Élet a fekete hajón
 |
| Kivándoroltak |
Utaztunk tehát a Gúnár Lina gőzösén. Már berendezkedtünk rajta, ismeretségek kezdődtek, barátságok szövődtek, haragok keletkeztek, sőt szerelmek is csíráztak a fedélköz tarka tömegében. A hajó oldalfalai és korlátai közé bezárt, összepréselt kis világ, az emberi társadalom kicsinyített képe voltunk a végtelen vizek közepette.
Ez a világ nem volt egységes. Külön kis csoportok, egyes egyének élték a maguk külön eletét és csak a hajó keretei adtak neki valami egységes képet. Olyan volt a hajó közönsége, mint valami konglomerátum, amelynek egyes részeit meg lehet különböztetni, nem olvadnak össze, de az egészet mégis összekapcsolja a kötőanyag, amely a külső tényezők nyomása alatt keletkezett.
Nyolc órakor volt a reggeli; ilyenkor a nagy utca meghosszabbításán végigfutó folyosón az egész publikumot beterelték a szalonba. Ott a nagy kecskelábas asztalok körül kétszáz embernek volt helye. A közönség tehát rátákban étkezett. Hogy valaki kétszer ne fogyaszthassa a Gunár Lina reggelijét, ebédjét, vagy vacsoráját, azokat, akik elkészültek az étkezéssel, az asszonyok osztályán keresztül kiparancsolták a hátsó fedélzetre. Mikor a férfiak mind végeztek az étkezéssel, ugyanezt a procedúrát csinálták végig megfordított irányban az asszonyokkal és gyerekekkel.
A reggelit, ebédet és vacsorát mindig dulakodás előzte meg. Mindenki az ebédlőbe vezető szűk folyosóra tolakodott, hogy lehetőség szerint az első turnusba kerüljön. Ennek nagyon egyszerű volt a magyarázata. A harmadik turnusnál már nagyon sokszor felhígították a levest, a főzelékből pedig kifogyott a hús. Ami pedig még kellemetlenebb volt, az egyes turnusok után nem mosták ki a csajkákat meg tányérokat, hanem a pincérek újra hozták a nagy kondérokat és az első csoport által meghagyott maradékba csapkodták be nagy merítő kanalakkal a friss ételt. Mondhatom, ez az étel egészen másként ízlett, mint az, amelyet a kivándorlást tanulmányozó országgyűlési képviselőkkel és magas állású állami tisztviselőkkel a konyhán megkóstoltattak. Mióta az étkezésnek ezt a módját megismertem, vallom azt, hogy a hivatalos jelentések csak a fátyol szerepét játsszák, amely elfödi a valóságot.
Egyénileg az étkezésnek ez a módja volt utamnak legkellemetlenebb emléke. Igyekeztem is mindig, hogy az első turnusba kerüljek, amíg más módon, a pincérekkel kötött barátság révén, nem tudtam segíteni magamon.
Az étkezést megelőző dulakodás csak rossz idő esetén maradt el, mikor az embereknek elment a kedvük nemcsak a tolakodástól, hanem még az evéstől is.
Az étkezés mindamellett nem volt mentes a humoros motívumoktól. Eleinte az amerikai rendszerű ételekkel a publikum nagy része nem volt kibékülve. A reggelinél a feketekávét és lekvárt még elfogadta, de a melléje adott margarinhoz az alföldi magyar már nem nyúlt hozzá. Kezdetben az ebédnél is nagyon válogattak. A csikóhúsnak elkeresztelt konzervmarhahúst és a döglött halnak titulált tengeri halat eleinte, míg a hazai még tartott, nagyon sokan nem ették meg. Utóbb azonban mindenre ráfanyalodtak, csak szidták a szakácsot, aki nem tud becsületes embernek való ételt főzni. Még a magyarok kedvéért minden harmadik nap főzött gulyással és paprikással se voltak megelégedve. Igaz, hogy amit a hajón így hívtak, az semmiesetre sem édes testvére, hanem legfeljebb nagyon távoli rokona volt a magyar gulyásnak és paprikásnak.
Nemzetiségi szempontból az étkezésnél leg-kevésbbé válogatósak voltak a bosnyákok és egyéb balkániak; azok megettek mindent, amit elébük raktak. Legkényesebbek voltak az alföldi magyarok meg délvidéki svábok. Legjobban tudtak segíteni magukon az amerikások, akik értették a módját, hogy mit kell csinálni az ízetlen ételekkel. A hajó kantinjában árultak mustárt, paradicsom-extraktot és másféle keverékeket; ezeket vásárolták és keverték hozzá az ételekhez.
Legjobban az emberek akkor szoktak méltatlankodni, ha valamelyik étel sótalan maradt. Ilyenkor csak úgy röpködtek a megjegyzések:
— Annyi só van a tengerben, mégse telt egy marokkal ennyi embernek az ételébe.
— Úgy látszik, hogy ezen a hajón is a kapitány hátán törik a sót, azért spórolnak vele olyan nagyon.
— Dugja bele kend azt a piszkos ujját a levesibe, mindjárt sósabb ízű lesz tűle!
Voltak természetesen olyan emberek is, akik hírből se tudták, hogy mi a válogatás. Akadtak nagyétkűek, akiknek sohasem volt elég a maguk adagja, hanem irgalmatlanul felfalták, amit mások meg nem ettek, vagy a tányérukon hagytak. Némelyik még munkát is vállalt, segített takarítani, mosogatni, hogy a pincérek nagyobb adagot rakjanak a tányérjára.. A do ut des elve alapján így valóságos szövetségek kötődtek. Két ilyen szövetséges társat,, Szkurka Jánost és Beppo mosogató legényt fényképen is megörökítettem.
Reggeli után mindenkinek fel kellett menni a fedélzetre, illetőleg csak az maradhatott lent a hálóhelyiségekben, aki leheveredett az ágyára. Ez volt a nagy takarítás ideje. Hatalmas gum-micsövekből vízzel árasztották el a hálótermeket és végigöblítették az egész padlót. A hálótermek a hajó oldala felé lejtettek és az; öblítésre használt víz a megnyitott szelelő-lyukakon kifolyt a tengerbe. A csirkefogó matróz népség egyébként azzal szórakozott, hogy először a tisztogatásnak erre a módjára nem figyelmeztette az utasokat. Aki a kofferjét, vagy egyéb cókmókját jóhiszeműen az ágy alá rakta, annak a holmija elázott, vagy az általános vízárban a hajó oldalához sodródott.
Napközben, ha jó volt az idő, legáltalánosabb szórakozás volt a tengernézés. Az emberek nekidőltek a hajó korlátjának, vagy letelepedtek valami emelkedettebb helyen és nézték a vizet. Néha-néha nagyot köptek a tengerbe és közben filozofáltak. Volt, aki órákon át el tudott bámészkodni anélkül, hogy egy szót szólt volna.
A másik szórakozás volt a kártya. Ahol négyöt ember kuporgott együtt, ott biztosan kártyáztak. Üres hordó, láda, vagy akár a fedélköz deszkája is nagyon jó kártyaasztalnak bizonyult. Nagyon divatos volt a máriás, vagy huszonötféle variációval, a huszonegyes meg a durák. Az asszonyok kártyát vetettek, a műveltebb elem pedig alsóst is játszott. Feltűnő sok volt az amerikai kártya is, melynek titkaiba az amerikások szorgalmasan igyekeztek beavatni a grinórokat. Hogy az ilyen tapasztalt egyének erősen megkoppasztották a zöldeket, az bizonyos.
Mert a kártya bizony minden tilalom mellett is, elég nagy összegekbe ment. Egyes csoportokban a huszonegyest dollárban játszották és voltak, akik már az első napon tizenöt-húsz dollárt vesztettek, sőt volt olyan is, aki egész pénzét otthagyta. Akárhányszor a kártyából verekedések is keletkeztek. A tisztek üldözték is a kártyát és ahol pénzre ment a játék, ott a kártya a vízbe repült. Ezt parancsolta a hajóstársaság érdeke is, amely ingyen volt köteles az olyan kivándorlót visszaszállítani, aki nem tudta Ellis Islandon felmutatni a kötelezően előírt huszonöt dollárt. A matrózok egyszerűbben csinálták: ők a kártyával együtt elrabolták a bankot is. Az emberek azonban mégis pénzre akartak kártyázni. Úgy segítettek magukon, hogy a gyufát megtették tantusznak és a nyereséget meg veszteségei a játék végén beváltották. És meg kell adni, hogy a kártyások rablóbecsülete mindig kifogástalan volt; egyetlen esetet nem tudok, hogy a vesztes adósságának kifizetését megtagadta volna.
A másik ilyen jelenség, amelyet minden kommentár nélkül egyszerűen megemlítek, az volt, hogy lopás az egész úton, ilyen sok ember között egyetlenegyszer sem fordult elő. Ez annál feltűnőbb volt, mert a fedélközön olyan hely, ahol pénzét, vagy értékét valaki elzárhatta volna, egyáltalán nem volt, a primitív kofferek, ládák, vagy összekötözött csomagok pedig a tolvaj lás ellen egyáltalán nem nyújtottak védelmet. Szinte azt mondhatnám, hogy mindenkinek a holmija az összeség védelme alatt állott.
A veszedelem, hogy a kártya a tengerbe repül, csak a Palermóban hajóra szállt olaszokat nem fenyegette. Az ő körükben ugyanis nem a kártya, hanem a mora járta. Ennek a nemes játéknak a lényege az, hogy a két játékos szembe ül és farkasszemet néz egymással, ökölbe szorítja jobbját és egyszerre két, három, vagy négy ujját kinyitva, kivágja a kezét. Ugyanakkor hangosan egy számot ordítanak:
— Cinque !... sei !... otto !...
Aki eltalálja, hogy kettejüknek együtt hány ujja van kinyitva, az nyer. Minthogy az ügyes játékos érti, hogy egy ujját, hogy lehet félig kinyitni és letagadni, vagy hozzáadni a hiányzó számhoz, ebből a játékból is nagyon gyakran nézeteltérések és verekedések keletkeznek. Eltér viszont a mora a kártyától abban, hogy állandó ordítással jár. Nemcsak a két játékos harsogja ugyanis a számokat, hanem velük ordít a nézők csoportja is.
Ezt a játékot a magyarok sehogy se akarták megérteni. Valósággal lenézték az olaszokat akik még a kártyára is sajnálják a pénzt és a markukkal játszanak. A magyarok körében így mindig és mindenütt a kártya járta.
Kártyáztak a fedélzeten, a hálótermekben, ahol az ágyra kuporodva, hétrét görnyedve ütötték a bankot, étkezés közötti időben az étterem asztalain és az asszonyok osztályán is, ahol jövendőt mondottak és fantasztikus képeket rajzoltak meg maguknak Amerikáról. Lehet, hogy soknak kártyavár lett a reménysége is, amellyel nekiindult Amerikának.
Egyszer-kétszer én magam is leültem kártyázni. A kártya révén való barátkozás ugyanis nagyon előnyösnek bizonyult az én saját külön szempontomból. Aki kártyázott velem, az beszédbe is elegyedett és kiszedhettem belőle, amit akartam. Igaz, hogy olyan piszkos kártya, aminő az Ultonián volt forgalomban, se azelőtt, se azután nem volt a kezemben. Egyik-másik társaság olyan piszkos szerszámokkal játszott, hogy a színeket is nehezen lehetett megkülönböztetni egymástól. Meg is kérdeztem az egyik magyartól:
— Mondja, szomszéd, mit csinálnak ezzel a Kártyával, ha olyan piszkos lesz, hogy nem látják a számokat?
— Hogy mit csinálunk vele? Hazaküldjük emlékbe Szemere Miklósnak.
Mikor ilyen piszkos kártya volt a kezemben, valami furcsa gondolattársulás révén mindig Tápé jutott az eszembe, ahonnét Nyilassy Sándor szedi színekben gazdag paraszt képeinek témáit. Ott láttam egyszer néhány magyart kártyázni az őszi verőfényben a kisajtó előtt. A kártyájuk olyan piszkos volt, hogy mindig az orruk elé tartották, mielőtt lerakták volna, hogy megkülönböztessék a tök felsőt a makk disznótól.
A kártya révén ismerkedtem meg Lakos Jánossal, aki bemondása szerint vendéglős volt az ohioi Gibsonban. ő avatott bele a pókerkártya titkaiba és csodálkozott, hogy milyen hamar megtanultam az amerikai kiadású ördög bibliáját. A tőle szerzett tudományomat haza-utaztamban a Kaiserin Auguste Victoria elsö osztályán sokkal kellemesebb társaságban értékesítettem. Ott Mrs. Martin, a világhírű ausztráliai táncosnő, Saharet nővére, egy seattlei szőrme-milliomos leánya, aki Bécsbe jött, hogy Paderevskynél vegyen zongora-leckéket, egy svéd ügyvéd és egy Williams nevű rochesteri orvos voltak a partnereim. Ez a Williams nevű doktor annyira tartotta a barátságot, hogy még ma is küldözgeti nekem amerikai orvosi folyóiratokban megjelenő urológiai szakcikkeinek különlenyomatait.
Lakos János az olyan emberek közé tartozott, akik szeretnének, de nem tudnak bizalmat kelteni maguk iránt. Igen édeskés, behízelgő be-szédű ember volt, de a tekintetében volt valami egyáltalán nem rokonszenves vonás. Rozsnyóról vándorolt ki már 1894-ben Amerikába. Odahaza vízi malma volt, Amerikában szalonos lett belőle. Tizennégy esztendő alatt négyszer volt odahaza és minden alkalommal két leányt vitt magával a szalonjába — pincérlánynak.
Állítólag negyven dollárt fizetett nekik egy hónapra és úgy bánt velük, mintha tulajdon édes apjuk lett volna. Az úton, mikor összeismerkedtem vele, háromezer dollár volt nála.
Azt mondta, hogy a földjét adta el, onnét van ennyi pénze. Azt mesélte, hogy a tulajdon lánya már úri kisasszony Amerikában és magyar tolmács a törvényszéken.
Mikor összebarátkoztunk, Lakos János kenetteljes hangon magyarázta:
— Lássa, kérem, mind kimegy ez a sok szép nép Amerikába... Kimennek, mert odahaza nem lehet megélni, igen... Olyan rosszul esik, mikor odahaza azt kell mondani, hogy Amerikában minden sokkal jobb, de hát mit tegyen az ember, mikor igaz... igen bizony ...Jobb Amerikában, kérem, mondom az embereknek... majd meglátja maga is. Odakint mindenki egyforma ... igen...
Ilyenformán sajnálkozott Lakos János, hogy a sok szép nép kimegy Amerikába, de minden alkalommal két lányt vitt ki magával, hogy úgy gondoskodjék róluk, mintha tulajdon édes apjuk volna.
...Azt hiszem, az utunk második napján történt, hogy az egész népséget összegyűjtötték a fedélzeten és kioktatták a szerencsétlenségek esetén követendő eljárásról. Elmagyarázták, hogy milyen a mentőcsónak, milyen sorrendben kell rajta helyet foglalni, mire való a mentőöv és hogyan kell felkötni. Az övet egykét emberrel fel is próbáltatták. A közönség a fejét csóválta és bizalmatlankodó megjegyzések hallatszottak:
— Nem ér az kérem, ekkora vízben semmit.
— Megkapja a nagy hal az ember lábát, oszt lehuzi a víz fenekire...
— Kend is tudhatja már, hogy fog kiúszni a tengerből...
A magyarul tudó tiszt elmagyarázta, hogy az öv csak arra való, hogy addig tartsa az embert a víz színén, ameddig segítségére mennek. Az egyik vállalkozó szellemű ember elébe állt:
— Hát akkor, ha ad a kapitány úr tíz koronát, beleugrok a tengerbe... Csak tessen megvárni, hogy levessem a rokkomat.
Ugyanez a próba ismétlődött a nők osztályán is, de némileg más kiadásban. Az asszonyok sehogyse akarták felvenni a mentőövet. Végre is két matróz erővel lefogott egy leányt és ráadta. A többi asszonyok meg lányok a szenvedő alanyt viháncolva rajzottak körül:
— Nézd csak, micsoda maskarát csináltak a Marcsából!
— Marcsa, de megdagadt a hasad! Marcsa nem állottá a csúfolódást. Letépte
magáról az egész szerkezetet és úgy félrelökte az útjában álló árbocmestert, hogy nekirepült a korlátnak. A következő pillanatban, mint a megriasztott macska, bevágódott az ajtón és eltűnt a női osztály félhomályos termében. Raja se adtak több mentőövet, az bizonyos.
... Ahogy így beleéltük magunkat a hajó életébe és megismerkedtem az emberekkel, egy érdekes dolog kezdett feltűnni nekem. írni-olvasni tudó felnőtt ember lehetett a hajón legalább nyolcszáz, ennek legalább háromnegyed része színmagyar. És csodálkozva tapasztaltam, hogy ennyi népnek alig van valami olvasnivalója. Nem városi szemmel ítéltem meg a dolgot, mert tudtam, hogy a mi népünk nem olvas sokat és az állítólag Aranyt és Petőfit olvasó magyarok a mesék országába tartoznak, de amit a hajón tapasztaltam, a semmivel volt egyenlő értékű. Figyelni kezdtem azokat, akik valamit olvastak és az egész úton jegyeztem azoknak a könyveknek címét, amelyeket sikerült felfedeznem. A jegyzékem a következő:
A Budapesti Hírlap 1907 november 13-iki száma.
A Magyarország egy száma.
A Fidibusz naptára. Ezt az érettségizett diák hozta magával.
Jókai: Törökvilág Magyarországon. Egy debreceni leány tulajdona.
Benedek: Budapest éjjel. Egy alsó-erdősorutcai lakatoslegény tulajdona.
Rinaldo Rinaldini és még három-négy hasonló nyolckrajcáros füzet.
Kossuth Iratainak népies kiadása. Egy gömör-megyei asszony vitte az urának, hadd örüljön a magyar írásnak.
Myriam, zsidó imakönyv. Valamelyik parasztasszonyé volt, hogy miként került hozzá, nem tudta megmondani.
A kivándorló zsebkönyve című Légrády-féle oktató füzet nyolc-tíz példányban.
Béres Lajosnak volt egy fotográfiai kézikönyve. Az ő neve még később szerepelni fog a visszaemlékezéseimben.
Szerepelt még az olvasmányok között valami félhivatalos kiadvány, amelynek az lett volna a célja, hogy a kivándorlástól elriassza az embereket. Egy magyar kivándorlónak a tragédiája volt benne megírva, aki farmot alapított, boldognak hitte magát, aztán megtámadták az indiánok, felégették a házát, legyilkolták a feleségét meg a gyermekeit és ő csak nagy viszontagságok között tudott megmenekülni, hogy hazatérve hirdesse:
»A nagyvilágon ekívül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned és meghalnod kell.«
Nem tudom ki írta ezt a bután naiv kis füzetet, amely ötven esztendőt tévedett példájának megválasztásában. Magyarán megmondva az amerikások röhögtek rajta és mondták a zöldfülűeknek:
— Ha indiánt akar látni, akkor menjen el Nevjorkban az állatkertbe. Huszonöt centért mutogatják őket... De siessen, mert nem sokáig.
Ez az eset mutatja legjobban, hogy miként nem szabad valamely jobb sorsra érdemes ügynek propagandát csinálni.
A felsorolt gyűjteményt még néhány kalendárium, iskolai olvasókönyv, katekizmus, biblia és igen sok imakönyv egészítette ki. Az olvasókönyvek különös becsben állottak, mert majd mindegyikben volt valami olvasmány Amerikáról. Ezeket szorgalmasan betűzték. Tanuja voltam olyan jelenetnek is, mikor valaki magyarul olvasta fel a hallgatóságnak az inas-iskolai közismereti olvasókönyvnek Amerikáról szóló közleményeit és minden mondat végén megállt, hogy egy magyarul tudó rutén a többi fajtabélieknek lefordíthassa, amit hallott. Ez is mutatja, hogy a jó olvasókönyvnek milyen nagy a fontossága. Nemcsak a gyerek olvassa, hanem belőle meríti sokszor tudását a falunak a nagyja is.
A leggyakoribb olvasmány volt az imakönyv meg a biblia. .Különösen az asszonyok között forgott nagyon sok közkézen. Talán ez volt a legbecsesebb emlékük, amit magukkal vittek a messze idegenbe. Öten-hatan összebújtak egy levendulaszagú, sárgult levelű, öreg imakönyv fölött és duruzsolva olvasták az imádságokat, utániakat. Nem volt olyan szaka a napnak, mikor egyik vagy másik csoport ne imádkozott volna. Vasárnaponkint egész kis gyülekezetek alakultak.
A férfiak körében az imádság és imakönyv természetesen sokkal kisebb szerepet játszott. Itt az imádság egyes kis körökre szorítkozott. Erősen imádkoztak például a szomszédban lakó rutének. Három-négyen hevertek le sorjában és a halvány lámpavilágítás mellett, — a villanylámpák piszkos üvegjén ugyanis alig tudott áttörni a fény, — éneklő hangon olvasták a cirill betűs imakönyv öreg betűit. Ezek csakugyan keresztülimádkozták a napot reggeltől estélig. A magyarjaink körében jóval ritkább volt az imádság és a mennybélieket gyakran más vonatkozásban emlegették.
...A noteszemben olvasok egy feljegyzést: »Énekszó nincs.« Csakugyan, nem tudok visszaemlékezni, hogy az úton énekeltek volna. Még olyankor se, mikor a két cigány előszedte szerszámait és valamit muzsikált. Táncra néha volt eset, de énekre soha.
A zenét a cigányokon kívül néhány harmonika képviselte, melyet a délvidéki svábok hoztak magukkal. Ezek a délvidékiek rendesen hátul tanyáztak a női osztály fedélzetén, ahol az: egyik sarkot teljesen lefoglalták maguknak. Ketten-hárman harmonikáztak és ha csendes volt a tenger, harmonikaszó mellett minduntalan táncra kerekedtek a párok. A hosszúnyakú sváb legények és a kicsattanó piros képű sváb leányok valósággal robotba valcereztek az Adrián meg a Földközi-tengeren. Nem tréfa, amit mondok, hogy a hajón is megvolt a hagyományos kályha, ahonnét a táncoló párok elindultak. A legény, aki a leányt lelkére, a kormánykerék bódéjához vitte a párját és ott kezdett bele a valcerba.
Természetesen mindez az élet, a tengernézés, a kártya, az Amerikáról való beszélgetés meg a tánc csak addig tartott, amíg szép volt az idő. Szép időben eleinte nem is volt hiány. Fiume lámpái egy hideg, bórás novemberi estén» tűntek el a sötétségben, de másnap az Adria közepén valóságos meleg nyár köszöntött ránk és kitartott a spanyol partokig. A tenger olyan sima volt, mint az olaj, legfeljebb néha tarkái -ták apró kis hullámocskák. Az első rossz idő Gibraltár előtt köszöntött ránk. Erős nyugati szelet kaptunk, az óceán első üdvözletét. Déltájban a szél viharrá fokozódott és fehérre korbácsolta fel a zöld vizet. A hajó majd fent volt egy nyereg tetején, majd levágott az orrával a mélybe. Ez a mulatság már nem tetszett a közönség legnagyobb részének. Különösen az asszonyok mind lehúzódtak a hajó belsejébe és szótlanul, némán gubbaszkodtak.
Megjelent az első tengeri betegség, minden kellemetlen kísérő jelenségével egyetemben. Az asszonyok siránkozva mondogatták:
— Ha Fiúméban tudtuk volna, hogy ilyen idő is lehet, dehogy szálltunk volna a hajóra.
A másik hozzátette:
— Gyalog is hazamennék, ha kitennének a partra. Ha ideadnák a hajót, akkor se maradnék tovább rajta.
Pedig, amit Gibraltár előtt kaptunk, csak ízelítője volt az óceánnak. Európa elhagyása után néhány nagyon kellemetlen, viharos nap köszöntött ránk s ami a legrosszabb volt, a vihar oldalába fogta a hajót. Hosszú, gördülő hullámok szántották végig az óceánt, a hajó egyik oldaláról a másikra dőlt, a fedélzeten tartózkodók pedig lábuk alól minduntalan elvesztették a talajt. A matrózok mindenfelé köteleket feszítettek ki, hogy meg lehessen kapaszkodni, de nem sokat használt. Néha egy-egy tarajos hullám felcsapott a fedélzetre és mindenkit bőrig áztatott. Huszonnégy óráig se tartott, mikor a közönség legnagyobb részét levette lábáról a vízi betegség. Volt olyan nap, mikor alig huszonöt-harmincán jelentünk meg a nagy étkező teremben. Hideget azonban a legutolsó napokig nem éreztünk. Rézsút szeltük át a Golf áramot, amely enyhévé teszi az óceán levegőjét. Így mikor nem volt kimondott vihar, legkellemesebb volt a fedélzeten való tartózkodás.
A két fedélzet közül a férfiaké volt a kellemesebb, mert a hajó előrészét foglalta el és oda kevésbbé csapódott le a kémény .füstje. A hajó előrészén kevésbbé lehetett a gépek rázását is érezni. Én mégis szerettem a hátsó fedélzetet. Ha néha nagyon elfáradtam, — pedig volt rá okom, hogy elfáradjak, — elvonultam a hátsó fedélzet legvégére, ahol senki sem zavart és onnét néztem a csavarok felverte fehér sávot, amely annál fehérebb volt, minél messzebb jártunk a partoktól. Néztem a mögöttünk elmaradó dalmát partokat, az olasz partokat, az afrikai partokat és a spanyol partokat a Sierra Nevada hófödte csúcsaival és néztem az óceán végtelen vizét, amely egyre jobban választotta el a kivándorló Magyaroszágot az otthon maradt Magyaroszág-tól.
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése