Barátaim
 |
| Utaslista az Ultoniáról |
A ribások utcája onnét kapta a nevét, hogy benne lakott két bosnyák, akik valahányszor egy-egy delfin kivetette magát a tengerből, nagy örömujjongással üdvözölték: — Riba, riba! Hal, hal! Őket elkeresztelték ribásoknak, folyosójukat pedig ribások utcájának.
A hálóterem ágyainak berendezése mind egyforma volt: szalmazsák, durva lepedővel letakarva, szalmával kitömött fejalja és vastag pokróctakaró. Mégis az egyes helyek jóságát különbözőképen ítélték meg.
Legrosszabb volt a terem közepe, mert ott volt a legsötétebb és ott volt legnagyobb a bűz. Jobbak voltak a hajó fala mentén levő ágyak, melyeknek csak egyik oldalukon volt folyosójuk. Még jobbak a felső oldalágyak, melyek az ökörszemek, a kinyitható kis kerek ablakok mellé estek. Ezeknek gazdája, ha akarta, szabad levegőt is szívhatott. Legértékesebb volt az. az ágy, amely ezenfelül sarokba is esett, mert egész otthonosan be lehetett rendezkedni.
Én egy ilyen hatos ágycsoport ablak melletti felső ágyára kerültem, persze nem egészen véletlenül. Mikor bevonultunk a hajóra, az egyik hajópincér az iparos külsejűeknek taksált embereket bizalmasan félrehúzta:
— Ha nem sajnálnak az urak tőlem egy koronát, a legjobb ágyakat szerzem meg maguknak.
Nem sajnáltam a koronát és megkaptam az ökörszem melletti felső ágyat, a nagy terem legsarkában. A körülményekhez képest nagyon kényelmes hely volt, talán a legkényelmesebb az egész fedélközön. Az ökörszem nagyon magasan volt a hajó oldalán, majdnem a korlát alatt és csak nagy hullámjárásnál kellett becsukni; így mindig szívhattam friss levegőt. Éjszaka is csak kissé kellett felemelkednem, hogy lássam a hullámok játékát és a csillagokat. Ehhez a kis kerek ablakhoz nagyon kellemes emlékeim fűződnek. Mégis egy kellemetlen emlék az, amit erre az ablakra való emlékeztető gyanánt viselni fogok, amíg csak élek.
Az ablak vastag vaskeretbe volt foglalva és befelé nyílt. Egy délután rövid időre elaludtam és a fejem épen a nyitott ablak alá került. Valami zaj felébresztett és hirtelen felkaptam a fejemet. A jobb halántékom belevágódott az ablak megerősítésére szolgáló csavarba és elöntött a vér. A seb nyomát még ma is hordozom: amerikai utamnak egyetlen látható emléke.
Emlékezetemben ma is látom a hálóhelyemet és megjelennek előttem a szomszédaim, akik azóta talán hazakerültek, vagy szétszóródtak az Egyesült Államokban. Talán megvannak még, talán már el is pusztultak. Mióta elváltam tőlük, nem hallottam róluk semmit. A jegyzeteimben sorra olvasom a nevüket. Balról közvetlen szomszédom volt Bux Jakab borbély Nagyváradról, rajta túl Molnár Henrik szatócs Jolsváról, alattunk Mayer Béla óbecsei suszter, Benkő István Szeged vidéki kötelesmester és Varga László cukrász.
Másnap reggel, hogy kissé otthonosak lettünk a hajón, Bux Jakab indítványára beszedtünk a kantinban néhány üveg sört és brúdert ittunk. Azután kölcsönösen elmeséltük egymásnak a históriánkat és jövendő terveinket. Ezzel telt az első délelőttünk a hajón.
Bux Jakabnak egy nőrokona volt férjnél Perthamboyban és azzal biztatta, hogy állást szerez neki Amerikában. Bux Jakab állítólag a feleségével együtt utazott ki Amerikába. Hogy miért állítólag, azt könnyű megérteni abból a körülményből, hogy az asszony ott volt ugyan a női osztályon, de az útlevelében nem Bux Jakabné néven szerepelt. Ezt a fontos adatot titokban Molnár Henrik közölte velem; ő a hajó tolmácsától hallotta, aki viszont a purser írnokára hivatkozott forrás gyanánt.
Bux szomszéd a fedélközön az intelligencia képviselői közé tartozott, amit azzal is bizonyított, hogy az első nap délutánján meginvitált egy parti kaláberre, természetesen siberrel, szőrös majommal, uhuval és Fedák Sárival. Igen úri allűrjei voltak, de kettőjüknek az asszonyával együtt négy dollárjuk hiányzott a partraszálláshoz szükséges összegből. A hiányzó összeget Bux Jakab a hajón szándékozott összeborotválni és ez sikerült is neki.
Molnár Henrik Jolsván volt boltos, de a szövetkezet megbuktatta. Azelőtt húsz forint volt a napi bevétele, az utolsó időben már csak nyolc-tíz. Egy rokona, Mr. B. Wolff már évek óta kint élt Amerikában, ahhoz igyekezett. A feleségét odahaza hagyta, azzal a reménykedéssel, hogy tavasszal kihozathatja maga után. ő volt a társaság legszomorúbb tagja. Szüntelenül egy elsárgult fényképet nézegetett, éjjelenkint hánykolódott az ágyán és nagyokat sóhajtott. A katonaságnál pék volt és azt szerette elmesélni, hogy Galiciában egy nap mennyi kenyeret sütöttek császármanőver alkalmával. Nagyon tisztességes, jóravaló embernek látszott.
Ez a két hálótársam arról volt nevezetes, hogy a paraszti publikum az ő révükön engem is zsidónak tartott. Másik ok az volt, hogy fotográfus voltam. Fotográfus pedig csak zsidó, vagy német lehet.
Alattam lakott Mayer Béla volt óbecsei suszter. Azelőtt a cipész-szövetkezetben dolgozott, de valami pénzügyi kalamitás miatt, amelynek részleteit nem ismertem meg, nem volt otthon maradása. Szidta a büdös zsidókat, akik nyomorult ötszáz korona miatt végre akarták hajtani. Egyébként civakodó természetű ember volt, akitől később kissé elhidegültünk. Benne duzzadt leginkább a parasztok irányában az iparos önérzet és senki sem tudta magát olyan szép iparos stílusban kifejezni, mint ő. Később, mikor már eluntuk magunkat a hosszú úton, Mayer pedig népszerűtlenné tette magát, Varga cukrász esténkint siránkozó hangon megszólalt:
— Jaj, de büdös csirizszagot érzek... Nem lehet kibírni!
Máskor arról panaszkodott, hogy úgy teleszedi magát csirizszaggal, hogy hónapok múlva is büdös lesz a torta tőle, amit csinál.
Mayer Béla ilyenkor becsületsértő kifejezésekkel válaszolt és szó szót ért. A lármába és kiabálásba a szomszéd blokkok lakói is beleszóltak, míg az inspekciós matróz meg nem fenyegette a társaságot, hogy lecsukják azt, aki éjszaka zajt csinál.
Varga László már volt kint Amerikában két évig. Newyorkban élt az egész családja, apja, anyja és hat testvére. Már megvolt az első polgárlevele, amely az amerikai állampolgárság első lépcsőfoka és nem magyar, hanem amerikai útlevéllel utazott, ő tulajdonképen hazament Amerikába. Magyarországra azért jött, mert egy lányt szeretett volna elvenni. A lány azonban a két esztendő alatt megunta a várást és másnak lett a felesége. Varga így ismét hátat fordított Magyarországnak. Négy hónapot töltött idehaza s a mulatságos az esetében az volt, hogy ez idő alatt a katonai és polgári hatóság egy fegyvergyakorlat elmulasztásáért lázasan nyomozott utána a konzulátus útján — Amerikában.
Utolsó tagja volt szűkebb társaságunknak Benkő István. Róla azt jegyeztem fel, hogy ő volt a legközömbösebb ember, akit életemben ismertem. Egész nap az alsó sarokágyon hevert és csak akkor kelt fel, ha takarításkor felzavarták a fedélzetre, ha evéshez hívták, vagy ha más valami muszáj kimozdította. Nápolyban, Palermóban ki sem mozdult a vackából. Gibraltárba a hajnali órákban érkeztünk. Közvetlenül Gibraltár előtt találkoztunk a Cunard Line másik hajójával, a Caroniával. Még egészen sötét volt és a két kivilágított hajó rakétákkal üdvözölte egymást. Az esemény a fedélköz publikumának jó részét kicsalta az ágyból. Utána már le sem feküdtek az emberek, mert közeledtünk Gibraltárhoz és a világítótornyok változó fénye, a hadihajók fényszórói és a hegyoldalon épült város lámpái szikrázva ragyogtak bele a hajnali szürkületbe. Molnár lekiáltott Benkőhöz, aki akkor fordult a jobbik oldalára:
— Benkő, gyere fel, mert ilyet még nem láttál, mióta kilyukadt az orrod!
Benkő lusta volt felöltözni. Csak a takarót pöndörítette rá a lenge magyarra és úgy kúszott fel a létraszerű lépcsőn. Egészen már fel se jött, csak a fejét dugta ki a nyíláson:
— Ezért se volt érdemes felgyünni. Olyan ez, mint az alsóvárosi temető Szegeden, mindszentek éccakáján.
Amerikáig a fedélzet nem is nagyon látta Benkő Istvánt. Mikor közvetlenül Amerika előtt élet kezdődött a vizén, hajókkal találkoztunk, kis motorcsónakok szaladoztak körülöttünk, vitorlások úsztak a ködben, halászbárkák rajzottak mindenfelé, ismét hívta valaki Benkőt. De Benkő állhatatos maradt:
— Majd akkor szóljatok, ha már látszanak az amerikai nyárfák.
Volt azonban Benkő Istvánnak még egy különlegessége. A Légrády-cég kiadásában megjelent »Kivándorló zsebkönyve« cimü kis útmutató könyvet betéve tudta és mindent tudott elméletileg, ami az útra, okmányokra, pénzbeváltásra, orvosi vizsgálatra és egyéb ellenőrzésre vonatkozott. Gyakorlatilag ellenben a legteljesebb gyámoltalanságot árulta el.
Ezek voltak a közvetlen barátaim. Kívülük még Bódis János tüntetett ki a barátságával. Betűszerint értendő, hogy kitüntetett, mert Bódis János a legtapasztaltabb tengeri utasok közé tartozott, háromszor járta már meg Amerikát és nem állott szóba akárkivel. Ezúttal azért jött haza, hogy kivigye magával a feleségét, tíz éves fiát és hét éves leányát.
— Nem akart jönni az asszony, — mondta Bódis János, — de hát én viszem magammal, akár akarja, akár nem. Aszondta, hogy keresek eleget, küldjem haza a pénzt, vegyünk rajta földet. Én pedig már nem bírom megszokni az ókontrit, kint maradok Amerikában.
Szép, derék magyar ember volt Bódis János, úgy harmincöt-negyven év körül, a természetes eszű embereknek abból a fajtájából, amelyik a jég hátán is megél, ő is jolsvai volt és ő biztatta Molnárt, hogy jöjjön ki Amerikába szerencsét próbálni. Öltözékében, viseletében, modorában már egészen elamerikaiasodott. Útközben a ruhájára felvette az amerikai overallt, — hónaljig érő és a vállon két pánttal megerősített vászonnadrág, — ami szörnyen imponált a zöldfülűeknek. Volt neki rugós ceruzája, töltő tolla, csapra járó notesze és kronométere. Különösen büszke volt az utóbbira:
— Ilyen még a főszolgabírónak sincs odahaza.
Este Bódis János elmesélte a históriáját. Paraszt volt, kiszolgálta a katonaságot, megnősült, de sehogysem boldogult odahaza. Kiment Amerikába és bekerült a Pennsylvania Railroad Co. pittsburgi vaggongyárába. Ott vaggonács lett belőle, kezdetben 1 dollár 65 cent keresettel. Utoljára már napi három dollárt keresett. Közben kétszer volt odahaza a családjánál látogatóban. Ezúttal utoljára ment ki és vitte ki magával mindenkijét.
— Nem tudtam otthon megmaradni, — magyarázta Bódis János. — Eddig csak hallgattam az asszonyra, de most már nem lehetett. Megpróbáltam, hogy odahaza maradjak. Jolsván a malomban kaptam munkát, a gépet bizták rám. Kaptam egy hónapra negyven forintot. Hát hogy éltem volna meg belőle? A tetejébe még fel is jelentettek, hogy nincs képesítésem, aztán eltiltottak a gépkezeléstől. Pedig különb gépekhez értek, mint aminők a jolsvai malomban vannak. Most egészen kimegyek Amerikába. A fiamat amerikai iskolába adom, hogy angol legyen az anyanyelve, oszt többre vihesse az apjánál. Így van ez rendjén, majd meglássa.
Elmagyarázta még Bódis János, hogy Amerikában, ha dolgozni akar, nem kell félni az embernek. Senkitől se kérdik, hogy járt-e iskolába, tanulta-e a mesterségét, hanem csak azt nézik, hogy mit tud. Ezért különb Amerika, mint Magyarország. Nyugdíj nincs ugyan, de lehet félretenni a keresetből. Akinek esze van, biztosítja magát, ő heti egy dollárt fizet balesetre és 80 centet betegségre. Ha meg talál halni, ötszáz dollárt kap a felesége.
Bódis Jánosnak voltak képzetei és volt ítélete az amerikai gazdasági életről. Elismerte ugyan a munkában Amerika nagyságát, de nem fogadta el kritika nélkül a dolgokat. Nagyon, jól átérezte, hogy az ember Amerikában csak addig számit, amíg dolgozni tud. Aki nem tud dolgozni, azt kíméletlenül félrelökik. Amerikában csak az boldogul, aki gondoskodni tud magáról. Sok mindent elmondott abból, amit a keleti államokban jártában-keltében tapasztalt. Tetszett neki, hogy egy vasúttársaságnak van saját bányája, erdeje, vasgyára, vaggongyára.
— Olyan nagy ez a társaság, — mondta nekem, — hogy még külön temetői is vannak. Egyszer egy munkás beleesett a vasolvasztóba és úgy megégett, hogy semmi sem maradt meg belőle. Kijött a pap és eltemették a vasat mindenestől, amelyikbe a munkás beleégett.
Utóbb azt is elmondta Bódis János, hogy ki akarja tanulni a mozdony vezetést, hogy mozdonyvezető lehessen a pennsylvaniai vasúton. A társaság szívesen veszi, ha erre a pályára saját munkásai jelentkeznek, akiket már ismer. A mozdonyvezetők pedig mérföldpénzben nagyon szépen keresnek.
— Van egy barátom, aki jó hónapokban kétszáz dollárt is megkeres. Olyan gépeket vezet, mint egy ház. Az is járt odahaza tavaly, szeretett volna is otthon maradni. Beadta a kérvényét a vasútnál, de azt írták, hogy nincs meg a vizsgája. Az is kigyütt megint Amerikába, ő se megy már többet haza.
A Bódis Jánosok meg barátaik voltak a legnagyobb veszteségünk a nagy kivándorlás idején.
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése