(Eredeti elbeszélés egy romániai magyar életéből - befejező rész)
A logofet hamar elintézte az ügyet. A bojár 3 évre szerződtette Andrist, három ezer frank évi fizetéssel, szabad lakással, fűtéssel s bizonyos számú marhatartással. Kötelessége volt mind a hat olteniczai uradalmon vezetni a gazdálkodást s róla Szent-György és Szent-Demeter napján elszámolni a gazdának, Bukarestben. Szolgálatba lépéskor 5 ezer frank kaucziót kellett letenni egy fővárosi bankba.
Azonban a dolog elintézése nem ment olyan simán az asszonnyal! Andrisnak nagy kedve volt a szép jövedelmű hivatalra, s kapaczitálta is eleget a feleségét, de az asszony konok volt. Utoljára a férfi azzal édesgette, hogy uri asszony lesz belőle, csak parancsolnia kell s mindenki vak engedelmességgel tartozik neki. Ez hatott. Régi dolog, hogy az asszony önérzetét leginkább az emeli, ha magasabb társadalmi polczczal kecsegtetik.
Andrisék mindenüket pénzzé tették, a házi portékákon kívül, s a bojár kívánságára letették az 5 ezer frank kaucziót. Még maradt néhány száz frank feleslegük is, a mit új helyzetükben gazdasági| befektetésre szántak. Felpakkoltak s Szent Demeterkor az olteniczai mósiára mentek. Az Andris keze mindjárt az első hetekben meglátszott az életen. Oly ügyesen rendezte és vezette a birtokot, hogy a három év leteltével az addig elhanyagolt uradalom minta gazdasággá emelkedett.
A bojár, — ki különben hol Parisban, hol Bukarestben lakott — ha pár hétre a birtokaira látogatott, legszívesebben az olteniczain időzött, hol nem győzött eléggé gyönyörködni az Andris talpraesett ügyességében.
A jó mód s a gondnélküli élet meg is látszott mindkettőjükön. Az egykori falu rózsájából terjedelmes asszonyság fejlődött s «madam logofet» volt a titulusa.
Természetesen arra is éber gondjuk volt, hogy gazdájuk vagyona mellett az övék is gyarapodjék. Az első három évi szerződés után még kétszer kötöttek 6—6 évre szólót a bojárral.
Amig a második hat évnek utolsó hónapjai is betelnének: nézzük mi van a kis lelencczel?
Andris maga is úgy gondolkozott, mint a dobrudsai logofet, t. i. hogy nem hal meg Romániában. Fogadott fiát, az ifj. Barcsak Andrást, kezdettől fogva e gondolattal iskoláztatta a hazai földön. A fiú eleven eszü, ügyes gyermek volt s szép reményekkel kecsegtette nevelő szüleit, ámbár a tanárai nem egyszer mondták a szülőknek, hogy a fiu a rosszra hajlandósággal viseltetik s nem egyszer hazugságon fogták. Ezt annak tulajdonították a szülők, hogy a nagy vakációban gyermekük midőn hazajött hozzájuk, rossz társaságba került. Sokszor is szidták ezért a fiút, a ki már korhelykedni kezdett. De azért szerették. És ők semmi költséget sem kíméltek nevelése érdekében. Az ifjú Barcsak, mint tanuló, mindig az elsők között volt, s később a katonai pálya iránt vonzódott. A szülők évente többször is felkeresték tanuló fiokat s valahányszor egy-egy ilyen kirándulás után visszakerültek a mósiára, mindkettőjük szivét valami megmagyarázhatatlan fájó érzés fogta el. Bántotta a honvágy.
XII. A logofet lemond.
Egy vizkereszti ünnep alkalmával Andriséknak vendégük volt. A hajdani dobrudsai logofet kereste fel Erdélyből őket, ki már évek óta a székelyföldre költözött. S ilyenkor úgy elbeszéltek a múlt időkről, a marosmenti kis faluról, a rég porladozó jó ismerősökről, hogy szemük könnybe lábadt.
A «madam logofet» szive elszorult ha az otthagyott Bánik-birtokra gondolt. Nem a károsodás bántotta, mert az Isten bőségesen kárpótolta azt más oldalról, ha nem ;iz emlékén kesergett.
— De nem is lehet sehol boldog az ember, — mondogatta sóhajtozva.
És a vendég csendes nyugalommal vallotta be, hogy amig «haza» nem költözött, ő is azt mondta, de most Isten is megverné, ha panaszra nyilnának ajkai.
Andrisék egy este a szokottnál több ideig maradtak fenn. Össze-vissza hányták-vetették eddigi életsorsukat, a multat s jövendőt. A férfi érezte s beismerte, hogy mint hevesvérü legény ember, nagy bűnt követett el, csakhogy megmentse annak becsületét, kit minden legény irigyelt tőle. De vétkéért megbünhödött. Hányódott, vetődött; ő maga is tisztességes szülők gyermeke, idegen országban szolgakenyérre jutott azzal, kit egykor hét falu legénye kerülgetett.
Lelkiismerete mégis azt súgta neki, hogy ő azért mégsem gonosztevő, mert a becstelenség ellen emelt tiltó kezet.
És szemük újra könnybe borult.
Január végén, Bukarestben, egy jóképű vidéki ember jelent meg a bojár palotájában s névjegyet adott át az inasnak. A névjegyen ez volt:
„Andrei Barciac, logofet. Oltenita."
A teremajtó kinyilt s a logofet belépett.
A bojár nyájasan fogadta logofetjét s gazdasági ügyekről kérdezősködött. De a látogató ez alkalommal nem ilyen ügyben járt benn.
Előadta, hogy neki, az ő hazájában nagy legény fia van s ő is hasa vágyik, honnan már 25 hosszú éve, hogy elszakadt. Kéri hát a «domnu bojárt», hogy Szent-György napon túl gondoskodjék más logofetről az olteniczai uradalom részére, mert feleségével együtt költözik Erdélybe.
A bojár nagyot nézett e kijelentésre, aztán megkisérlette lebeszélni tervéről Andrist, de ő hajthatatlan maradt.
Mindenüket pénzzé tették. Gazdasági szerzeményeik nagy részét maga a bojár vette meg s a szép összeg pénzzel eíindultak Bukarestbe, hogy onnan bucsuzás után hasa menjenek.
Mikor a logofet elköltözött az olteniczai mósiáról, az egész uradalmi személyzet megsiratta. A bojár is fájó érzéssel vált el tőlük s azt mondta, hogy Andriséknál becsületesebb, szorgalmasabb és takarékokosabb embere sohasem volt. Már ki is tűzték a hasa költözés idejét, de számukra a sors könyvébe más volt megírva, nem a hazai földön való csendes lakozás, hanem az idegenben töltendő nyomoralt élet; koldusbot és kegyelemkenyér.
XIII. Váratlan fordulat.
Az egykori lelencz, a kit saját gyermeküknek fogadtak s szép reménységgel és nagy áldozattal tanittattak: rútul meghiúsította reménységükben Barcsakékat. Nevelő szülői tudta nélkül már hónapok óla falba rúgta az iskolát s Bukarestbe ugrott. Ott hányódott-vetődőtt a már 18 éves siheder apjának régi ismerőseinél s különféle hazugságokkal ámította őket.
Egy napon megérkeznek Barcsakék Olteniczáról s egyik komájukhoz szállnak. Itt megtudják, hogy fiok Bukarestben kóvályog. Az apa előteremti a már teljesen rossz útra vetemedett gézengúzt, ki a városszéli román pajtásaival ismerős alakja lett a lebujoknak és romlott erkölcsü társaságoknak.
E hirre a szegény szülők kétségbeesése leírhatatlan lett. Az anya nehéz szívbajba esett. Az apa előbb szép szóval igyekezett rávenni fiát, hogy menjenek együtt haza. ott meghúzódnak valamelyik faluban, csendesen. Megmutatta sok évi keresményét, melyen házat, földet, gazdaságot vehetnek. A szép szó semmit se használt. A fiu kereken kijelentette, hogy ő nem megy haza. neki nem kell Magyarország s többet erről ne is beszéljenek előtte.
Azután szigorúan fogta Barcsak a dolgot. Ráparancsolt, hogy mennie kell, a hová ők mennek, mert a gyermeknek életsorsa fölött a szülők rendelkeznek.
— Nekem abban senki se parancsol, különben is nekem nem apám, — vágta vissza a fiu.
Az apa arczul ütötte engedetlen fiát, kiben a vásott romlottság már annyira meggyökeresedett, hogy nem átallotta szülőjére emelni kezét.
Szomorúan hajtották éjjeli nyugalomra fejüket a szülők. Fiuk is velük hált egy szobában, de nem aludt el. Azt leste, hogy szülői álomba merüljenek. Mikor a nyugalom kedvezett gonosz szándéka véghezvitelének: odasompolygott a Barcsakék sok évi fáradtsággal összegyűjtött pénzéhez, mely bankókban egy nagy kötegben az apa zsebébe volt betéve.
És ellopta szülőinek minden vagyonát; aztán kisurrant a szobából s megszökött örökre; senki se tudta meg, hova? merre?...
Reggel se fiu, se pénz.
Az anyán erőt vettek a szívbajok s Barcsaknak kórházba kellett vinnie feleségét. Két hónap múlva ott halt meg az egykori «falu rózsája» a kórházban s úgy temették el, egy sorban a földönfutó szegényekkel.
A hajlott korú Barcsak sem birta a munkát többé. A szegények házában tengődött egy darabig kegyelem kenyéren.
A nagy bánat és nyomor ágyba döntötte s betegségében elveszítette szemevilágát. Ettől kezdve a jó emberek könyörülete tartotta fen nyomorult életét. Sokáig lehetett még látni egy törődött vak koldust a magyar templomok kapujában, a mint reszkető, száraz karját alamizsna után nyújtogatta az «Isten szent nevében.»
Ez Barcsak Andris volt. Egyszer csak végkép eltűnt. Senki se tudja, mi lett vele. De ki is törődne egy öreg, vak koldussal!
(Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése