FÜRED ÉS A BALATON
Kirándulás Füredre - A martonvásári kocsma - Kunyhók a fold alatt - Utazási mód - Székesfehérvár - Veszprém - Minaret - A püspök - Gabona-nyomtatás - Füred - Fogadtatásunk - A színház - A Balaton - Vacsora -Estély - Egy magyar szépség - Bál - Keringőzés - H[ering] tihanyi kalandjai - Vacsora a fogadóban, következményekkel - Szerenád - Cigány banda - Négyesfogat - Tihany - Az apátság - Kecskekörmök - Népmondák - Egy másik bál - Polonéz - A magyar tánc - Vissza Pestre
Vagy nyolcvan mérföldre Pesttől délre, a Balaton partján van egy Füred nevezetű kellemes kis fürdőhely, hová érdemes ellátogatni: a környező táj gyönyörű, a társaság, mely rendszeresen fölkeresi, barátságos és kellemes.
Az idő szép volt, Pesten éppen semmi különösebben érdekes nem történt, úgy határoztunk hát, itt az alkalom, s megtettük a szükséges előkészületeket néhány napos kirándulásunkhoz, aztán elindultunk Füredre.
Az út Székesfehérvárig, első napi utazásunk végpontjáig, nem sok érdekességet kínál, kivéve Brunswick gróf jól megépített házát és csinos parkját Martonvásáron, ahol megálltunk ebédelni. Martonvásár a jobb módú magyar falvak közé tartozik, s mint azt a vendégfogadóban megfigyelhettük, élénk kereskedelem folyik itt: a fogadó meg fajtájának jellegzetes példánya, így akár be is mutathatom ehelyütt. A hosszú, földszintes ház az udvart két részre osztja, a konyhán és a fogadó szobáján kívül van az épületben még egy jókora ivó a helybelieknek, s két vendégszoba. Utóbbiak deszkapadlósak, vastagon fölhintve homokkal, bútorzatuk két-két ágy, egy asztal s két-három faszék. Fél órán belül az asztalon volt a levesből, buillonból, zsírban párolt zöldségből, fogolypecsenyéből és palacsintából álló ebéd: többnyire ehhez hasonló ételeket és szállást kínálnak Magyarországon a vidéki fogadók.
Voltaképpen nem egészen igaz, hogy semmi érdekesség nem adódott az úton Brunswick gróf házán kívül. Láttunk Martonvásártól nem messze néhány föld alá épült falut is, a házakból semmi nem látszott, csak a tetejük. Szemügyre vettünk néhányat e szó szoros értelmében vett gödrök közül, s úgy találtuk, valójában földbe vájt üregek ezek, melyeket szalmával fednek le, a házakba meredek lejtőn lehet lejutni, s más nyílás aztán nincs is rajtuk, csak a bejárat meg a kémény, s olyan mocskosak és nyomorúságosak, hogy rosszabbat képzelni se lehetne. És ami még furcsábbá teszi a helyzetet, hallottuk, hogy az egyik faluban kizárólag nemesemberek laknak, azaz olyan emberek, akiknek van egy kis földjük, adót nem fizetnek a kormányzatnak, és semmiféle hűbérúr nem basáskodhat felettük. Kérem az olvasót, vésse jól eszébe ezt a tényt, mivel azt bizonyítja, hogy nem is a magas adók teszik az embereket szegénnyé és szerencsétlenné, hanem az, ha tudásban szűkölködnek, s még az igény is hiányzik belőlük valami jobbra, csakúgy, mint az az iparkodás és ezerféle erény, ami a tudásból ered. A méltányosság kedvéért hozzá kell tennem, sehol másutt Magyarországon nem láttam efféle házakat, bár úgy hiszem, a török háborúk alatt az ország legnagyobb része hasonló nyomorúságos állapotban élt.
Székesfehérvár helyén már a rómaiak idejében is város állt, s a helység neve gyakran szerepel a magyar történelemben, ennek ellenére semmi érdekeset nem lehet itt látni. A püspöki palota s még néhány épület a közvetlen környékén szép, de az utcák kövezete igen rossz, s a város fekvése nagyon szerencsétlen, mert egy jókora mocsár legközepén terül el.
Másnap reggel áthaladtunk Palotán, s míg a forspontra vártunk, körüljártuk a régi kastély romjait, melyet hála az egyik Zichy gróf, az ötvenkét magyar Zichy gróf egyike jó ízlésének, helyreállítottak és lakhatóvá tettek.
Veszprém szintén püspöki székhely, s volt annyi időnk, hogy ellátogassunk a szép püspöki palotába, amely egy meredek domb tetején épült: itt állt valaha Magyarország egyik legfontosabb vára. Hosszú ideig török kézen lévén, ennek egyik emléke még ma is látható, s már csak ritkasága miatt is igen érdekes. Egy karcsú minaret ez, amit a törökök egy régi gótikus torony fölé emeltek, melynek elegáns arányait ez az építmény is megőrizte. Ma tűztoronynak használják, s ahonnét hajdan a müezzin intette napjában a hithű muzulmánokat vallási kötelességeikre, ma egy toronyőr figyelmezteti keresztény testvéreit, ha világi javaik veszélyben forognak.
Veszprém városa főként iparból él, bár nem éppen a legfejlettebb fajtájából. Kevés a jó ház, a teljes nyomor jeleivel mégis ritkábban találkozhatni itt, mint szinte bármelyik más városban, ahol megfordultam. Az a néhány műveltebb helybeliből álló társaság, akikkel a környéken ismeretségbe keveredtünk, igencsak sötét képet festett róla, milyen földesúrnak a veszprémi püspök meg a káptalan. Rosszkedvűen panaszolták, hogy zsarnokoskodnak, bizonygatva, hogy az egyház birtokain a parasztok még rosszabb helyzetben vannak, mint a nemesekén, s itt uraiknak nem áll érdekében, hogy állandósítsák a jólétüket, hanem megpróbálnak az alatt a rövid idő alatt, míg a jogaikat élvezik, annyit kifacsarni mindenből, amennyit csak bírnak. Mire egy fiatal, úgy tizennyolc esztendős leány, a társaság egyik tagja, epésen megjegyezte: „Ach, Gott! Magyarországon se rosszabbak a papok, mint másutt! Mind zsarnokká válik, ha módja nyílik rá!" Érdekes, hogy a falusi vendégfogadóban, ahol ez a beszélgetés zajlott, körben a falon ott függött Lord John Russell, Stanley, Burdett és Széchenyi gróf arcképe.
Utazásunkkor még kora tavaszra járt az idő, így sok helyütt alkalmunk volt megfigyelni, ahogy régi szokás szerint, ökrökkel vagy lovakkal nyomtatják a gabonát, amiről oly gyakran és oly szépen olvashatunk a szent történetekben. Többnyire a szabad ég alatt hajtják ezt végre, ahol a gabonát learatják. Egy darabon a földet addig egyengetik és döngölik, amíg egészen kemény nem lesz: ez a „szérűskert". Ezután a gabonát szétterítik rajta, egy fiú, hosszú nyelű ostorral a kezében, középre áll, s körbehajtja az állatokat, míg az egészet kellőképpen ki nem csépelték. Magyarországon még ma is azzal jellemzik a fukar embert, hogy „a nyomtató ökörnek felköti a száját". Magam sem értem, mitől olyan gyönyörködtető, amikor a valóságban is megpillantunk, ha mégoly egyszerű formában is egy-egy jelenetet, amely legkisebb gyermekkorunktól ismerős a képzeletünk számára, de erejét és szépségét félig se foghattuk fel, míg saját szemünkkel nem láttuk.
Estére járt az idő, mikor megpillantottuk a Balatont: a látvány, ha nem is éppen nagyszerű, de innen nézve igen bájos ez a tóvidék, dombjaival és erdőivel. Füred csak az elmúlt néhány évben jött divatba, s a hatalmas Horváth-ház és néhány kevésbé hivalkodó épülettől eltekintve ma is olyan természetes, hogy a legromantikusabb kedély sem kívánhat magának különbet. A Horváth-ház jókora szálloda vagy inkább panzió, Horváth úr, a tulajdonos építtette, s néhány szobától eltekintve, melyekben ő lakik a családjával, az egész épület a vendégek rendelkezésére áll, méghozzá igen olcsón.
Mi egyenesen a szállodához hajtattunk, s érdeklődésünkre, van-e helyük a számunkra, a portás igen határozott „nem"-mel válaszolt, majd kedvesen hozzátette: „nem hinné, hogy lenne akár egyetlen üres szoba is egész Füreden." Elküldtük hát az inasunkat, kerítsen valami szállást, s míg ő sorra bekopogott a házakba, egész Füreden nincs több belőlük vagy fél tucatnál, lassanként mindenki, akinek nem akadt jobb dolga, a kocsi köré gyűlt, hogy megbámulják az angolokat: inasunk ugyanis nem mulasztotta el közhírré tenni, honnét valók a fedél nélkül maradt idegenek. Eközben azt is észrevettük ám, hogy több ragyogó szempár kukucskál kifelé a szálloda zsalugáterei mögül, s ez annyira megbűvölt, hogy csak még inkább maradni kívántunk, bár már attól lehetett tartani, vissza kell fordulnunk, mert az inas sorra minden házból azzal tért vissza, hogy nincs kiadó szoba. A bámészkodó férfiak tömege egyre nőtt, s mivel ki nem állhatom, ha megbámulnak, kezdtem a lehető legmordabban viszonozni érdeklődésüket, mert modortalan kíváncsiságnak véltem. Hamarosan ráébredtem tévedésemre: kiderült, mindössze azt nem tudták eldönteni, milyen nyelven szólítsanak meg bennünket; kisvártatva egyikük oda is jött hozzánk, s franciául, igen udvariasan megkérdezte, miben lehetne szolgálatunkra nehéz helyzetünkben. Amint a jég megtört, a magyarok szokásos nyíltsága ismét megtette a magáét, s pár percen belül úgy éreztük, mintha réges-régen ismernénk az egész társaságot. Rövidesen szállást is kerítettek, a bentlakókat rávették, költözzenek máshová a kedvünkért. Legjobb barátunknak a bajban, azt hiszem, végül is némi asszonyi kíváncsiság bizonyult: mint utóbb megtudtam, B. grófnő kijelentette, hogy három angol egy vidéki fürdőhelyen, ráadásul az első három, aki oda valaha is elvetődött, túlságosan nagy fogás, semhogy ilyen könnyedén szélnek lehetne ereszteni, ragaszkodott hát hozzá, hogy törik-szakad, szállást kell keríteni, s így is lett.
Míg arra vártunk, hogy rendbe hozzák a szállásunkat, olyan kegyetlen faggatásnak voltunk kitéve, hogy az inkvizíció szerencsétlen áldozatai se különbnek. Ezer meg egy kérdésre kellett válaszolnunk: mi a nevünk, rangunk, honnét jövünk és miért, de azért, büszkén állíthatom, jó kedéllyel fogadtuk a dolgot, angol neveltetésünk ellenére, hiszen láttuk, hogy a faggatózóknak nem volt egyéb céljuk, mindössze udvariasak és barátságosak kívántak lenni, bár az, ahogy ehhez hozzáfogtak, eleinte némileg meghökkentett bennünket.
Ahogy látogatóink elvonultak, hogy széltében szétvigyék a híreket, melyeket olyan szorgosan gyűjtögettek, magunkra maradtunk, hogy megbeszéljük, hol vacsorázzunk meg később, s nevessünk is egy jót megérkezésünk viszontagságain, amik olyan kellemes kilátásokkal kecsegtettek további ittlétünkre. A sors azonban nem akarta, hogy sokáig nyugton lehessünk: alighogy poros útiruhánk helyett másikat öltöttünk, máris indulnunk kellett a színházba. Azt reméltük, ott majd közelebbről is belefeledkezhetünk egyik-másik ragyogó szempárba azok közül, melyeket a zsalu mögül láttunk felvillanni. Nem is csalódtunk: úgy tűnt, a szépség csillagainak egész galaxisa ereszkedett alá az aprócska színházba, bőségesen kárpótolva az operának kikiáltott borzalomért. Magyar darab volt, az ország történelmének egyik epizódját állította színpadra, képzelhetni, hogy illett ehhez a jelentéktelen német operamuzsika: tetejében az egészet valami hihetetlen mélabúval ütötték agyon. Hamarosan heves fejfájás űzött vissza szobámba, S[andford] azonban ott maradt, bemutatták néhány jeles személyiségnek, s hozzánk már egészen elragadtatva tért vissza. Horváth úr pedig meghívott bennünket, ebédeljünk másnap az ő házánál.
Amikor reggel körülnéztünk, ott találtuk magunkat a tó nádas partján, s a másik sem kínált egyéb látnivalót, csak alacsony dombokat, az innensőn pedig sehol egy fa vagy szikla, még kevésbé egy füves dombocska, ami enyhítené a látvány egyhangúságát. Kissé délebbre azonban, a tihanyi félsziget igazin lenyűgöző és gyönyörű képet kínál, s az apátság és a hozzá tartozó templom is igen jól illik a tájba. H[ering] rövidesen nekiindult olyan helyet keresni, ahonnét vázlatot készíthet róla, s el is határoztuk, nem megyünk tovább anélkül, hogy Tihanyba el ne látogatnánk.
A Balaton vagy Platten See, ötven mérföld hosszan nyúlik el, nagyjából északkeleti-délnyugati irányban, szélessége sehol nem haladja meg a nyolc-kilenc mérföldet, s van, ahol egyet is alig tesz ki: átlagos mélysége hat öl körül jár. Füreddel csaknem szemközt folyik bele a Sió, amely a Dunával köti össze, de nem hajózható. Egy angol nehezen tudja elhinni, hogy ilyen remek tavat az ország belsejében egyáltalán ne használjanak fel se kereskedelmi, se szórakozási célra. Azt hiszem, egyetlen árva teherszállító bárka sem közlekedik az egész tavon, vitorlás hajó még úgyse! Nem volt még a történelemben nép, melynek olyan kevés természetes adottsága lett volna a hajózáshoz, mint a magyaroknak. Úgy tűnik, folyóiknak és tavaiknak több hasznát veszik befagyva, mint folyékony állapotukban. Mikor egy idevalósi úriembernek megjegyeztem, milyen nagy kár, hogy nem használják a tavat közlekedésre, így válaszolt: „Ó, de hiszen télen használjuk, úgy kocsi-zunk rajta az egyik végétől a másikig, mintha országút lenne."
Úgy látszik, a Balaton halkészlete kifogyhatatlan, s rengetegféle hal él benne. Amit kifognak, annak nagy részét a pesti és bécsi piacokra küldik. A fogas (Perca lucioperca) állítólag nem is él meg másutt, csak a Balatonban. (Csaplovics szerint a Nílusban, valamint Szibéria egyes részein is előfordul.) Ezt a halat, különös testalkata miatt, a tudósok is jól ismerik. Húsának az íze olyan kitűnő, alkata olyan tömött, hogy talán nincs is nála jobb édesvízi hal egész Európában. A folyami rák pedig, méretét tekintve, sokkal inkább kisebbfajta homárra emlékeztet, semmint azokra a csenevész jószágokra, melyeket a mi patakjainkban lehet találni: ez is népszerű finomság az ínyencek körében.
Ebédünk a lehető legjobb és legvidámabb volt, amire csak házigazdánk közismert vendégszeretetéből és jó kedélyéből futotta. Kettőkor ültünk asztalhoz, Magyarországon ez a szokásos ebédidő, az étel pedig ugyancsak magyar szokás szerint, igen bőséges s rendkívül jóízű volt. Ebéd után a vendégek meghajoltak egymás felé, a rokonok csókot váltottak, majd mindnyájan visszavonultunk a szalonba: ezek a szertartások eddig ismeretlenek voltak számunkra, s nemigen értettük, mi célt szolgálnak. Talán azt a török jókívánságot vannak hivatva pótolni, hogy „Váljék egészségedre az étel!" Azt hiszem, Németországban is szokásos az ilyesmi egyes vidékeken, emlékszem, láttam egyszer, némi borzadállyal, amint Berlinben egy ünnepi ebéd után a résztvevő urak sorra csókolták egymást. Egyébként a férfiak közötti csókolózás éppen olyan ritka Magyarországon, mint nálunk, Angliában.
A társaság korán szétoszlott, de házigazdáink meghívtak, jöjjünk vissza öt órára, s vegyünk részt Horváth úr szalonjában a füredi társaság legkiválóbb tagjainak réunionján. Nem sokkal a megjelölt időpont után érkeztünk, s már vagy hatvan-hetvenfőnyi vendéget találtunk ott, és szavamra, több bájos hölgy volt köztük, mint ahányat eddig valaha is együtt láttam hasonló nagyságú társaságban. A magyar hölgyek kétségkívül csinosak, itt azonban a szépségnek olyan páratlan csillogása tárult szemem elé, hogy ez még Magyarországon is szokatlan. Nem sok hasznát venné az olvasó, ha közölném a hölgyek nevét, a női szépséget leírni pedig úgyszólván megoldhatatlan feladat, így azt hiszem, inkább rábízom ezt minden festők legkiválóbbikára, kinek-kinek tulajdon képzeletére. Annyit azonban megkockáztathatok, hogy a magyar szépségekre a nagy, kerek szem, az igen sötét haj és világos arcbőr a jellemző: arcvonásaik talán nem túlságosan szabályosak, viszont finoman formáltak, különösen a szájuk és az álluk, s csak elvétve lehet látni azt a fajta kemény, erős vonalú állat, mellyel olyan gyakran lehet találkozni a szászoknál. Volt azonban a társaságban egy blonde, akit nem hagyhatok említés nélkül, mert valami egész ritka bájjal s rendkívüli szépséggel rendelkezett: arcvonásai tökéletesen szabályosak voltak, kék szeme csupa gyöngédség és érzelem, arcbőre az elképzelhető legmakulátlanabb. M. grófnőn kívül még soha egyetlen nő arca se idézte ilyen élénken emlékezetembe a Cenci-fejet, s mondhatok-e ennél többet? Jó ideig halogattam, hogy bemutattassam magam, csak csüggtem tekintetemmel vonásainak minden finom rebbenésén, ajka körül felvillanó szelíd mosolyán, s képzeletemre hagytam, magyarázza úgy, ahogy neki tetszik, még mielőtt a szalontársalgás közhelyei összetörnék az illúziót. De a rosszindulat Füreden is éppúgy megterem, mint egyebütt, s egy kis irigy barna fruska a fülembe susogta, regényes érdeklődésem tárgya már a második szezont bálozza végig, s ami még ennél is rosszabb, szenvedélye a kacérkodás: bár mindebből egy árva szót sem hittem el, ábrándozásaimnak mégis hirtelen vége lett.
Nem állíthatom, hogy a szalonban lévő urak is, vagy legalábbis a többségük, ugyanolyan megnyerők lettek volna, mint a hölgyek, vagy talán csak mi vonakodtunk ezt róluk is olyan készséggel elismerni. Sokuk szégyenlősnek és félszegnek tűnt, a sarkokban és az ajtókban álldogáltak csoportokba verődve, s nem sok hajlandóságot mutattak, hogy a hölgyekkel szóba elegyedjenek.
Akarva, nem akarva mosolyognunk kellett, ahogy egyik-másik fiatal katonatiszt olyan mereven masírozott be a terembe, mintha még mindig a gyakorlótéren volna. Nem mondhatnám, hogy az uniformisuk a világ legelőnyösebb viselete lenne: fehér zubbony, amely hátul a lehető legrövidebbre van vágva, elöl pedig a lehető legjobban ki van tömve, egyhangúságát se váll-lap, se hímzés nem enyhíti, s a nadrágjuk, amely olyan szűk, hogy szerencsétlen viselőjét láthatólag szüntelenül a fulladás veszélye fenyegeti. Amikor három-négy figura ilyen öltözékben a szalon közepére vonul, vigyázzba vágja magát, összecsapja a bokáját, hogy csak úgy peng a sarkantyúja, biccent, balra fordul, újra biccent, jobbra fordul, s teszi mindezt abban a hitben, hogy ezzel a szobába lépés művészetét a lehető legkifogástalanabb módon és stílusban hajtotta végre, ez olyan látvány, hogy maga Hérakleitosz se állta volna meg mosolygás nélkül. A soirée, tea, kártya, kávé és csevegés közepette, eltartott kilenc óráig, ekkor a társaság úgy határozott, ideje átvonulni a nyilvános helyiségekben folyó bálba.
Ezeket a helyiségeket egyébként a vendéglős foglalta le, a bált az ő javára adták. A társaság itt már vegyesebb volt, és sokkal kevésbé tűnt elegánsnak, mint amelyikkel Horváth úr szalonjában találkoztunk: valójában két-három zárt kör is alakult itt Füreden, s nekünk szerencsénk volt, hogy a legjobbikba lehettünk bejáratosak. Megérkezésünkkor még javában folyt a valcer és a galopp, nem számított a júliusi este melege. Még sose láttam embereket, akik ennyire lelkesedtek volna a táncért. A hölgyek meg se várják, hogy az ember bemutattassa magát nekik, az első partnerrel, aki felkéri őket, táncba mennek: kétszer-háromszor szélsebesen megkerülik a termet, aztán az urak helyükre kísérik táncosnéjukat, s már ott is forognak a következőkkel. Jóformán egy szót se váltanak egymással, hiszen táncolni jöttek, nem társalogni, s erről egy pillanatra sem feledkeznek meg.
Az urak, amikor éppen nem táncolnak, a szoba közepén álldogálnak, a hölgyek pedig körbeülik a termet a falak mentén. Amikor táncszünet van, a két nem olyan mereven elkülönül egymástól, akár a protestáns templomokban: a hölgyek a szobában magukban sétálgatnak fel-alá, s alighanem nagyon eretnekeknek találhattak bennünket, amikor a hölgyeknek, akikkel beszélgettünk, karunkat nyújtottuk. A férfiak némelyikének nemcsak az öltözete, de a viselkedése is meglehetősen bárdolatlan volt. Láttam egyet, aki, bár kétségkívül élégantnak tartotta magát, a szó szoros értelmében ott fésülködött annak a gyönyörű lánynak az öle fölé hajolva, akivel társalgott.
A hölgyek némelyike úgy táncolta a valcert, hogy az a mi máshoz szokott szemünkben igencsak meglepőnek tűnt. Strauss a maga keringőivel olyan gyorsaságot vitt bele ebbe a táncba, amely eredetileg teljesen idegen tőle, s ezzel nemcsak az eleganciájától fosztotta meg, hanem jórészt az illedelmességétől is, mivel a táncosoknak olyan szorosan összetapadva kell most járniuk, hogy az, legalábbis látszatra, sehogy se fér össze az illő tartózkodással. S mintha mindez nem lenne elég, némelyik hölgy minden teketória nélkül a gavallérja vállára hajtja a fejét, s ahogy átadja magát a tánc szédítő varázsának, olyan magafeledtséggel simul a karjába, hogy az, bevallom, jócskán felborzolja az én prüdériámat! Nem lenne azonban méltányos, ha nem tenném hozzá, az idősebb hölgyek többsége is elítéli az effajta viselkedést, azok közül az ifjú hölgyek közül pedig, akikkel korábban megismerkedtünk, egyik sem bizonyult vétkesnek benne. Egy fürdőhelyen többnyire elég vegyes a társaság, itt meg éppenséggel olyan változatos volt, hogy azzal bárki, még az efféle dolgokban legszabadelvűbb személy is meg lehetett elégedve.
Néhány olasz katonatiszttel is megismerkedtünk aznap este, kellemes és igen tájékozott férfiak voltak. Azt mondták, a környékbeli magyar nemesek mindnyájukat jószívvel fogadták, s egyáltalán nem nézik őket féltékenyen vagy görbe szemmel, holott ettől német bajtársaik igen sokat szenvednek.
Mire hazatértünk a bálból, H[ering] még mindig nem jött vissza Tihanyból, azt hittük, hogy az apátság vendégszeretetét élvezi: de másnap reggel, mikor felébresztett bennünket, olyan éhesnek látszott, s annyira sürgette a reggelit, hogy mindez eléggé meggyőzhetett róla, nem volt része az apátság konyhájának főztjében. Úgy látszik, a szent testvéreket már annyira bosszantották a Füredről érkező kíváncsi látogatók, hogy egy-két éve minden érkező előtt bezárják a kaput. Szerencsére egy szegény asztalos megszánta H[ering] szomorú helyzetét, s megosztotta vele szűkös vacsoráját. Ahogy esteledett, H[ering] fölfedezett néhány igen festői külsejű parasztot, sikerült rábeszélnie őket, üljenek modellt neki, ennek aztán úgy megörült, hogy elfelejtette, a nap nemsokára lenyugszik, leszáll a sötétség, szállásról sem gondoskodott, mígnem ott állt a sötét éjszakában, néhány mérföldnyire Füredtől, de fogalma sem volt, hol hajtja majd le a fejét. A derék asztalos azonban másodszor is a segítségére sietett, s felkínálta neki saját konyháját, a legjobb szállást, amit adhatott. Ez bizony szegényesnek ígérkezett, de H[ering]nek nem volt más választása, így hát boldogan elfogadta a meghívást. Mikor a kunyhó ajtaján benyitottak, az asztalos felesége és gyermekei már javában aludtak. De azért gyorsan ágyat vetettek neki, s H[ering], ahogy tudott, odatapogatózott a sötétben, a ház lakói olyan szegények voltak, hogy a gyertya fényűzésére se futotta nekik. Nemsokára aztán meggyőződhetett róla, hogy nincs egyedül. Az egyik sarokból köhécselést hallott, a másikból sírást, a magasból kotkodácsolást és szárnycsapkodást, lentről szarvak csattanását, s éjszaka mindez időről időre megismétlődött, volt hát min töprengenie, ha ki akarta találni, ugyan miféle szerzetek lehetnek a hálótársai. Csak amikor megvirradt, akkor döbbent rá, hogy két asszony, fél tucat gyerek, egy tyúk és a csibéi, valamint egy jókora bakkecske társaságában töltötte az éjszakát! Igen, az irgalmas szamaritánus a tulajdon hálókamráját, s vele együtt a feleségét, szolgálóját s a ház összes lakóját mind rá merte bízni az idegen jóindulatára, akit befogadott a fedele alá. Reggelire mindössze egy darabka fekete kenyeret és egy kis kecsketejet tudott kínálni neki a szegény, s a felajánlott fizetséget határozottan, bár tiszteletteljesen visszautasította.
Délelőtt tíz és tizenegy közt a promenádon sétálgattunk: a divat szeszélye Füreden ezt az időpontot tartja a legmegfelelőbbnek erre a célra, aztán úsztunk egyet a tóban. A fürdőkabinok fából ácsolt bódék, félig a vízben állnak, s a tó felőli oldaluk nyitott; a korláton túlhaladni tilos, mert onnét beláthattunk volna a többi kabinba, s a bárónő éppen ott öltözködött az egyikben. Mi azonban eltökéltük, mindenképpen úszunk egyet, megvártuk hát csöndben, míg a hölgy, mellesleg idős, savanyúképű, főrangú özvegy, eltávozott, majd átmásztunk a korláton, s boldogan kiúsztunk a nyílt vízre. Azt mondják, a Balaton sósvizű, s a tengerrel együtt árad és apad, de egyiket sem tapasztaltuk.
Tettünk még egy-két látogatást, sétáltunk egyet a kellemes kis erdőben, aztán színház és nyilvános vacsora a vendéglősnél, s már el is telt az este, erről a vacsoráról azonban feltétlen ejtenem kell még egy-két szót. Hogy a vendéglőst támogassák, a hölgyek úgy döntöttek, hetenként legalább egyszer nem a saját lakosztályukban költik el a vacsorájukat, hanem átvonulnak erre a helyre, ez pedig éppen ma volt esedékes. Már elég sokan összejöttek a vendéglőben, ám nem kis meglepetésünkre, a társaság két csoportra szakadt: a hölgyek a szoba egyik végében, az urak a másikban. Először azt hittem, ez is valami nemzeti szokás, s a félelem, hogy vétek az illem ellen, alighanem minket is távol tartott volna a hölgy társaságtól, ha Madame * finoman nem céloz rá, hogy az urak csak azért váltak külön, mert önnön társaságukat kellemesebbnek találják a högyekénél.
Utóbbiak még be sem fejezték a vacsorát, az urak máris pipára gyújtottak, s rövidesen az egész terem füstfelhőbe borult. Amint megszólalt a muzsika, egy csapásra egész felfordulás támadt: egyesek táncoltak, mások énekeltek, ismét mások, pipával a szájukban, tapsoltak hozzá, szívből megörültem hát, amikor B. grófnő kijelentette, hogy ez már mégiscsak tűrhetetlen, s kivonult a teremből, sarkában az összes többi hölggyel.
Sok közülük, bár magyar volt, Bécsben lakott, így esett, hogy már korábban szóba hoztam, mennyire meglep, hogy a sajátjuk helyett jobb szeretnek egy olyan ország fővárosában lakni, amelyről különben szívesen lenézően nyilatkoznak. Most aztán kapva kaptak az alkalmon, hogy a magyarországi társaséletet csepüljék, ezzel mentegetve magukat, amiért hátat fordítottak tulajdon fővárosuknak.
„Látja - mondta a grófnő -, efféle jeleneteket kell a magyar hölgyeknek eltűrniük, ha
Magyarországon járnak társaságba, s maga még csodálkozik, hogy civilizáltabb környezetet keresünk, legyen az bár Ausztria fővárosában!" Én tovább erősködtem, igaz, megvallom, az elmúlt óra eseményeinek láttán érveim igencsak gyöngének tetszettek, hogy „alighanem éppen az ő távollétük az oka e faragatlanság jó részének, hogy mindig is a nők kiváltsága volt a mi érdesebb nemünk pallérozása, s csak rajtuk múlik, száműzik-e a dohányzást és a hasonló förtelmeket a szalonjaikból". „Ne higgye - felelte a grófnő -, ezek az urak könnyen megvigasztalódnának, ha nélkülözniük kellene a társaságunkat, ha a pipájuk meg a mi szalonjaink közt kellene választaniuk, gondolkodás nélkül a pipájuk mellett döntenének, arról nem is beszélve, hogy ha egy nő ilyesmivel próbálkozik, csak azt érné el vele, hogy mindenki elhanyagolná és a legkülönfélébb módokon sértegetné." „De a fővárosban, ott talán csak nem?..." „A fővárosban még rosszabb a helyzet, mint egyebütt. Ott aztán végképp siralmas állapotban van a társasélet, a fiatalemberek pedig olyan féktelenek, hogy még az utcára se merünk egyedül kilépni. Higgye el, senki sem lakna Pesten, ha megengedhetné magának, hogy máshová költözzék!"
Nem tudtam mit felelni, mert még csak keveset láttam az országból, társalgópartnereimről pedig feltehető volt, hogy alaposan ismerik: mire visszatértünk a szállásunkra, alaposan megvolt hát a véleményünk a magyar társaséletről. Remélem, mielőtt még búcsút mondanánk egymásnak, az olvasó maga döntheti majd el, mennyire jogosultak az efféle panaszok, arra azonban máris figyelmeztetnem kell, hogy e jelenet szereplői vidéki földesurak voltak, s még azok között sem tartoztak a legelőkelőbbek vagy a legműveltebbek közé, azok pedig, akiktől e megjegyzéseket hallottam, távol éltek az országtól, semmit sem tudtak Pestről, viszont igen szerették volna valami ürüggyel mentegetni magukat, amiért elhanyagolják azt, amit manapság kezdenek az emberek a kötelességüknek tekinteni: hogy abban az országban lakjanak, ahonnét hatalmas jövedelmük származik. Úgy érzem, be kellett számolnom erről az esetről is, hiszen megtörtént, de igazságtalan lennék, ha nem sietnék kijelenteni, hogy e társaság viselkedése éles ellentétben állt mindazzal, amit egyebütt, ahol megfordultunk, megfigyelhettünk, s hogy csakis a lehető legmélyebben gyökerező előítéletek alapján lehet belőle azokat a következtetéseket levonni, amelyekről az imént beszámoltam.
Éppen ezekről a dolgokról beszélgettünk, s még egyszer újratöltöttük a tajtékpipánkat, utolszor aznap este - ugyanis, a maga helyén, korántse vagyok én se a pipa ellensége -, amikor a Balaton-partról zengő muzsikaszót sodort be hozzánk a szél, amely a lehető legharmonikusabb hangzatokkal élesztgette az éjféli ekhót a tó fölött. A vacsoraasztal hősei adtak szerenádot, remélhetőleg a bűnbánattól hajtva, a megaprehendált szépségeknek. Képzelni se lehetne finomabbat és megnyugtatóbbat ezeknél a lágy dallamoknál, melyek hol fölerősödtek a könnyű szélben, hol a tó vize fölött haltak el: bízom benne, elnyerték a bűnösök számára a bocsánatot.
Háládatlan lennék, ha csak a muzsikát dicsérném, meg sem említve a zenészeket. Ez a füredi zenekar csakugyan igen kitűnő volt, s igencsak meglepődtünk, mikor megtudtuk, hogy kizárólag cigányokból áll, igen, ebből a lopós, hazudós, zenerajongó fajtából, amelynek egy-egy elkóborolt tagját nálunk is oly gyakran látni falun, amint valami táncnótát nyekereg háromhúrú hegedűjén: itt is találkozhatunk velük, s éppúgy a semmittevés a főfoglalkozásuk, akárcsak otthon nálunk. De itt nem falusi torokon cincognak, nem vidéki fajankókból áll a közönségük, hanem ünnepélyes vigalmakon muzsikálnak, az ország nemeseinek gyönyörűségére, s korántse egy bolondos hegedű az egyetlen hangszerük, hanem egész jól fölszerelt zenekart ki lehetne állítani az itteni cigány bandából.
A prímás volt a legérdekesebb az egész társaságban, nem lehetett több tizennégy évesnél, de máris tökéletesen hegedült. Néhány hónapig magától Strausstól tanult Bécsben, s mestere igen meleg ajánlásokkal bocsátotta útjára. Volt azonban valami, amit aligha annak jóváhagyásával lesett el tőle, bár ennek nem kis része lett a sikerében: a mi kis cigányunk olyan csodálatos tökéllyel utánozta azokat a fantasztikus mozdulatokat, ahogyan a nagy valcerkirály teste vonaglik játék közben, hogy a közönség egyfolytában a hasát fogta nevettében. Színészként is volt alkalmam megfigyelni a cigányokat, s mondhatom, semmivel se voltak rosszabbak más országok vándorszínészeinél.
Másnap reggel nagy sürgés-forgás verte fel Füred utcáinak csendjét. Kürtök harsantak, lovak nyihogtak, kocsik robogtak ide-oda szokatlan számban. Mint kiderült, mindez egy fogathajtás előkészületeihez tartozott. Kereken húsz négyesfogat vett rajta részt, s többségük ezen a napon hajtott ki először. De jaj! milyen téves elképzelésekre indíthatják a hallgatót ezek a szavak: húsz négyesfogat! A régi klub virágkorának dicsőséges emléke gyötri tőle képzeletét, hanem, sajna, elég volt egyetlen pillantást vetni ezekre a fogatokra, s máris eloszlottak az efféle ábrándok. Az átlagos magyar négyesfogat egy alacsony bricska vagy caléche, rosszul festve, gondatlanul megtisztogatva, előtte négy hosszú farkú, úgy tizennégy és fél markos, pókos lábú, zörgő csontú jószág, amikből minden hiányzik, ami egy lovat széppé tesz.
A lószerszámot, legyen bár a legsilányabb minőségű és a legócskább, gyakran díszítik szalagokkal, s az állat fejéről, hátáról és faráról többnyire hosszú bőrszíjak leffegnek, le egészen a térdéig. A gyeplők, legalábbis nekünk úgy tűnt, kibogozhatatlanul összegabalyodtak, s az ostorhegyesét többnyire hozzákötik a rudaséhoz. Mindennek ellenére azonban teljes vágtában hajtanak, s a kanyarokat is hirtelen és igen ügyesen veszik. Mindennek a titka az ostorban rejlik, s a lovakon időnként félreismerhetetlenül ott a nyoma, hogy a kocsisuk igen rátermetten kezeli ezt az eszközt.
Egy valamirevaló magyar kocsis, ha útra készül, mielőtt még felvenné a gazdáját, a kürtjébe fúj, aztán addig csépeli a lovait, míg kellőképpen lendületbe nem jönnek, vagy fél tucatszor körülvágtat az udvaron, hátráltatja az állatokat, s amikor már szakad róluk a tajték, teljes sebességgel a kapu elé száguld, miközben a körülálló jehuk vadul tapsolnak és éljeneznek. A kocsisok öltözetét, természetesen a szolgákéról beszélek, egész különösnek találtuk: többnyire mocskos huszáregyenruhát hordanak, nyáron azonban kibújnak a mentéjükből, s panyókára vetve viselik, aztán hesseni csizmát és sarkantyút, fejükön pedig széles karimájú, alacsony kalapot, melyet virág- vagy tollbokréta díszít.
Az egyetlen fogathajtástól eltekintve, nem emlékszem olyan alkalomra, amikor a füredi urakat bármilyen másféle szórakozásba merülve láttam volna, mint hogy csoportosan csellengtek és a tajtékpipájukat szívták. A pipa ritkán kerül ki a szájukból, úgy látszik, az tölti be azoknak a testgyakorlatoknak a helyét, amelyekben mi akkora örömünket leljük.
Estére kirándulást terveztünk Tihanyba. Előbb két-három mérföldet kocsikáztunk a tó mentén, majd átkeltünk azon a keskeny patakon, amely Tihanyt elválasztja a szárazföldtől, úgyhogy voltaképpen nem is félsziget, hanem sziget. Ahogy a hegyen az apátság felé kapaszkodtunk, valami régi erődítmény romjai mellett haladtunk el. Az apátság az egyik legrégebbi keresztény alapítvány Magyarországon, i. Endre nevéhez fűződik (1055), aki annak emlékére építtette, hogy néhány évvel korábban, Tihanyhoz közel győzelmet aratott a németek fölött. A jelenlegi épület szinte teljes egészében a múlt századból való, s azt is úgy bemeszelték, hogy, mint régiség, minden érdekességét elvesztette.
Rosszkedvűen és bizalmatlanul ugyan, de végigvezettek bennünket az apátságon: a hosszú, hideg folyosókon és a kopár templomban azonban semmi érdekeset sem láttunk. Az ablakokból, igaz, szép kilátás nyílik a tóra; a konyha tágas és láthatólag mindennel jól el van látva, s a szakácsnők között sürgölődő parasztlányoknál csinosabbakat talán sehol az országban nem láttunk.
A környező kunyhókból egy csapat gyerek szaladt oda hozzánk, s marokszám kínáltak valamiféle kövületet; rengeteg található belőle annak a mészkősziklának a lábánál, amire az apátság épült. Beudant azt állítja, ezek annak az osztrigafajtának törött kagylói lehetnek, amely a Jura mészkövében is gyakori: saját ismereteim alapján nem mernék vitába szállni vele, de nem hinném, hogy igaza lenne.
(Mr. Sowerby, akinek megmutattam egyet, úgy gondolja, már amennyire az effajta törmelék alapján megítélhető, hogy a mytilus egy darabjával van dolgunk, s csakugyan, erősen emlékeztet e fajta édesvízi példányaira.)
A helybelieknek is megvan a maguk népmondája arról, hogyan keletkeztek ezek a - ahogy errefelé hívják - „kecskekörmök", amikre bámulatosán emlékeztetnek: úgy tartják, [ív.] Béla király uralkodásának idején kerültek ide. Amikor a tatárok olyan szörnyűségesen feldúlták az országot, a király átkelt a Dunán, s Tihany szigetén talált egy időre menedéket nyájaival egyetemben. A tatárok azonban a sarkában voltak, Tihanyból is tovább kellett futnia, kecskenyájait azonban nem tudta biztonságba helyezni, elhatározta, hogy legalább ne jussanak a tatárok kezére: a kecskéket hát beterelte a tóba, mind odaveszett. Körmük idővel kővé vált, s bár a víz temérdek ilyen kecskekörmöt sodort ki azóta a partra, a számuk mégse fogyatkozik.
A tihanyi part nagyrészén a mészkősziklák egyenetlen szirtfalat alkotnak a víz fölött, míg a félsziget belsejének felülete olyan alakú, mint egy vulkán krátere, közepében egy apró tóval. Némelyik sziklán még vulkáni tevékenység nyomait is felfedezni véltem, s nagyon szerettem volna tovább vizsgálódni, de hát a hölgyek vártak bennünket, s ugyan ki habozna, ha a geológia és a galantéria között kell választania.
Füredi látogatásunk egy második bállal ért véget, melyet két úr adott. Nemigen különbözött az elsőtől, bár a társaság válogatottabb és a vacsora lényegesen jobb volt. Polonézzel nyitottak, ez egyfajta ünnepélyes séta, melyben mindenkinek részt kell vennie. Minden egyes úr, hölgyének csak az ujj hegyét érintve, két-három percig végigvonul vele a termen a lassú zenére, majd átadja táncosnéját az előttük haladó úrnak, ő maga pedig a mögötte haladóét veszi át, és így tovább, míg a társaság minden tagja sorra nem került, s már minden férfi táncolt minden hölggyel. Azok az urak, akiknek nem erősségük a csevegés, nem is kívánhatnának maguknak ennél kényelmesebbet. Az összes hölgynek, akivel a tánc során összekerültem, ugyanazt a megjegyzést tettem, persze roppant szellemeset, s jól elszórakoztam rajta, mennyire különböző válaszokat adtak.
Aznap este aztán végignézhettük a magyar nemzeti táncot, méghozzá igen kitűnő előadásban. Egy hölgy és egy úr feláll egymással szemközt és táncolni kezd: a férfi eleinte mindenféle figurákat mutat be, lassan kezdi, később egyre tüzesebben járja, különféle ugrásokkal és mindenfajta lépéssel cifrázva; a hölgy követi a mozdulatait, mégis, mintha folyton menekülne előle, lépései visszafogottak, s valahányszor táncosa közeledik feléje, ő hátrálni kezd. Idővel a tánc mind gyorsabb és gyorsabb lesz, mígnem a férfi karjaiba kapja táncosnőjét, jól megforgatja, ismét elereszti, majd újra megragadja és ismét alaposan megforgatja, végül, mikor már alig áll a lábán, visszavezeti a helyére. Engem a magyar tánc minden más táncnál jobban emlékeztetett a némajátékra: a mozdulatokból könnyen kiolvasható, ahogy a férfi eleinte ostromolja a leányt, az szemérmesen menekül, majd fokonként feladja ellenállását, végül pedig győz rajta a szerelem mámorító elragadtatása. Nem mondhatom, hogy ez a tánc nagyon elegáns lenne, de igen kifejezésteljes, s nem csekély erő és lendület kell hozzá, hogy valaki igazán jól táncolja.
A kelő nap sugara, amikor bekukucskált a redőnyön, még ott ért bennünket a bálban, jelentették, hogy a lovak előálltak. Búcsút mondtunk hát az itt megismert kedves és vendégszerető barátainknak, felhajtottunk még nem egy teli pohár pezsgőt, mert néhány fékezhetetlen lélek ragaszkodott hozzá, hogy igyunk még egyet az egészségükre, végül útnak indultunk a tiszteletünkre kivezényelt banda harsány zeneszavára. A Pestre vezető úton semmi említésre méltó sem történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése