 |
| A labrangi kolostor udvarán |
Érkezésemkor tüstént jelentkeztem a monostor főnökénél, aki már tudott rólam Kennedytől, és igen szívélyesen fogadott. Egy külön kis házikóban helyezett el a monostoron kívül, a falu felső végében, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, és a falut szorosan átölelő hatalmas hegyekre. Engedélyt kértem a könyvtár látogatására, sőt arra is, hogy elzárkózhassak ott, ha munkám úgy követeli. Habozás nélkül belement. Egyedül azt kötötte ki, hogy egynél több könyvet soha ne vigyek haza egyszerre. De igazából azt a titkolt érzést olvastam ki szeméből, hogy nem túl nyugodt. Nem lát túl a saját korlátain, és nem érti, mi szüksége van egy magamfajta embernek, hogy buddhista szentkönyvekbe ássa be magát, amikor ő főpapi süvege és pásztorbotja ellenére, soha nem vetett egy pillantást rájuk. Alighanem a lámámat várja, hogy választ kapjon rá.
A házikó, ahol lakom, egy elég kezdetleges és jellegtelen kis faépítmény, de a hideg évszakban valószínűleg jobban véd, mint a kőből és vályogból épített zanszkári cellák. A benne álló asztal és a hitvány karszék tökéletesen megfelel nékem. Még néhány kis rekesz is van, ahová a papírjaimat tehetem, és egy kicsi polc a holmijaimnak. Itt sokkal nagyobb és sokkal jobb, mint Phuktalban volt. Kipróbáltam az ajtót, rendesen zárt. A két ablakon át bőven jön a fény. A földet épp csak olyan hevenyében kinagyolt deszkák fedik. A bal sarokban még egy kisebbfajta kandalló is elférne, amely télen egész jól jönne. Még meglátom, hogy ki tudom-e használni ezt a nem várt szerencsét. Különben itt minden kicsi, a kinawariakhoz van méretezve, akik nem nagy termetűek. Hál' Istennek én sem vagyok magas, úgy léphetek be az ajtón, hogy le se kell hajolnom.
Egy nap alatt már be is rendezkedtem. A tehervivők visszaindultak, majd kisvártatva egy szolgáló jött, akit a láma küldött, és közölte, hogy rendszeresen főz nekem tatár teát és campát, melyek a tibeti konyhaművészet egyedüli remekei. De én legalább úgy szeretem ezt a spártai egyszerűséget, mint a Szabathuban elém rakott sok mindenből összezagyvált és túl fűszeres étkeket. Egyáltalán nem bánom, hogy folytatnom kell ezt a fakír életmódot, amely úgy illik hozzám.
Már másnap felfedező utat tettem a könyvtárban. A láma, aki még mindig gyanakodott, maga kísért oda avval az ürüggyel, hogy el akar magyarázni néhány olyan dolgot, amely megfejthetetlen a számomra. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy neki még megfejthetetlenebbek az ott felhalmozott művek, melyeknek még a címét sem tudta elolvasni. Az volt az érzésem, hogy először teszi be a lábát a könyvtárba. Amikor előzőleg itt jártam, csupán a Kandzsurt kitevő gyűjteményt mutatta meg, amely a főtemplomban található, de a könyvtár létezéséről még csak említést se tett, mintha már akkor tartott volna tőle, hogy megszentségtelenítem. A mindent elborító vastag porréteg tüstént elárulta, hogy ezt a helyet senki nem látogatja. Mindenesetre engedélyt kértem rá, hogy betekinthessek, csakúgy tájékozódásul, az ott őrzött művekbe. Beleegyezett, mert előzetesen már beszélt vele Kennedy, és elmagyarázta neki, hogy végül is ez a könyvtár a fő célom itt Kanamban. Rosszalló pillantást vetettem rá a tenger sok por láttán, amiből nyomban megértette, hogy már elférne itt egy kis takarítás, mert másnap, amikor visszatértem a könyvtárba, két fiatal kis, kárörvendő barátot találtam ott, akik törlőruháikkal annyira felverték a port, hogy lélegezni sem lehetett. Kimentem, hogy némi hegyi levegőt szívjak, amíg ez a töméntelen por nem telepszik le újra régi helyére, ahonnét a két kis betyár meggondolatlanságából a levegőbe került. De visszatértemkor meg kellett állapítani nagy bánatomra, hogy az újfent portól szürkéllő faburkolattól és könyvektől csupa piszok a kezem, a ruhám. Ezzel szemben minden könyv érintetlen volt, beléjük se kukkantott senki, amióta csak itt vannak, már csak azért se, mert ki se tudják betűzni a szövegüket, de talán még inkább azért, mivel a monostor lakóiban nem keltenek olyan érdeklődést, hogy csodálatot éreznének irántuk. Pedig nagy kár, ha azt veszem, hogy egyes kiadások, melyek a kezembe kerültek, rendkívül szépek azokkal a piros tintával írt betűkkel és színes miniatűrökkel, mint amilyenek középkori kódexeinkben is láthatók. Ugyan miért kell, hogy ezek a végtelen türelmet igénylő és művészi leleményességgel létrehozott remekművek, a tibeti tudományos és filozofikus gondolkodás nagy figyelmet érdemlő alkotásai semmilyen célt ne szolgáljanak, és az örök feledés homályába vesszenek?
Azóta folyamatosan látogatom ezt a helyet, melyet mindannyiszor egy kapus barát nyit ki nekem hatalmas kulcsaival, egy igen vidám és rendkívül rokonszenves férfi, és noha analfabéta, hosszasan figyeli, hogy mit csinálok. Nem mintha valami rossz szándékot gyanítana bennem, de mert, ahogy megvallotta, ő nagyon csodálja az olvasni tudó embert. Aztán elindul, és úgy húzza a lábát maga után, mintha ezzel is a sajnálatát akarná kifejezni, hogy nem kísérhet el a tudás útján.
Egyedül maradva nekilátok a munkának, vagy jobban mondva a mindenfelé kupacban álló könyvhalmazban kutatok, hogy magam győződjek meg róla, milyen kincset rejtenek, de főként arról, hogy milyen segítséget nyújtanak munkámhoz. De nem hiába volt a roppant igyekezet, ez a könyvtár a nagy rendetlenség, és a tengernyi, orrfacsaró por ellenére, mely ráül a ruhámra, egy valóságos aranybánya. Nem csupán hatalmas anyaga, hanem méginkább dokumentális értéke miatt. így megerősítve láttam a láma állítását, miben maga se igen látszott hinni, vagyis hogy Kanamban megtalálható egy-egy példány valamennyi könyvből, amely a Pancsen Láma könyvtárában, Tasilhumpóban van. Márpedig ez nem jelent mást, minthogy nem kell Közép-Tibetbe mennem, mert hogy úgy mondjam, itt is minden a rendelkezésemre áll, amit ott találnék. Fölösleges hangsúlyozni, hogy ez nem várt szerencse, mivel Tasilhumpót ugyanolyan gazdagnak tartják, mint Lhaszát. Miközben mindent átnéztem, ami csak elém került, érdekes felfedezéseket tettem. így például klasszikus görög és latin szerzők műveinek tibeti és szanszkrit fordításaira bukkantam. Nem akartam hinni a szememnek, olyan rendkívülinek tűnt, hogy a Szatledzs felső völgyének a mélyén, Nyugat-Himalája szívében, egy buddhista kolostorban találok rá Vergiliusz költeményeire, Titusz-Líviusz római történetére, Tuküdidész Peloponnézuszi háborújára, Cézár kommentárjaira. Annyira váratlannak éreztem, hogy napokon át olvasgattam ezeket a remekműveket, mintha meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy nem álmodok. Tegnap, június 22-én, egy látogatóm akadt. Igazat szólva éppolyan váratlanul ért, mint azoknak a klasszikus szerzőknek a tibeti fordításai. Túlontúl messzire vetődtem, túlontúl elszigetelten éltem szándékolt inkognitómban, és el se tudtam képzelni, hogy egy nap egy kis csoport beképzelt, európai jelenik meg az ajtóm előtt, és olyan kíváncsian szemlélget, mint valami ritka állatfajtát az állatkertben. A bengáli hadsereg három lovassági tisztje volt, akik földrajzi felfedező úton jártak, és még csak előző este érkeztek Labrang faluba, Kanammal szemben. Vezetőjüket Johnsonnak hívják, a helyettesét Browne-nek. A harmadiknak nem emlékszem már a nevére. Itt találva egy fehér embert, ugyancsak peregni kezdett a nyelvük, és egy sor bizarr kérdést intéztek hozzám. Egyszeribe a kérdések kereszttüzébe kerültem, de belementem a játékba, ha nem is túl lelkesen, mert hiába láttam rajtuk, mekkora örömmel töltenek el néhány órát egy magukfajtával, én nem osztottam velük ezt az örömet. Semmi vágyat nem éreztem rá, hogy kitálaljam nekik az életemet. Ugyan mi hasznuk lett volna belőle, hisz soha többé nem látnak viszont, és csak a véletlennek köszönhető, hogy egy beszélgetés erejéig keresztezték egymást az útjaink? Gondolom, nem találtak sem túl közlékenynek, sem túl kíváncsinak. De ők mindent meg akartak tudni rólam, míg engem teljesen hidegen hagyott, hogy hogyan alakult a pályájuk, mik a terveik, és milyen tapasztalatokra tettek szert felfedező útjuk során. Amikor közöltem velük, hogy magyar vagyok, rendkívül meglepődtek. Az ő szemükben egy fehér ember, aki ezen a környéken utazik, csak Őfensége alattvalója lehet, vagy szükségképen egy francia, de hogy egy magyar legyen?! Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából. Hogy kielégítsem mégis a kíváncsiságukat, és eloszlassam a rossz hangulatot, melyet meggondolatlanul okoztam, elmeséltem nekik, hogy jutottam el Szírián, Perzsián és Kasmíron át idáig, aztán két ladaki tartózkodásomról is ejtettem néhány szót, amivel sikerült megnyugtatni őket, és újra kíváncsiságot ébreszteni bennük. Elmondták, hogy ők szívesen látogattak volna el Ladákba, de a brit tisztek számára ez kifejezetten tilos. Épp ezért kutatóútjuk kötelezően végetér a független tibeti királyság határán, amerre most mennek. Onnan aztán visszafordulnak, és a szomszédságban elterülő himalájai kis országokon át érnek el állomáshelyükre.
Azt hiszem, nem nagyon értették, miért temetkezem el ebben a kinawari monostorban. Képtelen voltak felfogni, hogy mi az összefüggés a tibeti nyelv tanulása és a magyarok bölcsőhelyének kutatása közt. Ez nem is volt meglepő, mert semmi összefüggés nincs. Elválásunkkor jó utat kívántam nekik, ők meg nekem sok szerencsét, de látszott rajtuk, nem tudják, hogy mit gondoljanak. Miféle csudabogár lehetek, hogy ezekbe az érthetetlen szövegekbe ásom be magam?
Ma reggel hagyták el Labrangot. Kis házikóm ablakából láttam, amint felkészítik hátaslovukat az útra, miközben a kíséretük felerősíti a csomagokat a málhásállatokra. Kilenc óra felé lassan eltávolodtak nyugat felé, Songnam irányában. Úgy hiszem, még mindig ez a találkozás hatása alatt álltak. Nem egyhamar felejtik el, hogy Attila egy leszármazottjával akadtak össze ezekben a hegyekben.
Kanam, 1828. szeptember 30.
Még nyolc nap sem telt belé, hogy Johnson és társai útnak eredtek, mikor tanítómesterem magas, erős alakja rajzolódott ki egyre élesebben. Két szolga és egy lovász kíséretében jött vastag, vörös darócruhájába burkolózva az ellenkező irányból. Tüstént eléje siettem, hogy köszöntsem, és biztosítsam róla, mennyire örülök a viszontlátásnak. Azt mondta rá, hogy mihelyt megkapta Kennedy üzenetét, azonnal útnak indult, mert ahogy megvallotta, a lekötelezettje, de különféle vallási szertartások késleltették, amelyeken kérték, hogy vegyen részt.
Elhelyezkedett, és egy órával később már munkához is láttunk. Phuktálban tanúsított magatartásához mérten gyökeres fordulat következett be. Ugyanazt a buzgó munkatársat találtam meg benne, akit a több mint egy esztendős zanglai tartózkodás során megismertem. Milyen örömmel vettem át azt a hajdani ütemet! Egyik oldalt a másik után elemeztük, mintha jóvá akartuk volna tenni a tétlenségben töltött hosszú hónapokat. A jól végzett munka örömével rendezgettem esténként a jegyzeteimet, osztályoztam a céduláimat, ellenőriztem a fordításaimat, széljegyzeteket fűztem hozzájuk, sőt még egy-egy latin vagy magyar nyelvű kommentárt is, ami épp az eszembe ötlött. Gyorsan és jó eredménnyel haladtunk. Amíg meleg volt, a ház előtti lócára telepedtünk egy földterasz szélén, ahonnét le lehetett látni a falura, egy 2700 méter tengerszint feletti magasban elterülő tájon. A hely fennkölt szépsége még csak tetézte a lelkiismeretes, kitartó munka miatt érzett örömünket.
Ősz jöttével először a könyvtárba mentünk, de mikor megjött az első hideg, bemenekültünk a kunyhómba. Hanem két okból is sokkal kevesebbet szenvedtünk most itt. Egyfelől Kanamban jóval kevésbé szigorú a tél, mint Zanszkárban. Másfelől összetákoltam időközben a puszta két kezemmel egy kezdetleges kis kandallót, amelynél felmelegedtünk egy kicsit anélkül, hogy elöntött volna bennünket a füst. Rozsét hozattam az erdőből, főként pedig szárított trágyát. Beburkolóztunk birkabőr bundánkba, és minden nagyobb nehézség nélkül álltuk a hideg ostromát, még azután is, hogy a hó fehér lepellel borította el a tájat.
Hamar beköszöntött a tavasz, a levegő kellemesen langyos volt, és semmi nem emlékeztetett arra a borzasztóan vad, zanszkári időjárásra. 1828. március végén a fák már rügyeztek, a madarak vígan csivitoltak, a föld a szemünk láttára zöldbe öltözött, és mint megannyi színfolt, kinyíltak az első virágok, hogy csakúgy repesett a szívünk. De az egymást követő napok elég monotonul teltek, az egyetlen esemény az volt, hogy szüntelenül haladtunk a munkában, melynek látványos jeleként kupacokba gyűlt a sok papírlap. Már nem tudtam követni ezt az iramot, mert a filológiai munka is olyan, mint sok más, úgy dagad, mint a hegyről leguruló hógolyó.
Ezt a pillanatot választotta Szangje Puncog, és bejelentette, hogy ki szeretné használni a néhány szép napot, hogy lemenjen Szabathuba, és megismerkedjen Kennedy kapitánnyal. Mert mostanáig csak levél útján érintkeztek egymással. Én is gyakran beszéltem neki erről a rendkívüli emberről, akinek nem valami magas rangja meglepő ellentétet mutat azzal a valósággal alkirálynak kijáró hatalommal, mellyel igazában rendelkezik. És én magam tanácsoltam neki tavasszal egy szabathui utazást. Még azt is felajánlottam, hogy elkísérem, de aztán eszembe jutott, hogy ki kéne használnom a távollétét, és rendezni a papírjaimat. A lámámat különben is hat személy kíséri majd, köztük az a kanami barát is, aki tud valamennyit hindusztáni nyelven, ami elegendő hozzá, hogy találkozásuk ne szorítkozzék a szegény süketnémák jelbeszédére. Szóval mert jelenlétem nem volt nélkülözhetetlen, jobbnak láttam, ha nem vesztegetem megint az időt, és minden készen áll, amire Szangje Puncog visszatér.
Április 15-én indult el, és nyilván örült, hogy megtöri vele a mindennapok egyhangúságát, világot lát kicsit. Az bizonyos, hogy Rampurig, amely félúton van, nem érezte idegenül magát, hisz Szatledzs felső völgye Tibet minden jegyét magán viseli, beleértve a lámaista vallású, mongolos arcú lakosságot. Ezzel szemben a bishawari fejedelemség kicsinyke fővárosától kezdve már India világa a jellemző, és Tibet semmiben nincs többé jelen. Az embertípusok, az öltözet, a szokások, az ott beszélt nyelvek szöges ellentétben állnak vele. Igaz, Lhaszából visszatérve, tanítómesterem már járt Nepálban 1811-ben, és megismerkedett a brahmanizmussal, meg az azt gyakorló emberekkel. Így nem teljesen volt számára idegen ez a környezet, de ahogy elárulta nekem visszatértekor, azért mégis igen nagy hatást gyakorolt rá.
Rampurban jelentkezett a radzsánál, aki nagyon szívélyesen fogadta, mert tudta róla, hogy jóba van az angolokkal, és a ladaki kormányban is betölt valami funkciót. Mesélt neki európai tanítványáról, és meglepetve értesültem róla, hogy a radzsa igen jól ismeri a történetemet, amit nyilván Kennedytől vagy Gerardtól hallott, de inkább az utóbbitól, mert ez gyakran fordul meg Rampurban.
Tanítómesterem innét ment Kotgarh-on ás Szabathuba, ahol Kennedy és Gerard meleg fogadtatásban részesítették. Megmutatták neki a helyet, sőt azt javasolták, hogy látogasson el Szimlába is, de erre már nem volt hajlandó, jobbnak tartotta, ha lemegy a völgybe, semminthogy felmásszon a Himaláján. Azt hallottam, hogy sokat beszéltek neki rólam, és kissé különc természetemről, de mindig a legnagyobb barátsággal. Elmagyarázták a lámának, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaságnak mennyire fontos az én munkám, és milyen hasznos lesz számukra az a szótár, amelyen dolgozunk. Politikáról is szó esett, pontosabban Ladák viszonyáról hűbér-urával, a lahori maharadzsával, Randzsit Singh-gel, arról az adóról, amit kicsi és gyönge hűbéresének fizetni kell neki, és a ladaki kormány hő óhajáról, hogy megszabaduljon nem csupán nyomasztó, de mindig fenyegető gyámságától. Szangje Puncog szerette volna elérni, hogy álljanak ki ügye mellett a Főkormányzónál. Úgy tessék-lássék megígérték neki, hogy „tesznek valamit", de óvakodtak, hogy kötelezettséget vállaljanak, mert emlékeztek még, hogy milyen keményen rendre utasították William Moorcroftot, amiért rávette a ladaki kormányfőt, hogy írjon alá egy szövetségi szerződést, amire nem volt felhatalmazása. Biztosították az indiai angol hatóságok rokonszenvéről, és kifejezték kívánságukat, hogy őrködjenek a kis tibeti királyság függetlenségén, de én nem hiszem, hogy ezt őszintén mondták. Ami a rokonszenvüket illeti, a kalkuttai kormány inkább a legteljesebb közömbösségről tesz tanúságot, arról pedig, hogy úgy a szívükön viselik Ladák függetlenségét, az a véleményem, hogyha megtámadnák, a kisujjukat se mozdítanák, ha úgy ítélik, hogy semmi értelme nem lenne belemenni egy ilyen játékba. Lord Amherst szemében ez a néhány holdnyi hóval, homokkal és sziklával borított föld egy szót sem érdemel. Szegény Szangje Puncog! Lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem mondom el neki, ami a szívem nyomja, de őszinteséggel itt nem mennék semmire. Csak bánatot okoznék vele. Ő nagyon hű barátja az angoloknak. Az, hogy Kennedy szavára nem hagy magamra, kétségbevonhatatlanul ezt bizonyítja. Abban viszont már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az angolok olyan féltőn vigyázzák Ladak sorsát, amihez nem fűződik semmi érdekük.
Szabathuból lámám leereszkedett kissé a síkság felé, de ott olyan égető a forróság már május elején is, hogy meggondolta magát és visszafordult. Mint jó tibeti, irtózik a lapálytól, és menekül onnét, ahol túl nagy a meleg. Persze hegyvidéken is előfordul, hogy felszökik a higany a hőmérőben, de aztán éjszaka mindig lehűl nagyon a levegő, s így nappalok és éjszakák éles ellentétet mutatnak, amit a tibetiek úgy tekintenek, mint egy jótéteményt, és nem mint valami szerencsétlenséget. Kotgarh felé vette hát az útját, ahonnét kis szakaszokban egész a Kulu Fejedelemségig, ez a kis himalájai országig jutott fel, ahol 1824 novemberében kellett találkoznunk, hogy megmeneküljünk a Zanszkárra jellemző sarkvidéki időjárástól, és ott töltsük a telet. Elmesélte nekem, hogy egy Giargi nevű falu mellett akadt össze egy utazóval, aki ezt a vidéket járta, mint annyi angol, amióta elvették, 1816-ban, India ezt a részét a nepáli gurkáktól. A bengáli hadsereg őrnagya volt, egy bizonyos Edward-Caulfield Archer. Mihelyt tudomást szerzett róla, hogy ebben a körzetben tartózkodik ő is, múlt május 11-ének egy estéjén, egy vasárnap felkereste. Archer, aki azelőtt Lord Comberme-re, az indiai angol hadsereg főparancsnokának a szárnysegéde volt, elmesélte neki, hogy ez már a második tanulmányútja ezen a környéken, az elsőre még 1827 decemberétől ez év áprilisáig került sor, és két másikat is szándékozik tenni, az egyiket szeptemberben, amikor egészen a Borendo hágóig szeretne eljutni. Van úgy, hogy Szabathuból indul el és Szimlába tér vissza, ahol mindannyiszor Kennedy kapitány vendége. Ugyancsak baráti viszonyt tart fenn James G. Gerard doktorral, aki egy ízben úgy gondolta, hogy elkíséri kutatóútjain, de szakmai elfoglaltsága miatt le kellett mondania erről. Mindenesetre egy sereg földrajzi vonatkozású információval látta el, melyeket „igen fontosnak" tartott, mesélte nekem Szangje Puncog. A két férfi rólam is beszélt, akit, azt hiszem, sokkal többen ismernek errefelé, semmint gondoltam. Archer már barátaitól hallotta, hogy tanulom a tibeti nyelvet. Egyébként lámám megmutatta neki azt az iratot, melyet nem kis erőfeszítéssel fogalmaztam meg, és ez szolgált ajánlólevélként elsősorban az indiai angol hatóságoknál. „Ott felvett" nevemet írtam alá, Szikander Rumi-t, melynek jelentése Európai Sándor, hiszen ezen a vidéken, ahol senki nem tud magyarul, ki se tudják ejteni a nevem, és csak néhány brit tisztnek árultam el, de még azok is franciául írják le, és legtöbbször betyárul eltorzítják. Itt én mindenkinek Szikander Rumi vagyok, ez érthető, és jobban megfelel a Keleten dívó szokásoknak, ahol az embereket inkább a keresztnevükön hívják, semmint a családnevükön, amelynek nem tulajdonítanak különösebb fontosságot.
Szangje Puncog elmesélte, hogy Archer őrnagy azt a kívánságát fejezte ki neki, hogy el szeretne látogatni Ladákba, mire azt felelte, hogy örömmel fogja viszontlátni ott. Mégis kétlem, hogy egyhamar sor kerül erre, mert a Főkormányzó szigorúan tiltja tisztjeinek, hogy odamenjenek, nehogy Randzsit Singh, a maharadzsa rosszallását váltsák ki vele. Érdekes, hogy az angolok, akik más alkalmakkor olyan harcos kiállásúak, meglepően bártortalanok Pendzsab királyával szemben. Azt gyanítom, hogy a himalájai lakosság rovására akarják fenntartani a jó viszonyt. Azt is elmesélte nekem a láma, hogy kifejezett kérésére Archer leadott néhány lövést legújabb típusú lőfegyverével, melynek hatásossága rémülettel töltötte el. Tény, hogy azokkal a tölcséres, köves és kanócos puskákkal szemben, melyekkel a ladaki katonák vannak felszerelve, ez a modern fegyver megsemmisítő fölényben van. De tudni kell, hogy a ladaki hadseregben ezek az öreg, kanócos puskák képviselik a modern harcászat legrettentőbb eszközét. A fegyelmezetlen hordák legtöbbje, melyek itt a királyi hadsereg megtisztelő címét viselik, csak íjakkal tud védekezni, amiből Szangje Puncog arra a következtetésre jut, hogy olyan puskákkal, amilyet Archer is hord a vállán, az angol hatalom legyőzhetetlen. És egyszeriben arról álmodozott, hogy ezzel a fegyverrel egy nap minden betolakodótól meg lehetne védeni az országát. Persze az kellene hozzá, hogy az indiai angolok is így akarják.
Május 26-án igen elégedetten tért haza hat kísérőjével, és meg volt róla győződve, hogy mindent megnézett, amit csak látni kell a föld másik részén, melyet nem tibetiek laknak. Az indiai angol hatalomnak ez a kápráztató bemutatkozása nem hagyta közömbösen. Erősebben érezte, mint valaha, hogy Ladáknak szövetségre kell lépnie az angolokkal, ha élni akarnak, és megszabadulni Pendzsab gyámkodásától. Küldött Lehbe futárral egy levelet a kormánynak, melyben alighanem beszámolt élményeiről, és megerősítette angolbarát politikájában. Ami engem illet, semmi okom a panaszkodásra, mert ez a szabathui utazás igen jól végződött, én láttam elsősorban az előnyét. Mihelyt visszatért, már kezdtük is a munkát, méghozzá olyan buzgalommal, amilyenről csak álmodni lehet.
Négy hónappal később, szeptember végén meglátogatott minket Gerard doktor. Kinawarba jött avval az ürüggyel, hogy a helyi lakosságot a himlő elleni oltáshoz szoktassa, de kihasználta az alkalmat, hogy felkeressen és hosszasan elbeszélgessünk. Ezeket a beszélgetéseket nagyon élveztem, Gerard egy rendkívül rokonszenves férfi, aki úgy érzem, örül, ha a szolgálatomra lehet. Ügyvédként tud fellépni mellettem honfitársaival szemben, akik közül, attól tartok, sokan fel sem tudják fogni, milyen fontos kutatásokat végzek, de még a saját érdeküket sem. Ez szent meggyőződése volt, amit nem győzött elégszer ismételni. Visszatértekor írni akart egy jelentést rólam Szabathuba, hogy felhívja rám a vezetők, és különösképp Delhiben a helytartó, William Fraser figyelmét szótárszerkesztői és nyelvtanírói munkásságom hasznára. Hát igen, nem lenne rossz, ha magasabb körökben is tudnák, hogy min dolgozom, és mennyi küzdelembe került már eddig is, hogy a tibeti nyelv terén végzett kutatásaimmal előbbre vigyem Keleten a tudományt.
Gerardnak mindent elmondhatok. Én, aki nem vagyok valami közlékeny, megkönnyebbülést érzek, mikor elmondom neki problémáimat. Felhagyhatok azzal az óvatos tartózkodással, ami jellemez. így minden habozás nélkül feltártam előtte, hogy elterveztem, Mongóliába megyek, népem forrásvidékére, ahol az ősmagyarok nomád életüket élhették valamikor. Neki megmondtam, hogy tibeti tanulmányaim, ha hasznára is vannak további kutatómunkámnak, csak egy kitérőt jelentnek az életemben, mert aminek nyomára akartam eredetileg jutni, az ma is éppolyan érvényes, mint amilyen az első nap volt, még akkor is, ha letértem a kitűzött útról, és hosszú időre megálltam itt. Azt hiszem, méltányolta, amit mondok anélkül, hogy pontosan megértette volna, mit várok ettől a Felső-Ázsia-i tartózkodástól. Ez már meghaladta értelmét. Minden jószándéka ellenére sem volt képes felfogni, hogy mi az ami hajt, ami vezérel. Ahhoz már nyilván magyarnak kell lenni, hogy megértse valaki és talán méginkább székelynek.
Két teljes napot töltöttünk együtt. Szeptember 28-án érkezett, de csak 30-a reggelén utazott el, egyébként azt ígérte, hogy visszajövet, előreláthatóan novemberben, megáll még újra nálam. Mégcsak nemrég ment el, és ha rögvest nekiálltam a naplóírásnak, ezt csak azért teszem, hogy egy új fejezetben számoljak be ennek a melegszívű, drága barátnak a látogatásáról remetei magányomban, itt a himalájai erdők alatt, aki egyengetni szeretné az utamat, és ezt olyan meghatóan ki is mutatja.
Kanam, 1828. november 8.
Gerard visszajött hozzám kinawari körútja végén, és folytattuk beszélgetéseinket, ahol szeptember 30-án abbahagytuk. Ott talált hosszú irhabőrköpenyembe burkolózva a kunyhómban, amint ott ültem lámámmal az asztalnál, és nagyban dolgoztunk. Büszkén mutattam neki a magam fabrikálta kandallót, amely alig bocsát ki valami kis füstöt, s így a tél sem tűnik olyan zordnak és ugyanakkor olyan hosszúnak. Beszélt Szangje Puncoggal is, akinek én tolmácsoltam, és kifejtette neki az oltások áldásos hatását. Tanítómesterem meg akarta mutatni, hogy milyen felvilágosult szellem, és beoltatta magát, mondván, hogy nemcsak nem fél tőle, de bízik is a hatásában. Gerard a karjába adta az injekciót, és biztosította róla, hogy hála ennek a jelentéktelen kis szúrásnak, soha nem fog himlőt kapni. Külön kérte rá, hogy csináljon neki propagandát a kanamiak közt, aztán a ladaki lakosság körében is, ha majd visszatér oda. Szangje Puncog, aki orvos is egyben, meg tudja érteni egy ilyen megelőző gyógykezelés jelentőségét, de vajon hogy fogadják majd tanulatlan, babonás honfitársai, kiknek szemében sokkal többet érnek a varázsigék, és a hozzájuk tartozó mágikus szertartás, a legjobb gyógyászati termékeknél is. Sok időnek kell még eltelnie, míg a tibetiek olyan csodálatos gyógyszert látnak majd az oltásban, mint amilyen a valóságban is.
Mivel az orvostudományról folyt a beszélgetés, megvallottam látogatómnak, hogy volt úgy, megbetegedtem, és nem állt rendelkezésemre más gyógyszer, mint az alkohol, hát avval kezeltem magam. Én, aki soha életemben egy pohár bort sem ittam, mikor egy nap szédülés fogott el és nagy láz tört ki rajtam, felkaptam azzal a hitvány törköllyel teli kis flaskát, amit az itt termelt szöllőből készítenek, és egy teli pohárral felhajtottam belőle. Úgy éreztem, mintha főbekólintottak volna. De amikor magamhoz tértem, már sokkal jobban voltam. Nem merném állítani, hogy ez a drasztikus gyógymód hozott helyre, de nekem mégis ilyen érzésem van. Mindenesetre megfogadtam Gerardnak, hogy nem követem el mégegyszer ezt a könnyelműséget, ha úgy hozná, hogy megbetegszem, félnék, hogy a helybeliek még iszákosnak tartanának. Sokat adok rá, hogy a jövőben is egy józan életű, világosfejű ember hírében álljak, aki nem vét a közerkölcs ellen.
Gerard helyeselte elhatározásomat, noha, mint igazi skót, maga sem veti meg a whiskit, és ha alkalom nyílik rá, nem habozik, hogy felhajtson egy pohárral. Ezzel kapcsolatban mesélte, hogy mikor Kennedynél vendégek ülik körül az asztalt, csak a legjobb fajta burgundi meg portói borokat isszák, és az étkezés végén csakúgy durrognak a pezsgősdugók.
Ezt én is tudtam, és mikor Szabathuban voltam, mindig elutasítottam udvariasan, de határozottan, hogy a kapitánynál vacsorázzak. Én nem szeretek visszaélni sem étellel, sem valamilyen alkoholos itallal, ettől én rosszul leszek. Irtózom a túlzásoktól, és ha elém raknak efféle „ínycsiklandó dolgokat", hát egyenesen belebetegszem.
Arra kért, hogy legalább kóstoljam meg a birkahúst, melyet tucatjával látott lenyúzva a monostor éléstárában, és külön megjegyezte, hogy a hús igen egészséges táplálék egy ilyen hideg éghajlatú helyen, mint Kinawar. De csalódást okoztam a válaszommal, mondván, hogy soha nem ettem, azon egyszerű oknál fogva, mivel Zanszkárban, mely egy rendkívül szegény vidék, nem tálaltak fel nekem birkát, de nem éreztem magam rosszabbul. Igaz, mi sem lett volna könnyebb, mint kiszolgálni magam minden fizetség nélkül, és lekanyarítani egy kedvemre való részt. A barátok semmi kivetni valót nem találnának benne, ők is akkor nyesnek le egy darabot, amikor kedvük tartja, mert ebből a húsból annyit fogyaszt mindenki a monostorban, amennyit épp akar. De nekem eszembe sem jut. Beérem a vajas teával és a campával, mint ahogy tanítómesteremnek sincs másra igénye.
„Mindenesetre remélem, kérdezte tőlem Gerard, hogy gyümölcsöt azt eszik, az itt igazán bőven terem." Azt sem! feleltem. Zanszkárban nem volt gyümölcs, hiszen fa sem nőtt. Leszoktam már róla, és annyira nem hiányzik, hogy nem is akarok újra rászokni. Még aszalt barack se kellett, pedig az egy sajátos eledele ennek a vidéknek, és amint mondják, csodálatosan finom az íze. Az ínyencség a hét főbűn egyike, amely ismeretlen a számomra, és nem azért, mert nem akarok tudni róla, hanem mert engem nem csábít. Egész életemben nélkülöznöm kellett, úgyhogy a nélkülözés már elmaradhatatlan társam, és így van jól.
Az evés-ivás témájáról, amely nálam ötödrangú kérdés, a szanszkrit nyelvre tereltük a szót. Már említettem egyszer naplómban, hogy milyen hasznos a szanszkrit nyelv annak, aki a tibeti buddhista civilizáció tanulmányozásába kezd. Noha Gerard nem ismeri ezt a nyelvet, meg akartam ismertetni vele erre vonatkozó gondolataimat. Csakugyan arra gondolok, hogy fel kéne kérni egy angol tisztet vagy egy tudóst, aki jól bírja már Indiának ezt a szent nyelvét, hogy kezdje el a tibeti tanulását is, mert ez a két idióma, bármennyire különböznek, valamiképp érthetőbbé válik annak a számára, aki a Mahayana buddhizmus tanulmányozására adja fejét. Ezt tapasztalom csaknem minden nap. A szanszkrit nyelv jó ismerete nélkül nem lehet tibeti tudományról beszélni. Akik a nyomomban lépnek, azok könnyebben tanulják már meg a tibeti nyelvet, mert rendelkezésükre állnak majd a műveim, és segítik őket ebben. Igen meglepő volna, ha az Indiában élő és dolgozó sok európai közt nem akadna egy jószándékú ember, aki a nyomomba szegődik, és magasra emeli a fáklyát, ha majd én leteszem. Vannak misszionáriusok, akik nem egyszerűen a kurrens nyelv megtanulására törekednek, de a különféle tájszólást, a helyi nyelvjárásokat is el szeretnék sajátítani, mert azt remélik, hogy így inkább a közelébe kerülhetnek azoknak a népcsoportoknak, melyeket a keresztény hitre akarnak áttéríteni. A szerampuri misszionáriusok, akik nemrég úgy rám ijesztettek azzal az elfuserált tibeti szótárral, híresek róla, hogy milyen sok idiómát megtanultak, csak ezért, hogy minél több odavalósinak adhassák kezébe a Bibliát. Hinni szeretném, hogy közelesen akad köztük valaki, aki úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, és részesülni akar Szangje Puncog tanításában, amíg csak itt tartózkodik. Én mindenesetre el akartam ezt mondani Gerardnak s megkérni, hogy tolmácsolja szavaimat honfitársainak, főként azoknak, akik tudnak már szanszkritul. Aki rászánja magát, nem fogja megbánni az erőfeszítést, amit ez valóban megkövetel. Igaz, hamar elfoglalhatja majd a helyemet kutatásaim befejeztével, mert nem szándékozom Indiában maradni. Gerardnak tetszett ez az elgondolás, és biztosított róla, hogy hazatérve megtesz mindent az ügy érdekében, sőt lehet, hogy Wilsonhoz fordul, aki maga is szanszkritista, és nyilván módja van egyik vagy másik tanítványát arra buzdítani, hogy váltson fel engem.
Gerard doktor elindult november 7-én, amikor az idő is elromlott. Fekete felhők úsztak át az égen, és vastag hóréteg borította el egész Kinawart. Azt javasoltam neki, hogy várjon néhány napot, míg kiderül újra, de azt vetette ellene, hogy már két hónapja eljött Szabathuból. Bármilyen edzettek is Kennedy gurka ezredének katonái, a téli évszak kezdetén feltétlenül ott kell mellettük lennie. Lekísértem hát a falu végéig. Ott állt a csomagjait vivő embereiből és lovászaiból álló kis csapat élén, és örömmel mutatta nekem az útközben összegyűjtött ásványmintákkal megrakott ládákat. Igaz persze, hogy ezt az érdekes orvost sokkal jobban érdekli a régészet, mint az orvostudomány. „Annyi még a teendő ezen a téren!" jegyezte meg, mintha elnézést akart volna kérni, hogy ennyire a kövek bolondja. Kedvem lett volna azt válaszolni, „Gondolja, hogy az orvostudományban nincs mit felfedezni már?", de visszafogtam magamat, mert már régen észrevettem, hogy az a foglalkozás, amit űz ott a bengáli helyőrségi állomáson, csak a legszükségesebb mértékben köti le figyelmét.
Láttam, amint távolodik, majd a kövér hópelyhek sűrű fátylában nagy gyorsasággal eltűnik ez a kistermetű férfi, aki még nálam is kisebb, és olyan törékenynek látszik, annyira nem katonásnak, de aki a Himalájának ezen a vidékén minden kétséget kizáróan már rangos nevet szerzett magának, mint régész. A lapokban közreadott cikkei, melyeket alkalmam volt elolvasni, döntő fontosságúak Nyugat-Himalája földrajza szempontjából. Számomra persze egy páratlanul értékes, odaadó barát, aki magáévá tette az ügyemet, és mindig kész volt, hogy valami szolgálatot tegyen, s talán az egyetlen ebben a végtelen térségben, aki minden fenntartás nélkül segített szent célom elérésében, aminek százszor is tanújelét adta már.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése