Mindenesetre, amiért mi most idejöttünk, a Haiber hágóba, ahhoz bizonyára ők. is elegendők lesznek. Mohamed Azim Kán csakugyan elégedett, hogy elkísérte személyes védelme alatt a vendégeit egész addig, amíg afgán területen vagyunk. Ventura és Allard urak elmondták nekem, hogy teljes inkognitóban kívánnak utazni, ami nekem is legfőbb óhajom. Kételkedem ugyan, hogy észrevétlenek tudjunk maradni a fegyverek, szekerek, lovak színes társaságában, ebben a zenebonában. Körös-körül mérföldekre, már egymagában is jelzi érkezésünket két órával hamarabb az a levegőben kavargó homok és por, melyet az emberek és a lovak patái vernek fel. Miféle komédiát játszunk itt? így akarjuk megfélemlíteni a fellázadt törzseket, melyek a határmenti hegyekben rejtőznek, olyan nyomasztó érzést kelteni bennük, hogy végül is meghátrálnak? Nem tudom, de soha nem képzeltem volna, hogy szerény személyemben egy ilyen együttesben járom majd egy nap a Kelet útjait.
A Haiber hágón át vezető út, melyen a szél szüntelenül kavarja a homokot, több mint ezer mérföldre hatol a hegybe, és a tulajdonképpeni hegytorokban végződik, mely csupán egy tíz-tizenkét méter széles, szűk folyosó, és négyszáz méternél is magasabb szirtfalak nyúlnak föléje, vagy egy mérföld hosszúságban. Itt vett búcsút Mohamed Azim Kán francia barátaitól és jómagamtól, ami után folytattuk utunkat a mindössze hat szolgáló és harminc katona kíséretében, akiket rendelkezésünkre bocsátott, hogy védjenek bennünket. Óvatosan ereszkedtünk le Peshawar város felé az ellenséges népcsoportok közt, mert ezek mindig készen álltak, hogy lecsapjanak az előttük felbukkanó zsákmányra, de a két tiszt automata pisztolyokkal volt felszerelve, és puszta látásukra inkább békén hagytak minket. Mi is történne, ha megtámadnának? Mit csinálnék, én, aki soha életemben nem fogtam a kezembe egy puskát, nem szolgáltam a hadseregben? Gyakran kérdeztem ezt önmagámtól, de soha nem találtam rá választ.
A katonák és szolgálók, akiket Mohamed Azim Kán mellénk adott, egész az Indus jobb partjáig kísértek minket. Ott húzódik az Afgán és a Pendzsab-i királyság közti politikai határ. Az a helyzet, hogy arról volt szó, vízum vagy valamilyen más engedély nélkül lépünk be ebbe az országba, hogy ne legyünk ott kitéve fürkésző pillantásoknak. A katonai kíséret, az erőfitogtatás, sőt maga a hadsereg is idejét múlta már. Láthatatlanná kell válni Lahorig. Ezt az utasítást adta ki nekem Allard. Világosan kifejtette, hogy az ő fegyvere ezentúl az arany, ezzel fogja be az emberek száját, és vásárolja meg a lelkiismeretüket. Mivel híd az nincs itt, éjszaka keltünk át a folyón egy kis kompon, az evezősöket persze jól megfizettük. A túlsó parton, Attokban, cinkostársainktól sem sajnáltuk a csengő aranyat, amiért itt várnak, és kivezetnek még hajnal előtt a városból. Egy fogadóban szálltunk meg, melynek a tulajdonosa is jókora baksist kapott. Szóval, ahogy Ventura mondja, „arannyal párnázzuk ki az utat".
Ez az illegális utazás Lahorba nem kevesebb, mint öt hétbe telt, és nap mint nap ugyanazzal a metódussal ment végbe, amit így foglalhatnék össze röviden: Indulás éjszaka az útikalauzok és öszvérhajcsárok vezetésével, akiknek azonnal megháromszorozzuk a fizetését. Két felderítőt küldünk előőrsként, hogy ellenőrizzék az útvonalat, természetesen ők sem ingyen. Rendszeres kerülőket teszünk, mihelyt egy kaszárnya vagy egy rendőrőrs közelébe érünk. Ha egyszerű járókelők bukkannak fel, és nem tudjuk már kikerülni őket, az egyik útikalauz feladata, hogy egy-egy nehezen megválaszolható kérdést tegyen fel, amellyel eltereli a figyelmüket. Ha ez sem elegendő, utasítása van rá, intézze úgy, hogy némi pénz fejében hunyják be a szemüket. Napfelkelte előtt bevezetnek minden feltűnés nélkül egy fogadóba, ha épp akad, vagy egy előzőleg már lepénzelt lakoshoz.
Ez a módszer rendkívül jól bevált. Sikerült átjutnunk az összes rendőrhálón, és akiket lekenyereztünk, azok úgy látszik hallgattak, mert se nem értek utol, se nem csíptek el útközben minket. Igazából én szorongva figyeltem, hogy szórják ezek az aranyat, én, akinek oly nagyon hiányzott az efféle. Persze dehogy is tiltakoztam volna, mondanom se kell, hogy nem tiltakoztam, hiszen én voltam a haszonélvezője. Egy dolog mégis átvillant az agyamon ez a nagy halom pénz láttán, mely kisiklott útitársaim ujjai közt. Hogy vajon mitévő lettem volna, ha nem hoz össze a jósors velük?
Errefelé ritkán mennek át karavánok. Én is csak eggyel találkoztam, és még az is igen kis létszámú volt. De még a karavánszerájok is csak olyan aprócskák, valószínű, hogy Pendzsabnak nincsenek kereskedelmi kapcsolatai Afganisztánnal.
Ezen a hosszú útvonalon, míg csak nem értünk a Ravi folyóig, legfőbb gondunkat a csomagok képezték. Nem az enyéim, mert ilyen nekem nem is volt, hanem a két franciáé. A holmijaik, kerül amibe kerül, legfeljebb egy-két nappal később követhettek bennünket, annyira hátráltatták a haladást, és olyan nehéz volt elrejteni őket a kíváncsi szemek elől. A kísérő személyzet, amelynek sikerült úgy szállítani ezt a sok mindent, hogy soha ne ellenőrizze senki, amit visznek, a rendkívüli feladat arányában kapta a borravalót is. Láttam, amikor Sahdehrába érve csakúgy sugárzott az arcuk az Allarddal való találkozás után, amiből mindjárt kitaláltam, hogy a francia nem fukarkodott a pénzzel.
Vajon mire jó ez a fényűző óvatoskodás? Miért akarnak inkognitóban utazni egészen a város széléig? Ventura fejtette ki nekem heves kézmozdulatokkal kísérve, hogy váratlanul kell megjelenniük a maharadzsánál, kész helyzet elé kell állítaniuk, rákényszeríteni, hogy fogadja őket. Ezért aztán kiszedték az oly keservesen ideérkezett ládákból a díszegyenruhájukat, melyet a ceremóniákon viseltek a napóleoni hadseregben, hogy így járuljanak majd eléje, gazdag ismeretekben bővelkedő katonai pályafutásuk teljes fényében, mellükön nagyszámú kitüntetéssel, arany zsinórzattal és rangjelzésekkel a vállukon, az övükre akasztott táskával, abban a reményben, hogy megnyerik a kegyeit. Ahogy hallottam, ehhez a ravasz cselhez folyamodtak, mikor Perzsia szolgálatába kívántak lépni és ez a fondorlatos bemutatkozás, szavamra, igen jól sikerült, mert az ezredesi rendfokozat mellett fejedelmi zsoldot kaptak. Velük folytattam az utat mostanáig, noha Lahor nem esik az útvonalba, melyet Felső-Ázsia felé menve szándékozok követni. Útközben Rawalpindiben még haboztam azért egy kicsit. Létezik ugyanis egy út, mely ebből a városból indul, átszeli a Pir Pandzsali hegytömböt, egész Baramuláig, Kasmírban. Elméletileg ez lenne a legrövidebb út a Himalájához. De ezekben a februári végi napokban a hágókat még eltömi a hó, és május előtt az utak járhatatlanok. Hát ahelyett, hogy unalmas várakozással töltöttem volna hónapokig az időt, jobbnak találtam, ha evvel a két szeretetreméltó, igen-igen szívélyes és minden tekintetben rokonszenves úrral folytatom az utam, akik ezenfelül szállást adnak, és az ő költségükre étkezem. Egész felvillanyozódtam a társaságukban. Túl sok bennük az optimizmus, és mindössze azt szeretnék, ha én is osztanám velük.
Március 11-én érkeztünk Sahdehrába, egy kétszázötven kilométeres, körülményes vándorút végén. Allard és Ventura még aznap látogatást tett a városi rendőrkapitányságon, hogy szíveskedjenek tájékoztatni jelenlétükről a maharadzsát. Visszatérve onnét, határozottan kijelentették, hogy soha rendőröket nem láttak még kínosabb helyzetben, mint azokat, akik fogadták ott őket. Egész este hahotáztak rajta, és elképzelték maguknak a rendőrfőnököt, amint nagy zavarban, szinte nem híve annak, amit mondanak, jelenti gazdájuknak, a félelmetes Randzsit Singh-nek, hogy két francia tiszt hatolt be engedély nélkül a birodalomba. Másnap egy közös levelet intéztek az uralkodóhoz, melyben részletesen leírták, hogy kicsodák, és milyen szándékkal jöttek ezekbe az államokba. Ugyanakkor arra kérték, hogy audienciára járulhassanak eléje, ami nem is késett sokáig. Tizenötödikén közölték is velük, hogy másnap fogadják őket. Egyenruhájukban, bóbitás csákóval a fejükön, lovassági karddal az oldalukon mutatkoztak be Randzsit Singh-nek, ahogy Napóleon udvarában is tették volna. Ez a szemfényvesztő manőver is bevált, ha hitelt adok nekik, mikor visszatérve beszámoltak róla, hogy az audiencia után a maharadzsa meghívta őket, hogy vegyenek részt egyik legkiválóbb ezredének hadgyakorlatán, mielőtt elereszti őket. Kijelentették nekem, hogy tíz arany mohurt kértek fizetésül, nem beszélve a lovakról és a szolgálókról, mert ezek mindig bőven állnak rendelkezésre Ázsiában. ígéretet kaptak rá, hogy nem sokat kell várniuk a válaszra.
Először arra gondoltam, hogy megvárom a választ, hogy tájékozva legyek ennek a két tisztnek a sorsáról, akiknek éppúgy megnyílt előttem a szívük, mint az erszényük, de nem szabad megfeledkeznem róla, hogy az én célom nem az, hogy a pendzsabi udvar szolgálatába szegődjek. Múlóban az évszak is. Meg fel kell jutnom egy magasan fekvő városba, Srinagarba, mielőtt a Nagy Himalájához érek, és behatolok Ázsia mélyébe. Elhatároztam, hogy másnap reggel már el is indulok. Isten óvja két kitűnő francia barátomat, és hozzon rájuk dicsőséget!
Kasmír fővárosa, Srinagar, 1822. május 18.
Én valóban a legjobb emlékeket őrzöm erről a két katonáról. Sokat Mulattam furfangos észjárásukon, sokat merítettem önbizalmukból. Nem lennék meglepve, ha egyszer megtudnám, hogy itt vették át a marsallbotot.
Mindenesetre, amit mondtak nekem búcsúzáskor, gyógyító írként hat rám. Tudom, hogyha balul ütne ki a sorsom, náluk mindig menedéket találnék, és értékes segítséget jelentenének számomra.
Sahdehrából Amricarba vettem az utam, mely a szikhek szent városa. Ott láttam az aranytemplomot, de ami leginkább meglepett, ez az volt, hogy a lakosság főleg muzulmán. Aztán Szialkot és Dzsammu felé indultam, és ott kerültem igazán kapcsolatba a hinduizmussal. Mert gyakorlatilag mostanáig csak muzulmánokkal és szikhekkel találkoztam. A szikhizmusról semmi közelebbit nem tudok mondani, hacsak nem annyit, hogy kezdetben ez tett kísérletet hinduk és muzulmánok összebékítésére. De kudarcba fulladt, mivel a két szembenálló vallás összeötvözésére történ erőfeszítés egy harmadik születését idézte elő. Az iszlám egyáltalán nem ismeretlen a számomra göttingeni arab tanulmányaim óta, de a török és perzsa birodalmat átszelve bőven volt rá időm, hogy mindennapi valóságában is megismerkedjek vele. Viszont a hinduizmus előtt teljes a zűrzavar bennem. Én, akibe vallásom, a kálvinista vallás azt oltotta, hogy a bálványimádás minden formáját elvessem, még a legegyszerűbbet és a legártatlanabbat is, meglepetve nézek egy hindu templomot. Még a legdíszesebb katolikus és ortodox templom is messze elmarad ez a legfurcsább ízlést is túlszárnyaló szoborhalmaz és mitológiai bőség, ezek a velejéig pogány vallási szertartások mögött. Ezt a látványt nyújtotta nekem Dzsammu átutazóban, mert ezen a napon tartották ott a brahman istenek tudom is én melyikének ünnepét. Megpróbáltam fogalmat alkotni róla, hogy mit csinál ez a táncoló, éneklő, imádkozó tömeg, miközben tízesével öli le a kecskéket és a szárnyasokat. Rövid ideig egy csapat dühöngő emberrel tartottam, akik félig embert, félig állatott ábrázoló visszataszító bábut vittek hordágyon magukkal. De tanúja voltam annak is, mikor a papok „megáldottak" egy szobrot, és hol mézzel, hol tejjel, hol pedig tehénpisivel öntözték meg. Elmerülve néztem a fura jelenetet, és eszembe jutottak a mi protestáns szertartásaink a maguk egyszerűségében, melyek gyakorlatilag a zsoltárokra és a hálaadó énekekre korlátozódnak. Mennyivel igazabbnak tetszik nekem az az egyszerűség, mint a kegyetlenségnek és a babonának ez a rémisztő keveréke!
Dzsammun túl, elindultam a Tawi folyó – majd a magasan fekvő Senab völgye felé, melyek után a Banihal hágó megmászása következett, ahová oly hosszú és keserves a feljutás. Ez vezet át a Pír Pandzsal robusztus hegytömegén, mely Pendzsabtól elindulva az első himalájai redőzet. A hágó igen magasan, 3525 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Az odavezető út olyan meredek, hogy egyes helyeken csaknem járhatatlan már. Egyébként a málhásállatok nem is bírnak felmenni rajta. A fagyhalált halt utazók tetemei láttán a hideg veríték ütött ki rajtam, és mivel nem éreztem kedvet rá, hogy társaságukban fejezzem be az életem, megkettőztem az erőfeszítést, hogy még az éjszaka beállta előtt elérjek a tetejére. Ezek valóban, komor, félelmetes helyek, és ebben az évszakban csak igen kevesen indulnak el erre. A hágón aztán elért egy szélvihar, nem tudtam továbbmenni. Nagyon az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok folytatni az utam, márpedig ha ott maradok, elkerülhetetlenül halálos veszélynek teszem ki magam. Amire eljutottam végül a lefelé vezető úthoz, egy derűsebb, zöldellő, fás vidékre, már annyira kimerült voltam, hogy egy kis vizet se bírtam melegíteni, egy bögre teához való vizet. Úgy rogytam le, mint egy sózsák, és elaludtam. Éjszaka egyszer csak csípős hidegre ébredek. Amennyire tudtam, száraz fűvel és levelekkel takartam be a testem, és újra elszunnyadtam a nagy fáradtságtól. így fagynak meg gyakran az utazók. Túlságosan gyöngék hozzá, hogy küzdjenek ellene, bénultan fekszenek a földön, és már nem tudják kiragadni magukat az álom karjaiból. Most hogy már itt vagyok a Himalájában, nagyon kell vigyáznom, hogy megóvjam magam ettől a veszélytől, elsősorban azzal, hogy nem alszom többé a nedves talajon nem kellőképp beburkolózva valamibe, mintahogy ez sokszor megesett.
Jelenleg Kasmirban időzöm, és ezernyolcszáz métert kell leereszkednem innét, hogy eljussak Sahabadba, az első jelentősebb, szétszórt településre az utamban. Onnét már igen enyhe lejtő visz tovább. Áthaladok Iszlámábádon, ahol a rosszul táplált emberek azt a benyomást hagyják bennem, hogy valami olyan betegségben szenvednek, mint a tüdőbaj. Április 14-én érkezem Srinagarba. Ez egy megejtően érdekes város, melyet csatornák szelnek át, tavak, folyók szabdalnak szét. Sötét, iszapos utcái és omladozó kövű rakpartja ellenére, sok vonzót találok benne azokkal a három vagy négyemeletes házakkal, melyek mintha szántszándékkal taszigálnák egymást a víziutak mentén. Többnyire olyan féloldalasán, olyan hányavetin építették ezeket és különböző, rosszul összeválogatott anyagokból, de azért mégis valami tetszetős és sajátosan egyéni összképet alkotnak. Sajnos ennek a mocsárnak a közepén, persze, hogy nem lehet a város egészséges. Itt többen halnak meg, mint máshol, bizonygatják nekem, ami ellentmond a legendának, mely szerint Kasmir egy paradicsom. Különben a lakosok, akiket látok magam körül, akár a központban, ahol az előkelőségek laknak, akár pedig a népes negyedekben, többnyire beesett arcú, lesoványodott, siralmas kinézésű emberek. A selyemgyártás, és főként a híres sálak úgy látszik nem hoztak gazdagságot nekik. Inkább mintha még a sok munka ölné meg őket.
Nem szándékoztam soká itt maradni. Annyit hallottam már, hogy ebben az országban paradicsomi az élet, hogy végül hinni kezdtem én is. A hely maga kétségtelenül szép, de az éghajlat télen kedvezőtlen az 1600 méter tengerszint feletti magasság miatt. A levegő szörnyen nedves. Amikor el próbálom képzelni, milyen lehet a földi paradicsom, nem Srinagar jut az eszembe.
Az elinduláshoz meg kellett várnom, hogy az évszak előre haladjon valamelyest, mert akkor a Ladák felé vezető hágókon már elolvadt a hó. Másrészt találnom utazókat, akikkel együtt tehetem meg az utat. Meg kell mondani, világosan közölték velem hogy a Srinagar-Leh közti útvonalon nemigen kell haramiáktól tartani, viszont a legfontosabb hágón, a Zodzsi hágón nagyon veszélyes az áthaladás, úgyhogy mindig tanácsos, ha többedmagával megy valaki, és szükség esetén közösen védekeznek. Elég sok időmbe telt, míg találtam egy négy kasmiri kereskedőből álló csoportot, akik Ladákba mennek pasmina kecskegyapjúért, melyből a híres sálakat szövik. Megegyeztünk, hogy mihelyt megnyílnak a hágók, azonnal útra kelünk, és most adták tudtunkra, hogy öt-hat nap múlva ez már meg is történik. Holnapra, május 19-re tűztük ki az indulást.
Leh, 1822. július 2.
Ez a próbatétel után, amitől minden utazó retteg, minden idegszálunk remegett már, és maradék erőnket összeszedve ereszkedtünk le Dras község irányában az ugyanezt a nevet viselő folyónak a völgyébe. Bármilyen baljós, vadul hideg és kopár ez a vidék, nekünk csaknem derűsnek tűnt az átéltek után. De azért meglepődtünk a Zodzsi hágót elhagyva, hogy errefelé sivatagi jelleget ölt már a táj. Nem látni fát, kivéve némely nagyon védett zugban, és növényzet csupán a völgy mélyén elterülő néhány darabka szánalmas kis termőföldön fedezhető fel. De még ez is holmi öntözőrendszer létét sejteti, mert itt csaknem soha nem esik eső. Azt mondhatná az ember, hogy ez itt egy egész más világ, mely egyáltalán nem hasonlít affélére, amilyennel eddig találkoztam. Ez a hegyóriás egy irdatlan magasságba emelkedő egyetlen hatalmas, ijesztő földtömeg. De az égbenyúló hágók is sok veszélyt rejtenek, és csak nagy nehezen lehet átvergődni rajtuk. A természet a legvadabb fintorokat vágja itt. Én, aki a Kárpátokban, hegyvidéken születtem, sehogysem találom a helyemet ezeken a gigászira méretezett, minden képzeletet felülmúló tájakon. Ott azok a hegyek nálunk, túl Kőrösön, a szülőfalumon, amelyek elzárják a látóhatárt, alig érik el az ezer métert, és viszonylag enyhe lejtőkön ereszkednek alá.
De ugyanez áll az éghajlatra is. Ladák klímája különösen brutális, egyszerre égető forróság és jeges hideg. A levegő megritkul, minden lélegzet kínlódás, és mind nagyobb erőfeszítésbe kerül. A házak igen elszórtak, és még ezek is csak ott tünedeznek fel, ahol egy kevéske termőföld biztosítja a túlélést. A lakosság mongol fajta, kistermetű, sárgásbőrű emberekből áll, ferdevágású mandula szemekkel, kiugró pofacsonttal. A buddhista vallás követői. Az erkölcs, a ruházkodás, a táplálkozás, minden új annak, aki először lép erre a földre. Mindenfelé monostorok. Férfiak és nők buzgón forgatják az imamalmot vagy morzsolják a száznyolc szemű, hosszú rózsafüzért. Végig az utakon „mani-kövek", kőbe vésett tibeti betűkkel.
Még két másik hágón is áthaladunk, így a több mint 4000 méter magasságban fekvő Potu hágón is, mielőtt elértünk volna az Indus felső folyásához. Egy ingatag kis fahíd áll elénk, melyről azt halljuk, hogy az egyetlen ezen a vidéken, és utána már csak Halacé faluban pihenünk le. Ott ízlelem meg első ízben a „tatár teát", ezt a rózsaszínű, sós és yakvajjal kevert folyadékot, melyet csakúgy vedelnek a tibetiek, és amely a pörkölt árpaliszttel táplálkozásuk alapját képezi. Ennek a teának kötelezően ott a helye minden szertartáson. Halacétól kezdve a nyom már inkább járható, és főként kevésbé hepehupás. Nagyjából az Indus folyását követi, míg csak ki nem szélesedik a völgy, ahol a főváros is elterül. Mert ez nem a víz mellett épült, hanem úgy két kilométerre tőle, egy kisebb dombon, melynek tetején díszeleg a nagy királyi palota. Itt 3500 méter magasban vagyunk. A levegő csodálatosan áttetsző, az ég nappal nagyon kék, éjszaka meg ellepik a csillagok. A meleget elképesztő gyorsasággal váltja fel huszonnégy óra alatt a hideg, kora reggel fagy még, de délben már 40 fokos a hőség. A város körülbelül annyi lelket számlál, mint Nagyenyed, vagyis négyezret. Fal veszi körül, melyen három kapu is nyílik, s ahogy beszélik, ez védi a Baltik támadásaitól, ezektől a tibeti, síita muzulmánoktól, akik északabbra, a folyó mentén laknak, és a buddhista Ladák esküdt ellenségei.
Miután elváltam négy kasmiri kereskedőmtől, a település alsó végében álló karavánszerájba mentem, ahol összejönnek általában a yarkandiak. Az volt ugyanis a szándékom, hogy a Karakorum hágón át Jarkandba megyek, és azt láttam még a legegyszerűbbnek, ha elvegyülök az onnan jövő vagy odatartó emberek közt. Mégiscsak ők tudják legjobban, hogy mikor indul a legközelebbi karaván, és milyen feltételekkel visznek magukkal.
Már érkezésem másnapján, június 10-én, elkezdtem a nyomozást. Az volt a meggyőződésem, hogy ebben az évszakban minden nehézség nélkül meglelem, akiket keresek. De hamar csalódnom kellett. Oda most csak ritkán indulnak karavánok. Az elsők már úton vannak, a következők csak két-három hét múlva hagyják el Lehet jarkandi úticéllal. Tárgyalásba kezdtem hát néhány karavánossal, legalábbis olyanokkal, akik értik többé-kevésbé a perzsát. Először is felkínálták, hogy borsos áron elvisznek magukkal, amit persze nem fogadhattam el. Anyagi erőforrásaim annyira csekélyek, hogy csak úgy mehetek velük, ha mint máskor is, nem kell fizetnem érte vagy holmi szerény díjazás ellenében, szóval ahogy lapos erszényem bírja, és majd ballagok a menet végén. De ezek a betyár karavánosok mintha nem is hallották volna, mindenáron meg akartak győzni, hogy lehetetlenség, amit kérek, hogy ez ellene szól a kialakult szokásnak, és hogy a nagykereskedők, akiknek dolgoznak, úgysem engedélyeznék. Itt, ahogy mesélik nekem, mindenki fizeti a kialkudott összeget, csak így kaphat helyet a karavánban. Koldusnak és magamfajta csavargónak semmi helye itt.
Folytatva a keresgélést már nem is a jarkandiak hanem a kasmíriek és gyakran az ügynökeik körében, mert ezek általában igen jól beszélik a perzsát, hisz ezen a nyelven kötik az üzleteiket, megtudtam, hogy egy örményre (még most is azt az örmény maskarát viselem, melyre Perzsiában tettem szert) vagyis egy keresztényre nézve igencsak veszélyes, ha egyedül merészkedik be a kínai fennhatóság alatt álló török kánságokba. Két oka is van. Az első, hogy a kínai mandarinok tiltják, hogy fehér ember lépjen be a Mennyei Birodalomba, a második meg a Kelet-Turkesztánban uralkodó anarchikus állapot. A klánok és a törzsek, melyek szüntelenül háborúskodnak egymással, minden ürügyet megragadnak, hogy foglyokat ejtsenek, túszokat szedjenek, akikre leggyakrabban rabszolgasors vár, ha-csaknem végeznek velük. Az ő szemükben a keresztény ember csak zsákmányszerzés céljára lehet jó, hisz az a felfogás uralkodik köztük, hogy Istennek tetsző cselekedet, ha egy hitetlent átküldenék a másvilágra. Beszélgetőtársaim több példát is felemlítettek, melyek olyan borzasztók voltak, hogy mikor június végén egy nagy karaván indult a Karakorum hágó felé, annak ellenére, hogy hívtak is, lemondtam róla, hogy velük tartsak. Az volt az érzésem, hogy akik minden fizetség nélkül felkínálnak egy helyet a karavánban, azoknak az jár már a fejében, hogy milyen szép summát kapnak értem, ha eladnak majd egy piacon a legtöbbet ígérőnek. Talán nem kellett volna így megijednem, hisz lehet, hogy a kasmíriak nem valami hátsó gondolattal figyelmeztettek a veszélyre, de nem vállalhattam ekkora kockázatot. Jobb lesz, ha pillanatnyilag leteszek a turkesztáni útról, és Lahorban kötök ki abban a reményben, hogy ott újra összefuthatok avval a két derék franciával, Allarddal és Venturával, akik megint csak a segítségemre sietnek. Megígérték. Igazat szólva, azt se tudom, mitévő legyek most, rémülten látom, hogy megmaradt kis pénzem milyen rohamosan fogy. Zsákutcában vagyok. Ide csak azért jöttem, mert innen visz tovább az út. Ha képtelen lennék folytatni az utam, akkor Pendzsabba kell mennem. Ott majd törhetem a fejem két francia barátommal, hogyan tovább népem bölcsőhelye felé. Biztos, nem rossz tanácsokkal látnak el.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése