Drenyák Ultonia
 |
| Utasok (1) - Fotó Tonelli |
Drenyák Ultoniát nagyon váratlanul hozta a gólya, senki sem remélte, hogy eggyel többen leszünk a hajón, mikor Gibraltárba megérkezünk. Magam is véletlenül értesültem erről a váratlan szaporulatról.
Hogy mi történik a hajó zárt helyiségeiben, a gépházban, a legénységi lakásokban és a kórházban, azt a fedélköz utasainak nem adják tudtára. Ha valaki meg akar tudni valamit, annak szimatolni kell. Magam is szimatoló körúton voltam, mikor arról értesültem, hogy Drenyák Ultonia — van. Még az Adrián egy ember eltűnt a hálóteremből. Egy reggel az ágyát üresen találtam; kofferje és minden holmija eltűnt vele együtt. A matrózok, pincérek nem tudtak, vagy nem akartak felvilágosítást nyújtani. Itt-ott azt rebesgették, hogy az ember meghalt, de senki sem tudott biztosat mondani. Második reggel Palermo után Gerendai Juliskánál, a hajó egyik ápolónőjénél érdeklődtem az eltűnt után. Azt reméltem, hogy ő tud majd mondani valamit. Kellő bevezetés után, mikor is megígértem, hogy lefényképezem és a képet elküldöm neki, odavetőleg megjegyeztem:
—Azt beszélik, hogy a hajón meghalt valaki.
Az ápolónő csodálkozva nézett rám:
— Dehogy ... ellenkezőleg eggyel többen vagyunk. Az éjjel kis lányunk született. Nem hallotta?
— Nem én. Hogy hívják a kicsit?
— Nem tudom, de majd megkérdezem. Valami trencsénmegyei tót parasztnak a lánya, aki már régen kint van Amerikában. Most csak látogatóban volt odahaza... Egész éjjel el voltunk foglalva az anyával, most meg stafírungot kell varrnunk a gyerek számára. Senki se várta, hogy már a hajón megérkezik.
A kórház felé kerültem, hogy érdeklődjem. Az ajtó előtt négy-öt asszony leselkedett, várta a híreket, ők voltak az újszülött anyjának szomszédai és már tudtak az eseményről. Közöttük állt egy magas, féke le bajuszos férfi, karján a kis gyerekkel. Az újszülött apja.
A doktor nem eresztette be az asszonyhoz; azt mondták, nagyon rosszul van. Beszédbe elegyedtem az emberemmel, aki a legkorrektebb előkelőséggel mutatkozott be:
— Mr. John Drenyák.
Mr. John Drenyák már nagyon amerikai volt, a régi trencsénmegyei tót parasztból alig maradt meg benne valami. Amerikai szabású ruhát viselt, amerikai állampolgár volt már és nagyon takarékoskodott a beszéddel, ő nem tudott magyarul, én nem tudtam tótul, így az angolt használtuk közvetítő nyelvnek.
A szokásos módszeremhez folyamodtam, megígértem, hogy lefényképezem a kis leányát. Ez az ígéret hatott és Mr. Drenyák engedett tartózkodó magatartásából. Elmondta, hogy már húsz éve került ki Amerikába és ez a negyedik útja az óceánon. Odakint mindent végigpróbált, volt bányamunkás, vasúti fűtő, dolgozott téglagyárakban és jelenleg farmja van Dakotában. A farmjának fényképét meg is mutatta, elég tisztességes kétemeletes faház volt, kert közepén. Amerikában tizenkét gyermeke született, a mostani a tizenharmadik. A szám nem hiába szerencsétlen, a gyerek gyenge, az anyja pedig nagyon rosszul van, talán nem is érik el élve Amerikát.
Megható volt az a naiv érdeklődés, amellyel a kis Drenyák-csemete érkezésének hírét az asszonyok osztályán fogadták. Az egyik asszony szinte ráerőszakolta virágos porcellánbögréjét a szerencsés apára. Ez volt a kis lány első ajándéka. Egy másik asszony kitalálta, hogy gyűjteni kellene az újszülött számara. Hatosonkint, krajcáronkint össze is gyűlt huszonkét korona, de mikor együtt volt, nem tudtak vele mit kezdeni. Mr. Drenyák amerikai önérzete tiltotta, hogy pénzt fogadjon el, ajándékot venni pedig a tenger közepén nem lehetett. A pénzt így hosszú tanácskozás után odaadták a kórházi szolgának, hogy javítsa meg vele a Drenyákné kosztját.
Azután jöttek a további problémák. Ki fogja megkeresztelni a kis leányt és milyen lesz a keresztelő? A tapasztaltabbak tudni vélték, hogy a kapitány lesz a keresztapa. A keresztapa mellé azonban pap is kellene, pap pedig nincs a hajón. Az asszonyok mégis reménykedtek, hogy keresztelőt láthatnak a hajón. Mellesleg mondva, én is vártam a keresztelőt a jegyzeteim számára. A problémának a hajóorvos vetett véget. Megállapította, hogy a gyerek koraszülött ugyan, de életképes és semmi ok sincs rá, hogy a keresztelővel siessenek. A szertartás így Amerikára maradt. Ellis Islandon állandóan tartózkodik néhány foglalkozásnélküli lelkipásztor; ott történik a keresztelés. A keresztapaságot azonban mégis a kapitány kötötte ki magának és kívánságára a gyereknek Ultonia lett a neve. Drenyák Ultonia ezen a néven került bele a hajó utasainak listájába. Tengerész-szokás, hogy a hajón született gyerek a hajó nevét kapja ajándékba. A Cunard Line hajóinak egész sor druszája él már szétszóródva az egész világon. Az ilyen hagyományokat kegyelettel őrzi az igazi tengerész.
Igazi tengerész azonban ma már kevés van és számuk egyre fogy. Látszólag különös az az állítás, hogy a tengerészek száma fogy, mikor a hajók folyton nagyobbodnak és szaporodnak. Pedig úgy van. A tengerészet romantikája a vitorlásokkal együtt kihalóban van. A gőzhajó, a turbina és a mechanika megtizedeli a tengerészeket. A nagy óceánjáró gőzösök alkalmazottai már nem tengerészek, hanem gépészek, fűtők, lakatosok, asztalosok, villanyszerelők, távírászok és más egyebek. Ezek számára a hajó épen olyan műhely, mintha a szárazon folytatnák mesterségüket.
Az Ultoniának is alig volt több igazi tengerésze az egyik árbocmesternél. Az még szolgált vitorláson, küzdött a szelekkel, hallotta az úszó hajóroncsok lélekharangját és látta a hajó árbocán felvillanni a rejtelmes, kéklő tüzet. Akivel összebarátkozott, annak szívesen mesélt egy üveg sör mellett hátborzongató történeteket az óceán múltjából. Történeteinek háromnegyedrésze valószínűleg nem is volt igaz és csak az utasok szórakoztatására találta ki őket, de érdekesek voltak és valószínűleg mind ritkábban fognak megismétlődni. A romantika mindenütt pusztul és mikor a vizet szántó gőzösök drótnélküli távíró útján érintkeznek s a nagy óceán járókon naponta nyomtatott újságok jelennek meg, a tengerész nem a kalandok hőse már, hanem egyszerű alkalmazottja a hajóstársaságnak, akinek a tenger épenugy mestersége, mint a bányásznak a szikla fúrása és robbantása.
...Az érdeklődés Drenyák Ultonia iránt nem tartott sokáig. A szerencsés apa, Mr. Drenyák, néhány napig még megkülönböztetett tiszteletnek örvendett és ha másik két kis lányával megjelent az ebédlő asztalnál, önkénytelenül is helyet engedtek neki. A pincérek az ő tányérjára rakták a jobb falatokat és másféle kedvezésekben is részesítették. A tótba oltott amerikai azonban nem tagadta meg magát. Tudatára ébredt kiváltságos helyzetének és követelni kezdte azt, amit szívességből juttattak neki. A publikum is, meg a pincérek is lassan megszokták és a közérdeklődés elfordult tőle. A közöny pedig mindenütt öl, még a tengeren is. Mr. Drenyák lassankint észrevette, hogy már nem törődnek vele. A kis leány után az asszonyok néha érdeklődtek, de mert anyjával együtt állandóan a betegszobában volt és nem láthatták s mert napról-napra más események jöttek közbe, lassankint róla is elfeledkeztek.
A Drenyák famíliát még egyszer láttam, Ellis Islandon, az orvosi vizsgálat előtt. Az asszony már felépült, a maga lábán járt és Mr. Drenyák csak támogatta, ő vitte a gyereket a karján. Mikor elhaladtam mellettük, az én dakotai tótom megszólított:
— Nem fotografálhatta le a kis lányomat, mert mindig a kórházban volt... A cimünk megvan, ha esetleg felénk kerül Dakotában, nézzen be hozzánk... Good bye!
Azután eltűntek a tömegben. Egyszerre vesztettem el a szemem elöl mindkét Ultoniát. A nagyobbikat azóta még egyszer láttam Fiúméban, a kicsit valószínűleg sohasem fogom viszontlátni ebben az életben. Különben is, mihelyt szárazföldre került, elvesztette az érdekességét. A csodák és érdekes dolgok pedig köztudomásúlag csak három napig tartanak.
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése