 |
| Lőrösi Emlékpark a Mátrában, Tar község szomszédságában |
Már nem szóltam volna, hacsak ez a rossz hír jut a fülembe. De ez az év itt Szabatuban valóban elpocséklódott. Múlt hónap vagyis ideérkezésem óta igyekszem jó arcot vágni hozzá, és mindent elkövetek, hogy közömbösnek látsszak mindazzal szemben, ami történik velem, de azt hiszem, nagyon rosszul sikerül. Kennedy kapitány, Nicolson hadnagy, a szárnysegédje, valamint Gerard doktor is olyan melegen fogadtak, ahogy csak egy barátot lehet, és mondhatom, nagyon jólesett. Sajnos, ez a kissé már erőltetett szívélyesség mögött először is az húzódott, hogy eltakarják előttem a nem éppen csábító valóságot. De végül is le kellett leplezniük magukat, közölniük kellett velem, hogy az indiai angol hatóságok nem tartják többé szükségesnek, hogy anyagi támogatásban részesítsenek, mivel a Szerampurban készített szótár teljes mértékben megfelel nekik. Csakugyan, mire lenne jó két tibeti szótár, mikor az egyik is bőven megteszi? Mindegyikük sajnálatát fejezi ki, de senki nem tehet semmit a Fő-kormányzó döntése ellen. Benne vagyok a pácban. Tény, hogy egy egész kis könyvtárat hoztam magammal Phuktalból, lesznek is irigyeim miatta, és esetleg eladhatom jó pénzért egy gyűjtőnek, aki keleti kéziratokra vadászik, de ezzel a pénzzel nem megyek messzire a legjobb esetben se, főként nem Mongóliáig, ami változatlanul a célom. Igaz, nem költöttem el az egész pénzt, amit az angoloktól kaptam és mert nem tudtam teljesíteni, amiért fizettek, kutya kötelességemnek érzem, hogy visszafizessem nekik a megmaradt százötven rúpiát. Ebben nem alkuszom. A becsületem múlik rajta!
Wilson kérésére Kennedy megmutatott nekem kilenc találomra kiválasztott szót abból a szerampuri szótárból. Meglepett ez a választás, mégha tiszta véletlen is volt, mivel öt tévedést fedeztem fel köztük. Öt a kilencből, ez valóban sok már kicsit. Nem merem azt hinni, hogy ez az arány vonatkozik az egészre. Ez egy totál elhibázott munkát feltételezne, vagyis amely teljesen használhatatlan. Hogy tudtak a szerzők egy ilyen összehányt munkát kiadni a kezükből? Megvallom, nemigen értem. A végére akarok járni, látnom kell ezt a szótárt, amely annyi nyugtalanságot okoz.
Felkerestem ez ügyben Kennedyt. Persze semmit nem konyít a tibeti nyelvhez, és őmaga még csak nem is látta azoknak a szerampuri baptistáknak a szótárát. De megnyugtat, mikor elmondja, hogy Lord Amherst egyik legközelebbi munkatársa, egy bizonyos Andrew Stirling, hamarosan ellátogat ide nem messze, a szép fekvésű Szimlá-ra, ahol az ő villája is van. Szimla csak valamilyen hagyományos nevet őrző hely, alig egy tanyányi, melynek néhány háza szétszórtan bújik meg a hegyoldali erdőben, úgy ezer méterre Szabatu fölött, a környék minden ösvényétől félreeső zugban. De az éghajlat, ahogy hírlik, nagyon kellemes, noha a monszuneső patakokban ömlik a nyári hónapokban. Vendéglátóm nemrég építtetett ott egy nyaralót, ami nem kerül kevésbe, mert a szükséges anyagot úgy kell felhozatni, jelenleg nem vezet arra semmiféle út. El van bűvölve tőle, ahogy mondja. Oda hívja meg a barátait, és már nekem is ajánlotta, hogy menjek, nézzem meg. Természetesen sietett tájékoztatni felfedezéséről azokat a civil- és katonakollégákat, akik szenvednek a Gangesz és a ben-gáli síkság kánikulai melegétől. Megcsillogtatta előttük a lehetőségét, hogy ők is követhetik a példáját, amennyiben hajlandók megfizetni, amibe kerül. Ezen a festői tájon épp elég a hely hozzá, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaság minden magas funkcionáriusa kényelmesen ellakjon ott. A szóbeszéd hamar eljutott egész a Főkormányzóságig. Lord Amherst, akit ez a rettenetes kalkuttai éghajlat jóformán leterít, az elsők közt kapott a kedvező alkalmon, hogy helyrehozza egészségét a Himalája e felső régiójában, két időszak között, melyet a Gangesz deltájának idegesítő nedves melegében kell eltöltenie, amelyben tapad minden ruha az emberre. Ezért döntött úgy, hogy odaküldi magántitkárságának a vezetőjét, ezt a Mr. Stirlinget, akiről Kennedy beszélt nekem, hogy nézzen körül jobban ezen a helyen. Még az is lehet, hogy maga is odamegy, ha Stirling ezt tanácsolja. Persze Kennedy számára nagy megtiszteltetés lenne, ha otthonában fogadhatná Őexellenciáját, részemre pedig nem remélt szerencse, hogy bemutatnak neki. Ki tudja, nem sül-e ki valami jó ebből a szabályszerű ismerkedésből az én problémámra is? Nem tilos álmodozni.
Erre az egyszerre csábító és izgalmas lehetőségre várva, Kennedy kapitány, akit határozottan igaz barátomnak tekintek, küldött Wilsonnak egy levelet, melyben rólam beszél, és segíteni próbál. Velem is elolvastatta, mert biztos akart lenni, hogy minden szavát helyeslem. Csak örülhetek neki, hogy egy ilyen barátra tettem szert, aki nyilvánvaló, ki kíván húzni a csávából. Először is kihangsúlyozta tökéletes tibeti nyelvtudásomat, valamint, hogy a tibeti irodalom és civilizáció kiváló ismerője vagyok. Kitért rá, hogy nagyszámú olyan kézirat és falenyomat van tulajdonomban, melyekből valószínűleg egyetlen példány lelhető csak fel jelenleg egész Indiában, és ami az Ázsiai Társaság kötelességévé teszi, hogy felfigyeljen személyemre, figyelemmel kísérje munkásságomat. De külön említést tesz arról is, hogy mennyi tévedést fedeztem fel a Szerampurban kiadott szótár egy rövid kivonatában, melyet megküldött nekem, hogy ezzel is sugallja Wilsonnak és a kalkuttai hatóságoknak, hogy ne vonják meg tőlem a támogatást készülő szótáram befejeztéig. Szóval mindent elkövetett, hogy megértesse a legfelsőbb körökkel, milyen fontos érdek fűződik hozzá, hogy ne hagyjanak a pácban, mikor hamarosan siker koronázza már erőfeszítéseimet. Vajon meghallgatásra talál-e? Hiszek annyira az isteni gondviselésben, hogy még remélni tudjam.
Szabatu, 1827. január 18.
Mivel időközben megtudtam, hogy a posta, melynek ma kellett volna elmennie, holnap megy csak el, úgy határoztam az előbb, hogy írok Kennedynek, és közlöm vele, hol tartok a munkában, hogy csatolja ezt is a tegnapi leveléhez. így tudni fogja pontosan ez a Wilson, mit sikerült megvalósítanom mostanáig, és jobban megítélheti, milyen haszonnal járhat, ha segítenek még egy ideig.
Noha viszolygok tőle, hogy valami rosszat mondjak lámámról, de mégha rágalmazással vádolnak is meg, elengedhetetlennek érzem rámutatni, hogy ha késésben vagyok a szótár megszerkesztésével, ez csak annak tulajdonítható, hogy Szangje Puncog hónapokra magamra hagyott, noha megígérte, hogy visszajön hamar, meg annak is, hogy amikor Phuktalban együtt voltunk, minden ürügyet felhasznált, hogy lépten-nyomon faképnél hagyjon. Meg kell értenie Wilsonnak, aki maga is az indiai nyelvek kutatója, és egy szanszkrit szótár szerzője, hogy egy tibeti szótár szerkesztése minden segítség nélkül, valóságos kihívás. Képtelen vagyok elvégezni ezt a feladatot másképp, csak ha a láma hajlandó elmagyarázni, amit sokszor hosszan és számos körülírással tesz, az összes szó értelmét, amit csak összegyűjtöttem. És már csaknem a húszezrediknél tartok! Még így is tudni kell, hogy egy-egy kifejezésnek több értelme is lehet, attól függően, hogy hol állnak a mondatban, vagyis milyen szövegkörnyezetben. Tudományos felkészültsége, és nagy intelligenciája ellenére tanítómesteremnek nem mindig sikerül elég világos magyarázatot adni, hogy meg tudjam találni anyanyelvemen az egyes szavak megfelelőjét. Aztán ha megtaláltam, még le kell fordítanom a magyar kifejezést latinra, sőt angolra, feltéve, hogy képes vagyok rá. Persze mindez időt és türelmet igényel, de elsősorban egy állandó, szoros együttműködést. Azokon a napokon és hetekben, amikor Szangje Puncog valamilyen okból távol van, semmittevésre vagyok kárhoztatva, és minden haszon nélkül ütöm el a drága időt. Kijelenthetem őszintén, hogy phuktali tartózkodásom nem volt egyéb, mint a nekem juttatott pénz és időm teljes elpocsékolása.
Szerencsére, a klasszikus tibeti nyelv nyelvtanának a tanulmányozásában nagy segítségemre voltak azok a szakkönyvek, melyeket Zanglában és Phuktalban szereztem. Bátran állíthatom hát, hogy ismerem minden csínját-bínját ennek az idiomának és képesnek érzem magam, hogy jegyzeteim alapján összegyűjtsem őket egy oktatási céllal készülő műben. Mihelyt biztosítanak arról, hogy kiadásának semmi akadálya, már szállítom is a kéziratát.
Ami a szótárt illeti, az ahogy már említettem, talán huszonötezer szót is tartalmaz majd, mert a tibeti irodalmi nyelv nagyon gazdag, és tele van árnyalatokkal, melyek egyikét-másikát nem is tudja érzékelni egy európai. Amikor belekezdtem ebbe a munkába, nem képzeltem még, hogy ilyen terjedelmes lesz. Mivel a tibeti világ ismeretlen volt előttem, nem sejtettem, hogy a magas kultúrától és annak finomságaitól nyilvánvalóan távol élő himalájai nép, monostori elitjén át jut el az érzékeny látás legmagasabb fokára. Már az első időtől kezdve, amikor az volt a főgondom, hogy megfejtsem ennek a nyelvnek a titkait, igen meglepett a filozófiai, teológiai és metafizikai irodalom bősége, mely egész könyvtárakat tölt meg. Biztos persze, hogy csak kevesen tudják olvasni, megérteni ezeket, vagy még inkább hozzájuk fűzni valami megjegyzést, de mint mindenütt máshol a világon, csak az a néhány szerzetes és remete, aki teljesen átadja magát az elmélkedésnek, viszi előre egyidejűleg a gondolkodást és nyelvi kifejeződését. Egy szó, mint száz, a klasszikus tibeti nyelv egy meglepő elméleti kultúra hordozója, melynek finom észjárása, mélysége és kifejező ereje messze nincs összhangban ezekkel a nyomorúságban, szutyokban élő emberekkel, akikkel Ladak ösvényein találkozik az ember. Akkor bírtam igazán véleményt alkotni minderről, amikor el tudtam már olvasni a tanulmányokat, melyeket Szangje Puncog, majd Tsultrim Gjaco és Kundga Csöleg írt külön az én részemre bizonyos filozófiai kérdésekről. Noha igyekeztek, hogy feltett kérdéseimre válaszolva egyszerűen fejezzék ki magukat, ezek a tiszteletreméltó teológusok, ki-ki a maga módján, azért bizonyságot tesznek képességükről, ahogy a legnehezebb elvont fogalmakat kezelik, és ahogy gazdag nyelvükkel bánni tudnak. Én, aki protestáns hittudományi tanulmányaimat majdnem a doktorátusig folytattam, és aki ily módon összehasonlítást tudok tenni a honi és a tibeti gondolkodók között, csak csodálni tudom ezeknek a tudós lámáknak a mesteri technikáját. Ez már a magas művészet.
Betörésem a buddhista vallásfilozófusok nyakatekert nyelvezetébe arra a megállapításra vitt, hogy a tibeti nyelv szavai többnyire a pali vagy a szanszkrit kifejezések átvételéből származnak. Ez az átvétel általában igen ügyes technikával megy végbe, mert nem annyira az eredeti szó lefordítása teljesen a célja, mint inkább a buddhista irodalom sajátos szövegkörnyezetében adni vissza az értelmét. De mivel olyan szavakról van szó, melyek a legárnyalatosabb, a legelvontabb fogalmakat fejezik ki, csak nagyon nehezen érti meg az ember, ha nem konyít valamicskét a szanszkrithoz, így kénytelen-kelletlen bele kellett kóstolnom ebbe a nyelvbe is, nem annyira a nyelvtanába, mint inkább az alaktanba, hogy megbarátkozzak a buddhista szentírást tartalmazó tankönyvekben meglehetősen sűrűn előforduló szavakkal. Ez annál is szükségesebb volt a számomra, mert a tibeti filozofikus gondolkodás bőven merít a tantrizmusból, a hinduista vallás rendkívül bonyolult elmélkedéseiből, amely hatással volt a kései hinduizmusra. Pillanatnyilag egy kevéske tudással is beérem, és nem állíthatnám, hogy tanulom ezt a nyelvet. De változatlanul áll azért, hogy később még ki kell majd szélesítenem, el kell mélyítenem elemi ismereteimet, ha csakugyan végére akarok járni kutatómunkámnak. Tulajdonképp maga Szangje Puncog sem ismeri a szanszkritot. Ő se tudna írni az indiai panditok tudós nyelvjárásában, de ismeri viszont a buddhista doktrína sajátos kifejezéseit. Sajnos, amikor magyarázza a nekik megfelelő tibeti szavakat, nem jutok vele előbbre, ha nincs némi gyakorlatom benne. Szóval egyre inkább az az érzésem, hogy a szanszkrit tanulása elkerülhetetlenül szükséges. Ezzel töltöm majd ki a szabad időmet, amit tanítómesterem, úgy látszik, mindenképp biztosítani akar nekem, noha én egyáltalán nem vágyok rá.
Szabatu, 1827. május 10.
Most is telnek egymásután a hónapok, és még mindig nem tudom, mi lesz velem. Olyan gyötrelem emészt, hogy már a kétségbeeséssel határos. Ha nem érem el, hogy folyósítsák továbbra is a havidíjamat, ha a láma megvonja tőlem a segítségét, vagy ha nem találok helyette egy másikat, aki pótolni tudja, minden összeomlik. Képtelen vagyok haladni a munkámban, és amit irtózatos erőfeszítések árán magam mögött tudok már, nem szolgál semmire. Nemcsak hogy nem készülök el azokkal a művekkel, melyekre megbízást kaptam, de olyan helyzet áll elő, hogy folytatni se tudom majd az utam Felső-Ázsiába, népem bölcsőhelye felé. így megeshet egyik pillanatról a másikra, hogy zsákutcában találom magam, mint egy csapdába esett állat. Még annyi pénzem se marad, hogy visszatérjek Európába, feltéve, hogy ilyen kívánalmam támad. Átkozom azt a fabatkát sem érő tibeti szógyűjteményt, melyet tudtom nélkül adtak ki a szerampuri baptisták, és amelynek a megjelenése kérdésessé teszi sietősen kigondolt szép terveimet. Megvallom, sokért nem adnám, ha kézbevehetném, mérlegelhetném, felbecsülhetném ezt a munkát, mintahogy megnézi magának az ember az ellenfelét, mielőtt megtámadja. Azt a néhány szót, melyet elküldték nekem, hogy véleményt mondjak róluk, igencsak közepesnek találtam, de elképzelhetetlennek tartom, hogy az egész munka olyan legyen, amilyent ez a minta mutat. Az egészet kéne látnom, hogy összehasonlítsam megoldásait az enyéimmel. Sajnos, nem sietnek elküldeni egy példányt, mintha ürügyül akarnák felhasználni ellenem. Óh, de keserves ilyen hosszú ideig bizonytalanságban!
Valahogy mégis visszaköltözött belém a remény, amikor múlt április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Két nappal korábban Kennedy már jelezte a Főkormányzó érkezését Szimlába, és megparancsolta, hogy készüljek, mert felmegyünk hozzá másnap kora reggel. Mosollyal a száján, kicsit úgy felülről, azt mondta, hogy legyek meggyőződve, nem akármilyen szerencsém van. Elintézi, hogy bemutatkozhassak annak a férfinek, akitől végül is minden függ. Ragyogóan szép, himalájai cédruserdőkön át másztunk fel a hatalmas fák közt, melyeket itt déodárnak hívnak, jóformán ember nem látta utakon, egy gyermekkorom tündérmeséire emlékeztető, gigantikus, elbűvölő környezetben. Szimlában aztán megértettem, hogy mi vonzotta ide Kennedyt, erre a kivételesen szép tájra, és hogy miért szeretett úgy bele több kollégája is, hogy villákat építtessenek maguknak ők is tenger pénzért, miközben jól tudták, hogy mindössze néhány hétig lakhatnak itt egy évben. De főként a legnagyobb kánikulában is kellemesen hűvös időjárás az, mely vitathatatlanul paradicsommá változtatja ezt a vidéket az angolok szemében, akik az indiai síkságok párás melegében kénytelenek szenvedni. így azon sem lepődök meg már, hogy miért hagyta ott a Főkormányzó minden habozás nélkül kalkuttai meg barrakpuri palotáit, és szelt át egy fél kontinenset, hogy helyben élvezze a brit szigetek időjárásával csaknem azonos éghajlatot, és gyönyörködjön a felhős égboltban, az esőmosta tájban, ahol egyszeriben úgy érezheti magát, mintha otthon lenne. Azt hallottam, hogy Stirling elragadtatott képet festett neki róla, és arra ösztönözte, hogy személyesen győződjék meg, milyen hasznos volna, ha valami magaslati gyógyhelyfélét létesítenének itt. Mihelyt odaérkezett, Lord Amherst, aki nagyon rosszul viselte a nyomasztó kalkuttai hőséget, máris osztozott magántitkára lelkesedésében. Együtt járták a hegyoldalt, ahová egy-kettőre házakat lehetne építeni, és azt hiszem, nekem se ártott, hogy Okegyelmessége így felbuzdult arra a gondolatra, hogy a fennhatósága alá tartozó területnek ezen a pontján keres majd felüdülést, amilyen gyakran csak tud. Találkoztam is vele egy délelőtt, pontosabban április elsején, azután, hogy egy rövid megbeszélése volt Kennedyvel. Bevezettek villájának egy termébe, amely pillanatnyilag a kormányzói rezidencia is, és Kennedy úgy mutatott be a vendéglátójának, „mint az egyetlen embert a világból, aki beszéli a tibeti nyelvet." Lord Amherst feltett nekem néhány kérdést, melyekre igyekeztem rossz angolságommal röviden válaszolni, aztán mert látta Kennedy a zavaromat, ő vette át nagy okosan a szót, dicsérte, hogy milyen komoly munkát végzek, és biztosan állította, hogy a szótár, amelyen dolgozom, nélkülözhetetlen Indiának, egyszóval pótolhatatlan, amivel diplomatikusan azt fejezte ki, hogy a Szerampurban kiadott szótárt úgy kell tekinteni, mintha nem is létezne. Meglepődtem, hogy milyen jártas a Kormányzó a kérdésben, amely meglehetősen másodlagos a ráháruló politikai és katonai feladatok mellett. De valamivel később megtudtam, hogy Kennedy volt az, aki megegyezett titokban Stirlinggel, és tájékoztatta őt. Lord Amherst nem hozott nyomban döntést az ügyemben, legalábbis én így tudom. De mindenesetre remélem, hogy nem feledkezik meg rólam, amiben Kennedyre számítok, hogy felfrissítse az emlékezetét.
Másnap lementem Szabathuba, és hosszan töprengtem rajta, hogy tudnék kikeveredni ebből a zsákutcából, ahová az események folytán sodródtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben a Kormányzó kezében a sorsom. Amíg nem születik meg a döntése, addig semmi értelmeset nem tehetek. Bele kell nyugodnom a további várakozásba, de legalább azzal a meggyőződéssel, hogyha Lord Amherst kimond egyszer valamit, azon a Jóisten se változtathat, akármit is dönt.
Az órák, a napok újra egyhangúan telnek. Tétlenül ülök, mozdulatlanságra kárhoztatva várom, hogy mit határoz a sors. Mikor abbahagyom a hiábavaló háborgást az idő múlása miatt, mely úgy folyik el könyörtelenül, mint az ember ujjai közt a homok, megesik, hogy elfog hirtelen a nosztalgia, és visszagondolok a szülőföldemre. Magam előtt látom újra Erdély szelíd és visszafogottabb tájait, hegyeinek és völgyeinek harmonikus hajlatát, a városokat és falvakat, a föléjük nyúló hegyes templomtornyokat, az út mentén vonuló vaskos, törpe házakat. Megelevenedik Székelyföld, kis hazám a Kárpátok csücskében, és főként a falum, Kőrös, melynek a nevét viselem. Háromszék vármegye déli részén az utolsó a hegyek sorfala előtt, és ez már a határ. Igen, ez egy sajátosan székely falu, benne csupa faház, tágas tornáccal, elől magas, faragott kapuval. Alig háromszáz lelket számláló lakossága egytől egyig a magyar nyelvet beszéli, és protestáns vallású. Viszontlátom apámat, aki szántóvető és egyben katona, mint minden férfiember ezen a vidéken, a községi tanács tagja és altiszt a határőrségnél. Afféle helyi nagyság, aki büszke ezekre a felelősséggel járó posztokra, melyeket rendületlenül ellát. Hányszor láttam, amint magára ölti az uniformisát, és indul, puskával a vállán, őrségbe a Kárpátokba, hogy egy hágóról lessen a román vidékre, a török birodalomra. Látom újra anyámat, amint végzi a házimunkát vagy dolgozik a földeken, miközben beszél a kicsinyeihez. Látom vasárnap legszebb öltözetében, ahogy megy a falusi templomba, az istentiszteletre, és énekli fejhangon a zsoltárokat, melyekre a pap szólítja. Soha nem megy ki az emlékezetemből karcsú termete, amilyennek utoljára is láttam, mikor odahagytam Kőröst, hogy aztán ne térjek többé vissza. Hiába tudom, hogy éppúgy mint apám, esztendők óta nincs már az élők sorában, nekem úgy tűnik, mintha most is ott ülnének azon a minden székely porta előtt álló hosszú falócán, és még mindig várnának. De felbukkan hőn szeretett tanítóm, Dulló Zsigmond is, aki felfedezte bennem a tudásvágyat, látta bennem a kitartást, és egy nap azzal állt elő, hogy latinra szeretne tanítani, pedig akkorácska voltam csak, mikor a többi gyerek még olvasni se igen tud folyékonyán. Elsősorban neki köszönhetem, ha tökéletesen ismerem ezt a nyelvet, mely szinte a második anyanyelvem lett. Látom újra utódját, Nádasdi Mihályt, aki mesterien értett hozzá, hogy ne lankadjon lázas tanulásom, és aki oly nagy hévvel győzködte a szüléimet, hogy küldjenek kollégiumba, hogy végül is beadták a derekukat, és meghajoltak az érvei előtt. Igen, kétségtelenül az ő érdeme, hogy a nagyenyedi kollégiumba kerültem, ahonnét a székely kálvinista egyház legtöbb papja kikerül. Apám több évig habozott, hogy megváljon-e az ingyen munkaerőtől, aminek számítottam a szemében. Noha úgyamennyire tanult ember volt, nem értette, miért csábít engem úgy a latin, ez a holt nyelv, melyet főként a katolikus papoknak kell tudni, mert a protestáns szertartásokon nincs semmi szerepe. Dullónak és Nádasdinak mégis sikerült, hogy elismertesse, milyen dicsőséget jelentene az egész családnak, ha egy papi ember is közébük tartozna. Végül is belenyugodtak a szüleim, hogy elválunk egymástól, persze azzal a titkos reménységgel, hogy visszajövök majd a faluba és én vezetem a parókiát. 1799-ben, röviddel Szent Mihály napja előtt keltünk útra apámmal, hogy Brassón és Fogarason át Nagyenyedre menjünk, mely az erdélyi magyar kultúra erős bástyája attól kezdve, hogy idetelepítették a híres, protestáns kollégiumot, melyet Bethlen Gábor fejedelem alapított Gyulafehérváron. Ez volt első nagy utazásom, ez a több mint kétszáz kilométer, melyet gyalogosan tettünk meg, igaz, olykor egy kis lóhúzta- vagy ökrösszekéren, ha épp egy olyan paraszttal találkoztunk, aki hagyta, hogy felkapaszkodjunk rá. És egyszeriben felfedeztem a tízéves gyerek szemével az Erdélyi Fejedelemséget, melynek én is egy lakója vagyok, és amelyből mostanáig csak az én kis falumat láttam.
Nagyenyed nem akármilyen hatást gyakorolt rám. Négyezer lakosával egy hatalmas városnak tűnt nekem, de amin legjobban megakadt a szemem, ez a sokszínű lakosság volt. Míg Kőrösön csak székelyek élnek, akik mindnyájan magyar ajkúak, addig itt románok, németek, zsidók, örmények és cigányok is. Amikor először mentem ki a pénteki piacra, egy nagy térre, az öltözetek, a beszéd, a szokások és a különféle embertípusok színes egyvelege ráébresztettek a valóságra, amiről eddig gyakorlatilag mit sem tudtam, vagyis hogy Erdélyt különböző fajú, és nem egyszerűen különféle, de ellentétes meggyőződésű emberek népesítik be, akik úgy mennek el egymás mellett, mintha ott se lenne a másik, és úgy élnek egymás mellett, mintha nem is ugyanabba a közösségbe tartoznának, mivel mindegyik csoport idegennek érzi magát a mellette élővel. Ezekhez a származási különbségekhez járulnak még a vallási különbségek, melyek valami fatális erővel áthághatatlan gátakat emelnek köztük. A románok ortodoxok, a németek evangélikusok, a magyarok katolikusok, kálvinisták vagy unitáriusok voltak, a zsidók meg persze izraeliták. Ki-ki a maga nyelvén beszélt, és a maga felekezetének a templomába járt, mit sem törődve, hogy melyik nyelvet beszéli, melyik egyházhoz tartozik a szomszédja, hacsaknem azért, hogy hangot adjon megvetésének. így megdöbbenésemre, 1799 őszén úgy tűnt nekem hazám, mint valami kis Bábel tornya. Ekkor határoztam el, hogy megtanulok románul, minthogy a német amúgyis a kötelező anyag része volt II. József uralkodása óta, aki az „elnémetesítő" nevet kapta emiatt. Jó latin tudásom, amellett, hogy kellemesen meglepte a tanáraimat, azzal az előnnyel járt, hogy jócskán megkönnyítette annak a nyelvnek a tanulását, mely olyan benyomást keltett, mint amelynek a számos, idegenből átvett jövevény szó és szerkezeti elem miatt felbomlott az egysége, és bizonyos fokig elfajult. Hamarosan már elég jól beszéltem, és kerestem az alkalmat, hogy valahányszor kimentem a városba, vagy elmentem vidékre, minél többet gyakoroljam. A kollégiumban, ezzel szemben, csak magyarok és többnyire székelyek tanultak, lévén ez egy kálvinista intézmény. Románul senki nem beszélt, az egyetlen idegen nyelv, amelyet valamicskét még hallani lehetett, ez a német volt.
Mihelyt lezajlott az ünnepélyes bemutatkozás a kollégium igazgatójánál, apám hazaindult, de még egy vasat se hagyott nálam, csupán megígérte, hogy küld időnként egy kis kalácsot, ami majd változatosabbá teszi a mindennapi kosztomat. Sok szerencsét kívánt, ez volt minden, és Isten áldását kérte rám. Néztem kicsit utána, amint katonás léptekkel távolodik az úton. Soha többé nem láttam viszont. Ami az ígért kalácsot illeti, meg is kaptam kétszer egy évben, de mivel pénzem nem volt, áruba bocsátottam kis szeletenként azok a társaim közt, akiket csábított az ínyencség. Egyébként a kollégiumi díjat csak úgy tudtam kifizetni, hogy részt vettem a házi munkákban. Söpörtem az udvart, lemostam az ablakokat, felraktam a tűzifát és én gyújtottam be, a szemétlerakóba vittem a hulladékot, de mindez nem akadályozott meg a tanulásban, a feladatok megírásában, meg hogy elég jó tanuló váljék belőlem. Igaz, feláldoztam a szabad időmet, de soha nem vonzott a játék, amit afféle elvesztegetett időnek tartottam, úgyhogy a hiánya, ami olyan leverősen hat másokra, engem közönyösen hagyott. Aztán idővel feljebb léptem a ranglétrán. A raktárból, a szerszámos kamrából a könyvtárba kerültem, és meg kell mondanom, ez sokkal inkább az ínyemre volt. Nem azért, mert ez nem igényelt olyan fizikai erőfeszítést, hanem mert lehetőség nyílt, hogy felfedezzem azt a temérdek kincset, melyet a kollégiumnak ez a részlege rejtett magában. Alighanem a rendezésre váró könyvhalmaz okozta izgalom közepén kezdtem érezni az elhivatottságot, és fogott el valami olthatatlan vágy, hogy felkerekedjek, és a távoli Ázsiában leljem meg a magyarok bölcsőhelyét. Hány órán át álmodoztam erről a nagy utazásról, melynek neki kell vágnom, ha egyszer célhoz akarok érni. Kínzó éhség kerített hatalmába, hogy minél több ismeret birtokába jussak. Minden könyvet el szerettem volna olvasni, ami csak a kezembe került, és csakugyan százával faltam őket, főként amelyek a Kelet elbűvölő világába vezettek. Történelmet, földrajzot, útleírásokat, beszámolókat, mindent-mindent el akartam raktározni a fejemben. Aludni sem engedtek már. Tanáraim, és az egész könyvtár hiába perlekedett velem miatta, osztálytársaim hiába nevettek ki érte, nem értve ezt a nagy fellángolást, én csak ezek a lenyűgöző olvasmányok közt éreztem jól magam, melyekben káprázatos erővel tárult elém az a távoli világ, ahová úgy éreztem, el kell feltételenül jutnom. Hány éves is voltam akkor? Talán tizennégy vagy tizenöt lehettem. Legfeljebb. Eljött a nagy fordulat ideje, a visszavonhatatlan elhatározás, hogy mihelyt módom lesz rá, útnak indulok, és minél gyorsabban.
De mégis vagy húsz év is beletelt, míg útra kelhettem. Az a végtelen szegénység, amelyben éltem, csak az egyik ok volt, a másik az, hogy engem azért küldtek Nagyenyedre, hogy idővel pap váljon belőlem, nem pedig világcsavargó. Nem az volt a gondja iskolámnak, hogy felfedezőket képezzen, hanem hogy kinevelje azokat, akik majd egyházunk papságát alkotják. Valóságos lelki dráma volt ez a számomra, melyet első ízben vallók meg itt, hisz ez a napló, legalábbis én azt hiszem, nem kap nyilvánosságot életemben. Szó se lehetett róla, hogy akár osztálytársaim, akár tanáraim előtt felfedjem titkomat. Meg kellett hát játszanom a jó tanulót, akinek minden álma, hogy magára öltse egyszer a papi palástot, tudva közben, hogy adott pillanatban nem élek vele, mert csak így őrizhetem meg a szabadságom. Ez a dráma még kiéleződött, amikor felmerült, hogy hittudományi tanulmányaim befejezésére egy külföldi egyetemre küldenek. Semmi hajlamot nem éreztem rá, hogy továbbra is késleltessem indulásomat, de azzal is tisztában voltam, hogy az a néhány év alatt, amit ott töltök egyetemi környezetben, jobban felkészülhetek a nagy utazásra. Ebben az időszakban az osztrák hivatalok, amelyektől mi is függtünk, mint az Erdélyi Fejedelem alattvalói, márpedig ez a Habsburg császár volt, nem szívesen adtak útlevelet a „disszidens" diákoknak, ahogy hívták azokat, akik külföldi egyetemeken kívántak tanulni. Gyanakodtak ránk, és nem is ok nélkül, hogy holmi felforgató eszmékkel „megfertőzve" térünk majd haza, ami legfőképp nincs ínyére Metternich kancellárnak. Minket diákokat kétszeresen gyanúsnak tartanak, akiknek nem sok kell hozzá, hogy fellázadjanak, és mint magyarokat, szenvedélyes nacionalistának, míg mint protestánsokat, vagyis rebelliseket, nyakas kálvinistáknak, akik nem hajlandók visszatérni „az ő római katolikus és apostoli anyaszentegyházuk" kebelébe. Hogy hivatalosan engedélyezzék a birodalom elhagyását, megfelelő ajánlásokkal kellett hát rendelkeznem, elsősorban az erdélyi kálvinista egyház főkonszisztóriumáéval. Nos, a konszisztórium nem egyezett bele egy diák külföldre küldésébe, csak miután fogadta őt a püspök, és esküt tett előtte, hogy hazatértekor a papi pályára lép. Át kellett hát esni ezeken a kínos dolgokon, különben irgalmatlanul visszautasították neki a nélkülözhetetlen császári és királyi útlevelet. Mit tehettem volna? Természetemnél fogva mindig ellene voltam a kompromisszumoknak, és még ennél is inkább a megalkuvásnak. Szívből utálom korlátozni szabad gondolkodásomat, titkolózni, hazudozni. Úgy érzem, önmagunkat alázzuk meg ezekkel, hogy folt esik a becsületünkön, amit aztán nem könnyű lemosni, sőt gyakran kitörölhetetlen nyomot hagy. Elképzelhető, hogy milyen nehéz pillanatokat éltem át. Lázadoztam ellene, hogy tudatosan be kell csapnom ezt a derék egyházi férfiút, azt az embert, aki maradéktalanul bízik bennem, amikor abban a hitben ringatom, hogy mihelyt befejezem tanulmányaimat, sietve elfoglalom helyem egy parókián, noha jóelőre tudom már, hogy nem lesz belőle semmi. Azt hiszem, soha nem szánom rá magam erre a hamis esküre, ha a kollégium igazgatója nem úgy dönt, hogy a tanári testület kedvező véleményezése alapján ösztöndíjban részesít. 1815. július elsején, 10 órakor tettem le ezt a hamis esküt. Ekkor jelentettem ki ünnepélyesen a nagyenyedi református püspök, Abats János előtt, egyenest a szemébe mondva, hogy németországi tanulmányaim befejeztével feltétlenül hazatérek, hogy ellássam papi funkciómat, melynek végzésével megbíznak. Szemrebbenés nélkül ígértem meg mindezt, azon a biztos hangon, mely a jó lelkiismeret ismérve, noha soha nem voltam jobban eltökélve, hogy csak azért térek vissza Erdélybe, hogy nyomban utána elinduljak az ázsiai sztyeppék felé. Még ma is, tizenkét évvel később, pirosság önti el az arcomat, mialatt papírra vetem ezt a vallomást. Fájó érzés tölt el, hogy idejutottam, de mi mást tehettem volna, hogy eleget tegyek igazi küldetésemnek, mellyel Isten bízott meg jókorán, mikor leküzdhetetlen vágyat oltott belém a távoli tájak iránt, ahol az a nép született, melyből én is fogantam. Mikor eldöntöttem, hogy felkeresem népem, a magyarok bölcsőhelyét, minden áldozatra készen álltam, de azt azért nem képzeltem, hogy a becsületemet is fel kell áldoznom. S elhatározásom azonban olyan erős volt, hogy mégis beadtam a derekam, pedig már az esküszegés puszta gondolatára is háborgott a lelkem. Ugyan mi vitt rá ilyen ellenállhatatlanul, hogy szinte akaratom ellenére megtagadjam elveimet? Ebben is az Isten kezét látom, mert mindig is abban a hitben éltem, hogy az ő akaratából vagyok az, aki vagyok, és vágyók rá, hogy tűzön-vízen át megvalósítsam terveimet. Alázatos szívvel vetem neki alá magam.
Útlevelemmel a zsebemben, gyalogosan indultam el, ahogy ezt már szoktam, Erdélyországból Göttingenbe. Természetesen az egyetem protestáns teológia szakára iratkoztam be, de főként a keleti nyelvekről és civilizációkról tartott előadásokat látogattam, és így kezdtem el tanulni az arabot, egy kevés oszmanli törököt, és még valamicske perzsát is. Eljártam Blumenbach professzor, a neves fiziológus óráira, melyeket a fiziológia és az összehasonlító anatómia tárgyköréből adott elő nekünk. A germanista Benecke vezetett be minket az angol nyelv elemi ismereteibe, és ezt egészítette ki óráin az olasz–német Johann Dominik Rorillo, a művésztörténet tanára. Barátaimmal ellátogattunk egy a Forradalom idején Párizsból emigrált idős úriasszony szalonjába, hogy gyakoroljuk magunkat a franciában. Az egyetemi könyvtárban ázsiai útirajzokkal, és mindenféle földrajzi leírással tömtem magam, amelyet csak találtam. Ugyanakkor belekóstoltam az angolba is, és elragadtatással állapítottam meg, hogy hála erős latin-, francia-, valamint román tudásomnak, minden megerőltetés nélkül olaszul is olvasok. A doktorátus elnyeréséhez egy szakdolgozatot kellett volna benyújtanom, és meg kellett volna védeni a disszertációmat, de a teológia legkisebb gondom se volt jóideje már. Miden lehető érvet kiagyaltam, hogy harcba szálljak az igazamért. A teológia nem tartozott persze ezek közé, és beértem annyit tudni belőle, amennyi a végbizonyítványom elnyeréséhez szükséges volt. Ezt 1818. július 29-én meg is kaptam minden nehézség nélkül, és ezt elegendőnek tartottam annak bizonyítására, hogy nem szegtem meg vállalt kötelezettségemet. Több már nem is kellett nekem.
Kőrös, Nagyenyed, Göttingen volt az a három állomás, ahol át kellett haladnom, hogy belevessem magam a nagy kalandba. Ez a három név gyakran jár az eszemben, amióta itt kornyadozok és várom, hogy jobbra fordul a sorsom, mert az egyetlen, amit tehetek, most az, hogy elmerülök gondolataimban, az emlékekben. De a türelemnek is van határa. Április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Egy hónappal később még mindig nem tudok semmit. Felkerestem Gerard doktort, a hű és megbízható barátot, hogy tanácsot kérjek tőle. Elvette a Kennedyhez írott levelemet, hogy megmutassa barátjának, Mackenzie kormánytitkár úrnak, és azt tanácsolta, írjak Kennedynek egy újabb levelet, melyben félreérthetetlenül közlöm vele, hogy mennyire elegem van már ebből a huzavonából. Fogtam hát a tollam, és május 5-én elküldtem neki futárral a levelet, hogy tudja meg végre, nagyon be szeretném már fejezni ezt az egész ügyet. Azt reméltem, hogy ha rossz kedvet mutatok, ezzel siettetem a megoldást. Meg kell közben mondanom, hogy a kapitány maga is azt akarta, hogy ott folytassam tibeti tanulmányaimat, ahol abbahagytam. Gerard tanácsa valóban célravezető volt. Négy nappal utána, hogy elküldtem Kennedynek a levelem, már arról értesített, hogy látni szeretne. Alig léptem be az irodának berendezett szalonba, ahol most zsúfoltabban álltak a trófeák meg az innen-onnan összegyűjtött tárgyak, mint valaha, még azzal sem várt, hogy leültessen, már közölte is velem, hogy Őexellenciája parancsot adott, küldjön engem Kanamba. Pillanatnyilag csak szóbeli utasításról volt szó, amit később majd aláírással ellátott, írásos parancsa is követ. Mi történhetett, hogy végül is megsemmisítették a korábbi döntést? Amolyan csoda esett. Az angol-indiai hatóságok rájöttek, hogy a szerampuri misszionáriusok sietve összecsapott, tibeti szótára nem felel meg a várakozásnak. Egy összetákolt, hiányos, pontatlan munka volt, semmiképp sem olyan, hogy meg lehessen találni, amit keres az ember, és még kevésbé látszott alkalmasnak rá, hogy alapul szolgáljon különféle munkák végzéséhez, a kutatáshoz, így haladéktalanul újra meg kellett bízniuk a feladattal, melyet felelőtlenül kivettek a kezemből, mielőtt még sejtelmük lett volna, hogyan oldom meg. De rejtélyes okok miatt nem térhettem vissza Ladákba. Kanamban kellett kikötnöm, és ott várni be Szangje Puncogot, amit Kennedy a leggyorsabban el is ért. Igazat szólva, meglehetősen kedvező volt számomra, hogy nem kellett felmennem Ladákba, ahol annyit szenvedtem a hidegtől, a roppant elszigeteltségtől, és indiai földön állomásozok majd angol védnökeim jóvoltából, akik biztosítják a kenyerem. Már ismertem ezt a helyet, 1826. július 26-án tettem itt egy látogatást. Meggyőződhettem róla, hogy az itteni szerzetesek nem segítenek semmiben, de igaz arról is, hogy az életfeltételek itt sokkal kevésbé szigorúak, mint Zanglában és Phuktalban. A tél kevésbé hosszú, a nyár kellemesebb. Midenfelé fákat, és lépcsőzetesen megművelt földeket látni, de a termelt növények közt még szőlőt is.
Kennedy értésemre adta, hogy nem kell bevárnom semmilyen írásos parancsot, ez az ő dolga, és mihelyt talál embereket, akik a csomagomat viszik, tüstént készülhetek az indulásra. Utolsónak azt közölte, mintha csak a kíváncsiságomat akarta volna fokozni, hogy újra folyósítják havi járandóságomat, és hogy még aznap levelet küld Szangje Puncognak, melyben felkéri, hogy a lehető leghamarabb jöjjön utánam Kanamba. „Valóban azt hiszi, hogy eleget tesz majd a kérésnek?" kérdeztem tőle, mert még emlékeztem rá, milyen kelletlenül bánt velem a láma az előző évben. „Szó sem lehet, hogy visszautasítsa!" felelte a kapitány. „Nemcsak nekünk van rá szükségünk, neki is szüksége van ránk." Többet nem is mondott, de ebből a néhány szóból is megértettem, hogy lehet valami titkos megegyezés az angolok és a ladaki kormány között tanítómesteremre vonatkozóan, és úgy éreztem, most már biztosan pontot tehetek ez a már több mint négy esztendőre kitolódó munka után.
1827. május 10-et ír a naptár, itt rostokolok csomagjaim közt Szabathu-ban, a katonai őrállomáson. Jómagammal együtt minden útrakészen. Már csak a csomagjaimat vivő embereket várom, akiket Kennedy szerzett nekem, és akikkel egy-két málhásállat is jön. A zsineggel átkötött csomagok láttán az a benyomásom támad, hogy most már én is vagyok valaki. Hol vannak már azok az idők, amikor még tarisznyával a hátamon utaztam. Immáron teherhordókra, szolgákra, málhásállatokra van szükségem, mint bárki más fehér embernek, aki ezen a vidéken utazik. Mindenesetre minél előbb el szeretnék jutni Kanamba, mert ebben a hónapban már jöhetnek a monszunesők, amelyek járhatatlanná teszik az utakat, a folyókon nem lehet átgázolni, és az utazás komoly erőpróbát jelent. Mivel húsz napba is beletelik, míg célhoz érünk, ha személyes tapasztalataimra hallgatok, meg arra, amit Gerard mondott, minden érdekem amellett szól, hogy ne késlekedjek az indulással. Annál is inkább, mert az idő most ragyogó, nincs túl meleg, egyszóval minden feltétel adva van, hogy a Kinawarba való feljutás csak afféle kellemes kirándulásnak tűnjön. Igaz, ha túl korán kelek útra, nagy a valószínűsége, hogy Szangje Puncog még nem ér oda, de legalább be tudok rendezkedni, felkészülni a szótárszerkesztésre.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése