BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (7)

Leh, 1822. augusztus 27.

Tibeti ábécé

Ha elgondolom, mi minden történt velem, azt kell kérdeznem, hogy nem álmodok-e. Újra Lehben vagyok. Július 3-án indultam el innét, ezúttal egy szál magamban. Úgy döntöttem, visszatérek Lahorba, ahol Allard és Ventura, a két ezredes segítségét kérem. Noha nem hallottam újabbat felőlük, meggyőződésem, hogy Randzsit Singh maharadzsa szolgálatába álltak, és olyan magas tisztséget töltenek be az udvarában, hogy igazán módjuk van a hónom alá nyúlni. Valójában magam se tudom, hogyan, de biztos, hogy számíthatok rájuk.

Kargilba menet újra átkutyagoltam a Fotu és a Namika hágókon, és már csaknem Draszba értem, amikor több sátrat is észrevettem a falu határában, a folyóparton, egy természetes földterasz-félén. Ezek a sátrak nem a tibeti nomádokéra hasonlítottak, hanem, ha mondhatom így, inkább európai típusúak voltak. Vajon ki lakhat bennük? Mivel messzelátóval nem rendelkeztem, nem láthattam ilyen távolról, hogy ki az a férfi, akinek közelebbről aztán már kivettem a körvonalait. Valószínűleg egy helyi nagyság vagy egy látogató körúton levő hivatali személy, aki talán jobb szállást tudna biztosítani, mint amilyet a karavánszerájban kapnék egy olyan országban, ahol az éjszaka betyárul hideg, és szalma, széna vagy falevelek híján, melyekkel takarózhatnék, nem kockáztathatom, hogy a szabadban háljak.

Olyan távolságra voltam már tőle, hogy hallhattam, beszél valakivel, hogy mit, azt nem értettem, de meg tudtam állapítani, hogy valami sajátos, angol hanghordozása van. Amikor jobban szemügyre vettem, akkor láttam csak, hogy európai öltözetet visel. „Mi a csudát csinálhat egy európai ezen az Isten háta mögötti helyen, ahol azt képzeltem, én vagyok az első fehér ember, aki elmerül a látásában", mondtam magamban. Röviddel utána, mikor mentem már feléje, neki is észre kellett vennie engem, de valahogy nem látszott rajta. Alighanem örmény ruhadarabjaim és meglehetősen szánalmas kinézésem miatt nem akarózott felengedni. Talán afféle szakadt ruhájú, nincstelen koldusnak nézett, amilyenből nem egy rója ezt a vidéket, és persze alamizsnából él. Tény, hogy vagy három méternél is közelebb kellett mennem hozzá, hogy kegyeskedjen figyelmesebben Megnézni. Némi kíváncsiságot vagy inkább zavart árult el az arca, mert kezdett meggyőződni róla, hogy én nem az a tibeti zarándok vagyok, akit gyanított bennem, és hogy napbarnította bőröm, elhanyagolt szakállam, rongyos ruhám ellenére egy hozzá hasonszőrűvel van dolga. Perzsa nyelven mutatkoztam be, és tüstént értésére adtam, hogy én nem vagyok se koldus, sem pedig zarándok, hanem egy utazó, aki azért jött ide magyar honból, hogy nyomára bukkanjon távoli elődeinek. Ezt úgy tűnt megértette, és tört hindusztánisággal elmondta, hogy angol állatorvos, és jelenleg erre visz, Ladakon át, az útja. Két európainak ez a váratlan találkozása a világnak ebben a távoli zugában annyira meghökkentő volt, hogy egyszeribe eltűnt róla a flegmaság. Mosolyogni kezdett, aztán szabályos nevetésbe tört ki és érthetetlen angol szavakat dadogott. Azt hiszem, így adott hangot örömének, hogy a Gondviselés jóvoltából egymásra találtunk. Hozzám lépett, és kesztyűs kezébe szorította a tenyerem, de kissé ferde szemmel nézett rám, mint aki kifogásolja öltözékemet, mely oly kevéssé illett egy úriemberhez. Mindemellett leültetett egy összecsukható székre, és maga is helyet foglalt egy másikon, az első sátor bejáratánál, aztán kérdezgetni kezdett, hol angolul, hol meg hindusztáni nyelven, ahogy kedve tartotta. Én legjobb tudásom szerint adtam rájuk a válaszokat, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kielégítsem jogos kíváncsiságát. Elmondtam neki, hogy ázsiai utamon már korábban is kapcsolatba kerültem angolokkal, és az a szerencsés gondolatom támadt, hogy megemlítem neki Henry Willock nevét. Kiderült, hogy ezt a nevet ismeri, megtört a jég. Ő is megmondta a nevét, William Moorcroftnak hívják, és idejött körülnézni, Draszba, míg az expedíció többi tagja más vidékeket keres fel. Minden kérés nélkül, ő ajánlotta, hogy maradjak vele egy kicsit. Látva sanyarú állapotomat, átengedte nekem egyik sátrát, és odahívta egy szolgálóját, hogy segítsen lerakni a „holmijaimat", majd pedig intézkedett, hogy meleg ételt kapjak. Még burgundi vörösborral is megkínált, melyből, ahogy mesélte, nem volt éppen könnyű elhoznia néhány üveggel Franciaországból. De én elhárítottam, mivel egész életemben csak vizet ittam.

Estefelé visszajött a társa a vadászatról, egy William Guthrie nevű indiai-angol férfi, aki mint gyógyszerész mutatkozott be nekem. Ő volt az expedíció orvosa, de mellékesen ő látta el vadhússal is, ha épp vadban bővelkedő vidéken jártak. Vidám, sőt kicsit túláradó kedélyű ember volt. Valami egész más alkat, mint amilyennek Moorcroftot láttam, de meg kell adni, ő is rokonszenvet tanúsított irántam. Természetesnek tartotta, hogy megkérdezze, miért viselem ezt a maskarát, miért van így elnyűve, és jól mulatott a zavaromon. Megveregette a vállam s olyasmit dünnyögött, hogy végül is ez nem oszt, nem szoroz.

Mint a dakkai táborban is, a mellém rendelt szolgáló, egy bőbeszédű kis kasmíri, megvetően szemlélgette hitvány, szakadtas öltözékemet, és kereken megtagadta, hogy varrogassa, mondván, hogy ez már csak a szemétre való. Amikor közöltem vele, hogy én egy fehér ember vagyok, a szemembe nevetett. Az ő számára egy fehér csak valami uraság lehet, valami főnök, szóval gazdag, szép ruhát viselő ember, akinek kesztyű van a kezén, kalap a fején, a lábán meg csizma, aki masnira kötött nyakkendővel jár s nem mártja hideg vízbe az ujját, szigorú parancsok röppennek fel szüntelen a szájáról, persze csakúgy szórja a pénzt, ahogy ez egy indiai úrhoz illik.

Másnap hosszú eszmecserét folytattunk Moorcrofttal, aki dühében áldatlan állapotnak nevezte, ami itt van, hogy nincs egy tibeti szótár, egy nyelvtan, és képtelen sűrűbb, szorosabb kapcsolatot teremteni a ladaki vezetőkkel. Elmondta, hogy mikor a király főminiszterénél járt, két tolmács is kellett, hogy szót tudjanak érteni egymással. Az egyik fordította angolból hindusztánira, amit mondott, a másik meg hindusztániból tibetire. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem egyedül azért jött ebbe az országba, hogy lovakat vásároljon, hanem mert a kaland, a veszély is csábította. Hisz nem valami közönséges utazó volt. Egy felfedező, méghozzá az a fajta ember, akit veleszületett vakmerősége arra indít, hogy kockára tegye az életét, és eltüntessen egy fehér foltot a térképről. Fontos beosztása volt az indiai brit lovashadseregben, a méntelep vezetője volt, mint állatorvos, de ez a szakma valahogy nem tudta kielégíteni az ambícióját. Ez vitte rá, hogy 1819 végén útnak eredjen ismeretlen tájak, ismeretlen világok felkutatására. Egyébként az állt a szándékában, hogy folytassa útját Kínai Tur-kesztánon és a Pamir hegységen át Buharába. Drasz községben csak azért állt meg, hogy bevárja Jarkandból visszatérő tolmács-titkárát, Izzet Ullahot, egy kasmíri muzulmánt.

Jarkand nevének hallatára, én, aki épp azért jöttem Pendzsabba, mert nem tudtam odamenni, méltán hittem, hogy a sors most másodjára is segédkezet nyújt felém. A másodperc töredéke alatt villant át az agyamon, hogy ha Moorcroftnak és a vele utazóknak sikerül eljutni oda, akkor velük megyek én is. Nemcsak az lenne az előnye, hogy védve erezném magam, de az is, hogy nem fogy közben a pénzem. De ami ennél is lényegesebb, ez az, hogy kapcsolataikból, melyeket a helyi hatóságokkal létesítenek, én is hasznot húznék, és segítségükkel folytathatom utam a mongol sztyeppék felé.

Az elkövetkező napokban azt latolgattam, hogy mi lenne jobb a számomra. Az már világossá vált, hogy először is későbbre kell halasztanom lahori utazásomat, és nem szabad elszalasztanom a szerencsét, mely az ölembe látszik hullani. Ha Mir Izzet Ullah visszatér Turkesztánból a szükséges engedélyekkel, amelyekért odament, a Moorcroft-expedíció nem késlekedik, hogy még a tél beállta előtt áthaladjon a Karakorum hegységen. Nekem Ladákban kell maradnom, hogy készen álljak az esetleges indulásra, és következésképpen vissza kell térnem Lehbe, ahol az expedíció tagjai, akik szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, találkoznak jd, ahogy megegyeztek benne. Közöltem hát Moorcrofttal és Guthrie-vel, hogy mi a szándékom, és kértem beleegyezésüket, amit nyomban meg is kaptam. Nem kis megkönnyebbülést éreztem, de nem kis örömöt, hogy mégiscsak eljutok Jarkandba, ahogy azt kezdetben terveztem.

Nyugodt, kellemes időszakot töltöttem a Drasz partján ezekben az 1822 július végi napokban. Légvárakat építettem, egész haditervet eszeltem ki, hogyan tovább Mongóliába. Magam előtt láttam, amikor búcsút veszek Moorcrofttól, a barátaitól, és elhagyom Jarkandot, hogy Hotanba menjek, aztán Tun-Huangba, végül pedig Kanszuba, hacsak nem tűnik jobbnak, ha egyszer már ott vagyok Jarkandban, hogy Kasgaron át Turfan, majd Kobdo felé vegyem az utam. Úgy éreztem, közel már a cél, és mihelyt belépek, hála új barátaimnak, a kínai birodalomba, mintegy varázsütésre, a nehézségek is eloszlanak.

Augusztus 7-én felszedtük a sátrakat, és visszaindultunk szolgálókkal, lovakkal, öszvérekkel, valamint a két férfiú megszámlálhatatlan csomagjával, melyek Ázsián át az angol kényelmet biztosították nekik.

Leh, 1822. szeptember 22.

„Ember tervez, Isten végez." Soha szólásmondás nem tűnt semmire találóbbnak, mint arra, ami velünk történt. Augusztus 26-a délutánján nagy feltűnést keltve léptünk be Ladák fővárosába. Végigmentünk a főúton és elhelyezkedtünk abban a tágas hajlékban, melyet a király főminisztere bocsátott a felfedezők rendelkezésére. Megvallom, nagyon megörültem, hogy újra egy tiszta, jól berendezett szobában, egy igazi szobában lehetek, még akkor is, ha őkelme, ez a semmirekellő kasmíri szolgáló elbiggyeszti a száját, hogy továbbra is ezt az ál-fehér-embert kell szolgálnia, aki vagyok az ő szemében. Guthrie, aki jól ismeri ezt a világot, hisz félig ő is indiai, elmagyarázta nekem, hogy a szolgálók itt úgy vélekednek, hogy az ő nimbuszuk is nő, ha gazdájuk feljebb lép a ranglétrán, és ha gazdag, többet lophatnak tőle. De én csak egy szegény flótás vagyok, aki még a társadalmi ranglétra legalsó fokára se bírt felkapaszkodni, márpedig úrnak csak attól kezdve számít valaki.

Négy nappal később egy alig huszonöt éves fiatalember jelent meg az ajtóban, akiről megtudtam, hogy George Trebecknek hívják, és Moorcroft segítőtársa. A Ladák délkeleti részében fekvő Spitiből tért vissza, ahol ku-tatóúton járt. Bemutatkoztunk egymásnak, és széles mosollyal arcán szívélyesen üdvözölt az expedíció tagjai sorában. Moorcroft régi barátjának, egy kalkuttai ügyvédnek a fia, a felfedező mint tehetséges rajzolót és térképészt vette maguk közé. Este odajött beszélgetni hozzám, és egy jó kedélyű, lelkes, szorgalmas, minden irányban nyílt embert ismertem meg benne, aki már most is kész felfedező volt. Megfigyelőképességének és logikus elméjének segítségével a Himalája egyik régióját fésülte át a szó szoros értelmében, ahol gyakorlatilag még soha nejn fordult meg európai. 54

Elmesélte, hogy múlt esztendő június 27-én merényletet kíséreltek meg ellene. Le akarták teríteni hajnali két órakor, egy lövéssel, de szerencsére néhány perccel korában már elhagyta a szobáját. Itt mindenki meg van győződve, hogy inkább Moorcroftot akarták eltenni láb alól, és a gyilkossági kísérlet felbujtói pasmina gyapjúval kereskedő emberek voltak, akik azt hitték, hogy az angol meg akarja törni a monopóliumukat.

Alig tért vissza Trebeck, amikor a csapat egy másik tagjai is befutott, a legfeljebb harmincéves ladaki muzulmán, aki Abdul Latif névre hallgat. Jarkandból jött, ahol Mir Izzet Ulahhal tartózkodott, és mihelyt talált egy karavánt, már indult is vele, meg sem várva a másikat, akinek néhány nap dolga akadt még Turkesztánban. így Abdul Latifra hárult a kínos feladat, hogy közölje Moorcrofttal, a yarkandi hatóságok határozottan megtiltják, hogy a felfedező csoport kínai területre lépjen, de még az egyszerű átutazást sem engedélyezik Fergana felé. Engem ez a hír éppúgy elszomorított, mint útitársaimat, hisz az én csodálatos tervem is füstbe ment az övékével együtt. Lehetetlenné vált, hogy Kelet-Turkesztánon át eljussak Mongóliába. Meg kell változtatnom a tervemet. Persze megmaradhatnék eredeti szándékom mellett, és visszatérek Lahorba a két francia tiszthez. De más gondolatom is támadt az a beszélgetés után, melyet előző este folytattam Abdul Latif-val. Ő folyékonyán beszéli a perzsát, ahogy erről magam is meggyőződhettem. Megtudtam, hogy nemcsak beszéli, de nyelvtanilag is helyesen írja, hála mesterének, egy tanult üzbég embernek, Hodzsa Sah Niasznak, aki történetesen Moorcroft barátja és patrónusa. Mivel Ladákból való, tibeti nyelven is beszél, legalábbis az itt használt dialektust. Nos, mialatt Draszban tartózkodtam Moorcroft mellett, ez többször is hangoztatta, hogy mennyire kívánatos volna, ha egy európai komolyan hozzálátna a tibeti szótár és nyelvtan írásához. Minthogy ismerem a perzsát, és persze Abdul Latif is, talán el tudnám érni, hogy tibeti nyelvleckéket adjon nekem. Most, hogy ezt megemlítettem Moorcroftnak, nyomban előkeresett egyik csomagjából egy „Tibeti ábécé" című hatalmas, latinul írt könyvet, mely 60 évvel ezelőtt jelent meg Rómában, és közölte, hogy ez az egyetlen munka, melyet a tibeti nyelvről és civilizációról valaha is kiadtak Európában. Sietve belenéztem, de inkább csak egy zagyva, homályos mű benyomását keltette bennem, persze ha valóban az egyetlen e tárgyban, akkor nincs más választás.

Az elkövetkező napokban figyelmesen olvasni kezdtem, ami kitűnő latin nyelvtudásomat tekintve nem okozott semmi nehézséget. Bizonyos, hogy sok érdekes megállapításra és adatra bukkanhattam benne egy elképesztően nagy és hasznavehetetlen, tudományos szósz közepén. Most már az én feladatom marad, hogy elválasszam a konkolyt a búzaszemektől, és Megismerkedjek egy nyelv alapelemeivel, melyet meg szeretnék tanulni. De ebből a közel ezer oldalas könyvből soha nem tanulom meg a tibeti beszélt nyelvet. Pedig evvel kell kezdeni.

William Moorcroft Nyugat-Tiberben

Mivel Moorcroft örömmel látná, hogy komolyan veszem biztatását, és nekilátok a tibeti nyelv módszeres tanulásának, segítenie kell benne. Ez először is abban áll majd, hogy hátrahagy engem Trebeckkel Lehben, ahol megvárjuk Ghulam Háider Hánt, és Abdul Latif is ott marad velünk. Trebeck megnyugtatott, hogy utóbbi hajlandó lesz megtanítani anyanyelvén a gyakorlati nyelvre, és persze perzsa nyelven tartja a magyarázatokat. Úgy alakul igazán minden, hogy elérhessem célomat.

Szeptember 10-én érkezett meg Mir Izzet Ullah. Megerősítette, amit Abdul Latiftól tudtunk már, vagyis hogy teljes lehetetlenség áthaladni Kínai Turkesztánon, a Pamir hegységen és Ferganán át Buharába. Most már Moorcroft is belátta, hogy nem szabad tovább makacskodnia. Úgy döntött, hogy lemegy Mir-rel és Guthrie-val Srinagarba, engem meg Trebeckkel és Abdul Latif-val otthagy Lehben, míg megérkezik Szabatuból Ghulam Háider Hán.

Néhány nappal később, mikor Moorcroft javában készült már az útra, odajött még hozzám, és átnyújtott titokzatos arccal egy levelet, hogy nem tudnám-e elolvasni és lefordítani neki. Nem kevésbé lepődtem meg, mikor láttam, hogy egy orosz nyelven és következésképp cirill betűkkel írt levelet tartok a kezemben, amelyet Neszelrode, a cár külügyminisztere intézett Lahor királyához. Régi hagyomány szerint, 1820. január 17. volt a keltezése, mert Oroszország még a Juliánusz naptárt használja. Noha nem tettem fel neki egyetlen kérdést sem, vendéglátóm elmondta, hogy ezt a dokumentumot Mir Izzet Ullah segítségével szerezte, miután a küldött, akire rá volt bízva, hogy adja át Randzsit Singhnek, hirtelen elhunyt a Karakorum hágóban. Én nem is kérdeztem többet, mivel szerepem csak arra szorítkozott, hogy elkészítsem a kért fordítást. Gyorsan megfogalmaztam latinul, mert angolul nem tudtam, és áldottam a napot, mikor a szlavon és a szerb nyelv tanulásába kezdtem. Emlékszem, ez Temesváron volt még, 1819 februárjában, a Bánátban, elindulásom előtt. Úgy gondoltam, hogy átkelve Oroszországon Irkuckig, a szláv nyelv ismerete nélkülözhetetlen lesz a számomra. Zágrábból történt októberi visszatérésem óta soha nem vettem hasznát ezeknek a nyolc hónap alatt szerzett ismereteknek, és nem képzeltem, hogy valaha is szükségem lesz rájuk Nyugat-Himalájában, Lehben, angol felfedezők társaságában. Mindenesetre örültem, hogy valami szolgálatot tehetek annak a személynek, akit úgy tekintettem, mint jótevőmet, noha olyan gyanúm támadt, hogy csak próbára akart tenni ezzel. Hát igen, nem egyszerűen arról volt-e szó, hogy kényszeríteni akart, vallj am be, hogy tudok oroszul, amiről hallgattam eddig? Tudtam, hogy az indiai angolok páni félelemben élnek az oroszoktól, akiknek terjeszkedési politikája Közép-Ázsiában egyszer még szembeállítja őket egymással. Valamiképp nem ezzel árulom-e el magamat, hogy elismerem, megtanultam írni-beszélni az ellenség nyelvén? Moorcroft elég ravasz volt hozzá, hogy ilyen csapdát állítson nekem, de ha meggondolom, ami ezután történt, azt hiszem, nem volt igazam, mikor ezt a hátsó gondolatot tulajdonítottam neki. Azt kell képzelnem, hogy épp ellenkezőleg. Azzal adja figyelemre méltó jelét bizalmának, hogy velem fordíttatja ezt a fontos dokumentumot. Annyi bizonyos, hogy nagyon elégedettnek látszott a munkámmal, és miheztartás végett még hozzátette hogy a ladaki király is kapott egy azonos szövegű levelet. Neki a főminiszter, Csewang Dondup olvasta el. „De hogyan tudta elolvasni?" kérdeztem tőle. Azt felelte rá, hogy az orosz küldött, a levélhozó orosz küldött, egy perzsa zsidó, aki áttért a görög ortodox vallásra, egy bizonyos Mehdi Rafael, maga fordította le hindusztánira. A cár követe, aki urának a nevében beszélt, mindkét esetben azt javasolta a levelek címzettéinek, hogy létesítsenek állandó kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat, és burkoltan értésükre adta, hogy Oroszország kész segíteni suba alatt, de azért kellő nyomatékkal, hogy a hindusztáni félsziget két egyedül szuverén állama megőrizze függetlenségét. „Az ügynek nem lett folytatása", mesélte nekem Moorcroft, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Még nem jött el a döntő szembenállás ideje.

Ez a váratlan közjáték mindenesetre azt mutatta, hogy a jól hangzó földrajztudomány ürügyével mindenüvé elkerülő, Európából jött felfedezők soha nem tévesztik szem elől, hogy egyben kormányaikat is képviselik, mégha ezek nem is bízták meg hivatalosan őket semmilyen politikai misszióval. Moorcroft például állatorvos, és feltehetően azzal a céllal utazik, hogy lovakat vásároljon az indiai hadsereg lóállományának a szaporítására. Amit látok most, ez csak az, hogy jegyzeteket készít, térképeket rajzol, ami nyilván beletartozik a földrajztudomány tanulmányozásába, de ez a tevékenység, amit folytat, már nagyon is túlnő a megengedett határokon. Egyébként Trebeck célzást is tett nekem egy szövetségi szerződésre, melynek tervét állítólag a múlt esztendőben nyújtották át a ladaki kormánynak. A Kelet-indiai Társaság elvetette ezt a szerződést, melyet alighanem korainak tartott még, de önmagában az a tény, hogy egy magánember, aki lovakat jött vásárolni ide, jogot formálhat magának, legalábbis ezt hiszi, effajta tárgyalások folytatására, eléggé mutatja, hogy ezek az angol felfedezők milyen vakmerőek, ha épp hazájuk érdekeinek szolgálatáról van szó.

Nem árt, ha jól az emlékezetembe vésem ezt az egész ügyet, hacsak nem akarom, hogy minden kapu bezáruljon előttem Ázsiában. Szóval nekem semmiképp nem szabad részt vállalnom ilyesféle „földrajztudományi" munkálatokban, melyek útitársaim számára oly természetesek, szükségesek, mint a mindennapi kenyér. Dehát én nem ezért jöttem ezekre a távoli tájakra. Az én egyedüli ambícióm csak az, hogy eljussak, amilyen gyorsan csak tudok, népem bölcsőhelyére.

Szeptember 22-én Moorcroft elindult Guthrie-val és Mir Izzet Ullahhal Srinagar felé. Egy Kasmirban folytatandó másik felfedező utat készítenek elő, és ezen a vidéken szándékozzák tölteni a telet. Én most fejezem be első tibeti nyelvleckémet Abdul Latif irányításával.

Leh, 1822. november 6.

Harminchatodik napja, hogy Abdul Latif barátom a tibeti nyelv rejtelmeibe próbál beavatni, s ezt olyan buzgalommal teszi, mint amilyen engem is eltölt. Meg kell mondanom, elégedett velem. Úgy találja, gyorsan haladok, és jó a kiejtésem is. Ennek én örülök a legjobban, mert a sors igen rövid időt engedélyez nekem. Ráadásul holnaptól kezdve csak magamra számíthatok. Folytathatom az olvasást, az írást, de a beszélt nyelvet nem gyakorolhatom, vagy legalábbis vajmi keveset. Épp csak amíg Kasmir határához érünk. Igaz, a nyelvtanulás technikájában nagy tapasztalatom van már, a tibeti a tizenhatodik nyelv, amelyet el akarok sajátítani. Gyakorlatom van minden szó- és mondatszerkezet megformálásában.

Végül is, amit mostanáig tanultam, nem sokban visz előre. Legfeljebb annyiban, hogy megkönnyítik egy szokatlan nyelvi mechanizmus megértését. Persze előnyömre szolgál, hogy jó az emlékezőtehetségem, megjegyezem a szavakat, és megvan az a képességem, hogy könnyen befogadom egy mondat különféle fordulatait. Gyermekkorom óta, mint valami játékot űzök egy bizonyos szellemi tornát, amely alkalmassá tesz, hogy olyasféle dolgokkal is megbirkózzam, amelyek bonyolultságukkal sokaknak a kedvét szegnék.

Még csak hatéves voltam, amikor anyanyelvemen kívül már románul is beszéltem, kilencévesen lelkesen álltam neki a latinnak. Sem a görög, sem a héber nem ijesztett meg, mikor a nagyenyedi protestáns kollégiumba kerültem. Egyidőben tanultam franciául és németül, amely II. József uralkodása óta kötelező nyelv. Göttingenben egyszerre hat nyelvvel ismerkedtem. Többnyire csak nagyjából, de az arabbal, evvel a nem éppen könnyű nyelvvel már elmélyültebben foglalkoztam. Azóta a perzsát is beszélem, és az üzbég tanulásának is nekifogtam, de el kellett hagynom Buharát, és abbamaradt. A múltam a biztosíték rá, hogy ma is jó úton haladok. Egyedüli problémám, hogy gyorsan kell cselekednem. Nem ragadhatok itt Ladákban örökre. Megígértem Moorcroftnak, hogy egyetlen esztendő alatt befejezem munkámat, melyet tüstént elkezdek, mihelyt visszatértem ide, hogy nekilássak buzgón a feladatnak. Mivel angol tudásom messze nincs olyan fokon, mint amilyen szükséges lenne, inkább egy tibeti-latin szótárt fabrikálok neki, semmint egy tibeti-angolt. Azt mondta rá, hogy mindegy. A fő, hogy minél előbb elkészüljön, mert ez egy alapmunka, mely nagyon hiányzik jelenleg.

(Folytatjuk)