V.
Ismeritek a magyar Abderát, a minden furcsaságok városát ? Nem Rátót az, hanem Torda! Csak Torda mellett támadhatott hasadék földi ember szavára, csak a tordai hidat bámulja mormolva még a folyam is, csak a tordai malac megy farral a vályúnak s esik mégis fővel bele, csak a tordai kéményseprőnek támadhatott az a bolond gondolata, hogy leereszkedjék kötélen Balika-barlangjának kürtőjébe s benne szoruljon örökre, mint a jóllakott róka a keskeny lyukban ; csak a tordai polgármester mondhatta nagy önérzetében, mikor a mennykő távollétében beleütött Tordába: „Egyszer teszem ki a lábom, már is baj történik".
A fedeles híd |
Dániel Károly uramék ősi kúriájába hajtott bennünket a kesernyés júliusi éjtszaka. Ismeretlen létemre sallangtalan barátsággal fogadtak, vendégeltek. Vacsoránál valahogy szóba került a szellemidézés, asztaltáncoltatás is. Meglepett, hogy rajtam kívül majd mindenki foglalkozott már ezzel a falusi mesterséggel. Még Oszkár barátom is, akit pedig Kolozsvárott erős logikájú embernek ismertem meg. Azt állította, hogy szemeláttára arasznyira emelkedett föl egy asztal a szellemidézés órájában. Aladin bevallotta, hogy az édes anyja is a spiritizmusba kábult bele annyira, hogy szívbajt kapott. Általában ideges, beteges asszonyi lelkek játéka ez az önáltató és önkínzó játék. Endori boszorkányok és szalacsi asszonyok mindig teremnek. Én csak hallgattam, mint ahogy az édes anyámék babonás visszaemlékezéseit szoktam hallgatni a boszorkányos fazék kettéhasadásról, a pénzes kondér vándorlásáról, felvillanó lidérctüzekről, fekete kandúrrá változott s álmunkban megnyomó vén bábáról. Babona, babona! A költészet fattyúhajtása, a túlhajtott képzelet izgalomálma. Poe Edgar tudta ilyenekkel borzongatni a maga és jámbor olvasói hátát.
Tordai sóbánya-fürdő |
Régen ismerem a „vadregényes" jelzőt, de csak a Berkes patak völgyében láttam hozzá először a valóságot. Mint a hegyek tréfás tündére, ugrál kaptatóról-kaptatóra, vagyis inkább buktatóról buktatóra ez a makrancos kis patak. Mi a vizében, kövekről-kövekre ugrálva, kaptattunk felfelé, tíz vízesés magasságig a hegyhasadékban. Levetkeztünk minden kultúrát és minden ruhát, isteni meztelenül lubickoltunk a második vízesés gyűjtötte kis tóban. Örökös morajlás, fecsegés, mély erdők zúgása adja a zenét a természetnek ebben a csodálatos templomában. Itt elfelejti az ember még adósságait is. Ősemberi voltának egész nagyságában ragyogott Aladin, fent egy sziklaormon, mint a hegyi vizek óriás Tritonja; mellette a feketebőrű Jancsika, mint egy modern gnóm. Fürdöttek a libabőrbe borító vizben. Én jajgattam, hogy meghűlnek és kihűlnek örökre ! Hiszen úgy ólálkodnak bennünket körül a nyavalyák, mint juhok aklát a szikrázó szemű farkasok. Egy kis nátha kezdi s nagy tüdővész végzi. Oh Rousseau! miért is nem tanítottad meg Pestalozzival karöltve a világot arra a nagy tudományra, hogy aljas lábunk kényesebb, mint felséges fejünk, és ha Láb őtekintetessége reumát kap vagy náthát szerez: a Fej őmagassága sinyli a legjobban. Régi, régi faj volt az, mely egyszer hűlt meg csupán s nem volt melege többé azután. Horatius a nátháskodók századának nevezné dicsőséges huszadik századunkat.
Másnap reggel a híres sóbányát látogattuk meg. A tárnába lemenetel előtt fejünkbe nyomtak egy-egy kiérdemült szalmakalapot, ránk adtak egy-egy piszkos fehér vitorlavászon köpenyeget, markunkba nyomtak egy-egy szál gyertyát s megindultunk az alvilágba. Először száznyolcvan ölet mentünk a hegyoldalba vízszintesen befelé, azután kezdtünk szállani lefelé. Siket csend ásított mindenütt, mert nyáron nem dolgoznak itt a bányászok. Mint egy óriási koporsó, boltosult felettünk a hegy kivájt méhe; az árva fény úgy pislogott örök sötétjében, mint a csillag az ür határtalansá-
gában. Só és só mindenütt. Rettentő lehet az az éhség, mely idekergeti a nyughatatlan embert. A bányarém 1860 óta nem háborgatja a bányászokat; pedig bizonyosan ott leskelődik a néma ködben s valamikor még megrázza ezt az óriási falansztert, vagy vízbe sülyeszti hegyestűl az egész alkotmányt, mint tette már köröskörűi vagy négy helyt. Az átláthatatlan óriás terem közepén felfüggesztett deszka a bányászok harangja; ezt szokták verni megszabott időközökben, amikor imádkozásra gyűlnek valamennyien.
Felmentünk a Mária Terézia idejében ásott, lefelé szélesedő, tölcséralakú tárna karzatára; a vezető megmutatta azt a helyet, ahonnan egy gyermek apja, anyja szemeláttára lezuhant a feneketlen mélységbe. Azután ligroin nevű folyadékot töltött lámpásába, meggyújtotta s úgy locsolta bele a Dante poklába; a tűzsugár kékes lobogással, kígyótekervény-ben zuhogott le, mint elolvadt csillag a menny boltozatáról, sejtetve az iszonyatos falak alatt tátongó örök tömlöcöt. Gyönyörű látvány volt! A tüzet különben is imádom. Ha lány szemébe nézek, rendesen csillagokat látok, amelyek nemcsak ragyognak, hanem sütnek is.
Még érdekesebb a visszhangos tárna. Két szótagot ver csak tisztán vissza, azután ismétli ötször, tízszer, tizenötször, végeszakadatlanul. Mintha valami incselgő szellem bujt volna meg a sókövek közt s űzne játékot a mindenre képes emberrel. Aladinnal aztán halálra is ingereltük a visszhang feleselő szellemét. Orgonáltunk, jajgattunk, sóhajtoztunk, kacagtunk, hahotáztunk, fütyöltünk, daloltunk, szavaltunk, kongódeszkát rugdostunk — és a visszhang feleselte vissza mind, megtizennégyszerezve. Mikor egy nagyot sóhajtottunk vagy nagyot jajdultunk, a rettenetes mélység úgy sóhajtott) úgy jajgatott ezer torokkal vissza rá, hogy az emberben megfagyott a vér. Igazán, csak Dante Pokla juthat eszünkbe, mikor ezt a túlvilági hangzavart józan füllel halljuk. Dobogásunk szaggatott mennydörgésként morgott, dübörgött vissza ránk. Az egész óriási tárna kiszélesedő tölcsér alakú, a belevágódott hangnak keringelve lehet lejutnia, ezért ismétlődik meg annyiszor.
A sóbányából a sósfürdőbe kutyagoltunk. Torda körül van vagy három-négy ilyen leszakadt bányából támadt fürdő; az egyiket Dörgőnék hívja a tordai nép. Isten szabad ege a boltozata ezeknek a feneketlen fürdőknek. Megfürödtünk. Aladin úszott, mint egy óriás angolna. Én a tutajon nyavalyogtam, mint egy pápaszemes tavi pók. Aladin huzgált ide-oda könyörületből. A halhatatlan istenekre - mondom : nem tudok úszni sem a vízben, sem az életben. Egyszer el kell merülnöm valahol, az holt bizonyos.
Délután két órai erős gyalogolással befúrtuk magunkat a nagyszerű tordai hasadékba. Szinte összenyomja az embert ez a roppant kitátott földszáj, mely hangtalanul ordít a ma-gasságos égre. Micsoda erők tülekedtek itt, hogy ilyen nyomokat hagytak maguk után! Hasadás az egész, mert az egyik oldalon levő domborulatnak a másik oldalon homorulat felel meg. Ha egy új földforradalom összecsapná a két oldalt, csompó vápába találna s összezáródnék az egész, mint egy óriás befogott szája. És mi, torkában bolygó hangyanépek, oly nagyszerű koporsóba lennénk temetve, melyet irigyelhetne a Tisza ágyában aluvó Atilla, vagy ég-föld közt lebegő Mohamed próféta is.
Baloldalt sziklába vágott úton törtetünk előre. A hasadék alját a Hesdát patak csörteti át. Három hidat vertek rá; az utolsónak már ellopta a karfáját valami éhes oláh. Felettünk csaknem egetzáró, merészen ívlő sziklaszálak állanak őrt. Legszebb és legfenyegetőbb köztük az Angyalszárny nevű; mintha Beliálnak félszárnya csattogna odafent a zergék világában, vergődve, földhöz láncolva, örök Prometheusként. Mellette a Patkóskő, melynek tetején látszanak Szent László urunk nem kis lovának patkónyomai. Ennek a tetejéről zuhant le egy vakmerő zergevadász. Felséges utat tehetett meg lelketlen teste, míg lehullócsillagozott a mélységbe. Haj, magasból még esni is dicsőség! Ez a zergevadász is szerencsétlenségének köszönheti, hogy halhatatlanná vált. A Patkóskő oldala óriási síklap, Gigász gyermekeknek való iskolai palatábla. Aladin társamnak szertelen gondolata támadt: oda kellene bevésni méteres betűkkel ezer szóban a magyar nemzet történetét. Szerintem helyesebb volna ide a Szent László legendáját; a magyar nemzet történetét pedig a Vaskapu falára. — Talán a Gigászok, a Titánok innen ostromolták meg valahajdanta az eget, azért hányták úgy össze-vissza ezeket a rettenetes parittyaköveket. Az Angyalszárny alatt kürtőlyuk fúrja át tündérkapu gyanánt a sziklaszálat; mintha valami óriás érckígyó bujt volna ott át, mikor a Jupiterdöntők farkára hágtak.
Nagy Balika |
Öreg este lett, mire visszavergődtünk Tordára, mert határtalan barátomnak lépjébe állott az „ördöglövés" vagy micsoda.
Nyavalygósan vánszorgott a rettenetes kavicsos úton vékonytalpú szandáljában. Nyögött olyanokat, mint a lyukba szorult tordai kéményseprő. Másnap reggelre azonban ember lett. Megköszöntük kevéshangú Dániel bátyánknak a szíves látást s megeresztett inakkal indultunk Várfalva felé, át a világhírű tordai hídon, Erdély remek alkotmányán.
Folytatjuk
(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése