homokdombok emelkedtek ki az alföldből, a sűrű erdőségeket egy-egy falu vagy kisváros környékén kisebb legelők vagy gabonaföldek szakították meg: a folyó errefelé széles és mély, sodrása nem olyan sebes, mint följebb, egyszóval minden tekintetben alkalmasabb a hajózásra. Ami a nap hátralevő részét illeti, utunk mindvégig meglehetősen érdektelen és egyhangú volt.


A Dunának ezen a részén igen sok a sziget, némelyik elég nagy, másokat mintha csak dísznek hullajtottak volna a folyóra. Többségük alacsonyan fekszik, s így nem sok hasznukat venni: a kisebbeket erdő borítja, a nagyobbakat tőzegláp vagy legelő. Valahányszor egy-egy faluhoz közeledtünk, először csaknem mindig a vízimalmokat pillantottuk meg. Hajóval nem találkoztunk, csak a parasztok apró csónakjaival, s azokkal a lapos fenekű ladikokkal, melyek a jelzőlövésre odaeveztek hozzánk az utasokért, meg néhány ormótlan, bárkaszerű jószággal, melyek Szegedről érkeztek. Jól épített dereglyék ezek, valamiféle fedélzetet is eszkábáltak föléjük, többnyire a Tisza és a Temes vidékén termett gabonát szállítják rajtuk Pestre és Bécsbe. Ár ellen emberi erővel vagy lovakkal vontatják őket. Emberből negyvenhat, lóból húsz volt a legtöbb, amit egyetlen bárka mellé fogva láttam. A vontatókat igen gyakran éri baleset; nem ritkán látni, amint egy emberi testet vagy döglött lovat sodor lefele a víz. A test alighanem leúszik egész a Fekete-tengerig, senkinek eszébe se jut, hogy megszakítsa útját, vagy firtassa a halál okát.


A városok és a falvak, melyek mellett első nap elhajóztunk, nem voltak különösebben érdekesek: fehérre meszelt házaikkal és tornyaikkal igen tisztának tűntek, de attól tartok, az épület belseje már nem állta volna ki a próbát. A legnagyobb helységek ezen az útszakaszon Földvár, Paks, Tolna, Baja és Báta.


Időről időre nagy csapat vadmadarat láttunk: temérdek vadkacsát, héját, főleg a fehér fajtából, pelikánt viszont egyet sem, pedig az délebbre igen gyakori, kócsagot sem, ennek a tollából készítik azokat a gyönyörű kalpagforgókat, pedig azt mondják, sok van belőlük errefelé. A hód Bécstől északra sűrűn előfordul, Magyarországon azonban igen ritka, egyet se látni.


Amint mondták, az egész keleti part, ameddig a szem ellát, egyetlen nagy mocsár, s ezért csaknem teljesen megműveletlen. Úgy számítják, ha csatornáznák és védőgátakkal látnák el, az egész területet vissza lehetne nyerni a víztől, s mindez nem is kerülne többe négy shillingnél angol holdanként, ráadásul a befektetés már egyévi bérleti díjból visszatérülne, még a legborúlátóbb számítások szerint is. Mégis parlagon hever. Összesen hat személy birtokában van csaknem az egész terület. Az egyiknek pénze nincs, a másiknak máris több gabonája van raktáron, mint amennyit el tud adni, a harmadik minden újítást ellenez, így aztán ez a föld, amely vagy egymillió embernek nyújthatna táplálékot, nem terem mást, csak piócát, s nem szolgál mással, csak mocsárlázzal. Ha nem lenne az a néhány szerencsétlen törvény, amely a vásárolt birtokhoz való jogot olyan bizonytalanná teszi, s az a másik néhány, amely sok esetben meggátolja a gabona eladását, a külföldi tőke természetesen sietne felszámolni az efféle vétkes mulasztásokat.



Bajánál, nagy bánatunkra, a hölgyek elköszöntek tőlünk. Hintójuk már ott várt rájuk, egész csapat cseléd sereglett köréjük, hogy kézcsókkal üdvözölje az úrnőket hazatértük alkalmából: rövidesen porfelleg takarta el őket szemünk elől, velünk csak emlékük maradt.


Nem sokkal azután, hogy Baját elhagytuk, egy csatornán haladtunk át; alig néhány esztendeje vágták, hogy lerövidítsék az utat a folyó hosszú és összevissza kanyargó szakaszán.


Alkonyattájt visszavonultam a kabinomba, hogy folytassam a naplóírást, de alig hagytuk el a csatornát, hajónkat hirtelen hatalmas erejű ütközés rázta meg. A fedélzetre siettünk, megtudni, mi történt: bizony zátonyra futottunk, a hajó orra kinn volt a parton. A holdfény és a víz felett gomolygó enyhe köd félrevezette a kapitányt, úgy látta, egy homokpad felé közelítünk: hogy kikerülje, elfordította a hajó orrát, s egyenesen nekivezette a partnak. Hát ez jókora ügyetlenség volt. Ilyen ködben valaki igazán kiállhatott volna az orrba ügyelni. Szerencsére nem történt nagyobb baj, aznap éjjel azonban már nem tudtunk továbbhaladni, pedig Széchenyi grófnak az volt eredetileg a szándéka, így csak nyolc óra körül kötöttünk ki Mohácson, tizenöt óra alatt mindössze száznyolcvan mérföldet tettünk meg.


A kapitánynak ez volt az első hajóútja, utána azonnal el is bocsátották. Ezt csak azért említem, mert ez is azt bizonyítja, milyen gondosan ügyelnek a Társaságnál az utazóközönség érdekeire: ha nem így lenne, aligha érhették volna el, hogy ennyi éven keresztül ne történjék egyetlen súlyosabb baleset se, ráadásul az új vállalkozásokkal járó mindenféle nehézségek közepette. Márpedig, ha az első egy-két évben haláleset fordul elő, igen valószínű, hogy a kormányzat, az ő atyai gondosságától vezérelve, azon nyomban betiltotta volna az egészet. Hogy a katasztrófát elkerüljék, kizárólag a Boulton és Watt cégtől vásárolt gépeket használnak, s csak olyan gépészeket alkalmaznak, akiket az angol vállalat képzett ki és ajánlott. Ezeket aztán a lehető legbőkezűbben jutalmazzák. A kapitányok többsége is egészen kiváló ember, az meg egyenesen lenyűgöző, milyen figyelmességgel bánik velük Széchenyi gróf. Gyakran meghívja őket asztalához, minden vitás kérdést megtárgyal velük, meghallgatja a véleményüket, s aszerint jár el. így aztán a dunai gőzhajózás már a kezdet kezdetén a tökély olyan fokára emelkedett, melynek eléréséhez más országokban hosszú évek tapasztalatára volt szükség.


Mohács, ez a különben jelentéktelen városka volt a színhelye az európai történelem két legfontosabb ütközetének, melyeket nemcsak a küzdő felek nagy száma tett olyan jelentőssé, hanem politikai következményeik is. Az elsőre, melynek során egy királyt, hét püspököt, ötszáz nemest és húszezer közkatonát mészároltak le, 1526-ban került sor; ez a csata nyitotta meg az országot és a fővárost a török hódítás előtt, melyet aztán csaknem másfél évszázadig nyögött a magyarság: ezután került első ízben német uralkodó a magyar trónra. Ugyanakkor Erdély is hosszú évekre elszakadt Magyarországtól, s úgy is maradt. A második, az 1687-es csata aztán az első következményeinek nagy részét felszámolta: Lotharingia hercege fényes győzelmet aratott a török felett, megnyitotta Erdélyt a magyar csapatok előtt, s előkészítette a muzulmánok végleges kiűzését Magyarországról, ami néhány éven belül csakugyan meg is történt. (A második csata valójában Siklós mellett volt - a szerk.)


Amint megrakodtunk az állítólag kitűnő minőségű, ezen a környéken található szénnel, hajónk újra nekilendült, s vígan továbbindultunk. Bámulatos, milyen rejtett tartalékokat fed fel minden újabb szükséghelyzet! Magyarországon, mielőtt a gőzhajózás megindult volna, mindössze egyetlen szénlelőhelyet ismertek. Az azóta eltelt rövid időszakban, csak a Duna völgyében, három újabb medencét fedeztek fel, s ezekben ráadásul a szén is jobb minőségű, mint az elsőben. Az egyik, Sándor grófé, Pozsony és Pest között fekszik; a másik Mohács környékén, a harmadik, a legjobb, az oravicai, Moldova közelében. Még él Magyarországon egy szerencsétlen törvény, amely megtiltja az erdőirtást, azzal az indoklással, fűtőanyagnak kell. Amíg ez érvényben van, aligha lehet remélni, hogy az ország kiaknázhatja a bányászatban rejlő gazdag lehetőségeit.


Másnapi utunk már nem volt annyira egyhangú. Dél körül elhaladtunk a Dráva torkolata mellett: ez a folyó is jól hajózhatónak látszott. Jelenleg alig használják erre, de lehetetlen nem látni, milyen ragyogó lehetőségeket kínál. Magyarország belsejéből terjeszkedve, útjában elhalad Szlavónia és Horvátország északi határán, felső szakaszán átszeli egész Stájerországot, olyan népcsoportokat kötve így össze, melyeknek lakóhelye minden tengeri kikötőtől távol esik, így aztán a folyami közlekedés komoly előnyökkel járna számukra: mindez, néhány éven belül, megtaníthatná őket, hogy éljenek e lehetőségekkel. A táj változatos volt: hol egy várrom, hol egy dombocska emelkedett ki a síkságból, melyre a parasztok sietve szőlőskerteket telepítettek. Erdőd vára, két erős, kerek tornyával, valósággal festői látvány, de igen rossz állapotban van, már-már csak romhalmaz. A Dráva torkolatától továbbhaladva, nyugat felől Szlavónia partjai tűntek fel, ez a vidék igen termékenynek látszik, s kitűnően is művelik. A szlavónok, akárcsak a horvátok, a szláv népcsoporthoz tartoznak, és szinte kivétel nélkül a görögkeleti vagy a római katolikus egyház hívei. Azt hiszem, e területek és Magyarország többi része közt ma az az egyetlen különbség, hogy itt kizárják a protestánsokat a földbirtoklásból vagy bármiféle kiváltságból.


Vukovárnál megálltunk, hogy partra tegyünk néhány ízléses, Bécsben vásárolt bútordarabot. Állítólag meglepően sok bútort és hintót szállítanak ide Pestről és Bécsből, amióta a gőzhajózás megindult, de nemcsak Dél-Magyarországra, hanem a Havasalföldre és Törökországba is. A vukovári kolostor szép látvány a folyóról nézve. A városnak van némi selyemipara.


Ahogy a folyó kissé elkanyarodott, Palánka romjait pillantottuk meg, majd rövid idő múltán Illoík várát. Hatalmas épület, bár, úgy láttam, kissé elhanyagolt. A vár Odeschalchi hercegé, akinek óriási birtokai vannak errefelé. Az alacsony hegysor, a nyugati part mentén, egy darabig még kísért bennünket, s a két hegy közt feltáruló réseken át zöld mezőket és ezüst patakokat, fehérre meszelt házacskákat és fantasztikus formájú templomtornyokat láttunk: mindez valóban gyönyörű volt. Hét óra körül annyira besötétedett, hogy balesettől lehetett tartani, így hát Futakkal szemközt lehorgonyoztunk éjszakára.


Másnap reggel, még alighogy ébredtünk, felvertek, nézzük meg a péterváradi erődöt. Egyenesen a fejünk felett, ott tornyosult a dombon, bástyáival és tornyaival, villogtatva tűzfegyvereit, ahogy illik, a másik oldalon pedig a téte du pont és egyéb kimondhatatlan nevű külső védművek sorakoztak. Bár a modern erődök vajmi kevés építészeti szépséggel dicsekedhetnek, a péterváradi, gyönyörű fekvésével, igazán impozáns látvány. Úgy tudom, erősnek tartják, s a pont, ahol áll, hadászatilag kulcsfontosságú. Az erődítmény tízezer katona befogadására alkalmas.


A túloldalon fekvő Újvidéket főként görögök lakják; jelentős kereskedőváros.


A folyó egyik hosszú, északi irányú kanyarulatát követve Karlócára jutottunk. A hegy oldalát, melynek lábánál ez a bájos városka épült, szőlőskertek borítják, le egész az alapfalakig. A vidék híres bora fehér és fekete szőlő keverékéből készül, s különleges színe után Schillernek nevezik.


Karlóca a magyar görögkeleti egyház székhelye, a városban görögkeleti líceum és teológia is működik. Talán említenem sem kell, hogy a híres 1699-es karlócai béke erről a városról kapta a nevét. Néhány mérföldre innen megérkeztünk a Tisza torkolatához. A folyó ezen a ponton, mint azt Széchenyi gróftól megtudtuk, teljes hosszában ugyanolyan széles, mint Tokajnál, több mint kétszáz mérföldnyire légvonalban s talán kétszer olyan messze vízi úton. Ez a folyószakasz teljes hosszában hajózható.
Ezen az állomáson találkoztunk az I. Ferenc gőzhajóval: Moldovából tért vissza, gyapjúval alaposan megrakva, kevés utassal a fedélzetén. Azt mondják, a visszrakomány többnyire gyapjúból, mézből, vasból, dohányból és borból áll, odafelé viszont kizárólag iparcikkeket szállítanak. Felkínálták ugyan a hajóstársaságnak, hogy hízott disznót is vihetnének Szerbiából, amíg azonban vontatóhajójuk nincsen, erre nem tudnak vállalkozni. A sertés igen fontos cikk a Szerbia és Bécs közti áruforgalomban, s e vidék hatalmas tölgyesei szinte kizárólag a jószág makkoltatására szolgálnak. A szerbiai sertés gyönyörű egy állat, talán még Smithfield sem mutathat fel szebb formájú vagy jobban táplált példányokat e fajtából, mint egy szerb falu piaca.


Ahogy Zimony felé közeledtünk, a partvidék mind jobban ellaposodott, s a folyó ágya, amely eddig átlagosan nem lehetett szélesebb negyed mérföldnél, egyre inkább szétterült.


A pontot, ahol Zimony áll, mintha maga a természet jelölte volna ki, hogy város épüljön rajta. Két hatalmas folyó ömlik itt egybe: a Duna és a Száva, s az általuk alkotott könyökben fekszik a város. Mi sem természetesebb, mint hogy itt van a raktára mindazoknak az árucikkeknek, melyekre a folyó két partján lakóknak szükségük van. Széchenyi gróf azt mondja, hogy a Száva is hajózható, s biztos benne, hogy akárcsak a Dunán, rövidesen itt is megindul a gőzhajóközlekedés. Ha valóban így lesz, Zimony életében új korszak köszönt majd be. Jelenleg főként a Száva túlpartján fekvő Szerbiával áll összeköttetésben, s tízezer lakójának nagy része is szerb. A belváros utcáinak legtöbbje egészen tűrhető, de a Duna menti rész valami hihetetlenül nyomorúságosán fest; ami azt illeti, a hajóról jóformán nem is lehet mást látni, csak a cigányvárost, nagy csomó sárkunyhót a domboldalban. A gőzhajózás bevezetése előtt Zimonyból indultak az utasok Konstantinápoly felé, s visszatérőben itt kerültek karanténbe. A futárok még mindig ezt az útvonalat használják, az utazók azonban jobb szeretik a gőzhajó nyújtotta kényelmet azoknál a hányattatásoknál, amelyekkel a Balkánon át vezető kimerítő társasutazás jár. [...]


A magyar ember sose használ vitorlát, ha ár ellen akar haladni, erre csak egyetlen módszert ismer: a vontatást, s bár évszázadok óta látja, hogyan használják a vitorlát ugyanannak a folyónak a másik oldalán, még sose jutott eszébe megpróbálkozni vele. Elég furcsa élmény volt egyszerre szemlélhetni a magyar, a török és az angol hajózási módszert: a magyar parton negyven ember vontatott küszködve egy hatalmas dereglyét az erős ár ellen; a szerb parton egy lattine-vitorla vidáman hajtott egy török hajót a szél előtt; középütt pedig, Watt dicső találmánya segítségével, a pompás Zrínyi haladt, olyan erővel, hogy attól lehetett tartani, magával sodorja a két rozzant bárkát. Azt hihette az ember, a világ három különböző korszaka adott találkozót egymásnak.


Tovább haladva, újra csak megpillantottunk valamit, ami felkeltette csodálkozásunkat és kíváncsiságunkat. A magyar part mentén, egymástól talán úgy fél mérföldnyire, apró épületek sorakoztak. Némelyik fából készült s oszlopok tartották, más részük egyszerű sárkunyhó volt. Mindegyik előtt egy-egy őr álldogált. A magyar katonai határőrség őrbódéi voltak. [...]


(Folytatjuk)