OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 7.

X.

Zalatna

Az Éjszaka magára kapta fekete palástját és menekült a piros Hajnal elől. Lelkünk is visszaszállt az álmok elefántcsont kapuján, elfoglalta trónját a holt nyugalomba merevült test fölött. A nap, mint diadalmas vezér, felhágott már a Zsidóhegy ormára ; szárnyas őrállói harsányan trombitáltak a szendergő Zalatna fülébe. Bennünket siettetett a mérhetlen időt kimérő óra s búcsútlanul hagytuk el a vírágoskertű házat, mert jó lelkiismeretű lakói még aludtak nem hitető álomnak ölében. Isten hozzád, fekete gyémántszemű királyi lány! Vajjon lesz-e még veled találkozásom ?
A kis műkedvelő gőzös hegyesen kocogott velünk Gyulafehérvár felé, mint a csizmadia mester inasa, ha valami fontos üzenetet viszen. Dugig volt ez a mozgó akol vásárra menő oláhokkal. Szembe került velem egy magyar koponyájú, magyarul is tudó atyafi; mikor székelynek szólítom: kézzel-lábbal tiltakozik, hogy ő móc, semmi más. Na, hogy az Isten öljön meg! — füstölögtem magamban. Te sem mented meg a magyar hazát!   Aladin   még  jobban járt: a feketeszakállú pópa telepedett mellé. Ez az Isten embere először tetette magát, mintha nem is tudna magyarul; fülelt, vajjon nem terítjük-e reá vagy nemzetségére a vizeslepedőt? Mikor látta, hogy nincs  veszedelem, meg méltóztatott szólalni   magyarul is. Egyébként becsületes alaknak látszott; becsületesebbnek, mint a Rákosi Viktor garabói pópája. Vele volt górkakas módjára büszkélkedő felesége és sugár szép leánya. Ez már hasonlított az „Elnémult harangok" bűvös Floricájához. Nem szólt magyarul egy árva hangot sem ;  bizonyosan nem is tudott. — A kocsi másik részében  egy  kerekképű,  parázs szemű oláh menyecskét  adtak  ölből  ölbe a legények. A pópa mondta, hogy a bíró felesége ez a hittyes asszony. Nem tudom, Dante poklának hányadik körébe kerül majd a kis kedves?
A vasúttól balra maradt el a zalatnai vérengzésben legyilkolt magyarok emlékoszlopa. Úgy állt ott a mezőségen, mint egy eltemetettnek a sírból kinyúló csontkarja, mely az Istenhez kapaszkodik segedelemért. Az oláh nem fél, a magyar meg nem igen mérgesedik tőle...
Gyulafehérváron  alig lehetett mozogni, annyi vásáros nép rajlott a piacán. Bukdostunk a tarka áradatban, mint két, hajóból kilökött, hírtvivő palack a tengeren. Sodort bennünket föl a végzet a várba. Kétfejü sas berzenkedik a kapu szemöldöke felett. Jó jel! Hangulatot ébresztő, mint a Dante pokla kapujának fölébe írt fekete betűk: „E kapun át a jaj-városba léphetsz . . ." Jajgatott is bennünk a nemzeti önérzet; de a fáradtság elnyomta jajszavát s némán léptük át a vár küszöbét.   Felettünk diadalmas Károly  császár  ugratja   kőlovát; azonban a vén Időnek nem imponál, megharagudott rá s elkezdte már marni, tördelni lovát is, magát is. Újabb száz esztendőt bajosan ér meg őcsászársága. Nem siratja meg még a gyulafehérvári gyalogezred cigány trombitása sem.
A vártemplomának féltornyát Bem ágyúi döntötték le valaha, mikor az Apokalipszis csodáit nem szárnyas angyalok, hanem szárnyatlan emberek vitték végbe Erdély földjén. Ebben a templomban őrzik a Hunyadiak koporsóját. Nem volt lelkem bemenni s megnézni: a koporsókba és csontokba vetett hitem mostanában megrendült.
Felmentünk a könyvtárba. Szép rendben tartja a kezelője, de nem igen élő forrása a tudományoknak. Olyan, mint a magtalan asszony: életcélja nincs. A sánta házmester, vezérlő Vergiliusunk, egy pár láncos könyvet mutatott; többre nem becsült a ruhánk után bennünket. Lánc és könyv! Rabszolgaság és szabadság szimbóluma egybekötve! Borzasztó találmánya egy tolvajlelkű kornak. Engem a hideg bosszúság rázott tőle. A könyvtár felett csillagvizsgáló toronylik, van egy kis messzelátója; padozatán pedig ott a délkör. A csillagvizsgáló különálló kis tornyában sötét kamarát és periszkópot állítottak fel ügyes emberek; abban visszaverődik a várnak szines tiszta képe s kívetődik egy asztallapra. Még az utcán járókelők miniatűr képét is jól kivettük rajta. Okos találmány! Ha az ember nem bízik feleségeben, ide vonul s meglesi házatáját napról-napra. Ez a kis huncut gép mindent elfecseg. Csak egy a baj ! Éjnek éjszakáján csütörtököt mond, mert akkor is híven mutatja a sötétséget, a bolond. Pedig Ámor éjszaka végzi mesterműveit, tudnivaló.

Bolyai Dénes

Már Zalatnán felbiztattak bennünket, hogy látogassuk meg Gyulafehérvár élő nevezetességét, az örökifjú Bolyai Dénest, a nagy Bolyai Farkas unokáját, a még geniálisabb Bolyai János fiát. Nézd meg az apját, úgy ismered meg a fiát! mondhatná egy új magyar közmondás. Bolyai János volt az a rettenetes ember, aki párbajt vívott mindenkivel, utoljára tulajdon apját is kihívta. Ő hozta be a korcsolyázás divatát Magyarországba. Szerette a sportot és az asszonyt; gavallér volt, de lángész; csodabogár, de nagy intellectus. Ennek a fia Bolyai Dénes, aki több hetven esztendősnél, de azért úgy pereg-pattog harmadik fiatal felesége körűl, mint egy nászútra induló vőlegény. Ilyen embereket csak a Jókai regényéből ismertem eddig. Udvarias, mint egy süldő diák; fürge, mint egy pincér; lelkesedik, mint egy honmentő; fiatal, mint egy csodagyermek. Kiválóan lobog benne az élethez való akarat igenlése, ahogy boldogult Schopenhauer úr mondaná. Végtelenül büszke Bolyai voltára, mintha ő írta volna a Tentament, sőt az Appendixét is. Őseinek lángszelleme révén subvenciót húz a Tudományos Akadémiától.
Ebéd után cimbalmozott a „menyecske". Bolyai Dénes hátradőlt székében s egész volta azt ragyogta: nincs nálam boldogabb a két hazában! Igazán, mikor az ember jóllakik, még az ellenségének is megbocsát. Ilyenkor kell megkörnyékezni pénzes nagybácsikat ; ilyenkor sarcol a nő kedves férje urán; ilyenkor kopogtat a bukni készülő diák mathesis tanárja ajtaján; ilyenkor kötik a legtöbb békét civakodó nemzetek és civakodó házasfelek. — Hanem a zene kilopta az én lelkemet is. Jessicával igazán mondhatom: kedvem borong, ha hallok szép zenét. A hangok veszedelmes hatással vannak rám: leveszik lábáról akaratomat, ellágyulok, szétfolyok, mint a víz. Ilyenkor talán még váltót is lehetne velem aláíratni. Ilyenkor hatodik, hetedik érzékem fölébred s porától megtisztult, halhatatlan voltom átömlik maga is lobogó zenébe. Távoli érzések futnak által rajtam; ilyenkor átérzek nem tudott, nem látott hétpecsétes titkokon. Hangfogója leszek angyalok dalának, istenek szavának! Nem látok, nem hallok, nem élek, de érzek, zengő testté váltán; s mint a harmoniás mindenség darabja: zengem dalom a nagy Minden morajába.
Délután repültünk Szászváros felé. A Maros termékeny völgye, mint óriási versenypálya, nyilt meg előttünk; vágtatott is rajta keresztül szelek szárnyán járó ércparipánk. A völgyet távolság kékjébe merülő hegyek határolják; mint mozdulatlan nézőközönség, bámulták eszeveszett futásunkat. A vén Retyezát sokszor mintha megingatta volna múló módon fel-felrémlő ősz fejét. Az Aranyhegy morcosan domborította macskanyerges hátát, mint a kutyával farkasszemet néző kandúr. Csak a Decebal sziklája aludt hanyatt fekve, kebelére kulcsolt kezekkel, mint püspöki ebéd után a sok jóval töltözött falusi plébános. Forró júliusi délután települt a kenyérmezei síkra. Egyszerre csak káprázatok veszik körül izgatott lelkemet. A dús mezőn táborló búzakeresztek átelevenülnek katonákká, szikrázó karddal és szikrázó szemmel nyomulnak egymás ellen. A vágtató vasszörnyeteg ütemes zakatolása áthajlik rohamra terült lovasság dobogásává. Csaták véres panorámája bomlik ki lelkem előtt. Mint óriási fantom, földtől a mennyekig, rettentő Kinizsinek árnya magaslik föl; két kardja, mint tömérdek malomvitorla, zubog s le róla vérpataknak piros ikerje csorg; nyomán lélekszakadva vágtat három halál. A dombokról utána viharfelhőként magyar hadak görögnek. Walkyrök szállanak föl a látóhatár fölött; fényes felhőkön, mint tündöklő paripákon vágtatnak; lovuk izzadtsága gyöngyöző harmatként pereg a mély völgyekbe; lengő zászlójuk a véres alkonyat bibora. Mire leszáll az éj, a germán hősregék Hilde walkyrje átsuhan a csatamezőkön s csókjával új életre kelti az elhullottakat...
Öreg délután léptettünk be Szászvárosra. Kihalt volt a város, mint vasárnap a malom. A végelgyengülésben szenvedő iskolának lovagtermében felfedeztük Dózsa tanár urat, ezt a Danton-koponyájú klasszikus embert, aki azután meghívott estebédre. Fürge felesége, két hamar érett fia, meg egy hirtelen nőtt kis jérce lány: Annuska fogadott bennünket, lármás vendégszeretettel.
Alig fújjuk ki magunkat, ehol kacározik befelé egy kis feketeképü ember, a tüdővészes Gábor úr. Csak odaborul az Aladin keblére, igazán mondva combjára s úgy néz fel reá könnyek közt nevetve, mint a versenyt mászó gyerek a beszappanozott magas póznára, melynek tetején sok drága csemege integet, de amelyeket ő, hajh! el nem ér soha. Megesett a szívem ezen a halálra szánt emberen. Tudja, hogy hamarosan le kell számolni a földi élettel, azért hát maga vigasztalja magát legjobban. Eleven, elmés, kacagós, helyét nem lelő; ilyen emberre szokta a magyar szólás mondani: „vesztit érzi." A házbeliek sokat is megengednek szegénynek; hadd tombolja ki magát, úgy sem viszi sokáig.
Vacsora után a háziasszony zongorához ült s elpengette mindenkinek a nótáját. Gábor úr a sok kacagástól rettenetesen köhögött; ugatott belőle a halál kutyája. Mikor szóhoz jutott, keserű nevetéssel jegyezte meg: „Ez meg az én nótám!" Mintha valami fekete madár repült volna át a szobán: mindenki megrázkódott erre az akasztófahumorra. Hanem azután újra táncolt a jókedv, kacagott a tréfa; az erős zeneszó elfojtotta Gábor úr köhögését. Én úgy éreztem, mintha koporsókon tivornyáznánk, eleven rózsákat taposva. Aladin elemében volt. Karbonári köpönyegét vállára kerítve, nagy szinészkedéssel szavalta el Kiss József ,.A tüzek" című költeményét. A társaság nagyokat kacagott rajta, mert mókának vette az egészet. Pedig ide úgy illett a kacagás, mint Lear király fejére a csörgő bolondsipka. Én emlékeimnek hamvában piszkálgattam a hunyó parazsat. Gábor úr pedig talán arra a szikrára gondolt, amely míg pislog, van élet; ha kialudt: jön a halál. Annuskának tizenötesztendős arcán megint más tűz lobogott: a felhajnalló lányságé, a szerelem diadaltüzének első kivillanása. Dózsa úr szemében a megelégedés tüze sugárzott. Az asszonyok arca rejtelem ; bezárt kapcsos könyv; abból nem tudtam kiolvasni semmit. Pedig tűz ott is lobogott




XI.

Szászvárosi vár

Szászvároson úgy éreztem magamat, mint elátkozott királyfi a bűvölet álmát aluvó várban. Kihalt utcáin csak itt-ott imbolygott egy-két halovány szellem. Mintha az idő is megállt volna e tájon. Az unalom nagy szürke madara terjesztette ki szárnyát a magába rogyott Broos felett.
Szállj, lelkem, szállj innen kedvesebb tájakra! Szállj el a Sztrigyen átnyujtózkodó piskii hid felett, ahol hajdanában Osztrolenka véres csillaga, a kozákot korbácsoló kis Bem vezér, vítta piros csatáját fehér havas mezőkön; ahol kihajtós gallérú adjutánsa, a barna Petőfi is szembenézett az ágyútorkú halállal. Szállj lelkem, szállj tovább a Cserna-patak völgyébe, arra a megszentelt helyre, ahol a nagyölő Hunyadi János, s a még nagyobblelkű Hollós Mátyás taposta ezt a drága magyar földet!
Öreg délután dobogtunk fel a páratlan vajdahunyadi vár hosszú dobogóján, a kis Zalasd patak fölött. Menet, minden pillanatban azt várom, hogy a nyitott kapun egyszerre csak kirobban ránk szemközt a nagy Hunyadi Mátyás, fényes renesszánsz kíséretével, patyolat asszonyaival, vasból gyúrt vitézeivel. Templomi megilletődés fogott el, mikor a tágas udvarra beléptünk. A komor falakra felfutott a zöld repkény; úgy illik rajok, mint hadastyán csákójára a babérlevél. Nagy csendesség hallgat a tömör építmény minden zugában. S ez a hangtalanság mégis többet beszél, mint a tudákos csácsogók egész dandárja.
Gyönyörű szép az ujjáteremtett lovagterem. Öt felséges, vörös márványoszlop tartja gót stilű boltozatát, két oldalán, három lépcsőfok magasan, mély ablakok; az ablakmélyedésben kő- és márványpadok nyújtózkodnak. Kedves terheket hordozhattak ezek a néma kövek: szerelemre hajnalló arcú, ölelésre domborodó termetű, sugár és szemérmes hajadonokat s barna szemű asszonyokat. Sok kedves szerelmi ügyet el lehetett intézni soron kívül ezekben az ablakfülkékben. S a három lépcsőfokon szinte látom a szemfüles, titkokat levegőben elkapó, huncut apródokat, akik közül nem egy volt halálig szerelmes országnagyok csillagjárású leányaiba. A nagy terem talapzata terrakotta mozaik; szebbnél szebb címerek vannak bele kirakva. Ezt a lovagtermet diszesítik majd az öreg Székely Bertalan mester művészi freskóképei, amelyeknek tárgyát a Hunor és Magyar mondájából vette. Akkor bámulatára járhat fél Európa.
Sándor József uram, a vár székelyvérű őrzője, elvezetett bennünket híven minden zegbe, minden zugba. A vár kápolnája még úgy áll, ahogy Bethlen Gábor fejedelem átalakíttatta. Elég homályos hely; talán az istenséghez való közeliét misztikumát próbálják a katholikusok e félhomállyal növelni. Fent karzatja is van, de a boltozat úgy ráhajlik, hogy az odagyűlt asszonynépség talán bele is verte a fejét. Akkor még az asszonyok jártak a karzatra, hogy egészen távol essenek a férfiaktól.

Vajdahunyad vára

A „Mátyás-loggia" nagyon sanyarú állapotban maradt fenn. Halvány freskók ködlenek a leomlott vagy összetört vakolaton; azt mondják: Mátyás szerelmi kalandjait ábrázolták azok sorozatos képekben. Na, gondolom, jó hosszú sort lehetett róluk festeni! Igen kedves, igen nyájas a Mátyás ötszegletű dolgozó szobája. Vakablak-mélyedések húzódnak a falba, ott valamit tartott a sasorrú fejedelem ; talán könyveket, talán borosüvegeket. Ennek a szobának ablakából belátni a medveárokba. Bizony, ilyen is volt a régi jó időben, cirkusz helyett. Odaterelték egybe a rab vadakat a vadász urak s azok marakodásával mulattatták a maiaknál nem erősebb idegzetű hölgyeket. Ezt a különös mulatságot talán a spanyoloktól vagy az olaszoktól kívánták meg.
Felmentünk a nyolcszegletű Buzogánytoronyba. Az idekanyargó lépcső mellett támadt 1854-ben az a kegyetlen tűz, mely az egész vártetőt elhamvasztottá. Még akkor az egész vár osztrák és cseh patkánynépségnek volt összerondított tanyája. Öröködbe, Uram, igazán  pogányok jöttek akkoron!
Az emeleten komorul a trónterem, mellette a fogadószoba. Itt ácsorogtak a XV. század protekcióit hajkurászó ágensei, ha ugyan Mátyás király adott valamit a protekcióra. Épen a lovagterem fölött, annak szakasztott ikertestvéreképen, áll az ódonság szürke köntösébe öltözött tanácsterem, ennek elhordták mind az öt márványoszlopát a Bach korszak patkányai. S ahol a Hunyadiak korában európai fontosságú török-hadjáratokat vitattak meg benszülött csata-oroszlánok: ott 1854 táján lopott zabot, gabonát hombároztak idegen szél idefújta sáska emberek.
Egy kis kiszögellő bástya-zugban néhai való jó Kapisztrán János szerzetes toronyszobájának emlékét őrzi a kegyelet. Nagyon szerény férfiú lehetett az istenes hős, mert alig lehet egyet fordulni rezidenciájában. Na, hanem tánc-vígalmakat bajosan is rendezett  volt   őkegyelme.   Hanem ha kint a szabadfuvású mezőkön, mikor pogány tarfejűeknek fújta a halálos táncnótát s azok úgy járták, ahogy a kis Kapisztrán fújta! Hány követőd lenne a mai ernyeteg korban, kistestű és nagylelkű János barát ?!
A nagy vár zöméből egy hosszú kereszt-sikátor vezet a híres „Nye bojsza" (Ne félj) toronyba. Négy emeletre szökken fel ez a bástya. Azt tartják, Hunyadi Jánosnak ez volt a végmenedéke ozmánokkal vítt csatáiban ! Aki ellenség ebbe a toronyba el akart jutni, el is hullott egyenkint a sóhajok folyosóján. Valami halálos biztatás lappang a Nye bojsza kifejezésben ; mintha végtisztességre menők noszogatták volna egymást a halál révén: „Ne félj, csak menj előre . . ." Most már üres az egész, mint az öreg ember lábszárcsontja. Fent, a torony kalapja alatt tömérdek denevér tanyázik: ijjognak-vijjognak rémletesen. A barangoló szél pedig visítva vágtat be a toronyablakokon keletről s jajgatva búvik ki a nyugati oldalon. Mintha az elhullott pogányok szellemét zavarná még most is a Hunyadiak fel-feljáró lelke . . .
Újra visszatértünk a várudvarra. Ottantájon csatangoltunk, ahol Petőfi is járt, mikor lelkesedéssel köszöntötte az öreg Bem apóban Hunyadit visszaálmodó várat: „Fogadjatok be ti dicső falak!" Az udvar hátulján egy hetven méter mély kút őrzi azoknak a rab törököknek az emlékét, akikkel ásatta a sziklába ezt a kolosszális víztartót a vár kemény ura. Három török név múlómódon ma is látszik a külső falba vésve. Egy Hasszán volt közűlök.
Beírtuk nevünket a látogatók könyvébe. Elandalogva ballagtunk kifelé, végig a hosszú dobogón, amelyen hajdanában, Hollós Mátyás korában, vidám vadásztársaság vagy csatára fegyverzett sasok szállottak Magyarország legszebbik várába. A Zalasd patak, mely körülfutja a várat, be sok mindenről tudna beszélni! Elmondaná azt is, hogy hajdanában ő hajtotta a vármalmot; belőle ittak a Huszárudvar nyerges paripái. Ma már csak a vajdahunyadi gyerekek ha horgásznak benne paraszthalakat. Elmúlik minden, mint az árnyék. Levelek vagyunk az élet roppant könyvében; egyideig forgat bennünket valami rétnletes kéz, azután megun, kitép;. az enyészet szele szárnyára kap és röpít, röpít a határtalan semmiségbe . . .
Az volt a szándékunk, hogy másnap bejárjuk a gyönyörű Gyalár-völgyet s azután Petrozsényen át lemegyünk az ország határáig, átkiáltunk Romániába, megpirongatjuk a magyar földhöz idegen Duna folyamot. Ha pénzünkben tart, talán még egy kanyarodással a segesvári csatasíkon is elzúgjuk az „Egy gondolat bánt engemet"-et.
De az ördög keresztet vont számításunk elé. A vajdahunyadi vár megnézését követő éjszakán rámbocsátotta fekete táborát, forró lázban meggörgetett, majd fogvacogtató hidegrázást futtatott rajtam keresztül-kasul, tetőmtől talpamig. Egy kis hűs esti szellő csapott meg a Nye bojsza ablakán s egész sámsoni voltom egyszerre csütörtököt mondott. Megfeneklettem, mint az oldalbordája tört hajó. Ki voltam keményítve becsületesen. Szárnyaim vérzetten csapzottak alá; ólom-lábomat alig tudtam egymásután tevegetni. Határtalan társam melankolikusan nézett reám; de belátta, hogy a hátára ő sem vehet. Mit volt mit tennünk? visszafordítottuk a szekerünk rúdját; Aladin Tövisnél elhanyatlott tőlem Topánfalvára, én meg, mint a vert hadsereg, búskomoran húzódtam hazafelé, Debrecennek. Másnapra elszállt a csábaság, de már akkor Nagyváradon túl zötyögtetett a gőzös, Budapestre utazó temérdeket evő japán artisták társaságában.
Utazásom hát egyik legérdekesebb pontján szakadt meg. Vajdahunyadon kapott meg a történelem szelleme; sajna, itt csapott meg a láz is, mely   mindenkit   legyaláz.   Bizonyosan így szakad félbe majd az életem is valami fontos pillanata ban. A cél álom marad örökké s mint az elérhetetlenség csillaga: ragyog, csillámol a messzeség aranyos ködében. A felé tartó út, küzdelem és vergődés, csupa kedves izgalom, más néven : az élet. Talán a sorsunkat igazgató, kiismerhetetlen hatalom szántszándékkal lebegteti előttünk csak távolnan viaskodásaink pályabérét; talán jobb is úgy, hogy el nem érjük sohasem. Varázsa, bubája így mindig megmarad. Ha egyszer elérnénk, nem volna célja életünknek.
Az elérhetetlenért való küzdelem : az élet maga; a nagyszerű, a fényes, vagy más hangon: a kisszerű, a piszkos élet. A szerelem bubája is a szűziességig tart; az odaadással már lehámlik angyalisága. Szebb az álom, mint az ébrenlét. Ha a mennyországot egyszer igazán megjárná valaki s visszatérne hozzánk, elmondaná, mit látott, mi van ott? — talán soha többé nem kívánkoznánk oda. A tudás nagy hatalom, lever vagy fölemel bennünket; de úgy tetszik, a hit még nagyobb, mert soha le nem ver, mindig csak fölemel! Milyen boldogok, akik hinni tudnak! Milyen boldog volt az én utazásom is Vajdahunyadig; mert erős hittel hittem, hogy átlépem az országom határát és bekiáltok Romániába.
Mindezt csak a magam lelke megnyugtatására hánytorgatom. Mert bizony fáj, fáj az, hogy töredék maradt híres erdélyi barangolásom.


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 6.

VIII.

Verespatak, XIX. sz.

A topánfalvai szép napok emléke úgy kísért bennünket további utunkon, mint az éjszakát a rózsaszínű hajnal. Szótlanul haladtunk; mert a mély érzéseknek ritkán van hangja s akkor sem fecsegő. A délutáni nap erősen verte a hátunkat, míg megeresztett kantárszárral vágtuk a jó fehér port Kerpenyes felé. Mellettünk az Abrud-patak mocskos-hamuszín vize futott le fáradtan az Aranyosba; erejét kiadta az aranykallók kerekének hajtásában, most bosszús,  mint a   keveset kereső brádi bányász, aki a sztrájk veres zászlója alá épen e napokban sorakozik.A zúzók egyhangú, ütemes   dobogása messzire elkísért és már messziről szaladt felénk. Hangtalan, elnyűtt paraszt oláhok görnyednek   naphosszanta a mosó mellett. Nyomorúságos élet ez itt, az aranyak gazdag országában !
Kerpenyesen átmenve balra vágtunk, Verespataknak. Az odavezető egész útvölgy zakatoló kallókkal van tele. Mintha egy megbolondult város házanként százfele szaladt volna s keringene valamennyi a saját tengelye körül: olyan hatással volt reám ez a szomorú tájék. A természet olyan viruló s az ember oly sápatag itt! Erős asszony mellett gyönge férj. A hegyek közül gyűjtőtavakat eresztenek le s azok hajtják ezeket a faalkotmányokat, mint az emberi szív gépezetét a mindenfelől összefutó vérerek. Ott áll a francia Arnaud-társaság telepe is, gazdátlanul, mint a dobra kerülő ház. Sokat markoltak a nemes franciák és keveset szorítottak. Gimnazista nyelven szólva: megbuktak. Az egyesek bányászata virágzik a kincstáréval egyetemben, amelyet úgy raj-Sanak körűi, mint a csipegő csirkék az anyakotlót. Nagy az aranyéhség, nagyobb, mint az életé.
Verespatak  maga  gyalázatos  egy  helység. Büntetésül ide lehetne toloncolni a magyar társadalom számkivetettjeit, Erdélynek ebbe a Szibériájába. Utcái görbék, mint a rossz ember lelkiismerete; kövezete lelketrázóbb  a Spinozát  kiakolbólító zsidó  átoknál. Pedig a tájéka gyönyörű; lilaszin ködben úszó hegyek harapdálják körül az ég kerek almáját; távolról a Vulkán úgy kéklik ide, mint sírjából kikelt óriási szürke szellem, aki szemlét tart sorsosai felett. Nem messzire sárgálik-fehérlik a Csetátye  (Erőd), ez a meztelen, kopasz szikla, amelynek a  belét úgy kirágta   már az ember  az aranyért, mint az édes almáét a kukac. A rómaiak is rajta hagyták kezük nyomát ezen az ördögkövüleleten. Megszimatolták a sápadt fémet s összeturkálták az ágyát, mint a feküdni készülő ártány a szalmavackot. Nemes  rómaiak fent az égben! Ne nyilazzatok rám haragotok villámával e becstelen hasonlatért; de földet turkálásotok olyan huszadik századbeli kufárokká vedlet  benneteket,  mint azt a szutyakos oláh parasztot,  akinek egész szókincse ennyiből áll: „Szára bunye!" Immár tinektek is jóéjszakát!
Útközben Thespis kordéja nyikorgott el mellettünk. Szegény vándorkomédiás vonult kiverve Verespatakról, sötéten, de nem   akaratvesztetten, mint Milton égből lehajigált lázadó angyalai. Kenetlen szekere siratta helyette mostoha sorsát. A szekér után kecske meg szamár baktatott, a társulat primadonnája és buffója. Istenem, mikor még a magyar színészet is ezt az utat járta!
Verespatakról   két  óra járás  Európa  egyik csodája: a Detonáta   nevű   két  bazaltszikla.  Változatosság kedvéért ide lóháton rándultunk ki. Az volt a lovaglás! Ismeritek úgy-e, a Petőfi  juhászát,  kinek földig ér a lába, mikor szamarára pattan?  Na  hát, ilyenek voltunk mi, különösen gémlábú Aladin. Ha igazán hű és  szemléltető hasonlatot akarnék mondani: csak a  nemes Don Quixotte lovag és szolgája Sancho Pansa jutna eszembe. Nyeregbe ültünk, mint a középkor vasas lovagjai. Dárda helyett suháng volt a kezünkben, megfontolt járású paripáink noszogtatására. Az én Pegazusom szürke volt, a társamé pej. A szürke csak ment valahogy, de a pej Magyarországot   játszotta. Aladin  kijött  a sodrából, megsarkantyúzta tordai szandáljával, füle közé vágott csihé-puhéjával s akkor meg ijedtében majd leült a jámbor csataló, mint a Bencze  hátas  paripája. Én kacagtam  halálból, úgy, hogy a szürkémre   is ráragadt a nevethetnék s  röhögött szerepe felejtett társára.  Így vágtattunk át  vagy  tizenhárom Bucsumfalván. Óh, ti hazátfoglaló magyarok! Nem csordult-e ki kacagástól  könnyetek, látván  bennünket, korcs utódokat, korcs lovakon korcslovagolni? Könnyű a Pegazust megnyergelni,  mikor az  embernek  jól  fog a pennája;  de a  hegyi mokányló pogányul megdüröcköli négy óra alatt lovagjának legnemesebb részét.
Két órai hittyes lovaglással a Detonáta alatt voltunk. Csodálatos játéka ez is a természetnek. Nagy fensíkból két bazalt-bibircsó bukkan ki, mint vérmes ember homlokán a szerelmi pattanás. Mikor a mi vénhedő földünk viharos ifjúságát élte, durta ki gyomrából ezt a száz méternél magasabb s felfelé szélesedő sziklatömböt, hogy tilalomfa gyanánt álljon ezen a dimbes-dombos vidéken: erre ne járj ember, mert megüt a mennykő! Csakugyan, zivataros villamos időkben ide szoktak potyogni a menny kövei. A Detonáta fedetlen fővel állja a koppantásokat, meg se pisszen belé.
Felmásztunk a tetejébe. Mindenekelőtt felírtuk nevünket a kilátó fatorony szemöldökfájára. Egy kicsit hancúroztunk is; de csakhamar felöltöttük a komolyság álarcát, mert gyulafehérvári diákok tünedeztek föl a hegy hátát bodrozó lombok között. Aladin kilépett a torony ablakán s egy szirtfokra ült, onnan lógatta tekintélyes lábát a semmiségbe, mint a világjáró angol a világ végén. Elővette térképét s kezdte megállapítani, hány méter ez a hegy jobbra, hány amaz balra. Engem egy kicsit rázott a hideg miatta ; istenem, ha lepottyan, én leszek felelős érte! De a bolondok jó szelleme megőrizte. Rólam is leszakadt a hideg, mert gyönyörű kép lebegett alattunk és körültünk. A reggeli köd, mint egy átlátszó tenger, elöntötte az egész határt; a kék hegyek, mint óriás madarak úsztak s el-elmerültek hullámaiban. A diákok nótára gyújtottak. Lent a hegy lábánál, a vendéglőbeli nagy kutya csodálkozva szimatolta: honnan jönnek ezek az égi hangok?
Hazafelé menet versenyügetést rendeztünk. Egyszer azon vesszük észre magunkat: eltévedtünk, mint a csodaszarvast űző Hunor és Magyar. Már csak az hiányzott, hogy valami tündérberekben rábukkanjunk Belár és Dul bűbájt tanuló leányaira. És a halhatatlan istenekre, majd hogy úgy nem jártunk! Valamelyik Bucsumba vezetett bennünket Vénusz istenasszony. Egy üde képű oláh fáta hamarosan elállja az utunkat, megsímogatja békétlen lovaink orrcimpáját s lemosolyog bennünket a nyeregből. Vagyis csak társamat. Becurikkoltatja lovát, kipányvázza a pihenő fához, gazdáját pedig beédesgeti egy kis bálmosra. Most kaptam csak észbe:  ez  itt Ogigia  szigete,  ez  a fáta Kalipszó  nimfa, a hosszú lovag pedig a leleményes Odisszeüsz!   Hát én ? Én meg talán  Hermész vagyok, az istenek  követe, aki mindjárt tovább bolyongásra szólítom a fehérkarú nimfa  barlangjából a sokat tűrt Laertes fiút. Amint  lóháton így tűnődöm, mint egy újkori Kentaurosz,  egy vén oláh  asszony,  egy nőnemű Pandarusz,  lábamnál  fogva erővel le akar cibálni paripámról. Mivel szende szürkém nem volt képes rúgni: én rúgtam meg kezét gyöngéden. Vácsét kiáltottam,  mire Aladin is kiperdült és nyeregbe zörrent. Sarkantyúba, vagyis  sarokba kapva  Pegazusainkat,  elszáguldottunk  a verespataki  úton, visszaimádkozhatatlanul. A kipirult  oláh  fáta  nézett, nézett utánunk szakadó  kendővel, mint  újkori  Elza, újkori fehér Lohengrinjei után . . .
Ez a kis  kaland  nőtette  a  májunkat, sőt szárnyakat adott, mert még aznap délután legyalogoltunk Abrudbányára. Ez már kellemesebb  kis város,  mint  az  ördögtojta  Verespatak. Csinos piaca van és igen élelmes református temploma, t. i. az  istenházának  hátulsó  oldalában kereskedők üzletei virítanak. Az istenházában csárda! És miért ne? Szinte joggal kérdezhettem  Petőfivel. A templom a léleknek, az üzlet a testnek szolgálhat enyhére.  Szomorú,  hogy   manapság a vallás is kezd puszta üzletté finomulni.
Egetverő útitársamnak egy szippantásra öt ismerőse akadt ebben az ismeretlen tartományban is. Ők azután megmutogatták Abrudbánya nevezetességeit. Legérdekesebb az öreg Apafíy-ház, melynek a homlokára ime ez írás vagyon bevésve:
„Ezerhatszázhetvenkettőben ezen hely Apaffi Mihálytól lett Tanuló Műhely Ezerhétszáznegyvenhatba ujjittatott Meg, s egészen fából talpra állíttatott Kőből rakattattam Ily renddel fokára Hogy tartsak és legyek az Ekkla hasznára."
Az   „Ekkla"   szellemes   rövidítése  az   ekklézsiának.  Poetica licentia.
Nagyivó Apaffynak ez a városa még arról is nevezetes, hogy képviselője mondta volna a következő mélyértelmű programmbeszédet: „Ígérni nem igérek semmit; de amit igérek, azt megadom". Ezeket hallván, igazán nyugodtan hajthattam a fejemet fogadóbeli vánkosomra.




IX.


Az Aranyos mentén élvezett tömérdek tojás most tette meg a hatását, ezen az éjszakán. Lelkem átrepült az álmok elefántcsont kapuján, az igéző képeket mutogató Vénusz fogta kézen s voltak gyönyörű látományaim. Azt szokták mondani: hízó disznó makkal álmodik. A bucsumfalvai idill én rajtam is tetemes nyomokat hagyott...
Hanem azért már korán reggel útban voltunk Zalatna felé. „Hintó" vitt bennünket, ahogy az erdélyiek titulálják az egyszerű féderes bérkocsit. Úgy feszítettünk benne Aladinnal, mint két cső tengeri egy zsákban. Ő ugyan gyalog szeretne menni utolsó útjára is; szíttá a fogát most is, mint egy ifjú Harpagon, a vitelbér miatt.
Sajátságos őszies reggel volt. Mintha az Ősz, ez a talpigérő ködruhában ifjúsága tűnt tavaszát sirató vén kisasszony, korai látogatásra kukkant volna be a javakorát élő Nyárhoz. Nedves ruhája olyan hűvösséget hajtott, hogy cinkét fogott az orrunk. A támadó nap, ez a fiatal ragyogó király, még nem birta szétverni a nehézkes ködök táborát. Ott hömpölyögtek az Abrud patakot szegő hegyhátakon, mint a megölt Éjszakának halvány szellemei. Viaskodtak egyideig az aranykocsin közelgető nagy úrral, de az sugárnyilaival leverte őket. Menekültek az elgyalázott szellemek, behúzódtak menedékes völgyek katlanába; aki pedig nem tudott már kereket oldani, felakasztotta  magát az erdőség fájára, ahogy
Petőfi látta valahol.

Hagyományos aranymosás

A lovak egyhangú   ütemben  vágták  a  völgyi   utat.  A hosszas   csend   rászáll az  ember  lelkére, megűli, elveszi a hangját, mint az éjszaka a duruzsoló világét. Ilyenkor a lét és nemlét kérdései lopózkodnak be a lélek nyitvahagyott ajtóján.   Én  is ringatóztam   gondolataim   csuda  tengerében, mint Csokonai. Mi az  élet? Mi a  halál? Petőfi Sándor frappáns felelete,  mint  ostorcserdülés,  csattant fülembe: az élet rövid béke s hosszú harc és a halál rövid harc s hosszú béke. Mire született az ember? Mi az életünk célja? Voltaire még kesernyésen   ennyit mondott: „A legyek  azért  vannak teremtve, hogy a pókok megegyék; az emberek pedig: hogy a gondok elnyeljék". Ma már Flammarión magában az élésben  látja  az  élet  célját.   Ez   szépencsengő   visszhangja  a Schopenhauer mélységből kiemelkedő  gondolatának: az élet célja a faj fentartása. Akármit higyjünk is, igaza van Byronnak :   „Az élet két világ között  lebeg,   mint rezgő csillag éj s nappal határán.  Hullámzanak a mély évezredek, s mi buborékként   pattogunk el árján,  roppant  tömegben;  és  nem magasabb itt népek  sírja,  mint egy  pici   hab.   A  büszke Karthágó  hatalma,  Róma s erős  Babylon  leomlott!. . .  De azért   utazni   jó,   míg   el   nem   pattan   a   szappanbuborék; hiszen a halál is   utazás   ama   nem   ismert  tartomány   felé, honnan nem tért  meg utazó.   Ezt meg  Shakespeare  Vilmos mondja.
Hogy mi az emberi élet? láttuk egy útszéli csárdában, ahova tejelni tértünk be. A csárdás, aki szerette a bort, mint Falstaff Jankó, ott feküdt félig gutaütötten a vackon, megnémulva,   bárgyún,   mint  egy darabfa.   Neki már mindegy lét, nemlét, álom, halál. Az öntudat bezárta nála boltajtóját; képe nagy betűkkel hirdette: itt már semmit sem árulnak Felesége, ha kikapós asszony, mindenesetre jól járt: örök lakatra vert szájú ura be nem vádolhatja soha a bírónak ! Kikapós asszonyok, itt a példa, okuljatok! De ti is ám: eszetekvesztett alkoholisták!
A Gyalu Mare nevű hegység nyakára kezdett felkapaszkodni csengős-bongós két lovunk. Az Abrud patak egyszerre csak eltűnt mellőlünk. Gyönyörű völgyben kaptattunk tovább, 950 méter magasig. Innen túl kanyargós szerpentin-úton ereszkedtünk lefelé. Mellettünk száz meg száz méter mélységben vadon erdővel borított völgy hallgatott. Óriási egyenes szálfák törtek fel belőle a hegy kalapjáig. Gondolom, ezek a fák az erdővilág legambiciózusabb tehetségei, akik miniszterségre, sőt talán halhatatlanságra is törekeszenek. Ha sok vitorlás hajója volna Magyarországnak, innen derék árbocfák kerülnének ki. De így nem használhatják másnak, legfeljebb — akasztófáknak.
Engemet különös érzés szokott meglepni az erdőkben. Úgy érzem, mintha roppant tenger alján, korállok és rostos növények szövedéke közt mászkáló bogár volna az ember. A madarak ez óriási tenger szárnyas halai. Fent a fellegek a víz fodrozó habjai. A nap mintha a tengeren úszó égő hajó volna. És érzem fölöttem a teméntelen víztömeg nyomását ; majd hogy meg nem fulladok. Elérhetetlen vágy szikrája reszket bennem: felszállani szárnyakon, mint a madár, e szörnyű tenger színére, hogy meglássam: micsoda élet van azon túl? — Talán a kormányozható léghajó feltalálása eszméjének az emberiség közt szétosztott miriádnyi része moccan meg ilyenkor bennem.
Leereszkedtünk az itt gyermekkorát élő Ompoly patak völgyébe. Iskolás fiú módjára hancurozik végig a sziklafalak lábánál. Közben töltözik tudományokkal: új, meg új patakokkal.
Zalatnán már le is teszi az „érettségit". Jobb partján merészkedik egy nagy bivalyfejű kopasz szikla; nem tudom, mi lehet a gyomrában : az emberek már félig elrágták. Mindjárt Zalatnával átellenben domborodik fel a „Zsidóhegy", ez az óriási vakondoktúrás, amelyről azt tartja a népképzelet, hogy az özönvíz után itt feneklett volna meg Noé apánk bárkája. Tehát ez az Ararát hegye! Akkor meg az erdélyiek Noé unokái, azaz vitézlő izraeliták! Ezt alighanem a szombatosok fundálták ki. Mások  azt állítják,  hogy Decebál  római   császár  itt  öletett volna le húszezer zsidót, mert nem bízott bennük. Ez megint antisemita fejben fogamzott.  Az ember nem tud  eligazodni, melyiknek ne higyjen.
Zalatnán megnéztük az aranybeváltót.  Szomorú,  hangfalán emberek ődöngöttek e sokféle szagú műhelyben, mint a jövő kor tudósai Madách falanszterében. Kezünkbe nyomtak egy háromkilós aranypogácsát, azt mondták, hétezerkétszáz s egynéhány koronát fizettek ki érte.   Csodálatos, még csak a szemünk se rebbent meg belé. Míg az ember az aranyifjúsághoz számítódik, mi gondja a holt aranyra ? Könnyebben látunk most a cigányasszonyban is Helénát, mint sápadt aranyban földi boldogságot. Bezzeg hatvan esztendős korunkban vadulnánk érte, mint a spanyol bikák a toreador véres posztójától. Rosszul van az élet berendezve! Örökös macbethi zavarban szenvedünk: előttünk semmi sincs, csak ami nincs!  De  mit tehetünk  mást? Turgenyev  Bazarovjával   suhintunk egyet a levegőbe: basta! — A vegyelemzőben pedig azt mutogatták meg, hogyan olvasztják ki sok mismás anyag közül a pucér aranyat.  Olyan ez  a  sárga  fémnek, mint a  purgatorium a fekete-sárga lelkiismeretnek.
A kőfaragó és kőcsiszolö iskola gyönyörű dolgokat állít ki. Önkénytelenűl az ember élete ötlött eszembe, mikor láttam, hogy finomodik márvány, üveg simaságúvá a darabos, nyers hegyi kristály,   hogy   ölt  szabályos  alakot a dimatlan kőtömb  a  szurtos  kőcsiszoló  legények  kezében. A világ is óriási kőcsiszoló iskola; mi emberek vagyunk a nyers kövek, ahogy a természet  kiszül   magából;   csiszoló  mestereink:  a bánat, fájdalom, küzdelem, csalatkozás, diadal, szerelem és a sokat kárhoztatott  iskolák.  — Nagyon   meglepett az  elemi iskolás fiúk agyag mintázása. Kedves, naiv gyermeki lelkek gondolata gyúródott kezdetleges formákba. De ahogy a gyermekek minden moccanásában van valami báj, mert természetes, úgy  ezekből a miniatűr szobrocskákból is mosolyogtak ránk a kellem makkopáncs tündérei. Madárfészek tele tojással; hászija, hozzátámasztva a lajtorja;  pipázó magyar fej;  házi állatok,   kis  ház,   kis  kerítés — mind, mind apró emberek komoly megfigyelései.  Magad  szemével láss!  ez  a  nevelés első parancsolatja.

A természet csodája: a Detunáta

A kohóban  gyermekkori  ismerősömre  bukkantam,  aki most már bányamérnök. Nagy készséggel vezetett keresztül bennünket a  szénkéneg-gyártó  műhelyek  labirintusán, mint Vergilius Dantét a pokol, purgatorium és paradicsom hármas nagy körén. Tuszkoltunk, hápogtunk az ammóniák és kénszagtól, nagy örömére minden  vallásos léleknek,  mert ezzel bizonyságát adtuk  annak  is,  hogy  a  kénszagba  szerelmes sátánnal  nem  állunk  közeli  rokonságban.   Vezetőnk  olyan szakképzettséggel, annyi technikus terminussal magyarázta ezt a szagos  tudományt,   hogy én nem  értettem  belőle semmit. Aladin rá-rávágott   nagy fejével, mint   áhítatos  hívő aranyszájú papja beszédére.
Jurinics bányatiszt úr nyitotta meg előttünk ajtaját és szívét. Felesége, tiszta feketébe öltözött, fehér márványarcu nő, fogadott és tartott bennünket szóval is, sóval is. Mint a lemondásnak angyala, járt-kelt a csöndes szobákban. Meghalt egyetlenegy leánya s azóta üres neki ez a felséges nagy világ. A virágos udvaron két fiú repkedett; az egyiknek gyönyörű szőke angyalfeje volt, de ördögi hamis szeme. Mind a kettőt úgy tartják itt, a magánosságnak zajjal elverésére, mint néma szobákban a csevegő kanári madarakat. A mi bevetődésünk nagy forradalmat keltett a szomorúság várában. A márványarcú nő felocsúdott álomjárásából s lett nekünk, fáradt vándoroknak, étellel, itallal üdítő jó szellemünk. Férje kint mesterkedett az aranykallójában;  csak azért is felkerestük  naplement táján.   Hat  dobogós zúzó dömöckölte  a terméskőbe rejtett aranyat. Oláh parasztok riszálták a mosót; egy asszony etette a zúzót, porontya a hideg, nedves földön Ádám-nadrágban sivalkodott. Senki se hederített rá, csak egy fekete kutya csókolta koronként nyakon. Jól kell vigyázni a ragadós kezű oláhokra, mert  úgy  lopják az aranyat,   mint az államférfiak az országkasszát. Azt vallja az a gügye nép, hogy az aranyat Domne Zeu adja, azért nem vétek lopni. Jurinics uram, hónaljig gyürkőzve, épúgy végezte a magáét, mint legutolsó munkása. Naponként nyolcvan-kilencven koronányi aranyat mosnak ki. — Két fáradt bányász szállt le a hegyek közül; pár szót váltott velők Jurinics  úr,  gazdag  érre  bukkantak.  Az egyik sápadt volt, a másik egészséges. Jó szál legény mind-akettő. különösek ezek a föld alatt lakó emberek. „Jó szerencsét!" - így köszöntek s mentek tovább a leszálló éjtszakában. A kohó  záptojásszagú környezetében  mutatkoztunk  be egy zalatnai kis lánynak, a feketegyémánt szemű Király Erzsikének. Bemutatkozáskor, szokás szerint, elmormogtam nevemet s Pál Gábornak fogta fel filigrán   fülecskéje. Beszélünk,, beszélünk s hogy Aladin beszédközben többször idézi nevemet, felkiált a kis lány:
—  Ó,   hiszen azt az  Oláh Gábort én ismerem  hírből. Könyvet is adott ki négy társával.
—  Én vagyok én — mutatkoztam be újra.
Erre aztán zavarba jött a kis leány és még szebb lett.
Vacsorára ő is hozzánk jött; hajnalt hozott magával az éjtszakába. A bor megoldotta a nyelvünket; a lámpák ragyogása valami csodálatos fénybe borította a fehér ruhás királyi leányt. Mélységes fekete szemébe már beleveszett volna a lelkem, mint megszédült turista a Vezúv torkába, ha markos társam meg nem ragad. Pirosan kigyózó ajka a legszebb imádságos könyv volt; ha kinyílt is imádság volt, ha bezáródott is, imádkoztam volna belőle. ...


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 5.

VII.


A rózsaujjú Hajnal, ez a piros szép leány, kitárta keletnek minden ablakát s föleresztette azt a sugárzó, izzó léggömböt, amelyet Napnak hívnak a földi emberek. Lassú méltósággal szállt, szállt a zenith felé; úgy omlasztotta ránk teremtő melegét, mint Krisztus szíve hajdan a határtalan emberi szerelmet. Bennünket pedig oláh furmányos kocsi zötyögtetett Topánfalva iránt. Magyarország sorsa jutott az eszembe : mi, magyarok ülünk a kocsiban, de Janku ivadéka fogja kezében a gyeplűt! Az úrhatnámság rabjai vagyunk s ebre bízzuk a hájat. Azért őgyeleg a szekerünk majd tűled, majd hozzád.

Topánfalva

Már Tordától kezdve kísértett bennünket a lupsai szép kocsmárosné híre. A kíváncsiság véresre sarkantyúzta oldalunkat. Szép asszonyért juhászkutya is lesz az ember ! Forrongó vérrel toppantunk be a lupsai aligállóba. Nyílik az ajtó — s majd hanyattesem, de nem a bámulat gyönyörűségétől, hanem a csalatkozás bosszúságától. Begördül Erdély legkövérebb házi állatja, a második Puskás Kalári, aki három gyereket szül egy nekifohászkodásra. Araszos szalonna rengett méteres csípőjén, tokája kettős vagy hármas, alig tudott szuszogni. Ez a lupsai szép kocsmárosné?! A velünk jött sánta oláh legény nagyokat vihhantott a markába. Mi mérgünkben enni kértünk. S mit adott a lupsai tökvirágszál ? Tojást! Talán Erdélyben nemcsak a tyúkok, hanem az asszonyok is ------- óh! óh!
Útközben azonban találkoztunk egy igazán szép asszonnyal. Kocsin ült. Mint a piros pipacs, vagy mint a bazsarózsa, égett már messziről. Az ura, vagy a szeretője, fejét ölébe hajtva aludt a rekkenő melegben. Óh édes boldogság,
lesz-e nekem valaha ilyen királyi párnám? A kocsisunk olyan formát mormogott: rossz személy . . . Bolond beszéd, bolond beszéd! Mintha egyikőnk rosszabb volna a másiknál. Az asszony élete a szerelem. A szerelmet nem lehet sem törvényesíteni, sem törvényteleníteni. Az felettünk áll, mint Isten a világok felett.
Mire a nap olyanná lett, mint a hervadt rózsa, elértük kedvelt Ithakánkat, Aranyosparti Topánfalvát. Véres volt az alkonyat, vérbe hanyatlott le a nap, mint a magyar vértanúk feje. Itt kelt ki hajdanán az a veszett hidra, melynek Hóra és Kloska volt a kettős szája. Ezeken a domboshátú, békés hegyeken gyúlt ki Jankunak, a havasok királyának jeltüze, mint leszállott véres csillag. Innen zörgette a legyilkolt magyarság jajkiáltása a megnyilhatatlan egeket. Itt vágtatott keresztül fekete hadával a romlás angyala, előtte élet volt és virulás. utána halál és szörnyű némaság. Szegény magyar, szegény magyar! be rosszul tudsz élni, be jól tudsz meghalni! Te vagy talán a halál kiválasztott nemzete.
Az Aranyos partján, zöld lombok árnyában áll egy nyaraló; vidoran mosolygott ránk, mint a fürdőző szalmaözvegy régen látott urára. Fél lábát csakugyan az Aranyosban áztatja. Itt lakik a topánfalvai szolgabíró, aki Aladinnak unokatestvére. A szolgabíróné, ez a kedves, filigrán kis asszony, majd hogy a lelkét is elébünk nem öntötte. Fehér szobájában úgy repdesett körültünk, mint egy szép rózsaszínű pillangó. Mikor csepp gyermekét szívére ölelte: Madonna volt bambinójával. Óh, az anyaság szentsége előtt alázattal hajtom meg fejemet mindenkor. Nem csodálom, hogy az isteni Rafael valami földöntúli csodát látott a gyermekét ölében tartó anyában. Kedves, kedves virágos rózsafák! akkor vagytok legszebbek, mikor az első gyümölcs megérik rajtatok. A leány: bezárt bimbó, a fiatal asszony : kinyílt mennyország.
Bealkonyodott már.   Egyszer  csak világosság támadt a félhomályos szobában. Aranyos szőkehajú kis lány jött be, pirosán és üdén, mint a májusi hajnal. A fiatal asszony huga: Tusi. Azt a gyönyörű korszakát éli hajadon életének, mikor a leánygyermek először ébred nőiségének tudatára. A koránérettnek látszó Tusi szégyelli lányvoltát; irigyli a hancuzó fiúkat, fiú szeretne maga is lenni. Van is benne valami hetykeség, de az olyan, mint a galamb fejringatása, több benne a báj, mint az erő. Óh te kis bolond! hiába kiáltasz kézzel-lábbal ellent nemednek, csak az vagy már, akinek édes anyád szült: siheder leány. Azt tartom, az ember tizenhárom-tizennégy éves korában éli át a legkényesebb pillanatokat. Ekkor tudja meg, rendesen frivol színezésben, hogy az embert nem gőzös, nem is gólya hozza a világra, hanem születik kínnal, mint a kutya, a ló, a tehén kis fia. Az édes anya szentséges fogalmát ekkor esi meg először valami rettenetes árnyék, amit a repeső gyermeki lélek szárnya olyan nehezen, olyan ritkán tud elűzni imádása tárgyáról. Ilyenkor vigyázzatok legjobban ezekre a kis szőke virágokra; fehér lelkük gyönge még arra, hogy az életbelépésnek ezt a szomorú misztériumát megrázkódtatás nélkül tudják elviselni. Nagy tragédiák játszódnak le ilyenkor parányi szívekben. Mert semmi sem fáj úgy, mint beletörődni abba, hogy ott, ahol mi az oszlopos, tündéri, biborragyogású, angyalos mennyországot hittük gyermeki szívvel: nincs sem fényes csarnok, sem angyalok, csak sötét határtalanság . . .

Abrudbánya

Aranyoshajú, szőke Tusi! Felföldi múzsámnak fogadott kedves kis leány! Bimbózó virágszál a csevegő Aranyos partján! Csak hidd, csak tartsad te magadat fiúnak! Egy-két esztendő elmúlásával eljön reád a nagyszerű kor, mikor majd szégyelsz a fiúk szemébe nézni; a boldog altatás véget ér, véred minden cseppje azt kiáltja: leány vagyok, a fiút sóvárgom! Ez az élet nagy költeményének örökösen visszatérő refrénje.   Ne is  szégyeld   magad,  hiszen  nincs  semmi szégyelni való ebben az életben, mert nem vagyunk semminek az okai, csak okozatai egy rajtunk kivüleső ős oknak.
Délelőtt bevetődtünk a  konyhába,  az asszonyok életcsináló   műhelyébe.   Hát   ott  sürög-forog  a  csalánba takart pisztrángok közt egy kis őzszemű  leány,   Irénke, a főerdész tartott gyermeke. Maga volt a nevebeli béke, lelki nyugalom. Körülforogtuk,   mint a tűzimádók a  pislogó  tüzet.   Szemem, mint két vadászeb,  futott  nyomába;  vágyam,   mint sólyom űzte szüntelen. Szeméből a leszállt mennyboltozatnak mélységes  kékje tündökölt reám.   Fehér  ruhája   suhogott,  mint a galambok  szárnya.  Olyan volt, mint a csodaszarvas, akinek fényes kereszt  ragyog a homlokán s a vadász nem mer rálőni. Játszottunk véle, mint két pajkos fiú egy bábbal. Falusi kis  leány örül az ilyen  széptevésnek.  A felleges menybolt azonban rosszat láthatott dévajkodásunkban, mert haragosan dörmögött a szohodoli hegyek felett. Talán még zivatar is lesz... Itt tudtam meg az újságokból, hogy Rembrandtnak most van háromszáz éves születési évfordulója. Sajátságos, magábarogyott , befelé való életet élt ez az agyas  fejes  ember, akit olyan   anyagból  kovácsolt  három   Isten, mint a mi szegény Fadruszunkat. Rembrandt művészete egyszerű, mert maga az élet: fény és árnyék az egész.   Ebben  benne van a mi legnagyobb bölcseségünk, amit Thalestől Schopenhauerig százan meg százan próbáltak kihüvelyezni:  sötétben  botorkálunk s egy-egy pillanatra ránk hull az Élet napjának aranyos sugara. Bennünket, kis embereket is valami nagy Rembrandt állított be a földi lét  meglehetősen  szürke  keretjébe,  sötét  gyászfekete háttért festvén alánk. — Érdekes, hogy Rembrandtnak is sok szeretője volt, mint a legtöbb nagy festőnek. A képzelő erő heves szerelmek táplálója.
Egy délután kikocsikáztunk az abrudbányai út mentén dübögő aranyzúzók felé. Aladin, mint óriás inasom, a bakon látránkodott, én a kis szolgabírónéval bent hegyeltem a kocsiban. Repült, repült a két egészséges csikó, mint a szerelmes gondolat. A szép asszony piros napernyője szinte lobot vetett a szélben. Engem pedig elfogott a rohanás láza; részegülve ittam a rám zuhogó levegőtengert. Hajrá! Hajrá! Mint Phaeton az ég boltozatán: robogtunk végig az Aranyos mentén. Átrepültünk a topánfalvai hidon; a lovak is szerelmesek lehettek, mert patkók helyett madárszárnyak lengettek a sarkukon. Alattunk zajlik a sebes folyó — eh! ha most átugratnánk a korláton és szállanánk a vizek kristály fenekére, onnan hullámok karján ringanánk tovább, mint a lelőtt madarak! ... A fiatal asszony féltében mellém szorult és mosolygott, mint a gyermek, ha elvágta az ujját. Én égtem, lobogtam, mint szent Antal a pusztán.

A Lucia-barlang szája

Gyönyörű vasárnap kelt ránk. Ennek örömére borbélynál borotválkoztam, pedig én szeretem magamat kopasztani, nem úgy, mint Byron, aki a férfi borotválkozási kínját egyenlőnek mondja a nő gyermekszülési kínjaival. Lett volna csak asszony, majd másképen beszél!
Valami heten indultunk útnak, hogy felfedezzük a meszes Lucia-barlangot. Jött az aranyos hajú kis Tusi is; szereti a férfias mulatságot. Én nem másztam fel a meredek hegyoldalba, hanem az Aranyos partján levágtam magam a zöld fűbe, egy gyönyörű ligetes völgyszorosban ; lerúgtam a cipőmet is, hogy könnyebben menjen a versírás. Szemközt a szigeten vasárnap reggeli dicséretet zengettek a madarak az Úrnak, akinek oroszlán ordítja rettenetességét erdők ligetes rejtekein. A habok olyan vasárnapi ünnepiességgel fodroztak a szelid part mentén, hogy még a halak is több áhítattal kaptak a horog után. Jött a Hajnal, piros vőlegénye a lányálmot álmodozó Földnek s kék ködökből font fátyolt menyasszonya lombkoszorús homlokára; fátyolán harmatcseppek gyöngyöztek gyémántragyogással. A vőlegény megcsókolta menyasszonyát, a Föld elpirult s édes kéjtől reszkettek a völgyek. Víg madarak, erdei cigányok, rázendítették a nászhimnuszt. Ez andalító zenére a sziklák elámultak s örömüknek könnye patakká nőve csurgott le redves, ráncos arcukon. E könnypatakokból tündértavak támadtak, hattyúk úsztak át dalolva rajtok. S e tündértavak mély szívéből, nyári éjek álmaképen, virágok feseltek. Az én lelkemre is rászállott valami rózsaszínű felleg, s lassankint elkezdett esni belőle a csendes elandalodás hajnali permetege, amelynek ritmusából verssorok születtek. Szeretem a magánosságot, mint a madár a száraz ágat; szeretem, mert a nyugalomnak teremtő nagy órái vannak. Csak akkor unom magamat, ha mással vagyok. Mire visszakerült a meszes társaság, már a cipőm lábamon, két új vers a zsebemben volt.
Vasárnap délután nagy társaság gyűlt össze a tiszteletünkre. Ürültek a poharak s teltek a fejek, mint ahogy Heine mondaná. Egy úr nagyszerű előadást tartott a méhek csodálatos társadalmáról; ezek a kis szuronyos, sárga frakkos bogarak, hamarabb megoldották a szociális kérdést, mint mi, a föld büszke urai.
Méhekhez illő szorgalommal szórtuk az udvariasság csinált rózsáit a kis őzszemű Irénke lábai elé, ő kecsesen mosolygott, mint a lámpák elé hívott színésznő. A jó erdélyi bor szivárványosította elmésségünk fel-fellobogó lángját s megkezdődött az az amabilis confusio, mikor húsz ember egyszerre beszél, senki sem hallgat a másik szavára, de mindenki nagyszerűen mulat. A szerelemnek bor ad szárnyat, a bor a bátorság kapunyitója. Szép Ilonka is akkor vész bele egészen Mátyás királyba, mikor felhajnallik arcán a nemes bor tüze. Előttünk is rózsaszínben fátyollott a főerdészék agancsokkal díszített nagy ebédlője. Ostromoltuk Aladinnal Irénkét, mint a görögök Trója várát. Én egy arcképét el is csentem az asztaláról. Aladin ezen való fájdalmát a kezeügyébe került kétméteres havasi kürtbe dudálta.
Este az asszonyok közrefogták határtalan társamat, hogy mulattassa őket is. Aladin aztán oda vágta a gyeplőt képzelete és dévajsága paripájának nyakába, megnyitotta groteszk bolondozásainak kimeríthetetlen tárházát és dalolt, szinészkedett, bohóckodott, pikánskodott, adomázott, hogy az   asszonyokról majd   lehullt   az   ing,   a   szoknya.   Sokat megenged a nő a férfinak, ha formásán tudja előadni. A franciák ebben az utolérhetetlen mesterek. — Én, haj! mint egy fatuskó ültem egész este Irénke mellett, annyit se bökkentettem neki: hálpaklacs. Éreztem, hogy Aladinnak áll a világ, bevontam vitorlámat. Fájt az is, hogy múzsámat, a kis szőke  Tusit, elültették mellőlem rossz szemű   asszonyok. Messziről nyújtogattam rá a nyakamat, mint Tantalus az elérhetetlen víz után. Aladin még elszavalta Antonius beszédét a holt Caesar felett, azután  nyugovóra szálltunk, mert  tizenkettőt vert a vasnyelvű éjfél. Aludni hívek, szellemóra ez! ... Mi ketten a negyedik emeleten, a toronyban háltunk. Ha tűz üt ki azon az éjszakán, Aladin nem szavalja többet Antonius beszédét holt Caesar fölött, hanem felette mond búcsúztatót a topánfalvai prédikátor.
Másnap elbúcsúztunk a kedves családtól. Én csak most kezdem szeretni az életet; gyermekkorom, fiatalságom gyötrelmek és küzdelmek láncolata volt. A szeretetnek, bizony, ritkán melegedtem tüzénél. Most, hogy idegen emberek nyitják ki előttem szívöket, lehull rólam a vaskos ridegség páncélruhája, szívem kopársága virágzásba bomlik s örömömben néha, mint Horatius dalolja: eget verek fejemmel! Óh szép vagy élet, csak meg kell érteni! Virágos kert ez a nagy világ, eleven virágai a ránkmosolygó nők, édes odaadással kínálják magokat: szakassz le és tűzz a szívedre! Milyen bolond voltam én eddig! Bekötött szemekkel ődöngtem a paradicsomban és egyebet sem tettem, csak virágokon tapostam, gázoltam. Most? Lehajlok értők és feltűzöm őket szívemre.
Aranyoshajú kis Tusi! Bimbózó virágszál az Aranyos partján! A te gyermeki naiv lelked megújított engemet. Mikor majd barna hajam kihull, vagy őszre válik, lobogó kandalló mellett sokszor gondolok reád. Akkor majd valami csodálatos melegség rohanja át didergő testemet, azt gondolom, a ropogó kandalló tüze melegit, pedig a rád emlékezés lobogtatja meg akkor is véremet. Szép voltál, mint a nyáréji álom! Én álmodtalak és nem felejthetem álmomat. Még most csak báb vagy, de jön a nagy Tavasz és pillangóvá bomladozol. Ezt a kibomlást, lelkednek lángbaborulását szentebb örömmel bámulom, mint északfény fellángolását ötven tudós a póluson.


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 4.

VI.

Az ember szépérzése fordított arányban áll teste fáradtságával. Nem új törvény, de magamtól jöttem rá, mert tapasztaltam. Meglehetős meleg délelőtt vágtuk meg azt az utat, amelyen két nappal előbb a Berkes patakhoz rándultunk ki. Felettünk a légi szellemek hamuszínű felhőkből vontak sátort, amelyen át a Nap, mint óriás félszemű ciklopsz, hunyorgott le ránk. De hamarosan kitámadt a világűr ravasz Odysseusa, egy haragos komor felleg képében, villámragyogású vasával kiszúrta az óriás szemét és a Nap, mint a germán hitrege égő Baldur-hajója merült el a levegő sűrű párázatának már cseppekké olvadó tengerébe. Kékes színű ködök lebegtek a távoli Székelykő oromzatán. Az Aranyos, mint ezüst zsinórzata a völgység zöld palástjának, élénk csillogással kanyargózott Torda irányában. Aladin, a Cyrano gaszkonyi vitézeihez hasonló gémlábú sas, csodalény, hangtalanul vágta rettentő patáival az országút fehér porát. Vitt magával, mint Jupiter egyik holdját. Hasztalan nyekeregtem neki, hogy kíméljük a cipőnk talpát meg a szívünket, mert ez a kettő okvetlen szükséges a hosszas gyalogoláshoz.
Mentünk, mendegéltünk. mint a civilizáció számkivetettjei, mint Plautus önkinzói. Az aranyosvölgyi emberek megbámultak bennünket. Aladin volt a barna ember, én a kék ember. Sínfalván átsínlottunk, Várfalván vártát ütöttünk. Itt egy fontos történeti mozzanatot kell följegyeznem. Itt ettem meg annak a tizennyolc tojásnak első hármát, amely tizennyolc tojást két napi utam egyetlen eledelének mondhatok minden költői távlatítás nélkül. Úgy látszik, erre csak a tyúkok tojnak lelkiismeretesen.
Borrévhez közel, fent a sziklaháton áll egy magános kőszál, mint az Aranyos völgyét vigyázó őrkatona. Mindenre szertársam el is nevezte Székelyőrszemnek; azért, mert innen-fogvást már úgy mászunk befelé az oláhlakta vidékbe, mint a csík a káposztába. A ripacsos Pokolkő fenyegetve nézett le ránk; bosszantotta, hogy mi már nem szédületes szakadékjain kisértjük az istent, hanem alatta suhanunk el, az oldalába vágott nagyszerű szekérúton. Hajdanában odafent jártak a szegény vásáros emberek, sokan beleszédültek a Pokölkő fekete torkába. Azóta még mindig emberhúsra éhes.

Torockószentgyörgy

Letértünk az Aranyos mentéről a kedves Torockó kedvéért. A magyarságnak egy tiszta kis szigetje ez az oláhság ... tengerében. Úgy húzódik meg a Székelykő oltalmában, mint pajkos gyerek az édes anyja szoknyája megett. Torockón még az Isten is egy; tiszta unitáriusok a lakosai. Ők nagyon okosan úgy gondolkoznak, hogy a legfőbb csakis egy lehet, egy és megoszthatatlan. Uralkodót sem tűrünk kettőt magunk felett, hát a mindenható személyét minek daraboljuk háromfelé? Egy az Isten, akár a Tűzben lássuk, akár a Természetben, akár megszemélyesített atyában. A szentháromság egyvolta nagyon bajos dolog, mert vagy a három nem egy, vagy az egy nem három. Van az unitárius hitben valami erős mathematikus józanság. Ezért is a torockóiak kereskedő, vállalkozó szellemű népek;  köztük nem él meg a zsidó, mert olyan élelmesek, mint a zsidó. Szász vér is csörög egy kicsiny az erőkben. Mindegy! Magyarok talpig. A ruházatuk meg gyönyörű, talán legszebb egész Magyarországon. A torockói leány, mikor felöltözik százötven pengős ruhájába, olyan, mint egy virágos rózsafa.
Meglátogattuk özvegy Borbély Mártonné asszonyomat, mert neki van a legtorockóibb háztartása. Nem is lakóhely már ez, hanem néprajzi múzeum. Remekbe csinált, kifestett ágyak magasra vetve; szabad tűzhely, a padlás alja tele felaggatott rúdravalókkal, kalotaszegi varrottas-féle szövetekkel; ódon székek, régi ízű képek. Az egyiken német ifjú búcsúzik szerelmétől. Borbélyné asszonyom úgy magyarázta, hogy Petőfi Sándor az, mikor a csatába indul. Legyen neki az ő hite szerint. Én a Petőfi nevére megint lángba borultam. Borbélyné asszonyom nagyon büszke a házára; szeretné, ha holta után is így maradhatna fenn, hadd őrzené az ő emlékét arra járó emberek előtt. Íme: a halhatatlanság vágya ott pislákol a torockói öreg asszony lelkében is! Hát én ne ragadjam meg a mindenható palástja szegélyét két kézzel, kiáltván: Uram! nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz!  Bizony, az ember gyermekeiben vagy munkáiban próbáljon élni tovább holta után is. Mert ez a halhatatlanság, nem a gyermekmesék mennyországa.
Borbély Mártonné asszonyom átélte a „szomorú időket" is.
— Jaj, rossz napok voltának azok. Kimenekültünk ide a szemtől-szemben levő erdőkbe. Felettünk a hegyeken tanyáztanak az oláhok. Azután elmúlt minden: az urak kibékültenek; hazajöttünk. Ne adjon az Isten többé olyan napokat.
Azt mondom rá: Ámen.

Torockói vasmű

Másnap reggelre kelvén, hatalmas szépségben bontakozott ki a hajnali ködből a szemközt magasló Székelykő. Mint Erdély fejedelme, levetette szürke palástját, napot tett koronának fejébe, göndör fehér fellegeket övezett fel hermelin-palástul; hajnali pirulát mosolygott szigorú arcán s megrengette kezében óriás fenyő kormánypálcáját. Leült trónjára és nyugalommal nézte, hogy indul meg lábánál az élet. Zsámolyául zöld szőnyeges dombok szolgáltak, amelyeken kecskenyájak legelésztek homéroszi kedvességgel. Lent a pásztor furulyálgatott felséges árnyékában. Az én lelkemet is szokatlan boldogság ölelte körűl; elgondoltam, ki él hát igazabb életet: a torockói kecskepásztor, vagy Flammarion, ki az egek egeit vizsgálja? S azt találtam: hogy egyik nem különb  a másiknál, mert a föld mindkettővel forog.
Hogy az Aranyos völgyébe visszajussunk, egy ezer méteres hegy nyakán kezdettünk Vidaly felé mászni, minden iránytű nélkül. Engem a toroczkói pásztor heverő nyugalma annyira rabul ejtett, hogy nem akartam kötélnek állani. Köncölősködtem, mint a debreceni gyerek, ha nincs ínyére valami. Vízszintesen megyek, de függőlegesen nem. A fáradtság ijastól-.fiastól ott ült a nyakamban. Végre is megindultam Golgotámra. Lassan másztunk, mint a házát hátán vivő csigabiga. Ibsen fanatikus Brandja bezzeg nem így vág neki a dörgő havasoknak, mikor a láthatatlan Isten hallhatóan hívja. Neki volt hite, nekem nem. Hiszen csak egy fehér ruhás leány állt volna a hegy tetején! Mindjárt vidorabban követtem volna határtalan társamat, aki úgy neki nyúlva sodorintott felfelé a lelketrázó úton, mint az ezermérföldes testű Leviathan.
Két órai keserves kapaszkodás után elértük a hegy meredeken leeső másik oldalát. Lent, mint egy leszakadt panoráma, szédítően csalogatott a völgység ködön áttetsző képe. Láthatatlan patak mormolta hozzá az andalító zenét. Hej, nagy komédiás a természet ! Megindultunk aztán lefelé, mint Szentbernát-hegyéről az iker-lavina. A felfelé kétórai utat lefelé félóra alatt tettük meg. Isteni szerencse, hogy le nem hullócsillagoztunk valami szakadékba. Bakkancsunk keservesen sírt a gyalázatos úton. A hegyi fák pedig gúnyosan bólingattak, amint elloholtunk mellettök. Gondolták: milyen bolond az ember ! Ahelyett, hogy gyökeret verne valahol, fur, szalad untalan, mint a csavargó katáng, se országa, se hazája. Óh kedves fák! Érzem és értem beszédetek óriási igazságát; mert ezt az igazságot úgy hívják: hazaszeretet. De mi lenne belőlünk, ha szülőhazánk tornyán túl sohasem látnánk? Fák lennénk, virulnánk talán boldogan, de öntudatlanul, mert a tudás patakját nem innánk soha, sohasem! S aztán, a mi lábunk is csak gyökeret ver e földön, mert más csillagba vivő szárnyat nem adott nagyon is szerető istenünk... Azért, ti fák, ne gúnyolódjatok. Sorsunk egy a tietekkel.
Az Aranyosba futó patakok mutatták az utat Vidaly felé. Vidaly nyomorúságos oláh falu; húsz-harminc szétzavart kunyhóból áll. A kultúra messzebb van innen, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A pópa épen keservesen óbégatva temetett valami jobblétre szenderültet. Már az nem fizet több stólát! Talán ezt siratta a jámbor istenembere. Sivár itt a vidék, mint az ifjúságát kéjekre váltott fővárosi gavallér. Madárfütty nincs az erdőn, legfölebb vízomlás a sziklán. Kedvesek ezek a meredeken levágtató patakok. Mint a szánkázó gyermekek télen a magaslatról, úgy rohannak ezek is a mélységbe. Csakhogy tömérdek követ legörgetnek, ha megharagusznak; mintha a völgységet akarnák megostromolni.
Topánfalva lebegett előttünk cél gyanánt a reménység fényes ködében, mint a bolygó zsidók előtt a ködoszlopban rejtőző vezérlő Jehova. Az Aranyos mentén kutyagoltunk, meglehetős törötten, szótlanul. A folyónak pedig be nem állt a szája, egyre fecsegett-csacsogott, mint a messze földet látott gyermek. Haj bizony: honán kívül a fiú, honában a patak ! Aladinból is kifogyott a humor, mint a felfordult bütykösből a spiritusz. Ekkor éreztem először, hogy a két oldalt mogorváskodó hegyek rámnehezednek. Gondolatban az alföldi rónaságot kiáltottam vissza, hol homokvárakat épít s ront a szélvész. Sem vízesés, sem nyírerdők, sem az újat mondó kanyarulatok nem birtak felüdíteni. Mentem, mint a fölhúzott gép, ütemesen.
Este hat órakor értünk be Szolcsvára. Két kocsmája van Szolcsvának, egyik oláh, másik zsidó. Az oláhba zsidók járnak, a zsidóba oláhok; tehát én is az utóbbiba mentem. Egy unitárius cigánylegény ácsorgott a tornácon ; addig kerülgetett bennünket, míg kiböffentette, hogy látásból ismeri a hosszabbik tekintetes urat, 1901-ben találkozott vele Szászvároson. Határtalan irigység fogott el. Íme, milyen szerencsés fia az apjának ez az Aladin ! Két méteres voltáról megismeri még a csecsemő is. Alakja a legegyenesebb lépcső a népszerűség hegyormára. És az ember olyan, hogy rendkívüli testben rendkívüli szellemet is lát. Elborulva húzódtam meg árnyékában ; lelkem előtt vérpanoráma lengett, a jövők jelenései.
A fogadó udvarán szerelmes libák kiabáltak: kádárt, kádárt ! Aladinnak ez a hang roppant szúrta a keblét: szítta a fogát és hömmögött. Nekem pedig jól esett, karutcai házunkra emlékeztetett; hajdanában édes anyámnak is így gágogott ott ötven libája. De jaj, elmúlt a szép idő, mint Bánk bán mondja Melinda koporsójánál. S nekem a szolcsvai zsidó kocsmáros udvarán kell ezekre gondolnom ! Óh Sors ! be kaján vagy ! Kajánabb, mint Ábelt ölő Kain !
Részeg oláhok gajdolása mellett hajtottuk fejünket héber párnákra. A tyúkokkal szálltunk nyugvóra, mert előttünk lebegett lord Byron tanácsa: koránfekvés a legjobb arcpirosító ! Nekünk pedig pirosaknak kell lennünk holnapra, mert szép hölgyekkel lesz találkozásunk.

Folytatjuk

(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 3.

V.


Ismeritek a magyar Abderát, a minden furcsaságok városát ? Nem Rátót az, hanem Torda! Csak Torda mellett támadhatott hasadék földi ember szavára, csak a tordai hidat bámulja mormolva még a folyam is, csak a tordai malac megy farral a vályúnak s esik mégis fővel bele, csak a tordai kéményseprőnek támadhatott az a bolond gondolata, hogy leereszkedjék kötélen Balika-barlangjának kürtőjébe s benne szoruljon örökre, mint a jóllakott róka a keskeny lyukban ; csak a tordai polgármester mondhatta nagy önérzetében, mikor a mennykő távollétében beleütött Tordába: „Egyszer teszem ki a lábom, már is baj történik".

A fedeles híd

Csepergett az eső, mikor átdobogtunk az Aranyos hidján, Erdélynek eme remek alkotmányán, melyet 1804-től 1815-ig készítettek a derék tordaiak „nagy költséggel, de nagyobb gonddal s legnagyobb közhaszonra". Fedelet is húztak rá, hogy meg ne ázzék a rajta átmenő. Temérdek gerendázat cikkcakkozza be az egészet és át van itatva valami jóféle tehénszaggal. Az emléktáblája így kiált a jámbor utazóra: „Csudáld itt utazó a természet bajnokját, a mesterséget, ezt a víz győző remek alkotmányt, melyen maga a folyó is herculesi erő alatt mormolva bámul". Megvallom, magam is mormolva bámultam ezt a furcsaságot.
Dániel Károly uramék ősi kúriájába hajtott bennünket a kesernyés júliusi éjtszaka. Ismeretlen létemre sallangtalan barátsággal fogadtak, vendégeltek. Vacsoránál valahogy szóba került a szellemidézés, asztaltáncoltatás is. Meglepett, hogy rajtam kívül majd mindenki foglalkozott már ezzel a falusi mesterséggel. Még Oszkár barátom is, akit pedig Kolozsvárott erős logikájú embernek ismertem meg. Azt állította, hogy szemeláttára arasznyira emelkedett föl egy asztal a szellemidézés órájában. Aladin bevallotta, hogy az édes anyja is a spiritizmusba kábult bele annyira, hogy szívbajt kapott. Általában ideges, beteges asszonyi lelkek játéka ez az önáltató és önkínzó játék. Endori boszorkányok és szalacsi asszonyok mindig teremnek. Én csak hallgattam, mint ahogy az édes anyámék babonás visszaemlékezéseit szoktam hallgatni a boszorkányos fazék kettéhasadásról, a pénzes kondér vándorlásáról, felvillanó lidérctüzekről, fekete kandúrrá változott s álmunkban megnyomó vén bábáról. Babona, babona! A költészet fattyúhajtása, a túlhajtott képzelet izgalomálma. Poe Edgar tudta ilyenekkel borzongatni a maga és jámbor olvasói hátát.

Tordai sóbánya-fürdő

Hogy a kísértetek nyomását lerázzuk, kirándultunk öten a Berkes patak völgyébe. Amint Várfalvánál az Aranyos völgye összeszűkül, gyönyörű zöld göndörfürtű dombok, hegyek gömbölyödnek az ember elé. Egyik-másik aluvó nagy állatnak tetszik, aki magába rogyva alussza a haláltalanok álmát. Egész kopaszon feketélik a nagyfejű Barát-szikla, mellette egy testesebb fekete személy, akit a barát szakácsnéjának titulál az örökifjú népi képzelet. A szeszélyesen ficánkoló Aranyos úgy ürög-forog ezek közt a vén sziklák közt, mint a virgonc unoka kopasz nagyapái ölében. Fent egy tető régi római castellum helyét hirdeti, onnan védelmezték volna Aeneas derék utódai az Aranyos aranyvölgyét.
Régen ismerem a „vadregényes" jelzőt, de csak a Berkes patak völgyében láttam hozzá először a valóságot. Mint a hegyek tréfás  tündére,  ugrál  kaptatóról-kaptatóra,  vagyis inkább buktatóról buktatóra ez a makrancos kis patak. Mi a vizében, kövekről-kövekre ugrálva, kaptattunk felfelé, tíz vízesés magasságig a hegyhasadékban. Levetkeztünk minden kultúrát és minden ruhát, isteni meztelenül lubickoltunk a második vízesés gyűjtötte kis tóban. Örökös morajlás, fecsegés, mély erdők zúgása adja a zenét a természetnek ebben a csodálatos templomában.   Itt  elfelejti az ember még adósságait is. Ősemberi voltának egész  nagyságában ragyogott Aladin, fent egy  sziklaormon,  mint  a  hegyi vizek   óriás Tritonja; mellette a feketebőrű Jancsika, mint egy modern gnóm. Fürdöttek a libabőrbe  borító vizben.   Én  jajgattam, hogy meghűlnek és kihűlnek örökre ! Hiszen úgy ólálkodnak bennünket körül a nyavalyák, mint juhok aklát a szikrázó szemű farkasok. Egy kis nátha kezdi s nagy tüdővész végzi. Oh Rousseau! miért is nem tanítottad meg Pestalozzival karöltve a világot arra a nagy tudományra, hogy aljas lábunk kényesebb, mint felséges fejünk, és ha Láb  őtekintetessége reumát kap vagy náthát szerez:   a  Fej őmagassága   sinyli a legjobban. Régi, régi faj volt az, mely  egyszer  hűlt meg csupán s nem volt melege  többé  azután.   Horatius  a  nátháskodók századának nevezné dicsőséges huszadik századunkat.
Másnap reggel a híres sóbányát látogattuk meg. A tárnába lemenetel előtt fejünkbe nyomtak egy-egy kiérdemült szalmakalapot, ránk adtak egy-egy piszkos fehér vitorlavászon köpenyeget, markunkba nyomtak egy-egy szál gyertyát s megindultunk az alvilágba. Először száznyolcvan ölet mentünk a hegyoldalba vízszintesen befelé, azután kezdtünk szállani lefelé. Siket csend ásított mindenütt, mert nyáron nem dolgoznak itt a bányászok. Mint egy óriási koporsó, boltosult felettünk a hegy kivájt méhe; az árva fény úgy pislogott örök  sötétjében,   mint a csillag az ür határtalansá-
gában. Só és só mindenütt. Rettentő lehet az az éhség, mely idekergeti a nyughatatlan embert. A bányarém 1860 óta nem háborgatja a bányászokat; pedig bizonyosan ott leskelődik a néma ködben s valamikor még megrázza ezt az óriási falansztert, vagy vízbe sülyeszti hegyestűl az egész alkotmányt, mint tette már köröskörűi vagy négy helyt. Az átláthatatlan óriás terem közepén felfüggesztett deszka a bányászok harangja; ezt szokták verni megszabott időközökben, amikor imádkozásra gyűlnek valamennyien.
Felmentünk a Mária Terézia idejében ásott, lefelé szélesedő, tölcséralakú tárna karzatára; a vezető megmutatta azt a helyet, ahonnan egy gyermek apja, anyja szemeláttára lezuhant a feneketlen mélységbe. Azután ligroin nevű folyadékot töltött lámpásába, meggyújtotta s úgy locsolta bele a Dante poklába; a tűzsugár kékes lobogással, kígyótekervény-ben zuhogott le, mint elolvadt csillag a menny boltozatáról, sejtetve az iszonyatos falak alatt tátongó örök tömlöcöt. Gyönyörű látvány volt! A tüzet különben is imádom. Ha lány szemébe nézek, rendesen csillagokat látok, amelyek nemcsak ragyognak, hanem sütnek is.
Még érdekesebb a visszhangos tárna. Két szótagot ver csak tisztán vissza, azután ismétli ötször, tízszer, tizenötször, végeszakadatlanul. Mintha valami incselgő szellem bujt volna meg a sókövek közt s űzne játékot a mindenre képes emberrel. Aladinnal aztán halálra is ingereltük a visszhang feleselő szellemét. Orgonáltunk, jajgattunk, sóhajtoztunk, kacagtunk, hahotáztunk, fütyöltünk, daloltunk, szavaltunk, kongódeszkát rugdostunk — és a visszhang feleselte vissza mind, megtizennégyszerezve. Mikor egy nagyot sóhajtottunk vagy nagyot jajdultunk, a rettenetes mélység úgy sóhajtott) úgy jajgatott ezer torokkal vissza rá, hogy az emberben megfagyott a vér. Igazán, csak Dante Pokla juthat eszünkbe, mikor ezt a túlvilági hangzavart józan füllel halljuk.   Dobogásunk szaggatott mennydörgésként morgott, dübörgött vissza ránk. Az egész óriási tárna kiszélesedő tölcsér alakú, a belevágódott hangnak keringelve lehet lejutnia, ezért ismétlődik meg annyiszor.
A sóbányából a sósfürdőbe kutyagoltunk. Torda körül van vagy három-négy ilyen leszakadt bányából támadt fürdő; az egyiket Dörgőnék hívja a tordai nép. Isten szabad ege a boltozata ezeknek a feneketlen fürdőknek. Megfürödtünk. Aladin úszott, mint egy óriás angolna. Én a tutajon nyavalyogtam, mint egy pápaszemes tavi pók. Aladin huzgált ide-oda könyörületből. A halhatatlan istenekre - mondom : nem tudok úszni sem a vízben, sem az életben. Egyszer el kell merülnöm valahol, az holt bizonyos.

Délután két órai erős gyalogolással befúrtuk magunkat a nagyszerű tordai hasadékba. Szinte összenyomja az embert ez a roppant kitátott földszáj, mely hangtalanul ordít a ma-gasságos égre. Micsoda erők tülekedtek itt, hogy ilyen nyomokat hagytak maguk után! Hasadás az egész, mert az egyik oldalon levő domborulatnak a másik oldalon homorulat felel meg. Ha egy új földforradalom összecsapná a két oldalt, csompó vápába találna s összezáródnék az egész, mint egy óriás befogott szája. És mi, torkában bolygó hangyanépek, oly nagyszerű koporsóba lennénk temetve, melyet irigyelhetne a Tisza ágyában aluvó Atilla, vagy ég-föld közt lebegő Mohamed próféta is.
Baloldalt sziklába vágott úton törtetünk előre. A hasadék alját a Hesdát patak csörteti át. Három hidat vertek rá; az utolsónak már ellopta a karfáját valami éhes oláh. Felettünk csaknem egetzáró, merészen ívlő sziklaszálak állanak őrt. Legszebb és legfenyegetőbb köztük az Angyalszárny nevű; mintha Beliálnak félszárnya csattogna odafent a zergék világában, vergődve, földhöz láncolva, örök Prometheusként. Mellette a Patkóskő, melynek tetején látszanak Szent László urunk nem kis lovának patkónyomai. Ennek a tetejéről zuhant le egy vakmerő zergevadász. Felséges utat tehetett meg  lelketlen teste, míg lehullócsillagozott a mélységbe. Haj, magasból még esni is dicsőség! Ez a zergevadász is szerencsétlenségének köszönheti, hogy halhatatlanná vált. A Patkóskő oldala óriási síklap, Gigász gyermekeknek való iskolai palatábla. Aladin társamnak szertelen gondolata támadt: oda kellene bevésni méteres betűkkel ezer szóban a magyar nemzet történetét. Szerintem helyesebb volna ide a Szent László legendáját; a magyar nemzet történetét pedig a Vaskapu falára. — Talán a Gigászok, a Titánok innen ostromolták meg valahajdanta az eget, azért hányták úgy össze-vissza ezeket a rettenetes parittyaköveket. Az Angyalszárny alatt kürtőlyuk fúrja át tündérkapu gyanánt a sziklaszálat; mintha valami óriás érckígyó bujt volna ott át, mikor a Jupiterdöntők farkára hágtak.

Nagy Balika

A harmadik hídnál, egymással szemközt, két barlang  sötétlik fent, harminc méter magasan. Egyik a Balika vára, másik a Leánykő. A Balika várát bejártuk gyertyavilág mellett. Az eleje valóságos kővár volt valaha; a sziklafalba ragasztott kőfal nyomát, egy fülke romját még most is láthatni. Bent  két ágra szakadt az elővár; jobbra és balra, felfelé menedékesen furódik be a hegy hasába, Isten tudja, hova viszen. Nem mentünk be messzire, mert sáros, lucskos a talaj. Azt tartják, itt tanyáztak a Rákóczi korabeli Balika világból számkivetett rablólovagjai, fittyet hányva e még akkor megközelíthetetlen tündérvárból istennek, embernek. Adorján Manassét is itt hálatja meg Jókai a szép Blanka hercegnővel, mikor Toroczkó felé törekesznek, a fellázadt oláhság testén át. Balika várában van az a kürtőforma lyuk, melybe az egyszeri tordai kéményseprő beleszorult s ott is veszett. Gyászsorsa megütötte szívét a tordai unitárius papnak, pennaforgató Gyöngyösi Jánosnak, elannyira, hogy leoninust kanyarított rá, mondván: „Jobbra de balra forog, sír szeme, könnye csorog".
Öreg este lett, mire visszavergődtünk Tordára, mert határtalan barátomnak lépjébe állott az „ördöglövés" vagy micsoda.
Nyavalygósan vánszorgott a rettenetes kavicsos úton vékonytalpú szandáljában. Nyögött olyanokat, mint a lyukba szorult tordai kéményseprő. Másnap reggelre azonban ember lett. Megköszöntük kevéshangú Dániel bátyánknak a szíves látást s megeresztett inakkal indultunk Várfalva felé, át a világhírű tordai hídon, Erdély remek alkotmányán.

Folytatjuk

(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)