OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / 7.

X.

Zalatna

Az Éjszaka magára kapta fekete palástját és menekült a piros Hajnal elől. Lelkünk is visszaszállt az álmok elefántcsont kapuján, elfoglalta trónját a holt nyugalomba merevült test fölött. A nap, mint diadalmas vezér, felhágott már a Zsidóhegy ormára ; szárnyas őrállói harsányan trombitáltak a szendergő Zalatna fülébe. Bennünket siettetett a mérhetlen időt kimérő óra s búcsútlanul hagytuk el a vírágoskertű házat, mert jó lelkiismeretű lakói még aludtak nem hitető álomnak ölében. Isten hozzád, fekete gyémántszemű királyi lány! Vajjon lesz-e még veled találkozásom ?
A kis műkedvelő gőzös hegyesen kocogott velünk Gyulafehérvár felé, mint a csizmadia mester inasa, ha valami fontos üzenetet viszen. Dugig volt ez a mozgó akol vásárra menő oláhokkal. Szembe került velem egy magyar koponyájú, magyarul is tudó atyafi; mikor székelynek szólítom: kézzel-lábbal tiltakozik, hogy ő móc, semmi más. Na, hogy az Isten öljön meg! — füstölögtem magamban. Te sem mented meg a magyar hazát!   Aladin   még  jobban járt: a feketeszakállú pópa telepedett mellé. Ez az Isten embere először tetette magát, mintha nem is tudna magyarul; fülelt, vajjon nem terítjük-e reá vagy nemzetségére a vizeslepedőt? Mikor látta, hogy nincs  veszedelem, meg méltóztatott szólalni   magyarul is. Egyébként becsületes alaknak látszott; becsületesebbnek, mint a Rákosi Viktor garabói pópája. Vele volt górkakas módjára büszkélkedő felesége és sugár szép leánya. Ez már hasonlított az „Elnémult harangok" bűvös Floricájához. Nem szólt magyarul egy árva hangot sem ;  bizonyosan nem is tudott. — A kocsi másik részében  egy  kerekképű,  parázs szemű oláh menyecskét  adtak  ölből  ölbe a legények. A pópa mondta, hogy a bíró felesége ez a hittyes asszony. Nem tudom, Dante poklának hányadik körébe kerül majd a kis kedves?
A vasúttól balra maradt el a zalatnai vérengzésben legyilkolt magyarok emlékoszlopa. Úgy állt ott a mezőségen, mint egy eltemetettnek a sírból kinyúló csontkarja, mely az Istenhez kapaszkodik segedelemért. Az oláh nem fél, a magyar meg nem igen mérgesedik tőle...
Gyulafehérváron  alig lehetett mozogni, annyi vásáros nép rajlott a piacán. Bukdostunk a tarka áradatban, mint két, hajóból kilökött, hírtvivő palack a tengeren. Sodort bennünket föl a végzet a várba. Kétfejü sas berzenkedik a kapu szemöldöke felett. Jó jel! Hangulatot ébresztő, mint a Dante pokla kapujának fölébe írt fekete betűk: „E kapun át a jaj-városba léphetsz . . ." Jajgatott is bennünk a nemzeti önérzet; de a fáradtság elnyomta jajszavát s némán léptük át a vár küszöbét.   Felettünk diadalmas Károly  császár  ugratja   kőlovát; azonban a vén Időnek nem imponál, megharagudott rá s elkezdte már marni, tördelni lovát is, magát is. Újabb száz esztendőt bajosan ér meg őcsászársága. Nem siratja meg még a gyulafehérvári gyalogezred cigány trombitása sem.
A vártemplomának féltornyát Bem ágyúi döntötték le valaha, mikor az Apokalipszis csodáit nem szárnyas angyalok, hanem szárnyatlan emberek vitték végbe Erdély földjén. Ebben a templomban őrzik a Hunyadiak koporsóját. Nem volt lelkem bemenni s megnézni: a koporsókba és csontokba vetett hitem mostanában megrendült.
Felmentünk a könyvtárba. Szép rendben tartja a kezelője, de nem igen élő forrása a tudományoknak. Olyan, mint a magtalan asszony: életcélja nincs. A sánta házmester, vezérlő Vergiliusunk, egy pár láncos könyvet mutatott; többre nem becsült a ruhánk után bennünket. Lánc és könyv! Rabszolgaság és szabadság szimbóluma egybekötve! Borzasztó találmánya egy tolvajlelkű kornak. Engem a hideg bosszúság rázott tőle. A könyvtár felett csillagvizsgáló toronylik, van egy kis messzelátója; padozatán pedig ott a délkör. A csillagvizsgáló különálló kis tornyában sötét kamarát és periszkópot állítottak fel ügyes emberek; abban visszaverődik a várnak szines tiszta képe s kívetődik egy asztallapra. Még az utcán járókelők miniatűr képét is jól kivettük rajta. Okos találmány! Ha az ember nem bízik feleségeben, ide vonul s meglesi házatáját napról-napra. Ez a kis huncut gép mindent elfecseg. Csak egy a baj ! Éjnek éjszakáján csütörtököt mond, mert akkor is híven mutatja a sötétséget, a bolond. Pedig Ámor éjszaka végzi mesterműveit, tudnivaló.

