A kiránduló társaságcsoportokra volt osztva, melyek szines zászlókat és jelvényeket kaptak a könnyebb adminisztrálhatóság kedvéért. Így születtek meg a sárga, fehér-lila, kék és a zöld csoportok, amikhez utolsónak a budapesti egyetemi dalárda kitűnő dalosai csatlakoztak. Minket erdélyieket és felvidékieket egy csoportba osztottak, külön kocsiba, ahol Sulyok István dr. vezetése alatt valóságos kis államot alkottunk. A társaság nagyrésze nem ismerte egymást, még az erdélyiek sem, akik a Bánság és belső Erdély minden részéből verődtek össze. Az ismerkedés órák hosszat tartott, de minket erdélyieket itt is összetartott erdélyiségünk érzése. A közös cél, az eljövendő látnivalók és a pár hetes együttélés egységessé tettek mindnyájunkat. A kirándulás résztvevői a magyar középosztály minden részéből tevődtek össze. Voltak jómódú ügyvédek, orvosok, de nagyon sok volt a szerény tárcáju résztvevő is, tanárok, tanitók és diákok, akik hosszu időn át spórolt kis pénzüket tették össze, hogy ezen a különben olcsó tanulmányúton résztvehessenek. Látni és tanulni — ez volt legtöbbünk vágya, amidőn északi rokonaink meglátogatására indultunk. Hamarosan előkerültek a Baedeckerek és a Turáni-társaságtól kapott prospektusok és tanulmányozni kezdtük Finn- és Észtország térképeit. Alig pár órája utaztunk csak, de máris ott szerettünk volna lenni, valahol az imátrai vízesésnél, vagy Észtország fenyőkkel borított síkjain. Pedig még milyen messze odáig az ut! Budapesttől Helsinkiig 70 óráig kell utazni, ha egyfolytában akarja megtenni az ember ezt a nagy és fárasztó utat. Szerencsére — és ez a kirándulásunk vezetőinek érdeme — rövid megállások szakították félbe utunkat. Alkalmunk nyílott így nemcsak rokonaink földjét megismerni, hanem azokat a nagy városokat is, amelyek menet és jövet útba estek.
Az ismerkedés és beszélgetés közben észre sem vettük, amint a cseh határon áthaladtunk. Mögöttünk a tovatűnő Magyarország, előttünk a soha nem látott Felvidék és a Kárpátok zöld bokrétás hegyláncai voltak. Lassan-lassan megszokottá vált az uj környezet és meghatódva néztük a földrajz- és történetkönyvekből oly annyira ismert városok neveit, örömmel üdvözölve a Felvidék kisebb állomásain hozzánk csatlakozó útitársainkat, akiket a rendezőség hozzánk osztott be. Az ő segítségükkel tudtunk csak érintkezni a vasúti árusokkal és kalauzokkal különösen akkor, midőn a régi Csehország területére értünk.
Felvidéki útitársainkkal hamar megbarátkoztunk. A közös sors és problémák egyformává tettek bennünket és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a kisebbségi kérdés megoldhatatlan problémáiról vitatkoztunk. A vita a körül forgott, hogy hol rosszabb a magyarság helyzete; Erdélyben-e vagy a Felvidéken?
— Nálatok sokkal jobb a magyarság helyzete — mondotta egyik barátunk, nektek vannak felekezeti iskoláitok, gazdag irodalmatok és van sajtószabadság is nálatok! Mi azonban leírásaikból ugy láttuk, hogy a „gondolat és szólásszabadságtól" eltekintve, nekik van jobb dolguk, mert intézményeiket az állam anyagi támogatásban részesiti, városaik és községeik önkormányzatában inkább helyet tud a magyarság foglalni, mint nálunk. Miközben igy beszélgettünk a kisebbségi élet feltornyosuló nehézségeiről — vonatunk a Vág völgyége ért. A beszéd abbamaradt. Mindenki az ablakhoz ment és nézte a lent rohanó havasi folyót, amint vidáman szaladt a kiálló szirteken át, hogy valahol messze délen a lassan hömpölygő Duna kék tengerébe merüljön el. A folyó mentén mindenütt festői hegyeket lehetett látni és rajtuk itt-ott egy-egy régi vár. Jókai regényei jutottak eszembe a Felvidék ősi várairól, amiknek legendás történeteit a nagy mesélő annyi szeretettel tudta megörökíteni. Azután a Vág völgye is tovatűnt, mint a délibáb és ismét sivár, színtelen dombok közé értünk. Mialatt a régi Magyarország területén utaztunk, örömmel fedeztünk fel az állomások mentén itt-ott egy-egy magyar feliratot, amelyek még a régi időkből maradtak meg. Aztán ez is eltűnt. A Felvidék Erdélyhez hasonló vidékeit Csehország füstös gyárvárosai és fejlett kultúrát eláruló falvai váltották fel. A sok gyár és füst Belgiumra emlékeztet, hol sokszor órák hosszat utazhat az ember, végig be nem épített szántóföldet vagy erdőt lát.
Lengyelországba este felé érkeztünk meg. A csehek hideg udvariasságát itt meleg barátság váltotta fel; meleg szeretet, mellyel Lengyelország minden állomásán találkoztunk. A vasutasok és a katonatisztek udvariasan igazítottak mindenütt útba és korrekt németséggel válaszoltak kérdéseinkre. A lengyel határtól kezdve ismét uj képet öltött a vidék. A Kárpátok lankáin ereszkedtünk alá. Gyárvárosok helyett itt inkább elhanyagolt falvak és mezővárosok tűntek elénk és végtelen fenyőerdők, amik aztán felkisértek egész utunkon észak hazájába: Suomiba.
 |
| Krakkó - Kosciusko dombja |
A hűvös esti szél a mezők és fenyvesek illatával terhes. Izgalommal várjuk megérkezésünket Krakóba. Kinézek az ablakon. A láthatár szélén csillogó lámpák tűnnek elő. Eleinte 1—2, azután mind több és több, mig végül a lámpák ezernyi erdeje rohan felénk. A régi lengyel főváros hatalmas kontúrjai állanak előttem. Megérkeztünk. Az állomáson magyar és lengyel zászlók. A peronon éljenző diáktömeg. Meleg szeretettel fogadnak. Sok a krakói magyar is, akik tiszteletünkre mind kijöttek élükön a lengyel-magyar társaság vezetőségével. Megható az a melegség, mellyel elhalmoznak, pedig sokan közölük alig beszélnek magyarul, de mégis ragaszkodnak régi hazájukhoz és onnan elhozott egyetlen kincsükhöz: a magyar nyelvhez. Vacsora után rövid sétát tettem az ismeretlen városban. A kivilágított üzletek előtt sok koldust és éhező munkanélkülit láttam. Lépten-nyomon kéregetők szólitottak meg és már az első órákban feltűnt a rengeteg katona. Mire hazaértem az uccák már elcsendesedtek. Csak itt-ott csaptak be egy-egy ajtót. Éjfél volt. Elalvás előtt a fényes fogadtatásra és a nyomorgó koldusokra gondoltam. Éreztem, hogy egy különös nép hazájában: a feltámadt Lengyelországban vagyok. (...)
********************************************************************************
A kora reggeli órákban három feldiszitett hajó indult el Tallinból észt és magyar kirándulókkal megrakottan. Óriási tömeg búcsúzott itt is tőlünk és az éljenzések zaját csak a hullámok zenéje nyomta el, amint mind messzebb és messzebb távolodtunk el az észt partoktól.
Tallin Helsinkitől mindössze négy órára van, de repülőgépen megközelithető 20 perc alatt is. A finn öböl csendes hullámain eseménytelenül telt el az út. A tenger mozdulatlan és sima tükrén egyetlen változatosságot csak a sirályok és a láthatár szélén feltűnő és tovasuhanó hajók nyújtottak. A fedélzeten vidám beszélgetés folyt közöttünk és a velünk vitázó észtek között, akik vicccsen figyelmeztettek, hogy jó lesz innunk valamit a hajó vendéglőjében, mert Suomiban alkohol tilalom van és ott még drága pénzért is nehéz borhoz jutni. Ugyancsak ők mesélik, hogy a finn boromisszák vidám weekendekre Talíinba szoktak átjárni és hétfőre holtrészegen hazamennek ismét. Az alkoholtilalom Finnország józan politikájának volt logikus és természetes következménye, de végrehajtása nehezen sikerült. Miként Amerikában, úgy itt is a nép legszegényebb rétegei fogyasztottak legtöbb szeszt, a fogyasztást a tilalom nemhogy csökkentette volna, de óriási mértékben megnövelte, mert ami „tiltott" az tudvalevőleg már Ádám és Éva paradicsomi históriája óta mindig vonzóbb erővel bir, mint ami megengedett és szabad. Az alkoholcsempészés pedig a legjobb üzletté vált. A finn- és a botniai öböl ezer nyi szigetei között kis vitorlások és motoros hajócskák suhannak titokban át Svéd-, Észt-, és Lettországból Finnországba, hogy „értékes" rakományaik a csempészművészet ezernyi fogásaival értékesíthessék. Az alig 15 lejért vásárolt bor literje Helsinki titkos raktáraiban már 80-100 lej, északon Petsamoban pedig 500—600 lejre is felemelkedik
 |
| Helsinki kikötő (részlet) |
Miközben igy beszélgettünk, egy szovjethajó mellett haladtunk el. Hatalmas kotróhajó egy nemrég elsüllyedt orosz buvárhajót próbált kiemelni. Amint mellette elhaladtunk tisztelgésül felrepült az észt zászló hajónk ormára és viszonzásul az orosz hajó is felhúzta vörös csillagos lobogóját. Alig volt 2 - 300 mater távolság közöttünk. Itt is ott is kiváncsi szemekkel néztük egymást, két világ más és más irányba haladó vándorai. Azután ez a szenzáció is elmúlt, ami különben inkább nekünk, mint észt testvéreinknek volt újdonság, hiszen ők mindennap részesülhetnek hasonló látványban. A hideg északi nap már magasan állt felettünk, amidőn távolban kiemelkedtek Helsinki tornyai a végtelen kék vizböl. Előbb a templomok és hajókémények, aztán a magasabb házak és végül az egész finn főváros elénk tűnt pompázó, ragyogó-szépségében. Azt hiszem ez az első találkozásunk Helsinskivel okozta azt, hogy az első megragadóan szép benyomásokat a későbbi napok impressziói sem tudták elszinteleniteni. A hajók árboc- és kéményerdője mögött előttünk állott Suomi szivének kikötője. A parton sötét fekete tömeg. Ennyi ember sehol sem jött ki fogadásunkra, mint itt. Beszédek, énekek és lelkes éljenzés fogad a partokon. Azután finn kísérőinkkel bemegyünk a városba kijelölt szállodáinkba.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése