Mindenféle emberek
 |
| Cunard Line-reklám: egy a sok közül |
— Nikele! nikele! nikele!
Ha valaki belehajított egy tízfillérest a vízbe, utána ugrottak és csodálatos ügyességgel kapták el a vízben a csillogó pénzdarabot. Produkciójukat a hajó közönsége nagy elismeréssel fogadta:
— Úgy úszik, akár a hal... Hun tanulhatta? A hajóra különben Palermóban egész csomó új ember szállt fel, kereskedők, akik az áruik berakását ellenőrizték, munkások, képeslevelezőlap és levélpapír-árusok, trafikosok, sőt még apácák is. Csengetyűvel járták be a hajót és kérve nyújtották oda mindenkinek a perselyüket:
— 'lemosine, 'lemosine per il orfanario! Alamizsnát az árvaház javára!
És csodálatos, az asszonyok, akik nem értették a beszédet, elég jelentékeny összeget adakoztak. Alig volt, aki legalább egy hatost ne adott volna a palermói árváknak.
Feljött a hajóra a Cunard társaság palermói ügynöke is. Néhány olasz úriember társasagában bejárta a harmadik osztály helyiségeit és beszédbe próbált elegyedni az utasokkal. Az érintkezés persze nehezen ment. Az egyik utas, aki már hallotta, hogy valamelyik matrózzal beszéltem olaszul, odahivott tolmácsnak. Az ügynök úr, aki nem látszott valami intelligens férfiúnak, nagyon csodálkozott, hogy magyar létemre tudok olaszul és hogy grammatikailag tisztán beszélem az anyanyelvét. Kikérdezett mindenről és én lódítottam neki olyanokat, mintha legalább is egy igazi kivándorló állott volna szemben egy állami hatóság képviselőjével. Az ügynök úr szorgalmasan jegyezte az »adataimat«, a végén megdicsért, hogy értelmes fiú vagyok és biztatott, hogy még vihetem valamire Amerikában. A háláját öt darab irgalmatlanul rossz cigarettával rótta le. Ő volt az első ember, aki nem kínált, hanem borravalóban ajándékozott nekem cigarettát.
Palermóban új utasokat is kaptunk a hajóra, még pedig nemcsak harmadik, hanem első osztályosokat is. Az első osztályosok között volt három olasz borkereskedő, akik minden évben négyszer tették meg az utat Palermo és Newyork között. Kettő közülök a feleségével utazott. Jött azonkívül még egy amerikai társaság, négy férfi és két nő. A férfiak állítólag baptista papok voltak és Jeruzsálemből jöttek, ahol a szent sírt nézték meg. Igen jámbor, magukba zárkózott egyéneknek látszottak, akik bibliát és imakönyvet ajándékoztak a németül és angolul tudóknak. Magyar nyomtatványaik nem voltak. Későbbi viselkedésükben az nem tetszett nekem, hogy az embereknek egy vallásos alapon megszervezett mezőgazdasági kolóniáról beszéltek, amely szívesen fogad fel Európából jött munkásokat. Iparos külsejű emberekkel nem nagyon állottak szóba, valószínűleg, mert őket nem tartották hasznavehetőknek. Úgy látszik, az istenfélelmet és kegyes hangot nagyon jól össze tudták párosítani az amerikai üzleti szellemmel.
A Palermóban hajóra szállt utasok között volt sok görög és szíriai is. Ezeket tulajdonképen Patrasban kellett volna felszednünk, de úgy látszik, ott nem volt elegendő rakomány bejelentve és az ottani kivándorlókat egy kisebb hajó hozta át Palermóba, hogy ott várják be az Ultoniát. Nagy sajnálatomra így elkerültük a görög partokat, Korfut és Odisszeüsz hazáját. Az új vendégeket este szállították be az Ultoniára. Azután még szenet vettünk fel és éjszaka elhagytuk Szicília szigetét.
Másnap reggel, mikor szokásom szerint a fedélzeten cirkáltam, hogy sikerül-e elfognom valami érdekesebb beszélgetést, egy kis emberke csatlakozott hozzám. Szürkébe vegyülő fekete bajuszkát viselt, a haját minden negyedórában kis fésűvel igazgatta és előkelő szabású, de kopottas sötétkék ruháját állandóan pucolta, mintha attól tartott volna, hogy por lepi be a tenger közepén. Különösen feltűnő volt meglepően formás, szép kis keze. Akármelyik társaságbeli asszonynak becsületére válhatott volna. Emberem sehogyse illett bele a fedélköz publikumába. Úgy látszik, ő is kiérezte belőlem a jobbfajta embert és azért csatlakozott hozzám. Legelőször is megkérdezte, hogy tudok-e franciául. Mikor franciául feleltem neki, választékos szavakban fejezte ki boldogságát, hogy valakire akadt, akivel lehet értelmesen beszélni. Azután bocsánatot kért, hogy félórai egészségügyi sétáját végezhesse a fedélzeten. Utána örömmel rendelkezésemre áll egy kis eszmecserére.
A bemutatkozás során megtudtam, hogy Deliannis Leonidásnak hívják és füszerkereskedő volt Volóban. Volo azonban rothadt fészek és már a fél város kivándorolt Amerikába. Most is mennek ki vagy tízen, de azok mind közönséges emberek, ő Bridgeportba készül és vagy vendéglőt, vagy vegyeskereskedést szándékozik nyitni, mert ott sokan vannak honfitársai, akik kétségkívül támogatni fogják a vállalkozását.
Deliannis Leonidás csak névszerint volt rokona a hős spártai királynak, vitézségben azonban nem nagyon mérkőzhetett vele. Akárhányszor valami püfölés, ütlegelés történt a hajón, ami bizony még tréfából is előfordult, óvatosan a fedélzet ellenkező oldalára került. Semmiféle zavaros eseménybe nem akart belekeveredni és rosszaló véleményét szokta kifejezni, hogy én intelligens ember létemre nem tartom magam eléggé távol az efféle alantas elemektől. A hálóhelyem körüli társaságot is erősen kritizálta és felajánlotta, hogy költözzem le hozzá a hajófenékre, ahol két líra borravalóért egész külön sarkot biztosított magának. Noha ez a jó hely neki költségébe került, lemond a reám eső részről, mert igen nagyra becsüli a társaságomat.
Deliannis Leonidásnak igen különös nézetei voltak a nemzetiségi kérdésről. Azt előre elvárta, hogy őt honfitársai Amerikában támogassák, mégis azt hangoztatta előttem, hogy ő már felülemelkedett mindenféle kicsinyes nemzeti előítéleten.
— Mi, akik több nyelven beszélünk és intelligens emberek módjára tudunk érintkezni egymással, tulajdonképen internacionalisták vagyunk. Remélem, ön is úgy érzi, hogy közelebb áll hozzám, mint azokhoz, akiknek ilyen durvaságokban telik a kedvük.
Néha még olyan hangon is megerősítette ezt a tételét, hogy Perikles sem mondhatta volna nagyobb lenézéssel:
— Mert ezek barbárok ... Barbárok, kérem...
Hasonló rossz véleményen volt útitársainak többségéről Deutsch János is, aki a Kotányi-féle paprika-cégnek volt az utazója. Sógorának biztatására ment ki Amerikába, hogy paprikaimport üzletet rendezzen be; először kicsinyben, azután nagyban. Kicsiny kövérkés ember volt és szörnyen büszkélkedett, hogy egész úton nem kapta meg a tengeri betegséget. Azt szokta mondani, hogy ő paprikával foglalkozik, de a természete olyan, mint a bors. Kicsi a bors, de erős.
Az előkelőségek között volt még egy Keszthelyen végzett gazdász, aki a tengeren is bricseszt és lovaglócsizmát viselt, egy Janek nevű korcsmáros, egy cirkuszi mutatványos és egy érettségizett diák, akit azt hiszem, a családja küldött ki a tengerentúlra, hogy az élet iskolájában ember legyen belőle.
Janek először a Ferencvárosban, azután a Podmaniczky-utcában, végül Újpesten mérte az italt. Lengyel eredetű volt, erősen szlávos akcentussal beszélt és magát úgy szokta jellemezni, hogy »én is csibisz vagyok a Ferencvárosbul«. Annyiban különbözött a többiektől, hogy ő volt az egyetlen a hajón, aki tudatosan vetette fel a zsidókérdést. A zsidózás napirenden volt ugyan a többieknél is, de leginkább kiszólás és káromkodás formájában. Janek ellenben meggyőződéses antiszemita volt és igyekezett elveinek híveket is szerezni. Rendesen azzal szokta kezdeni, hogy nincs esze a magyarnak, mert mindent a zsidónak visz és a zsidó gazdagszik, ő bizony jobban szereti az oroszokat, akik a zsidóval kurtán végeznek. Ilyenkor egy-egy paraszti hallgató lassú mozdulattal kivette a pipát a szájából és megjegyezte:
—Nono... Ők is csak emberek...
Némelyik beleszólt a vitába:
— Leütni mégse kéne őket, de valamit kéne csinálni... Mert hát mit csináljon az ember? El kell adni a búzát hatötvenért, aztán meg kell venni a lisztet tizennyolcért. Istentelenség az ilyen, kérem...
Janek ilyenkor tovább magyarázta:
— No lássa, ezt a zsidók csinálják... Magyarországon a pénz a zsidóknál van. Ha így megy tovább, minden az övék lesz...
— Arról nem lehessen tenni, — mondta egy németes kiejtésű mecenzéfi ember. — Máskép kell segíteni. Nálunk Mecenzéfen megvan az összeszövetkezés. Megfogadkoztunk, hogy csak a szövetkezeti boltban vásárolunk és a zsidótól még gyufát se nem veszünk. Egy ujjal sem nyúlunk hozzá, de kikergetjük.
— Janek egyébként az út utolsó szakában eltűnt a szemem elől. Egy alkalommal, mikor nem voltam jelen, összeszólalkozott valakivel. A szóváltásból verekedés lett és Janek az ágyrúddal fejbevágta az ellenfelét. Tragikus következményei az esetnek nem lettek, de Janeket lecsukták a hajó kóterébe.
A másik, akit ugyanez a sors ért, a cirkuszi bűvész volt, aki mindenféle mutatványokkal szokta szórakoztatni a publikumot. Botot egyensúlyozott egy ujján, kimászott a hajóról kiálló árbocrúdra és ott tótágast állt a víz fölött, összekötöztette magát és egyszerre kibújt a kötelékből, krajcárt varázsolt a bádogpohár alá és más csodálatos dolgokat művelt. Egyszer a zsebkendőjében eltüntette egy sváb kivándorlónak a koronáját és nem is volt hajlandó visszaadni. Az esetből verekedés keletkezett és a mutatványos egy fadarabbal behasította a sváb fejét. Az igazságszolgáltatás az egyik hajóstiszt képében jelent meg. A mutatványost is néhány napra lecsukták, a további bűvészkedésről pedig letiltották.
A diák egy magasabb rangú vasúti tisztviselőnek volt a fia és mindenféle galibát csinált odahaza. Évek multával hallottam róla ismét, mikor hazakerült. Mint mozizongorista végigcsavarogta egész Középamerikát és megemberesedve Kubából jött haza Magyarországba.
A hajónak volt egy néger alkalmazottja is. Valami alsóbbrendű munkát, súrolást, edénymosogatást, vagy krumplihámozást végzett a konyhában. Az amerikások, akik már elég színes embert láttak odaát, ügyet se vetettek raja, de a többi népség napról-napra megbámulta. Egyszer, mikor valami rocskával vonult végig a fedélzeten, halottam, hogy mögötte vitatkoznak a magyarok:
— Mit gondol kend, melegebb vére van az ilyen szerecsennek, mint nekünk?
— Persze, hogy melegebb. Azért él Afrikában, ahol mindig süt a nap. Az felmelegíti a vérét.
— No lássa, én nem hiszem. Én azt hiszem, hogy hidegebb a vére, mert máskülönben nem bírná ki azt a nagy meleget. Az olyan embernek kell a melegebb vér, aki ott lakik, ahol nagy a hideg.
Legtarkább társaság volt az Ultonián a pincérek. A hajópincérség nem utolsó mesterség, de másodrangú hajóra, a fedélközi étterembe jobbfajta pincér nem szegődik. Az ilyen hajók pincérei állandóan változnak, a legtöbbjük jobb hiányában vállal alkalmazást egy útra. Ilyenek voltak az Ultonia pincérei is. Mindenféle náció képviselve volt közöttük.
Volt közöttük néhai úrigyerek, akit a hamburgi tengerészeti akadémiáról csaptak ki, egy honvédhadnagy, aki Brassóban valami kártya-afférba keveredett és kénytelen volt otthagyni a katonaságot, egy bécsi plattenbruder, egy Jeremies nevű montenegrói, egy Alberti nevű olasz, aki már megjárta Abessziniát és Fiume vidéki olaszok és horvátok. Egy Hoffmann nevű braunschweigi német, aki gimnáziumi emlékei alapján oly szépen tudta citálni Homerost, hogy még Deliannis Leonidás se értette meg, már járt Keletafrikában, ahol állítólag marhakereskedéssel foglalkozott. Nagyon kalandos történeteket tudott elmesélni az életéből, de azt nem lehetett kiszedni belőle, hogy miért kellett neki pont az Ultoniára kerülni pincérnek.
Mindenesetre műveltsége és intelligenciája azt árulták el, hogy nem ezzel a hivatással indult neki az életnek.
A pincérek legtöbbje minden hájjal megkent gézengúz volt, aki az Ultoniát csak ideiglenes állomásnak tekintette. A fizetése egyiknek sem volt elég s minthogy a fedélközön nem volt divat a borravaló, mindegyik úgy csinált magának mellékjövedelmet, ahogy tudott. Eladták a jobb hálóhelyeket, pénzért hoztak dugott ételt a tiszti konyháról és a második osztályról, cukros mandulát árultak szemenkint tíz fillérért a tengeri betegség ellen és mindenféle más ravaszságokat eszeltek ki. Pénzre például tilos volt a fedélközön kártyázni, nehogy a sok mindenféle ember összeverekedjék az ördög bibliáján. Az emberek persze mégis kártyáztak. A pincérek meglesték őket és mintha hivatalos hatalom lettek volna, lefoglalták a kártyát a bankkal együtt. Mikor a károsultak azzal fenyegetőztek, hogy panaszra mennek a kapitányhoz, azzal ijesztették el őket, hogy csak menjenek, ha azt akarják, hogy ők is Janek meg a mutatványos mellé kerüljenek a hajó tömlöcébe.
Még egy másik pincér is volt a hajón, aki azonban nem tartozott a személyzethez, hanem kivándorló volt, mint én. Helyesebben mondva, nem ő volt a kivándorló, hanem a »menyasszonya« vitte magával. A menyasszonya még más helyütt fog szerepelni, itt a csak a pincérről akarom elmondani, hogy ő volt az egyetlen kivándorló társaim közül, akivel Amerikában találkoztam. A találkozás elég furcsa körülmények között történt. Már akkor levetettem magamról kopottas gúnyámat, leberetváltattam a hajón nőtt szakállamat és bajuszomat és egy este Vámos Sándornak, a temesvári textilgyár későbbi igazgatójának és egy Philipp nevű mérnöknek a társaságában elmentem megnézni a Second Avenue egyik táncos mulatóhelyét. Amint ott ültünk szmokingosan az egyik asztalnál, belépett az én pincérem és a managert kereste. Alkalmazást keresett és valaki oda utasította, hogy a helyiségnek magyar a tulajdonosa.
Mikor meglátott, felragyogott az arca és odalépett hozzám:
— Szervusz... Te is itt vagy?
Azt hiszem, nagyon furcsán nézhettem rá, mert a következő percben elbizonytalanodott a hangja:
—Azt hiszem, ismerlek... ismerem az urat...
A szituáció elég kellemetlen volt és nem volt kedvem magyarázkodni:
— Én nem emlékszem...
— Nem az Ultonián tetszett utazni?
Meg akartam tartani az inkognitómat és nem akartam visszaemlékezni.
— Bizonyára valami tévedés lehet...
A szegény pincér, akinek az álláskeresése sem járt sikerrel, abbahagyta a kísérletezést. Távozott, de elmenőben folyton vissza-vissza-nézett, mintha mondani akarta volna:
— Pedig ismerlek, hogyne ismernélek... De te se fogsz vízszintes helyzetben meghalni.
Alkalmasint valami sikkasztót sejtett bennem, aki álruhában szökött ki Amerikába.
A Second Avenuenek ez a vendéglője más szempontból is emlékezetes rám nézve. Ott történt életemnek egy másik meglepő, majdnem a csodával határos találkozása. Hosszú évekkel azelőtt, mikor még a régi körösi gimnázium második osztályának padjait koptattam és faragtam, járt velünk egy Popper nevű fiú, akinek a latin tudomány sehogyse ment a fejébe és két esztendei hiábavaló kísérletezés után kivették a gimnáziumból. Kicsi, tömzsi gyerek volt, akinek karakterisztikus, recsegő hangján kívül nem volt semmi feltűnő tulajdonsága. Elkerült az iskolából, elveszett a szemünk elől. Esztendőkön keresztül nem hallottam róla semmit.
A vendéglőben ültünk és beszélgetésbe voltunk elmerülve, mikor megjelent az asztalunknál a kiszolgáló pincér. Fel se néztünk rá és jelenlétéről csak úgy vettünk tudomást, hogy egy kéz elénk tolta az étlapot és a kéz tulajdonosa angolul megkérdezte:
— Parancsolnak az urak?
Ugyanaz a recsegő hang, mint a Popperé. Bizonyára az agyam egyik hátsó rekeszében megjelenhetett a körösi gimnázium udvara, ahol valamikor hangos szóval kergettük egymást. A hang olyan ismerős volt, mintha az esztendők nyomtalanul suhantak volna el felettünk. Fel se néztem az étlapról és a világ legtermészetesebb hangján megkérdeztem magyarul:
— Te vagy a Popper?
— Igenis kérem, én vagyok.
Merje még valaki mondani, hogy nincsenek csodálatos véletlenek és találkozások a világon...
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése