OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 6.

VIII.

Verespatak, XIX. sz.

A topánfalvai szép napok emléke úgy kísért bennünket további utunkon, mint az éjszakát a rózsaszínű hajnal. Szótlanul haladtunk; mert a mély érzéseknek ritkán van hangja s akkor sem fecsegő. A délutáni nap erősen verte a hátunkat, míg megeresztett kantárszárral vágtuk a jó fehér port Kerpenyes felé. Mellettünk az Abrud-patak mocskos-hamuszín vize futott le fáradtan az Aranyosba; erejét kiadta az aranykallók kerekének hajtásában, most bosszús,  mint a   keveset kereső brádi bányász, aki a sztrájk veres zászlója alá épen e napokban sorakozik.A zúzók egyhangú, ütemes   dobogása messzire elkísért és már messziről szaladt felénk. Hangtalan, elnyűtt paraszt oláhok görnyednek   naphosszanta a mosó mellett. Nyomorúságos élet ez itt, az aranyak gazdag országában !
Kerpenyesen átmenve balra vágtunk, Verespataknak. Az odavezető egész útvölgy zakatoló kallókkal van tele. Mintha egy megbolondult város házanként százfele szaladt volna s keringene valamennyi a saját tengelye körül: olyan hatással volt reám ez a szomorú tájék. A természet olyan viruló s az ember oly sápatag itt! Erős asszony mellett gyönge férj. A hegyek közül gyűjtőtavakat eresztenek le s azok hajtják ezeket a faalkotmányokat, mint az emberi szív gépezetét a mindenfelől összefutó vérerek. Ott áll a francia Arnaud-társaság telepe is, gazdátlanul, mint a dobra kerülő ház. Sokat markoltak a nemes franciák és keveset szorítottak. Gimnazista nyelven szólva: megbuktak. Az egyesek bányászata virágzik a kincstáréval egyetemben, amelyet úgy raj-Sanak körűi, mint a csipegő csirkék az anyakotlót. Nagy az aranyéhség, nagyobb, mint az életé.
Verespatak  maga  gyalázatos  egy  helység. Büntetésül ide lehetne toloncolni a magyar társadalom számkivetettjeit, Erdélynek ebbe a Szibériájába. Utcái görbék, mint a rossz ember lelkiismerete; kövezete lelketrázóbb  a Spinozát  kiakolbólító zsidó  átoknál. Pedig a tájéka gyönyörű; lilaszin ködben úszó hegyek harapdálják körül az ég kerek almáját; távolról a Vulkán úgy kéklik ide, mint sírjából kikelt óriási szürke szellem, aki szemlét tart sorsosai felett. Nem messzire sárgálik-fehérlik a Csetátye  (Erőd), ez a meztelen, kopasz szikla, amelynek a  belét úgy kirágta   már az ember  az aranyért, mint az édes almáét a kukac. A rómaiak is rajta hagyták kezük nyomát ezen az ördögkövüleleten. Megszimatolták a sápadt fémet s összeturkálták az ágyát, mint a feküdni készülő ártány a szalmavackot. Nemes  rómaiak fent az égben! Ne nyilazzatok rám haragotok villámával e becstelen hasonlatért; de földet turkálásotok olyan huszadik századbeli kufárokká vedlet  benneteket,  mint azt a szutyakos oláh parasztot,  akinek egész szókincse ennyiből áll: „Szára bunye!" Immár tinektek is jóéjszakát!
Útközben Thespis kordéja nyikorgott el mellettünk. Szegény vándorkomédiás vonult kiverve Verespatakról, sötéten, de nem   akaratvesztetten, mint Milton égből lehajigált lázadó angyalai. Kenetlen szekere siratta helyette mostoha sorsát. A szekér után kecske meg szamár baktatott, a társulat primadonnája és buffója. Istenem, mikor még a magyar színészet is ezt az utat járta!
Verespatakról   két  óra járás  Európa  egyik csodája: a Detonáta   nevű   két  bazaltszikla.  Változatosság kedvéért ide lóháton rándultunk ki. Az volt a lovaglás! Ismeritek úgy-e, a Petőfi  juhászát,  kinek földig ér a lába, mikor szamarára pattan?  Na  hát, ilyenek voltunk mi, különösen gémlábú Aladin. Ha igazán hű és  szemléltető hasonlatot akarnék mondani: csak a  nemes Don Quixotte lovag és szolgája Sancho Pansa jutna eszembe. Nyeregbe ültünk, mint a középkor vasas lovagjai. Dárda helyett suháng volt a kezünkben, megfontolt járású paripáink noszogtatására. Az én Pegazusom szürke volt, a társamé pej. A szürke csak ment valahogy, de a pej Magyarországot   játszotta. Aladin  kijött  a sodrából, megsarkantyúzta tordai szandáljával, füle közé vágott csihé-puhéjával s akkor meg ijedtében majd leült a jámbor csataló, mint a Bencze  hátas  paripája. Én kacagtam  halálból, úgy, hogy a szürkémre   is ráragadt a nevethetnék s  röhögött szerepe felejtett társára.  Így vágtattunk át  vagy  tizenhárom Bucsumfalván. Óh, ti hazátfoglaló magyarok! Nem csordult-e ki kacagástól  könnyetek, látván  bennünket, korcs utódokat, korcs lovakon korcslovagolni? Könnyű a Pegazust megnyergelni,  mikor az  embernek  jól  fog a pennája;  de a  hegyi mokányló pogányul megdüröcköli négy óra alatt lovagjának legnemesebb részét.
Két órai hittyes lovaglással a Detonáta alatt voltunk. Csodálatos játéka ez is a természetnek. Nagy fensíkból két bazalt-bibircsó bukkan ki, mint vérmes ember homlokán a szerelmi pattanás. Mikor a mi vénhedő földünk viharos ifjúságát élte, durta ki gyomrából ezt a száz méternél magasabb s felfelé szélesedő sziklatömböt, hogy tilalomfa gyanánt álljon ezen a dimbes-dombos vidéken: erre ne járj ember, mert megüt a mennykő! Csakugyan, zivataros villamos időkben ide szoktak potyogni a menny kövei. A Detonáta fedetlen fővel állja a koppantásokat, meg se pisszen belé.
Felmásztunk a tetejébe. Mindenekelőtt felírtuk nevünket a kilátó fatorony szemöldökfájára. Egy kicsit hancúroztunk is; de csakhamar felöltöttük a komolyság álarcát, mert gyulafehérvári diákok tünedeztek föl a hegy hátát bodrozó lombok között. Aladin kilépett a torony ablakán s egy szirtfokra ült, onnan lógatta tekintélyes lábát a semmiségbe, mint a világjáró angol a világ végén. Elővette térképét s kezdte megállapítani, hány méter ez a hegy jobbra, hány amaz balra. Engem egy kicsit rázott a hideg miatta ; istenem, ha lepottyan, én leszek felelős érte! De a bolondok jó szelleme megőrizte. Rólam is leszakadt a hideg, mert gyönyörű kép lebegett alattunk és körültünk. A reggeli köd, mint egy átlátszó tenger, elöntötte az egész határt; a kék hegyek, mint óriás madarak úsztak s el-elmerültek hullámaiban. A diákok nótára gyújtottak. Lent a hegy lábánál, a vendéglőbeli nagy kutya csodálkozva szimatolta: honnan jönnek ezek az égi hangok?
Hazafelé menet versenyügetést rendeztünk. Egyszer azon vesszük észre magunkat: eltévedtünk, mint a csodaszarvast űző Hunor és Magyar. Már csak az hiányzott, hogy valami tündérberekben rábukkanjunk Belár és Dul bűbájt tanuló leányaira. És a halhatatlan istenekre, majd hogy úgy nem jártunk! Valamelyik Bucsumba vezetett bennünket Vénusz istenasszony. Egy üde képű oláh fáta hamarosan elállja az utunkat, megsímogatja békétlen lovaink orrcimpáját s lemosolyog bennünket a nyeregből. Vagyis csak társamat. Becurikkoltatja lovát, kipányvázza a pihenő fához, gazdáját pedig beédesgeti egy kis bálmosra. Most kaptam csak észbe:  ez  itt Ogigia  szigete,  ez  a fáta Kalipszó  nimfa, a hosszú lovag pedig a leleményes Odisszeüsz!   Hát én ? Én meg talán  Hermész vagyok, az istenek  követe, aki mindjárt tovább bolyongásra szólítom a fehérkarú nimfa  barlangjából a sokat tűrt Laertes fiút. Amint  lóháton így tűnődöm, mint egy újkori Kentaurosz,  egy vén oláh  asszony,  egy nőnemű Pandarusz,  lábamnál  fogva erővel le akar cibálni paripámról. Mivel szende szürkém nem volt képes rúgni: én rúgtam meg kezét gyöngéden. Vácsét kiáltottam,  mire Aladin is kiperdült és nyeregbe zörrent. Sarkantyúba, vagyis  sarokba kapva  Pegazusainkat,  elszáguldottunk  a verespataki  úton, visszaimádkozhatatlanul. A kipirult  oláh  fáta  nézett, nézett utánunk szakadó  kendővel, mint  újkori  Elza, újkori fehér Lohengrinjei után . . .
Ez a kis  kaland  nőtette  a  májunkat, sőt szárnyakat adott, mert még aznap délután legyalogoltunk Abrudbányára. Ez már kellemesebb  kis város,  mint  az  ördögtojta  Verespatak. Csinos piaca van és igen élelmes református temploma, t. i. az  istenházának  hátulsó  oldalában kereskedők üzletei virítanak. Az istenházában csárda! És miért ne? Szinte joggal kérdezhettem  Petőfivel. A templom a léleknek, az üzlet a testnek szolgálhat enyhére.  Szomorú,  hogy   manapság a vallás is kezd puszta üzletté finomulni.
Egetverő útitársamnak egy szippantásra öt ismerőse akadt ebben az ismeretlen tartományban is. Ők azután megmutogatták Abrudbánya nevezetességeit. Legérdekesebb az öreg Apafíy-ház, melynek a homlokára ime ez írás vagyon bevésve:
„Ezerhatszázhetvenkettőben ezen hely Apaffi Mihálytól lett Tanuló Műhely Ezerhétszáznegyvenhatba ujjittatott Meg, s egészen fából talpra állíttatott Kőből rakattattam Ily renddel fokára Hogy tartsak és legyek az Ekkla hasznára."
Az   „Ekkla"   szellemes   rövidítése  az   ekklézsiának.  Poetica licentia.
Nagyivó Apaffynak ez a városa még arról is nevezetes, hogy képviselője mondta volna a következő mélyértelmű programmbeszédet: „Ígérni nem igérek semmit; de amit igérek, azt megadom". Ezeket hallván, igazán nyugodtan hajthattam a fejemet fogadóbeli vánkosomra.




IX.


Az Aranyos mentén élvezett tömérdek tojás most tette meg a hatását, ezen az éjszakán. Lelkem átrepült az álmok elefántcsont kapuján, az igéző képeket mutogató Vénusz fogta kézen s voltak gyönyörű látományaim. Azt szokták mondani: hízó disznó makkal álmodik. A bucsumfalvai idill én rajtam is tetemes nyomokat hagyott...
Hanem azért már korán reggel útban voltunk Zalatna felé. „Hintó" vitt bennünket, ahogy az erdélyiek titulálják az egyszerű féderes bérkocsit. Úgy feszítettünk benne Aladinnal, mint két cső tengeri egy zsákban. Ő ugyan gyalog szeretne menni utolsó útjára is; szíttá a fogát most is, mint egy ifjú Harpagon, a vitelbér miatt.
Sajátságos őszies reggel volt. Mintha az Ősz, ez a talpigérő ködruhában ifjúsága tűnt tavaszát sirató vén kisasszony, korai látogatásra kukkant volna be a javakorát élő Nyárhoz. Nedves ruhája olyan hűvösséget hajtott, hogy cinkét fogott az orrunk. A támadó nap, ez a fiatal ragyogó király, még nem birta szétverni a nehézkes ködök táborát. Ott hömpölyögtek az Abrud patakot szegő hegyhátakon, mint a megölt Éjszakának halvány szellemei. Viaskodtak egyideig az aranykocsin közelgető nagy úrral, de az sugárnyilaival leverte őket. Menekültek az elgyalázott szellemek, behúzódtak menedékes völgyek katlanába; aki pedig nem tudott már kereket oldani, felakasztotta  magát az erdőség fájára, ahogy
Petőfi látta valahol.

Hagyományos aranymosás

A lovak egyhangú   ütemben  vágták  a  völgyi   utat.  A hosszas   csend   rászáll az  ember  lelkére, megűli, elveszi a hangját, mint az éjszaka a duruzsoló világét. Ilyenkor a lét és nemlét kérdései lopózkodnak be a lélek nyitvahagyott ajtóján.   Én  is ringatóztam   gondolataim   csuda  tengerében, mint Csokonai. Mi az  élet? Mi a  halál? Petőfi Sándor frappáns felelete,  mint  ostorcserdülés,  csattant fülembe: az élet rövid béke s hosszú harc és a halál rövid harc s hosszú béke. Mire született az ember? Mi az életünk célja? Voltaire még kesernyésen   ennyit mondott: „A legyek  azért  vannak teremtve, hogy a pókok megegyék; az emberek pedig: hogy a gondok elnyeljék". Ma már Flammarión magában az élésben  látja  az  élet  célját.   Ez   szépencsengő   visszhangja  a Schopenhauer mélységből kiemelkedő  gondolatának: az élet célja a faj fentartása. Akármit higyjünk is, igaza van Byronnak :   „Az élet két világ között  lebeg,   mint rezgő csillag éj s nappal határán.  Hullámzanak a mély évezredek, s mi buborékként   pattogunk el árján,  roppant  tömegben;  és  nem magasabb itt népek  sírja,  mint egy  pici   hab.   A  büszke Karthágó  hatalma,  Róma s erős  Babylon  leomlott!. . .  De azért   utazni   jó,   míg   el   nem   pattan   a   szappanbuborék; hiszen a halál is   utazás   ama   nem   ismert  tartomány   felé, honnan nem tért  meg utazó.   Ezt meg  Shakespeare  Vilmos mondja.
Hogy mi az emberi élet? láttuk egy útszéli csárdában, ahova tejelni tértünk be. A csárdás, aki szerette a bort, mint Falstaff Jankó, ott feküdt félig gutaütötten a vackon, megnémulva,   bárgyún,   mint  egy darabfa.   Neki már mindegy lét, nemlét, álom, halál. Az öntudat bezárta nála boltajtóját; képe nagy betűkkel hirdette: itt már semmit sem árulnak Felesége, ha kikapós asszony, mindenesetre jól járt: örök lakatra vert szájú ura be nem vádolhatja soha a bírónak ! Kikapós asszonyok, itt a példa, okuljatok! De ti is ám: eszetekvesztett alkoholisták!
A Gyalu Mare nevű hegység nyakára kezdett felkapaszkodni csengős-bongós két lovunk. Az Abrud patak egyszerre csak eltűnt mellőlünk. Gyönyörű völgyben kaptattunk tovább, 950 méter magasig. Innen túl kanyargós szerpentin-úton ereszkedtünk lefelé. Mellettünk száz meg száz méter mélységben vadon erdővel borított völgy hallgatott. Óriási egyenes szálfák törtek fel belőle a hegy kalapjáig. Gondolom, ezek a fák az erdővilág legambiciózusabb tehetségei, akik miniszterségre, sőt talán halhatatlanságra is törekeszenek. Ha sok vitorlás hajója volna Magyarországnak, innen derék árbocfák kerülnének ki. De így nem használhatják másnak, legfeljebb — akasztófáknak.
Engemet különös érzés szokott meglepni az erdőkben. Úgy érzem, mintha roppant tenger alján, korállok és rostos növények szövedéke közt mászkáló bogár volna az ember. A madarak ez óriási tenger szárnyas halai. Fent a fellegek a víz fodrozó habjai. A nap mintha a tengeren úszó égő hajó volna. És érzem fölöttem a teméntelen víztömeg nyomását ; majd hogy meg nem fulladok. Elérhetetlen vágy szikrája reszket bennem: felszállani szárnyakon, mint a madár, e szörnyű tenger színére, hogy meglássam: micsoda élet van azon túl? — Talán a kormányozható léghajó feltalálása eszméjének az emberiség közt szétosztott miriádnyi része moccan meg ilyenkor bennem.
Leereszkedtünk az itt gyermekkorát élő Ompoly patak völgyébe. Iskolás fiú módjára hancurozik végig a sziklafalak lábánál. Közben töltözik tudományokkal: új, meg új patakokkal.
Zalatnán már le is teszi az „érettségit". Jobb partján merészkedik egy nagy bivalyfejű kopasz szikla; nem tudom, mi lehet a gyomrában : az emberek már félig elrágták. Mindjárt Zalatnával átellenben domborodik fel a „Zsidóhegy", ez az óriási vakondoktúrás, amelyről azt tartja a népképzelet, hogy az özönvíz után itt feneklett volna meg Noé apánk bárkája. Tehát ez az Ararát hegye! Akkor meg az erdélyiek Noé unokái, azaz vitézlő izraeliták! Ezt alighanem a szombatosok fundálták ki. Mások  azt állítják,  hogy Decebál  római   császár  itt  öletett volna le húszezer zsidót, mert nem bízott bennük. Ez megint antisemita fejben fogamzott.  Az ember nem tud  eligazodni, melyiknek ne higyjen.
Zalatnán megnéztük az aranybeváltót.  Szomorú,  hangfalán emberek ődöngöttek e sokféle szagú műhelyben, mint a jövő kor tudósai Madách falanszterében. Kezünkbe nyomtak egy háromkilós aranypogácsát, azt mondták, hétezerkétszáz s egynéhány koronát fizettek ki érte.   Csodálatos, még csak a szemünk se rebbent meg belé. Míg az ember az aranyifjúsághoz számítódik, mi gondja a holt aranyra ? Könnyebben látunk most a cigányasszonyban is Helénát, mint sápadt aranyban földi boldogságot. Bezzeg hatvan esztendős korunkban vadulnánk érte, mint a spanyol bikák a toreador véres posztójától. Rosszul van az élet berendezve! Örökös macbethi zavarban szenvedünk: előttünk semmi sincs, csak ami nincs!  De  mit tehetünk  mást? Turgenyev  Bazarovjával   suhintunk egyet a levegőbe: basta! — A vegyelemzőben pedig azt mutogatták meg, hogyan olvasztják ki sok mismás anyag közül a pucér aranyat.  Olyan ez  a  sárga  fémnek, mint a  purgatorium a fekete-sárga lelkiismeretnek.
A kőfaragó és kőcsiszolö iskola gyönyörű dolgokat állít ki. Önkénytelenűl az ember élete ötlött eszembe, mikor láttam, hogy finomodik márvány, üveg simaságúvá a darabos, nyers hegyi kristály,   hogy   ölt  szabályos  alakot a dimatlan kőtömb  a  szurtos  kőcsiszoló  legények  kezében. A világ is óriási kőcsiszoló iskola; mi emberek vagyunk a nyers kövek, ahogy a természet  kiszül   magából;   csiszoló  mestereink:  a bánat, fájdalom, küzdelem, csalatkozás, diadal, szerelem és a sokat kárhoztatott  iskolák.  — Nagyon   meglepett az  elemi iskolás fiúk agyag mintázása. Kedves, naiv gyermeki lelkek gondolata gyúródott kezdetleges formákba. De ahogy a gyermekek minden moccanásában van valami báj, mert természetes, úgy  ezekből a miniatűr szobrocskákból is mosolyogtak ránk a kellem makkopáncs tündérei. Madárfészek tele tojással; hászija, hozzátámasztva a lajtorja;  pipázó magyar fej;  házi állatok,   kis  ház,   kis  kerítés — mind, mind apró emberek komoly megfigyelései.  Magad  szemével láss!  ez  a  nevelés első parancsolatja.

A természet csodája: a Detunáta

A kohóban  gyermekkori  ismerősömre  bukkantam,  aki most már bányamérnök. Nagy készséggel vezetett keresztül bennünket a  szénkéneg-gyártó  műhelyek  labirintusán, mint Vergilius Dantét a pokol, purgatorium és paradicsom hármas nagy körén. Tuszkoltunk, hápogtunk az ammóniák és kénszagtól, nagy örömére minden  vallásos léleknek,  mert ezzel bizonyságát adtuk  annak  is,  hogy  a  kénszagba  szerelmes sátánnal  nem  állunk  közeli  rokonságban.   Vezetőnk  olyan szakképzettséggel, annyi technikus terminussal magyarázta ezt a szagos  tudományt,   hogy én nem  értettem  belőle semmit. Aladin rá-rávágott   nagy fejével, mint   áhítatos  hívő aranyszájú papja beszédére.
Jurinics bányatiszt úr nyitotta meg előttünk ajtaját és szívét. Felesége, tiszta feketébe öltözött, fehér márványarcu nő, fogadott és tartott bennünket szóval is, sóval is. Mint a lemondásnak angyala, járt-kelt a csöndes szobákban. Meghalt egyetlenegy leánya s azóta üres neki ez a felséges nagy világ. A virágos udvaron két fiú repkedett; az egyiknek gyönyörű szőke angyalfeje volt, de ördögi hamis szeme. Mind a kettőt úgy tartják itt, a magánosságnak zajjal elverésére, mint néma szobákban a csevegő kanári madarakat. A mi bevetődésünk nagy forradalmat keltett a szomorúság várában. A márványarcú nő felocsúdott álomjárásából s lett nekünk, fáradt vándoroknak, étellel, itallal üdítő jó szellemünk. Férje kint mesterkedett az aranykallójában;  csak azért is felkerestük  naplement táján.   Hat  dobogós zúzó dömöckölte  a terméskőbe rejtett aranyat. Oláh parasztok riszálták a mosót; egy asszony etette a zúzót, porontya a hideg, nedves földön Ádám-nadrágban sivalkodott. Senki se hederített rá, csak egy fekete kutya csókolta koronként nyakon. Jól kell vigyázni a ragadós kezű oláhokra, mert  úgy  lopják az aranyat,   mint az államférfiak az országkasszát. Azt vallja az a gügye nép, hogy az aranyat Domne Zeu adja, azért nem vétek lopni. Jurinics uram, hónaljig gyürkőzve, épúgy végezte a magáét, mint legutolsó munkása. Naponként nyolcvan-kilencven koronányi aranyat mosnak ki. — Két fáradt bányász szállt le a hegyek közül; pár szót váltott velők Jurinics  úr,  gazdag  érre  bukkantak.  Az egyik sápadt volt, a másik egészséges. Jó szál legény mind-akettő. különösek ezek a föld alatt lakó emberek. „Jó szerencsét!" - így köszöntek s mentek tovább a leszálló éjtszakában. A kohó  záptojásszagú környezetében  mutatkoztunk  be egy zalatnai kis lánynak, a feketegyémánt szemű Király Erzsikének. Bemutatkozáskor, szokás szerint, elmormogtam nevemet s Pál Gábornak fogta fel filigrán   fülecskéje. Beszélünk,, beszélünk s hogy Aladin beszédközben többször idézi nevemet, felkiált a kis lány:
—  Ó,   hiszen azt az  Oláh Gábort én ismerem  hírből. Könyvet is adott ki négy társával.
—  Én vagyok én — mutatkoztam be újra.
Erre aztán zavarba jött a kis leány és még szebb lett.
Vacsorára ő is hozzánk jött; hajnalt hozott magával az éjtszakába. A bor megoldotta a nyelvünket; a lámpák ragyogása valami csodálatos fénybe borította a fehér ruhás királyi leányt. Mélységes fekete szemébe már beleveszett volna a lelkem, mint megszédült turista a Vezúv torkába, ha markos társam meg nem ragad. Pirosan kigyózó ajka a legszebb imádságos könyv volt; ha kinyílt is imádság volt, ha bezáródott is, imádkoztam volna belőle. ...


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)