IGNÁCZ RÓZSA: Zebradob híradó (2)

SZAVANNÁK, NEMZETI PARKOK, ŐSBOZÓT VILÁGA

KIFARU, AZ|ELEVEN MOZDONY

Két kifaru

A kelet-afrikai fehér orrszarvú – vagy kifaru, ahogy szuahéliul nevezik ezt a földünk nagy részén már régen kiveszett, de itt még tekintélyes számban élő eleven mozdonyt – szürke. Nem világosabb színe, hanem alsó-fölső állkapcsának szegletes vonala különbözteti meg a fekete orr-szarvú ellipszis alakúan nyúlt, lágyabb vonalú állkapcsától.

Lassan haragszik meg, de ha dühbe gurul: konok. Mintha mérgének gőze dugattyúként lökte volna ki előre meredő, két orrszarvát. A fölső, görbe kardszerű nyársalót és a kirojtosodott szaruszálakból, sziklakemény, tompa háromszögű ékké összetapadt alsó szarvát: az öklelőt. Ha nekiindul, negyven kilométeres sebességgel ront a célnak. A cél néha egy szafarira érkezett teherautó, amit egy lökéssel pöccent fel, esetleg egy vadász, aki megharagította, mert melléje lőtt. Ha nem bosszantják, nem rosszindulatú. Füvet legelészik, néha falevelet szedeget. Csordában ez az állat csak a nyugat-európai színpadokon oly sikerrel játszott színdarabban: Ionesco Az orrszarvújában jár-kél, és kényszeríti üvöltözve környezetére a tömegszellemet. Az igazi rinocéroszt a legritkábban látni bandában. Egy vadászújság említi, mint nagy eseményt, hogy az egyik vadász egy ízben ötöt látott együtt. Még páros családi életet sem él tartósan. Az orrszarvú bika üzekedés után rövidesen otthagyja a tehenet, és újabb párzási idejéig magányosan kóborol. Az anyaállat viszont többnyire egyetlen bébijét az egy-másfél mázsás újszülöttet esztendőnél tovább szoptatja, tanítja legelni, vele jár.

A vastag bőrű nagyvadakkal együtt élő, magyarul leginkább kullancs madárnak vagy nyűvágóknak nevezett, seregély családbéli kis tarka madarak rendszerint párosával „laknak” az orrszarvú hátán. Kifaru vaksi; kifarunak rossz a hallása, csak a szaglása kitűnő. A veszélyt, hogy ellenség közeledik, a hátán élő, a bőrébe tapadt férgeit szedegető madár kiáltja meg. A füle mellé reppen, s ott csárál a nagyot halló monstrumnak, hogy vigyázat, kifaru. De ha riasztás közben belepislant éles szemével kifaru fülébe, s ott teszem azt éppen belekerült hangyákat lel – a riasztást abbahagyja, és bebújva az orrszarvú fülébe, onnan magának, a kínos viszketéstől megszabadítva barátját, hangyaeledelt csipeget. A ndorobo vadászok csipembirinek nevezik az orrszarvú nyűvágóját. Csipembiri – ki sem fejtette meg még, hogy miért, tapintatosan-e vagy önző okokból – magára hagyja a szoptatás első ideje alatt a tehenet. Vadorzók ilyenkor vadásznak előszeretettel az orrszarvúra. Csak a borjával jár, nincs vészt kiáltó madár a hátán, a közelében, minden gondja a gyámoltalan, idomtalan, óriási szopósbébi.

EGY KIFARUBÉBI

Hat évvel ezelőtt, 1961 novemberében Mr. Stan Lawrence Brown hivatásos vadász – whitehunter – szafarit vezetett a Tsavo nevű nagyvad rezervátum és a Kilimandzsáró keleti lejtője közt levő bozótba a Kuku-síkságra.

Napsütött tisztáson egy orvul lelőtt, megcsonkított orrszarvú tehén hullájára lelt. A dög alvadt vértől síkos pofáján meglátszott a gorombán, fejszével kivágott tömpe szögű szarvnak, a trófeának a csonkja. Az orrszarvú árva borja az anyja dombnyi hátához bújva, remegve vinnyogott. A kifejlett orrszarvúnak is általában halkan nyiffanó, röffenő a hangja; ordítani csak végső felindulásában szokott. Az árva orrszarvú bébi vinnyogva sírt. Ötnapos volt a hulla, öt napja nem szopott. Brown tenyerébe öntött, ujjain mint emlőn végig csorgatott vízzel itatta, szoptatta, míg az állat talpra nem állt. Aztán vakargatni kezdte a fületövét. Kifarubébi tűrte. De megfogni mégsem lehetett, mert az állat, mikor Brown a teherkocsiról egy hirtelen előszedett kötéllel közeledett hozzá, átugrott az anya tetemén, és mintha fél órával azelőtt nem lihegett volna végkimerülten, elrohant. Mikor azonban Brownék tovább indultak volna, a teherautó mögött megjelent a kis kifaru. Brown a kocsi farából kihajolva egy kannából vizet kezdett csorgatni a földre. Az állat odaszaladt és felnyalta, öntött vizet az orrára is – aztán indíttatott. Az árva megindult a teherautó nyomában. Rákapcsoltak. Harminc mérfölddel is egyre követte a kocsit. Brown a Tsavo-park, a nagyvad védő rezervátum legközelebbi, mintegy öt mérföldre levő első táborhelyéhez hajttatott. A kis kifaru a nyomában. A nagy motorzúgással érkező teherautó zajára a táborhelyről vagy hat egyenruhás állatőr is kirohant. A helyzetet egy pillanat alatt mind a hatan félreértették. A magas rinocérosz gyereket, ahogy alig ütköző szarvacskáját előre szegezve rohant a kocsi nyomában, megvadult, a kocsit üldöző monstrumnak látták, és nagy kiáltozással, vaktöltésű riasztópisztoly durrogással elkergették. „Megmentették” Brownék kocsiját a „felökleléstől” mielőtt a vadász leszállhatott, kiálthatott, tiltakozhatott volna.

Brown szitkozódva ment vissza a bozótba a kocsiján. Sokáig kereste, míg meglelte az anyaállat tetemét, és a közelben parkolva két napon át leste, hogy a kis visszaűzött megjelenjék. Harmadnap reggel támolygó, reszkető, lesoványodott állat lődörgött a már igen szagos hulla felé. De ötven méterre tőle megállott.

A kifinomult szaglású kis orrszarvúnak az a bűz, ami az anyja felől jött, már nem jelentette az anyját. De akkor mi hozta a közelébe? Az orrszarvú mindig szaglás után tájékozódik. Száz méterre Brown benzin szagú kocsija biztatóbbnak rémlett? Mintha emlékezett volna rá, hogy az inni adott neki, de attól durrogtató szitkok űzték el. Támolygott egy pár lépést Brown felé aztán kimerültén lerogyott. Szelídítését Brown ismét vízcsorgatással kezdte. Sikerült egy hálóba beterelni az árvát. Aztán állatőrök segítségével a Tsavo-parkba vitték. De nem ereszthették szabadon a Tisza-Duna köze nagyságú, kerítetlen ősvadonba, ahol hiába oly sok a szabadon járó-kelő orrszarvú, gyerekének az árvát egyik sem fogadta volna el. Az orrszarvú nép nem ismer mostohagyereket. Betették az óriási park keleti bejárati kapuja mellett egy elkerített részbe – a nagyvadak árvaházába. Ma is ott él. Most hétéves. Neve Rufus. Társai: egy anyátlanul, apátlanul lelt kis elefánt, tizenegy éves, Éva, és egy csapat ugyancsak anyátlanul lelt, ma már kifejlett struccfióka. Mikor megláttam Rufust... Előbb persze meg kellett érkeznem a Tsavo-parkba.

TSAVO, A NAGYVADAK „SZENTÉLYE”

Vizilovak

A Tsavo Kenya legnagyobb „vadállat sanctuariuma”. A nemzeti parkokká nyilvánított rezervátumokat nevezik így. A Tsavo nyolcezer négyzetmérföldnyi területe az országút és vasútvonal két oldalán terpeszkedik el. Félúton, a tengerparti Mombasa és a magasföldi főváros: Nairobi között. A nagyvadak Tsavo-országát keleti és nyugati területre osztja az országút, és a – megszervezettség. Mindkét résznek bejárata van; csakis csukott autón érkező látogatók számára. A bejárati kapuk mellett az állatőrök lakása és a központi irodák. A trópusi egyenruhás kapus öt shilling napi belépődíjat szed egy-egy felnőtt látogatótól, belenéz a kocsiba (elég tapintatosan), nincs-e benne elrejtve lőfegyver? Figyelmezteti a vendégeket, hogy a kocsiból kilépniök csak Tsavo-ország valamelyik szállóhelyén lehet. A nyugati részen például a Kilugani vagy Kitani „lodge”-ban. Ezek vadőr lakások közelében, jókora parkosított területen szállodákból, éttermekből, kilátótornyokból, bérelhető sátortáborból álló, szűrt vizű uszodákkal felszerelt, a rezervátum tavainak közelébe épített emberi telepek – az emberkéztől érintetlenül hagyott vadonban. A keleti rész táborozó központjának Aruba Safary lodge a neve. A rezervátumot járó turista ugyanis szafarira megy, mikor ide behajt, csakhogy nem fegyverrel lőheti az állatokat – csupán fényképezőgéppel. (A szuahéliul beszélő így is mondja: lőjj egy képet, piga picture.)

A BOZÓT

Száz métert sem gurul befele a kaputól a terepjáró (vagy a szalonkocsis karosszériás Land Rover), a civilizált világnak hosszú órákra búcsút lehet mondani. A park kocsiútja száraz évszakban poros. A por téglaveres. Esős évszakban szilvalekvár színű, sáros. Van a Tsavóban ragacsos, sáros út, majd száraz patakmederbe épült, kőomlás menti kavicsos dűlő is. Néhol magán a keréknyomot sem őrző sárgult-perzselt aszufűn is lehet hajtani.

Esős évszak utáni szikkadt, alig porzó téglaveres úton jutunk előre. Két oldalt a bush. Míg nem láttam (és fényképről, filmről hiába láttam), azt képzeltem, hogy a bozót sűrűn nőtt bokroknak olyan nehezen áthatolható szövevénye, mint egy szederbokrokkal belepett domboldal a Börzsönyben, nagyban. Sajátosan más. Már a színe is. Ötven-hatvan négyzetméteres „tisztásain” vastag szárú, magasra növő, száraz évszakban tiprott az elefántfű. Színe oroszlánsárga. A tisztások „ürességét" ernyőakácfák törik meg. Kérgük szürke. Az ernyő alján növő tüske szürkészöld. Tetején, hova már a zsiráf hosszú nyaka is nehezen ér fel, a legelhető levél zöldesbarna. Füves tisztás, magános fa, kopár kőhalom és egy-egy fa-bokor-szövedék váltakozása. Némely tisztáson harminc méter magas lándzsalevelei sorakoznak a szanszeveriának. A szanszeveria Európában egy-két méterre is megnövő örökzöld szobanövény, itt az elefánt ebéd utáni feketekávéja. Ha az agyaras már eléggé jóllakott – teljesen sohasem lakik jól ez a roppant növényevő és fanyűvő –, megfog az orrmányával egy szanszeveriát, kicsavarja a földből és gyökerének kesernyés levelét kiszürcsöli.

A bozótot átszelő kocsiút mindkét oldalán száz-kétszáz méterre egymástól dombok. Alvadt vérszínűek. Termeszvárak.

A PARK SZÁRNYAS TITKÁRA

Húszperces kocsiút után, elég messze a bejárati kaputól találkozunk Tsavo első állampolgárával. Egy madár. Méter magas, komor, fehérfekete tollruhában. Fennkölten áll egy termeszvár előtt. Mint egy frakkos hercegi komornyik. Hosszú fekete tolla úgy hajlik az egyik füle fölé, mintha fekete szárú ceruzát tűzött volna oda. Afrikai különlegesség. Titkármadárnak nevezik. Bámulnám – a kocsi lassan megy előre –, de a másik oldalon, nem éppen a föld alól, csak a most tejeskávé színű bozótból hirtelen tejeskávé színű apró – micsodák pattannak a levegőbe? Parányi őzek? Valami ötven kis állatból való csapat. Három-négy méter magasra ugrálnak fel a levegőbe, megint be a sűrűbe, mintha egy láthatatlan nagy kéz labdázna velük. És máris tovairamlottak. Ezek dik-dikek. Órákig volna jó nézni játékukat. A fényképezőgépet be kell állítani. A kocsi halad előre; merre nézzek? Míg a szem megtanul nézni és látni is a bozótban, inkább csak a mozgó állatokat észleli. A kocsi lámpájától tizenöt méterre két sörtés nyakszirtű, hosszú orrú, sunyi pofájú varacskos disznó megy át az úton. További kétszáz méter után tó vize csillan jobb felé. Partján magasra tartott fejjel, egyvonalban, mintha gyakorlatra sorakoztak volna, egy tucat vízibak.

Megint cikázva szaladó vadak: bal felől ellenkező irányban a kocsival, fényes barna fenekükön fel-felvillantva két széles fehér tábornoki nadrágcsíkot, Thomson gazellák szaladnak. Nem kergeti őket oroszlán vagy más ellenség, csak éppen iramodtak egyet.

Ilonka úgy gondolja, hogy későn érkeztünk. így délelőtt már semmit sem láthatunk. A nagyvadak most elvonultak az utak mentéről; messzibb levő ernyőakácok alig-alig árnyában próbálnak hűsölni. Engem, aki először látott ilyet, elkápráztat a vadak sokasága. Jókedvre is derít, viszolyogtat is ez a fordított állatkert. Itt mi, emberek vagyunk jól csukott autóketrecekbe zárva. S ők, a vadak vannak szabadon.

ZSIRÁFOK. AZ ELSŐ ELEFÁNT

A zsiráfot végre is hirtelen meg tudom különböztetni a zsiráf színű fától. Nyújtja-nyújtja rengeteg nyakát a fölső levelek felé. Ha elérné... Meg sem gondolom mit teszek, nyitom a mozgó kocsi ajtaját. Meg kell állnunk. Oda kell mennem a nyakorjánhoz, itt van az orrom előtt húsz lépésnyire. Harold fékez, s energikusan visszacsukja az ajtót. Mit képzelek? – s már farol a kocsi pár métert visszafelé, mert míg a legelő egy szál zsiráfot bámultam az egyik oldalon, másik oldalon elénk lépett a kocsiútra két...

Sohasem hittem, hogy ilyen borzongást kelthet az első két elefánt, amit ebből a védett közelségből megláthatok! A felismerés szenzációja? A várt találkozás meglepetése? Futott a hátamon a hideg. Pillanattal előbb még azt képzeltem, nem állatok, hanem két lábra kelt óriási vörös termesz hangyavár áll előttünk az úton. Az elefántok rücskös bőrét belepte a park veres pora. Ráléptek az útra, s ott megálltak. Aztán az első, a bika szétnyitotta vitorla nagyságú fekete-veres fülét. Mindkettő agyaras volt, keskeny, nyomott, rücskös homlokú. Mikor az elöl járó bika az orrmányát is felemelte, akkor Harold megint hátrált tíz métert a kocsival. Ott megálltunk. Ilonka fényképezett. Még mindig borzongtam. A bika egy kissé, egészen kevéssé felénk fordította széttárt fülét. Aztán megunt. Csak a szokott autó, semmi! – Leejtette az orrmányát, mint aki legyint, s több mázsás lábát alig-alig emelve, lement az útról.

A tehén utána. – Ha melléje állhatnék, a hasáig ha érnék. Ha nyitva lett volna a kocsi ablaka és hangosan beszélgetünk, esetleg nekünk jön. Az autó látását, hangját, szagát régen megszokta, az emberi beszéd, ének s különösen a fütyörészés azonban dühíti. De itt a Tsavóban évek óta nem fordult elő, hogy ezek a szelídíthetetlen „szelíd” elefántok látogatót megtámadtak volna.

KŐOMLÁS, ÚT, ÜRES SIVÁRSÁG

Elefánt-agyar kapu Mombasában

Letértünk a vörös agyagútról egy szürke kövesre. Ez a rezervátum sziklavidéke mellett a Mananyi nevű Tsavo-országrészbe vezet.

Hogy igazán lássak is valamit a Tsavo állatvilágból – mint Ilonka mondta, mert ami idáig adódott, semmiség ahhoz képest, hogy ebben a rezervátumban (s ezt a prospektusok is közlik) csak elefánt 15 ezer él. S többségük éppen Mananyi sziklái között.

A Tsavónak agyagból vert, kőomlásba vágott, kocsival járható útja és csapása kereken 1000 mérföldnyi. Fél napja utazunk. Az autó üvegén át hevít a kelet-afrikai tél. Most éppen 32 Celsius-fok meleg van. A nagyvadak déli sziesztájukra húzódtak el; vagy ott állanak fű-fa-bokor színű bőrükben a közelben, a környezethez hasonulás, a mimikri teljes védettségében, észrevehetetlenül. Órákon át alig találkozunk velük. Aztán egy fordulónál egyszerre öt zebra bukkan fel. Tétován álldogálnak a füves tisztáson. A köpcös-hasas zebra csíkos bundája közelről nem mimikrizik. Kikiabál a környezetből. Fekete-fehérsége miatt róla lehet a legsikeresebb felvételeket készíteni. Az mindig sikerül és tetszetős. Színesben az is kiderül, hogy nem fehér-fekete, amilyennek látszik, hanem fehér és sötétbarna a csíkozása.

Törpe bokron magányos keselyű gunnyaszt. Felettünk elhúz egy csapat seregélyszerű kék-zöld kismadár. Aztán délidő sivár üressége ömlik el a tájon.

Nem szabad ugyan nyílt területen kiszállni, de délben úgysem jön erre vad. Letelepedünk a 20 kilométer hosszú kőomlás partjára. Őrtornyából egy vadőr észrevesz, lassan odajön, és mellénk áll. És ott van mellettünk egész ott időzésünk alatt. A meredek, nagy lapos kövek folyamnyi útján egyik felől sáros tavacska. Most egy víziló sincsen benne. Másik oldalon vízesés. Ülünk a meleg, száraz kőomlás partján. Ameddig a szem ellát, sehol egy szál fű vagy fa. Kő és kő. A közelben sárgán, bűzösen bugyborékol egy tavacska.

Az őrtorony dombjáról a felhőtlen égbe törve felkéklik a hósapkás óriás, a Kilimandzsáró. Ritkán mutatja ilyen tisztán magát. Harold fényképezi is azonnal. Negyven év óta huszonötödször látja egész fennségében, felhőtlenül. (S én két hét alatt már másodszor láthattam!) A Tsavo-parkban szinte minden kilátóról vagy nagyobb síkságról teljes tömegében odalátszik, ha derült az idő.

ABSZTRAKT RAJZÚ FÁK

Visszaereszkedünk a nagy, lapos köveken az elhagyott kocsiig, s most egy egykori patakmederből került úton megyünk. Fél óra múltán új, sárga agyagszínű útra térünk, a kősivatag után oázisnak ható zöldellő fák közé. A Tsavo bennszülött fái a lapos tetejű ernyőakácok. Amik most következnek, betelepítettek. A trópuson a lomb levelű fák koronája sem öblös-barokkosan kövérkés. Mindig valamely szegletesség jellemzi. Még a vad fügefa puha lombjai is háromszögeket formálva hajlanak össze. A pálmák legyezős ágai a fa tetején egy központból sugarasan nőnek ki és kört formálnak. A telepített cédrus Kelet-Afrikában kúp alakban nő. (És mennyi cédrust telepítenek, mert a cédrus az egyetlen fa, amit nem rág el a hangya!) A kaktuszok már a szabályos mértani formákon is túltörnek; egykarú törzsük – „kétfejű” húsos téglányi száruk megannyi absztrakt rajzot idéz.

(Folytatjuk)