IGNÁCZ RÓZSA: Zebradob-hiradó (1)

A jeles magyar, székelyföldi származású prózaírónő útirajzaiban is megcsillogtatta tehetsége legjavát. Kiemelkednek közülük a Keleti magyarok nyomában (1942), a Tűzistennő Hawaiban egykor és most (1961), Argentína viharszünetben (1972), Utazások emlékkönyve (1980), illetve az 1968-ban megjelent Zebradob-induló. A népszerű Világjárók sorozat 62. köteteként megjelent kelet-afrikai útinapló megszületését egy fiatalkori barátság tette lehetővé. A Ditróban valamikor boltot tartó Köllő család legnagyobb lánya, Ilonka került meglehetősen kalandos életutat követve Afrikába, ő látta vendégül az írónőt 1966-ban. Hálából Ignácz Rózsa neki ajánlja kaland- és adatgazdag könyvét, amelyből a továbbiakban néhány részletet közlök.

HÚSZPERCES REPÜLÉS A KILIMANDZSÁRÓ MELLETT

Budapesttől Nairobiig alig érzékeltem a tájat, ami fölött átrepült velünk a két gép. Ferihegyről Kairóig a mi MALÉV-ünk, onnan másfél napos várakozás után a Kelet-Afrikai Légitársaság Londontól Nairobin át Dar es Salaamig közlekedő járata. Az első leszállásig, Athénig nem az alattunk tovaúszó városokat, hegyeket, folyókat, ha magasan jártunk, akkor sem a gép alatt gomolygó felhőtengert láttam, sokkal inkább az indulásig belém zsúfolódott, fárasztó képek sokaságát. Jött velem a Ferihegyi repülőtér képe, az alacsony, hosszú vámolóasztal szalagja, útlevél hivatal bélyegzője, búcsúzó barátok felemelt karja; a budapesti angol konzulátus irodája, ahol szabad ülőhely híján három óra hosszat álltam a sorban, míg beleütötték útlevelembe a végre, két hónapos várakozás után megérkezett kenyai vízumot. (A három éve függetlenné lett Kenya a Brit Nemzetközösség tagja, s mint ilyet nálunk a brit konzulátus képviseli.) Jött velem a hatvannapos várakozás lótás-futása: tartózkodási legyen-e vagy átutazó az egyiptomi vízum? Lejár-e, nem jár-e le érvénye, mire a kenyai célvízum megérkezik. Jött velem a MALÉV iroda csoportvezetőjének kedves arca, mit levelezett, hány telexet küldött, míg a mombasai légiiroda visszaigazolta, kibővítette Ilonka által vásárolt jegyemet. Ilyen valutáris különbözet, olyan. Azonnali csatlakozás hiányában, meg kell utamat Kairóban szakítanom. Még nem tudhattam nézni, figyelni. A táskámra gondoltam, benne van-e a valuta kiutaló cédula? A csomagjaim! Nehogy húsz kilón túl legyenek. Nem voltak. De üres kézzel mégsem lehet világjáró vendégségbe menni. Szerencse, hogy Ilonka sok unszolásomra olyan apró ajándékokat kért, amiket tényleg vihetek. Itt jönnek velem a gép turista osztályán, az elég szűköcske ülőhelynél a lábamhoz tett repülőzacskóban: két üveg sósborszesz, fél kiló kalocsai édespaprika, nálunk gyártott, remélhetőleg a trópuson sem olvadó savanyú cukorka. Cipőt, kabátot nem vittem magammal, csak szandált, kardigánt. Ilonka azt írta, hogy most, május elején a nagy esős évszak vége felé, náluk a tengerparton huszonhét-harminc Celsius-fokos, szellős „afrikai tél” van. Fönt az egyenlítőnél; vagy a magaslati Nairobiban sincs hidegebb nappal tizenhat-húsz foknál.

A legnagyobb illetlenség Athénen csak úgy átrepülni, vagy a repülőtér várótermének teraszáról nézegetni, hogy az a rom az odakéklő hegyen, talán éppen az Akropolisz lehet. S hogy milyen tükörsima volt az Égei-tenger öble, mikor felette ide leszálltunk. De lokálpatrióta szívünket bizsergető jó érzés hallani, hogy egy bájos légi-lány kedvesen tört magyar nyelven bemondja: a MALÉV gép indul Kairó felé.

...Kairótól Nairobiig, Moszkvából Kenyába, vakációra hazatérő afrikai diákok aludtak előttem, mögöttem. Egyik éppen mellettem, ölében orosz és angol nyelvű fizikai tankönyvvel.

Csak már a kezemben lenne az utolsó, a harmadik gépre szóló jegyem is. A mombasai repülőtársaság irodája azt telexelte vissza a mi MALÉV-ünknek, hogy ott lesz nevemre letéve a nairobi repülőtér belföldi jegyeket adó asztalán.

Helyi idő szerint reggel nyolckor érkezem Nairobiba, onnan egy óra múltán indulok Mombasába. Nairobi repülőtere az amerikai repülőterekhez képest parányi. Az európai nagyokhoz mérten kicsi, fele mint a kairói, a ferihegyinél jóval kisebb. Különben a szokványos repülőtér. Itt is nemzetközi szokás szerint válogatottan csinosak az egyenruhás légi kalauzleányok, nyolc centis cipősarok, testhez simuló, sötétkék kosztüm. A csokoládé- vagy kakóbarna arcokat hetyke, kedves légisapka keretezi, a sapkákon – ez már kenyai jellegzetesség – barna-fehér csíkos zebrabőr a díszítés. A váróterem belső kirakatai kenyai iparművészeti tárgyakkal tömve, oroszlánbőr retikül, leopárdbőr-pénztárca, csutorának kiképzett, festett lopótök – de még nem tudok igazán odafigyelni –, megvan-e a belföldi jegyem?

Bent ülök végre a Mombasába tartó gépben. Két és fél napi álmatlanság után – Kairóban másfél napot vártam a csatlakozásra – most aludnom kellene egyet, hogy az egy óra húsz perces út után frissen érjek Ilonkához.

Szemem arra nyitom, hogy a kapitány szuahéliul beszél. A nemzetközi járatok csak európai nyelven szóló bemondói után először hallom ezt az afrikai nyelvet. A „szuahéli" part mentit jelent. Tulajdonképpen rontott-elmásult arab, lingua franca, ahogyan a nyelvészek mondják. A szuahéli nyelvet a múlt század végén, angol misszionárius tette írásba először, latin ábécé szerint. A kenyaiak ötvennél több népcsoportja (prospektusok negyvenkilencet sorolnak föl) ötven féle, egymás számára legtöbbször alig érthető, külön törzsi nyelvet beszél. Hivatalos nyelvükké az angol mellett három éve a szuahélit, az eleddig leginkább kereskedelmi-közvetítő nyelvet is megtették. Egy pillanatig azon örvendezek magamban, hogy íme egy nemzetté összeötvöződni most kezdett néptömeg –, ha még oly választott nyelvet is, de – végre azzal is otthon van a saját hazájában, hogy „saját” nyelvét beszéli. Nincs időm kipróbálni, megértenék-e bár egy szót a szuahéli jelentésből, hogy hol, merre is járunk. Még ki sem mondja a kapitány a megérthető szót, hogy itt látható a..., most kezdünk repülni a... – szikrázó verőfényben, tisztán láthatóan már fel is tündöklött a repülőgép kerek ablakain át: a Kilimandzsáró. Kattognak a fényképezőgépek. Az utasok szemmel láthatóan belföldiek is. Fényképeznek azok is. Ritka alkalom, hogy ilyen tisztán, felhőtakaró nélkül látható. Az ablak mellett ülök. Nincs fénykép, mely befoghatná, érzékelhetné egy hegyóriásnak valóságos méreteit.

„NGAJENNGA”

Teleki-völgy a Kenya-havassal

A Kilimandzsárónak a keleti és északi oldala szolgál Kenya felé. A legmagasabb afrikai hegynek nagyobbik tömege, az 5963 méter magas Kibo-csúccsal odaát van Tanganyikában. Egyes úti- és földrajzönyvek ma is: „Vilmos császár Kibo-csúcsának” nevezik ezt a kráter peremormot. Szájhagyomány is tartja még magát arról, hogy 1848-ban, mikor Rebmann és Krapf, felfedező úton járó misszionáriusok először pillantották meg a Kilimandzsárón a havat, s ezt Krapf hazája földrajzi társaságának jelentette, nemcsak nem hitt jelentésének a tudós társaság, hanem attól tartott, hogy Krapf enyhén szólva megbolondult. Agyára ment a trópusi élet. Azért lát havat az egyenlítőnél. Anekdota, hogy a Kilimandzsáró csúcsát – mikor annak létezését elvben már kegyeskedett tudomásul venni – Viktória, a brit birodalom királynője, odaajándékozta egy kedves levélben – „legyen neked örök karácsonyi havad" – rokonának, I. Vilmos német császárnak.

Ngaje Nnga nem látszott tudomást venni róla, hogy fehér bőrű kutatók felfedezik, s az ő örökös havánál sokkal sötétebb bőrű fehér európai uralkodók adják s fogadják ajándékul. Ngaje Nnga a Kilimandzsáró maszáj neve. Azt jelenti: az Isten Háza. A maszájok többsége odaát pásztorkodik Tanganyikában. Ha ugyan ez a ma is egyre vándorló afrikai törzs ismerne ideátot és odaátot. A hegykolosszus sem ismer. Talán sehol a földön nem látszik élesebben erőszakos emberi okoskodásnak a mesterséges országhatár, mint itt, Kelet-Afrikában, ahol nagy, egybefüggő földrajzi tájegységek szabják meg egy-egy terület egybetartozását.

A maszáj „vallás” az iszlámtól enyhén is alig érintett, animista képzetekkel tarkított istenhit.

Az Isten Háza, a hegy maga a maszáj istenség. Ő adja a levegőt tápláló, füvet növesztő életet, a vizet. Vizet adó hegyistent nem kell háborgatni, egyéni imádsággal semmiképpen, hanem nagy szárazság idején közös törzsi szertartás fohászaival, vagy éppen kecske áldozattal, hogy könyörüljön a nagy Rettenetes és küldjön a hegyekből esőt. Maszáj ember nem vállalkozott rá századunk negyvenes éveiig, hogy megmássza a Ngaje Nngát. Akkoriban amerikai filmesek kezdték rábírni őket, hogy némi aprópénzért felvevőgép elé álljanak. Azóta a Kilimandzsárót mászó idegennek akad olykor maszáj vezetője is. De a büszke maszáj soha sem megy el hivatásos idegenvezetőnek. Csak ha ráér. Úri passzióból, baráti szívességből, és nem alkussza meg előre az idegenvezetés árát. Utólag pedig, mint baráti ajándékot fogadja el. A kenyai oldalon csak 150 000 maszájt tartanak számon. Vajon hogy számolhatták meg ezt a ma itt, holnapután illa berek, nádak erek, útlevél nélkül, akár a messzi Ugandába átvándorló népet?

HEGYIBETEGSÉG NÉLKÜL A KILIMANDZSÁRÓRA

A Kibo-csúcs megmászására manapság a turista a tanganyikai (a Tan-ganyikából és Zanzibarból alakult új államszövetségnek, Tanzániának ezt a részét gyakorlatilag ma is Tanganyikának emlegetik) Moshi városkából indul. Ezt a csúcsot 1889-ben két német turista érte el először nem csekély küzdelemmel, a hegyibetegség tengernyi kínjával. Ma a turista, aszerint, hogyan bírja az emelkedőt, három- vagy hatnapos út alatt aránylag kényelmesen feljuthat. Hivatásos hegyi kalauzok vezetik őket csomaghordozók kíséretében. Moshi felől az első nagy kényelemmel berendezett menedékházat kilencezer láb magasságban érik el. Okos dolog ott legalább egy éjszakát eltölteniök, hogy a ritkuló levegőhöz alkalmazkodhassanak. 12 300 lábnyi magasan áll a Horombo – azelőtt a Péter kunyhója – nevű menedékház. A Kibo nevét viselő menedékház pedig 15 000 lábnyi magasan. A nagy kirándulás tulajdonképpen innen kezdődik. A teljesítmény: a Kibo menedékháztól sikamlós jégtömbökön, dercés havon át gyakran áthatolhatatlannak tetsző ködön keresztül eljutni a csúcsig. A csúcs tulajdonképpen a Kibo kráternek egy legmagasabbra felnyúló peremdarabja (19 340 láb).

Igazi hegymászó tudományt a Kilimandzsáró másik, a Kibónál alacsonyabb, csak 16 900 láb magas Mawensi csúcsa kíván. Ez a „miénk”, Kenya oldalaiké. Erre csak hegymászásban komolyan edzett turista vállalkozhat. Kötél nélkül nem lehet a Mawensiig kúszni. A Mawensit a Kibótól 15 000 láb magas hegynyereg választja el. Az északnyugati irányban elnyúló hegygerincen „néhány” óra járásnyira a Horombo és a Kibo menedékházaktól van egy eléggé felszereletlen mentőállomás. Aki szeret s tud sziklákon kúszni, kötélen lógni, meredek szélen bukdácsolni, annak csodálatos élmény lehet.

Stephenék a tanzániai Moshiból indultak, hogy hatnapos szabadságuk alatt megmásszák. A Marangu Hotelből ma már Land Roverrel (polgári dzsipnek nevezhető, személygépkocsi küllemű autón) is el lehet jutni a 9000 láb magasan épült első, kényelmes szállodáig a Mandóra, azelőtt a Bismarck kunyhóig. Egy nap oda az út Moshiból. Ennyit tett meg a Kilimandzsáró kirándulásból Agatha. Ott némi szív-dobogással ágyba feküdt, és Kilimandzsáró prospektusokat olvasott, míg a csak azért is a Kibo-csúcsig kiránduló s onnan hozzá visszatérő Stephenre várakozott négy napon át. Stephen nem kapott odafent légszomjat, egyáltalán semmi hegyibetegséget, viszont maszáj-agyagvörösre lesülve került négy nap multán Agatha elé, holott több köd volt odafönt, mint napsütés.

CSAGA NÉPMONDA

Maszáj harcos szépitkezése

A Kilimandzsáróra kirándulást szervező irodák tájékán meghatározhatatlan korú, hosszúra nőtt, szikár afrikai férfiak csellengenek. Beszélnek kissé szuahéliul és angolul. Csaga törzsbelieknek mondják magukat. Az útrakelők közül kiszemelik azt, akiről egy pillantás alatt meg tudják állapítani, hogy ez aztán már a fél út előtt kidől. Az ilyenhez csatlakoznak fürge beszédű kalauzul. Mondják, van csaga, aki a gyalogutassal, ha előzetes megítélésében tévedett, felmegy a csúcsig is, egyre mesélgetve, fecsegve a nagy hegymászás közben. A csaga viselete térdig érő nadrág, s félujjas bőrmellény. Az „én csagám", akivel a nagy hegy tövében üldögéltem, s azokról próbáltam beszélgetni, akik meg is tudják mászni ezt a hegyet, könnyű posztópapucsot viselt a fenti öltözékhez, és állította, hogy abban szokott jeges talajt járni. Aztán – kezdetleges rutinnal, de mégis csak turistának szánt szórakoztatásból egy shillingért mondott angolul egy Kilimandzsáró mondát:

– Memszahib (ez én vagyok, a szuahéliul tisztelettel megszólított asszonyság) – majd angolul: – You know the two Ngaje Nnga? (Ismeri a két Ngaje Nnga fivért?)

– Kettő van. Nagy pipákból szívott az öregebbik. A Kibo. Aztán elfogyott a dohány. Pipa kialudt. Kisebb fivér még pipázott. Soká. (Valami más, talán csaga nevét mondja a Mawensi-csúcsnak.) No, akkor az öregebb tüzet kért a fiatalabbtól és megint rágyújtott. Ez régen volt, Memszahib. Most látja, nem pipálnak.

Lehet, hogy csaga népmonda-töredéket hallok, ami talán természeti tény emlékét őrzi a működő, kialvó és a kisebb vulkán kitörésekor egy időre újra „pipáló” tűzhányóról? Míg a hegy tövében ültem, éppen semmit sem láttam a köd takarta Kilimandzsáróból.

A gépen, míg szálltunk a napsütésben szikrázó Kilimandzsáró mellett, csak kétszer tudtam levenni róla a szemem. Először mikor lefele pillantottam.

Erdő borította, hullámzó dombok egybesűrűsödött, zöld tengerének látszott a világ odalent. Elég alacsonyan repültünk. De sehol sem láttam alattunk sem falut, sem várost, csak zöld-sárga afrikai téli rengeteget. Nairobitól le a tengerpartig, Mombasáig repülőn csak egy óra húsz perc az út. Ugyanez a csak éjjel közlekedő kelet-afrikai „expressz” vonaton tizenkét óra. Át a hegyeken, autóval, a „tarmac” műúton nyolc. Az erdőszéli meg a bozótban épült, szétszórt kunyhótelepüléseket nemcsak repülőgépről, hanem kocsikról meg autóról sem lehetett észrevenni egykönnyen. A környezettel egyező színű ágakból, pálmafalevélből, szizálszárból épült kunyhók, mintha maguk is erdei fák, bokrok, füvek volnának.

Másodszor akkor néztem le a zöld-sárga rengetegre, mikor eltűnt szemünk elől a Kilimandzsáró. Istenem, megláthattam! Hogy tudnám elmondani, érzékeltetni, milyen is. Léptékben gondolkodni tudó embernek mond-e vajon valami vizuálisan elképzelhetőt az, hogy a Kilimandzsáró ennyi és ennyi láb magas? – Milyen hát csakugyan?

Mikor húsz percen át mellette repültem, egy pillanatra kísértett az ördög, hogy honi példára gondoljak, hogy olyan mint... mint nagyban, a szintén vulkanikus képződésű Badacsony, mintha a Badacsonyra a Déli-Kárpátok minden hósapkáját ráhúzták volna. Nem olyan. Nem tudom elmondani, hogy milyen. Ó a Kilimandzsáró. Húsz percig láttam és eltűnt, és – mi ez? Nem ülünk hidroplánon, hogy vízre szálljunk. Pedig ereszkedünk lefelé, villámsebesen. Szinte csak méternyire vagyunk valami víz fölött. De nem. Nem szállunk rá. Csak egészen alacsonyan jár a gép. Egy keskeny tengeröböl felett suhan be. És leszáll Mombasa, az Indiai-óceán partján épült szigetváros repülőterére.

(Folytatjuk)