1823-1830
Srinagar (Kasmír), 1823. május 1.
 |
| Normantas Paulius. Csoma Sándor nyomában (fotó) |
Egyébként ez a rettentően brutális éghajlat űzött el minket is Kasmir szelídebb tájaira, hogy ott vészeljük át ezt az időszakot tavasz jöttéig. Nem egyedül vagyunk így ezzel. Mindenki, aki csak teheti, még a legedzettebb ladakiak is, sietve ereszkednek le a szomszédos völgyekbe nyugat és dél felé, hogy mérsékeltebb időjárási viszonyok közt húzzák át a telet. Ebben a hidegben, ahol már egy hónapja minden jéggé dermedt, nehéz elképzelni, mi várna ránk, ha végzetes könnyelműségből továbbra is itt időznénk, Lehben.
Trebeck ragaszkodott hozzá, hogy hátaslovon menjünk, mert errefelé azt tartják, hogy európai uraknak nem való gyalogosan közlekednie. Persze aki azt hiszi, hogy a lovaglás itt valami örömteli passzió, az mélységesen téved. Ladákban az utak állapota olyan, hogy a kényelem, amit a ló jelent, csak közönséges csalétek, mert hamarosan kínos megpróbáltatást jelent. Ősz végén már erős hideg van, és mozdulatlanul ülni a lovon, amely nem tud sem ügetni, sem vágtázni, még csak növeli a kínt. Trebeck már énelőttem rájött erre, és csakhamar le is szállt a lóról, nem törődve, hogy lerombolja ezzel tulajdon tekintélyét, és inkább az állat mellett kutyagolt, hogy felmelegedjen, vagy pontosabb kifejezéssel szólva, hogy ne fagyjon halálra. Az biztos, hogy az éles szikladarabokkal, a görgő kavicsokkal, és a lépteink alatt összeomló homokkal fedett öszvérúton való járás nem kéjutazás, különösképp, ha szélben, kavargó porban, hóban teszi az ember. De mégis jobb, mint az elviselhetetlen rázkódás a lovon, mert ez lefelé, felfelé egyformán küszködik az úttal, és arra kényszeríti az embert, hogy görcsösen akassza a lábát a kengyelbe, és kapaszkodjon meg jól a nyereg-kapába vagy a ló sörényébe, de közbe ne ficánkoljon, egy pillanatra se lanyhuljon a kitartása. Ezért volt, hogy szégyenszemre, fehér ember, úriember létünkre, mégiscsak gyalog tettük meg az út négyötödét, és beértük, hogy fogjuk a kantárt. Az egyedüli előny mindebből csak az volt, hogy nem nekünk kellett cipelni a csomagokat, de hát az enyém amúgy is olyan könnyű, hogy nem sokat nyom a latba.
A kasmiri tájak láttán, melyek most is zöldelltek még, újra felvidámodtunk, és nagy kő esett le a szívünkről, hogy nem kell félnünk a zordon téltől, melynek foglyai vagyunk egy Isten háta mögötti zugban. Csakugyan az utolsó pillanatig attól tartottunk, hogy zárva találjuk a Zodzsi hágót, és félelmünk nem is volt alaptalan, mert az utolsók közt lehettünk, akik áthaladtak rajta. Másnap tudtuk meg, hogy éjszaka hóvihar tombolt. Nagyon itt volt már az ideje, hogy kiláboljunk ebből a szörnyű helyzetből.
November 26-án érkeztünk Srinagarba, és először is egy nagy villa első emeletén helyezkedtünk el, amelyet Diwan Moti Ram, a régió kormányzója bocsátott Moorcroft és expedíciójának a rendelkezésére, Randzsit Singh kifejezett parancsára. Ez a villa a Jhelam folyón átívelő, butikokkal szegélyezett hídtól kissé északabbra található. Kertjét a Bjari Nambal nyugati partja mossa, mely nem is egy tó, hanem inkább a várost átszelő számos csatornának egy kiszélesedett ága. Igen kellemes hely lenne, csak ne volna olyan nedves.
A szobában, ahol laknom kellett, hamar elraktam azt a néhány holmit, melyet a magaménak tudhattam, hogy aztán annál gyorsabban nekilássak a tibeti nyelv tanulásának, persze könyvből, és hangosan ismételgettem az Abdul Latiftól tanult mondatokat, hogy jól az emlékezetembe véssem őket. Listákat készítettem a „Tibeti ábécéskönyvében talált szavakból, anélkül, hogy közben tudtam volna, hová sorolhatom a szószedetet, az élő nyelvbe vagy az irodalmiba, mert a kettő közt igen nagy a különbség, még ha nem is számítjuk a különféle nyelvjárások sajátos fordulatait. Be próbálok hatolni a nyelvtani szabályok működésébe a gyakorlatban, és összehasonlítani ezeket a már ismertekkel, de hát nem jár mindig sikerrel, ettől, úgy érzem, még messze vagyok. Igazat megvallva sokat küszködök evvel a nyelvvel. A kevés lecke, amit kaptam, nem elegendő, hogy egy úgy-ahogy összefüggő képet alkossak ennek a közösségnek a sajátos nyelvi eszközeiről, melyek nem kapcsolódnak semmilyen más kifejezési formákhoz. De mégsem vesztem el a reményt. Moorcroft tudatta velem, hogy Ladakból történt távozása előtt ígéretet kapott a főminisztertől, hogy egy tanult ladaki embert ad mellém, aki megtanít majd a nyelvtani szabályokra, és elmagyarázza sajátosságait. Biztos vagyok hát, hogy nem vesztegetem hiába az időt, ha most ezeknek az előtanulmányoknak szentelem magam.
Öt hónapon át szakadatlan kitartással, egyedül ennek éltem. Bezárkóztam a szobámba, és vendéglátóim tanulmányútjain se vettem részt, sőt még az étkezések idejére se csatlakoztam mindig hozzájuk. Akadt azért így is egy-két fontos kivétel. December 25-én együtt ünnepeltük a Karácsonyt egy csaknem igazi puding körül, melyet a kasmiri szakács készített Trebeck receptje szerint a nem éppen hagyományos hozzávalókkal, amelyeket innen-onnan össze tudott szedni. Február 2-án Ghulam Háider Hán megérkezésének örömére ültünk össze, mikor már nem is vártuk. A bátor afgán holtfáradtan, lesoványodva, szakadt ruhában toppant be, és kezdte mesélni kalandjait, mert amikor Lehben voltunk, már nem tudott időben csatlakozni hozzánk, a Spiti átjárót teljesen elzárta a hó. Két hétig egy kolostorban volt kénytelen meghúzni magát, és csak aztán folytathatta útját. Mikor eljutott végre Lehbe, ott tudta meg, hogy néhány napja elhagytuk már Trebeckkel a helységet. Persze nem akart a tél foglya lenni Ladakban, ezért úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot, és nekivág az útnak, pedig az évszak nagyon előrehaladott volt már. Sikerült is eljutnia Drasz községbe, melyet én is jól ismerek, mert ott találkoztam Moorcrofttal, és együtt töltöttük az időt múlt év júliusában. De kitört a vihar, és tíz napon át ott rostokolt, elzárva a világtól. Lehetetlen volt a kijutás. Egy teljes hónapig kellett várnia, hogy el merjen indulni két teherhordó és öt lapátos kíséretében, akik felszabadították előtte az utat. Persze a mostoha körülmények közt csak igen lassan haladtak, és három napra volt szükségük, hogy elérjék a Zodzsi hágót. Az utazók közül, akik élni kívántak a nem várt szerencsével, és hozzácsatlakoztak, ketten fagyhalált haltak, egy harmadik meg szakadékba zuhant. Szerencsére a hágóról leérve egy kis kunyhóra bukkantak, ahonnét nem hiányzott a tűzifa se. A túlélők átfagyva, kimerültén, kiéhezve megpihenhettek, és ehettek egy harapásnyit. Aztán újra indult az erőltetett menet, egész a Srinagar völgyig. Bár semmi remény nem fűződött már hozzá, Ghulam Háider Hánnak sikerült megmenekülnie. Társaim és én, hurrával fogadjuk, szorongatjuk a kezét, megveregetjük a vállát, és gratulálunk a hőstetthez. A Moorcroft-expedíció most újra teljes. Másnap, mihelyt felébred, Ghulam Háider Hán első kérdése: „Mikor indulunk?" A fáradhatatlan harcosnak, aki szembenézett százszor a halállal, hogy mielőbb csatlakozzon vezéréhez, egyetlen vágya, hogy folytassa a küzdelmet. Kitartásom láttán Moorcroft meg volt győződve róla, hogy bennem talált rá, akit már oly régen szeretett volna megismerni. Kért, hogy látogassam meg első emeleti lakásán, a villa központi részében, hogy közölje, egy szabályos szerződést akar kötni velem, mely szerint ellát pénzzel és ajánlólevelekkel. Egyben levelet intéz Horace H. Wilsonhoz, a Bengáli Ázsia Társaság titkárához, akinek kifejti szándékomat, és arra kéri, hogy küldjön számomra különböző nyelvű, főként latin szótárakat és nyelvtanokat. Megerősítette ígéretét, hogy Ladakba való visszatérésemkor egy tudós láma vesz majd a szárnyai alá, a főminiszter barátja, aki vállalja az oktatásomat. Hála ennek a sok segítségnek, gyors haladást érhetek el, és nagy tempóban szerkeszthetem tibeti szógyűjteményemet, hogy felső-ázsiai utam ne szenvedjen egy évnél nagyobb halasztást. Részemről vállaltam, hogy elvégzem a kért munkát, és befejezésekor átnyújtom neki. Ha eltávozna időközben az élők sorából, úgy közvetlenül az indiai angol kormánynak juttatom el, az egyezségnek megfelelően. Március 24-én írtuk alá.
Öt hetet időztem még Srinagarban, javítgattam, kiigazítgattam a feljegyzéseimet, mintha egy vizsgára készülnék, de nyugtalankodtam egy kicsit, hogy egymagamban kell megbirkóznom egy olyan terület nehézségeivel, mely egyelőre még teljesen idegen a számomra. A tegnapi és mai nap a csomagolással telt el. Most súlyosabb a málhám, mint általában, mert élelemmel, ruhaneművel, lábbelikkel és takarókkal is el vagyok látva, s még könyveket, füzeteket is viszek magammal. Örmény álruhámat a szemétbe dobtam, mert már rongyokban lógott, és új öltözetemet húztam fel, mellyel jószívű vendéglátóm volt szíves megajándékozni, nehogy még szégyent hozzak rá, mikor bemutatkozó látogatást teszek nevében a főminiszternél. Keleti szokás szerint, Mir Izzet Ullahhal még külön is elhalmoztak ajándékokkal a főméltóságú személy számára, akinek ezzel nyerhetem meg valószínűleg a kegyeit. Másnap hajnalban már el is hagyom a villát és rokonszenves lakóit nagy sajnálkozással, ez biztos, de szívemben a reménnyel, hogy új vállalkozásom sikeres lesz.
Leh, 1823. június 16.
Pontosan egy hónapba telt ezúttal, hogy eljussak Lehbe, de ennek agyonterhelt málhásállatom volt az oka, s akkor még Szonamargban is várakoznom kellett néhány napig, hogy áthaladhassak a Zodzsi hágón, mert ez érkezésemkor még járhatatlan volt.
Mihelyt lecihelődtem, máris látogatást tettem Anuar Baba imámnál, hogy átnyújtsam neki protektorom ajánlólevelét. Akkor meghallgatást kértem a főminisztertől, de nem hagytam ki Mohin Alit sem, a brit érdekeket szolgáló kasmiri ügynököt. Látogató körutam során felkerestem Szonam Tendzint is, egy roppant befolyásos nagybirtokost, aki egyszerre volt rokonságban a főminiszterrel, sőt magával a királlyal, és aki Moorcroftot is segítette, és kedvezőnek mutatkozott a közeledés elősegítéséhez angol Indiával.
Hat nappal később, Tsewang Dondup úgyszintén fogadott a királyi palota alatt álló rezidenciáján, az óváros felső részében, méghozzá abban a szobormintákkal díszített, zöldre és tűzpirosra festett, alacsony faragott mennyezetű szobában, ahol Moorcroftot is fogadta 1820. október l-jén, mikor ez az országba érkezett.
Ez a találkozás, még az Anuar Babával, a Mohin Alival vagy a Szonam Tendzinnel folytatott beszélgetéseknél is nagyobb erőpróba elé állított. Tibeti nyelvtudásom még igencsak gyatra. A kiejtésem valószínűleg siralmas, és alighanem irgalmatlanul megszegem a nyelvtani szabályokat. Pedig nem is az az ember, akitől félni kell, mégcsak nem is morcos, inkább olyan egyszerű, udvarias modorú. Az ajándékaimat látható örömmel fogadta, és cserébe több csomag teát adott, amilyet a tibetiek csakúgy vedelnek. Ellátott menlevéllel, és gondjaimra bízott egy levelet, hogy adjam át majd zanglai barátjának Zanszkárban. Elmondta róla, hogy Szangje Puncognak hívják, hogy odaadó híve, de ugyanakkor, tette hozzá, az egész királyság legnagyobb tudósának a hírében áll. Ő ad majd leckéket nekem, melyek felbecsülhetetlen segítséget jelentenek mind a nyelv, mind pedig a tibeti világ civilizációjának a megismeréséhez.
Még hordárt is rendelt mellém, aki hozza a csomagomat és elkísér egészen Zangláig, mely hajói értettem, valami nagyon eldugott hely. Már indultunk is másnap.
Zangla, 1823. július 1.
 |
| Zanglai kolostor |
Ez a zanszkári hegyláncot átszelő út azt az érzést hagyta bennem, hogy igazi hőstettet hajtottam végre. Három hegyvonulaton kellett áthaladnunk, melynek csúcsai 6000 méternél is magasabbra nyúlnak. Egész napi járás után valami holt vidékre érkeztünk, melyen át nem vitt egy nyom, egy ösvény, ahol nem volt egy fa, nem nőtt fű. Köröskörül a teljes kopárság, egy kővé dermedt táj, melyen a legszebb időben is viharos szél söpör végig. Semerre egy menedék, egy lakóház, holmi háziállat, de még a vadállat sem él meg itt, sehol nem tud vizet merni az ember. Éjszaka egy szempillantás alatt zéró alá süllyed a hőmérséklet, és még a völgyek mélyén se található valami védelmet nyújtó hely. Egyedül magunkra számíthattunk a szörnyű hideg, az éhség és szomjúság elleni küzdelemben. Szerencsére útikalauzom gondolt rá, hogy nemcsak eleséget hozzon magával, de még vizet is, meg egy maroknyi rozsét, amelyen nagy kínnal főztünk egy csupor teát, hogy felmelegedjünk. Az első éjszakát ebben a rémes, embertelen, dermesztő kővilágban töltöttük, és elhűlten kérdeztük magunkat, hogy nem fagyunk-e meg hajnalra. Még a legedzettebb emberek se tudják, mitévők legyenek ebben a dantei környezetben, ahol a könyörtelen természet teljhatalmú úr. Kevéssel pitymallat előtt, nem bírva már a rajtam lévő ruha és takaró ellenére a hideget, félelem szorította össze a torkom, és vezetőmet, aki ugyan nem volt idegen erre, nem kisebb nyugtalanság fogta el.
Mihelyt felkelt a nap, nagy sietve útra keltünk, nem is annyira azért, hogy ne vesztegessük az időt, hanem inkább amiatt, hogy átmelegítsük elgémberedett tagjainkat. Ólomsúlyúnak éreztem a lábam.
Le kellett ereszkednünk erről a holdbéli tájról egy kis folyóvölgybe, mely éppolyan csupasz, éppolyan kietlen volt, mint a környező magaslatok, de ahol legalább vizet találtunk. Csakúgy vedeltük a jéghideg italt, és megtöltöttük vele a kulacsokat, aztán átgázoltunk a folyón s az 5200 méter magasban átvezető Serserza hágóig kapaszkodtunk fel kínos lassúsággal azokon a lábficamító omladékokon, sziklák és kövek közt botorkálva a metsző, üvöltő szélben, mely behatol a legvastagabb ruhadarab alá is, hogy az ember csonttá fagy, s a kavargó por megvakítja. Mondani se kell, hogy a következő éjszakák ugyanolyan kínosan teltek, mint az előző, noha viszonylag nem is voltak hosszúak így nyári napforduló idején. Nem sok időbe telt, hogy elfogyjanak sovány tartalékaink, és hamarosan már tüzet se tudtunk gyújtani. Tovább botladoztunk a köveken, holtra fárasztottuk magunkat az irgalmatlan lejtőkön, csúszkáltunk a szédületes magasban futó ösvényeken, dideregtünk és sültünk meg egyszerre. Hiába ígérte vezetőm, hogy nemsokára megérkezünk, nem hittem neki, a havas hegyekkel, sőt jégmezőkkel elzárt látóhatár nekem mást mondott. Pedig nem hazudott. Nyolcadik nap végén megpillantottuk végre a Zanszkár folyó két oldalán emelkedő völgyet. Visszatért fagytól, égető napsütéstől, rémülettől eltorzult arcunkra a remény. Ebben a ritkás levegőben, melytől úgy elgyöngül az ember, hogy alig tudja vonszolni magát, kivételes gyorsasággal haladtunk, testnek-léleknek annyira kellett már, hogy véget érjen ez a kálvária. Huszonharmadikán, hajnal jöttével leereszkedtünk a Zanglába vezető úton, ahová délután vége felé meg is érkeztünk. Készen álltam, hogy munkához lássak.
Zangla községből, melynek házai szétszórtan bújnak meg a sziklák közt, tüstént elindultam felfelé a várba, hogy jelentkezzem a lámánál. Ez türelmesen várt engem, avval a lelki nyugalommal, mely minden buddhista ambíciója. Hosszan, mosoly nélkül méregetett, elolvasta a leveleket, melyeket átnyújtottam neki, aztán megmutatta a cellámat, ahol több hónapig kell majd élnem.
Noha tapasztaltam már az élet nehezebbik oldalát, és egyáltalán nem vagyok igényes, de valahogy különösképp visszataszítónak találtam ezt a szobát. Kicsi volt, alacsony boltozatú, fekete a koromtól, és vajmi kevéssé kényelmes. Főként az nyugtalanított, hogy nem jött be elegendő fény a keskeny ablakon, melyet egy szörnyen piszkos pamutrongy zárt csak el a külvilágtól. Na, de mit számít! Be fogom érni vele, ha egyszer az itt élő emberek se bánkódnak miatta. A tibeti nyelvet jöttem ide tanulmányozni, és nem azért, hogy finnyáskodjak, sem pedig hogy a civilizált ember követelményeivel jöjjek elő itt. Lényeg, hogy fedél legyen a fejem felett, hogy meg tudjam óvni a könyveimet, a kézirataimat egy olyan országban, ahol a szabad ég alatt élni – erről most újra meggyőződhettem – rettentő kín.
Vezetőm másnap visszaindult, miután élelmet meg egyéb szükséges holmit vásárolt magának, és bár a főminiszter megfizette szolgálatait, én is adtam neki némi kis pénzt odaadó segítségének és bátorságának elismeréseképpen. Délelőtt a láma, aki lement a faluba, újra megjelent. Ekkor ismerkedtünk meg egymással tulajdonképpen. Éppoly komolyan, mint az előző nap, ez a szutykos, foltokkal borított, és helyenként szakadt ruhájú, de annyi méltóságot és szelíd áhítatot sugárzó egyházi férfiú egy egész sor kérdést tett fel nekem. A mód, ahogy kifejezte magát, nyomban elárulta, hogy a zanszkári dialektus nem ugyanolyan, mint a Ladákban hallott. A szavak ejtése, nevezetesen a szóvégi hangoké elég élesen különbözik egymástól, hogy ne zavarjon, míg nem szokta meg a fülem. Ezt Szangje Puncog is észrevette, és mielőtt még megjegyezhettem volna neki, átváltott ladaki dialektusra, és elmagyarázta, hogy pontosan ugyanúgy írt szavakat különbözőképpen ejtik egyik vidékről a másikra, a Himalája régiójának igen erős megosztottsága miatt.
Aztán ő is bemutatkozott nekem. Elmondta, hogy a Drukpák nem megreformált rendjéhez tartozik, akik nagy számban élnek a ladaki királyságban, sőt a többséget alkotják. Hogy a zanglai „király" özvegyét vette nőül, mert Zanszkárban két királyság létezik, melyeket az ezek közé beékelődött hóborította völgyek választanak el egymástól. És hogy a buddhista tudomány minden ágára kiterjedő, hosszas tanulmányokat folytatott, beleértve az orvostudományt is. Ezután rám került a sor, hogy beszéljek magamról, s így megtudta tőlem, hogy ki vagyok, főként pedig, hogy azzal a szándékkal jöttem ide, hogy összeállítsam anyanyelvének a szógyűjteményét, vagyishogy egy tibeti szótárt szerkesszek, és betekintést nyerjek abba a civilizációba, melynek ő is egy letéteményese. De a buddhizmusról még említést se tettem, nehogy azt képzelje, hogy át akarok térni az ő vallására. Nem titkoltam azonban, hogy ha megismerem majd a tibeti nyelvet, meg szeretném fejteni ennek a csodálatos vallásnak a titkait, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is szándékomban állna, hogy egyszer én is Buddha tanítványa legyek. Egyébként minden tétovázás nélkül közöltem vele, hogy körülbelül egy esztendőt szánok szótáram megszerkesztésére, amit azzal a tartózkodó méltósággal vett tudomásul, melyet mindig is őriz a hangjában, az arcán, anélkül, hogy elárulná gondolatait.
Egy szolgáló jött, aki az étket készíti nekünk, tüzet rak szárított trágyával, ha úgy hozza a szükség, és mindig melegen tartja az elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen, vajjal főzött, sós teát. Ebben a monostori életben, ebben a mérhetetlen magányban, ami osztályrészül jut itt nekem, nem fogom túlterhelni munkával, mindamellett, hogy nagy hasznomra lesz azért, hisz mentesít a háztartási munkáktól, akkor is, ha ebben az Isten háta mögötti országban a „háztartás" a szó legszűkebb értelmében értendő csak.
A zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszon Leh és Zangla közt, mindennél jobban szembetűnik a régió vigasztalan kopársága, de valahogy mégis azt képzeltem, hogy a Zanszkár folyó völgyében találok majd egy kevéske növényzetet. Hát csalódnom kellett. Ha a tulajdonképpeni Ladák egy esőtlen, terméketlen vidék, akkor Zanszkár még inkább az, de oly mértékben, hogy már szavakat se talál az ember, melyekkel ki tudná fejezni azt a gyötrelmes érzést, ami elfogja ennek a holdbéli csupaszságnak a láttán. Még egy fa sem nő. A talaj csaknem egészében minden növény művelésére alkalmatlan. Halomban a lehullott kövek, a kaotikusán feltorlódó szikladarabok, omló szirtfalak, az áthághatatlan kúpokban végződő, megkövesedett lávához hasonló lavinák árkai mindenfelé. A várból kitekintve, ahol most vagyok, valami tisztán ásványi világ tárul elém, a lent futó nagy erejű, bővizű folyó torlódó hullámai ellenére. Még ebben a nyári időszakban is csak itt-ott vesz ki a szem valami zöld foltot, mely egy farm és az azt környező parányi mezők jelenlétéről tanúskodik. Ez a fölöttébb zord éghajlat miatt egyetlen gabona terem csak meg itt, az árpa, és az is annak a néhány kezdetleges öntözőcsatornának a segítségével, melynek vize enyhíti a szárazságot. A legmeglepőbb, hogy akadnak emberek, akik feljönnek ide lakni, ezek a mostoha körülmények közé, ahol az éghajlat oly kedvezőtlen a mezőgazdaság számára, az állattenyésztésre meg még ennyire sem, és minden reményük csak az lehet, hogy sikerül majd egyik aratástól a másikig túlélni, habár azt is inkább rosszul, mint jól. Zanszkárt már a történelmi idők óta mégis sokan lakják, meséli a láma, sőt a XVII-ik századig önálló királyság volt, és csak ettől kezdve csatolták Ladákhoz. Ami jellemzi még, az a szörnyű elszigeteltség. Magam is tapasztalhattam idejövet, hisz csaknem lehetetlenség eljutni idáig. Szédületes hágókon át lehet csak megközelíteni, melyek közül északnyugaton a legalacsonyabb is olyan magas, mint a Mont Blanc. Délkeleten a Singo hágó 5100 méter, keleten a Robarung ugyanilyen tengerszint feletti magasságot ér el. Északon a Tarki hágó még ennél is magasabb kicsit. Zanszkárról igazán elmondható, hogy valósággal egy természet alkotta börtön, ahonnét a nyári időszakot kivéve nincs szabadulás. És még ekkor is hosszú időbe telik, míg az ember meg tudja közelíteni az alig kivehető ösvényeket követve. Mivel egyetlen fahíd sincs, melyen a málhásállatok át tudnának menni, a legtöbb utazó gyalogosan teszi meg az utat, teherhordók segítségével. Egyedül kötélhidak, jobban mondva ágakból font hidak találhatók, de ezek is ritkák és veszélyesek, így aztán senki nem gondol rá, hogy karbantartsa vagy kijavítsa őket. Zangla mellett is van egy ilyen kissé feljebb, de utána tíz és tíz kilométereket kell megtenni, míg egy másik felbukkan. Ez annál nagyobb akadályt jelent, mivel a Zanszkár folyón még apály idején se lehet átgázolni, és túl sebes a sodra, hogy át lehessen evezni rajta.
A tél, figyelmeztetett rá Szangje Puncog, itt rendkívül kemény, sokkal keményebb, mint Ladákban. Ráadásul igen hosszú, legalább hét hónapig tart, és néha még nyolcig is. A fagytól minden kővé dermed, akár a sarkvidéken. A hólepte hágók járhatatlanok, a folyó pedig gyors folyása ellenére maga is befagy. Bizonyos fokig ez még szerencse, mert olyan szűk és mély völgyszorosokon, ahová más időszakban nem merészkedhet az ember, a befagyott vízen több héten át is el lehet jutni Lehbe.
Kezdem hinni, hogy a főminiszter azt gondolhatta, hogy itt sokkal kevésbé teszem ki magamat fürkésző pillantásoknak, mint bárhol másutt, és semmi nem vonja el a figyelmemet tanulmányaimról. De talán még inkább azért döntött így, mert egész Ladákban nincs még egy olyan tudós tanítómester, mint barátja, a zanglai láma. Valamit mégsem értek. Szangje Puncog azt mesélte nekem, hogy ő a ladaki főorvos, és ebben a minőségében az ő feladata, hogy a királyi család egészsége felett őrködjön. Azt is közölte, hogy a kormányban szintén betölt egy funkciót, nevezetesen ő folytatja a levelezést a Dalai- illetve a Pancsen lámával. De hát mit csinál, mikor a tél foglya Zanszkárban? Tudom persze, hogy Ázsiában semmi nem sürgős, nem számít az idő, de végül is, ha megbetegszik a király, ha a kormány úgy dönt, hogy valamiért a Lassza-i uralkodóhoz fordul, várnak vele, míg újra megnyílnak a hágók? Ahogy írtam már, erre nem hetekig, hanem hónapokig várhatnak, sőt egy fél esztendőnél is többet. Egyébként, ha tanítóm nem Zanglában oktatna a tibeti nyelvre, hanem Lehben, semmi kifogásom nem lenne, mert ez szükség esetén lehetővé tenné neki, hogy ugyanakkor orvosi és betűfestői tehetségét is gyakorolja. Gondolkodásom, mely annyira a logikán alapszik, még nyilván nem igazodott ennek a világnak az észjárásához, ahol most élnem kell.
Másodnapja fészkeltem csak be magam a cellába, mikor jött is már az én lámám, hogy az első leckét adja. Azon nyomban megéreztem, hogy egy széles- és nagyműveltségű, nem akármilyen emberrel van dolgom. Több listányi kifejezést tett le az asztalomra, elmagyarázta az igeragozást, és számos példát hozott fel, hogy megismertessen különös helyesírásukkal. Tisztába jöttem vele, hogy gyakran két, három, sőt négy betű jelöl egyetlenegyet, de épp ez a betűhalom könnyíti meg az egyformán hangzó szavak megkülönböztetését, mint a franciában is. Még a régi, tibeti kiejtésről is tartott nekem órát, a nyelv keletkezéséről, aminek már több mint ezer éve, amikor a ma is használatos ábécét hozta be ide Indiából egy bizonyos Tonmi Szambota, és elmagyarázta, hogy miért különbözik jelenleg úgy egymástól az irodalmi nyelv, amelyen minden hivatalos iratot fogalmaznak, valamint a vallási kézikönyveket írják, és a beszélt nyelv. Mivel természetszerűleg hosszú beszélgetésekre kerül majd sor minden nap köztünk, megegyeztünk, hogy a klasszikus nyelv tanulására szenteljük teljes erőnket, mert ennek a nyelvnek kell összeállítanom a szótárát, és megszerkesztenem a nyelvtanát.
Zangla, 1824. október 20.
Már tizenhat hónapja élek itt Zanglában. Ebben az elszigeteltségben, az eseménytelen napok egyhangúságában, persze, hogy elhanyagolom a naplóírást. Csak ismételgetném magamat.
De két nap múlva indulok már. Nem szeretnék itt tölteni egy második telet. Átvergődöm a Nagy Himaláján, és a déli lejtőn telepszem meg, az sokkal kevésbé hideg. Ezt teszik a módosabb zanszkáriak is, akik megengedhetnek maguknak egy ilyen kikapcsolódást. Szultánpurban, a Kulu fejedelemség fővárosában folytatni tudnám szótárszerkesztői és filológiai kutatásaimat, s elkerülhetem a temérdek szenvedést, melyen át kellett esnem, miután elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam tovább innét. Szangje Puncog megígérte, hogy odajön utánam, ott neki is kellemesebb volna, meg aztán világot is lát egy kicsit. Mindenre szomjas szelleme csak nyer vele, és az én utam is egyengeti ezzel.
Mit is hozott ez az 1823 júliusával induló időszak, mikor közös munkánk kezdetét vette? Hát nem sokat, hacsaknem azt, hogy nagy haladást értem el mind a klasszikus tibeti nyelv, mind pedig az északi buddhizmus megismerésében, melyről azt tartják, hogy „az üdvözülés legfőbb útja".
Nap mint nap roppant kitartással dolgoztam tanítómmal, és viszonylag gyorsan haladtunk a szavak és kifejezések útvesztőjében. Vad energiám még az övét is felülmúlta. A számtalan kérdésre, melyet feltettem neki, nem jutott ideje, hogy olyan részletes válaszokat adjon, amilyeneket hallani szerettem volna. Két másik lámához kellett fordulnia, akik éppoly jártasok voltak a szent doktrínában s a vele kapcsolatos tudományágakban, mint ő. Egyik közülük, Tsultrim Gjaco, valamiféle teológiai doktor, egy egész lajstromot állított össze nekem, amelyből fogalmat alkothatok magamnak azokról a finom nyelvi és gondolati árnyalatokról, melyekkel a magafajta emberek oly avatottan élnek. Nekem persze igen nehéz olvasmánynak ígérkeznek, márpedig nagy hasznomra lesznek, ha majd belekezdek a buddhista szentírás tanulmányozásába. A másik lámát Kundga Csölegnek hívják, aki egy északnyugaton húzódó völgyben a Dzongkul-i monostor apátja. Meglátogattam ez év tavaszának végén, és elbeszélgettünk. Megállapította, hogy igen otthonos vagyok már a beszélt nyelvben, amihez szívből gratulált, sőt meglepetést mutatott, hogy milyen gyorsan eljutottam erre a magas fokra. Ez Szangje Puncog érdeme, mondtam neki, aki csodálatos türelemmel, szelíd megértéssel javítgatta kiejtésem, hangsúlyom, hangszínem, és stílushibáimat. Kundga Csöleg felidézte nekem, hogy a XI. században az ő monostora adott menedéket a híres Naropának, a „hat titkos doktrína" megalkotójának, és hajlott rá, hogy készítsen nekem ő is egy kis kézikönyvet a „gyémántszekérről", a buddhizmus tibeti változatáról. Nem telt bele sok idő, már hozta is egy küldönc.
De az igazi nagy esemény, mely örökre emlékezetembe véste ezt a tizenhat hónapot, valójában a tél volt. Októberben jártunk már, míg sikerült úgy-ahogy hozzászoknom ehhez a klímához. Igaz, nem szenvedtem sokat ezektől a szélsőséges időjárási változásoktól, melyeknek egyik óráról a másikra tanúja az ember Zanszkárban. Itt vagy perzselőn süt a nap, vagy hideg tombol, legalábbis alkonyattói kezdve. Cellámban igazából nem szenvedtem a jeges éjszakáktól, mert ott azért védve voltam kicsit, és takaróim is voltak. De október végétől már egész más volt a helyzet. Abban a hiábavaló reményben, hogy majd átmelegszem, utasítást adtam a szolgálónak, hogy gyújtson tüzet. Pedig ha Zanszkar teljes szárított trágya készletét eltüzeli, akkor se lett volna melegebb. Ez a tüzelőfajta még a tőzegnél is hitványabb, és ráadásul olyan füstöt áraszt, mely hamarosan elviselhetetlen. Mivel kémény nincsen, az egyetlen mód, hogy megszabaduljon az ember a füsttől, ha nyitva hagy ajtót, ablakot. De akkor minek fűt? Ahogy közeledett a tél, egyre inkább fuldokoltam, égtek a szemeim. Már ki se bírtam nyitni őket. Csakúgy tüzelt a torkom. Többször is ki kellett rohannom, hogy lélegezni tudjak, és ne fulladjak meg. Persze ez nem tarthatott így sokáig. Be kellett hunynom a szemem, és csukva kellett tartani a számat, viszont ilyen pozitúrában nem lehet dolgozni. Mi értelme hát, hogy itt maradjak Zanszkárban, ha csak azt érem el vele, hogy megfüstölnek, mint egy sonkát. Mivel a hágók még most se járhatók, nincs más választásom, le kell mondani a tűzrakásról, hisz lehetetlen innét elmenni. Ezt cselekedtem hát. Szangje Puncog szokásos higgadtságával fogadta hősies elhatározásom, egyáltalán nem tiltakozott ellene, még csak megjegyzést se tett rá. Azt hittem, egy-két ruhadarabbal többet ölt magára a szép napok jöttéig. Csodáltam ezt az egykedvűséget, ami arra a közönyre hasonlított, mellyel az igazi Buddha-tanítvány fogadja a Gondviselés akaratát.
Ez időtől tetőtől talpig begöngyöltem magam egy hatalmas birkabőr köpenybe, melynek gyapjas belseje volt, és újra tanulmányaimnak szentelhettem magam. Túlzás lenne azt mondani, hogy most már kényelemben végeztem a munkám, de legalább el tudtam olvasni ezt meg azt a szöveget, míg csak tartott a nappali világosság. írni már lehetetlen volt, mert a tinta befagyott. Tüzet épp annyit raktunk, amennyi szükséges volt a főzéshez. Ez volt különben az egyetlen elfoglaltsága hat hónapon át a szolgálónak, mert az már nem jutott az eszébe, hogy kitakarítsa szánalmas odúnkat, sőt még az se, hogy elmossa az edényeket. A többi időben behúzódott a helyiség leghomályosabb zugába, míg csak nem jött el az evés-ivás ideje. Úgy élte át ezt az egész időszakot, mint egy téli álmát alvó mormota, egyetlen zokszó nélkül, és ránk meresztette méla szemeit, hogy közben nem is látott minket, amint nyelvészeti munkánkba merültünk.
Mivel még egy vajmécsesünk vagy egy kis faggyúgyertyánk sem volt, este beálltával végigheveredtünk a hitvány szőnyegen, és becsavartuk magunkat a ruháinkba, melyek inkább egy halom piszkos rongyra hasonlítottak. Több mint három hónapig éltünk így tél közepén, és még csak ki se tudtunk lépni, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit megnyújtóztassuk. Egyfolytában dideregtünk, és mihelyt lapoztunk egyet a könyvben, utána tüstént elbujtattuk kezünket birkabőr köpönyegünk hosszú ujjába, miközben olyan szövegeken rágtuk át magunkat, melyeket siralmas helyzetünkben ízetlennek, unalmasnak találtam. Istenem, de hideg is volt ez az 1823-24-es tél! A mártíromság minden kínját elszenvedtem. Én, aki azt hittem magamról, hogy az élet viszontagságaival szemben edzett vagyok, mint az acél, a szenvedés legmélyére zuhantam. Volt azért még annyi méltóság bennem, hogy nem mutattam ki, milyen szerencsétlennek érzem magam, és összeszorítottam nemegyszer a fogaimat, az öklömet, hogy ne fakadjak ki ez az embertelen klíma miatt. Pedig nagyon is közel voltam már hozzá, mikor azt látom, hogy Szangje Puncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem attól a rémes piszoktól, melyben fetrengünk. És ezen annál inkább meglepődtem, mivel ez a férfiú, minden szutyok ellenére, amely csak fedte a ruházatát, a humán kultúra egy kimagasló alakja volt, egy jelentős személyiség, egy nagytekintélyű orvos, sőt még a kormánynak is tagja. Hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rossznak.
Úgy május közepe táján jött meg a tavasz, de akkorra már a türelmem is elfogyott. Március elseje óta minden nap csak azt lestem, jön-e már, de minden nap tapasztalnom kellett, hogy éppoly hideg van, mint azelőtt, hogy a szél éppen olyan metsző, hogy a hónak esze ágában sincs elolvadni. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem húzok ki Zanszkárban egy második telet, ha nem is fejezném be a munkám. Mivel szeptembertől kezdve azt éreztem, hogy egy-egy éjszaka már fagy, értésére adtam Szangje Puncognak, hogy tél idejére Kuluba szándékszom menni. Nem tett rá semmilyen megjegyzést, amiből azt értettem ki, hogy szívesen követ oda. Megegyeztünk a közös indulásban, de múlt héten azt közölte velem, hogy egyedül megy oda. Valami személyes ügyet intéz, ami még visszatartja. De ahogy tud, utánam jön.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése