TONELLI SÁNDOR: Ultonia (8)

VIII.
Dolgozom a hajón

A magát megmakacsoló román
kivándorló. Fotó Tonelli

Amint már mondottam, engem két dolog vitt az Ultoniára. A Cunard-társaság szerződésének megújítása előtt ki akartam tapasztalni, hogy milyen a fiumei útirány, milyen az ellátás a Cunard hajóin és általában hogy vélekednek a kivándorlók és visszavándorlók a különböző hajóstársaságokról. A másik célom általánosságban a kivándorlás kérdésének gyakorlati megismerése volt; össze akartam szedni a hajón és Amerikában minél több embernek lehetőleg pontos személyi adatait, hogy mi vitte őket a kivándorlásra, hogy éltek odakint, mennyi pénzt küldtek haza, hogy ezen adatok birtokában tehessek javaslatot a kivándorlás kérdésének kezelésére.
A kérdés első részének megismerése nagyon könnyű volt; az ellátást és bánásmódot többé-kevésbbé a saját bőrömön kitapasztalhattam. Adatokat is sikerült gyűjtenem. A hajón és Amerikában körülbelül  kilencszáz kivándorlónak egészen pontos nacionaléját és személyi történetét jegyeztem fel. Állítani merem, hogy azok az adatok, amelyeket én összegyűjtöttem, sokkal pontosabbak voltak és sokkal inkább fedték a valóságot, mint amit a falusi jegyzők jelentései és a kivándorlási kirendeltség adatgyűjtése alapján összeállítottak. Hazatérésem után az egész anyagomat összefoglaló memorandum formájába öntve adtam át Hadik János gróf akkori belügyi államtitkárnak.
Amit akkor feljegyeztem és megírtam, ma már csak históriai értékű. Ma már nem probléma, hogy a kivándorlót a német kikötők felé engedjük-e, vagy az egyetlen magyar kikötő forgalmának emelése kedvéért az egész nagy népmozgalmat Fiume felé tereljük. Mióta Amerika a kivándorlók előtt bezárta kapuit, a magyar kivándorlás megszűnt az a probléma lenni, amely volt a világháborút megelőző másfél évtizedben. A tanulmányutam szociálpolitikai része így elvesztette a jelentőségét és legfeljebb a novellatémák maradtak meg belőle és a tapasztalatok, hogy milyen akadályokkal kell megküzdeni annak, aki ilyen feladatra vállalkozik.
Mert senki se higyje azt, hogy az én munkám egyszerűen abban állott, hogy a kivándorlók közé keveredtem, beszélgetésbe elegyedtem velük, kikérdeztem őket   és feljegyeztem, amit a kérdéseimre válaszoltak. A közönséges ember, főleg pedig a paraszt bizalmatlan és begombolkozik, ha kérdezik. Ezért van a hivatalosan összegyűjtött anyagnak minimálisan csekély értéke. Ennek megállapításáért egyébként nem is kellett a hajóra mennem, már mielőtt elindultam volna, gyakorlatilag tapasztalhattam Fiúméban, a kivándorlók szállodájában.
Amerikából jövet az Ultonia körülbelül kétszáz visszavándorlót hozott magával, akiket huszonnégy órára szintén betereltek a kivándorlók szállodájába; ott összekeveredtünk és beszélgettünk velük. Elutazásuk előtt már végigsöpört Amerikán az 1907. évi nagy őszi gazdasági válság első hulláma, amely a Knickerboker-tröszt bukása nyomán keletkezett; sok érdekes dolgot mondtak el munkáselbocsájtásokról, üzem-beszüntetésekről, amit különösen az amerikások hallgattak nagy érdeklődéssel. Mindezt én már az újságokból tudtam, sőt sokkal frissebb értesüléseim voltak, az általános tapasztalatok tehát nem nagyon érdekeltek. Sokkal inkább érdekelt az, amit az érkezettek itthoni fogadtatásukról meséltek:
— Triesztben urak jöttek a hajóra, — az Ultonia ugyanis visszajövet Triesztet is érintette és a földmívelésügyi minisztérium tisztviselői  oda  mentek  a visszavándorlók  elé,  — és azt kérdezték tőlünk, hogy mennyit kerestünk. Még írást is vettek róla. A fene volt bolond megmondani nekik, hogy új adót csináljanak belőle. Eltagadtam a felét.
— Én se mondtam meg nekik. Azt mondtam, hogy huszonöt tallérom van, pedig van háromszáz.
— Háromszázötven tallért hoztam magammal, de csak ötvenkettőt vallottam be nekik.  A sógorom is velem küldte haza a pénzét a feleségének. Azt se mondtam   meg nekik.
Kezdtem erősen kételkedni az egész hivatalos statisztikai adatgyűjtés értékében, de feltettem egyúttal magamban, hogy amikor csak kivándorlóval állok szemben, papírt és ceruzát nem veszek a kezembe, nehogy ilyen adatokat diktáljanak be nekem is. Inkább megerőltetem azt a kis memóriámat, ami van és csak azt jegyzem fel, amiről biztosan meg tudom állapítani, hogy fedi a valóságot. Tényleg, későbbi tapasztalataim alapján legalább annak ötszörösére kellett becsülnöm a kivándorlók által hazaküldött összegeket, amit hivatalosan kimutattak.
Visszaérkezésem után volt alkalmam beszélni erről a kérdésről Lévai doktorral, a Slavonia hajóorvosával, aki a hajó kórházában feljegyezte a betegektől átvett összegeket, ő is megerősítette azt a véleményemet, hogy a visszavándorlók a hivatalos statisztikában feltüntetettnél sokkal nagyobb, gyakran igen jelentős összegeket hoznak magukkal haza.
A másik tapasztalatom, amit még szintén Fiuméban szereztem és a hajón csak megerősítve láttam, az volt, hogy a Cunard Line szerepét a kivándorlók szállítása körül ezek az egyszerű emberek nagyon furcsán ítélték meg. Magyarán megmondva, panamaszagot gyanítottak mögötte. A Cunard Line hajóit állami hajóknak hívták és azt mondták, hogy a jegyzők azért kényszerítik Fiume felé az utasokat, mert hasznuk van belőle. Sehogyse ment a fejükbe, hogy miért kell nekik húsz napig is utazni az állami hajón, mikor Hamburgon vagy Brémán át, a vasutat is beleszámítva, legrosszabb esetben is, kilenc-tíz nap alatt elérhetik Amerikát.
Ebben az egyszerű kivándorlónak igaza is volt. Ma már, az utólagos bölcseség megvilágításában, el lehet mondani azt, amit én akkoriban se titkoltam, hogy az államnak és bármelyik hajóstársaságnak az érdeke homlokegyenest ellenkezik egymással. Az állam érdeke az, hogy az emberek ne hagyják itt az országot, a hajóstársaságra nézve ellenben a kivándorlás üzlet és az az érdeke, hogy minél többen használják a hajóját. Ezen semmiféle ellenőrzés nem változtathatott. És  jámbor  porhintésnél egyébnek nem tekinthettem, ha a Cunard Line prospektusában, amelyet én is megkaptam, ezeket a sorokat olvastam:

»Amerikába csak az vándorolhat ki, aki úgy a magyar kivándorlási törvénynek, mint az amerikai hatóságok bevándorlási szabályainak egyformán eleget tesz.
Ez a könyvecske elmondja mindazt, amit az Amerikába utazó kivándorlónak tudnia kell, hogy olcsón, akadály nélkül és ami legfőbb, a magyar állam védelme alatt jusson Amerikába. E könyvet azonban csak azoknak szolgáltatjuk ki, akik a kivándorlásra már elhatározták magukat, mert erre senkit sem bátorítunk. Jól gondolja meg mindenki, mielőtt hazáját, rokonait, barátait és ismerőseit elhagyja. »Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned-halnod kell!« — mondja a költő. Mert mindenhol jó, de legjobb idehaza. Aki azonban feltett szándékától el nem téríthető, az kövesse hűségesen e könyv utasításait, miáltal sok bajtól menekedik meg.«

Hogy ezekből a sorokból hiányzott a belső őszinteség, azt még a legegyszerűbb kivándorló is megérezte.
Amint már mondtam, kivándorló társaim bizalmatlanságával nekem még a hajón is számolnom kellett. Kivándorló voltam én is, mint a többiek, de nem ugyanaz, mint a kivándorlók legtöbbje. Még az iparost is nagy különbség választja el az egyszerű földmíves embertől. A fotográfus pedig mesterségénél fogva is az úrféléhez tartozik, akivel szemben az óvatosság ajánlatos. Mégis ezt a mesterséget választottam, részint hogy a feljegyzések mellé másféle dokumentumokat is   szerezhessek,   részint pedig, hogy a fényképezés révén is nexust tudjak  teremteni az embereimhez.
A fényképezést már az Adrián megkezdtem. Eleinte aggódtam ugyan, hogy gyanakodni fognak az emberek, hogy miért fotografálom le őket ingyen, ez az aggodalmam azonban hamar eloszlott. Ahogy híre ment, hogy fotográfus van a hajón, csapatostul jöttek az emberek, hogy csináljak róluk képet, de olyant, amelyiken a hajónak egy darabja is látszik. Mind valami emléket akart az Ultoniáról. Hiába magyaráztam, hogy a hajón nincs olyan hely, ahol a képeket kidolgozhatom, nem tágítottak. Felajánlották, hogy előre fizetnek, ideadják az atrecot és majd Amerikában küldjem el a képet a címükre. Ha szélhámos lettem volna, egész könnyen tisztességes összeget zsebelhettem volna össze az Ultonián.
A bizalmatlansággal szemben így a másik oldalon alkalmam volt azt a nagyfokú hiszékenységet tapasztalni, amely a parasztot akármilyen körmönfont szélhámos zsákmányává teszi. A fontos csak az, hogy vagy tudjon a nyelvén beszélni, vagy olyan módon jelenjék meg előtte, amely a csalást természetesség színében tünteti fel.
Így a fényképezés közben nagyon sok emberrel összeismerkedtem. Az amerikásokat kikérdeztem, hogy az egyes helyeken milyenek a viszonyok, számíthatok-e arra, hogy munkát kaphatok, vagy van-e kilátás, ha üzletet akarok nyitni. Az ilyen kérdezősködést mindenki természetesnek találta és megnyílt a szája. A beszélgetésbe a többiek is beleelegyedtek és elmondották a maguk dolgait. Ha aztán a beszélgetés megindult, a munka többi része már könnyen ment.
A fényképezéssel azonban másféle bajaim voltak. Mihelyt az én kedves kivándorló társaim észrevették, hogy masinával a kezemben cirkálok a fedélzeten, mind elkezdtek rettenesen — pózolni. Volt, aki egyenesen felszólított, hogy várjak, míg leszalad a hálóhelyiségbe és felveszi az ünneplő gúnyáját. A legtöbbje azt szerette volna, ha olyan képet készítek róla, aminők kisvárosi és vásári fényképészek kirakataiban láthatók: egymást átkaroló jegyespárok, nyársat nyelt bakák, megkövesedett szemű huszárok és furvézerek és olyan kikent-kifent álparasztok, hogy szinte még az arcképmásolatukról is leérzik a pomádé szaga. Mindig lesnem kellett a pillanatot, mikor nem néznek oda, hogy észrevétlenül kaphassam le őket. Az ilyen fényképezések után mindig szemrehányásban volt részem, hogy nem szóltam előre és nem hozhatták rendbe magukat.
Kivétel csak egy volt, egy oláh legény. Soha fényképező gépet még nem látott, —  akkoriban az útlevélbe még nem kellett fénykép, — és nem mert elébe állani. Megmagyaráztam, hogy ne féljen, a többiek is kézzel-lábbal érveltek, lefordították a beszédemet, de hiába. Végre két markos legény a többiek derültsége közben megragadta az oláhot és elébem hurcolta. Az oláh ellenben nem engedett, védekezett, rúgkapált és mikor látta, hogy mégis rája szögezem a masinát, levágta a fejét. Valószínűleg azt akarta, ha már elsül a masina, ne a fejét érje a veszedelem. Ez a kényszerfelvétel utamnak egyik legfurcsább dokumentuma.
Máskülönben a fényképezésnek sok mindent köszönhettem. A két ápolónő, Gerendai Juliska és Orosz Margit, egy-egy reménybeli fényképért napról-napra beszámolt, hogy mi történt az orvosi rendelésnél és a kórházban. Nekik később becsületesen el is küldtem a fényképeket, Gerendai Juliskának Fiuméba, Via. Petrosa 3. szám alá, Orosz Margitnak pedig Keaslinbergbe, New Jersey államba. Orosz Margit is kivándorló volt tulajdonképen és csak ingyen szállításért szerződött le az Ultoniára ápolónőnek.
...A két főpincér és a matrózok egy része a fényképezés révén szintén barátságba keveredett velem. Tőlük is sok mindent megtudtam a hajó életéből és ami szintén nem volt megvetendő, az elküldendő fényképek reményében erősen megjavították a kosztomat.
Utólag elárulhatom a Cunard-társaságnak, hogy harmadik osztályú jegyem dacára, a harmadik naptól kezdve külön étkeztem és tiszti kosztot ettem. Barátaim azzal fizettek, amit a tiszti konyháról elcsórtak. Ennek volt ugyan némi panama íze, de mentségemül szolgálhatott, hogy mindenki megtette volna az én helyemben. Az utolsó napok egyikén az angol matrózok bevontak még egy éjszakai lump-lásukba is, melynek italai nagyrészt a tiszti asztalokról kerültek ki.
A fényképezés körül csak egy emberrel voltam megakadva, egy jóképű magyar munkással, aki akaratlanul majdnem leleplezett. Béres Lajos volt a neve, egyszerű borsodi parasztlegény volt, mikor öt esztendővel előbb kikerült Amerikába. Odakint, akárcsak Bódis János, egészen átalakult. Először Brownsville-ben, Pike Mine telepen dolgozott a vasgyárban, ahol mint blacksmith igen jó bizonyítványt kapott. Onnét egy vasúttársasághoz került másodgépésznek és kilencven dollárt keresett havonkint.  Az új  mesterségekben való  előrehaladása során Béres Lajosból Louis Béres, a magyar parasztból pedig magas igényű kultúr-ember lett Megtanulta becsülni a betűt, a jó lakást, a fürdőszobát és a kultúrélet többi kellékeit. Hazajött, — ha jól emlékszem, Sajószentpéterre, — de havi negyven pengő fizetés mellett, mint cséplőgépkezelő nem tudott megmaradni. A hajón vele is barátságot kötöttem s ezt a barátságot csak az a körülmény tette veszélyessé, hogy Béres Lajos maga is értett a fényképezéshez, állandóan tanulni igyekezett és akárhányszor olyan kérdésekkel lepett meg, melyek túlmennek az egyszerű amatőr ismereteinek körén. Néha olyan kérdésekkel jött hozzám, hogy alig tudtam rájuk felelni és a leleplezés veszedelmében forogtam. Béres egyébként is nagyon ügyes ember volt és amerikai létére állandóan spekulált, tervezgetett. Tárgyalásba bocsájtkozott a hajó főgépészével, hogy egy-két útra a gép mellett nem kaphatna-e valami alkalmazást, hogy ezt a mesterséget is kitanulja. Egy szép napon azzal az ajánlattal lepett meg, hogy nyissak vele közösen Brownsvilleban fényképészeti műtermet. Én ismerem a mesterséget, ő ismeri az embereket, szépen kereshetünk. Személyi hitele van, az üzlet jól bevághat. Talán nem is volt olyan lehetetlen dolog, amit ajánlott... A  fényképezésen  kívül a hajó kantinját használtam fel leginkább adatgyűjtésre. Ott mindig biztosra vehettem, hogy hallok valamit. Egyik is, másik is beszélt a maga helyéről, gyáráról, bányájáról, vagy ha még nem volt Amerikában, elhagyott otthonáról és reménységeiről. Itt kerültek elő a legváltozatosabb históriák.
Csak a feljegyzéssel volt tömérdek nehézségem. Amit hallottam, a tömérdek nevet és nagyon különböző adatot fel kellett jegyeznem, hogy el ne felejtsem. Olyan hely azonban, ahova nyugodtan elvonulhattam volna egy félórára, nem volt a fedélközön. Az írással pedig nem árulhattam el magamat. Így a memóriámat kellett igénybe vennem és az agyamban kellett megőriznem mindazt, amit reggeltől estig hallottam. Este azután, mikor mindenki lefeküdt, valamelyik zugban elrejtőzve, egy kis villanylámpa fényénél írtam be noteszembe mindazt, amit feljegyzésre érdemesnek tartottam.
Ez volt az ideje annak is, hogy egy-két cigarettát jóízűen elszívjak. A fedélközön ugyanis szokásban volt a dohanykínálgatás és el kellett fogadnom azoknak rettenetesen rossz cigarettáit, akikkel barátságban állottam. Ezek a cigaretták természetesen az első szippantás után a tengerbe repültek. Magam állandóan két cigaretta-tárcát hordoztam magammal, az egyik volt a kínáló tárca, míg a másik a saját cigarettáimat tartalmazta. Ezt azonban napközben csak ritkán használhattam s így az esti órák voltak azok, mikor nyugodtan élvezhettem egy-két nagyon megérdemelt jő cigarettának a füstjét és illatát.
Mondhatom, ezt az egy-két cigarettát nagyon megérdemeltem. A hajón a szüntelen szellemi megerőltetés állapotában éltem, minden kényelem híjján, olyan környezetben, amelyhez egyáltalán nem voltam hozzászokva. Akkor tapasztaltam azt is, hogy milyen rettenetesen nehéz és kimerítő feladat az emberre nézve, saját énjének állandó eltitkolása. Este néha olyan fáradtan dőltem le az ágyamra, mintha egész nap nehéz, kimerítő munkát végeztem volna. De az is igaz, hogy soha olyan mélyen és egészségesen nem aludtam életemben, mint az Ultonia kemény szalmazsákján.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (7)

VII.
Drenyák Ultonia

Utasok (1) - Fotó Tonelli

Drenyák Ultonia az igazi Ultonián született. A születési helye bizonytalan; ott van valahol a Földközi-tengeren, Palermo és Gibraltár között, Szardíniától délnyugatra és az afrikai partoktól északra. Azt hiszem ő volt az első tót  leány, akit Ultoniának kereszteltek.
Drenyák Ultoniát nagyon váratlanul hozta a gólya, senki sem remélte, hogy eggyel többen leszünk a hajón, mikor Gibraltárba megérkezünk. Magam is véletlenül értesültem erről a váratlan szaporulatról.
Hogy mi történik a hajó zárt helyiségeiben, a gépházban, a legénységi lakásokban és a kórházban, azt a fedélköz utasainak nem adják tudtára. Ha valaki meg akar tudni valamit, annak szimatolni kell. Magam is szimatoló körúton voltam, mikor arról értesültem, hogy Drenyák Ultonia — van. Még az Adrián egy ember eltűnt a hálóteremből. Egy reggel az ágyát üresen találtam; kofferje és minden holmija eltűnt vele együtt. A matrózok, pincérek nem tudtak, vagy nem akartak felvilágosítást nyújtani. Itt-ott azt rebesgették, hogy az ember meghalt, de senki sem tudott biztosat mondani. Második reggel Palermo után Gerendai Juliskánál, a hajó egyik ápolónőjénél érdeklődtem az eltűnt után. Azt reméltem, hogy ő tud majd mondani valamit. Kellő bevezetés után, mikor is megígértem, hogy lefényképezem és a képet elküldöm neki, odavetőleg megjegyeztem:
—Azt beszélik, hogy a hajón meghalt valaki.
Az ápolónő csodálkozva nézett rám:
—  Dehogy ...  ellenkezőleg eggyel többen vagyunk. Az éjjel kis lányunk született. Nem hallotta?
— Nem én. Hogy hívják a kicsit?
—   Nem tudom, de majd megkérdezem. Valami trencsénmegyei tót parasztnak a lánya, aki már régen kint van Amerikában. Most csak látogatóban volt odahaza...  Egész éjjel el voltunk foglalva az anyával, most meg stafírungot kell varrnunk a gyerek számára. Senki se várta, hogy már a hajón megérkezik.
A kórház felé kerültem, hogy érdeklődjem. Az ajtó előtt négy-öt asszony leselkedett, várta a híreket, ők voltak az újszülött anyjának szomszédai és már tudtak az eseményről. Közöttük állt egy magas, féke le bajuszos férfi, karján a kis gyerekkel. Az újszülött apja.
A doktor nem eresztette be az asszonyhoz; azt mondták, nagyon rosszul van. Beszédbe elegyedtem az emberemmel, aki a legkorrektebb előkelőséggel   mutatkozott  be:
— Mr. John Drenyák.
Mr. John Drenyák már nagyon amerikai volt, a régi trencsénmegyei tót parasztból alig maradt meg benne valami. Amerikai szabású ruhát viselt, amerikai állampolgár volt már és nagyon takarékoskodott a beszéddel, ő nem tudott magyarul, én nem tudtam tótul, így az angolt használtuk közvetítő nyelvnek.
A szokásos módszeremhez folyamodtam, megígértem, hogy lefényképezem a kis leányát. Ez az ígéret hatott és Mr. Drenyák engedett tartózkodó magatartásából. Elmondta, hogy már húsz éve került ki Amerikába és ez a negyedik útja az óceánon. Odakint mindent végigpróbált, volt bányamunkás, vasúti fűtő, dolgozott téglagyárakban és jelenleg farmja van Dakotában. A farmjának fényképét meg is mutatta, elég tisztességes kétemeletes faház volt, kert közepén. Amerikában tizenkét gyermeke született, a mostani a tizenharmadik. A szám nem hiába szerencsétlen, a gyerek gyenge, az anyja pedig nagyon rosszul van, talán nem is érik el élve Amerikát.
Megható volt az a naiv érdeklődés, amellyel a kis  Drenyák-csemete  érkezésének hírét az asszonyok osztályán fogadták. Az egyik asszony szinte ráerőszakolta virágos porcellánbögréjét a szerencsés apára. Ez volt a kis lány első ajándéka. Egy másik asszony kitalálta, hogy gyűjteni kellene az újszülött számara. Hatosonkint, krajcáronkint össze is gyűlt huszonkét korona, de mikor együtt volt, nem tudtak vele mit kezdeni. Mr. Drenyák amerikai önérzete tiltotta, hogy pénzt fogadjon el, ajándékot venni pedig a tenger közepén nem lehetett. A pénzt így hosszú tanácskozás után odaadták a kórházi szolgának, hogy javítsa meg vele a Drenyákné kosztját.
Azután jöttek a további problémák. Ki fogja megkeresztelni a kis leányt és milyen lesz a keresztelő? A tapasztaltabbak tudni vélték, hogy a kapitány lesz a keresztapa. A keresztapa mellé azonban pap is kellene, pap pedig nincs a hajón. Az asszonyok mégis reménykedtek, hogy keresztelőt láthatnak a hajón. Mellesleg mondva, én is vártam a keresztelőt a jegyzeteim számára. A problémának a hajóorvos vetett véget. Megállapította, hogy a gyerek koraszülött ugyan, de életképes és semmi ok sincs rá, hogy a keresztelővel siessenek. A szertartás így Amerikára maradt. Ellis Islandon állandóan tartózkodik néhány foglalkozásnélküli lelkipásztor; ott történik a keresztelés. A keresztapaságot azonban mégis  a kapitány kötötte ki magának és kívánságára a gyereknek Ultonia lett a neve. Drenyák Ultonia ezen a néven került bele a hajó utasainak listájába. Tengerész-szokás, hogy a hajón született gyerek a hajó nevét kapja ajándékba. A Cunard Line hajóinak egész sor druszája él már szétszóródva az egész világon. Az ilyen hagyományokat kegyelettel őrzi az igazi tengerész.
Igazi tengerész azonban ma már kevés van és számuk egyre fogy. Látszólag különös az az állítás, hogy a tengerészek száma fogy, mikor a hajók folyton nagyobbodnak és szaporodnak. Pedig úgy van. A tengerészet romantikája a vitorlásokkal együtt kihalóban van. A gőzhajó, a turbina és a mechanika megtizedeli a tengerészeket. A nagy óceánjáró gőzösök alkalmazottai már nem tengerészek, hanem gépészek, fűtők, lakatosok, asztalosok, villanyszerelők, távírászok és más egyebek. Ezek számára a hajó épen olyan műhely, mintha a szárazon folytatnák mesterségüket.
Az Ultoniának is alig volt több igazi tengerésze az egyik árbocmesternél. Az még szolgált vitorláson, küzdött a szelekkel, hallotta az úszó hajóroncsok lélekharangját és látta a hajó árbocán felvillanni a rejtelmes, kéklő tüzet. Akivel összebarátkozott, annak szívesen mesélt egy üveg sör mellett hátborzongató történeteket az óceán múltjából. Történeteinek háromnegyedrésze valószínűleg nem is volt igaz és csak az utasok szórakoztatására találta ki őket, de érdekesek voltak és valószínűleg mind ritkábban fognak megismétlődni. A romantika mindenütt pusztul és mikor a vizet szántó gőzösök drótnélküli távíró útján érintkeznek s a nagy óceán járókon naponta nyomtatott újságok jelennek meg, a tengerész nem a kalandok hőse már, hanem egyszerű alkalmazottja a hajóstársaságnak, akinek a tenger épenugy mestersége, mint a bányásznak a szikla fúrása  és robbantása.
...Az érdeklődés Drenyák Ultonia iránt nem tartott sokáig. A szerencsés apa, Mr. Drenyák, néhány napig még megkülönböztetett tiszteletnek örvendett és ha másik két kis lányával megjelent az ebédlő asztalnál, önkénytelenül is helyet engedtek neki. A pincérek az ő tányérjára rakták a jobb falatokat és másféle kedvezésekben is részesítették. A tótba oltott amerikai azonban nem tagadta meg magát. Tudatára ébredt kiváltságos helyzetének és követelni kezdte azt, amit szívességből juttattak neki. A publikum is, meg a pincérek is lassan megszokták és a közérdeklődés elfordult tőle. A közöny pedig mindenütt öl, még a tengeren is. Mr. Drenyák lassankint észrevette, hogy már nem törődnek vele. A  kis leány után az asszonyok néha érdeklődtek, de mert anyjával együtt állandóan a betegszobában volt és nem láthatták s mert napról-napra más események jöttek közbe, lassankint róla is elfeledkeztek.
A Drenyák famíliát még egyszer láttam, Ellis Islandon, az orvosi vizsgálat előtt. Az asszony már felépült, a maga lábán járt és Mr. Drenyák csak támogatta, ő vitte a gyereket a karján. Mikor elhaladtam mellettük, az én dakotai tótom megszólított:
— Nem fotografálhatta le a kis lányomat, mert mindig a kórházban volt... A cimünk megvan, ha esetleg felénk kerül Dakotában, nézzen be hozzánk... Good bye!
Azután eltűntek a tömegben. Egyszerre vesztettem el a szemem elöl mindkét Ultoniát. A nagyobbikat azóta még egyszer láttam Fiúméban, a kicsit valószínűleg sohasem fogom viszontlátni ebben az életben. Különben is, mihelyt szárazföldre került, elvesztette az érdekességét. A csodák és érdekes dolgok pedig köztudomásúlag csak három napig tartanak.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (6)

VI.
Élet a fekete hajón

Kivándoroltak

A társaság hivatalos neve, melynek hajóján utaztunk, Cunard Line Steamship Co. lett volna. Ez a név a magyar fülnek kissé idegenszerűen hangzik. Nem csoda, ha a kivándorló magyarok huszonnégy óra alatt átkeresztelték és Gúnár Lina lett belőle. így becsületesebben hangzott és a névnek volt is valami értelme.
Utaztunk tehát a Gúnár Lina gőzösén. Már berendezkedtünk rajta, ismeretségek kezdődtek, barátságok szövődtek, haragok keletkeztek, sőt szerelmek is csíráztak a fedélköz tarka tömegében. A hajó oldalfalai és korlátai közé bezárt, összepréselt kis világ, az emberi társadalom kicsinyített képe voltunk a végtelen vizek közepette.
Ez a világ nem volt egységes. Külön kis csoportok, egyes egyének élték a maguk külön eletét és csak a hajó keretei adtak neki valami egységes képet. Olyan volt a hajó közönsége, mint  valami  konglomerátum,     amelynek  egyes részeit meg lehet különböztetni, nem olvadnak össze, de az egészet mégis összekapcsolja a kötőanyag, amely a külső tényezők nyomása alatt keletkezett.
Nyolc órakor volt a reggeli; ilyenkor a nagy utca meghosszabbításán végigfutó folyosón az egész publikumot beterelték a szalonba. Ott a nagy kecskelábas asztalok körül kétszáz embernek volt helye. A közönség tehát rátákban étkezett. Hogy valaki kétszer ne fogyaszthassa a Gunár Lina reggelijét, ebédjét, vagy vacsoráját, azokat, akik elkészültek az étkezéssel, az asszonyok osztályán keresztül kiparancsolták a hátsó fedélzetre. Mikor a férfiak mind végeztek az étkezéssel, ugyanezt a procedúrát csinálták végig megfordított irányban az asszonyokkal és gyerekekkel.
A reggelit, ebédet és vacsorát mindig dulakodás előzte meg. Mindenki az ebédlőbe vezető szűk folyosóra tolakodott, hogy lehetőség szerint az első turnusba kerüljön. Ennek nagyon egyszerű volt a magyarázata. A harmadik turnusnál már nagyon sokszor felhígították a levest, a főzelékből pedig kifogyott a hús. Ami pedig még kellemetlenebb volt, az egyes turnusok után nem mosták ki a csajkákat meg tányérokat, hanem a pincérek újra hozták a nagy kondérokat és az első csoport által meghagyott maradékba csapkodták be nagy merítő kanalakkal a friss ételt. Mondhatom, ez az étel egészen másként ízlett, mint az, amelyet a kivándorlást tanulmányozó országgyűlési képviselőkkel és magas állású állami tisztviselőkkel a konyhán megkóstoltattak. Mióta az étkezésnek ezt a módját megismertem, vallom azt, hogy a hivatalos jelentések csak a fátyol szerepét játsszák, amely elfödi a valóságot.
Egyénileg az étkezésnek ez a módja volt utamnak legkellemetlenebb emléke. Igyekeztem is mindig, hogy az első turnusba kerüljek, amíg más módon, a pincérekkel kötött barátság révén, nem tudtam segíteni magamon.
Az étkezést megelőző dulakodás csak rossz idő esetén maradt el, mikor az embereknek elment a kedvük nemcsak a tolakodástól, hanem még az evéstől is.
Az étkezés mindamellett nem volt mentes a humoros motívumoktól. Eleinte az amerikai rendszerű ételekkel a publikum nagy része nem volt kibékülve. A reggelinél a feketekávét és lekvárt még elfogadta, de a melléje adott margarinhoz az alföldi magyar már nem nyúlt hozzá. Kezdetben az ebédnél is nagyon válogattak. A csikóhúsnak elkeresztelt konzervmarhahúst és a döglött halnak titulált tengeri halat eleinte, míg a hazai még tartott, nagyon sokan nem ették meg. Utóbb azonban mindenre ráfanyalodtak,   csak   szidták   a   szakácsot,   aki nem tud becsületes embernek való ételt főzni. Még a magyarok kedvéért minden harmadik nap főzött gulyással és paprikással se voltak megelégedve. Igaz, hogy amit a hajón így hívtak, az semmiesetre sem édes testvére, hanem legfeljebb nagyon távoli rokona volt a magyar gulyásnak és paprikásnak.
Nemzetiségi szempontból az étkezésnél leg-kevésbbé válogatósak voltak a bosnyákok és egyéb balkániak; azok megettek mindent, amit elébük raktak. Legkényesebbek voltak az alföldi magyarok meg délvidéki svábok. Legjobban tudtak segíteni magukon az amerikások, akik értették a módját, hogy mit kell csinálni az ízetlen ételekkel. A hajó kantinjában árultak mustárt, paradicsom-extraktot és másféle keverékeket; ezeket vásárolták és keverték hozzá az ételekhez.
Legjobban az emberek akkor szoktak méltatlankodni, ha valamelyik étel sótalan maradt. Ilyenkor csak úgy röpködtek a megjegyzések:
—  Annyi   só   van   a   tengerben,   mégse   telt egy marokkal ennyi embernek az ételébe.
—  Úgy   látszik,   hogy   ezen   a   hajón   is   a kapitány   hátán   törik   a   sót,   azért   spórolnak vele olyan nagyon.
—  Dugja  bele   kend   azt   a  piszkos   ujját   a levesibe, mindjárt sósabb ízű lesz tűle!
Voltak természetesen olyan emberek is, akik hírből se tudták, hogy mi a válogatás. Akadtak nagyétkűek, akiknek sohasem volt elég a maguk adagja, hanem irgalmatlanul felfalták, amit mások meg nem ettek, vagy a tányérukon hagytak. Némelyik még munkát is vállalt, segített takarítani, mosogatni, hogy a pincérek nagyobb adagot rakjanak a tányérjára.. A do ut des elve alapján így valóságos szövetségek kötődtek. Két ilyen szövetséges társat,, Szkurka Jánost és Beppo mosogató legényt fényképen is megörökítettem.
Reggeli után mindenkinek fel kellett menni a fedélzetre, illetőleg csak az maradhatott lent a hálóhelyiségekben, aki leheveredett az ágyára. Ez volt a nagy takarítás ideje. Hatalmas gum-micsövekből vízzel árasztották el a hálótermeket és végigöblítették az egész padlót. A hálótermek a hajó oldala felé lejtettek és az; öblítésre használt víz a megnyitott szelelő-lyukakon kifolyt a tengerbe. A csirkefogó matróz népség egyébként azzal szórakozott, hogy először a tisztogatásnak erre a módjára nem figyelmeztette az utasokat. Aki a kofferjét, vagy egyéb cókmókját jóhiszeműen az ágy alá rakta, annak a holmija elázott, vagy az általános vízárban   a  hajó   oldalához   sodródott.
Napközben, ha jó volt az idő, legáltalánosabb szórakozás volt a tengernézés. Az emberek nekidőltek  a  hajó  korlátjának,   vagy  letelepedtek valami emelkedettebb helyen és nézték a vizet. Néha-néha nagyot köptek a tengerbe és közben filozofáltak. Volt, aki órákon át el tudott bámészkodni anélkül, hogy egy szót szólt volna.
A másik szórakozás volt a kártya. Ahol négyöt ember kuporgott együtt, ott biztosan kártyáztak. Üres hordó, láda, vagy akár a fedélköz deszkája is nagyon jó kártyaasztalnak bizonyult. Nagyon divatos volt a máriás, vagy huszonötféle variációval, a huszonegyes meg a durák. Az asszonyok kártyát vetettek, a műveltebb elem pedig alsóst is játszott. Feltűnő sok volt az amerikai kártya is, melynek titkaiba az amerikások szorgalmasan igyekeztek beavatni a grinórokat. Hogy az ilyen tapasztalt egyének erősen megkoppasztották a zöldeket, az bizonyos.
Mert a kártya bizony minden tilalom mellett is, elég nagy összegekbe ment. Egyes csoportokban a huszonegyest dollárban játszották és voltak, akik már az első napon tizenöt-húsz dollárt vesztettek, sőt volt olyan is, aki egész pénzét otthagyta. Akárhányszor a kártyából verekedések is keletkeztek. A tisztek üldözték is a kártyát és ahol pénzre ment a játék, ott a kártya a vízbe repült. Ezt parancsolta a hajóstársaság érdeke is, amely ingyen volt köteles   az   olyan   kivándorlót   visszaszállítani, aki nem tudta Ellis Islandon felmutatni a kötelezően előírt huszonöt dollárt. A matrózok egyszerűbben csinálták: ők a kártyával együtt elrabolták a bankot is. Az emberek azonban mégis pénzre akartak kártyázni. Úgy segítettek magukon, hogy a gyufát megtették tantusznak és a nyereséget meg veszteségei a játék végén beváltották. És meg kell adni, hogy a kártyások rablóbecsülete mindig kifogástalan volt; egyetlen esetet nem tudok, hogy a vesztes adósságának kifizetését megtagadta volna.
A másik ilyen jelenség, amelyet minden kommentár nélkül egyszerűen megemlítek, az volt, hogy lopás az egész úton, ilyen sok ember között egyetlenegyszer sem fordult elő. Ez annál feltűnőbb volt, mert a fedélközön olyan hely, ahol pénzét, vagy értékét valaki elzárhatta volna, egyáltalán nem volt, a primitív kofferek, ládák, vagy összekötözött csomagok pedig a tolvaj lás ellen egyáltalán nem nyújtottak védelmet. Szinte azt mondhatnám, hogy mindenkinek a holmija az összeség védelme alatt állott.
A veszedelem, hogy a kártya a tengerbe repül, csak a Palermóban hajóra szállt olaszokat nem fenyegette. Az ő körükben ugyanis nem a kártya, hanem a mora járta. Ennek a nemes játéknak a lényege az, hogy a két játékos  szembe ül     és  farkasszemet néz  egymással, ökölbe szorítja jobbját és egyszerre két, három, vagy négy ujját kinyitva, kivágja a kezét. Ugyanakkor hangosan egy számot ordítanak:
— Cinque !... sei !... otto !...
Aki eltalálja, hogy kettejüknek együtt hány ujja van kinyitva, az nyer. Minthogy az ügyes játékos érti, hogy egy ujját, hogy lehet félig kinyitni és letagadni, vagy hozzáadni a hiányzó számhoz, ebből a játékból is nagyon gyakran nézeteltérések és verekedések keletkeznek. Eltér viszont a mora a kártyától abban, hogy állandó ordítással jár. Nemcsak a két játékos harsogja ugyanis a számokat, hanem velük ordít a nézők csoportja is.
Ezt a játékot a magyarok sehogy se akarták megérteni. Valósággal lenézték az olaszokat akik még a kártyára is sajnálják a pénzt és a markukkal játszanak. A magyarok körében így mindig és mindenütt a kártya járta.
Kártyáztak a fedélzeten, a hálótermekben, ahol az ágyra kuporodva, hétrét görnyedve ütötték a bankot, étkezés közötti időben az étterem asztalain és az asszonyok osztályán is, ahol jövendőt mondottak és fantasztikus képeket rajzoltak meg maguknak Amerikáról. Lehet, hogy soknak kártyavár lett a reménysége is, amellyel nekiindult   Amerikának.
Egyszer-kétszer   én magam   is   leültem   kártyázni. A kártya révén való barátkozás ugyanis nagyon előnyösnek bizonyult az én saját külön szempontomból. Aki kártyázott velem, az beszédbe is elegyedett és kiszedhettem belőle, amit akartam. Igaz, hogy olyan piszkos kártya, aminő az Ultonián volt forgalomban, se azelőtt, se azután nem volt a kezemben. Egyik-másik társaság olyan piszkos szerszámokkal játszott, hogy a színeket is nehezen lehetett megkülönböztetni egymástól. Meg is kérdeztem az egyik magyartól:
—  Mondja,   szomszéd,   mit  csinálnak  ezzel  a Kártyával,   ha   olyan   piszkos   lesz,   hogy   nem látják a számokat?
—  Hogy   mit   csinálunk   vele?   Hazaküldjük emlékbe Szemere   Miklósnak.
Mikor ilyen piszkos kártya volt a kezemben, valami furcsa gondolattársulás révén mindig Tápé jutott az eszembe, ahonnét Nyilassy Sándor szedi színekben gazdag paraszt képeinek témáit. Ott láttam egyszer néhány magyart kártyázni az őszi verőfényben a kisajtó előtt. A kártyájuk olyan piszkos volt, hogy mindig az orruk elé tartották, mielőtt lerakták volna, hogy megkülönböztessék a tök felsőt a makk disznótól.
A kártya révén ismerkedtem meg Lakos Jánossal, aki bemondása szerint vendéglős volt az   ohioi   Gibsonban.   ő   avatott  bele   a  pókerkártya titkaiba és csodálkozott, hogy milyen hamar megtanultam az amerikai kiadású ördög bibliáját. A tőle szerzett tudományomat haza-utaztamban a Kaiserin Auguste Victoria elsö osztályán sokkal kellemesebb társaságban értékesítettem. Ott Mrs. Martin, a világhírű ausztráliai táncosnő, Saharet nővére, egy seattlei szőrme-milliomos leánya, aki Bécsbe jött, hogy Paderevskynél vegyen zongora-leckéket, egy svéd ügyvéd és egy Williams nevű rochesteri orvos voltak a partnereim. Ez a Williams nevű doktor annyira tartotta a barátságot, hogy még ma is küldözgeti nekem amerikai orvosi folyóiratokban megjelenő urológiai szakcikkeinek különlenyomatait.
Lakos János az olyan emberek közé tartozott, akik szeretnének, de nem tudnak bizalmat kelteni maguk iránt. Igen édeskés, behízelgő be-szédű ember volt, de a tekintetében volt valami egyáltalán nem rokonszenves vonás. Rozsnyóról vándorolt ki már 1894-ben Amerikába. Odahaza vízi malma volt, Amerikában szalonos lett belőle. Tizennégy esztendő alatt négyszer volt odahaza és minden alkalommal két leányt vitt magával a szalonjába — pincérlánynak.
Állítólag negyven dollárt fizetett nekik egy hónapra és úgy bánt velük, mintha tulajdon édes apjuk lett volna. Az úton, mikor összeismerkedtem vele, háromezer dollár volt nála.
Azt mondta, hogy a földjét adta el, onnét van ennyi pénze. Azt mesélte, hogy a tulajdon lánya már úri kisasszony Amerikában és magyar tolmács a  törvényszéken.
Mikor összebarátkoztunk, Lakos János kenetteljes   hangon   magyarázta:
— Lássa, kérem, mind kimegy ez a sok szép nép Amerikába... Kimennek, mert odahaza nem lehet megélni, igen... Olyan rosszul esik, mikor odahaza azt kell mondani, hogy Amerikában minden sokkal jobb, de hát mit tegyen az ember, mikor igaz... igen bizony ...Jobb Amerikában, kérem, mondom az embereknek... majd meglátja maga is. Odakint mindenki egyforma ... igen...
Ilyenformán sajnálkozott Lakos János, hogy a sok szép nép kimegy Amerikába, de minden alkalommal két lányt vitt ki magával, hogy úgy gondoskodjék róluk, mintha tulajdon édes apjuk volna.
...Azt hiszem, az utunk második napján történt, hogy az egész népséget összegyűjtötték a fedélzeten és kioktatták a szerencsétlenségek esetén követendő eljárásról. Elmagyarázták, hogy milyen a mentőcsónak, milyen sorrendben kell rajta helyet foglalni, mire való a mentőöv és hogyan kell felkötni. Az övet egykét emberrel fel is próbáltatták. A közönség a fejét   csóválta   és   bizalmatlankodó   megjegyzések   hallatszottak:
— Nem ér az kérem, ekkora vízben semmit.
— Megkapja a nagy hal az ember lábát, oszt lehuzi a víz fenekire...
— Kend  is  tudhatja  már,  hogy  fog  kiúszni a tengerből...
A magyarul tudó tiszt elmagyarázta, hogy az öv csak arra való, hogy addig tartsa az embert a víz színén, ameddig segítségére mennek. Az egyik vállalkozó szellemű ember elébe   állt:
— Hát akkor, ha ad a kapitány úr tíz koronát, beleugrok  a tengerbe...   Csak tessen  megvárni, hogy levessem a rokkomat.
Ugyanez a próba ismétlődött a nők osztályán is, de némileg más kiadásban. Az asszonyok sehogyse akarták felvenni a mentőövet. Végre is két matróz erővel lefogott egy leányt és ráadta. A többi asszonyok meg lányok a szenvedő alanyt viháncolva rajzottak körül:
—  Nézd   csak,   micsoda   maskarát   csináltak a Marcsából!
—   Marcsa,      de      megdagadt      a      hasad! Marcsa nem    állottá   a   csúfolódást.    Letépte
magáról az egész szerkezetet és úgy félrelökte az útjában álló árbocmestert, hogy nekirepült a korlátnak. A következő pillanatban, mint a megriasztott macska, bevágódott az ajtón és eltűnt a női osztály félhomályos termében. Raja se adtak több mentőövet, az bizonyos.
... Ahogy így beleéltük magunkat a hajó életébe és megismerkedtem az emberekkel, egy érdekes dolog kezdett feltűnni nekem. írni-olvasni tudó felnőtt ember lehetett a hajón legalább nyolcszáz, ennek legalább háromnegyed része színmagyar. És csodálkozva tapasztaltam, hogy ennyi népnek alig van valami olvasnivalója. Nem városi szemmel ítéltem meg a dolgot, mert tudtam, hogy a mi népünk nem olvas sokat és az állítólag Aranyt és Petőfit olvasó magyarok a mesék országába tartoznak, de amit a hajón tapasztaltam, a semmivel volt egyenlő értékű. Figyelni kezdtem azokat, akik valamit olvastak és az egész úton jegyeztem azoknak a könyveknek címét, amelyeket sikerült felfedeznem. A jegyzékem a következő:
A Budapesti Hírlap 1907 november 13-iki száma.
A Magyarország egy száma.
A Fidibusz naptára. Ezt az érettségizett diák hozta magával.
Jókai: Törökvilág Magyarországon. Egy debreceni leány tulajdona.
Benedek: Budapest éjjel. Egy alsó-erdősorutcai lakatoslegény tulajdona.
Rinaldo Rinaldini és még három-négy hasonló nyolckrajcáros füzet.
Kossuth Iratainak népies kiadása. Egy gömör-megyei  asszony  vitte  az  urának,  hadd  örüljön a magyar írásnak.
Myriam, zsidó imakönyv. Valamelyik parasztasszonyé volt, hogy miként került hozzá, nem tudta megmondani.
A kivándorló zsebkönyve című Légrády-féle oktató füzet nyolc-tíz példányban.
Béres Lajosnak volt egy fotográfiai kézikönyve. Az ő neve még később szerepelni fog a visszaemlékezéseimben.
Szerepelt még az olvasmányok között valami félhivatalos kiadvány, amelynek az lett volna a célja, hogy a kivándorlástól elriassza az embereket. Egy magyar kivándorlónak a tragédiája volt benne megírva, aki farmot alapított, boldognak hitte magát, aztán megtámadták az indiánok, felégették a házát, legyilkolták a feleségét meg a gyermekeit és ő csak nagy viszontagságok között tudott megmenekülni, hogy hazatérve hirdesse:
»A nagyvilágon ekívül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned és meghalnod kell.«
Nem tudom ki írta ezt a bután naiv kis füzetet, amely ötven esztendőt tévedett példájának megválasztásában. Magyarán megmondva az amerikások röhögtek rajta és mondták a zöldfülűeknek:
— Ha indiánt akar látni,  akkor menjen el Nevjorkban az állatkertbe. Huszonöt centért mutogatják őket... De siessen, mert nem sokáig.
Ez az eset mutatja legjobban, hogy miként nem szabad valamely jobb sorsra érdemes ügynek propagandát csinálni.
A felsorolt gyűjteményt még néhány kalendárium, iskolai olvasókönyv, katekizmus, biblia és igen sok imakönyv egészítette ki. Az olvasókönyvek különös becsben állottak, mert majd mindegyikben volt valami olvasmány Amerikáról. Ezeket szorgalmasan betűzték. Tanuja voltam olyan jelenetnek is, mikor valaki magyarul olvasta fel a hallgatóságnak az inas-iskolai közismereti olvasókönyvnek Amerikáról szóló közleményeit és minden mondat végén megállt, hogy egy magyarul tudó rutén a többi fajtabélieknek lefordíthassa, amit hallott. Ez is mutatja, hogy a jó olvasókönyvnek milyen nagy a fontossága. Nemcsak a gyerek olvassa, hanem belőle meríti sokszor tudását a falunak a nagyja is.
A leggyakoribb olvasmány volt az imakönyv meg a biblia. .Különösen az asszonyok között forgott nagyon sok közkézen. Talán ez volt a legbecsesebb emlékük, amit magukkal vittek a messze idegenbe. Öten-hatan összebújtak egy levendulaszagú, sárgult levelű, öreg imakönyv fölött   és   duruzsolva  olvasták  az   imádságokat, utániakat. Nem volt olyan szaka a napnak, mikor egyik vagy másik csoport ne imádkozott volna. Vasárnaponkint egész kis gyülekezetek alakultak.
A férfiak körében az imádság és imakönyv természetesen sokkal kisebb szerepet játszott. Itt az imádság egyes kis körökre szorítkozott. Erősen imádkoztak például a szomszédban lakó rutének. Három-négyen hevertek le sorjában és a halvány lámpavilágítás mellett, — a villanylámpák piszkos üvegjén ugyanis alig tudott áttörni a fény, — éneklő hangon olvasták a cirill betűs imakönyv öreg betűit. Ezek csakugyan keresztülimádkozták a napot reggeltől estélig. A magyarjaink körében jóval ritkább volt az imádság és a mennybélieket gyakran más vonatkozásban emlegették.
...A noteszemben olvasok egy feljegyzést: »Énekszó nincs.« Csakugyan, nem tudok visszaemlékezni, hogy az úton énekeltek volna. Még olyankor se, mikor a két cigány előszedte szerszámait és valamit muzsikált. Táncra néha volt eset, de énekre soha.
A zenét a cigányokon kívül néhány harmonika képviselte, melyet a délvidéki svábok hoztak magukkal. Ezek a délvidékiek rendesen hátul tanyáztak a női osztály fedélzetén, ahol az: egyik sarkot teljesen lefoglalták maguknak. Ketten-hárman   harmonikáztak   és    ha   csendes volt a tenger, harmonikaszó mellett minduntalan táncra kerekedtek a párok. A hosszúnyakú sváb legények és a kicsattanó piros képű sváb leányok valósággal robotba valcereztek az Adrián meg a Földközi-tengeren. Nem tréfa, amit mondok, hogy a hajón is megvolt a hagyományos kályha, ahonnét a táncoló párok elindultak. A legény, aki a leányt lelkére, a kormánykerék bódéjához vitte a párját és ott kezdett bele a valcerba.
Természetesen mindez az élet, a tengernézés, a kártya, az Amerikáról való beszélgetés meg a tánc csak addig tartott, amíg szép volt az idő. Szép időben eleinte nem is volt hiány. Fiume lámpái egy hideg, bórás novemberi estén» tűntek el a sötétségben, de másnap az Adria közepén valóságos meleg nyár köszöntött ránk és kitartott a spanyol partokig. A tenger olyan sima volt, mint az olaj, legfeljebb néha tarkái -ták apró kis hullámocskák. Az első rossz idő Gibraltár előtt köszöntött ránk. Erős nyugati szelet kaptunk, az óceán első üdvözletét. Déltájban a szél viharrá fokozódott és fehérre korbácsolta fel a zöld vizet. A hajó majd fent volt egy nyereg tetején, majd levágott az orrával a mélybe. Ez a mulatság már nem tetszett a közönség legnagyobb részének. Különösen az asszonyok mind lehúzódtak a hajó belsejébe és szótlanul, némán gubbaszkodtak.
Megjelent az első tengeri betegség, minden kellemetlen kísérő jelenségével egyetemben. Az asszonyok siránkozva mondogatták:
—     Ha  Fiúméban  tudtuk  volna,  hogy  ilyen idő is lehet, dehogy szálltunk volna a hajóra.
A másik hozzátette:
—     Gyalog is hazamennék, ha kitennének a partra. Ha ideadnák a hajót, akkor se maradnék tovább rajta.
Pedig, amit Gibraltár előtt kaptunk, csak ízelítője volt az óceánnak. Európa elhagyása után néhány nagyon kellemetlen, viharos nap köszöntött ránk s ami a legrosszabb volt, a vihar oldalába fogta a hajót. Hosszú, gördülő hullámok szántották végig az óceánt, a hajó egyik oldaláról a másikra dőlt, a fedélzeten tartózkodók pedig lábuk alól minduntalan elvesztették a talajt. A matrózok mindenfelé köteleket feszítettek ki, hogy meg lehessen kapaszkodni, de nem sokat használt. Néha egy-egy tarajos hullám felcsapott a fedélzetre és mindenkit bőrig áztatott. Huszonnégy óráig se tartott, mikor a közönség legnagyobb részét levette lábáról a vízi betegség. Volt olyan nap, mikor alig huszonöt-harmincán jelentünk meg a nagy étkező teremben. Hideget azonban a legutolsó napokig nem éreztünk. Rézsút szeltük át a Golf áramot, amely enyhévé teszi az óceán levegőjét. Így mikor nem volt kimondott vihar,   legkellemesebb   volt   a   fedélzeten   való tartózkodás.
A két fedélzet közül a férfiaké volt a kellemesebb, mert a hajó előrészét foglalta el és oda kevésbbé csapódott le a kémény .füstje. A hajó előrészén kevésbbé lehetett a gépek rázását is érezni. Én mégis szerettem a hátsó fedélzetet. Ha néha nagyon elfáradtam, — pedig volt rá okom, hogy elfáradjak, — elvonultam a hátsó fedélzet legvégére, ahol senki sem zavart és onnét néztem a csavarok felverte fehér sávot, amely annál fehérebb volt, minél messzebb jártunk a partoktól. Néztem a mögöttünk elmaradó dalmát partokat, az olasz partokat, az afrikai partokat és a spanyol partokat a Sierra Nevada hófödte csúcsaival és néztem az óceán végtelen vizét, amely egyre jobban választotta el a kivándorló Magyaroszágot az otthon maradt Magyaroszág-tól.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

***: 24 új világörökségi helyszín

Forth vasúti hídja

Párizs, 2015. július 6. * Huszonnégy helyszínt nyilvánított a világ kulturális örökségévé az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Bonnban ülésező világörökségi bizottsága.

Az európai helyszínek között van az Elba partján fekvő raktárváros: a hamburgi Speicherstadt egykori raktárépületeiben ma irodák, bankok, galériák és exkluzív lakások találhatók. 

Egy másik világörökséggé vált ipari létesítmény a Norvégiában a 20. század elején felépült Rjukan-Notodden műtrágyagyár. 

A skóciai Forth vasúti hídja, a világ leghosszabb konzolos vasúti hídja is felkerült a világörökségi listára - olvasható az UNESCO honlapján (unesco.org).

Dániából két helyszínt nyilvánítottak világörökséggé. Az egyik Christiansfeld, a herrnhuti vallási közösség 1733-ban alapított települése. 1722-ben Csehországból és Morvaországból mérsékelt husziták vándoroltak a szász fejedelemségbe, ahol N. L. Zinzendorf gróf Herrnhut nevű birtokán letelepítette őket. A gróf vezetésével vallási, gazdasági és testvéri közösséget alkottak. A másik helyszín a Koppenhágától 30 kilométerre északkeletre található Észak-zealandi vadászterület, ahol Store Dyrehave és Gribskov vadászerdők valamint a Jagersborg Heg/Jagersborg Dyrehave vadászpark terül el, a dán királyok egykori vadászterülete, amely a 16. században élte fénykorát.

Világörökségi címmel gazdagodott Szicília is: Palermo arab-normann része – két palota, három templom, egy katedrális és egy híd –, valamint Cefalú és Monreale katedrálisa.

Törökországból Epheszosz antik romváros, valamint a Felső-Tigris folyó medencéjében fekvő Dijarbakiri erőd és a Hevsel kertek váltak világörökségi helyszínné, utóbbi térség a hellének óta fontos kulturális központ.

Keresztelő Szent János Biblia szerinti lakhelyét, azaz Betánia történelmi városát is felvették a listára. A Jordánia fővárosa, Ammán közelében fekvő Betánia a kereszténység egyik legfontosabb helye: a Betániánál tett régészeti felfedezések a legjelentősebbek közé tartoznak Jordániában.

A Szaúd-Arábia északnyugati részén lévő Háil város több ezer, a prehistorikus és a korai iszlám idők között keletkezett sziklarajza is a világörökség részévé vált.

A franciaországi Burgundia borvidékét és a pezsgőről híres Champagne pincészeteit is világörökséggé nyilvánította az UNESCO bizottsága.

A texasi San Antonio missziós állomásai és a jeruzsálemi Bet Searim nekropolisz is világörökségi címet nyert, csakúgy mint két ősi iráni település: Szusza, amely a perzsa és a fárszi kultúra jelképe, valamint Majmand.

Első világörökségi címét kapta Jamaica. A karibi szigeten fekvő Blue and John Crow Mountains a természeti helyszínek listájára került fel. A hegység Jamaica keleti felében, egy nemzeti parkban fekszik, ott termesztik a Blue Mountain kávét, a világ egyik legdrágább kávéfajtáját.

A Szingapúr szívében fekvő, 1859-ban létesített botanikus kert és a délkoreai Pekcse történelmi terület, valamint a szibériai tajga szívében fekvő mongóliai Nagy Burkán-Káldun hegység, Dzsingisz kán állítólagos születési és temetkezési helye is felkerült a világörökségi listára.

Japánból a Meidzsi-korabeli (1868-1910) ipari forradalom 23 emblematikus helyszíne, köztük szénbányák, hajógyárak és más ipartelepek kerültek a világörökségi helyszínek közé. A jelölést diplomáciai viszály övezte, mivel Dél-Korea és Kína szerint ezen üzemek egy részében, például a szénbányákban a második világháború előtt és alatt sok ezer koreai és kínai kényszermunkást dolgoztattak. A listára való felvételt a Koreával kötött diplomáciai kompromisszum tette lehetővé: Japán ígéretet tett, hogy megfelelő információs központot alakítanak ki, amely a világörökség részét képező helyszín teljes történelmét bemutatja.
Kínában a Tusi törzsi rendszer, egy ősi politikai rendszer helyszínei, a 13. század óta fennmaradt erődítmények, várak, romok, sírhelyek kerültek fel  a listára.

Uruguayban a Fray-Bentos húsüzem, a helyi marhahúsipar bölcsője, Mexikóban Hidalgo és México szövetségi állam között a 16. században épült Padre Tembleque vízvezeték vált a világörökség részévé. A csatornarendszerhez egy vízgyűjtő terület, források, csatornák, elosztó tartályok és árkádos vízelvezető hidak tartoznak.

A már 1993 óta a világörökség részét képező El Camino zarándokutat két útszakasszal egészítette ki az UNESCO bizottsága: a Camino Francés és az Észak-Spanyolországon át Santiago de Compostelába vezető útszakaszok mintegy 1500 kilométeres hálózattal bővítik ki a már a listán szereplő Szent Jakab utat.

A világörökségi listára 5 természeti, 31 kulturális és egy vegyes helyszínt jelöltek idén.
Az UNESCO világörökségi listáján már 1033 helyszín van több mint 160 országból. Közülük Olaszország a csúcstartó, itt 51 helyszín szerepel a listán. Kínában 48, Spanyolországban 44, Franciaországban 41, Németországban pedig 40 helyszín a világörökség része.

Forrás: MTI

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (5)

V.
Mindenféle emberek

Cunard Line-reklám: egy a sok közül

November 29-én déltájban érkeztünk Palermóba. Csodálatosan szép, meleg idő volt. A nap ragyogóan, forrón sütött. A téli gúnya lekerült mindenkiről és az emberek egész nyáriasan jártak-keltek a fedélzeten. Az asszonyok osztályán a virágos szoknyájú tót lányok mezítláb hancúroztak és sikongattak, ha a naptól felmelegedett vas megégette a lábukat. A nagy hajót körülrajzották az apró csónakok, melyeknek gazdái mindenféle kincseket, süteményt, cukrot, citromot, narancsot kínáltak megvételre. Az üzletet természetesen jelbeszéd alapján kötötték meg. Mutogatták, hogy mennyibe kerül a portékájuk. Aki venni akart valamit, spárgát bocsájtott le a hajó oldalán, arra az olasz rákötötte a kis kosarat és beletette a holmiját. A másodszori leeresztésnél a vevő a pénzt tette bele a kosárba, Akkoriban a mi pénzünknek még nagy becsülete volt Szicíliában, mert a korona többet ért a líránál és az eladó az árfolyam-különbözeten is keresett. A vízi boltosok így szó nélkül elfogadták nemcsak a koronát, hanem a húsz- és tízfilléreseket is. A palermói gyerekek még látványosságot is rendeztek a pénzünkért. Akárhány csónakban teljesen pőrére vetkőzött kis kölykök ültek és hangosan ordítozták:
— Nikele! nikele! nikele!
Ha valaki belehajított egy tízfillérest a vízbe, utána ugrottak és csodálatos ügyességgel kapták el a vízben a csillogó pénzdarabot. Produkciójukat a hajó közönsége nagy elismeréssel fogadta:
— Úgy úszik, akár a hal... Hun tanulhatta? A hajóra különben Palermóban egész csomó új  ember szállt fel, kereskedők,  akik az áruik berakását ellenőrizték,      munkások, képeslevelezőlap és levélpapír-árusok, trafikosok, sőt még apácák is. Csengetyűvel járták be  a hajót és kérve nyújtották oda  mindenkinek a perselyüket:
—  'lemosine,  'lemosine per il orfanario!  Alamizsnát az árvaház javára!
És csodálatos, az asszonyok, akik nem értették a beszédet, elég jelentékeny összeget adakoztak. Alig volt, aki legalább egy hatost ne adott volna a palermói árváknak.
Feljött a hajóra a Cunard társaság palermói ügynöke is. Néhány  olasz úriember társasagában bejárta a harmadik osztály helyiségeit és beszédbe próbált elegyedni az utasokkal. Az érintkezés persze nehezen ment. Az egyik utas, aki már hallotta, hogy valamelyik matrózzal beszéltem olaszul, odahivott tolmácsnak. Az ügynök úr, aki nem látszott valami intelligens férfiúnak, nagyon csodálkozott, hogy magyar létemre tudok olaszul és hogy grammatikailag tisztán beszélem az anyanyelvét. Kikérdezett mindenről és én lódítottam neki olyanokat, mintha legalább is egy igazi kivándorló állott volna szemben egy állami hatóság képviselőjével. Az ügynök úr szorgalmasan jegyezte az »adataimat«, a végén megdicsért, hogy értelmes fiú vagyok és biztatott, hogy még vihetem valamire Amerikában. A háláját öt darab irgalmatlanul rossz cigarettával rótta le. Ő volt az első ember, aki nem kínált, hanem borravalóban ajándékozott nekem cigarettát.
Palermóban új utasokat is kaptunk a hajóra, még pedig nemcsak harmadik, hanem első osztályosokat is. Az első osztályosok között volt három olasz borkereskedő, akik minden évben négyszer tették meg az utat Palermo és Newyork között. Kettő közülök a feleségével utazott. Jött azonkívül még egy amerikai társaság, négy férfi és két nő. A férfiak állítólag baptista papok voltak és Jeruzsálemből jöttek, ahol a szent sírt nézték meg. Igen jámbor, magukba zárkózott egyéneknek látszottak, akik bibliát és imakönyvet ajándékoztak a németül és angolul tudóknak. Magyar nyomtatványaik nem voltak. Későbbi viselkedésükben az nem tetszett nekem, hogy az embereknek egy vallásos alapon megszervezett mezőgazdasági kolóniáról beszéltek, amely szívesen fogad fel Európából jött munkásokat. Iparos külsejű emberekkel nem nagyon állottak szóba, valószínűleg, mert őket nem tartották hasznavehetőknek. Úgy látszik, az istenfélelmet és kegyes hangot nagyon jól össze tudták párosítani az amerikai üzleti szellemmel.
A Palermóban hajóra szállt utasok között volt sok görög és szíriai is. Ezeket tulajdonképen Patrasban kellett volna felszednünk, de úgy látszik, ott nem volt elegendő rakomány bejelentve és az ottani kivándorlókat egy kisebb hajó hozta át Palermóba, hogy ott várják be az Ultoniát. Nagy sajnálatomra így elkerültük a görög partokat, Korfut és Odisszeüsz hazáját. Az új vendégeket este szállították be az Ultoniára. Azután még szenet vettünk fel és éjszaka elhagytuk Szicília szigetét.
Másnap reggel, mikor szokásom szerint a fedélzeten cirkáltam, hogy sikerül-e elfognom valami érdekesebb beszélgetést, egy kis emberke csatlakozott hozzám. Szürkébe vegyülő fekete bajuszkát viselt, a haját minden negyedórában kis fésűvel igazgatta és előkelő szabású, de kopottas sötétkék ruháját állandóan pucolta, mintha attól tartott volna, hogy por lepi be a tenger közepén. Különösen feltűnő volt meglepően formás, szép kis keze. Akármelyik társaságbeli asszonynak becsületére válhatott volna. Emberem sehogyse illett bele a fedélköz publikumába. Úgy látszik, ő is kiérezte belőlem a jobbfajta embert és azért csatlakozott hozzám. Legelőször is megkérdezte, hogy tudok-e franciául. Mikor franciául feleltem neki, választékos szavakban fejezte ki boldogságát, hogy valakire akadt, akivel lehet értelmesen beszélni. Azután bocsánatot kért, hogy félórai egészségügyi sétáját végezhesse a fedélzeten. Utána örömmel rendelkezésemre áll egy kis eszmecserére.
A bemutatkozás során megtudtam, hogy Deliannis Leonidásnak hívják és füszerkereskedő volt Volóban. Volo azonban rothadt fészek és már a fél város kivándorolt Amerikába. Most is mennek ki vagy tízen, de azok mind közönséges emberek, ő Bridgeportba készül és vagy vendéglőt, vagy vegyeskereskedést szándékozik nyitni, mert ott sokan vannak honfitársai, akik kétségkívül támogatni fogják a vállalkozását.
Deliannis Leonidás csak névszerint volt rokona a hős spártai királynak, vitézségben azonban nem nagyon mérkőzhetett vele. Akárhányszor valami püfölés, ütlegelés történt a hajón, ami bizony még tréfából is előfordult, óvatosan a fedélzet ellenkező oldalára került. Semmiféle zavaros eseménybe nem akart belekeveredni és rosszaló véleményét szokta kifejezni, hogy én intelligens ember létemre nem tartom magam eléggé távol az efféle alantas elemektől. A hálóhelyem körüli társaságot is erősen kritizálta és felajánlotta, hogy költözzem le hozzá a hajófenékre, ahol két líra borravalóért egész külön sarkot biztosított magának. Noha ez a jó hely neki költségébe került, lemond a reám eső részről, mert igen nagyra becsüli a társaságomat.
Deliannis Leonidásnak igen különös nézetei voltak a nemzetiségi kérdésről. Azt előre elvárta, hogy őt honfitársai Amerikában támogassák, mégis azt hangoztatta előttem, hogy ő már felülemelkedett mindenféle kicsinyes nemzeti előítéleten.
— Mi, akik több nyelven beszélünk és intelligens emberek módjára tudunk érintkezni egymással, tulajdonképen internacionalisták vagyunk. Remélem, ön is úgy érzi, hogy közelebb áll hozzám, mint azokhoz, akiknek ilyen durvaságokban telik a kedvük.
Néha még olyan hangon is megerősítette ezt a tételét, hogy Perikles sem mondhatta volna nagyobb lenézéssel:
— Mert ezek barbárok ... Barbárok, kérem...
Hasonló rossz véleményen volt útitársainak többségéről Deutsch János is, aki a Kotányi-féle paprika-cégnek volt az utazója. Sógorának biztatására ment ki Amerikába, hogy paprikaimport üzletet rendezzen be; először kicsinyben, azután nagyban. Kicsiny kövérkés ember volt és szörnyen büszkélkedett, hogy egész úton nem kapta meg a tengeri betegséget. Azt szokta mondani, hogy ő paprikával foglalkozik, de a természete olyan, mint a bors. Kicsi a bors, de erős.
Az előkelőségek között volt még egy Keszthelyen végzett gazdász, aki a tengeren is bricseszt és lovaglócsizmát viselt, egy Janek nevű korcsmáros, egy cirkuszi mutatványos és egy érettségizett diák, akit azt hiszem, a családja küldött ki a tengerentúlra, hogy az élet iskolájában ember legyen belőle.
Janek először a Ferencvárosban, azután a Podmaniczky-utcában, végül Újpesten mérte az italt. Lengyel eredetű volt, erősen szlávos akcentussal beszélt és magát úgy szokta jellemezni, hogy »én is csibisz vagyok a Ferencvárosbul«. Annyiban különbözött a többiektől, hogy ő volt az egyetlen a hajón, aki tudatosan vetette fel a zsidókérdést. A zsidózás napirenden volt ugyan a többieknél is, de leginkább kiszólás és káromkodás formájában. Janek ellenben meggyőződéses antiszemita volt és igyekezett elveinek híveket is szerezni. Rendesen azzal szokta kezdeni, hogy nincs esze a magyarnak, mert mindent a zsidónak visz és a zsidó gazdagszik, ő bizony jobban szereti az oroszokat, akik a zsidóval kurtán végeznek. Ilyenkor egy-egy paraszti hallgató lassú mozdulattal kivette a pipát a szájából és megjegyezte:
—Nono... Ők is csak emberek...
Némelyik beleszólt a vitába:
— Leütni mégse kéne őket,  de valamit kéne csinálni...   Mert  hát mit csináljon az ember? El kell adni a búzát hatötvenért, aztán meg kell  venni  a  lisztet tizennyolcért. Istentelenség az ilyen, kérem...
Janek ilyenkor tovább magyarázta:
— No lássa, ezt a zsidók csinálják... Magyarországon  a pénz a zsidóknál van. Ha így megy tovább, minden az övék lesz...
— Arról nem  lehessen tenni,  — mondta egy németes kiejtésű mecenzéfi ember.  — Máskép kell segíteni.  Nálunk Mecenzéfen megvan az összeszövetkezés.   Megfogadkoztunk, hogy csak a szövetkezeti  boltban  vásárolunk  és  a  zsidótól még gyufát se nem veszünk. Egy ujjal sem nyúlunk hozzá, de kikergetjük.
— Janek egyébként az út utolsó szakában eltűnt a szemem elől. Egy alkalommal, mikor nem voltam jelen, összeszólalkozott valakivel. A szóváltásból verekedés lett és Janek az ágyrúddal fejbevágta az ellenfelét. Tragikus következményei az esetnek nem lettek, de Janeket lecsukták a hajó kóterébe.
A másik, akit ugyanez a sors ért, a cirkuszi bűvész volt, aki mindenféle mutatványokkal szokta szórakoztatni a publikumot. Botot egyensúlyozott egy ujján, kimászott a hajóról kiálló árbocrúdra és ott tótágast állt a víz fölött, összekötöztette magát és egyszerre kibújt a kötelékből, krajcárt varázsolt a bádogpohár alá és más csodálatos dolgokat művelt. Egyszer a zsebkendőjében eltüntette egy sváb kivándorlónak a koronáját és nem is volt hajlandó visszaadni. Az esetből verekedés keletkezett és a mutatványos egy fadarabbal behasította a sváb fejét. Az igazságszolgáltatás az egyik hajóstiszt képében jelent meg. A mutatványost is néhány napra lecsukták, a további bűvészkedésről pedig letiltották.
A diák egy magasabb rangú vasúti tisztviselőnek volt a fia és mindenféle galibát csinált odahaza. Évek multával hallottam róla ismét, mikor hazakerült. Mint mozizongorista végigcsavarogta egész Középamerikát és megemberesedve Kubából jött haza Magyarországba.
A hajónak volt egy néger alkalmazottja is. Valami alsóbbrendű munkát, súrolást, edénymosogatást, vagy krumplihámozást végzett a konyhában. Az amerikások, akik már elég színes embert láttak odaát, ügyet se vetettek raja, de a többi népség napról-napra megbámulta. Egyszer, mikor valami rocskával vonult végig a fedélzeten, halottam, hogy mögötte vitatkoznak a magyarok:
—   Mit gondol kend, melegebb vére van az ilyen szerecsennek, mint nekünk?
— Persze, hogy melegebb. Azért él Afrikában, ahol mindig süt a nap. Az felmelegíti a vérét.
— No lássa, én nem hiszem.  Én azt hiszem, hogy hidegebb  a vére,  mert máskülönben nem bírná ki azt a nagy meleget. Az olyan embernek kell a melegebb vér,  aki ott lakik, ahol nagy a hideg.
Legtarkább társaság volt az Ultonián a pincérek. A hajópincérség nem utolsó mesterség, de másodrangú hajóra, a fedélközi étterembe jobbfajta pincér nem szegődik. Az ilyen hajók pincérei állandóan változnak, a legtöbbjük jobb hiányában vállal alkalmazást egy útra. Ilyenek voltak az Ultonia pincérei is. Mindenféle náció képviselve volt közöttük.
Volt közöttük néhai úrigyerek, akit a hamburgi tengerészeti akadémiáról csaptak ki, egy honvédhadnagy, aki Brassóban valami kártya-afférba  keveredett  és   kénytelen  volt   otthagyni a katonaságot, egy bécsi plattenbruder, egy Jeremies nevű montenegrói, egy Alberti nevű olasz, aki már megjárta Abessziniát és Fiume vidéki olaszok és horvátok. Egy Hoffmann nevű braunschweigi német, aki gimnáziumi emlékei alapján oly szépen tudta citálni Homerost, hogy még Deliannis Leonidás se értette meg, már járt Keletafrikában, ahol állítólag marhakereskedéssel foglalkozott. Nagyon kalandos történeteket tudott elmesélni az életéből, de azt nem lehetett kiszedni belőle, hogy miért kellett neki pont az Ultoniára kerülni pincérnek.
Mindenesetre műveltsége és intelligenciája azt árulták el, hogy nem ezzel a hivatással indult neki az életnek.
A pincérek legtöbbje minden hájjal megkent gézengúz volt, aki az Ultoniát csak ideiglenes állomásnak tekintette. A fizetése egyiknek sem volt elég s minthogy a fedélközön nem volt divat a borravaló, mindegyik úgy csinált magának mellékjövedelmet, ahogy tudott. Eladták a jobb hálóhelyeket, pénzért hoztak dugott ételt a tiszti konyháról és a második osztályról, cukros mandulát árultak szemenkint tíz fillérért a tengeri betegség ellen és mindenféle más ravaszságokat eszeltek ki. Pénzre például tilos volt a fedélközön kártyázni, nehogy a sok mindenféle ember összeverekedjék az ördög bibliáján. Az emberek persze mégis kártyáztak. A pincérek meglesték őket és mintha hivatalos hatalom lettek volna, lefoglalták a kártyát a bankkal együtt. Mikor a károsultak azzal fenyegetőztek, hogy panaszra mennek a kapitányhoz, azzal ijesztették el őket, hogy csak menjenek, ha azt akarják, hogy ők is Janek meg a mutatványos mellé kerüljenek a hajó tömlöcébe.
Még egy másik pincér is volt a hajón, aki azonban nem tartozott a személyzethez, hanem kivándorló volt, mint én. Helyesebben mondva, nem ő volt a kivándorló, hanem a »menyasszonya« vitte magával. A menyasszonya még más helyütt fog szerepelni, itt a csak a pincérről akarom elmondani, hogy ő volt az egyetlen kivándorló társaim közül, akivel Amerikában találkoztam. A találkozás elég furcsa körülmények között történt. Már akkor levetettem magamról kopottas gúnyámat, leberetváltattam a hajón nőtt szakállamat és bajuszomat és egy este Vámos Sándornak, a temesvári textilgyár későbbi igazgatójának és egy Philipp nevű mérnöknek a társaságában elmentem megnézni a Second Avenue egyik táncos mulatóhelyét. Amint ott ültünk szmokingosan az egyik asztalnál, belépett az én pincérem és a managert kereste. Alkalmazást keresett és valaki oda utasította, hogy a helyiségnek magyar a tulajdonosa.
Mikor meglátott, felragyogott az arca és odalépett hozzám:
—  Szervusz... Te is itt vagy?
Azt hiszem, nagyon furcsán nézhettem rá, mert a következő percben elbizonytalanodott a hangja:
—Azt hiszem, ismerlek... ismerem az urat...
A szituáció elég kellemetlen volt és nem volt kedvem magyarázkodni:
—  Én nem emlékszem...
— Nem az Ultonián tetszett utazni?
Meg akartam tartani az inkognitómat és nem akartam visszaemlékezni.
— Bizonyára valami tévedés lehet...
A szegény pincér, akinek az álláskeresése sem járt sikerrel, abbahagyta a kísérletezést. Távozott, de elmenőben folyton vissza-vissza-nézett, mintha mondani akarta volna:
—  Pedig   ismerlek,  hogyne   ismernélek... De te se fogsz vízszintes helyzetben meghalni.
Alkalmasint valami sikkasztót sejtett bennem, aki álruhában szökött ki Amerikába.
A Second Avenuenek ez a vendéglője más szempontból is emlékezetes rám nézve. Ott történt életemnek egy másik meglepő, majdnem a csodával határos találkozása. Hosszú évekkel azelőtt, mikor még a régi körösi gimnázium második osztályának padjait koptattam és  faragtam,   járt velünk egy Popper nevű fiú, akinek a latin tudomány sehogyse ment a fejébe és két esztendei hiábavaló kísérletezés után kivették a gimnáziumból. Kicsi, tömzsi gyerek volt, akinek karakterisztikus, recsegő hangján kívül nem volt semmi feltűnő tulajdonsága. Elkerült az iskolából, elveszett a szemünk elől. Esztendőkön keresztül nem hallottam róla semmit.
A vendéglőben ültünk és beszélgetésbe voltunk elmerülve, mikor megjelent az asztalunknál a kiszolgáló pincér. Fel se néztünk rá és jelenlétéről csak úgy vettünk tudomást, hogy egy kéz elénk tolta az étlapot és a kéz tulajdonosa angolul megkérdezte:
—  Parancsolnak az urak?
Ugyanaz a recsegő hang, mint a Popperé. Bizonyára az agyam egyik hátsó rekeszében megjelenhetett a körösi gimnázium udvara, ahol valamikor hangos szóval kergettük egymást. A hang olyan ismerős volt, mintha az esztendők nyomtalanul suhantak volna el felettünk. Fel se néztem az étlapról és a világ legtermészetesebb hangján megkérdeztem magyarul:
—  Te vagy a Popper?
—  Igenis kérem, én vagyok.
Merje még valaki mondani, hogy nincsenek csodálatos véletlenek és találkozások a világon...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (4)

IV.
Barátaim

Utaslista az Ultoniáról

A nagy hálóteremben az ágyak hatosával és nyolcasával voltak csoportosítva, ami úgy értendő, hogy három vagy négy ágy volt lent és ugyanannyi fent. Az ágyak között keskeny folyosók, — olyan keskenyek, hogy két ember alig tudott kitérni egymásnak, — futottak végig. Ezeket a folyosókat a kivándorló nemzet utcáknak keresztelte el. Harmadik, negyedik napon, ahogy az egyes emberek kezdtek kiválni a szürke tömegből, az utcáknak nevet is adtak. Bódis János utcája, a Deutsch zsidó utcája, ribások utcája.
A ribások utcája onnét kapta a nevét, hogy benne lakott két bosnyák, akik valahányszor egy-egy delfin kivetette  magát a tengerből, nagy örömujjongással üdvözölték: — Riba, riba! Hal, hal! Őket elkeresztelték ribásoknak, folyosójukat pedig ribások utcájának.
A hálóterem ágyainak berendezése mind egyforma volt: szalmazsák, durva lepedővel letakarva, szalmával kitömött fejalja és vastag pokróctakaró. Mégis az egyes helyek jóságát különbözőképen ítélték meg. 
Legrosszabb volt a terem közepe, mert ott volt a legsötétebb és ott volt legnagyobb a bűz. Jobbak voltak a hajó fala mentén levő ágyak, melyeknek csak egyik oldalukon volt folyosójuk. Még jobbak a felső oldalágyak, melyek az ökörszemek, a kinyitható kis kerek ablakok mellé estek. Ezeknek gazdája, ha akarta, szabad levegőt is szívhatott. Legértékesebb volt az. az ágy, amely ezenfelül sarokba is esett, mert egész otthonosan be lehetett rendezkedni.
Én egy ilyen hatos ágycsoport ablak melletti felső ágyára kerültem, persze nem egészen véletlenül. Mikor bevonultunk a hajóra, az egyik hajópincér az iparos külsejűeknek taksált embereket bizalmasan félrehúzta:
— Ha nem sajnálnak az urak tőlem egy koronát, a legjobb ágyakat szerzem meg maguknak.
Nem sajnáltam a koronát és megkaptam az ökörszem melletti felső ágyat, a nagy terem legsarkában. A körülményekhez képest nagyon kényelmes hely volt, talán a legkényelmesebb az egész fedélközön. Az ökörszem nagyon magasan volt a hajó oldalán, majdnem a korlát alatt és csak nagy hullámjárásnál kellett becsukni; így mindig szívhattam friss levegőt. Éjszaka is csak kissé kellett felemelkednem, hogy lássam a hullámok játékát és a csillagokat. Ehhez a kis kerek ablakhoz nagyon kellemes emlékeim fűződnek. Mégis egy kellemetlen emlék az, amit erre az ablakra való emlékeztető gyanánt viselni fogok, amíg csak élek.
Az ablak vastag vaskeretbe volt foglalva és befelé nyílt. Egy délután rövid időre elaludtam és a fejem épen a nyitott ablak alá került. Valami zaj felébresztett és hirtelen felkaptam a fejemet. A jobb halántékom belevágódott az ablak megerősítésére szolgáló csavarba és elöntött a vér. A seb nyomát még ma is hordozom: amerikai utamnak egyetlen látható emléke.
Emlékezetemben ma is látom a hálóhelyemet és megjelennek előttem a szomszédaim, akik azóta talán hazakerültek, vagy szétszóródtak az Egyesült Államokban. Talán megvannak még, talán már el is pusztultak. Mióta elváltam tőlük, nem hallottam róluk semmit. A jegyzeteimben sorra olvasom a nevüket. Balról közvetlen szomszédom volt Bux Jakab borbély Nagyváradról, rajta túl Molnár Henrik szatócs Jolsváról, alattunk Mayer Béla óbecsei suszter, Benkő István Szeged vidéki kötelesmester és Varga László cukrász.
Másnap reggel, hogy kissé otthonosak lettünk a hajón, Bux Jakab indítványára beszedtünk a kantinban néhány üveg sört és brúdert ittunk. Azután kölcsönösen elmeséltük egymásnak a históriánkat és jövendő terveinket. Ezzel telt az első délelőttünk a hajón.
Bux Jakabnak egy nőrokona volt férjnél Perthamboyban és azzal biztatta, hogy állást szerez neki Amerikában. Bux Jakab állítólag a feleségével együtt utazott ki Amerikába. Hogy miért állítólag, azt könnyű megérteni abból a körülményből, hogy az asszony ott volt ugyan a női osztályon, de az útlevelében nem Bux Jakabné néven szerepelt. Ezt a fontos adatot titokban Molnár Henrik közölte velem; ő a hajó tolmácsától hallotta, aki viszont a purser írnokára hivatkozott forrás gyanánt.
Bux szomszéd a fedélközön az intelligencia képviselői közé tartozott, amit azzal is bizonyított, hogy az első nap délutánján meginvitált egy parti kaláberre, természetesen siberrel, szőrös majommal, uhuval és Fedák Sárival. Igen úri allűrjei voltak, de kettőjüknek az asszonyával együtt négy dollárjuk hiányzott a partraszálláshoz szükséges összegből. A hiányzó összeget Bux Jakab a hajón szándékozott összeborotválni és ez sikerült is neki.
Molnár Henrik Jolsván volt boltos, de a szövetkezet megbuktatta. Azelőtt húsz forint volt a napi bevétele, az utolsó időben már csak nyolc-tíz. Egy rokona, Mr. B. Wolff már évek óta kint élt Amerikában, ahhoz igyekezett. A feleségét odahaza hagyta, azzal a reménykedéssel, hogy tavasszal kihozathatja maga után. ő volt a társaság legszomorúbb tagja. Szüntelenül egy elsárgult fényképet nézegetett, éjjelenkint hánykolódott az ágyán és nagyokat sóhajtott. A katonaságnál pék volt és azt szerette elmesélni, hogy Galiciában egy nap mennyi kenyeret sütöttek császármanőver alkalmával. Nagyon tisztességes, jóravaló embernek látszott.
Ez a két hálótársam arról volt nevezetes, hogy a paraszti publikum az ő révükön engem is zsidónak tartott. Másik ok az volt, hogy fotográfus voltam. Fotográfus pedig csak zsidó, vagy német lehet.
Alattam lakott Mayer Béla volt óbecsei suszter. Azelőtt a cipész-szövetkezetben dolgozott, de valami pénzügyi kalamitás miatt, amelynek részleteit nem ismertem meg, nem volt otthon maradása. Szidta a büdös zsidókat, akik nyomorult ötszáz korona miatt végre akarták hajtani. Egyébként civakodó természetű ember volt, akitől később kissé elhidegültünk. Benne duzzadt leginkább a parasztok irányában az iparos önérzet és senki sem tudta magát olyan szép iparos stílusban kifejezni, mint ő. Később, mikor már eluntuk magunkat a hosszú úton, Mayer pedig népszerűtlenné tette magát, Varga cukrász esténkint siránkozó hangon megszólalt:
— Jaj, de büdös csirizszagot érzek... Nem lehet kibírni!
Máskor arról panaszkodott, hogy úgy teleszedi magát csirizszaggal, hogy hónapok múlva is büdös lesz a torta tőle, amit csinál.
Mayer Béla ilyenkor becsületsértő kifejezésekkel válaszolt és szó szót ért. A lármába és kiabálásba a szomszéd blokkok lakói is beleszóltak, míg az inspekciós matróz meg nem fenyegette a társaságot, hogy lecsukják azt, aki éjszaka zajt csinál.
Varga László már volt kint Amerikában két évig. Newyorkban élt az egész családja, apja, anyja és hat testvére. Már megvolt az első polgárlevele, amely az amerikai állampolgárság első lépcsőfoka és nem magyar, hanem amerikai útlevéllel utazott, ő tulajdonképen hazament Amerikába. Magyarországra azért jött, mert egy lányt szeretett volna elvenni. A lány azonban a két esztendő alatt megunta a várást és másnak lett a felesége. Varga így ismét hátat fordított Magyarországnak. Négy hónapot töltött idehaza s a mulatságos az esetében az volt, hogy ez idő alatt a katonai és polgári hatóság egy fegyvergyakorlat elmulasztásáért lázasan nyomozott utána a konzulátus útján — Amerikában.
Utolsó tagja volt szűkebb társaságunknak Benkő István. Róla azt jegyeztem fel, hogy ő volt a legközömbösebb ember, akit életemben ismertem. Egész nap az alsó sarokágyon hevert és csak akkor kelt fel, ha takarításkor felzavarták a fedélzetre, ha evéshez hívták, vagy ha más valami muszáj kimozdította. Nápolyban, Palermóban ki sem mozdult a vackából. Gibraltárba a hajnali órákban érkeztünk. Közvetlenül Gibraltár előtt találkoztunk a Cunard Line másik hajójával, a Caroniával. Még egészen sötét volt és a két kivilágított  hajó rakétákkal üdvözölte egymást. Az esemény a fedélköz publikumának jó részét kicsalta az ágyból. Utána már le sem feküdtek az emberek, mert közeledtünk Gibraltárhoz és a világítótornyok változó fénye, a hadihajók fényszórói és a hegyoldalon épült város lámpái szikrázva ragyogtak bele a hajnali szürkületbe. Molnár lekiáltott Benkőhöz, aki akkor fordult a jobbik oldalára:
—   Benkő, gyere fel, mert ilyet még nem láttál, mióta kilyukadt az orrod!
Benkő lusta volt felöltözni. Csak a takarót pöndörítette rá a lenge magyarra és úgy kúszott fel a létraszerű lépcsőn. Egészen már fel se jött, csak a fejét dugta ki a nyíláson:
—   Ezért se volt érdemes felgyünni. Olyan ez, mint az alsóvárosi temető Szegeden,  mindszentek éccakáján.
Amerikáig a fedélzet nem is nagyon látta Benkő Istvánt. Mikor közvetlenül Amerika előtt élet kezdődött a vizén, hajókkal találkoztunk, kis motorcsónakok szaladoztak körülöttünk, vitorlások úsztak a ködben, halászbárkák rajzottak mindenfelé, ismét hívta valaki Benkőt. De Benkő állhatatos maradt:
—   Majd  akkor  szóljatok, ha már látszanak az amerikai nyárfák.
Volt azonban Benkő Istvánnak még egy különlegessége. A Légrády-cég kiadásában megjelent »Kivándorló zsebkönyve« cimü kis útmutató könyvet betéve tudta és mindent tudott elméletileg, ami az útra, okmányokra, pénzbeváltásra, orvosi vizsgálatra és egyéb ellenőrzésre vonatkozott. Gyakorlatilag ellenben a legteljesebb gyámoltalanságot árulta el.
Ezek voltak a közvetlen barátaim. Kívülük még Bódis János tüntetett ki a barátságával. Betűszerint értendő, hogy kitüntetett, mert Bódis János a legtapasztaltabb tengeri utasok közé tartozott, háromszor járta már meg Amerikát és nem állott szóba akárkivel. Ezúttal azért jött haza, hogy kivigye magával a feleségét, tíz éves fiát és hét éves leányát.
—   Nem akart jönni az asszony,  — mondta Bódis János, — de hát én viszem magammal, akár akarja, akár nem. Aszondta, hogy keresek eleget, küldjem haza a pénzt, vegyünk rajta földet. Én pedig már nem bírom megszokni az ókontrit, kint maradok Amerikában.
Szép, derék magyar ember volt Bódis János, úgy harmincöt-negyven év körül, a természetes eszű embereknek abból a fajtájából, amelyik a jég hátán is megél, ő is jolsvai volt és ő biztatta Molnárt, hogy jöjjön ki Amerikába szerencsét próbálni. Öltözékében, viseletében, modorában már egészen elamerikaiasodott. Útközben a ruhájára felvette az amerikai overallt, — hónaljig érő és a vállon két pánttal megerősített vászonnadrág, — ami szörnyen imponált a zöldfülűeknek. Volt neki rugós ceruzája, töltő tolla, csapra járó notesze és kronométere. Különösen büszke volt az utóbbira:
— Ilyen még a főszolgabírónak sincs odahaza.
Este Bódis János elmesélte a históriáját. Paraszt volt, kiszolgálta a katonaságot, megnősült, de sehogysem boldogult odahaza. Kiment Amerikába és bekerült a Pennsylvania Railroad Co. pittsburgi vaggongyárába. Ott vaggonács lett belőle, kezdetben 1 dollár 65 cent keresettel. Utoljára már napi három dollárt keresett. Közben kétszer volt odahaza a családjánál látogatóban. Ezúttal utoljára ment ki és vitte ki magával mindenkijét.
— Nem tudtam otthon megmaradni, — magyarázta Bódis János. — Eddig csak hallgattam az asszonyra, de most már nem lehetett. Megpróbáltam, hogy odahaza maradjak. Jolsván a malomban kaptam munkát, a gépet bizták rám. Kaptam egy hónapra negyven forintot. Hát hogy éltem volna meg belőle? A tetejébe még fel is jelentettek, hogy nincs képesítésem, aztán eltiltottak a gépkezeléstől. Pedig különb gépekhez értek, mint aminők a jolsvai malomban vannak. Most egészen kimegyek Amerikába. A fiamat amerikai iskolába adom, hogy angol legyen az anyanyelve, oszt többre vihesse az apjánál. Így van ez rendjén, majd meglássa.
Elmagyarázta még Bódis János, hogy Amerikában, ha dolgozni akar, nem kell félni az embernek. Senkitől se kérdik, hogy járt-e iskolába, tanulta-e a mesterségét, hanem csak azt nézik, hogy mit tud. Ezért különb Amerika, mint Magyarország. Nyugdíj nincs ugyan, de lehet félretenni a keresetből. Akinek esze van, biztosítja magát, ő heti egy dollárt fizet balesetre és 80 centet betegségre. Ha meg talál halni, ötszáz dollárt kap a felesége.
Bódis Jánosnak voltak képzetei és volt ítélete az amerikai gazdasági életről. Elismerte ugyan a munkában Amerika nagyságát, de nem fogadta el kritika nélkül a dolgokat. Nagyon, jól  átérezte,  hogy az  ember Amerikában csak addig számit, amíg dolgozni tud. Aki nem tud dolgozni, azt kíméletlenül félrelökik. Amerikában csak az boldogul, aki gondoskodni tud magáról. Sok mindent elmondott abból, amit a keleti államokban jártában-keltében tapasztalt. Tetszett neki, hogy egy vasúttársaságnak van saját bányája, erdeje, vasgyára, vaggongyára.
—   Olyan nagy ez a társaság, — mondta nekem,   —  hogy  még  külön  temetői is vannak. Egyszer egy munkás beleesett a vasolvasztóba és úgy megégett, hogy   semmi sem maradt meg belőle. Kijött a pap és eltemették a vasat mindenestől,   amelyikbe   a  munkás   beleégett.
Utóbb azt is elmondta Bódis János, hogy ki akarja tanulni a mozdony vezetést, hogy mozdonyvezető lehessen a pennsylvaniai vasúton. A társaság szívesen veszi, ha erre a pályára saját munkásai jelentkeznek, akiket már ismer. A mozdonyvezetők pedig mérföldpénzben nagyon szépen keresnek.
— Van egy barátom, aki jó hónapokban kétszáz dollárt is megkeres. Olyan gépeket vezet, mint egy ház. Az is járt odahaza tavaly, szeretett    volna    is otthon maradni. Beadta a kérvényét a vasútnál, de azt írták, hogy nincs meg a vizsgája. Az is kigyütt megint Amerikába, ő se megy már többet haza. 
A Bódis  Jánosok meg barátaik voltak a legnagyobb veszteségünk a nagy kivándorlás idején.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda