 |
| Phuktal, kolostor |
Nincs otthon jelenleg. Úgy hallottam, máshol intézi az „ügyeit", de azt nem sikerült megtudnom, hogy mik azok az ügyek. Netán azt kell érteni alatta, hogy kereskedik valamivel, hogy vesz vagy elad, például, pasmina kecskegyapjút, amiből a kasmírsálakat csinálják? Ez kicsit meglepőnek tűnhet azok után, amiket az imént mondtam róla, hogy mennyire nem érdekli a pénz, mennyire nem kenyere a fényűzés. Vagy elment beszedni a földjeiért járó bérleti díjat? De hisz erre megvan nyilván a külön embere. Vagy orvosi tanács miatt hívták? Mert ha ez a helyzet, akkor inkább azért, hogy kiűzze valakiből az ördögöt, vagy mint csillagjóst, mint kuruzslót, hisz itt még a létezéséről se tudnak orvostudománynak. Beteghez inkább egy szerzetest hívnak. Jobban hisznek az imádságokban, a szertartásos hókusz-pókuszokban, mint a kanalas orvosságok vagy a pirulák hatásában. Igaz, hogy Szangje Puncog szerzetes is, de azt kell gondolnom, hogy túlontúl nagy tudású ember és túlontúl nyílt szellem ahhoz, hogy éppoly legyen, mint a többi szerzetes. Nem könnyű elképzelni, amint litániát mond a haldokló ágyánál, hogy rázza a csengőt és a csörgődobot. Ha mégis így van, ez csak azért, mert papi hivatása ezt írja elő, de mert én soha nem láttam ilyen mágikus műveletek közben, rendkívül nehezen tudnám azonosítani ebben a szerepben. Meg kell mondani, hogy a tizenhat hónap alatt, melyet együtt töltöttünk Zanglában, soha nem imádkozott előttem, se nem mutatott ilyen szándékot. Láma is csak azért lett belőle, mert ha ebben az országban tanulni akar valaki, és ki akar lépni az átlag életmódból, az csak ezt az utat választhatja. Tibeti földön egyedül a szerzetes tanulhat, egyedül ő adhatja át magát a tudós munka örömének. Persze ez még nem jelenti, hogy minden szerzetes tudós ember, ettől messze áll, csupán azt, hogy minden tudós vörös darócruhát visel.
Arról amit itt állítok, megkapó bizonyítékot szereztem utazásom során. Kanamba érkezve Kennedy ajánlósoraival jelentkeztem a monostor apátjánál. Udvariasan fogadott, de mikor elmondtam neki, hogy szeretnék találni itt egy szerzetest, aki helyettesíteni tudná Szangje Puncogot, vagyis beavatna a nyelv, az irodalom, a tibeti civilizáció minden titkába, az apát kénytelen volt bevallani nekem, hogy őmaga is a legnagyobb nehézséggel tudja kibetűzni a szent szövegeket, és egyetlen szerzetes sincs, aki az első sornál többet tudna elolvasni belőlük. Mindegyik ismer egy bizonyos számú szöveget, melyet fiatalon fejből megtanult, és igen jól el tud mondani, de ennél már meg is áll a tudománya. Érteni ugyan nem értik őket, ám ennek a sajnálatos hiányosságnak nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget. Ismerik a szertartást, a liturgikus kifejezéseket, jól verik a dobot, fújják a trombitát, jól rázzák a csöngettyűt és a kettős dordzsét, ahogy a sok évszázados szertartásrend előírja. Hát nem több ez, mint amennyit szükséges tudnia egy átlag szerzetesnek, akinek „tudománya" oly végtelenül nagynak tűnik az analfabéta tömeg szemében?
Az apát úgy vallotta meg nekem ezt a nagyfokú tehetetlenséget, mint a legtermészetesebb dolgot a világon. Ami viszont már nem tűnt ilyen természetesnek előtte, ez az én nagy elszánásom volt, hogy fehér ember létemre tibeti tudóssá akarok átvedleni. Micsoda csillapíthatatlan éhség kerített hatalmába, hogy versenyre merjek kelni mesteremmel, akit oly nagy tisztelet övez, ezzel a páratlanul nagy tudományú, ezzel a mérhetetlen bölcsességet és tudást felhalmozó férfiúval, Szangje Puncoggal? Éreztem, hogy lelke mélyén helyteleníti ezt az oly sajnálatos nagyravágyást, mintha a legcsekélyebb lehetőség volna rá, hogy elérjek akárcsak a bokájáig, neki, aki annyi csodálatos dolog tudója. Nem is erősködtem, nem igyekeztem meggyőzni beszélgetőtársamat, hogy milyen szenvedélyes érdeklődés tölt el, hogy lépésről lépésre behatoljak ennek a jóformán ismeretlen világnak a titkaiba, ahol el tudtam fogadtatni magamat. Elindulás előtt sikerült mégis elérnem, hogy az apát szíveskedett megmutatni a háromszázhuszonöt kötetből álló gyűjteményt, amely az egész buddhista szentírást magába foglalja. Először láttam életemben őket. Gondosan begöngyölve egy nagyon élénk selyemszövetbe, mindegyik külön helyet kapott egy nagyjából négyszögletű rekeszben, a főtemplom bal oldali fala mentén, a Buddha oltárral szemben. Nem nehéz volt felfedezni, hogy még soha senki nem nyitotta ki őket, mintha az, hogy lehúzzák róluk a selyemköntöst, vendéglátóm szemében egyenlő lett volna azzal, hogy megbecstelenítik őket, erőszakot követnek el rajtuk. Mert nem azért vannak ott, hogy olvassák, gondolta nyilván az egyházi férfiú, hanem, hogy csodatévő talizmánként szolgáljanak, melyek üdvös hatást gyakorolnak az egész monostorra, minden lakójára. De ezt a hatást puszta jelenlétükkel érték el, nem pedig bölcs tanításaikkal. Az áldások, melyekkel Tashilhumpóból való elhozataluk óta Őszentsége, a Pancsen láma elhalmozta, valami mennyei értékkel ruházta fel őket, s az áhítatos tisztelet, mellyel adóztak neki, kifejeződött abban is, hogy még kinyitni is vonakodtak. Ki merne elkövetni ilyen szentségtörést, hogy megáll tekintete a magasztos szövegen? Ezt véltem kiolvasni az apát szeméből, és vad vágy fogott el, hogy azt feleljem: „Én!" De mégis visszatartottam magam, hogy ne hagyjak benne rossz emléket látogatásomról, és azt gondoltam, hátha visszajövök még ide egy nap, hisz itt remélhetem csak, hogy maradéktalanul megismerem a tibeti buddhizmus szent olvasmányait.
Hosszú, nehéz volt az út Szabatutól idáig, pedig nyáron tettem. Kennedy és Gerard levelei nem értek el olyan hatást a Bishawar-i maharadzsa hivatalos közegei előtt, mint amilyenre számítottam. Egyáltalán nem törték magukat, hogy a segítségemre legyenek, egyik a másikra hárította a felelősséget saját hanyagságáért. Akiknek nem újdonság, hogy főurakkal, maharadzsákkal és nagyhírű lámákkal találkoznak, azok fényes körülmények közt, lovászok, szakácsok, testőrök, titkárok, ernyővivők, böllérek és légyhajtók kíséretében teszik meg az utazást, és lenézik ezt a szegényes módját, amilyen az enyém is. Miféle fehér ember lehet az, aki gyalogszerrel rója az utakat, és egyedül az öreg Padma megy vele? Az én poggyászomat könyvekkel és füzetekkel együtt se méltatják figyelemre. Csak egy bizonyos számú szolgán és igavonó állaton túl kelti fel érdeklődésüket egy utas. És miközben földig hajolva biztosítottak irántam érzett legmélyebb tiszteletükről, a legcsekélyebb mértékben se honorálták protektoraim ajánlóleveleit, és fütyültek rá, hogy szót emelek miatta. így aztán hatvanhét napba került az út, melyet elvben a felénél is rövidebb idő alatt kellett volna megtennem, és augusztus 12-én, mikor Tethába érkeztem, már beállt a hideg. A parasztok begyűjtik sietve a termést, félve, hogy az első fagyok felperzselik. Mondanom se kell, mennyire sajnálom, hogy annyi hónapot elvesztegettem, és meg se tudom mondani, mennyire tartok ettől a második téltől, melyet valószínűleg hasonlóan embertelen körülmények közt kell eltöltenem, mint az 1823-24-est. Most több meleg öltözetet, cipőt és takarót hoztam magammal, hogy elviselhetőbbé tegyem ezt a rettenetes telet, de lehet-e hathatósan védekezni az állandóan zéró alatti hőmérséklet ellen, amely januárban negyven fok alá süllyed?
Phuktal, 1825. november 10.
Ma kell érkeznie Szangje Puncognak Tethából, hogy folytassa velem szótárszerkesztői és nyelvtanírói munkámat, melyet pontosan egy esztendeje hagytam abba. Nem akarok újra szót ejteni arról a keserű érzésről, ami 1824 novemberétől, Zanglából való távozásom óta eltölt, ha eszembe jut, hogy egy teljes évet elpazaroltam abban a reményben, hogy elkerülhetem az itt uralkodó rettenetes éghajlatot. De ha jól meggondolom, jobb lett volna, ha itt maradok a sok fizikai és lelki szenvedés ellenére, amit Zanszkárban a tél szükségképpen jelent az én primitív és nagyon szűkös körülményeim közt. Mire volt jó elmenni innét múlt évben, ha tizenkét hónap elteltével ide jövök vissza, és ugyanazzal a kínos helyzettel, ugyanazzal a végletes időjárással, ugyanazzal a bezártsággal, kegyetlenül hideg nappalokkal és éjszakákkal, rémisztő egyhangúsággal kell szembenéznem?
Negyvenhárom napon át vártam, hogy majdcsak megérkezik a láma. Végül is azt hittem már, hogy nem is jön vissza, annál is inkább, mert senki nem tudta megmondani nekem, hová szólították ezek az állítólagos „ügyek", melyeket intéz, ahogy hallottam. Amikor szeptember 26-án felbukkant végre, igencsak meglepettnek látszott, hogy nála talál. Nyilván nem várt és láthatóan nem örült, hogy ott lát. Ez csak megerősített benne, hogy 1824-ben azért nem jött utánam Szultanpurba, mert meg akart szabadulni egy terhessé vált tanítványtól, persze az is lehet, hogy felsőbb utasításra vagy valami rejtélyes intrika miatt. De most úgy tűnt, hogy szokásos higgadtságával beletörődik egy nem kívánt helyzetbe. Még kevesebbet beszélt, mint azelőtt, és nem adott magyarázatot, én meg nem akartam zavarba hozni, s nem tettem semmiféle célzást az egészre. Kutya fülét se ért volna, ha számon kérem tőle ezt a fura eljárást, hiszen végül is nem tartozik számot adni semmiről nekem. Ebben az olasz komédiára emlékeztető zűrzavaros helyzetben, én vagyok leginkább zsénben. Úgy tűnik, mintha én akaszkodtam volna erre a szegény tanárra, és tettem volna ki a különféle szemrehányásoknak, vagy hogy kereken megvádolják, amikor legfőbb vágyam az volt, amiért Kanamba jöttem, hogy találjak valakit a helyében, és megkíméljem az effajta problémáktól. Sajnos azt látom, hogy gyakorlatilag pótolhatatlan az egész Nyugat-Himalája-i régióban, mert rajta kívül senki nincs itt, aki tökéletesen ismeri a tibeti civilizáció valahány aspektusát. Ezt meg is mondtam neki, és ő minden álszemérem nélkül nagyokat bólintott rá. Úgy ahogy volt közöltem vele, hogy távollétében egy fikarcnyit se haladtam előre, és nem lustaságból vagy a kellő érdeklődés hiányában, hanem azért, mert az ő tudománya nélkül képtelen vagyok értelmezni a az újabb tibeti kifejezéseket, melyekkel lépten-nyomon találkozom olvasmányaimban. Mivel jelenleg nem létezik semmiféle szógyűjteménye vagy szótára a klasszikus tibeti nyelvnek, egyetlen általam ismert más nyelvvel sem tudok összehasonlítást tenni. Szóval munkám folytatásához annyira nélkülözhetetlennek érzem a segítségét, hogy úgy döntöttem, inkább elszenvedem újra a tél minden kínját, semmint karba tett kézzel üljek a kellemes, langyos levegőjű Szabatuban. De neki annyira nem volt az ínyére, hogy folytassa velem a tanulást, hogy valósággal viaskodnunk kellett több menetben. Nyilván azt hitte már, hogy soha nem látjuk viszont egymást, és megértettem, hogy jelenlétem nem kívánatos Ladákban. A körülmények mégis arra kényszerítettek, hogy visszatérjek. Néhány napig hímezett-hámozott még, míg megegyeztünk végül, hogy összeülünk és folytatjuk a munkát. De azért értésemre adta, hogy elintézni való „ügyei" miatt, melyekről nem kíván beszélni, képtelen máris elkezdeni, igaz, megígérte, hogy november 10-re visszajön, s így mára várom. Nem tudom, miért nem akarta, hogy Zanglában telepedjünk meg, amely az ő faluja. Mindenesetre biztosított róla, hogy sokkal jobb lesz Phuktalban, ahol szintén rendelkezésre áll egy cella. Mivel engem semmi nem kötött különösképp Zanglához, sőt igen rossz emlékeket hagyott bennem, nem volt kifogásom ellene, hogy Phuktalban szálljak meg helyette. Szeptember utolsó napjaitól már ott laktam, és vártam az én lámámat.
Phuktal a leglátványosabb monostor Ladákban. A szó legszorosabb értelmében a függőleges szirtfalba kapaszkodik egy lenyűgöző, fenségesen szép tájon. Egy csodatévő forrás és egy nagy, természetes barlang szomszédságában húzza meg magát, ahol bizonyos szertartásokat is végeznek. A hatalmas sziklafal kitüremléseiben az egyenetlenül feldarabolt kövekből kialakított cellák úgy festenek, mint a madárfészkek. Amikor a különös konstrukció látóközelébe értem, egy pillanatra megálltam. Több percen át rátapadt messziről a szemem, ahogy egy csillagot vizsgál az ember az éjszakai égen. Mintha egy valószínűtlen alakzatot látnék, egy képzeletbeli kastélyt valami tündérmeséből. Ahogy egyre közelebb megyek, úgy erősödik mindjobban ez az álomszerű benyomás, minthacsak egy csalóka délibáb űzné velem játékát. Oda kellett érnem egész a szirtfal lábához, ahol már a romos csörtenek sora áll, melyeket már kikezdett az idő vasfoga és az esők simára gyalultak, hogy az álom valósággá váljék. Sziklák- és kavicshalmok közt kapaszkodtam fel az odavezető úton, még a Zangláénál is holdbélibb környezetben. A föld kicsúszott a lábam alól, a cipőm megtelt homokkal, fújtattam és erőlködtem, mint a hágókban, és hamarosan elém tárult egy omladozó vagy helyenként már leomlott építmények leírhatatlanul kaotikus képe, mely nem volt más, mint közelről a monostor. Az előbbi fenséges látvány afféle nyomorúságos, ferdére sikerült és a legteljesebb összevisszaságban kibújó hitvány kunyhókká változott, melyek közt egy ide-oda kanyargó, keskeny, hol meg még keskenyebb öszvérút vezetett, amennyi helyet ezek a szabálytalan építmények meghagytak neki. Nagy kövekkel girbe-gurbán kirakott és csak ügyes-bajosán járható lépcsők keresztezték több helyen. A kapus barát, aki elém jött, megmutatta tanítómesterem celláját, egy parányi viskót a meredély szélén, mintha csak dacolni akarna az egyensúly törvényével, és amely tüstént azt a benyomást keltette bennem, hogy rögvest a mélybe hull. Éppolyan kicsi és szutykos volt, mint a zanglai. Az égvilágon semmit nem nyertem a cserével, ellentétben avval, amit reméltem. A világítás se jobb, mert az ablakot még szűkebbre szabták. A földet még egy rossz, szakadt szőnyeg se takarja, amilyen Zanglában volt nekünk. Bútor semmi, épp csak egy nagy, rozsdás szög, hogy ráakasszam a tarisznyámat. A mennyezet olyan rozzant, hogy közelesen a fejünkre szakadhat. A repedéseket betapasztottam földdel összegyúrt rongydarabokkal, de az ajtót hiába próbáltam kiegyenesíteni, mert azon át változatlanul bejön a léghuzat. Ezután üdvözölni mentem az apátot, egy tanulatlan férfiút, aki soha nem olvasta a szent szövegek egy sorát se, melyekből minden áldott nap egész fejezeteket olvas fel anélkül, hogy értené, amit mond. Szutykos, férges, és meglehetősen tudatában fontosságának, de azért végtelen tisztelet tölti el Szangje Puncog, a nagytudományú férfiú iránt, úgyhogy készséggel mellénk ad egy tíz év körüli, fiatalka barátot, aki majd főzi nekünk a teát, és gondunkat viseli, míg csak itt maradunk. Hogy miben áll majd ez a „gondviselés", azt nem tudom már. Ugyan mit csinálhat az ember egy ilyen hitvány, koromtól fekete cellában, mikor még egy valamiféle seprője sincs? Mivel többnyire még tüzet se lehet gyújtani a füst miatt, a kiszolgálás csak az ételek elkészítésére szorítkozik, melyek az év háromszázhatvanöt napjában á tatár teából és a campa nevű, pirított árpalisztből készült, nehezen emészthető, nyúlós tésztából állnak. A hozzánk beosztott fiatal barát remélhetőleg jobban kihasználja majd a szabadidejét, mint zanglai szolgálónk.
Alig írom le ezeket a sorokat, amikor parányi odúnk aprócska ajtajában megjelenik egy lámának öltözött gyerek vézna alakja. Ő volt az a fiatal barát, akit az apát ígért nekem. Egy mosolygós, virgonc észjárásúnak látszó, huncut pillantású ifjú ember, akinek borotvált kobakja valami csinál-tan egyházi jelleget adott. Egy nálánál sokkal termetesebb személyre szabott, vörös színű ruhát viselt, melyen a föld minden piszka ott éktelenkedett. Azt gondolta, térdre kell borulnia előttem, mint az apát előtt is tette, megmondta nevét, és arra kért mindjárt, hogy megnézhesse az „edényt", amelyből majd eszem. Megértettem, hogy nagyon komolyan akarja megjátszani a rábízott szerepet, és valóban, mihelyt túl voltunk a bemutatkozásokon, egy igazán nem rossz vajas teát főzött. Nem mulasztottam el, hogy ne dicsérjem meg érte, mert biztatni akartam, hogy tartson ki ezen a példás úton, melyet követni kíván, hogy valóban odaadással szolgáljon. És mert ennyire kimutatta jó szándékát, azt javasoltam, hogy kerítsen vala-honnét egy seprűt, és vigye el legalább a szemetet ebből az odúból, ahol egy álló esztendeig kell élnem, és ahol bizonyára nem takarítottak, amióta csak megvan. Ennekutána megkerestem a barátot, aki az apát utasítására végigvezet majd a monostoron. Már várt rám, mikor rábukkantam cellájának a küszöbén ülve, kezén rózsafüzérrel, miközben érthetetlen varázsigéket mormolt.
Ez már nem volt olyan tudatlan, mint a többiek. Tudta, hogy Phuktál a XIV. század végefelé épült, hogy oda telepítsék le Csongkapának, a tibeti szerzetesi élet megújítójának első zanszkári tanítványait, és aki a Gelugpa rend megalapítója, melyet a köznép minden sértő szándék nélkül „a sár-gasüvegesek"-nek hív. Felmásztunk a keskeny, tekergő lépcsőn, míg csak eljutottunk a szent barlangba, amely körül ez a fantasztikus épület elhelyezkedik. Egy csörten is áll benne, de az a soha ki nem apadó forrás is ott bugyog, melyet a hagyomány csodatévőnek hisz, akkor egy óriás halom tüzelő, meg különféle személyes holmik, melyeket a barátok raktak oda, hogy megóvják a patkányoktól, és egy sor agyagszobor is található még, kalauzom szerint zsíros agyaggal összegyúrt emberi hamvak. Ez az ószeresek raktárára hasonlító tarka együttes fölött kis szövetdarabkák hívják fel magukra a figyelmet, mindegyikére egy ima szövegét nyomtatták, és melyeket a hívők egy campa golyócskával a barlang mennyezetére ragasztottak. Innen mentünk a védőszentek templomába. Ez a sziklafalhoz támaszkodik a barlang nyugati részében, amely a monostor legmagasabb szintjén helyezkedik el. Ügy léptünk be, mintha egy alagútba tettük volna a lábunkat, mert ez a nagyon hosszú terem olyan sötét, hogy csak óvatosan megy előre az ember. A végén bukkannak fel a már említett védőszentek szobrai, melyeket föntről fényzuhatag világít meg. Ez a megvilágítás egy annyira misztikus, szinte már természetfölötti légkört teremt, hogy óhatatlanul megütődik rajta a látogató. Elég gyakran itt tartják az istentiszteleteket, ahol a barátok búgó hangja a radongok, a hatalmas, két méternél is hosszabb, tébai rézkürtök vészes harsonájával keveredik, hogy még a leginkább kételkedő hívő is megborzong tőle, és a tizenegy „haragvó" istenség fantasztikus látványa, akik mintha dühödten ráznák valahány fejüket és valahány karjukat a vajjal táplált lámpák imbolygó fényénél, félelemmel tölti el. Ezeket a bonyolult nevű és még bonyolultabb funkciókkal bíró isteneket tartják a templom őrzőinek. Most, hogy már hozzászokott a szemem a félhomályhoz, számtalan tankát, selyem vászonra festett szentképet veszek ki a falon, melyeken groteszk szörnyek járják pokoli táncukat. E rituális jelenetek tartozékai a maszkok és a fegyverek, melyek fehér selyemsálakkal, a katagokkal egészítik ki ennek a kísérteties kastélynak a díszleteit. Most itt kiszolgálnak engem, aki puritán kálvinista nevelésben részesültem, és a protestáns vallás csupasz, hideg templomaihoz húz inkább a szívem.
Kísérőm a könyvtárba vitt, ahol meg se lepett már, hogy egyetlen olvasót se találtam, hiszen a legtöbb szerzetes nem tud olvasni. Nagy kár különben, mert a régi kéziratok egész kincsestára áll ott egymás hegyén-hátán nemzedékek óta, pedig jobb sorsot érdemelnének. A fedelükön szürkéllő vastag porréteg ékesszólóan bizonyítja, hogy soha senki nem érzett kíváncsiságot, hogy kinyissa és tanulmányozza őket, vagy legalábbis ezt vagy azt merítsen belőlük. Most hogy, hála Lord Amherstnek, rendelkezem némi pénzzel, igyekszem megvásárolni néhányat, főként amelyek hasznosnak bizonyulnak kutatásaimhoz. Azért evvel megvárom Szangje Puncogot, és felvetem neki a gondolatot, hogy adja kölcsön ezeket.
Közvetlenül a barlang bejárata mellett egy nagy gyűléstermet vájtak ki a porhanyós sziklában a gyülekezet tagjai számára, ahol nyáron mintegy nyolcvan, télen pedig ötvennél is kevesebb barát gyűl össze imára, vagy hogy megvitassák a monostor dolgait. Noha ez nem templom, a terem végén felállítottak egy oltárt színes kis szobrokkal, fejükön a Gelugpa rend sárga süvegével. Még különösebbnek tűnik nekem a Dalai láma szobra a terem közepén, mikor Tibet uralkodója soha nem tette be Zanszkárba a lábát. Igaz, ez a trón tisztán jelképes. Azt jelképezi, hogy a monostorbeli szerzetesek erkölcsi vezetőjüknek ismerik el. A keleti falnál három lámát ábrázoló szobrot veszek észre. Ahogy kísérőm elmondja, ezek hárman alapították Phuktált, vagy pontosabban ők voltak a barlang első lakói, és ittak a szent forrás vizéből, úgy hat évszázada. Igazat szólva semmit nem tudnak róluk. Könnyen lehet, hogy csak a szobrász fantáziájában éltek, aki megformálta őket. Mivel a védőszentek templomában oly sok tanka borítja a falat, hogy egymást takarják kicsit, valami sűrű, sárgás por rakódott le rájuk, és elveszi hajdani csillogásukat. Látom, hogy a tető-teraszt póznák tartják, fatörzsek, és a talajt padló fedi, ami rendkívül ritka errefelé, ahol egy fa sem bújik ki a földből. Kísérőm hangsúlyozta, hogy a monostor építésekor maguk a lámák mentek értük Ladákba, mert a széltől védett, legmélyebb völgyekben megteremnek. Mivel utak nincsenek, és így igavonó állatokat se lehet igénybe venni, szilárd hidak híján gerendákat fektetett le roppant erőfeszítéssel egy-egy csapat barát, akik egymást váltva, több mint két hétig szállították a hágókon át. Ugyanez áll a padló céljára szolgáló deszkákra is. Minden barát három deszkával egyensúlyozva a vállán mászott fel 4000 méter tengerszint feletti magasságba, hogy egy-egy tizenhat napos oda-vissza úttal vigyék a monostorba. Itt a fának nagy értéke van, mellyel igen takarékosan bánnak, és akkor is csak ott alkalmazzák, ahol nélkülözhetetlen. Mindenütt máshol csak puszta követ és vályogot. Természetesen gondolni se lehet rá, hogy a fát elégessék, hogy tüzelőnek használják, a zanszkáriak szemében ez olyan lenne, mintha arany válna a tűz martalékává.
Mikor visszatértem a látogatásról, olyan metsző szél fújt, és úgy csípett a hideg, hogy sietve bújtam be sötét, szegényes kis odúmba. Már ott várt rám, arcán széles mosollyal a szolgálóm, az a fiatalka barát. Távollétemben kisöpörte, rendbe tette a szobát, már ahogy rendbe lehet tenni egy ilyesfajta odút. Miközben jól megérdemelt dicséretét zengtem, megragadta az ételmelegítőt, hogy elkészítse a vacsorámat. Ez a derék fiatalember, aki valószínűleg csak azért került ide, hogy megszabadítsa családját egy éhes szájtól, és akit a sajátos tibeti szokások csaknem biztos, hogy egész életére félig-meddig szolgaságra ítélnek a mindenről lemondó ember vörös kámzsájában. Oh, de szánalmas, hogy nem végezhet valami hasznosabb és számára előnyösebb munkát ebben a jégsivatagban, ahol az ember minden energiája elvész, és minden reménynek vége!
Kevéssel azután, hogy elhelyezkedtem, egy levelet írtam Kennedy kapitánynak, hogy tájékoztassam utamról, és hogy miben egyeztünk meg Szangje Puncoggal, amint ígértem is neki. Ezt az alkalmat használtam fel, hogy kifejezzem hálámat az indiai angol hatóságoknak, amiért szíveskedtek megállapítani egy havidíjat nekem, melynek köszönhetően megszabadultam az anyagi gondoktól vagy legalábbis biztonságban erezhetem magam, hogy nem fogok éhen halni. Igaz, azt már nem vallottam be, hogy a járandóságomat megosztom tanítómesteremmel, hogy kitartásra ösztönözzem, kedvet csináljak neki a tanításhoz. Méltányosnak látom, hogy lámám, akinek elvesztegetem ily módon az idejét, részesüljön a nekem juttatott előnyökből, még akkor is, ha vagyoni állapota megkíméli hónap végén a problémáktól, melyek engem nem kíméltek meg mostanáig.
ígéretéhez híven, Szangje Puncog meg is érkezett már vagy egy órája. Letette batyuját a szobában, és az apáthoz ment. Holnap munkához láthatunk. Dicsértessék érte az Úr!
Phuktal, 1826. november 11.
Épp egy esztendeje, hogy 1825. november 11-én, mihelyt hajnalodni kezdett, elkezdtem tanítómesteremmel a munkát. Valami feszélyezettséget éreztünk mindketten. Az újrakezdés velejárója, hogy a régi megszokások elvesznek, s a mindennapi ismétlődésekben újak jönnek. Nos, egy évig ültem karba font kézzel, mert minden segítség nélkül képtelen voltam haladásra. De a láma is kizökkent a közös kerékvágásból, több nap kellett, hogy újra egymáshoz szokjunk és közös erőfeszítéssel dolgozzunk.
Mint Zanglában is, csak a legszükségesebb esetben gyújtottunk tüzet, azt is azért, hogy megfőzzük a teánkat, a sós teát. Más időben a juhbőr suba, és a sokféle takaró alatt dideregtünk, de még a kezünket se mostuk meg, és szívtuk azt az áporodott levegőt, melyet az ajtón, ablakon bejövő léghuzat lehűtött anélkül, hogy tisztított volna rajta valamicskét. Szolgálónk, a fiatal barát kifogyhatatlan volt ötletekben, nem riadt vissza a kezdeményezéstől. Száraz fűcsomókat hozott észrevétlenül a barlangból, melyek nem füstölnek úgy, mint a szárított trágya, és szerzett egy úgynevezett vajas lámpát, s persze a táplálásához szükséges zsiradékot is, amelytől, igaz, még orrfacsaróbbá vált ennek a börtöncellának beillő odúnak a levegője. Főként arra volt gondja, hogy duplára vegye az ablakot szigetelő pamutszövetet, éjszakára meg az egész ablaknyílást eltömje szalmával. Egy szép napon látom reggel, hogy jön valahonnét egy felcsavart, ócska szőnyeggel a hóna alatt. De még egy rongyokban lógó öltözetet is „megmentett az enyészettől", melyet egy barát tett le valahol, hogy még avval is betakarja a földet. De tagadhatatlan igyekezete ellenére, hogy elviselhetőbbé tegye az életet, a tél éppolyan kegyetlen volt hozzánk, mint Zanglában, és csak azért törődtem bele, hogy én is magamévá tegyem lámám nem mindennapi képességét, ahogy minden zokszó nélkül tűri a szenvedést. Úgy éreztem, nekem éppoly közönyösnek kell lennem a fájdalommal szemben, mint amilyen ő is, különben gyávának tűnnék a szemében. De Isten a tanúm, hogy milyen rémesen hosszú volt az idő ezekben a téli hónapokban. Pedig Phuktal egy sokkal nagyobb monostor, mint a zanglai vár. Ezért itt soha nem áll meg teljesen az élet, még a legnagyobb hidegben sem. Miközben összeolvastuk a szövegeket, melyekről lámám gondos elemzést adott, dobpergést hallottunk a közelből, harsogó kürtöket, valami tompa duruzsolást, ahogy mormolják az imákat, a sípcsontból készített trombiták süvöltését, a barátok érces hangját. Nos, ebből tudtuk már, hogy megy tovább az élet körülöttünk, míg Zanglában úgy éreztem, mintha egy sírban feküdnék, hogy élve eltemettek.
Tavasz kezdetén ünnepeltük az Újévet, helyi kifejezéssel a Losart. A környék lakói nagy számban jönnek, hogy az apát áldást osszon nekik. Ez, mint a Dalai láma, végighúz fejükön valamiféle tollbokrétát, miközben varázs-igéket vagy ennek vélt szavakat mond, melyek üdvözítő hatást gyakorolnak rájuk, bő termést ígérnek, és virágzó életet biztosítanak, amilyet elképzelni is nehéz ezen a tájon. Még álarcos táncokat is lejt egy-egy láma, és valósággal belakmároznak almás lepénnyel, süteményekkel. Ezzel szemben mindennemű részegítő ital fogyasztása szigorúan tilos a monostor területén. Akik ki akarják használni az alkalmat, hogy leigyák magukat árpapálinkával, a csang-gal, azoknak vissza kell mennie a völgybe, ahol egy teljes napon át az alkoholnak élhetnek, és vedelik a csang-ot. Ezeknek a szegény embereknek nincs más szórakozásuk egész éven át, így az Újév egy vidám ünnep ezekben a jeges régiókban, hisz már a tavasz közeli visszatérését jelzi.
Sajnos, nekem tanítómesterem közeli távozását is jelezte. Egy szép napon közölte velem, hogy el kell búcsúznia tőlem egy időre, de nem adott bővebb felvilágosítást róla. Mivel a hágók zárva voltak, és a Zanszkár folyó befagyott vizén már lehetetlen átkelni, arra a következtetésre jutottam, hogy nem lesz távol sokáig, mert végül is nem léphet túl a völgy szűkre szabott határán. De mégsem vált be a számításom. Tizenöt napig nem láttam. Mikor visszatért, sietve közölte, hogy újra el kell mennie egy vagy több alkalommal még. Persze nem tiltakoztam, de azért sajnáltam, hogy többször is magamra hagy, amikor neki adtam havi járandóságom felét, hogy jobban magamhoz kössem. Ha kiönteném neki a szívem, alighanem azt felelné, hogy őt egyáltalán nem hajtják anyagi előnyök. De azért örömest bezsebeli a jussát, nem kell kérni rá, hogy elfogadja.
Múlt májusban egyik ilyen távolléte alatt ért az a meglepetés, hogy Phuktalba jött a felesége. Két szolgálólány kísérte, és meg kell mondanom, igen jó benyomást keltett bennem. Ha meggondolom, hogy ő ennek a területnek a királynője, és a jelenlegi uralkodónak az anyja, valami erős megindultság vesz rajtam erőt. Elegáns volt, patyolat tiszta ruhát viselt, nagy kontyot, és a fején türkisz kövekkel kirakott vékony kendőt, az úgynevezett perakot, amely oly jellemző Ladákra. Egy kicsi, kövérkés, szeretetreméltó, mosolygós teremtés, aki, el kell ismerni, nagyon is tudja, mi kell hozzá, hogy a másik ne érezze magát feszélyezve. Nem volt tudomása róla, hogy férje elment valahová, de nem lepődött meg rajta. Ez a szokása, mondta. Egyébként mindig sok intéznivaló „ügye" akadt. Ő maga se hitte, hogy többet is kell közölnie velem, hogy miféle ügyei vannak a férjének. De talán ő sem tudott róla többet. Mindössze néhány óráig maradt, épp amíg fogadja az apátot, és más szerzeteseket, akikkel élénk, suttogó megbeszéléseket tartott. Aztán távozott is kísérőnőivel, és még csak egy üzenetet se hagyott nálam Szangje Puncog számára. Ebből a gyors látogatásból következtettem rá, hogy nem valami jó a házassága, és mindegyikük megy a maga útján, mit sem törődve a másikkal. Ahogy megesik csaknem mindig az uralkodó családokban, mégha csak erősen korlátozott hatalommal bíró királyocskáról van is szó, a házasság valószínűleg politikai alku tárgya. Egy ilyen „ügy" is csak hozzájön a többihez.
Röviddel visszatérése után a láma eljött velem a könyvtárba, hogy felbecsüljük, milyen kincset rejtenek az ott szunnyadó kéziratok és falenyomatok. Magából a címekből is kiderült már, hogy milyen fontosak lehetnek a számomra. Mikor közöltem vele, hogy meg szeretném vásárolni őket, ha az apát is beleegyezik, megígérte, hogy közbenjár az érdekemben. És valóban, kis idő múlva már hozta is egy barát a listámon szereplő könyveket, és vitte az értük járó pénzt. így most egy egész kis tibeti könyvtárat birtokolok, ami minden kétséget kizáróan megkönnyíti majd filológiai kutatásaimat. Ennek annál is jobban örülök, mivel nem ismerem a valódi értéküket, és attól féltem, hogy birtoklójuk túl magas árat kér értük tehetségemhez képest. De nem ez történt. Annyira méltányos volt, hogy inkább még azt hittem, nem lehet tisztában a fontosságukkal, sem pedig a hasznukkal.
A zanszkáriak úgy ünneplik a napot, mikor a hágók újra megnyílnak, mint valami nagy eseményt. Mégha nem is készülnek elhagyni a vidéket, olyan megkönnyebbülést éreznek, amelyet a fogoly érez, ha közlik vele, hogy szabadlábra helyezik. Egy tél végén, mely legalább hét hónapig tart, a nyár jövetele a mezőgazdasági munkák folytatását is jelenti. Mihelyt eltávolodik az annyira rettegett fagy, mindenütt a vetéshez kezdenek, és egy bőséges öntözés, valamint az egyre tovább ragyogó napsütés eredményeként, a növények meglepő gyorsan bújnak ki a földből. Három hónap elegendő hozzá, hogy beérjen az árpa és a hajdina. De ugyanez áll a zöldbabra, a lencsére, a borsóra, a tarkababra, és más hüvelyesekre, amelyek biztosítják a család túlélését a következő rossz évszakban, és lehetővé tesznek néhány nélkülözhetetlen cserét, nevezetesen a tea beszerzését. Noha az ország igen szegény legelő dolgában a nagy szárazság miatt, mindenkinek van néhány állata, melyek a tejet, a húst, a bőrt, a yakszőrt, valamint a tehéntrágyát szolgáltatják, és ez, ahogy meséltem, tüzelőként is használatos, szárított trágya formájában. Mihelyt a fű újra kinő a legnedvesebb részeken, odahajtják az állatokat, hogy friss takarmányt legeljenek.
Nekem is örülnöm kellett volna a szép idő visszatértének, de azt kellett tapasztalnom, hogy Szangje Puncog egyre jobban kihasználja, és el-eltü-nedezik. Júniusban és júliusban csak hébe-hóba láttam viszont. Közös munkánk üteme betyárul lelassult, így teljes képtelenség, hogy még ebben az esztendőben a végére érjünk. Mennyi időt kell még áldoznom erre a tibeti szótárra, amelyről naivan azt hittem, hogy tizenkét hónap alatt elkészülök vele? Elméletileg pontosan egy esztendőt töltöttünk el együtt a lámával, de mind sűrűbb és mind hosszabb távolléte miatt, amiatt, hogy megszegte az ígéreteit, és vajmi kevés lelkesedéssel nyújtott segítséget, csak jelentéktelen haladást tudtam elérni. Most itt állok egy újabb tél küszöbén, indulnom kell vissza, de semmi remény, hogy odajön velem, és még abban se bízhatok, hogy egy későbbi időpontban majd találkozunk. Kérdem, befejezhetem-e ezt a munkát, amit egy nap, 1826. június 26-án, könnyelműen elvállaltam. Épp az idő tájt, mikor tanítómesterem mit tudom én merre vagy mi végett kószált, és kényszerpihenőm alatt nemrég szerzett könyveimet böngésztem, egy levelem érkezett erre az isten háta mögötti helyre Horace Hayman Wilson professzortól, a bengáli Ázsiai Társaság titkárától, múlt év augusztus 10-i keltezéssel. Szóval tíz hónapba telt, míg eljutott hozzám. Úgy körülírva, de azért minden kétséget kizáróan tudtomra adja benne, hogy egy tibeti szótár jelent meg rövid ideje a szerampuri, dán beékelésben, Kalkuttától északra, az angol baptista misszionáriusok gondozásában. Csaknem hanyatt vágódtam. így míg én a legnagyobb nyomorúságban éltem zanszkári odúmban, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megszerkesszek egy tibeti nyelvszótárt, ismeretlen emberek egy hasonló munkán dolgoztak valahol, mely ki is jött nemrég a sajtó alól. Megfosztottak az elsőségtől, megelőztek, és mit se tudtam róla eddig a sorsdöntő napig, mikor hirtelen értesülök a létezéséről. Néhány percig nehezebben szedtem a levegőt, és az ifjú barát, aki suttyomban figyelt engem, nem tudta hamarjában, mi történt velem. A levélhez csatolt mellékletek elolvasása után annyi kielégülésem volt legalább, hogy megtudtam, valami messzemenően tökéletlen munkáról van szó, és ami a „Quarterly orientál magazin"-ban megjelent a tibeti irodalomról, abban számos hibát fedeztem fel. Ezen a nem kis csapáson, melyet el kellett szenvednem, azért hamarosan felülkerekedett a büszkeségem, és Wilsonnak írt augusztus 21-i levelemben közöltem is vele megjegyzéseimet e tárgyban. Egyben megragadtam az alkalmat, hogy biztosítsam róla, nem fogom abbahagyni munkámat, míg nem teszek pontot a végére, minekután Kalkuttába megyek, hogy megmutassam neki. Hű, de melegem lett!
Eljuttattam levelem Kennedynek, hogy majd továbbítsa a címzettnek.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése