ZÁRAY JENŐ: Tájékozás a szabadban

Valahol azt olvastam, hogy a természetben való tájékozódás egyik neme a kérdezőshödés. Jót nevettem magamban ezen a megállapításon, s eszembe jutott, hogy egy természetjáró kérdezősködésére azt a választ kapta : „Uram, ha ön a természetben nem tud tájékozódni, akkor — maradjon otthon!" . . . Másoktól meg olyan keserű kifakadást hallottam, hogy nekik a tájékozódásra nincsen semmiféle „rátermettségük", ebben a tekintetben valósággal „érzéketlenek". A természetben való tájékozódásra nem kell semmiféle különösebb tehetség, mert az könnyedén elsajátítható, csak ne sajnáljuk a fáradozást. Legyünk tehát tisztában az alábbiakkal: 


Menjünk valamilyen magasabb helyre, ahol kilátásunkat nem akadályozza semmi. Ha figyelmesen körülnézünk, észrevesszük, hogy az általunk belátott terület köralakú, míg az égbolt, mint egy nagy sátor terül el felettünk. Ahol ez a földdel látszólag érintkezik, ott van látásunk határa, tehát a látóhatár (horizont). A felettünk levő égboltozat legmagasabb pontja : a tetőpont (zenith), ezzel szemben van az égbolt tulsó oldalán  a   talppont (nadir).



A természetes tájékozódás eszköze derült időben a Nap, s felhőnélküli éjjelen a Sarkcsillag. Előbbi esetben figyelni kell a Nap járását, az utóbbiban a Sarkcsillag látszólagos állását. Ha tehát egy helyről ki akarunk indulni, tudnunk kell azt, hogy milyen irányban fekszik az a hely, ahova el akarunk jutni. Ilyen esetben eltévedésről szó sem lehet. Különösen fontos annak a megfigyelése, hogy pl. egy menedékháztól milyen irányban megyünk. A menetirány kanyarodásait pontosan figyeljük meg, így mindig visszakerülhetni. Könnyű a nap után tájékozódni, de mit csináljunk borult időben?... Ilyen esetben csak úgy indulhatunk útnak, ha pontosan ismerjük a fővilágtájak irányát és az abban elhelyezkedő nagyobb természeti tárgyakat (pl. magános fa, sziklaorom,  kút,  épület,  stb.).


Ha ebben nem vagyunk biztosak, vagy sűrű köd ereszkedik alá, vagy útközben mégis eltévedünk, akkor a helyes irányt már csak iránytűvel találhatjuk meg. Enélkül soha ne keljünk útra, mert előre sohasem tudjuk, hogy mi adódik elő. Mi tehát az iránytű? Nem más, mint egy készülék, mely megmutatja a természetben lévő tárgyaknak és kirándulók irányhelyzetét. Kerek (óra) alakra készül alumínium, nikkel, sárgaréz lemezből,    s   belső   alsó   lapján fokbeosztásokat látunk.    Pl.    90°-nál kelet, 180°-nál dél, 270°-nál nyugat és 360°-nál észak van. E lap középpontjából egy függőleges, finom csapon szabadon lengő mutató (tű) látható, melynek feketeszínű fele delejes és északnak, a színtelen félmutatója pedig délnek mutat. A Bezard-féle legtökéletesebb iránytű kartonszerű, s mutatója nyilalakú és egyszínű. Valamennyi iránytű üveglappal borított, csak az a jó közülök, amelyiknél a mutató lerögzíthető. A le nem rögzített iránytűt minden fémtárgytól (a fentieket kivéve) tartsuk távol, mert az befolyásolja, de a zsebben se legyen közelében bicska, acélóra, revolver, sfb. Az iránytűnek északra való mutatását egy láthatatlan és érezhetetlen erő : a föld delejessége kényszeríti. Ha a mutató egyes helyeken az északi iránytól ellibben, azt elhajlásnak (declinációnak) nevezzük. Ha a térképen az egyforma elhajlássál bíró helyeket vonallal összekötjük, e vonalakat isogonális vonalaknak hívjuk. Földünknek két delejes sarka közül az északi a Scothia félszigeten, míg a déli a Viktória földön van.


A természetjárók különösen ügyeljenek arra, hogy a kiindulási hely milyen irányban fekszik és attól mily irányban távolodtak el? Fontos ez különösen beesteledés és köd esetén.


Ha kirándulásaink alkalmával térképet használunk, azt az iránytű segélyével pontosan beállítjuk, azaz ügyelünk, hogy a térkép bal, vagy jobb keretvonala párhuzamos legyen az iránytű mutatójával (észak–déli irány). A katonai térképeken a helységnevek nyugat-keleti irányban írattak, s ha erre állítjuk az iránytű hasonló irányát (O–V), úgy az iránytű mutatója pontosan  mutatja  az  északi irányt.

A tájékozódás tanításában elsők a japánok; ők ennek a tanítását az elemi iskolában kezdik meg és a középiskolákban folytatják, s a nebulók nemcsak mesterileg kezelik az iránytűt, hanem a katonai térképekből úgy olvasnak, mint mások a nyitott könyvből.


(A térképezés megteremtői az egyiptomiak voltak ; ők térképeiket posztóra festették. A sokszorosításnak ez az ága a könyvnyomtatás feltalálásával a XV. század végén vesz lendületet. Erdélyről az első térképet a hírneves brassói reformátor, Hontérus János készitette;  ezt 1532-ben Bázelben nyomták.)


Forrás: Erdély. Az EKE hivatalos értesítője. Szerkeszti dr. Szabó T. Attila. 1938/11-12. sz. (november-december).  A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából. * A szerző tanár, tűzoltóparancsnok (1881., Arad – 1948. április 18., Arad), aki A természetjárás apostola címmel könyvet írt Czárán Gyuláról, a nagy erdélyi természetjáróról.