Bolyai Dénes

Már Zalatnán felbiztattak bennünket, hogy látogassuk meg Gyulafehérvár élő nevezetességét, az örökifjú Bolyai Dénest, a nagy Bolyai Farkas unokáját, a még geniálisabb Bolyai János fiát. Nézd meg az apját, úgy ismered meg a fiát! mondhatná egy új magyar közmondás. Bolyai János volt az a rettenetes ember, aki párbajt vívott mindenkivel, utoljára tulajdon apját is kihívta. Ő hozta be a korcsolyázás divatát Magyarországba. Szerette a sportot és az asszonyt; gavallér volt, de lángész; csodabogár, de nagy intellectus. Ennek a fia Bolyai Dénes, aki több hetven esztendősnél, de azért úgy pereg-pattog harmadik fiatal felesége körűl, mint egy nászútra induló vőlegény. Ilyen embereket csak a Jókai regényéből ismertem eddig. Udvarias, mint egy süldő diák; fürge, mint egy pincér; lelkesedik, mint egy honmentő; fiatal, mint egy csodagyermek. Kiválóan lobog benne az élethez való akarat igenlése, ahogy boldogult Schopenhauer úr mondaná. Végtelenül büszke Bolyai voltára, mintha ő írta volna a Tentament, sőt az Appendixét is. Őseinek lángszelleme révén subvenciót húz a Tudományos Akadémiától.
Ebéd után cimbalmozott a „menyecske". Bolyai Dénes hátradőlt székében s egész volta azt ragyogta: nincs nálam boldogabb a két hazában! Igazán, mikor az ember jóllakik, még az ellenségének is megbocsát. Ilyenkor kell megkörnyékezni pénzes nagybácsikat ; ilyenkor sarcol a nő kedves férje urán; ilyenkor kopogtat a bukni készülő diák mathesis tanárja ajtaján; ilyenkor kötik a legtöbb békét civakodó nemzetek és civakodó házasfelek. — Hanem a zene kilopta az én lelkemet is. Jessicával igazán mondhatom: kedvem borong, ha hallok szép zenét. A hangok veszedelmes hatással vannak rám: leveszik lábáról akaratomat, ellágyulok, szétfolyok, mint a víz. Ilyenkor talán még váltót is lehetne velem aláíratni. Ilyenkor hatodik, hetedik érzékem fölébred s porától megtisztult, halhatatlan voltom átömlik maga is lobogó zenébe. Távoli érzések futnak által rajtam; ilyenkor átérzek nem tudott, nem látott hétpecsétes titkokon. Hangfogója leszek angyalok dalának, istenek szavának! Nem látok, nem hallok, nem élek, de érzek, zengő testté váltán; s mint a harmoniás mindenség darabja: zengem dalom a nagy Minden morajába.
Délután repültünk Szászváros felé. A Maros termékeny völgye, mint óriási versenypálya, nyilt meg előttünk; vágtatott is rajta keresztül szelek szárnyán járó ércparipánk. A völgyet távolság kékjébe merülő hegyek határolják; mint mozdulatlan nézőközönség, bámulták eszeveszett futásunkat. A vén Retyezát sokszor mintha megingatta volna múló módon fel-felrémlő ősz fejét. Az Aranyhegy morcosan domborította macskanyerges hátát, mint a kutyával farkasszemet néző kandúr. Csak a Decebal sziklája aludt hanyatt fekve, kebelére kulcsolt kezekkel, mint püspöki ebéd után a sok jóval töltözött falusi plébános. Forró júliusi délután települt a kenyérmezei síkra. Egyszerre csak káprázatok veszik körül izgatott lelkemet. A dús mezőn táborló búzakeresztek átelevenülnek katonákká, szikrázó karddal és szikrázó szemmel nyomulnak egymás ellen. A vágtató vasszörnyeteg ütemes zakatolása áthajlik rohamra terült lovasság dobogásává. Csaták véres panorámája bomlik ki lelkem előtt. Mint óriási fantom, földtől a mennyekig, rettentő Kinizsinek árnya magaslik föl; két kardja, mint tömérdek malomvitorla, zubog s le róla vérpataknak piros ikerje csorg; nyomán lélekszakadva vágtat három halál. A dombokról utána viharfelhőként magyar hadak görögnek. Walkyrök szállanak föl a látóhatár fölött; fényes felhőkön, mint tündöklő paripákon vágtatnak; lovuk izzadtsága gyöngyöző harmatként pereg a mély völgyekbe; lengő zászlójuk a véres alkonyat bibora. Mire leszáll az éj, a germán hősregék Hilde walkyrje átsuhan a csatamezőkön s csókjával új életre kelti az elhullottakat...
Öreg délután léptettünk be Szászvárosra. Kihalt volt a város, mint vasárnap a malom. A végelgyengülésben szenvedő iskolának lovagtermében felfedeztük Dózsa tanár urat, ezt a Danton-koponyájú klasszikus embert, aki azután meghívott estebédre. Fürge felesége, két hamar érett fia, meg egy hirtelen nőtt kis jérce lány: Annuska fogadott bennünket, lármás vendégszeretettel.
Alig fújjuk ki magunkat, ehol kacározik befelé egy kis feketeképü ember, a tüdővészes Gábor úr. Csak odaborul az Aladin keblére, igazán mondva combjára s úgy néz fel reá könnyek közt nevetve, mint a versenyt mászó gyerek a beszappanozott magas póznára, melynek tetején sok drága csemege integet, de amelyeket ő, hajh! el nem ér soha. Megesett a szívem ezen a halálra szánt emberen. Tudja, hogy hamarosan le kell számolni a földi élettel, azért hát maga vigasztalja magát legjobban. Eleven, elmés, kacagós, helyét nem lelő; ilyen emberre szokta a magyar szólás mondani: „vesztit érzi." A házbeliek sokat is megengednek szegénynek; hadd tombolja ki magát, úgy sem viszi sokáig.
Vacsora után a háziasszony zongorához ült s elpengette mindenkinek a nótáját. Gábor úr a sok kacagástól rettenetesen köhögött; ugatott belőle a halál kutyája. Mikor szóhoz jutott, keserű nevetéssel jegyezte meg: „Ez meg az én nótám!" Mintha valami fekete madár repült volna át a szobán: mindenki megrázkódott erre az akasztófahumorra. Hanem azután újra táncolt a jókedv, kacagott a tréfa; az erős zeneszó elfojtotta Gábor úr köhögését. Én úgy éreztem, mintha koporsókon tivornyáznánk, eleven rózsákat taposva. Aladin elemében volt. Karbonári köpönyegét vállára kerítve, nagy szinészkedéssel szavalta el Kiss József ,.A tüzek" című költeményét. A társaság nagyokat kacagott rajta, mert mókának vette az egészet. Pedig ide úgy illett a kacagás, mint Lear király fejére a csörgő bolondsipka. Én emlékeimnek hamvában piszkálgattam a hunyó parazsat. Gábor úr pedig talán arra a szikrára gondolt, amely míg pislog, van élet; ha kialudt: jön a halál. Annuskának tizenötesztendős arcán megint más tűz lobogott: a felhajnalló lányságé, a szerelem diadaltüzének első kivillanása. Dózsa úr szemében a megelégedés tüze sugárzott. Az asszonyok arca rejtelem ; bezárt kapcsos könyv; abból nem tudtam kiolvasni semmit. Pedig tűz ott is lobogott




XI.

Szászvárosi vár

Szászvároson úgy éreztem magamat, mint elátkozott királyfi a bűvölet álmát aluvó várban. Kihalt utcáin csak itt-ott imbolygott egy-két halovány szellem. Mintha az idő is megállt volna e tájon. Az unalom nagy szürke madara terjesztette ki szárnyát a magába rogyott Broos felett.
Szállj, lelkem, szállj innen kedvesebb tájakra! Szállj el a Sztrigyen átnyujtózkodó piskii hid felett, ahol hajdanában Osztrolenka véres csillaga, a kozákot korbácsoló kis Bem vezér, vítta piros csatáját fehér havas mezőkön; ahol kihajtós gallérú adjutánsa, a barna Petőfi is szembenézett az ágyútorkú halállal. Szállj lelkem, szállj tovább a Cserna-patak völgyébe, arra a megszentelt helyre, ahol a nagyölő Hunyadi János, s a még nagyobblelkű Hollós Mátyás taposta ezt a drága magyar földet!
Öreg délután dobogtunk fel a páratlan vajdahunyadi vár hosszú dobogóján, a kis Zalasd patak fölött. Menet, minden pillanatban azt várom, hogy a nyitott kapun egyszerre csak kirobban ránk szemközt a nagy Hunyadi Mátyás, fényes renesszánsz kíséretével, patyolat asszonyaival, vasból gyúrt vitézeivel. Templomi megilletődés fogott el, mikor a tágas udvarra beléptünk. A komor falakra felfutott a zöld repkény; úgy illik rajok, mint hadastyán csákójára a babérlevél. Nagy csendesség hallgat a tömör építmény minden zugában. S ez a hangtalanság mégis többet beszél, mint a tudákos csácsogók egész dandárja.
Gyönyörű szép az ujjáteremtett lovagterem. Öt felséges, vörös márványoszlop tartja gót stilű boltozatát, két oldalán, három lépcsőfok magasan, mély ablakok; az ablakmélyedésben kő- és márványpadok nyújtózkodnak. Kedves terheket hordozhattak ezek a néma kövek: szerelemre hajnalló arcú, ölelésre domborodó termetű, sugár és szemérmes hajadonokat s barna szemű asszonyokat. Sok kedves szerelmi ügyet el lehetett intézni soron kívül ezekben az ablakfülkékben. S a három lépcsőfokon szinte látom a szemfüles, titkokat levegőben elkapó, huncut apródokat, akik közül nem egy volt halálig szerelmes országnagyok csillagjárású leányaiba. A nagy terem talapzata terrakotta mozaik; szebbnél szebb címerek vannak bele kirakva. Ezt a lovagtermet diszesítik majd az öreg Székely Bertalan mester művészi freskóképei, amelyeknek tárgyát a Hunor és Magyar mondájából vette. Akkor bámulatára járhat fél Európa.
Sándor József uram, a vár székelyvérű őrzője, elvezetett bennünket híven minden zegbe, minden zugba. A vár kápolnája még úgy áll, ahogy Bethlen Gábor fejedelem átalakíttatta. Elég homályos hely; talán az istenséghez való közeliét misztikumát próbálják a katholikusok e félhomállyal növelni. Fent karzatja is van, de a boltozat úgy ráhajlik, hogy az odagyűlt asszonynépség talán bele is verte a fejét. Akkor még az asszonyok jártak a karzatra, hogy egészen távol essenek a férfiaktól.

Vajdahunyad vára

A „Mátyás-loggia" nagyon sanyarú állapotban maradt fenn. Halvány freskók ködlenek a leomlott vagy összetört vakolaton; azt mondják: Mátyás szerelmi kalandjait ábrázolták azok sorozatos képekben. Na, gondolom, jó hosszú sort lehetett róluk festeni! Igen kedves, igen nyájas a Mátyás ötszegletű dolgozó szobája. Vakablak-mélyedések húzódnak a falba, ott valamit tartott a sasorrú fejedelem ; talán könyveket, talán borosüvegeket. Ennek a szobának ablakából belátni a medveárokba. Bizony, ilyen is volt a régi jó időben, cirkusz helyett. Odaterelték egybe a rab vadakat a vadász urak s azok marakodásával mulattatták a maiaknál nem erősebb idegzetű hölgyeket. Ezt a különös mulatságot talán a spanyoloktól vagy az olaszoktól kívánták meg.
Felmentünk a nyolcszegletű Buzogánytoronyba. Az idekanyargó lépcső mellett támadt 1854-ben az a kegyetlen tűz, mely az egész vártetőt elhamvasztottá. Még akkor az egész vár osztrák és cseh patkánynépségnek volt összerondított tanyája. Öröködbe, Uram, igazán  pogányok jöttek akkoron!
Az emeleten komorul a trónterem, mellette a fogadószoba. Itt ácsorogtak a XV. század protekcióit hajkurászó ágensei, ha ugyan Mátyás király adott valamit a protekcióra. Épen a lovagterem fölött, annak szakasztott ikertestvéreképen, áll az ódonság szürke köntösébe öltözött tanácsterem, ennek elhordták mind az öt márványoszlopát a Bach korszak patkányai. S ahol a Hunyadiak korában európai fontosságú török-hadjáratokat vitattak meg benszülött csata-oroszlánok: ott 1854 táján lopott zabot, gabonát hombároztak idegen szél idefújta sáska emberek.
Egy kis kiszögellő bástya-zugban néhai való jó Kapisztrán János szerzetes toronyszobájának emlékét őrzi a kegyelet. Nagyon szerény férfiú lehetett az istenes hős, mert alig lehet egyet fordulni rezidenciájában. Na, hanem tánc-vígalmakat bajosan is rendezett  volt   őkegyelme.   Hanem ha kint a szabadfuvású mezőkön, mikor pogány tarfejűeknek fújta a halálos táncnótát s azok úgy járták, ahogy a kis Kapisztrán fújta! Hány követőd lenne a mai ernyeteg korban, kistestű és nagylelkű János barát ?!
A nagy vár zöméből egy hosszú kereszt-sikátor vezet a híres „Nye bojsza" (Ne félj) toronyba. Négy emeletre szökken fel ez a bástya. Azt tartják, Hunyadi Jánosnak ez volt a végmenedéke ozmánokkal vítt csatáiban ! Aki ellenség ebbe a toronyba el akart jutni, el is hullott egyenkint a sóhajok folyosóján. Valami halálos biztatás lappang a Nye bojsza kifejezésben ; mintha végtisztességre menők noszogatták volna egymást a halál révén: „Ne félj, csak menj előre . . ." Most már üres az egész, mint az öreg ember lábszárcsontja. Fent, a torony kalapja alatt tömérdek denevér tanyázik: ijjognak-vijjognak rémletesen. A barangoló szél pedig visítva vágtat be a toronyablakokon keletről s jajgatva búvik ki a nyugati oldalon. Mintha az elhullott pogányok szellemét zavarná még most is a Hunyadiak fel-feljáró lelke . . .
Újra visszatértünk a várudvarra. Ottantájon csatangoltunk, ahol Petőfi is járt, mikor lelkesedéssel köszöntötte az öreg Bem apóban Hunyadit visszaálmodó várat: „Fogadjatok be ti dicső falak!" Az udvar hátulján egy hetven méter mély kút őrzi azoknak a rab törököknek az emlékét, akikkel ásatta a sziklába ezt a kolosszális víztartót a vár kemény ura. Három török név múlómódon ma is látszik a külső falba vésve. Egy Hasszán volt közűlök.
Beírtuk nevünket a látogatók könyvébe. Elandalogva ballagtunk kifelé, végig a hosszú dobogón, amelyen hajdanában, Hollós Mátyás korában, vidám vadásztársaság vagy csatára fegyverzett sasok szállottak Magyarország legszebbik várába. A Zalasd patak, mely körülfutja a várat, be sok mindenről tudna beszélni! Elmondaná azt is, hogy hajdanában ő hajtotta a vármalmot; belőle ittak a Huszárudvar nyerges paripái. Ma már csak a vajdahunyadi gyerekek ha horgásznak benne paraszthalakat. Elmúlik minden, mint az árnyék. Levelek vagyunk az élet roppant könyvében; egyideig forgat bennünket valami rétnletes kéz, azután megun, kitép;. az enyészet szele szárnyára kap és röpít, röpít a határtalan semmiségbe . . .
Az volt a szándékunk, hogy másnap bejárjuk a gyönyörű Gyalár-völgyet s azután Petrozsényen át lemegyünk az ország határáig, átkiáltunk Romániába, megpirongatjuk a magyar földhöz idegen Duna folyamot. Ha pénzünkben tart, talán még egy kanyarodással a segesvári csatasíkon is elzúgjuk az „Egy gondolat bánt engemet"-et.
De az ördög keresztet vont számításunk elé. A vajdahunyadi vár megnézését követő éjszakán rámbocsátotta fekete táborát, forró lázban meggörgetett, majd fogvacogtató hidegrázást futtatott rajtam keresztül-kasul, tetőmtől talpamig. Egy kis hűs esti szellő csapott meg a Nye bojsza ablakán s egész sámsoni voltom egyszerre csütörtököt mondott. Megfeneklettem, mint az oldalbordája tört hajó. Ki voltam keményítve becsületesen. Szárnyaim vérzetten csapzottak alá; ólom-lábomat alig tudtam egymásután tevegetni. Határtalan társam melankolikusan nézett reám; de belátta, hogy a hátára ő sem vehet. Mit volt mit tennünk? visszafordítottuk a szekerünk rúdját; Aladin Tövisnél elhanyatlott tőlem Topánfalvára, én meg, mint a vert hadsereg, búskomoran húzódtam hazafelé, Debrecennek. Másnapra elszállt a csábaság, de már akkor Nagyváradon túl zötyögtetett a gőzös, Budapestre utazó temérdeket evő japán artisták társaságában.
Utazásom hát egyik legérdekesebb pontján szakadt meg. Vajdahunyadon kapott meg a történelem szelleme; sajna, itt csapott meg a láz is, mely   mindenkit   legyaláz.   Bizonyosan így szakad félbe majd az életem is valami fontos pillanata ban. A cél álom marad örökké s mint az elérhetetlenség csillaga: ragyog, csillámol a messzeség aranyos ködében. A felé tartó út, küzdelem és vergődés, csupa kedves izgalom, más néven : az élet. Talán a sorsunkat igazgató, kiismerhetetlen hatalom szántszándékkal lebegteti előttünk csak távolnan viaskodásaink pályabérét; talán jobb is úgy, hogy el nem érjük sohasem. Varázsa, bubája így mindig megmarad. Ha egyszer elérnénk, nem volna célja életünknek.
Az elérhetetlenért való küzdelem : az élet maga; a nagyszerű, a fényes, vagy más hangon: a kisszerű, a piszkos élet. A szerelem bubája is a szűziességig tart; az odaadással már lehámlik angyalisága. Szebb az álom, mint az ébrenlét. Ha a mennyországot egyszer igazán megjárná valaki s visszatérne hozzánk, elmondaná, mit látott, mi van ott? — talán soha többé nem kívánkoznánk oda. A tudás nagy hatalom, lever vagy fölemel bennünket; de úgy tetszik, a hit még nagyobb, mert soha le nem ver, mindig csak fölemel! Milyen boldogok, akik hinni tudnak! Milyen boldog volt az én utazásom is Vajdahunyadig; mert erős hittel hittem, hogy átlépem az országom határát és bekiáltok Romániába.
Mindezt csak a magam lelke megnyugtatására hánytorgatom. Mert bizony fáj, fáj az, hogy töredék maradt híres erdélyi barangolásom.


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)