 |
| A Bengál-Ázsiai Társaság kalcuttai háza, a hol Kőrösi Csoma Sándor dolgozott / Vasárnapi Újság/ |
De kénytelen volt visszatérni a munkába, és felajánlotta, hoz néhány könyvet, hogy elűzzem vele az unalmamat, míg Kennedy kapitány visszatér. Egy angol nyelvű Bibliát kértem tőle, melyet hozott is hamarosan.
Egyáltalán nem terveztem, hogy Szabatuba jövök, mert Kuluban szándékoztam megállni télre, azzal, hogy tavasz végén visszamegyek Zanszkárba, és ott fejezem be a munkámat. Már eddig is nagy késésben voltam. A tervbe vett tizenkét hónap helyett tizenhatot töltöttem Zanglában, most meg egy rossz időben jött, váratlan esemény hátráltat a munkámban. Mert úgy volt, hogy lámám csatlakozik hozzám, de megmásította ígéretét, és nem jött el a találkozóra. Tíz hosszú napig vártam, amikor megtudtam, hogy a hó eltorlaszolta a hágókat. Minden reményem szertefoszlott. Mit tegyek, hogy kikeveredjem a kátyúból!? Kuluban nem érdemes tovább maradni. Eszembe jutott, hogy mikor aláírtuk az egyezséget, Moorcroft egy ajánlólevelet nyújtott át nekem a szabatui határállomás főnökéhez, az esetre, ha hozzá fordulnék segítségért, és most úgy döntöttem, hogy jelentkezem nála.
Mialatt e sorokat rovom, előkerült Gerard doktor, akiről most többet is megtudtam. Nevezetesen azt, hogy két fivérével, akik a bengáli kormányhadsereg tisztjei és a közeli helyőrségekben teljesítenek szolgálatot, többször is tanulmányozta már a régió tibeti vagy pontosabban a kínai határ felőli részét. Úgy kíváncsiságból, tudományos érdeklődésből, de alighanem feletteseik biztatására viszonylag sok, fontos megfigyelést igénylő kutatást folytattak a Himalája kisebb országaiban, amelyeknek az angol közigazgatás a Hegyvidéki Államok (Hill States) nevet adta, és amelyek felett az a Kennedy kapitány gyakorolja a hatalmat, akivel azt reméltem, mielőbb találkozhatok. Az idősebb testvér, Alexander, aki neves térképész, az indiai Földtani Szolgálatnál nyert beosztást, és sikeres vállalkozásai közé tartozik az északnyugati régióban végzett számos munkája. A fiatalabb, Patrick aki tüzértiszt, jóval messzebbre terjeszti ki kutatási területét, semmint azt szakmai teendői megkívánnák. Bolondja az utazásnak, főként amely veszéllyel jár, és alkalmat ad valamilyen rekord megdöntésére. Ami őt illeti, akivel most beszéltem, az ásványtanban és a régészetben specializálta magát. Jelentős ásvány-gyűjteménye van, melynek darabjait kutatóútjairól hozta vissza magával, és számos tanulmánya látott napvilágot vagy vár megjelenésre a kalkuttai Ázsiai Társaság folyóiratában. Megvallotta, olyan őszinteséggel, amelyen csak mosolyogni tudtam, hogy sokkal érdekesebbnek találja a Himalája völgyeinek és a tavak összetételének a tanulmányozását, mint a katonák bajait kezelni. „Vasegészségesek", jelentette ki, mint aki kedvét vesztette már, „nincs ezeknek szüksége rám". És valóban keménykötésű fickók voltak ezek a nepáli gurkák, igazi hegyilakók, akiket nem ijeszt a legnehezebb munka se, és rendkívül ellenállók, hacsak nem kényszerítik őket lemenni azokra a mocsári lázzal fertőzött lapályokra, ahol aztán hamarosan elpusztulnak. Mivel nemigen akad betege, Gerard doktor azzal üti el az időt, abban leli örömét, hogy régészeti kutatóutakra megy, és néprajzi felfedezéseket tesz. És ha kénytelen a helyén maradni, akkor sem él rosszul, amit, ahogy hírlett, Kennedy kapitánynak köszönhet. Szóval elégedett a sorsával, és nem sajnálja, hogy elhagyta a ködös Albiont ezért a kis földi Paradicsomért, ami Szabatu, ha hinni lehet.
Talán csak úgy ízelítőül elvezetett a látogatóknak fenntartott szobába, és tapsolt egyet a szolgálóknak, akik tüstént ott termettek, hogy rendelkezésemre álljanak, míg csak kell. Ez a szoba a hozzátartozó mellékhelyiségekkel, a stílbútorokkal, a metszetekkel a falon, a szőnyegekkel, a mosdóval, benne a szép porcelán mosdótállal és a polcokkal, valóban biztosították mindazt a kényelmet, mellyel Őfensége alattvalói úgy szeretik körülvenni magukat, bárhol is legyenek ezen a kerek földön. Olyan mély az ellentét avval a nyomorúságos környezettel ott Zanszkárban, ahol eddig éltem, hogy már egyenesen feszélyez. Én, aki gyerekkorom óta mindig csak szegénységet láttam magam körül, túlontúl szépnek találom ezt a nagy fényűzést, ezt a csúszó-mászó szolgahadat pedig, amely minden szíre-szóra a földig hajol, teljesen fölöslegesnek. Ma sincs nagyobb poggyászom a szokásosnál, nem számítva persze a könyveimet meg a jegyzetfüzeteimet. Az a velem született egyszerűség teljes lemondássá változott együttélésem során a tibetiekkel. Esténként nem kevesebb, mint három turbános szolga a legmélyebb meghajlással hozza ezüsttálcán a vacsorámat. Már-már heves tiltakozásba törtem ki, hogy én nem igénylek ilyen ceremóniát, de részben vendéglátóm iránti tiszteletből, akinek jóindulatához igazán semmi kétség nem fért, részben azért is, mert nem kenyerem a botrány, lenyeltem amit mondani akartam. Dehát úgy sem értették volna. Vagy nem kötelező-e, hogy egy rangos úr afféle nagyúri allűröket vegyen fel, hogy fényűző életet folytasson, és minél komplikáltabbá tegye az életét, hogy ezzel is kimutassa alantasainak, mivel is jár, ha valaki az úri kaszthoz tartozik. Sápadt arcom tüstént elárulja, hogy szahib vagyok, márpedig itt az a regula, hogy fehér ember csak úr lehet, szegényes külsőm, kopott öltözetem, lábbelim, amilyet már csak én viselek, kizsírosodott, fénylő kalapom mit se számít. Azt a személyt kell megjátszanom, akinek tartanak, hacsak nem óhajtom, hogy bolondnak nézzenek. Ezért kóstoltam bele azokba az ételekbe is, melyeket Gerard doktor szolgáltatott fel nekem, az összezagyvált szószokba, a különleges fűszerekbe, és úgy éreztem, hogy az én torkomon inkább csúsznak le a híg kotyvalékok, melyekkel az az utálatos, zanglai szolgáló etetett, mint ezek a nábobhoz illő étkek. Annyira megszoktam már a puritán életmódot, hogy nem is nyomaszt. Engem inkább a bőség zavar, mert ez mintha kihívás lenne önmagam ellen. De végtére is nincs jogom viszolyogni ettől a bemutatkozásnak szánt angolos vacsorától. Otrombaságnak vennék. Legalább most belakok torkig, ami nem gyakran esik meg velem.
Szabatu (Himalája) 1824. november 22.
Ma reggel nem fűlt a fogam a tojásokból, szalonnából és savanykás dzsemekből álló angol reggelihez, és szívesebben vettem kézbe Ézsajás Könyvét, ezt az erkölcsnemesítő olvasmányt, mikor egyik szolgálóm csaknem földre borulva jelenti alig érthető angolsággal, hogy a „mélyen tisztelt Kinidi kapitány" jövetelét délre jelezték. Nem fűztem hozzá semmit, egy ilyen rátarti úrnak, akinek néznek itt engem is, nem való másért szólni neki, csak ha valami parancsot ad, és félretettem a lélekemelő olvasmányt, hogy gondolkodjak rajta, mit mondok majd ennek a titokzatos katonának, aki igazán nem magas rendfokozata ellenére alkirályként kormányoz egy akkora területet, mint az Erdélyi Fejedelemség. Vajon hogy viselkedtem volna, ha egy nap Erdély kormányzója előtt kell megjelennem? Önmagában egy ilyen találkozás gondolatára is alighanem remegni kezdenék. Itt épp ellenkezőleg, valamiképp megnyugvással vettem tudomásul. Egy velem egyenrangú emberrel találkozom ebben az országban, ahol az Európától elválasztó távolság elmossa a különbségeket. De mégis, miféle ember lehet ez a kapitány, akinek a neve már három napja nem megy ki a fejemből?
Nem soká kellett várnom. Dél se volt még, mikor hallottam már a lovak prüszkölését. Láttam szobám ablakából, amint a katonák díszsorfalat állnak és fegyverrel tisztelegnek. Egy elegáns, feszesen rásimuló tüzértiszti egyenruhába préselt európai férfit pillantottam meg, aki szárnysegédeitől körülvéve megállt előttük, és lovaglópálcájával a kezében osztogatta parancsait azon a nyers, rideg hangon, amely nélkülözhetetlen, ahogy ez tudvalevő, a fegyelem megszilárdításához a hadseregben. Kitaláltam, hogy ez Kennedy. Bejelentkeztem hát hozzá előírásosan. Nyomban fogadott is, és egy bizonyos hidegséget éreztem a hangjában, amit bizalmatlanságának tulajdonítottam. Már tájékozva volt az érkezésemről, de hamarjában nem tudta, mit mondjon.
Mi a csudát keres itt, ebben a távoli, indiai angol helyőrségben az osztrák császár egy alattvalója? Azt hittem, kisegítettem zavarából, mikor elmondtam neki, hogy erdélyi magyar vagyok, pontosabban székely. De butaság volt elmondanom. Kennedy nyilván mit sem tudott a magyarokról, Erdélynek meg még a hírét se hallotta. A székelyekről jobb lett volna, ha nem is teszek említést. Magyarázatképpen átnyújtottam neki Moorcroft ajánlólevelét. Ez a levél, melyet oly keservesen lehetett csak elolvasni felfedező barátom macskakaparással írt sorai miatt, nem érte el azt a hatást, amire számítottam. Homlokáról nem tűntek el a ráncok. Olyan benyomásom támadt, hogy Moorcroft bonyolult magyarázatai, melyeket jónak látott megtenni, még gyanakvóbbá tették. De nem szólt, csak visszaküldött a szobámba, és megígérte, hogy gondolkodik majd. Igazából nagyon elcsodálkoztam. Én azt képzeltem, hogy Moorcroft neve minden kaput megnyit Indiában. Végtelen naivságomban feltételeztem már, hogy mindenfelé kalapot emelnek nekem, hogy harsonaszóval fogadnak, és megtisztelve érzik magukat, hogy volt szerencséjük megismerni, és készek kielégíteni minden szeszélyem. Ehelyett most visszaküldenek a szobámba, ahol folytatom a Biblia olvasását, és várom ott, hogy esetleg kiutasítanak. A legjobbnak találtam még, ha megőrzőm a hidegvérem, ha én is azt a tipikusan angol flegmát mutatom, amit Kennedy jónak látott felvenni ezzel a nem kívánatos idegennel szemben, aki csak megzavarja a nyugalmát. Visszatértem hát a szobámba, és belemerültem szent olvasmányomba. Hogy jobban átérezzem a földi dolgok hiábavalóságát, újra belefogtam a Prédikátor Könyvének olvasásába. Es, hozzá se igen nyúltam a finomabb-nál-finomabb étkekhez, melyeket nagy ceremóniával és néma hajlongás közben hoztak ki szolgálóim, majd végetérni nem akaró hajlongás közben távoztak. Ha jól magamba nézek, nyugtalanságot éreztem. Hiába próbáltam bebeszélni magamnak, hogy hamarosan rendbe jön minden, és még elnézést is kérnek, hogy nem ismerték tüstént fel bennem angol India nagy barátját, mert én csak az lehetek. Azon főtt a fejem, hogy mit jelenthet ez a tartózkodás, amit mutat ez a Kennedy. Meg szerettem volna kérdezni Gerard doktort, de eltűnt.
Szabatu, 1825. január 28.
Mikor ideérkeztem három hónapja, nem gondoltam még, hogy ilyen sokáig nem tudom meg, hogy mit döntöttek rólam. Moorcroft levele nem ért semmit. Az a szimpátia, amit első látásra tanúsított irántam Gerard doktor, az sem járt nagyobb haszonnal. Kennedy kapitány ez év január 20-ig várt vele, hogy változtasson magatartásán. Ezen a napon a korábbinál sokkal barátságosabb arccal jött hozzám, és közölte a kormányzó, Lord Amherst kérését, hogy írjak egy részletes beszámolót eddigi tevékenységemről, valamint jövőbeli terveimről. Más szóval kifejezve arra kért, hogy készítsek egy életrajzfélét. Igyekeztem eleget tenni a felszólításnak, amennyire csak futotta tehetségemből, és ma reggel átnyújtottam vendéglátómnak a húsz pontban megfogalmazott dokumentumomat, hogy kielégítsem az indiai angol hatóságok kíváncsiságát. Nem ment ugyan túl könnyen, mert angol tudásom még nagyon döcög, de büszkeségből nem kértem senkinek sem a segítségét, még Gerardét se. Szótárt vagy nyelvtankönyvet ugyancsak nem óhajtottam kérni, most is az a kissé túlzott büszkeség gátolt meg benne, ami már annyi bajt hozott rám.
Ebben az önmagamról készült jelentésfélében megpróbáltam minden lényegeset belevenni azok számára, akiknek majd a kezébe kerül, és kerültem a kétségtelenül fölösleges részleteket, melyek csak elnehezítenek egy ilyenfajta szöveget, és egyáltalán nem gyakorolnak kedvező hatást azokra a hivatalnokokra, akikhez szólnak. Ezért nem is említettem a születésem dátumát, sem pedig a nagyenyedi Bethlen kollégiumban végzett tanulmányaimat. Nélkülözhetetlennek tartottam viszont, hogy szenteljek néhány sort annak is, hogy mit jelent székelynek lenni, hiszen székely származásom, és az a tény, hogy az Erdélyi Fejedelemség szülöttje vagyok, magyarázzák, hogy itt keresem az őshazát Ázsiában, ahonnét távoli elődeink, a hun törzsek elindultak valaha. Természetesen kitértem rá, hogy milyen szoros kapcsolatokat fűztem mostanáig az angol világgal. így emlékeztettem arra is, hogy fiatalon a hannoveri hercegségbe küldtek, a göttingeni egyetemre, melyet az angol király és hannoveri választófejedelem alapított, és ösztöndíjamat az angol protestánsok nagylelkűségének köszönhettem. Felidéztem Miszter Claudius-James Rich, a bagdadi angol helytartó nevét is, akihez átutazásom alkalmával egy latin nyelvű levelet intéztem, és akinek a magántitkára, Bellino úr, nyújtott segítséget hozzá, hogy folytathassam utamat Perzsia felé. Külön kihangsúlyoztam, milyen szívélyes és nagylelkű fogadtatásban részesített a két Willock testvér Teheránban, és nem felejtettem d többször is hangot adni annak, hogy én is protestáns vagyok, akárcsak Őfensége alattvalói. A két francia tisztről már haboztam szólni, akikkel Afganisztánban találkoztam, és együtt mentünk egész a lahori kapukig, mivel jól tudtam, milyen hosszú, véres háborúk és ádáz vetélkedés állították szembe egymással Napóleon bukásáig a franciákat az angolokkal. De végül is arra jutottam, hogy okosabb, ha nem rejtem véka alá ezt a találkozást, hisz félnem kellett, hogy később még a szememre vethetik, hogy nem vallottam be idejében. Valahogy az az előérzetem, hogy a hírszerző szervek itt nagyon éberek, már csak azért is, hogy információkat gyűjtsenek az esetleges orosz, francia vagy más üzelmekről. Amennyiben az életrajzomat vizsgáló személyekben bizalmatlanságot keltek, és többet is meg akarnak tudni rólam, nem lehetetlen, hogy hamarosan fülükbe jut a híre, hogy együtt utaztam Allard és Ventura ezredesekkel. Ki tudja, milyen következményei lesznek? Nem valami titkos ügynököt látnak-e majd nyomban bennem, akit avval a céllal küldtek Indiába, hogy Franciaországnak kémkedjen? Bizonyos, hogy ez a két úr szakított a kormányával, de nem biztos, hogy az angol informátoroknak erről tudomásuk van. Mindenesetre butaság lenne részemről, ha nem tennék említést róluk, amikor nekem nincs az égvilágon semmi titkolni valóm.
Hosszan beszéltem William Moorcrofttal való tisztára véletlen találkozásomról, és jeleztem, hogy ez alkalommal született meg a gondolata, hogy álljak meg egy időre a Himalájában egy tibeti szótár szerkesztése céljából. Elengedhetetlennek láttam kihangúlyozni, hogy milyen szoros kapcsolatokat szőttem a felfedezővel, s ennek köszönhetően már az ő ajánlólevelével jelentkeztem az angol-indiai határon. Remélem, hogy a neve kedvezőbb hatással lesz a kalkuttai adminisztráció tagjaira, semmint Geradra és Kennedyre, de ismerve, hogy ennyi kellemetlensége adódott Moorcroftnak a Főkormányzóság épp e hivatalnokaival, kérdem, hogy jól okoskodtam-e. Végső soron nem könnyű feladat úgy megfogalmazni egy ilyesfajta iratot, hogy az valami védőbeszédnek tűnjék, de ugyanakkor ne lógjon ki belőle a lóláb. Azt hiszem, diplomatikus voltam, anélkül hogy elhallgattam volna a dolgot vagy hazudtam volna. Egyébiránt a Gondviselésre bízom magam. A legnagyobb tisztességgel jártam el mindenben, amit pedig meg szeretnék valósítani a jövőben, arról csak ugyanezt mondhatom. Senki nem tehet szemrehányást, hogy tudatosan rászedtem.
Szabatu, 1825. június 4.
Ha elgondolom, hogy múlt év november 26-án érkeztem ide, és arra számítottam, hogy legfeljebb néhány napot töltök majd itt, düh fog el, hogy hetek, hogy hónapok óta vagy már fél esztendeje folyton azon meditálok, hogy mit határoznak felőlem. Január 28-ig, amíg csak nem adtam át Kennedynek az életrajzomat, azt kellett ereznem, hogy úgy kezelnek, mint afféle foglyot, akinek meghagyják részben a szabadságát, mert a szavát adta, hogy nem szökik meg. Tény, hogy igen jól szállásoltak el, szolgálókat adtak mellém, és ráadásul még ezüsttálcákon, finom porcelán tálakon rakják elém az ételt, nekem, aki úgy fest, mint egy kóbor aszkéta szerzetes a középkorban, de ez a káprázatos fényűzés se tudott port hinteni a szemembe, hogy ne lássam, milyen gyanúba keveredtem itt. Kezdetben azt hittem, hogy holmi francia kémnek néznek az Allardhoz és Venturához fűződő viszonyom miatt. De majd elhűltem a meglepetéstől, mikor Gerard egy elejtett szavából véletlenül megtudtam, hogy azt hiszik, az oroszok zsoldjában állok. Nagyon bántott ez a feltételezés, annyira váratlanul ért. Vajon miféle bizarr agyban születhetett meg ez a gondolat? Én egy magyar hazafi vagyok, és egyetlen vágyam, hogy szerencsétlen hazámat szolgáljam, és reménybeli felfedezéseivel járuljak hozzá nemzeti öntudatra ébredésünk széles mozgalmához, és újjászületéséhez, mely már kezdetét is vette. Szolgálni akarom Magyarországot, egyedül őt akarom szolgálni. Oly távol áll tőlem, hogy egy idegen hatalom zsoldosa legyek, hogy még osztráknak is viszolyogva mondom magam, pedig ez a valóság, Ferenc császár Magyarország királya, Erdély fejedelme és még a székelyek grófja is. Mit keresnék én, Uram Isten, az orosz cárok oldalán?
Január 28. után már érződött Kennedy kapitányon a jelentésem jótékony hatása. Többször is eljött hozzám, és aggódva kérdezte, nem szenvedek-e valamiben hiányt, és arra buzdított, hogy legyek türelmes, mert mindenjóra fordul, de a távolságok hatalmasak, és az összeköttetés igen rossz a fővárossal. Egy nap hosszan kitért rá, hogy milyen kétségbeejtően lassú a posta, mely Delhiből indul, és a Jamuna, majd a Gangesz folyását követi ezer és ezer kilométeren át. Kiéreztem belőle, hogy meg szeretne nyugtatni, és kivívtam a becsülését, hacsaknem elértem, hogy a barátságába fogadott. Megkönnyebbülést éreztem, noha tisztában voltam vele, hogy a végső szó nem őtőle függ.
Tény különben, hogy most sokkal szívélyesebb velem. Eltűnt róla az a flegmaság, melyet tüntetőén felvett magára első találkozásunkkor, az a kissé lekezelő hidegség, mellyel azt hitte, beszélnie kell. Persze funkciójával együtt jár, hogy óvatos, sőt bizalmatlan legyen az olyanokkal, akik minden bejelentés nélkül állítanak be hozzá. De hogyne ért volna hideg tusként engem ez a fölöttébb tartózkodó fogadtatás, mikor nekem azt mondták, hogy Moorcroft puszta nevének hallatára a legmerevebb angol is leszáll a magas lóról. Mint maradéktalanul kötelességtudó hivatalnok és fegyelmezett katona, megvárta, hogy mit dönt rólam Őkegyelmessége a Főkormányzó, és csak ezután mutatott barátságot irántam. Hónap elején kapta meg hivatali felettesétől, Charles B. Elliot úrtól, a Delhi-i helytartótól a határozatot, mely múlt március 25-i hatállyal kimondja, hogy Lord Amherst van szíves beleegyezését adni itt maradásomhoz, és méltóztatik érdeklődést mutatni filológiai tevékenységem iránt. Tüstént hívatott is a műtárgyakkal ékesített keleti szalonba, ahol irodáját is berendezte, hogy mosolyra húzódó szájjal adja tudtomra a jó hírt. E perctől fogva már nem éreztem magam fogolynak, akinek csak azért hagytak némi szabadságot, mert tudták, hogy nem fut el, lehulltak az álarcok, még egy erőteljes kézszorítással is jutalmazott, az elsővel hat hónap óta, mintegy értésemre adva vele, hogy mennyire örült volna, ha erre már korábban sor kerül. Biztosított róla, hogy benne mindig segítő barátra lelek, aki kész mindennel ellátni, amire csak szükségem lesz nagy feladatom teljesítéséhez. Aztán felolvasta a rólam hozott határozatot, és hozzátette, majd megkapom a másolatát. így tudtam meg, hogy nyomatékosan felkérnek, térjek vissza a ladaki királyságba, ahonnét jöttem, hogy folytassam nyelvészeti tanulmányaimat, melyek végzéséhez Őkegyelmessége van szíves megajánlani nekem ötven rúpiát kitevő havidíjat, és lehetővé tenni ezzel, hogy mentes legyek anyagi gondoktól, valamint hogy helyben vásárolhassam meg a munkához nélkülözhetetlen kéziratokat és falenyomatokat. Bevallom, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor ráébredtem, hogy nemcsak nem távolítottak el innét, mint orosz kémet, hanem ellenkezőleg, rájöttek az angol-indiai hatóságok, hogy milyen hasznosak lehetnek még nekik készülő műveim egy nap. Most hát kegyeikbe fogadtak, és nyeregbe segítettek, hogy úgy mondjam. Álmodni se tudnék szebbet.
Másnap megkaptam az ígért másolatot, és mondatról mondatra elolvastam ezt a becses dokumentumot, mely anélkül, hogy kértem volna, az indiai angol Főkormányzóság egy fizetéses alkalmazottjává léptetett elő. Lord Amherst átvette William Moorcroft szerepét. Folytathatom a munkát, és befejezhetem nyugodt lelkiismerettel, feltéve, ha Szangje Puncog továbbra is hajlandó rá, hogy rám pazarolja tudását.
Nyugtalankodtam is emiatt. Az én lámám nem adott többé életjelt magáról. A hágók már újra járhatók voltak mindenütt, de neki nem akarózott jönni vagy küldeni egy levelet. Nem tudtam semmit, hogy mi történt, amióta megegyeztünk benne, hogy Szultanpurban találkozunk. Most meg arról értesítenek új főnökeim, hogy a lehető leggyorsabban vissza kell térnem a zanszkári magaslatokra, hogy folytassam félbeszakadt tanulmányaimat. Igazat szólva csak örülnöm kellett volna, hiszen ezért jöttem Szabatuba. De a néhány hónap alatt, melyet itt töltöttem és vártam a döntést, mely most megérkezett, sokat gondolkodtam. Végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a láma szándékosan hagyott elmenni, hisz jól tudta, hogy nem jön utánam. Az, hogy elintéznivalói miatt Zanglában kell maradnia, amint mondta nekem, csak afféle kegyes hazugság volt, és azt célozta, hogy eltitkoljon valami titokzatos üzelmet. De mifélét? Nem egyszerűen arról van-e szó, hogy meg akart szabadulni tőlem, mivel hosszas tartózkodásom egy zanszkári várban felkeltette az egyházi körök gyanúját, a királyi kormány félelmét vagy valamelyik idegen ország tiltakozását váltotta ki éppen? Nem tudtam, és alighanem soha nem tudom meg. De mégis arra jutottam, hogy valakinek rá kellett vennie Szangje Puncogot, hogy egy ilyen nem mindennapi magatartást tanúsítson velem szemben, ami homlokegyenest ellenkezett avval az emberrel, akit megismertem benne. Elvégre nem szabad megfeledkeznem róla, hogy én vagyok az első fehérbőrű személy, aki nem csupán a ladaki királyságban töltött el hosszabb időt, de Zanszkárnak ezen a félreeső vidékén, ahol soha nem fordult meg európai előttem, és nagyon is félő, hogy még sokáig nem fog, ha majd egyszer továbbmegyek innét.
Hogy betartsam a bürokratikus formaságokat, amikre Kennedy kapitány, azt hiszem, nem akármennyire fütyül a maga részéről, levelet intéztem hozzá, melyben értesítem, hogy kézhez kaptam Lord Amherst legmagasabbrendű döntését tartalmazó irat másolatát, amit ezúton is köszönök. Valójában ez csak ürügy volt, hogy elindulásom előtt még kifejtsem neki a tibeti tudomány terén végzendő kutatómunkám valamennyi kérdését. írás közben magam is meglepődtem, hogy milyen bő lére eresztem mondanivalóimat. Ugy két-három oldalt terveztem. Mire aláírtam, negyvenkettő lett belőle! Igazán sajnálom, hogy egy ilyen nyilvánvalóan unalmas olvasmánnyal traktálom, mely valószínűleg telis-tele van stílus-és helyesírási hibákkal, de inkább csak saját használatra szántam, sem-minthogy elküldjem a címzettnek, mert valami olyan célom volt, hogy kidolgozzam az egyes munkapontokat. Végül is beszámolok új munkaadómnak, hogy hol tartok, miben haladtam előre, mi van még hátra, milyen problémákat vet ez fel, nevezetesen, hogy mennyire tartom szükségesnek a tibeti buddhizmus szentírásának kimerítő tanulmányozását, hogy számba vegyek minden szót, bevett kifejezést, minden sajátos szófordulatot. Felmérem ennek az aprólékos munkának a nagyságát és főként azt kérdem magamtól, vajon hány hónapomba kerül majd, és most döbbenek rá, mikor írom e sorokat, hogy két éve és két hónapja kezdtem bele a tibeti nyelv tanulásába.
Június 6-án, két nap múlva indulok. Minden készen áll, hogy másodszor is megtegyem az utat Zanszkárba. Kennedy segítsége értékes volt. Ebben az időszakban, amikor a mezei munkák mindenkit a földekre szólítanak, szó se lehetett volna hogy parasztokat kerítsek, ahogy ez szokás, akik majd viszik a csomagjaimat. Egy földnélküli, tehát kötöttség nélküli öregembert toborzott nekem. A szép Padma névre hallgatott, ami „lótuszt" jelent. Ő kísér el végig az úton, és hozza a csomagjaim egy részét. Csakugyan több holmim van a szokásosnál, mert hozom a könyveimet és a füzeteimet is. Ezenfelül Kennedy elhalmozott egy csomó élelemmel. Még egy puskát is akart adni – egy katona ezt nem hagyhatja ki – de nem fogadtam el, fölöslegesnek és provokálónak találtam a békés tibeti néppel szemben.
Ami a Zanglába vezető útvonalat illeti, két egyforma hosszúságú is számba jött. A Mandi-n és Kulu-n át vezető, amelyeket jövet is választottam, volt az egyik. A másik a magasan fekvő Szatledzs völgyön és Spitin át. Utóbbi azzal az előnnyel jár, hogy angol India egyetlen helyén halad keresztül, ahol a tibeti buddhista szentírás teljes gyűjteménye megtalálható, a Kanam-i kolostorban, Kinawarban, mely Bishawar fejedelemség felvidéke, ahol tibeti nyelvet beszélő buddhisták élnek, szemben a hindu Bishawarral. Nagy tehát a csábítás, hogy előbb Kanamba menjek, és felmérjem, mit tudnék ott csinálni adott esetben. Ha majd az útelágazáshoz érek, végleg eldöntőm, hogy a két lehetőség közül melyiket választom.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése