Dr. JANCSÓ ELEMÉR: Északi rokonainknál (1)

(A forrásról: a szerzőnek 1932 január-februárjában a nagyváradi Erdélyi Lapokban megjelent cikksorozatának nyomán összeállított könyvecskét az 1931-ben megtartott IV. finnugor kongresszus tette időszerűvé. A könyvből az indulással, illetve a Helsinkiben megtartott kongresszussal kapcsolatos fejezeteket, részleteket vettük át.)

1931 június 8.-an több, mint háromszáz magyar kelt útra, hogy résztvegyen a Helsinkiben rendezendő IV.-ik finn-ugor kongresszuson. Kora reggel volt, midőn vonatunk maga mögött hagyta a nyugati pályaudvar kendőt lobogtató közönségét és lassan-lassan Budapest külvárosait is. A különvonat, melyen utunkat megtettük, valóságos kis város volt, „közösség", melyet pár hétre bár — határozott célok és közös tervek hoztak össze. Az egyébként kényelmes 3. osztályú kocsikban bizony mindenkinek le kellett mondani „igényeiről", kényelmesen csupán egy-két másodosztályú utas és a vezetőség utazott, akiknek II. osztályú Pullman kocsija mintegy a kirándulás főhadiszállását alkotta. 


A kiránduló társaságcsoportokra volt osztva, melyek szines zászlókat és jelvényeket kaptak a könnyebb adminisztrálhatóság kedvéért. Így születtek meg a sárga, fehér-lila, kék és a zöld csoportok, amikhez utolsónak a budapesti egyetemi dalárda kitűnő dalosai csatlakoztak. Minket erdélyieket és felvidékieket egy csoportba osztottak, külön kocsiba, ahol Sulyok István dr. vezetése alatt valóságos kis államot alkottunk. A társaság nagyrésze nem ismerte egymást, még az erdélyiek sem, akik a Bánság és belső Erdély minden részéből verődtek össze. Az ismerkedés órák hosszat tartott, de minket erdélyieket itt is összetartott erdélyiségünk érzése. A közös cél, az eljövendő látnivalók és a pár hetes együttélés egységessé tettek mindnyájunkat. A kirándulás résztvevői a magyar középosztály minden részéből tevődtek össze. Voltak jómódú ügyvédek, orvosok, de nagyon sok volt a szerény tárcáju résztvevő is, tanárok, tanitók és diákok, akik hosszu időn át spórolt kis pénzüket tették össze, hogy ezen a különben olcsó tanulmányúton résztvehessenek. Látni és tanulni — ez volt legtöbbünk vágya, amidőn északi rokonaink meglátogatására indultunk. Hamarosan előkerültek a Baedeckerek és a Turáni-társaságtól kapott prospektusok és tanulmányozni kezdtük Finn- és Észtország térképeit. Alig pár órája utaztunk csak, de máris ott szerettünk volna lenni, valahol az imátrai vízesésnél, vagy Észtország fenyőkkel borított síkjain. Pedig még milyen messze odáig az ut! Budapesttől Helsinkiig 70 óráig kell utazni, ha egyfolytában akarja megtenni az ember ezt a nagy és fárasztó utat. Szerencsére — és ez a kirándulásunk vezetőinek érdeme — rövid megállások szakították félbe utunkat. Alkalmunk nyílott így nemcsak rokonaink földjét megismerni, hanem azokat a nagy városokat is, amelyek menet és jövet útba estek.

ALFRED EDMUND BREHM: Kirándulás a Dunán

Gőzhajó a magyar Dunán

Magyarország mindig célpontja volt az ornitológus vágyainak, és az is marad. Fekvése kedvezőbb, mint bármely más európai országé. Az Északi- és a Fekete-, a Balti- és a Földközi-tenger között, a nagy északkelet-európai síkságtól az Alpokig egyesíti magában a délvidéket és északot, a pusztát és hegységet, erdőt, folyót, mocsarat, és egyaránt kedvező és kellemes létfeltételeket nyújt az állandó, a kóbor és vándormadaraknak. Ennélfogva madarak dolgában alig van, sőt talán nincs is hozzá fogható gazdag országa földrészünknek. E gazdagságnak legkiválóbb kutatóink és mestereink tollából eredő lelkesült leírásai nem kevéssé növelik Németország ornitológusainak úgyszólván velük született sóvárgását. De sajátságos: ez a szép, gazdag ország olyan közel van hozzánk, és mi németek olyan ritkán nézünk el oda.


Én is csak a fővárosát ismertem, és amit a vasúti kocsiból még látni lehetett; ennélfogva teljes mértékben élt bennem a vágy, amelyről említést tettem. E vágyam teljesedett is, de csak azért, hogy annál nagyobb erővel éledjen fel újra azóta. „Senki sem jár büntetlenül a pálmák árnyában", és egy ornitológus sem töltheti a májusi napokat Fruska Gorában, hogy később ne sóvárogjon oda vissza.


„Akar-e Dél-Magyarországra sasvadászatra jönni velem? — kérdé kegyelmes pártfogóm, Rudolf trónörökös. — Megbízható hírt hallottam vagy húsz sasfészekről, és azt hiszem, hogy mindnyájan sokat tanulhatunk, ha felkeressük és szorgosan megfigyeljük őket."


Húsz sasfészek! Csak aki esztendőkig volt Észak-Németország kopár földjéhez kötve, tudja elképzelni az efféle örvendetes felfedezéseket egy ornitológus vándoréletében, mint ahogyan én voltam odakötve, mint ahogyan én értem meg, tudja méltányolni az ember az örömet, amivel én e felszólítást fogadtam. Húsz sasfészek, nem túlságosan messze Bécstől, Pesthez elég közel. Nem volnék az apám fia, ha erre egy kedvű tudtam volna maradni! A napok órákká rövidültek a sok mindenféle készülődés közben; de mintha hetekké nyúltak volna az én türelmetlenségemnek, amellyel az elutazást vártam.


Kicsi, de víg és reménnyel teljes vadászatnak örvendő és buzgó társaság volt az, amely az 1878. év húsvét másodnapján Bécsből útra kelt. A trónörökösön, fenséges gazdánkon és sógorán kívül csak Bombelles főudvarmester, Homeyer és én voltunk vadásztársakul a gyors és kényelmes hajón, amely egy nappal később Pestről vitt minket tovább a „szőke" Duna torkolata felé. Tavaszi verőfényben állott előttünk a büszke királyi várlak Budán. Tavaszias zöld díszben pompázott a Gellérthegy oldala, amikor kora reggel elbúcsúztunk Magyarország fővárosától.


Az az útszakasz, amin áthaladtunk, nem mérkőzhet sem egy rajnai, sem egy felső-dunai úttal, és mint mondják, az al-dunaival sem. A testvérvároson néhány kilométerrel alul a part ellapul. Kivált a jobb parti hegyek törpülnek kifejezéstelen dimbes-dombos vidékké, és csak a kéklő távol ködében látja a szem a mérsékelt emelkedésű hegysorok szelíden hajladozó éleit. A bal parton a messze rónaság terül el. Beláthatatlanul, változatosság hiányával, egyformán, egyhangúan nyújtózkodik a szertekalandozó tekintet előtt. Alighogy egy-egy nagy, gazdag falu leköti a figyelmét. Itt-amott egy-egy pásztor támaszkodik erős botjára, de nem a juhok jámbor gyapjas népe van őrizetére bízva, hanem röfögő sertéshad tolong a napbarnított férfi körül, vagy hever körülötte lomhán elnyúlva örülve a jóleső pihenésnek. Az árvízi kiöntések pocsolyái körül szálldos a bíbic, a messze térség felett kánya kering, a meredek partoldalba vájt fészekgödrök előtt partifecske szálldos. A dereglyékre rakott, sűrűn álló vízi malmok zsindelytetőin takaros barázdabillegetők lépegetnek illegetve magukat. A folyamból zsibongó kárókatona- és récehad kel ki. A víz tükre felett kánya kóvályog, és hamvas varjú károg. Körülbelül ilyenforma a vidék képe.


Azonban mihamar megváltozik a táj. A róna, amit a folyam egykoron alkotott, most pedig árjával felszánt, még jobban ellapul. A Duna a gáttalan, tágas térségeken, miket minden magas vízállás árjával elborít, számtalan és jórészt névtelen ágra szakad. Buja erdő lepi be a partot és a szigetséget, sűrű parti szegély védi a szem elől e folyam menti berek belsejét, amely körös-körül mérföldekre elzárja a szemhatárt. Minden egyhangúság mellett mégis változatos képek támadnak, enyésznek, tűnnek, alakulnak meg oszlanak szét, amint a hajó a kanyargó vízen jobbra-balra hajladoz...


Az expedíció leírásának folytatását megtalálni az RMSZ Kalandozó mellékletének online változatán - klikk ide

Dr. JANCSÓ ELEMÉR: Tunis

(Északafrikában. Útijegyzetek az arabok világából. Cluj-Kolozsvár. Lapkiadó RT. nyomása, 1932 * A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából)

Tuniszi városkapu

Tunisia, francia Északafrika nagyságra harmadik tartománya, alig rendelkezik két és egynegyedmillió lakossal. Algériától eltérőleg protektorátus, élén a bejjel és a mellé kinevezett francia rezidenssel. Az ország maga meglehetősen elhanyagolt és eladósodott állapotban került francia uralom alá 1881-ben. Nem voltak országutjai, vasútja is csak pár kilométer hosszú területen volt. A közel 100.000 négyzetkilométer területű ország nagyrészét pusztaság, mocsár és homok borította. Egyetlen virágzó pontja csupán maga a főváros, Tunis volt, mely kereskedelmével már századok óta a Földközi tenger legforgalmasabb kikötői közé tartozott. Pedig az őslakosság rendkívül müvelt itt. Már az első nap megállapítottam, hogy a három északafrikai francia gyarmat közül az arabok itt a legműveltebbek. Azt hiszem, legfőbb okai ennek Tunis közeli fekvése az olasz kikötőkhöz és azok az állandó kereskedelmi és kulturkapcsolatok, amelyeket a tartomány urai Déleurópával századokon át folytattak. Sok lehetett a keveredés is, mert itt már nem lehet felfedezni azokat az ősi típusokat, amik annyi eredetiséget kölcsönöznek Algéria és Marokkó arabjainak. Tunisban az arab lakosság jobbmódu része törökökből áll. Maga az arisztokrácia is török eredetű.


A francia uralom a látszat kedvéért megtartotta az összes arab intézményeket. Mig az anyaállamban az egyház és az állam teljes elválasztása következtében nincs államvallás, addig itt és a többi arab lakosságú területeken a mohamedánizmust deklarálták hivatalosan annak. De a demokrata és a nagy francia forradalom alapján álló francia állam „szabadelvüségében" még tovább ment. A kisbirtokos és földnélküli arabsággal szemben ugy itt, mint Marokkóban a feudális és reakciós arab nagybirtokos osztályt támogatja. Az ő kezükben van ma is a teljes biráskodási jog a benszülött lakosság felett és természetesen ők a francia uralom leglelkesebb hivei. A július 14-iki párisi ünnepekre felküldik minden évben bejeiket, sejkjeiket és kádiikat Párisba, hogy a Champs Élysées-en végiglovagolva díszéül szolgáljanak a francia imperializmus kirakatos felvonulásainak. Tunis csak félszázadja francia terület, de már ez alatt az idő alatt is óriási fejlődésen ment át. A francia nagykapitalizmus Algéria után idehelyezett legtöbb pénzt, amiket a háborút megelőző években tett, jórészt csak most hozzák meg gyümölcseiket, de alaposan. És éppen ez a nagy haszon inditotta arra Páris tőkéseit, hogy az utóbbi évek alatt ismét növeljék az ültetvények és mintagazdaságok számát. Alig pár év alatt több millió olaj, narancs és fügefát ültettek, amiknek óriási jövedelme 3—6 év múlva fog igazában látszani.

Dr. JANCSÓ ELEMÉR: Az idegenlégióban

(Északafrikában. Útijegyzetek az arabok világából. Cluj-Kolozsvár. Lapkiadó RT. nyomása, 1932 * A könyv a szerzőnek a Keleti Újságban 1931 őszén megjelenő cikkeit foglalja magába; megfogalmazása szerint "pár pillanatfelvétel egy olyan világból, ahová magyar utazó ritkán vetődik el... Ebbe a forrongó, színes és most kialakuló Afrikába óhajtok ezzel a pár cikkemmel bevilágítani, mert bár távoliak e világ problémái tőlünk és életünkkel kevés rokonvonást mutatnak, mégis azt hiszem, hogy a szenvedések és a jobb világért való közös harc mindnyájunkat eggyé tesznek.")


Korán reggel indultam el vonaton Oranból Sidi Bel Abbesbe, az idegen légió megtekintésére. A pár órás ut gyönyörű szöllőültetvények és búzamezők között haladt el. Amerre a szem ellátott, mindenütt az európai kultúra átalakító erejét látni. Száz évvel ezelőtt még ez a vidék is, mint Északafrika sok más része, terméketlen és egészségtelen volt. A mocsarak kiszáritása, öntöző csatornák, duzzasztó gátak építése és a modern utak rövidesen ezt a vidéket Algir legtermékenyebb tartományává  alakították át.
A vasút mellett hol arab, hol európai falvak tűnnek elém a pálmafák és hatalmas kaktuszbozótok mögül. Az országutakon, amik a fővonalakon mindenütt aszfaltozva vannak, élénk autóforgalom bonyolódik le. A természettel való harcban itt az ember győzött. A domboldalakon és a messzi távolba nyúló síkokon, hol száz évvel ezelőtt Abd el Káder lovasai vivták élethalál harcukat, ma traktorok robognak tova. Az arab világ nem halt ki itt sem, csak leszorult a hatalom  polcáról. Az egykori  földbirtokos ma napszámos a hódítók földjén. De lassan szorgalommal kezdik elsajátítani már a modern gazdálkodást az arabok is és nem ritka eset, különösen az utóbbi évek gabona-krizisében, hogy a kis igényű arab évek hosszú során át megtakarított pénzével visszavásárolja az őseitől elvett földet. Amint egy kis állomáson állt a vonatunk, elnéztem a szemben levő tehervonatot, amelyen gyönyörű, vadonatúj mezőgazdasági gépek voltak. Azt hittem, Amerika vagy Németország küldi ide fölényes technikájának termékeit és kíváncsian keresni kezdtem a gyár nevét. Alig pár perc alatt örömmel kaptam meg a felírást: Budapest, Ganz-Danubius. Mondhatom, megdobbant a szivem ettől a nemvárt találkozástól Afrika földjén. Csak később tudtam meg, hogy pár év óta bevonult ide is hódító utján a magyar mezőgazdasági ipar és ma már nemcsak itt, de Délfranciaországban is magyar gépek zenéje veri fel a búzamezők csendjét. Ugy hallom, Afrika több nagy városában állandó lerakat van már a magyar gépekből.

Légiós kaszárnya

Délelőtt 9 óra van, mire megérkezem. A nap már élesen tűz alá és a hőmérő gyorsan kezd emelkedni 25 fokról, hogy nemsokára elérje a déli maximumot, a 40—42 fokot árnyékban. Sidi Bel Abbes alig 35 ezer lakósu város, de jelentős központ nemcsak az idegen légió miatt, hanem egyre növekvő transitó forgalmáéért is. A kis város a légiónak köszönheti születését. A franciák 1843-ban építettek itt egy erős kis várat, hogy innen előrehaladva, könnyebb legyen majd az egész tartományt meghódítani. A ma csendes vidéki város sok véres eseményre emlékezik. Ilyen volt Abd el Kader cselje is, aki pár száz arabot csempészett zarándokként a várba, hogy aztán egy védtelen pillanatban azok leöljék az őrséget és hatalmukba kerítsék a várat. A terv azonban nem sikerült és a franciák bosszúból kíméletlen vérengzést rendeztek. Tavaly ünnepelte a légió százéves fennállását. Innen indultak ki Délalgir és Marokkó meghódítására a légió csapatai, hogy életüket és vérüket a francia imperializmus oltárán áldozzák fel.

ERDÉLY: A glecserek halottai visszatérnek

Emberek a gleccseren

A fehér havasok szenvedélyes turistáinak nagyon sok esetben nem sikerül megmenekülniök a megzavart természet bosszújától s életükkel fizetnek merészségükért. Sok esetben a halálos szerencsétlenség megtörténte után nem találják meg a halott turista testét s csak évek múlva kerül az elő, rendszerint a szerencsétlenség szinheljétől több kilométernyi távolságban.


A természet különös csodája megy végbe ilyenkor. A több méter vastag jégkéreg, amely csakhamar eltemeti a halottat, teljes épségben megőrzi azt sokszor évekig. A jégrétegek lassú csúszásával együtt   aztán    tovább   vándorol   a szerencsétlenül járt természetjárónak jégkoporsóba zárt holtteste is. A környékkel ismerős geológusok előre kiszámítják, hogy valószínűleg mikor érkezik olyan helyre a jégkoporsó, ahol egy tavaszi olvadáskor ki lehet emelni a jégtörmelék és a hó közül az évekkel azelőtt szerencsétlenül járt természetjárót. A legutóbbi évek hegymászó-krónikái jegyezték fel az alábbi különös eseteket:

1.

1917-ben történt, hogy a lausanne-i  kolostor    egyik    növénygyűjtő szerzetese havasi gyopárt keresett a diablereti  hegyeken.    Fáradtságos, hosszú  út  után   ért   célhoz, — de sohasem   tért   vissza.   Társai  napokon   át  kutattak   utána,    de    csak itt-ott  —  ahol  a   szélfúvás   gyengébb   volt   —  akadtak    bakancsai nyomára.   A  szerzetest   elnyelte   az örök fehérség: a hó és csillogó jég. Most, néhány nappal ezelőtt megoldódott eltűnésének rejtélye.  Nemrég  a lausanne-i   kolostor  kapuján egy  pásztor  zörgetett. Bebocsátották s az  öreg ember elmondotta, hogy a  Zaufleuron-gleccser  lábánál   egy   szerzetes  holttestére   bukkant. Az eltűnt barát még életben lévő    őszhajú társai kimentek a gleccserhez és felismerték a gleccser  halottjában huszonkét évvel ezelőtt   eltűnt  társukat. A   jégben jól konzervált holttestet visszaszállították a kolostorba és annak kertjében  eltemették.

MIHALIK GYULA: Ki volt Kugy Gyula?

Kugy-emlékmű a Trenta völgyében

Az igazi természetjáró eszményképe. Neve minden időkre bekerül a természetjárás történetébe, és az Alpoknak azokon a vidékein, ahol életében sokszor megfordult, hogy óriáshegyeket győzzön le, a lakosság is sokáig fogja emlegetni őt. Nagyszerű teljesítményeiről én is olvastam, de továbblapoztam azzal a csendes elismeréssel, amely vele együtt sok más nagynevű természetjárónak is kijár. — Talán el is felejtettem volna, ha a napokban kezembe nem kerül életleírása, még pedig egy nem is természetjáró, hanem lélektani mű tanulmányozása során. 


A leírás megkapó volt s Kugy (ejtsd: kugi) egyénisége egyszerűen lelkemhez forrott. Íme életrajza rövid kivonatban:


Mint osztrák apa és olasz anya gyermeke* Görzben született, de élete javarészét Triesztben töltötte. Itt atyjának kávébehozatali üzlete volt, ahová a jogi tanulmányok elvégzése után neki is be kell lépnie. Bár összes iskoláit kitűnő eredménnyel végzi el s egyik rokonának üzletében mint gyakornok is fényesen beválik, a pályaválasztást illetőleg mégis súlyos lelki összeütközések gyötrik. Maga állapítja meg később, hogy a természetrajzi és orvosi tudományokhoz volt hajlama és azt hiszi, hogy mint természetkutató, utazásai révén számottevő eredményéket érhetett volna el. Így azonban bekerül apja üzletébe, de sorsába csak félévi nehéz küzdelem után tud beletörődni. Hamarosan nagy üzleti ügyességre tesz szert, és már 26 éves korában átveszi az üzletet, amikor édesatyját elveszíti. Sikert sikerre halmoz és a cég soha nem látott virágzásnak indul. Magánéletében két szenvedélye van : a zene és a hegymászás. Mindkét téren hihetetlen tökéletességre vitte. Már 14 éves korában falusi templomokban orgonál, később trieszti templomokban játszik, énekkart alapít stb. Nyilvános szereplései és üzleti elfoglaltsága azonban mindinkább elvonják a zenétől -és élete delén teljesen felhagy vele. Másik nagy szenvedélye, a természetjárás, örökké fogva tartja.


A 12 éves Kugynak már növénygyűjteménye van és ez szinte észrevétlenül a hegyekbe csábította. 17 éves korában vesz részt először nehéz magashegyi kiránduláson. Ekkor feljut a Triglavra — és ettől kezdve hatalmas ereje és ügyessége mind nagyobb vállalkozásokra ösztönzí. Fiatal éveiben úgy intézi kirándulásait, hogy minden évben azt a csúcsot mássza meg, amelyet az előző évben meghódított csúcsról meglátott és megkívánt. 

ZÁRAY JENŐ: Tájékozás a szabadban

Valahol azt olvastam, hogy a természetben való tájékozódás egyik neme a kérdezőshödés. Jót nevettem magamban ezen a megállapításon, s eszembe jutott, hogy egy természetjáró kérdezősködésére azt a választ kapta : „Uram, ha ön a természetben nem tud tájékozódni, akkor — maradjon otthon!" . . . Másoktól meg olyan keserű kifakadást hallottam, hogy nekik a tájékozódásra nincsen semmiféle „rátermettségük", ebben a tekintetben valósággal „érzéketlenek". A természetben való tájékozódásra nem kell semmiféle különösebb tehetség, mert az könnyedén elsajátítható, csak ne sajnáljuk a fáradozást. Legyünk tehát tisztában az alábbiakkal: 


Menjünk valamilyen magasabb helyre, ahol kilátásunkat nem akadályozza semmi. Ha figyelmesen körülnézünk, észrevesszük, hogy az általunk belátott terület köralakú, míg az égbolt, mint egy nagy sátor terül el felettünk. Ahol ez a földdel látszólag érintkezik, ott van látásunk határa, tehát a látóhatár (horizont). A felettünk levő égboltozat legmagasabb pontja : a tetőpont (zenith), ezzel szemben van az égbolt tulsó oldalán  a   talppont (nadir).

CZIRJÁK KÁROLY: A Retyezáttól Ada-Kaleh szigetéig

A Bukura és Pelaga közti nyereg

A cikk szerzője az Erdélyi Kárpát Egyesület lelkes, két világháború közötti igen aktív tagja, aki ott található a szervezet Erdély c. folyóiratának szerzőgárdájában. Ő és a vele egyivású, hozzá hasonló önzetlen emberek biztosították az erdélyi természetjárás szellemét és közösségi éltető erejét. Az itt bemutatott túranapló az 1934-es expedíció utolsó napjairól számol be, amikor a nyári kalandra vállalkozók a Cserna völgyén át leereszkednek a Dunához, Herkulesfürdő és Orsova érintésével.


Csernát magát felülről el kell találni térkép után valamelyik Cernişoarán át. Mi Câmpuşelből délnyugat felé haladva, parkszerű, lomberdővel borított hágóra kapaszkodunk fel, amelynek tetejéről sűrű erdős, mély völgyeket pillantunk meg. Iránytű után nyugat felé tartunk és csakhamar kiszáradt patakmederben találjuk magunkat. Tudva, hogy az irány csak a Cserna lehet, mind mélyebben és mélyebben beereszkedünk a meredek, köves, sziklás mederbe. A sziklák mind nagyobbak és nagyobbak, a leereszkedés mind nehezebb lesz; visszatérésről már nem lehet szó.


Midőn már egyenként a zsákokat adogatva egymásnak, harisnyában kúszunk lefelé, egyszer csak frissen széttépett ökörtetemre bukkanunk. Külön a feje, kilógó nyelvével, odább a lábai és a farka, szerteszét, felettünk pedig tágas barlang szája ásit felénk. Semmi kétség: medvebarlang elé kerültünk. Amott van öt körmének a helye a fekete földomlás szélén és szőre a felmászáshoz segítségül tett fatörzs hasadékában! B. barátunk ismét bebizonyítja merész mivoltát: égő zseblámpával a kezében felmászik a barlangba. „Nincs itthon az urfi" — kiáltja ki, — „de lehet, hogy szembetaláljuk"! 

JUHÁSZ VIKTOR: A Zichy-cseppkőbarlang felfedezésének és feltárásának története

A révi sziklaszoros

A révi sziklaszoros a maga groteszk szépségével szinte páratlanul áll. A természetbarát bizonyos ihlettséggel lép a sziklaszorosba, ahol szemét a sziklaalakulatok, fülét pedig a Körös andalító zenéje kötik le.

Az 1870-ben megnyílt Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal óta 33 éven át robogott végig a vonat e helyen. Az utasok megbámulták az itteni természeti szépségeket, elragadtatással szemlélték a Körösbe alázuhanó vízesést, de senki sem gondolt arra, hogy e táj szépségeit közelebbrő1 szemügyre vegye s közvetlenül szemlélje a sziklaszoros egyes elragadó pontjait. Élt azonban hála Istennek Réven egy ember, akinek nagy részben a barlang felfedezését és feltárását is köszönhetjük: Handl Károly, aki lényének egyszerűségében, a természet szeretete által indíttatva kikutatta a sziklaszoros minden zegét-zugát. Ő mentette meg az itteni vízesést, amennyiben az államvasutak figyelmét arra felhívta s rendbehozatta. Dr. Veress István révi református lelkésszel, akivel Handl együtt turistáskodott, megbeszélték, s 1903 januárjában írtak az EKE főtitkárának, Radnóti Dezsőnek, hogy az egyesület terjessze ki figyelmét, illetve működését Rév vidékére is. Ennek eredményeként a nagynevű turista, Czárán Gyula elkészítette a Sebes­-Körös balpartján a sziklaszoros bejáratától Sonkolyosig azt a turista utat, amelyet napjainkban is Czárán útnak nevezünk. Az út az EKE költségén készült s feltárta a révi szoros szépségeit.

Ugyancsak Handl Károly és Veress István javaslatára gróf Zichy Ödön a Tündérvár mellett lévő barlang szájához kényelmes lépcsőt s az ott lévő nagy üregbe lócákat és asztalt készíttetett, s elhelyezték a "Tündérvár" feliratot.

A turista út felavatására 1903. május 1-jén került sor, amelyen részt vett Czárán Gyula, Veress István, Handl Károly és dr. Szádeczky Gyula 25 egyetemi hallgatóval, akkor még nem is sejtve, hogy ott, ahol a patak a szikla alól előtör, csupán 75 cm vastag sziklafal választja el őket a nagyszabású cseppkőbarlangtól.
Veress István Handl Károllyal többször meglátogatták a vízesést, s pihentek meg a szikla alól előtörő bővizű forrásnál, amikor egy alkalommal Handl, elmondta, hogy amikor nagy a szárazság, s a patakban nincs sok víz, a patak felett kis nyílás keletkezik, amelyen át a denevérek ki- és berepülnek. Egy napon vadászpuskát hozott magával Handl s a nyíláson belőtt. Óriási dörgő visszhang keletkezett, amiből nagy üregre lehetett következtetni. Handl azt is megfigyelte, hogy Tízfalun egy patak ömlik egy nagy üregbe, s a patakba hullott szalmatörmelék egyszer a révi vízesésnél jött ki. Értesítették ezen észlelésükről Czárán Gyulát, aki 1903 novemberében ismét eljött Révre, s 10-én robbantásokat eszközölt a patak előtörésénél, s egy sziklafal leomlásával -...előtűnt a nagyszabású barlang, amelynek üregébe meghatott lélekkel léptünk be abban a tudatban, hogy itt még emberi lény nem járt sohasem" - írja emlékezéseiben dr. Veress István, aki azonnal ismertette a nagy eseményt a Nagyváradon megjelenő Szabadság november 22-i számában. A hazai lapok innen vették át a révi cseppkőbarlang felfedezésének hírét.

Czárán Gyula még két napig maradt Réven, s robbantásokkal szűkebbre szorította a barlangi patakot, mely a barlang alját teljesen elöntötte. Így sikerült behatolni "egy kerek tó"-ig, amelyen ma híd vezet át.

December közepén megérkezett Ausztriából Handl sógora, Stern Adolf mérnök, akivel elhatározták, hogy tovább hatolnak csónakon a barlangban. Handl két kivájt fatörzsből, amelyet vaskapoccsal erősített össze, egy csónakot készített. Nagy nehezen gerenda és létra segítségével eljutottak egy gömbölyű terembe, amelybe egy kb. 2 méter széles sziklaszoros nyúlik. Ebbő1 a teremből már csak csónakon lehetett tovább hatolni, mert a sziklaszoros alját a patak vize egészen betöltötte. A csónakot hat napszámos vitte be a tóig s ott hárman - Handl, Veress, Stern - felültek rá. Gyönyörű cseppkövek közt haladtak előre egy fehér cseppkőfüggönyig, ahol 4 méter mély volt a víz. Visszatérés előtt kiszálltak, szétnéztek. Beszállásnál az utolsó - Stern - felborította a csónakot, Veress derékig, Handl vállig merült a vízbe december 19-én!

Handl azután egyedül kutatott tovább és Márton nevű emberével feltárta az emeleti részt a Kóruson át: Mohamed paradicsomát, a Purgatóriumot a Pokolig.

(A barlang felfedezésének további történetéről a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. mellékletének internetes változatán - itt - olvashat)