Oldalak

2012. július 10., kedd

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 4.


VI.


Az ember szépérzése fordított arányban áll teste fáradtságával. Nem új törvény, de magamtól jöttem rá, mert tapasztaltam. Meglehetős meleg délelőtt vágtuk meg azt az utat, amelyen két nappal előbb a Berkes patakhoz rándultunk ki. Felettünk a légi szellemek hamuszínű felhőkből vontak sátort, amelyen át a Nap, mint óriás félszemű ciklopsz, hunyorgott le ránk. De hamarosan kitámadt a világűr ravasz Odysseusa, egy haragos komor felleg képében, villámragyogású vasával kiszúrta az óriás szemét és a Nap, mint a germán hitrege égő Baldur-hajója merült el a levegő sűrű párázatának már cseppekké olvadó tengerébe. Kékes színű ködök lebegtek a távoli Székelykő oromzatán. Az Aranyos, mint ezüst zsinórzata a völgység zöld palástjának, élénk csillogással kanyargózott Torda irányában. Aladin, a Cyrano gaszkonyi vitézeihez hasonló gémlábú sas, csodalény, hangtalanul vágta rettentő patáival az országút fehér porát. Vitt magával, mint Jupiter egyik holdját. Hasztalan nyekeregtem neki, hogy kíméljük a cipőnk talpát meg a szívünket, mert ez a kettő okvetlen szükséges a hosszas gyalogoláshoz.
Mentünk, mendegéltünk. mint a civilizáció számkivetettjei, mint Plautus önkinzói. Az aranyosvölgyi emberek megbámultak bennünket. Aladin volt a barna ember, én a kék ember. Sínfalván átsínlottunk, Várfalván vártát ütöttünk. Itt egy fontos történeti mozzanatot kell följegyeznem. Itt ettem meg annak a tizennyolc tojásnak első hármát, amely tizennyolc tojást két napi utam egyetlen eledelének mondhatok minden költői távlatítás nélkül. Úgy látszik, erre csak a tyúkok tojnak lelkiismeretesen.
Borrévhez közel, fent a sziklaháton áll egy magános kőszál, mint az Aranyos völgyét vigyázó őrkatona. Mindenre szertársam el is nevezte Székelyőrszemnek; azért, mert innen-fogvást már úgy mászunk befelé az oláhlakta vidékbe, mint a csík a káposztába. A ripacsos Pokolkő fenyegetve nézett le ránk; bosszantotta, hogy mi már nem szédületes szakadékjain kisértjük az istent, hanem alatta suhanunk el, az oldalába vágott nagyszerű szekérúton. Hajdanában odafent jártak a szegény vásáros emberek, sokan beleszédültek a Pokölkő fekete torkába. Azóta még mindig emberhúsra éhes.
Torockószentgyörgy
Letértünk az Aranyos mentéről a kedves Torockó kedvéért. A magyarságnak egy tiszta kis szigetje ez az oláhság ... tengerében. Úgy húzódik meg a Székelykő oltalmában, mint pajkos gyerek az édes anyja szoknyája megett. Torockón még az Isten is egy; tiszta unitáriusok a lakosai. Ők nagyon okosan úgy gondolkoznak, hogy a legfőbb csakis egy lehet, egy és megoszthatatlan. Uralkodót sem tűrünk kettőt magunk felett, hát a mindenható személyét minek daraboljuk háromfelé? Egy az Isten, akár a Tűzben lássuk, akár a Természetben, akár megszemélyesített atyában. A szentháromság egyvolta nagyon bajos dolog, mert vagy a három nem egy, vagy az egy nem három. Van az unitárius hitben valami erős mathematikus józanság. Ezért is a torockóiak kereskedő, vállalkozó szellemű népek;  köztük nem él meg a zsidó, mert olyan élelmesek, mint a zsidó. Szász vér is csörög egy kicsiny az erőkben. Mindegy! Magyarok talpig. A ruházatuk meg gyönyörű, talán legszebb egész Magyarországon. A torockói leány, mikor felöltözik százötven pengős ruhájába, olyan, mint egy virágos rózsafa.
Meglátogattuk özvegy Borbély Mártonné asszonyomat, mert neki van a legtorockóibb háztartása. Nem is lakóhely már ez, hanem néprajzi múzeum. Remekbe csinált, kifestett ágyak magasra vetve; szabad tűzhely, a padlás alja tele felaggatott rúdravalókkal, kalotaszegi varrottas-féle szövetekkel; ódon székek, régi ízű képek. Az egyiken német ifjú búcsúzik szerelmétől. Borbélyné asszonyom úgy magyarázta, hogy Petőfi Sándor az, mikor a csatába indul. Legyen neki az ő hite szerint. Én a Petőfi nevére megint lángba borultam. Borbélyné asszonyom nagyon büszke a házára; szeretné, ha holta után is így maradhatna fenn, hadd őrzené az ő emlékét arra járó emberek előtt. Íme: a halhatatlanság vágya ott pislákol a torockói öreg asszony lelkében is! Hát én ne ragadjam meg a mindenható palástja szegélyét két kézzel, kiáltván: Uram! nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz!  Bizony, az ember gyermekeiben vagy munkáiban próbáljon élni tovább holta után is. Mert ez a halhatatlanság, nem a gyermekmesék mennyországa.
Borbély Mártonné asszonyom átélte a „szomorú időket" is.
— Jaj, rossz napok voltának azok. Kimenekültünk ide a szemtől-szemben levő erdőkbe. Felettünk a hegyeken tanyáztanak az oláhok. Azután elmúlt minden: az urak kibékültenek; hazajöttünk. Ne adjon az Isten többé olyan napokat.
Azt mondom rá: Ámen.
Torockói vasmű
Másnap reggelre kelvén, hatalmas szépségben bontakozott ki a hajnali ködből a szemközt magasló Székelykő. Mint Erdély fejedelme, levetette szürke palástját, napot tett koronának fejébe, göndör fehér fellegeket övezett fel hermelin-palástul; hajnali pirulát mosolygott szigorú arcán s megrengette kezében óriás fenyő kormánypálcáját. Leült trónjára és nyugalommal nézte, hogy indul meg lábánál az élet. Zsámolyául zöld szőnyeges dombok szolgáltak, amelyeken kecskenyájak legelésztek homéroszi kedvességgel. Lent a pásztor furulyálgatott felséges árnyékában. Az én lelkemet is szokatlan boldogság ölelte körűl; elgondoltam, ki él hát igazabb életet: a torockói kecskepásztor, vagy Flammarion, ki az egek egeit vizsgálja? S azt találtam: hogy egyik nem különb  a másiknál, mert a föld mindkettővel forog.
Hogy az Aranyos völgyébe visszajussunk, egy ezer méteres hegy nyakán kezdettünk Vidaly felé mászni, minden iránytű nélkül. Engem a toroczkói pásztor heverő nyugalma annyira rabul ejtett, hogy nem akartam kötélnek állani. Köncölősködtem, mint a debreceni gyerek, ha nincs ínyére valami. Vízszintesen megyek, de függőlegesen nem. A fáradtság ijastól-.fiastól ott ült a nyakamban. Végre is megindultam Golgotámra. Lassan másztunk, mint a házát hátán vivő csigabiga. Ibsen fanatikus Brandja bezzeg nem így vág neki a dörgő havasoknak, mikor a láthatatlan Isten hallhatóan hívja. Neki volt hite, nekem nem. Hiszen csak egy fehér ruhás leány állt volna a hegy tetején! Mindjárt vidorabban követtem volna határtalan társamat, aki úgy neki nyúlva sodorintott felfelé a lelketrázó úton, mint az ezermérföldes testű Leviathan.
Két órai keserves kapaszkodás után elértük a hegy meredeken leeső másik oldalát. Lent, mint egy leszakadt panoráma, szédítően csalogatott a völgység ködön áttetsző képe. Láthatatlan patak mormolta hozzá az andalító zenét. Hej, nagy komédiás a természet ! Megindultunk aztán lefelé, mint Szentbernát-hegyéről az iker-lavina. A felfelé kétórai utat lefelé félóra alatt tettük meg. Isteni szerencse, hogy le nem hullócsillagoztunk valami szakadékba. Bakkancsunk keservesen sírt a gyalázatos úton. A hegyi fák pedig gúnyosan bólingattak, amint elloholtunk mellettök. Gondolták: milyen bolond az ember ! Ahelyett, hogy gyökeret verne valahol, fur, szalad untalan, mint a csavargó katáng, se országa, se hazája. Óh kedves fák! Érzem és értem beszédetek óriási igazságát; mert ezt az igazságot úgy hívják: hazaszeretet. De mi lenne belőlünk, ha szülőhazánk tornyán túl sohasem látnánk? Fák lennénk, virulnánk talán boldogan, de öntudatlanul, mert a tudás patakját nem innánk soha, sohasem! S aztán, a mi lábunk is csak gyökeret ver e földön, mert más csillagba vivő szárnyat nem adott nagyon is szerető istenünk... Azért, ti fák, ne gúnyolódjatok. Sorsunk egy a tietekkel.
Az Aranyosba futó patakok mutatták az utat Vidaly felé. Vidaly nyomorúságos oláh falu; húsz-harminc szétzavart kunyhóból áll. A kultúra messzebb van innen, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A pópa épen keservesen óbégatva temetett valami jobblétre szenderültet. Már az nem fizet több stólát! Talán ezt siratta a jámbor istenembere. Sivár itt a vidék, mint az ifjúságát kéjekre váltott fővárosi gavallér. Madárfütty nincs az erdőn, legfölebb vízomlás a sziklán. Kedvesek ezek a meredeken levágtató patakok. Mint a szánkázó gyermekek télen a magaslatról, úgy rohannak ezek is a mélységbe. Csakhogy tömérdek követ legörgetnek, ha megharagusznak; mintha a völgységet akarnák megostromolni.
Topánfalva lebegett előttünk cél gyanánt a reménység fényes ködében, mint a bolygó zsidók előtt a ködoszlopban rejtőző vezérlő Jehova. Az Aranyos mentén kutyagoltunk, meglehetős törötten, szótlanul. A folyónak pedig be nem állt a szája, egyre fecsegett-csacsogott, mint a messze földet látott gyermek. Haj bizony: honán kívül a fiú, honában a patak ! Aladinból is kifogyott a humor, mint a felfordult bütykösből a spiritusz. Ekkor éreztem először, hogy a két oldalt mogorváskodó hegyek rámnehezednek. Gondolatban az alföldi rónaságot kiáltottam vissza, hol homokvárakat épít s ront a szélvész. Sem vízesés, sem nyírerdők, sem az újat mondó kanyarulatok nem birtak felüdíteni. Mentem, mint a fölhúzott gép, ütemesen.
Este hat órakor értünk be Szolcsvára. Két kocsmája van Szolcsvának, egyik oláh, másik zsidó. Az oláhba zsidók járnak, a zsidóba oláhok; tehát én is az utóbbiba mentem. Egy unitárius cigánylegény ácsorgott a tornácon ; addig kerülgetett bennünket, míg kiböffentette, hogy látásból ismeri a hosszabbik tekintetes urat, 1901-ben találkozott vele Szászvároson. Határtalan irigység fogott el. Íme, milyen szerencsés fia az apjának ez az Aladin ! Két méteres voltáról megismeri még a csecsemő is. Alakja a legegyenesebb lépcső a népszerűség hegyormára. És az ember olyan, hogy rendkívüli testben rendkívüli szellemet is lát. Elborulva húzódtam meg árnyékában ; lelkem előtt vérpanoráma lengett, a jövők jelenései.
A fogadó udvarán szerelmes libák kiabáltak: kádárt, kádárt ! Aladinnak ez a hang roppant szúrta a keblét: szítta a fogát és hömmögött. Nekem pedig jól esett, karutcai házunkra emlékeztetett; hajdanában édes anyámnak is így gágogott ott ötven libája. De jaj, elmúlt a szép idő, mint Bánk bán mondja Melinda koporsójánál. S nekem a szolcsvai zsidó kocsmáros udvarán kell ezekre gondolnom ! Óh Sors ! be kaján vagy ! Kajánabb, mint Ábelt ölő Kain !
Részeg oláhok gajdolása mellett hajtottuk fejünket héber párnákra. A tyúkokkal szálltunk nyugvóra, mert előttünk lebegett lord Byron tanácsa: koránfekvés a legjobb arcpirosító ! Nekünk pedig pirosaknak kell lennünk holnapra, mert szép hölgyekkel lesz találkozásunk.


Folytatjuk


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése