DÉKÁNY ANDRÁS: Roy Chapman Andrews, a bálnák és a Gobi-sivatag kutatója

A század elején, 1906 júniusában egy fiatalember járkált a newyorki természetrajzi múzeum kertjében. A fiatalember Wisconsin állam Beloit városkájából, a Rock River folyó partjáról jött egyenesen New Yorkba. Korán reggel érkezett és kétszer is körüljárta az épülettömböt, majd a park bejáratánál leült egy meteoritra. Innen nézegette a múzeumot és elgondolkozott azon, miféle hely is lehet, milyen emberek élnek falai között. Úgy gondolta, nyilván tele van pókhálós ládákkal, pókhálós termekkel, a múzeumi tudósok pedig bizonyára hosszú-szakállú, ókulárés, apró emberkék, akik úgy nézik meg a múzeumba belépő idegeneket, mintha szükségtelen, haszontalan rovarok lennének. A fiatalember így gondolkozott és bár ideáljai voltak a múzeumi tudósok között, mint a nagy Osborn tanár, Chapman és Lucas professzorok, mégsem tudta elképzelni, hogy az ideálok mások, mint amilyeneknek a cikkek és a könyvek — különösen abban az időben — kifigurázták a tudomány hőseit. A fiatalember szíve összeszorult a látványra, ahogy elnézte a múzeum épületét, a gyönyörű parkot, a parkban látható óriási kövületeket, cápakoponyákat, teknősbékahátakat, óriáskagylókat. Úgy képzelte, hogy ezen a reggelen egyenesen beállít Chapman szobájába. A nagy madarász volt az ifjú wisconsini vándor ideálja, ő írta az észak-amerikai madarak kézikönyvét, amelyet a beloiti diák valósággal bibliájának vallott. De a félelem mindjobban ránehezült, megzavarodott és úgy érezte, Chapman nyilván nem is hajlandó majd vele szóbaállni. A nap már magasan járt, az épület hatalmas kapuján át jöttek és mentek az emberek, amikor a fiatalember nagyot lélekzett, megigazította merev kaucsukgallérját, lesimította vasalatlan nadrágját és elszánta magát arra, hogy (mint később mondta) fejest ugrik a múzeumba!
Valósággal szédült, amikor belépett a márvánnyal díszített előcsarnokba.
Odaállt a portás fülkéje elé és kinyögte:
—  Beszélni szeretnék valakivel...
A portás végignézte, majd megkérdezte:
—  Kivel? Az igazgatóval?
Eredetileg azt akarta mondani a fiatalember, hogy Chapmannel, a madarásszal, de most zavarában bólintott:
—  Igen, igen, az igazgatóval.
—  Tessék, — bólintott a portás, — menjen végig a folyosón, azután forduljon balra és lát egy nagy ajtót. Az ajtón ki van írva, hogy ott található a bos, Mr. Bumpus, az igazgató. Éppen az irodájában van, de siessen, mert elkésik, a bos ilyenkor szokott az emlősök osztályára felmenni.

Hogyan és mint történt, de a fiatalember egyszerre úgy érezte, hogy győzni fog. Léptei merészen kongtak a folyosó kőkockáin és visszaverték gondolatát: idekerülök, idekerülök! ... Azután ott volt előtte az ajtó, rajta a tábla: „Dr. H. C. Bumpus" Lenyomta a kilincset, belépett. A teremnek beillő szoba közepén, az egyik asztalnál álldogált a múzeum nagyhírű vezetője, a sovány, szikár Bumpus igazgató. Szemüvege mögül ránézett a belépő csodabogárra: a tizenhét éves sihe-őerre, aki úgy lengette meg előtte a kalapját, mintha már régi ismerősök volnának.
—  Roy Chapman Andrews vagyok Wisconsinból.
—  Mit óhajt? — kérdezte Bumpus. A fiatal Andrews elmosolyodott:
—  Állásért jöttem.  Szeretnék itt valami munkát kapni. 
Bumpus elcsodálkozott:
—  Itt, éppen itt? Hát mihez ért maga?
—  Mindenhez. Mindenhez, amire itt szükség van... tömtem már madarakat is.
Kis csönd támadt: Bumpus a fiatalembert, Andrews pedig az igazgatót nézte. Nagy pillanat volt, döntő pillanat egy ember életében, aki tudós akart lenni nyolc esztendős kora óta!
Bumpus levette szemüvegét, úgy nézte végig a sihedert. Megtetszett neki a fiú, de hamarjában nem tudta, mit kezdjen egy ilyen ifjú, elszánttekintetű rajongóval.
Andrews jött a segítségére:
—  Valakire nyilván szüksége van, talán olyan emberre, aki a padlókat súrolja?
—  Milyen végzettsége van?
—  Most végeztem a középiskolákat Beloitban.
—  És padlót akar súrolni? 
Andrews elmosolyodott:
—  Igen, de nem akármilyen padlót, hanem a múzeumét, az más!


Így került Roy Chapman Andrews 1906-ban a new-yorki természetrajzi múzeumba, világhírű helyre, világhírű tudósok társaságába. Bumpus szaván fogta, hónapokon keresztül mosogató ronggyal és vödörrel felfegyverkezve dolgozott azokban a termekben, abban a múzeumban, ahol ma már ő az igazgató!


Így indult él egy felfelé ívelő pálya, egy nagyszerű tudományos karrier. Roy Chapman Andrews maga írja emlékezéseiben, hogy elemista korában, amikor a Rock River partján a nádasokat, füzeseket bújta, akkor határozta el, hogy tudós lesz. A gyerekember számontartotta a madarak fészkelését és költözködését, megfigyelte az emlősöket, a bogarakat és rovarokat és tíz éves korában már azzal büszkélkedhetett beloiti diáktársai előtt, hogy madarakat töm. Az első madár, amelyet kipreparált, most az amerikai természetrajzi múzeumban látható, bevezetőjeként azoknak a gyűjtéseknek, amelyeket Chapman Andrews a világ különböző részein végzett. Amikor Bumpusnál jelentkezett, harminc dollár volt a zsebében. Apja pénzt akart neki adni a búcsúzásnál, de a fiú büszke volt és csak azt vitte magával, amit maga keresett, őzfejek és madarak tömésével. Ezzel a harminc dollárral egészítette ki azt a keveset, amit szolgai munkájáért kapott. Elképzelhető, hogy egy olyan ifjú, aki a legalacsonyabbrendű munkát is vállalja, csak azért, mert szentnek látja a tudományt és a múzeumot, az előbb-utóbb kiemelkedik és előretör. Egy-két hónapig végezte a vállalt munkát, azután Bumpus maga elé hivatta:
— Nézze, fiam, — mosolygott az igazgató, — a próba sikerült.   Nekünk   olyan   emberekre   van   szükségünk,   mint maga. Tegye le a rongyokat, a vödröt és jelentkezzék James Clarknél, az állatszobrásznál. Ott dolgozik majd tovább.


Hogy ki volt James Clark, azt a wisconsini madártömő már tudta. Munkája közben sokszor megcsodálta azokat a modelleket, állatszobrokat, amelyeket a nálánál csak öt évvel idősebb James Clark készített. Bámulta a kikészített bőröket és a gipszvázakat, amelyekre ráfeszítették a megnyúzott vadak bőrét, hogy később James Clark keze alól úgy kerüljenek ki, mintha élnének. Andrews úgy beszél ezekről a hónapokról, első tapogatózásairól a múzeumban, mint örökös meglepetésekről. „Délben ott ténferegtem az előcsarnok meteoritjai között, hogy meglássam Osborne tanárt, ha ebédelni megy. Sohase hittem volna, hogy másként is összekerülök vele. Amikor pedig, később, bemutattak Frank Chapmannek, a lélekzetem is elállt attól a nagy boldogságtól, amely akkor rámszakadt..."

James Clark és inasa hamar összebarátkozott. Annyira jóba lettek, hogy később együtt is laktak a Columbia egyetem internátusában. Mindketten vidámak, jókedvűek voltak, fiatalok és merészek. James Clark bízott a művészetében, Andrews pedig a hitében. Évtizedek óta ott függött egy bálna a múzeum egyik kiállítási osztályán. Lucas doktor múzeumigazgató hozta a bálna csontvázát New-Foundland partjairól, mégpedig azzal a céllal, hogy az egyik preparátor tervei szerint kidolgozzák, mintha élne. Az óriási modell azonban sehogyan sem akart elkészülni: a papírborítások hol feldudorodtak, hol behorpadtak. Valóságos izgalom támadt a múzeumban a bálna miatt: a preparátorok éjjel is a bálnáról álmodtak, az igazgató pedig a haját tépte. Bumpus egy napon maga elé hivatta James Clarkét és segédjét.
—  Ez az állat az éhhalál végső fokára jutott. Nem lesz belőle  semmi, mitévők legyünk? Már az idegeim se bírják ezt a szégyent.
—  El kell bocsátani a papiros-gentlemant, — tanácsolta Clark. — Mi majd kezelésbe vesszük dróthálóval és papír-masséval.
A kijelentést tett követte: Lucas doktor bálnája nemcsak elkészült, hanem most is ott látható a harmadik emeleti hosszú csarnokban és mint mondják, a legjobb egészségnek örvend. Hogy a bálna elkészülhetett, ahhoz hónapokig tartó tanulmányokat végzett James Clark és segédje. Hónapokon keresztül ott ültek a könyvtárban és előszedtek minden könyvet, ami csak a bálnákra vonatkozott. A tizennyolc éves Andrews a könyvek tanulmányozása alatt jött rá arra, hogy van még elég tennivaló a bálnatudomány terén. Megállapította, hogy a könyvek főleg a bálnák csontvázával foglalkoznak, a külső anatómiáról már jóval kevesebbet, a bálnák szokásairól pedig egyáltalában semmit sem mondanak. Andrewsnek merész gondolata támadt. Ha sikerül a tömés, azt fogja kérni, küldjék ki valahová, hogy a bálnákat tanulmányozhassa. A véletlen is segítségére jött: jóformán aznap, amikor Clarkkel együtt megmutathatták Bumpusnak az elkészült szörnyet, amely olyan jól sikerült, hogy valósággal fújta a vizet, ugyanazon a napon jelentették Amagansetből, hogy Edwards kapitány fiai elejtettek egy bálnát. Amaganset Long Island mellett van és a lapok híradása nyomán Bumpus igazgató azonnal megvásárolta a hetven éves Edwards kapitánynak, a híres bálnavadásznak, újabb zsákmányát.
— Menjen James Clark és a segédje, — adta ki az utasítást Bumpus igazgató.

MIHALOVITS BÉLA: Egy év Perzsiában (2)

Hazafelé

Perzsa kán

Július 25-ödikén három apró kurd ló állt meg teheráni követségünk nyaralója előtt, vezetve, illetőleg hajtva két cservadártól. Cservadárnak nevezik a perzsák körülbelül az olyan embert, akit foglalkozása után nálunk koplalósnak keresztelnének el, ha t. i. rossz gebéjével, vagy ökreivel a szegedi Szt-István-téren ütné föl sátorfáját. Ha mégis van különbség a cservadár és a koplalós közt, ez csak abban áll, hogy mig az utóbbi a kocsijával mint alkalmatossággal szolgálja bizonyos számú hatosokért a felebarátját, addig a cservadár e szolgálatot, nála okosabb lovával végezteti, miután ő a maga részéről megteszi azt, hogy naponkint felkötözi egyszer az utazó podgyászát a ló hátára, s aztán az egésznek a tetejére segiti a persona divis ingrata-t. Mert ne tessék elhinni, hogy igaza van a latin mondásnak : Quem dii odere, paedagogum fecere« (Kit az istenek gyűlölnek, katedrára segítenek.) A dolog ugyanis a valóságban ugy áll, hogy akit az égi hatalmasságok nem szívlelnek, azzal karaváni utat izleltetnek. Hogy milyen az a karavánut, azt e helyen bővebben nem ismertetem, de ha ismertetném is, a végén csak azt lehetne belőle következtetni, hogy: rettenetes, iszonyú.


Első sorban is egy hetet kell rászánni arra a pár napot igénybevevő 240 km.-nyi útra, amennyire Teherántól a Káspi-tenger fekszik. Aztán mindennemű ennivalót magával kell vinni az embernek. Magával kell újra vinnie ágyát és ágyneműjét, orvosságát s ami a legfőbb: kését, puskáját is. Különösen tanácsos nyakig fölfegyverkezni, nem annyira a veszély, mint a forma kedvéért, mert Perzsiában mindenki karddal, késsel s rozsdás puskával utazik, hogy ezzel mutassa erejét s ijessze el magától az esetleg alkalmatlankodót.


Kísérőm egy fiatal német vadász volt, ki az egyik lovat kapta, mig én a másikra kerültem. A harmadik tartalékba volt helyezve s csak ugy szabadon eresztve kullogott utánunk, mert azt már most megjegyzem, hogy a menés mindig lépésben történik. Mi persze az első pillanatban erre a lóra akartuk átrakni összes holminkat, de a cservadár megmagyarázta, hogy akkor fél óráig se birjuk ki az ülést abban az óriási, szalmából és rongyból készült magas nyeregben, melyet csak néha-napján vesznek le lovaikról s mely azokat furcsa alkotásuk miatt kétpupu tevékhez teszi hasonlóvá. Megmaradtunk hát podgyászaink tetején s amennyiben azok nagy mennyisége miatt olyanféle széles ülésünk volt, mint a czirkuszosok lovainak tánczolásra szolgáló nyerge, — nagy kényelemben is voltunk. Igaz, hogy eleintén zavart az a körülmény, hogy sem a ló fejét nem láttuk a sok csomag miatt, sem nem volt kengyelünk és kantárunk, de ebbe hamarosan beletörődtünk ugy, hogy az utazás e módját már az elején is mulatságosnak találtuk. Természetesen a cservadárok folyton gyalogoltak s előttünk szaladtak. Hogy pedig ez minő csodálatos kitartás, arra elég, ha meggondoljuk, hogy égető napon, étlen-szomjan, kora reggeltől, késő estig futottak minden panasz nélkül több napig, összesen 60 koronáért. Ez volt ugyanis a három ló dija.


Czélunk a Káspi-tenger mellékén fekvő kikötővároska; Mesediszér volt. E szerint oly utat választottunk, melyen senki sem jár, mert roppant fárasztó és veszélyes, de aztán megfelelően remek szép, sőt olyan pompás és érdekes, aminőt a perzsiai általános kietlenség után se nem vár az ember, se máshol nem igen talál föl. Ennek a  remek  panorámának a látása kárpótolja az embert a Teheránban töltött év összes nélkülözéseiért s oly benyomással bocsátja útnak Európába, melynek birtokában megszűnik egyoldalulag ítélni az ázsiai kopárságról s Perssiá-vól. Egész nyugodt lelkiismerettel Írhatom le, hogy Tirol elmarad ama természeti szépségek mögött, aminőket Perzsia északi részén az Elburz-hegyláncz mutat.


Naponkint 10—12 órát töltöttünk lóháton, sokszor délután két órakor, rekkenő hőségben oly hegyeket másztunk, persze leszállva a lóról, hogy húszszor is összerogytunk, mig a tetejükre értünk s hogy a kimerültségtől csak négykézláb s ugy is lassan s kiszáradt nyelvvel bírtunk előrejutni, de mikor végre elértünk több ezer méter magasságban egy teaviskót s föltekintettünk a mellettünk fehérlő s majdnem 6 ezer méteres Demavend hegyre (mi ehhez képest a Mont-Blank 4 ezer méternyi magassága?), akkor aztán a festői vidék egyszerre elfelejtette minden fáradságunkat.


Hasonlóképpen nem törődtünk vele, mikor szabad ég alatt, vagy utszéli barlangban, esetleg kecske-istállóban töltött éj után fölkapaszkodtunk a meredek bérczekre, hol csak saskeselyükkel s egyéb légi ragadozókkal találkoztunk, melyek jelentőségteljesen lesték, mikor csúszik már el alattunk a ló s mikor zuhanunk le a lábainknál tátongó feneketlen s széditő mélységbe azon sűrűn látható öszvércsontvázak közé, melyekről a húst talán pár nappal előbb, épp ők szaggatták le.


Hát mikor a természet e magasztosán csendes és félreeső helyén felbukkannak a pázsitos hegyoldalon a fekete sátorokból álló nomád-telepek? Itt már akarva, nem akarva őseink jutnak eszünkbe, kiknek egyik-másik törzse talán ezen a vidéken is barangolhatott!
Közelebb érve egy nomád-telephez 3—4 óriási szelindek fogadja az utast, mint az Alföldön ballagó vándorlegényt a félelmes juhász kutyák. Különben jámbor állatok, ha az ember az utján halad előre, de ne adj Isten megpróbálni, hogy a telephez közeledjünk, mert akkor már könyörületlenek s veszedelmesek. Egyébként az ut mellől is jól lehet látni, mit müvelnek a fekete sátrak között.


A telepet védő hatalmas hegyorom tetején legelésznek a buja fűben a kecske- és birka-nyájak, a lovak meg csak úgy ki vannak csapva a juhszélre, a telep közelébe. Lent hömpölyögnek a hatalmas Sah-rud (Sah-folyó) zúgó habjai. Az egész környezet meredek sziklákból s pázsitos hegyoldalakból áll, melyekre mint katlanra borul rá a derült kék ég.


Vagyunk pedig a tenger szine fölött legalább is 3000 méter magasságban s szivünk oly levegőt, amely fesziti a tüdőt, edzi a bőrt s fölfrissiti az egész testet.


Bent a sátrak közt pedig élénk mozgalom uralkodik. Férfiszemélynek persze nyoma sincs, mert azok a legeltetéssel vannak elfoglalva, de annál több a térdig érő, csikós ruhába öltözött nő és kisgyermekek.


Azt hinné az ember, hogy az asszonynépség itt is oly kíváncsi, mint széles e földön mindenütt s hogy egymás hátán ront az európai utas látására, ki csak évtizedenkint egyszer vetődik a vidékükre. Pedig a dolog ugy áll, hogy ügyet sem vetnek ránk, még föl sem tekintenek a rokka mellől, hanem dolgoznak tovább s végzi kiki a maga teendőjét.


Egyik este oly emberek közé keveredtünk, kik egyáltalán nem ismerték az ezüstpénzt s az éjjeli szállásért nekik ajándékozott ezüstöt visszaadták. Mikor pedig megmagyaráztuk nekik, hogy az nagy pénz, kétkedve csóválták fejüket s mondták, hogy a pénz nem fehér, hanem fekete. T. i. az ő kezük ügyébe csakis fekete pénz (igy nevezik a rezet) kerül.


Mikor néhány nap múlva elhagytuk az Elburz hegység örökké emlékezetes bérczeit, kiértünk arra a dús növényzettel biró lapályra, melynek mása hihetőleg csak Indiában van. Össze-vissza kuszálódott s déli növényekből álló buja erdőségen, majd terjedelmes rizsföldek közt, majd sürü bozótokon haladtunk át, melyeknek távolabbi részeiből sokszor lehetett hallani a vaddisznók röfögését  s  éjjelenkint  a sakálok, hiénák hátborzongató hangjait; kigyót, óriási gyi-kokat, s teknősbékákat szintén gyakran láthattunk. Persze a láz ellen való orvosságainkat szorgalmasan kellett szedegetnünk, mert legborzasztóbb volt annak a gondolata, hogy az európait fenyegető bajok valamelyike ránk ér s aztán ott vagyunk födél és ápolás nélkül a lakatlan vidék közepén.


Az utolsó napokban már annyira beletörődtünk a fáradalmakba, hogy naponkint 12 órát is képesek voltunk nyeregben tölteni. De itt is volt az ideje a sietésnek, mert félnapi késés éppen egy heti hátramaradást jelentett volna. Hajó ugyanis hetenkint csak egyszer indul a kikötőből s az indulástól csupán két nap választott el bennünket.


A tengerhez közel már népesebbé vált az ut s jobban is megbámultak bennünket. Érdekes volt, hogy a hány beteg emberrel csak találkoztunk, az mind hozzánk fordult segítségért s bár erősitgettük, hogy nem vagyunk orvosok, sokszor mégis félnapi járóföldre is elkísértek bennünket. Volt olyan is köztük, ki pénzt igért, ha megszabadítjuk köszvényétől.


Nem volt érdektelen az a viselkedés sem, melyet velünk szemben tanúsított az a pár hegyilakó, akivel találkoztunk. A legtöbb pálinkát kért tőlünk. Egy helyen meg egy nyers halat tálaltak elénk azon hitben, hogy a frengi úgyis mindenfélét összeeszik, tehát ennek is igen megörül. Különben azt cservadárjaink is megkérdezték tőlünk, mikor hideg birkaczombot falatoztunk, hogy nem macskát eszünk-e ?


Annyi tény, hogy minden hivatalos irománynál nagyobb biztosítékunk volt a zavartalan utazásra az, hogy európaiak, tehát keresztények s igy tisztátlanok voltunk. E miatt aki csak szembekerült velünk, mind kikerült bennünket annyira, amennyire csak az ut szélessége engedte.


Egy izben aztán majdnem bajba is jutottunk. Belekeveredtünk ugyanis egy nagyobb karavánba, melyben volt vagy 40—45 rongyos, elzülött öszvérhajtó. Ezek erősen nekimentek cservadárjainknak, amiért át merték engedni lovaikat a tisztátalan frengiknek. Mikor azonban észrevették, hogy kardok, tőrök és revolverek vannak oldalunkon, egyszerre elhallgattak. A legelső faluban aztán végre födél alá kerültünk s ez volt az első éj, melyet szobában töltöttünk.


Érdekes, hogy házigazdánk bár gyűlölt bennünket, mégis engedett a Korán törvényének s megmutatta vendégszeretetét. Számunkra a háremet engedte át, miután a nőket kiküldötte s a szőnyegeket kiszedette belőle, nehogy tisztátalanokká váljanak.


Sok volna azonban elmondani azt a számtalan érdekes apróságot, ami ily szokatlan utón éri az aurópait, azért be is fejezem, mert a legközelebbi napon úgyis elértük a rég várt tengert s bucsut, örök bucsut mondottunk Perzsiának, honnan Oroszországon és 
Lembergen át ezzel a három ígérettel jöttünk haza:


1.  Nem zúgolódunk,   ha a vonaton megfizetett jegyünkért állni vagyunk kénytelenek, mert ez mindig kellemesebb a karaván útnál.
2.  Megbecsüljük a   vizet,   mely  az   Isten   legnagyobb ajándéka, melyért sokszor országot ígértünk volna.
3.  Lemondunk örökre a birkahús élvezetéről, mert az ürü Perzsiában naponkint fölkerül az asztalra azzal a finom faggyú-illattal, aminőt csak perzsa birkafark terjeszthet.


(Forrás: Egy év Perzsiában. 1903, SzékelYudvarhely. A könyv lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.)

MIHALOVITS BÉLA: Egy év Perzsiában (1)

Székelyudvarhelyen jelent meg 1903-ban az a vékony könyv, amelyben a szerző bemutatja egy esztőn át szerzett perzsiai benyomásait. A magyar turisztika aktív személyiségének tekinthető Mihalovits Béla megállapításai híven rögzítik az akkori Perzsia gazdasági-társadalmi-földrajzi valóságát. Érdekesnek találtuk viszont abból a korból megidézni elsősorban  az oda- és visszautat, amelyek a korabeli közlekedési eszközöket figyelembe véve, időben is jelentős, olykor negyven napig tartó élményláncolatot és megannyi érdekes látványt jelentettek. A könyv lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.


Odautazás

Vén, csaknem rozoga csavargőzösnek találtuk az osztrák »Loyd« Jupiter nevű hajóját, mikor 1899. augusztus közepén a fiumei kikötőben födélzetére léptünk. Tisztes kora daczára azonban elég kényelmet nyújtott arra a pár napra terjedő útra, melyet rajta kellett átélnünk, mig Görögország partjait érintettük.
Nem akarom vázolni itt, az elindulásnál, a tengeren való utazás szépségeit és előnyeit, nem azért, mert hatodmagammal együtt a messze és bizonytalan, de sokatigérő jövőben foglalkoztattam gondolataimat. Mit is ér olyankor a kék tenger sima tükrének, a partokon el-elmaradozó világító tornyoknak a látása, mit ér a hajó-gépezet zakatolásának hallgatása, a különben érdekes, bár csekély számban lévő útitársak megfigyelése, a velük folytatott társalgás — mikor a Nap országába, az érdekes Perzsiába. igyekszünk!
De kik is vagyunk mi s mi czélunk Perzsiában ? — Kis család tagjai és hozzátartozói vagyunk, Perzsia pedig hivatalból ideiglenes otthonunk, azért kell útra kelnünk.


Elindulásunk után harmadnapra már nevezetesség, még pedig kevéssé ismert nevezetesség mellett haladtunk el. Ez a Búzi-szigetecske volt. Itt van az a hatalmas és szép kék-barlang, melynek szépségei sokak szerint jóval túlszárnyalják az emlegettebb kaprii kék-barlang természeti szépségeit. Fölfedezője és ismertetője Ransonnd báró volt. A barlang 31 m. hosszú, 16 m. széles, a tenger mélysége pedig 17 m. benne. Bejárata szélességre nézve 2 és fél m., magassága 6 és fél m. Ez utóbbiból azonban 5 m. a vízre jut, ugy hogy a 10—12 emberrel telt bárka csak másfél méter magasságú nyiláson juthat a barlangba. A víz megvilágítása s varázsszerü, ezüstös csillogása egy 10 és fél méteres tenger alatti nyilason át történik. Olyan itt minden, mintha ezüstporral volna behintve. Ezüst szintiek a viz alá merített evezők, ezüst szinüek a mélységben látható kősziklák is. Igazán kár, hogy Buzit csak a dalmát partokról közelithetik meg könnyű szerrel a kirándulók, mert arra nagyobb hajó nem is gondolhat, hogy e jelentéktelen helyecskénél vessen horgonyt egynéhány utasának kedveért.


Éppen akkor, mikor egyesek a tenger nyugalmát már unalmasnak kezdték tartani, érkeztünk egy tekintélyesebb görög szigetre, Korfuba, melynek hasonló nevű s a tenger felől igen sokat mutató fővárosa előtt pár órára meg is állottunk. Az a mozgalmas és külsejében változatos tengerparti élet, mely itt megnyilatkozik, egészen elüt attól, a melyhez az utas eddig szokva volt. Uj emberek, szokatlan típus s fülben idegenül hangzó nyelv az, ami bennünket a partra lépéskor fogad. Alig tudjuk megtalálni a sok gyümölcsárus közt az utczai pénzváltót, alig tudjuk lerázni nyakunkról a jobbról-balról kinált portékát, s alig tudunk szert tenni két poros, rozoga fiakkerre, melyen boldogult királynénk Akhilleion-jába mehetünk.


E kies fekvésű, hatalmas, de különben külsőleg egyszerű kastély, pompás emelkedett helyen s bent a szigeten, Gásztúri nevű falvacska mögött fekszik. Olajfaerdők közt kígyózó fehér országúton juthatunk rácsos kapujáig, melyet vén szolga nyit meg szomorúan előttünk, hogy a kastély gyönyörű kertjébe, majd tengerre néző s jól gondozott  terraszára vezessen, oda a hófehér szobrok csendes tanyájába, mely mögött komolyan áll az oszlopcsarnokos főépület.


Alig telhetett el két óra, már megint az Adriai-tenger habjait hasitotta hajónk. Most azonban rövidebb volt a közelebbi czélpont, mert másnap hajnalban már görög szárazföldön, Patrasz-ban voltunk. Ez a város azon helyek közé tartozik, melyek nevének említése egyszerre lelki szemeink elé hozza összes föltünőségeiket és nevezetességeiket. Azt hiszem, ha valaki Patraszban 3—4 órát kénytelen tölteni, rögtön tisztába jön vele, hogy szűk utczájú, piszkos, bár forgalmas városba jutott, melynek első pillanatra legnevezetesebb góczpontja a pályaudvar. A pályaudvar ugyanis a poros utczának az indulóház előtt levő része, hol nappal száz meg száz számra szultánkenyerez az utazók serege, mig este onnan nézi végig a közönség a háttérben látható színház deszkáin folyó előadásokat. Jelenleg különben a nyitott színpadon is szultán-kenyerező utasok vannak, mert nem fér mind a pályaudvarra.


Megérkezvén a vonat, beleülünk a kiállhatatlan forró kocsik egyikébe s jó ideig a tenger partján való haladás, majd unalmasabb, kopár és leperzselt vidéken való utazás után elérjük Korintosz kevéssé mutatós városát s hires csatornáját, melyen tul csak a sárviskókból álló s leégett faluhoz hasonló Megara s Eleuzisz jóformán azok a változatosságok, melyekben Athénig — hova estefelé érkeztünk — részünk lehet. Athénben, hajónk indulása miatt teljes két napot voltunk kénytelenek tölteni. Ez alatt futólagosan minden nevezetességet végig lehet járni.


A legelső kocsikázás meggyőzi az utast arról, hogy a görög főváros külseje egész modern, nyugat-európai színezetű, melyből azonban nincsenek teljesen kizárva a Keletre emlékeztető jellemző vonások sem. Jól eső ihletettséggel keressük föl benne a régiségeket, minők a Sztadion, Zeusz templomának romjai, Hadrián kapuja, végre a szépség tekintetében első helyen álló Akropolisz, tövében Dioniizosz szinházával stb. Kiváló műélvezetben lehet aztán részünk a múzeumban, melynek belseje egészen a müncheni Glüptotek-ra emlékeztet. Termei nem igen tágasak és zsúfoltak, de érdekes eredetiségekkel (Athene Parthenosz kis márványszobra, Praksziteles Hermesze stb.) rendelkezik.


Azon a kis kocsi uton, mely Athént kikötőjével Pireusz-szal összeköti, az ókori Görögország történetének főbb vonásai mind emlékezetünkbe jutnak. Két oldalt látni véljük Periklész hires falait, köztük annak az óriási dögvésznek a lefolyását, mely oly mérhetetlen csapást gyakorolt a nagy férfiú eszméire. A tenger és a szemben fekvő Szalamisz megpillantásakor pedig a hires perzsa háborúk emlékének áldozhatunk s áldozunk is, mig a Thália hajó födélzetén tekintélyes és válogatott útitársaink körében szét nem oszlanak jóleső ábrándjaink ködképei.
Ha szívesen olvastuk valaha a görög mitológiát, s ha oly készséges magyarázóra akadunk, a minő hajónk kapitánya : Privileggio ur volt, ugy az Athéntől—Kostantinápolyig terjedő tengeri uton, annak minden pontján, nagy élvezetben lehet részünk. Tenedosz szigete, Trója romjai, Ida hegye, a Helleszpontosz, a Dardanellák, Rodostó mind olyan helyek, melyek emlékét s a hozzájuk fűződött eseményeket látásuk alkalmával szívesen idézzük föl.


Augusztus 21-edike és kora reggel volt, mikor hajónk bekanyarodott az Aranyszarv-öbölbe, tehát mikor a török főváros soha nem felejthető, remek panorámája a valóságban állt előttünk. Olyan ez a domb-völgyön fekvő, kupolás mecsetekkel és karcsú minaretekkel ékeskedő város, mintha a partjait nyaldosó kék habokból merült volna föl. Hát az a forgalmas élet, ami az öbölben játszódik le! De micsoda még ehhez képest is az a folytonos sürgés-forgás, mely az Aranyszarv-öblének sokak által emlegetett, leirt, sőt le is festett hidján reggeltől-estig észlelhető?


Egy teljes hét állván rendelkezésünkre, sorra járhattuk Konstantinápoly minden oly részét, amely az újság ingerével hathat az európaira. Összejártuk a piszkos európai és még piszkosabb török rész girbe-görbe s kutyákkal belepett szűk utczáií, elmentünk egynéhány híresebb mecsetbe, múzeumba, bazárba, végignéztük a szultánnak mecsetbe-vonulását (szelamlik), kirándultunk a hét-toronyhoz, hol régente magyar foglyok is hallgathatták czelláikból a tenger locsogását, végre végignéztük Skutariban az üvöltő dervisek őrült czeremóniáját.


Konstantinápolyi bucsuesténket Széchenyi Ödön gróf pasa kedélyes társaságában töltöttük. Igazán jól esett a török fez alól hallani azokat a szavakat, melyekkel a fiu nagynevű atyjáról kegyelettel megemlékezett.


Utunk azon részéig, mely a Fekete tengerig vezetett, semmi bajunk sem volt a vizzel. Konstantinápolytól kezdve azonban Batumig, ezen orosz városig folytonos hányattatásban volt részünk. Nem is volt kedve egyikünknek sem a Héliosz födélzetére menni. Annál szivesebben vettük, mikor Trapezuntnál pár órára partra, tehát szilárd talajra szállhattunk. Érdemes volt itt elsétálni a város fölött jó magason fekvő Komnen várromig, honnan messze beláthattunk a háborgó tengerre s az üde zöld színben pompázó szárazföldre.


Batumtól Bakuig ismét vasúton mentünk. Utunknak a Kaukázuson keresztülvivő része főleg különböző néptipusai miatt igen érdekes és tanulságos. A Káspi-tenger felé eső részen azonban, Tifliszen tul, már kietlen kopárságra találunk. A vidék egyhangúsága állandó kísérőnk egész a tengerig, hol a változatosság reményében robogunk be a petróleumvárosba. Baku t. i. világhírű és elsőrendű petróleum forrásainak köszöni ugy létét, mint hírnevét. Régebben perzsa város volt, ma már azonban az oroszé. Két dolog az, ami a benne való tartózkodást kellemetlenné, csaknem tűrhetetlenné teszi. Egyik a naftának mindent átható s mindenütt föltalálható illata, a másik pedig a város ridegsége. A városnak és környékének ugyanis több kilométernyi távolságban olyan a talaja, hogy benne sem fa, de még a fűszál sem terem meg. Hiába keresünk tehát Bakuban tikasztó délutánokon árnyas fákat, vagy sétahelyeket. — Van ugyan a tenger partján egy szánalomraméltó, csenevész, porral belepett fácskákból álló park, az u. n. Mihailovszky-liget, de ennek a talaját is nagy költséggel és fáradsággal hozták hajókkal a Káspi-tenger déli részén levő területekről.


Valóban megváltás volt, mikor néhány nap múlva a Káspi-tengerről szemlélhettük Baku körvonalait. A tenger, mint mindig, ugy most is igen szeszélyes volt. De még ha csendes lett volna is, nem gyönyörködhettünk volna annyira sárgás-zöld színében, mint az eddig látott tengerek ég-kék tükrében.


Asztara volt tengeri utunkon az a parti városka, melyen tul már Perzsiában képzelhettük magunkat. Innen már csak néhány órai ut kell ahhoz, hogy Enzelinél perzsa szárazföldre tegyük lábunkat. Ezt is megértük szerencsésen szeptember 7-edikén hajnalban. Azért mondom, hogy szerencsésen, mert Enzelinél az öböl alakulása miatt nem mindig lehet horgonyt vetni. Ilyenkor aztán a hajó meg sem áll, hanem egyenest visszafordul a 2—3 napig tartó uton Bakuba. Ilyen próbakikötéseknek némelykor többször is ki vannak téve az utasok. Legkellemetlenebb pedig az egészben az, hogy az ide-oda utazgatás dijait mindannyiszor külön kell flzetniök.


Nem mulaszthatom el annak a megemlítését, hogy Bakutól kezdve érdekes útitársunk akadt K. Tebrizi magyar-osztrák konzul ur személyében, ki mint végzett orvos egyenest azért jött elénk, hogy karaván-utunkon óvjon bennünket a klima szélsőségeitől. Tatár szolgájával együtt azonban már a tengeren oly beteg lett, hogy kénytelenek voltunk Enzeliben hátrahagyni s egyedül nekiindulni a 9 napig tartó fárasztó útnak.

Perzsa oroszlánszeliditők. A könyv illusztrációiból

Enzeliben, ebben a nyomorúságos kis faluban, szálloda hiányában, protekeziónk révén a sah egy elhagyatott, üres palotájában tartózkodtunk, míg Teheránból elénk jött személyzetünk össze nem szedte 40 utiládánk s a magunk számára a karavánt.
Már itt különös véleményt kezdtünk táplálni arról a híres keleti vendégszeretetről, mely velünk szemben üres szobácskák és a saját tarisznyánkra való utalás alakjában nyilatkozott meg. Nagyon meg kellett azonban becsülnünk azt is, amit kaptunk. Hajlékunk, t. i. az emeletes hárem, elég magas volt ahhoz, hogy bennünket, persze megfelelő kinin porcziók segítségével, megóvjon Enzeliben, e lázfészekben, az európaira oly veszedelmes hidegleléstől.

LIGETI LAJOS: Az Ezer Buddha barlangjai

Tun-huang buddhista barlang-szentélyei. — A tunhuangi befalazott középkori könyvtár felfedezése. — A tunhuangi buddhista művészet emlékei. — A Jókirályfi és a Rosszkirályfi története. — Kanszu kinai tartomány "sárga ujgúrjai". — Ujgúrok és mongolok. — Kanszui ujgúr buddhista hittérítők munkája a mongol Altan khán városában.

Mikor Lóczy Lajos Széchenyi Béla gróf expedíciójával Nyugat-Kínában járt és elvetődött a tunhuangi barlangokhoz, meglepetéssel szemlélte a sok-sok földbevájt buddhista cella díszes festményeit. Maga nem volt régész, sem művészettörténész, átkutatásukba bele sem kapott, de amikor később összetalálkozott Stein Auréllal, nem mulasztotta el, hogy fel ne hívja figyelmét Tun-huang annyi meglepetést ígérő buddhista emlékeire, az Ezer Buddha barlangjaira. Stein Aurél hálásan emlékezik vissza Lóczy Lajos útmutatására. Magyar ember fedezte fel Tun-huangot, az eltűnt belsőázsiai műveltség minden kétségen felül eddig legértékesebb lelőhelyét, és Stein Aurél személyében magyar ember tárta fel elsőnek évszázados művészeti és nyelvi kincseit is.


Minden okunk megvan, hogy ehhez az elsőbbséghez ragaszkodjunk. Külföldön ugyan az a hiedelem terjedt el a Széchenyi-expedíció hatalmas beszámoló köteteit nem ismerő belsőázsiai régészek között, hogy a tunhuangi barlangokról elsőízben Przsevalszki adott hírt. Przsevalszki azon emlékezetes tibeti útja alkalmával járt Tun-huangban, amelyről könyvünk más helyén bővebben megemlékeztünk. De Przsevalszki útijelentésében maga is világosan megmondja, hogy Nyugat-Kína ezen a helyein közvetlen előtte ottjárt a magyar expedíció, sőt eldicsekszik, hogy nem hagyta magát tervezett tibeti útjától a kínai mandarinoktól olyan könnyű szerrel eltántorítani, mint kevéssel előtte Széchenyiék. A többi európai utazó, Bonin (1898—1900) és mások, már mind Széchenyi és Przsevalszki után vetődtek el az Ezer Buddha barlangjaihoz. Megbecsülhetetlen kincseinek a felfedezése azonban egészen 1907. május 20-ig váratott magára, amikor Stein Aurél második kutatóútja alkalmával, Lóczy Lajos útmutatásain felbuzdulva — mint maga mondja: a tunhuangi barlangok iránt ő "ébresztette fel bennem a mohó érdeklődést" — felkereste a nevezetes helyet.


Tun-huang a Tang-ho folyócskától nyugatra, a kínai Kanszu tartományban fekszik, délkeletre a Hámi felé vezető nagy karavánút sivatagon inneni utolsó kínai állomásától, Ngan-szitól. Tun-huangot igen régen, Kr. e. 111-ben alapította az egyik kínai császár, természetesen hadicéllal, és egyike volt annak a négy fontos katonai állomásnak, amely az ázsiai hunok földjéről Tibetbe vezető utat tartotta megszállva. Tun-huangtól körülbelül tizenöt kilométernyire fekszenek a híres barlangok, amelyeket kínaiul C'ien fo tung azaz "Ezer Buddha barlangjainak" neveznek. Csakugyan rengeteg barlang sorakozik egymás alatt, egymás fölött, ha nincs is belőlük ezer, mint pompázó kínai neve hirdeti, de ötszázra bizton tehető a számuk. Igen korán buddhista szerzetesek rendezkedtek be a barlangokban. Itt laktak, itt voltak templomaik és szent helyeik, ide sereglettek messze föld kegyes zarándokai. Az ötszáz barlang legtöbbjét a buddhista zarándokok ajándékaiból rendezték be a Kr. u. V—XI. század közti időkben. A szenthely kívül esvén a szokásos nagy karavánút vonalán, zavartalanul élhette a maga életét egészen a XI. századig, amikor az újonnan támadt tangut birodalom hódítói elől kénytelenek voltak elmenekülni a szerzetesek, előbb azonban a több mint hat évszázad alatt felhalmozódott kincseket az egyik barlangterembe összehordták és befalazták.


Mikor Stein Aurél 1907 márciusában megérkezett az Ezer Buddha barlangjaihoz, éppen akkor folytak a szokásos évi zarándoklás ájtatosságai. A tervezett munkához most még hiányzott a kellő nyugalom, meg kellett várni, míg a mindenünnen összeverődött zarándokok hazatérnek. De már ezen első alkalommal eljutottak Stein Aurél fülébe bizonytalan mende-mondák alakjában azok a hírek, amelyek az egyik befalazott oldalkápolna kincseiről meséltek.

A templom őrizetéről egy Wang nevű taoista pap, vagy ahogy a kínaiak mondják, tao-si gondoskodott. Csakhamar kiderült, hogy Wang tao-si nem annyira hivatalos megbízásból, mint inkább szíve kegyes sugallatát követve vállalkozott erre a feladatra és minden idejét, minden pénzét a dédelgetve szeretett barlang-kápolnák csinosítására,  javítására  fordította.


Már ezen első alkalommal megkezdte Stein Aurél nem kevés tapintatot, diplomáciai ügyességet kívánó tárgyalásait. A kósza hírek ugyanis igazat mondtak. Wang tao-si a barlangok szépítése, restaurálása közben rábukkant a XI. században befalazott barlang-kápolnára. Egyelőre csak az előzetes puhatolózásokat lehetett megtenni, Wang tao-si nem volt otthon, az oázis buddhista hívői közt járt, kéregetett, gyüjtötte a kegyes adományokat. Mindössze egy tangut szerzetes tartózkodott a szent helyen. Tőle sikerült megtudni, hogy a barlangok főcsoportjának északi vége közelében, az egyik befalazott szentélyben kocsiderékra való régi kéziratot talált Wang tao-si, amelyek "kínai jegyekkel, de nem kínai nyelven" íródtak. A tangut szerzetestől mutatóba sikerült is egy hosszabb irattekercset megszerezni. Papirosáról, írásáról azonnal látta Stein Aurél, hogy a buddhista szöveget tartalmazó kínai irattekercs igen régi lehet.


Mikor májusban visszatért az Ezer Buddha barlangjaihoz, Wang tao-si már felkészülve várta, de egyelőre sok jót nem lehetett remélni. A bizalmatlan, gyanakodó tao-si szinte megérezve a fenyegető veszedelmet, befalazta még azt a keskeny nyílást is, amelyen keresztül márciusban a kincsekhez úgy-ahogy hozzá lehetett férni. Az egyszerű jámbor pap nem sokat konyított a kínai írástudományhoz és a maga őrizte szent hely szeretetén kívül még csak egy gyöngéje volt: rajongott a nagy buddhista zarándokért, Hiüan-cangért. Mindez kapóra jött Stein Aurélnak. Tapintatosan megpróbálta, hogy nagyobb pénzajándékkal elősegítse az annyira kedvelt szent barlangok tatarozását. Ami pedig Hiüan-cangot illette, ott sem kellett zavarba jönnie, hiszen belsőázsiai kutatásain jóformán egyetlen lépést sem tett a nélkül, hogy magával ne vitte volna a nagy kínai zarándok munkáját, és ne nyomozott volna benne a mindenkor oly bőségben omló hasznos útmutatások után. Elmondta hát Wang tao-sinak, hogy éppen Hiüan-cang nyomdokait követve kerekedett fel messze Indiából és hűségesen követve lábanyomát mindenütt, jutott el sivatagokon és hegyeken keresztül ide, a tunhuangi Ezer Buddha barlangjaihoz.


Végre is megtört a jég. Titokban, éjnek idején egymásután szedegette elő a kincset érő irattekercseket és festményeket Wang tao-si, akinek ingadozó, rettegő lelkét végleg megnyugtatta az, hogy csodálatos véletlen folytán az első megvizsgált kéziratról kiderült, hogy Hiüan-cang hozta Indiából és ő fordította le kínaira. Most már beengedte Stein Aurélt a féltve őrzött szentélybe. Mozogni sem lehetett a barlangban, a tekercsek, kéziratcsomók garmadába rakva szinte egészen betöltötték a kis helyiséget. Wang tao-si bizalma egyre fokozódott és megengedte, hogy látogatója az érdemesebbeknek gondolt darabokat tüzetesebben is megvizsgálhassa, az avatatlan szemektől távol az egyik kis cellában. Ekkor derült csak ki, micsoda óriási értékeket rejtegetett a befalazott könyvtár. Minden darabja régi volt és a halomra hányt tekercsek szinte valamennyi nyelvből tartalmaztak valamit, amelyeket az elpusztult belsőázsiai oázisokon egykor beszéltek. Kínai nyelvű irattekercseken kívül volt ott ujgúr, rovásírásos türk, tokhár, kucsai, saka, szogd és tibeti nyelvű irat is rengeteg ! És ami a legfontosabb, ezeket az írásos emlékeket nem marták rongyosra az összedőlt épületek, a lerombolt kolostorok törmelékei, nem tépte a szél és az idő, nem dézsmálták meg kapzsi »kincskeresők«.

De a kemény dió még csak ekkor következett: hogyan lehetne épségben megszerezni az egész gyűjteményt? Hosszas tárgyalások után kiderült, hogy a tudomány végtelen kárára ez a megoldás nem sikerülhet. Wang tao-si csak annyit engedett meg, hogy Stein Aurél kedvére kiválogassa a neki tetsző darabokat, arról azonban hallani sem akart, hogy az egész gyűjteményt átengedje. Javában tartott a válogatás, mikor Wang tao-si egyszer csak meggondolta  magát,  váratlanul befalazta a régi barlangot és búcsúszó nélkül eltűnt az oázisba. Csak mikor valamelyest megnyugodott a lelkiismerete, tért vissza barlangjaihoz.  Arról többé szó sem lehetett, hogy újabb kincseket adjon elő. Még szerencse, hogy a már kint lévő kéziratokat és festményeket a templomai tatarozására felajánlott hatalmas összegért simán átengedte Stein Aurélnak. De így is meg lehetett elégedve a szerencsés kutató, amikor biztonságba helyezett zsákmányát, a huszonnégy láda kéziratot, meg az öt láda festményt, hímzést, útnak indíthatta London felé.


Éppen ebben az időben tartózkodott Belső-Ázsiában Pelliot Pál, a híres francia tudós. Kásgárból a kutatók útját járva Kucsába ment, útközben Maralbasi közelében átvizsgálta Tumsuk romjait, Julduzt, Duldur-ákhurt, majd Kucsából Urumcsiba, Turfánba, Hámiba ment és 1908 márciusában megérkezett ő is Tun-huangba. Minthogy már útközben értesült Stein Aurél szerencsés felfedezéséről, haladék nélkül tárgyalásokba bocsátkozott Wang tao-sival. A hátrahagyott, még mindig jelentős gyűjteményt neki sem sikerült mindenestől megszereznie, azonban a megengedett válogatást a legnagyobb tudományos sikerrel bonyolíthatta le, mert hiszen nem kellett másokra hagyatkoznia, szakértő szeme mindjárt látta, melyik kézirat mit ér. Nem kevesebb, mint tizenötezer kéziratot vizsgált meg Pelliot az Ezer Buddha barlangjainak kincseskamrájában. A tekintélyes gyűjtemény jórészét sikerült megszereznie, de még mindig nem megvetendő mennyiségű emlék maradt hátra.


A pekingi kínai kormány is tudomást szerzett a tunhuanpi felfedezésekről és azonnal elrendelte, hogy ami még fellelhető a régi emlékekből, kivétel nélkül mind szállítsák Pekingbe. A rendelkezést, sajnos, meglehetősen kínai módra hajtották végre. A becses kéziratok jókora részét ellopták, szállítás közben elvesztették, úgyhogy alig valami érkezett meg a kínai fővárosba. Mikor harmadik útján, 1914-ben újra felkereste Tun-huangot Stein Aurél, halommal hordták hozzá a kínaiak az elkallódott, szétlopkodott régi kéziratokat, hogy vegye meg; még pedig nemcsak magában Tun-huangban, hanem a nagy karavánút mentén Kínai-Turkesztán más helyein is. De Wang tao-si előrelátóan a maga személyének is biztosította a zsákmány ráeső részét.   Az újabb tárgyalások eredményeképpen Stein Aurélnak pótlólag még öt láda kéziratot sikerült megmentenie Tun-huang kifosztott Ezer Buddha barlangjaiból.

A tunhuangi kincsek tudományos feldolgozása sem fejeződött még be, főleg a rengeteg kézirat külső értelmezése vesz sok időt igénybe. Hogy mennyi szakembernek fog még kemény fejtörést okozni a temérdek régi tunhuangi kézirat, könnyen elképzelhetjük, ha meggondoljuk, hogy nemcsak nyelvek, hanem tárgykörök szerint is mennyire változatos ez az anyag. A legfőbb nyereséget persze a kínai vallástörténet, filozófia, irodalomtörténet és nyelvészet művelői könyvelhetik el. Az csak természetes, hogy e buddhista szent helyen a karavánutakról idesereglő belsőázsiai, nem kínai buddhista hívők szent könyvei is komoly arányokban vannak képviselve az új leletek közt. A turfáni ujgúr buddhista emlékek nyomtatott könyvei bizony elbújhatnak a tunhuangi kincseskamra nyomtatványai mellett. Az Ezer Buddha barlangjaiban talált, Kr. u. 868-ból keltezett, falemezek segítségével nyomtatott kínai tekercs bizony nemcsak a turfáni nyomtatványokat előzik meg időben, hanem a kínai könyvnyomtatásnak ezidőszerint egyik legrégibb ránkmaradt emléke is. Nemcsak a buddhizmus, de a manicheizmus is váratlan újabb emlékekhez jutott Tun-huangban. Elegendő, ha megemlítjük azt az alapvető fontosságú rövidebb szöveget, amelyet Pelliotnak sikerült Párizsba mentenie és azt a másik ugyancsak kínai nyelvű manicheus traktátust, amely a fővárosba irányított kéziratokkal valóban meg is érkezett Pekingbe és amelynek jelentőségét felismerte és azonnal közzé tette a nagy kínai tudós, Lo Csen-jü. Ezek a kínai nyelvű manicheus szövegek irányították a figyelmet a manicheizmus kínai történetére. A meginduló kutatások nyomán derült fény a Kína belsejében szétszórtan élő és az ujgúrok bukása után még századok multán is virágzó manicheus telepekre.


A tunhuangi barlangok művészeti emlékei szintén ezernyi probléma elé állították Belső-Ázsia és Kína művészetének tudós kutatóit. A zarándokok kegyes ajándékaiként, mint fogadalmi tárgyak kerültek a barlangokba a selyemre festett, vallásos tárgyú buddhista istenképek, mitológiai jelenetek. Noha provinciális ízlésű helyi kis mesterek művei csak a tunhuangi festmények, mégis igen nagy figyelmet érdemelnek, hiszen legtöbbjük olyan régi korokból származik, amelyekből más, hiteles emlékeink nem igen voltak. Már maga az az anyag óriási, amely a barlangot, folyosót, előtornácot, nagyobb szentélyek falait beborítja. A tunhuangi freskók, pontosabban (egy szentély kivételével) tempera festéssel készült falfestmények (al secco) mind buddhista tárgyúak, míg a kisebb, selyemre vagy papírra festett képeken néhány világi téma is szóhoz jut.

RÁKOSI VIKTOR: Kirándulás a Vezuvra

Még nyugodt lélekkel kávézgattam a római Circolo Artistico-ban, mikor az Independence Belge cimü brüsszeli lap sürgős levélben kérdést intézett hozzám és nemzetközi hirlapiró társaimhoz, hogy miképp gondolkozom a Dreyfus-ügyről? Erre rögtön összepakoltam holmimat és Nápolyba menekültem. Ez már egészen más, mint a multak emlékeiből s a pápa érdekességéből élő hallgatag, sötét Róma. Rögtön a vasuti hordár, a ki a pakkomat a vaggonból kihozta, figyelmeztetett arra, hogy Nápolyban vagyok, kijelentvén, hogy csak ötven centimért viszi kocsira a pakkomat, mert családapa és sok gyermeke van. A fiakkeres, mikor megkérdeztem, mennyiért visz a fogadóba, tiz lirát mondott s kettőért odavitt. Egy polgártárs, a ki nem is engem, hanem a kocsisomat segitette föl a bakra, borravalóért tartotta a kalapját s mikor egy soldot dobtam neki, megvetőleg igy szólt:
- Nem szégyeli magát visszaélni a szegénységemmel? Ön nyilván tudja, hogy még ilyen nyomorult összeget is kénytelen vagyok elfogadni.
Aztán nápolyi dialektusban vicceket csinált rám, mire a körülötte lévő kocsisok (még az enyém is!) tele torokkal röhögtek.
Szóval azonnal észrevettem, hogy Európa legvidámabb, legtréfásabb, legzajosabb városába érkeztem, mely mellé két nagy ellentét van állitva, hogy annál hatásosabb legyen: a tenger nyugalma és mélysége s a Vezuv komor, fenyegető fensége.
De nem erről akarok most irni, hanem a Vezuvra tett kirándulásunkról, melyet a mig élek, sohse felejtek el.
*

A Vezuvra fölmenni körülbelül olyan kirándulás, mint a Svábhegyre szaladni ebédelni. Már tudniillik veszedelem dolgában. Csak sokáig tart, különben kényelmes nagyon. Az angolok olyan szépen kamatoztatják maguknak a vén tűzhányót, mint a pinty. Thosias Cook emberei a kráterig fölvisznek s ha akarod se történhetik bajod, ugy vigyáznak rád.
De kezdjük elülről.
Tegnap reggel, gyönyörü, fényes időben kimentünk Pompéjibe s megnéztük a láva alól kiásott római romvárost, mely Krisztus után 79-ben temetkezett a föld alá. Még javában merengtünk a régi emlékeken, mikor megjelent Cook ügynöke és figyelmeztetett, órával a kezében, hogy itt az ideje a dejeunernek, különben kifogyunk az időből. Ha az ember eladta magát Thosias Cooknak, akkor nem ura többé akaratának. Miután az etetés a vasuti állomással szemben levő vendéglőben megtörtént, négy hatalmas landauerbe raktak föl tizenhatunkat, az ügynök fütyöl, a kocsisok vágtatva elindulnak Torre del Grecon és Torre d’Annunzion keresztül a Vezuv felé. Májusi melegség, minden zöldül és virágzik. Az egész lakosság az utcákon kaszinózik, ott folynak a zsúrok, ott száritják a ruhákat, ott főznek, ott dolgozik a szabó, a suszter, az asztalos, a kovács. A gyerekek pedig lesben állnak és minden kocsit megrohannak, kiabálva, hogy nagyon éhesek és pénzt akarnak. Torre del Greconak ezenkivül más érde­kes­sége is van: az utcán ezer meg ezer vékony pálcikára aggatva száritják a makaronit, olyan­formán, mint nálunk a dohányt. Sokszor a frissen mosott gyerekruha is ott szárad a makaroni mellett. Igy haladunk vissza, Nápoly felé, mig a Vezuv lábához nem érkezünk s a szerpen­tiná­ban meg nem kezdjük a fölkapaszkodást. Gyönyörü kertek közt visz föl utunk, a kertekben szőlőkultura, itt terem a Krisztus könnye, lacrima Christi. Az árkokban itt is fiuk és leányok rejtőzködnek, de már nem koldulnak, hanem egypár szál virággal rohannak a kocsi után s rögtön be is dobják hozzád. Ha nem dobsz érte pénzt, gorombáskodnak és grimaszokat vágnak. Bizonyosan smucignak is neveznek. Némelyik fiu félóráig cigánykereket hány a lejtőn fölfelé, a kocsi mellett, ugy, hogy végre is megsajnálod és dobsz neki valamit. Ha csak egy soldot, akkor kijelenti, hogy becsaptad, mert legalább egy soldo követelése van még. A cigánykerekezést, ugy látszik, rendes üzletnek tekinti s már bizonyos tarifát is állapitott meg a maga számára. Nem rossz üzlet, mert semmi befektetéssel sem jár.
Egy kis csirkefogó aztán csakugyan becsapott. Vagy félóráig ügetett a kocsi mellett s el­beszélte családja történetét. Soha még családot több szerencsétlenség nem ért. Apja elesett Afrikában (ez itt olyan, mintha nálunk valakinek az apját leüti a hajókötél), anyja a Vezuvban veszett, ő tartja testvéreit. Mikor látta, hogy nem indulok meg, fölugrott a kocsi lépcsőjére, kikapta az égő szivart a kezemből s elszaladt.
Egyik fordulónál egy férfi áll elénk egy kosár narancscsal, melyet épp most szedett le a fáról. A fákon tényleg jobbra-balra citrom és narancs sárgult s igy állitása, ha hazugság volt is, de valószinü volt. S ezzel Olaszországban meg kell elégedni. Vettünk és ettünk. Felségesebb narancslakomában életemben nem volt részem.
*
De hagyjuk az uti jeleneteket. Elértük a hamu és a láva zónáját. Itt megszünnek a házak, a kertek, a fák, a fü s helyüket vörösbarna és fekete terméketlenség foglalja el. Négyszáz méternyire vagyunk Nápoly fölött, alattunk a világ legszebb panorámája. Az ég felhős, a nap csak egyes csúcsokon keresztül süt le. De itt aztán aranykévék hullanak a mezőkre. Nápolyon kivül lábunk előtt terül Posilippo, Pozzuoli, Sorrento, Castellamare. Láttam Caprit, Ischiát s e két sziget közt a Tyrrhéni-tenger végtelenségét, az egész nápolyi öböl ott ragyog csöndesen, mozdulatlanul, mintha üvegből volna. Az élet vágya hatalmas erővel megragadja az embert s akkor a Vezuv felé fordul, melynek feje még ködbevész, de gyomrának tartalma már körü­löttem feketéllik. Előre, most csak a Vezuvval akarok foglalkozni!
A kocsi kettőt fordul és egészen benne vagyunk a kihült láva birodalmában. Egy megfagyott fekete tenger. És minő fantasztikus alakokat vett föl a hülő láva! Itt egy sirkőre borult asszony, ott egy másik asszony, a ki gyermekét szoptatja. Aztán jön egy ló, krokodil, kutya. Majd egy hatalmas tömb, mintha verekedő emberek összegabalyodott tömegének szobor­csopor­tozata volna. Feszülő karok, domboru mell, meggörbült hát, megvetett lábak látszanak csupán. Mindenünnen fekete torzpofák vigyorognak feléd, mintha a Vezuv siremléket akart volna állitani az általa elpusztitott sok ezer embernek...
A kocsi egy hirtelen fordulattal az obszervatórium elé jut, melyben tudós tanárok vizsgálják szakadatlanul a Vezuvot. Az obszervatórium egy viruló zöld dombon áll, melyet a láva nem tud elpusztitani. Egyetlen kitörésekor sem jutott föl rá, hanem mindig elhaladt mellette. Mint egy kis sziget, áll itt a ház és a kert, körülötte a pusztulással. Itt már érezhető a hideg. Haladunk tovább, egy uj uton. A régit a Vezuv négy év előtti kitörése elpusztitotta. Egy kapu előtt megállunk. Nagy betükkel föl van rá irva:
COOK TULAJDONA.
A kapuban áll egy kéksipkás alak, a ki jegyünket kéri. A dolognak olyan szine van, mintha ezek az átkozott angolok az egész Vezuvot megvették volna. Belépőjegy a Vezuvhoz! Ugy hat az emberre, mintha egy foglyul esett tehetetlen óriást mutogatnának. A Vezuv csúcsából még mindig nem látunk semmit, de a lávát már látjuk folyni a hegyoldalon lefelé, hosszu, füstölgő vonalakban. Itt megszünik a társalgás, különben is oly hideg szél fúj, hogy az embernek elmegy a kedve a fecsegéstől. Még egypár kanyargós ut s megérkezünk a funikula, a kis sikló alsó állomására. Nyolcszáz méter magasságból tekintünk alá Nápoly panorámájára - csodálatos, remek, isteni látvány. Magunk körül pedig látunk egy kis kocsmát, egy kis vasuti állomást, gépházzal és füstölgő kéménynyel, - s az állomásból majdnem függőlegesen két sin fut föl az egészen meredek hegyre s eltünik a felhőben. Az vezet a pokol torkához. Azon fogunk menni a Vezuv kráteréhez.
A kráterhez vezető sikló négyszáz méter hosszu s a világ legmerészebb vasutja, mert fekete hóba van épitve. Fekete hó, talán merész kifejezés, de mást nem használhatok a lávahamu finomságának kifejezésére. Itt kezdődik ugyanis a lávahamu vénája és tart a kráterig.
Az ügynök int s mi, mint az elkárhozottak, beleülünk a nyomorult kis kocsiba, mely egyszerre csak tiz embert tud fölvinni. Széditő magasságba megyünk s még csak egy sor figyelmeztetés sincs. A kocsiknak nincs még karfájuk sem. Itt már az angol uralkodik, tehát az elv: kiki vi­gyázzon magára, mert az ember nem gyerek, se nem állat. A kocsi elején egy kékköpe­nyeges ember ül és nézi az elhelyezkedést.
- Készen vannak?
- Készen.
- Mehet!

Egy recscsenés, egy kis ingadozás, a kocsi lassan megindul. Két perc elmulik, metsző hideg szél fuj, Isten veled Nápoly, kiáltja egy-két utitárs, s mind a világszép város felé fordulunk. De hová lett? Felhőtenger van alattunk, mely megfoszt minden kilátástól. Elnyelt a köd és felhő, mely a Vezuv tetején tanyáz. Mély csend a kocsiban. A két oldalt lévő hamut nézzük, mely lassan gördül lefelé. Hajunk, szakállunk kezd zuzmarás lenni a hidegtől, a nedves felhő arcunkat csapkodja. Kinos tizenkét perc következik, végre a felső állomáson vagyunk. Itt mindenki belekapaszkodik az előtte menő vezető kötelébe s ugy vonszoltatja magát följebb a térdig érő finom hamuban. Hosszu libasorban megyünk, az előlmenőket már elnyelte a köd. Mindenki szuszog és nagyokat lélegzik. A didergés helyett izzadunk... És a mig ott tipródom és küszködöm, egyszerre csak hatalmas mennydörgés hallatszik és megremeg lábunk alatt a föld. Mind megállunk. Sápadtan néztünk egymásra. Rám ez a dörgés ugy hatott, mintha a kereskedelmi vállalattá lett Vezuv megszólt volna:
- Vigyázz! Most az én hatalmamban vagy, s ha akarom, mind nyomorultul elpusztultok! Vigyázzatok!
Ujabb hosszu dörgés hallatszott a mélyből. Ilyenkor a kráterből egy rakás kő, hamu és olvadt anyag röpül ki.
- Hátha mi közénk röpül? - kérdém a vezetőt.
- Az nem fordul elő.
- De hátha mégis?
- Lehetetlen.
- S ha mégis megtörténik?
- Biz akkor nem eszünk több makarónit, - felelt az öreg nyugodtan.
Még egy-két rántás s a kráter szélén álltunk. A felhő egészen betakarta, nem láttunk bele, csak a peremét vehettük ki. Hanem a búgást, forrást, sistergést jól hallottuk, a dörgés pedig ijesztően hangzott. Ha ehhez hozzáveszszük az üvöltő hideg szelet, az arcunkba csapkodó nedves felhőt, mely verejtékünkkel együtt mosta arcunkat, mondhatom, hogy a Vezuv csúcsán töltött idő éltem legérdekesebb, de legkínosabb epizódja.
Csak tiz percig maradtunk itt, mert a felhő egyre sürübb lett. A vezetők még az apró kráte­reket is megmutatták, honnan, mint a tulfütött kazánból, sivítva tört elő a gőz s aztán kénguru­szerü ugrásokkal siettünk a funikula felső állomására s dideregve vártuk, hogy le­vigye­nek. Mily boldog érzés volt, mikor a ködöt elhagytuk s Nápoly ujra megjelent lent a mélységben.
Két csésze forró tea a kis kocsmában helyrehozta a megfagyottakat s miután barátainknak képes levelezőlapokat küldtünk, az örömtől és a kiállott izgatottságtól boldogan ujra kocsiba ültünk.


(Forrás: Rákosi Viktor - Kóborlások itthon meg idegen földön. Révai testvérek, 1903. Magyar Elektronikus Könyvtár) 

RÁKOSI VIKTOR: Mosztári éj

Hercegovinában pokoli bőség fogadott. Tudnivaló, hogy itt a legmagasabb hőfokot is duplán kell venni: ez felel meg a valóságnak. Ugyanis az egész ország kőből áll. Erdő nincs, fű is alig. A szegény kecskének egy óráig is el kell gyalogolnia, hogy az első számu fűszáltól elérjen a második számu fűszálig. A nap belesüt ebbe az irtóztató kőtömegbe, mely hama­ro­san maga is forróvá válik és elkezdi visszasugárzani a melegséget. Itt tehát először süt a nap, másodszor süt a föld. Az ember liheg, mint tömés után a liba és szédelegve járkál ebben a pokoli forróságu kemencében. A ki angolosan szereti a pecsenyét, itt a kövek között megsütheti. S ha az ember fürödni próbál, abból is baj lehet, mert a patakok és folyók vize jéghideg.
Meglehetősen rossz állapotban érkeztem meg Mosztárba, ennek a kőországnak festőien szép, romantikus, különös fővárosába. Mivel a Hotel Narentában hely nem volt, a felsőbb leány­iskolában kaptam szállást. Félreértések kikerülése végett megjegyzem, hogy ez juliusban volt, a leányiskolát pedig julius elsején bezárták. A dolog nekem nem volt kellemetlen, csak Pekár Gyulának, a kinek a lába, térdétől lefelé, kilógott az intézeti ágyból.
Van nekem egy sógorom, a ki néha, mikor nagyon jókedve van, azt meri mondani, hogy ő vérét ontotta a hazáért, mert Joannovics táborszernagy vezetése alatt, mint hadnagy, segitett okkupálni Hercegovinát.
Nohát én merem mondani, hogy több vért ontottam Hercegovinában, mint ő. Nem locsoltam a földre, hanem átöntöttem kisded, de félelmes szörnyetegekbe.
Önök gondolhatják, hogy a papadácsikról akarok beszélni.
A multkor röviden megemlékeztem ezekről a szunyogokról, melyek a mi hazai szunyog­jainkkal olyanféle atyafiságban vannak, mint a tigris a macskával.
A papadácsi a tigris.
Csiptek engem már a szunyogok itthon a Margitszigeten, a Balaton mellett, a Tisza kiönté­seiben. Csiptek Velence mellett a lidón, hol a nevük zanzara. Megcsipett már a skorpió is, de ez mind gyerekjáték a papadácsihoz képest. Sőt megcsiptek már méhek is, de mindezt betegség nélkül kihevertem. A papadácsik csipése beteggé tett.
Egész éjjel dühösen dulakodtam velük, de ők a paplanon keresztül is csiptek és szítták a véremet.
Reggelre nem tudtam megmozdulni. Uti társaságom tovább vonult, s engem ott hagytak összetiporva, egy hercegovinai szolga felügyelete alatt.
A szolga ölmagas fickó volt, a tüszőjéből késnyelek állottak ki. Ez ott a nemzeti viselet.
Fölültem az ágyban és németül azt mondtam neki: hozzon orvost. Fejét rázta. Ismételtem az összes európai nyelveken, melyekből csak pár szót tudtam.
Elment és hozott képes levelezőlapokat.
- Óh, Istenem, Istenem, zbogom, zbogom, - sóhajtám keservesen.
Ezt, hogy zbogom, megértette. Mivel tehát az Istent emlegettem, hozott egy szerb papot.
A pap azt kérdezte, hogy: pravoszláv (óhitü) vagyok-e, vagy pedig katolik. Én pedig türel­metlenül azt feleltem, hogy beteg vagyok és hozasson egy militärarztot.
Ebből megértette azt, hogy militär. Megbizta a szolgát, hogy keritsen nekem egy katonát, azzal elment.
A szolga kiállt a kapuba és félóra mulva egy bakával tért vissza. A legény szalutált és várt.
- Magyar vagy, fiam?
- Az.
- Hála Isten! Honnan?
- Marosvásárhelyről.
- Hogy hivnak?
- Deák Ferencnek.
- Ej ha, de jó neved van. Tudod-e, ki volt Deák Ferenc?
- Igenis tudom. A haza bölcse.
- Helyes. Kitől tudod?
- Már otthon megtanultam és itt a főhadnagy urtól is hallottam.
- Szeretsz-e itt lenni?
A baka nagyot sóhajtott.
- Inkább volnék otthon disznó, mint itt ember.
- Értelmesen fejezed ki magadat, fiam, ezt szeretem benned. Nesze egy korona. Most pedig eredj és keritsd nekem elő az ezredorvost.
- Igenis megértettem.
Szalutált és távozott.
Egy félóra mulva már ott is volt az ezredorvos. Alacsony, napbarnitotta, régi szabásu katona­doktor, abból a fajtából, mely minden beteg katonában szimulánst lát. Bemutatta magát, leült.
- Hja, a papadácsik? Biz ez nagyon kellemetlen dolog az idegeneknek. Én már megszoktam. Be vagyok oltva. Rajtam mászkál a betyár és nem csip meg. Örül, ha én meg nem csipem. Mutassa.
Tetőtől-talpig megnézett.
- Hatvannyolc csipés. Gratulálok. Ön lefőzte a balkánfélszigeti rekordot. Eddig a legtöbb, a mit kezeltem, ötvenhét csipés volt. No, majd elmulik.
Az öreg először is átköltöztetett a Hotel Narentába, mely már kiürült. Ott aztán tetőtől-talpig bekent olajjal s meghagyta, hogy addig ne öltözzem föl, a mig meg nem szárad rajtam.
Furcsa kis helyzet volt. Láng borzongatta tagjaimat, a fejem fájt, torkom teljesen kiszáradt, alig tudtam nyelni. S e mellett föl-alá sétáltam, mint egy római gladiátor, a ki a cirkuszban birkózni készül.
Tiz perc mulva az orvos ujra megjelent.
- Nézze, itt a szomszéd szobában van egy orosz, a ki hasonló bajban szenved. Tud sakkozni?
- Tudok.
- Nos, üljenek össze sakkozni, hogy ne unatkozzanak. Majd küldök föl egy sakkot.
- Biz az jó lesz.
Az orvos visszavonult. Pár perc mulva kopogtattak az ajtómon, s belépett egy olajtól csillogó ur, a kinek minden öltözete egy monokli volt. Nyájasan üdvözöltük egymást, abban a testvéri hangulatban, mely a gőzfürdőben szokott uralkodni. Elpanaszoltuk egymásnak a bajunkat, közbe megérkezett a sakk és hozzáláttunk a játékhoz.
Az orosztól gyors egymásutánban három susztermattot kapván, mind a ketten meguntuk a dolgot és beszélgetni kezdtünk.

PETER FRANCIS: Krakatau, 1883

Az indonéziai Jáva és Szumátra szigete közti Szunda-szoroson vezet át a világ legnagyobb hajózási útvonalainak egyike. Már a XIX. században évente több száz hajó haladt át a szoroson. Legtöbbjük ugyan apró, csak part menti hajózásra alkalmas hajócska volt, de akadt köztük számos nagy kereskedelmi hajó is, amelyek a kelet-indiai szigetvilág és Európa között közlekedtek (Jáva és Szumátra abban az időben virágzó holland gyarmat volt). A szoros a legkeskenyebb pontján mindössze 24 kilométer széles, átlagos mélysége pedig 200 méter körül van, és számos kis sziget tarkítja. A legkeskenyebb ponttól körülbelül 32 kilométerre nyugatra furcsa nevű szigetekből álló kis szigetcsoport van. A Krakatau, a Verlaten-sziget, Lang-sziget és - tán mind közt a legfurcsább nevű - a Polish Hat (Lengyel Kalap) tartozik ide. E szigetek partvonalának lefutását mind a brit, mind a holland flotta hidrográfusai alaposan ismerték, maguknak a szigeteknek a geográfiájáról azonban keveset tudtak. A legnagyobb, a Krakatau, állítólag észak-déli irányban 9 kilométer átmérőjű volt, és a Brit Admiralitás térképei szerint számos, durván egy vonalba eső vulkáni kúpocskából állt. A vonal déli végén egy különösképpen kimagasló, fiatalnak látszó,.798 méter magas kúp ült, melynek javai neve Rakata. Rakata helyett a Krakatau ment át a köztudatba. A vonal északi végét egy alacsonyan fekvő kúp, a Perboewe-tan zárta le, melynek kráterfalát korábban egy nagy lávaömlés áttörte.


A szigetek mind lakatlanok voltak, látogatójuk sem igen akadt, kivéve a szoros partjairól érkező favágókat, akik a szigetet borító buja, trópusi őserdő nemes fáit döntögették. Egyszer-egyszer bennszülött halászok is kikötöttek a védett öblökben vizet venni vagy egy-egy hevesebb vihar elültét kivárni. Rövid időre valószínűleg a flotta valamelyik kutatócsoportja is partra szállhatott Krakataun, mert némely térkép a szigeten meleg forrást tüntet fel, ezenkívül azonban szinte semmit sem tudunk sem a szigetekről, sem azok vulkanológiai történetéről. Egyetlen nagyobb kitörésről - az 1680 májusa és 1681 novembere között lezajlott erupcióról - van csupán néhány jelentés. Ezek szerint a kitörés a dús növényzetet teljesen elpusztította, s a környező tengerfelületet nagy mennyiségű horzsakővel borította el - de tulajdonképpen ez minden, amit tudunk róla. Még arról sincs adat, hogy vajon hol volt a kitörés centruma. A legnagyobb esélye e tekintetben a Perboewetannak van, mert ennek lávaárait a XIX. századi kutatók rendkívül fiatalnak találták. Lehetséges, hogy 1681 és 1883 között lezajlott még néhány kisebb kitörés, ezekről azonban semmiféle feljegyzés nem szól. A Krakatau mellett elhaladt hajók leírásai arra mutatnak, hogy a vulkán mélyen aludt. A szigetek híresek voltak szépségükről, s a szorost keresztező gőzhajók utasai között kevesen akadtak olyanok, akiket meg lehetett volna győzni arról, hogy a bájos szigetek, amelyeket a hajókorlátnak támaszkodva, holdfényes éjszakákon megbámultak, egyszer majd a világ egyik legborzalmasabb katasztrófájának lesznek színhelyei.

A két évszázad óta szunnyadó erők ébredezésének első jelei az 1870-es évek végén jelentkeztek, amikor a Szunda-szoros környékén ismétlődő kisebb földrengések kezdődtek. 1880. szeptember elsején az egyik nagyobb rengés folytán Jáva partjainál megsemmisült egy fontos világítótorony, és a földlökéseket még Ausztrália északi területén is észlelték. Indonézia azonban - akárcsak a Vezúv és a világ minden vulkáni területe - szeizmikusán aktív övezet kellős közepére esik, ahol a földrengések nem tartoznak a szokatlan jelenségek közé. Épp ezért a helyi lakosság nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a legutóbbi nagy rengéssorozatnak sem. A szeizmikus tevékenység azonban egyre erősödött, míg 1883. május 20-án a Krakatau hirtelen életre kelt, s ébredését 150 kilométer távolságban is hallható robbanássorozattal jelentette be. Az ablakok és ajtók a robbanásoktól órákon át szinte szünet nélkül reszkettek. Másnap hatalmas területeken szállingózott a vulkáni hamu, és a Krakatau felett emelkedő vaskos gőzoszlop semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy ezúttal nagy kitörésről van szó. Ez az erőteljes kitörési szakasz néhány napon át változatlanul folytatódott. A gőz- és hamufelhő több kilométer magasságba emelkedett a hegy fölé, s a hamuesőt még 480 kilométer távolságban is észlelték.


Május 27-ére a hegy kissé lecsendesedett, úgyannyira, hogy egy bátor (vagy inkább őrült módon vakmerő) társaság Bataviában (Jakarta) gőzöst bérelt, s útnak indult, hogy megnézze, mi folyik a szigeten. Amint közeledtek, a zaj annyira erősödött, hogy egy bizonyos ponttól kezdve egyszerűen fülsiketítővé vált. Egyikük elbeszélése szerint oly erős volt, hogy hozzá képest egy puskalövés körülbelül úgy hatott volna, mint valami pezsgősdugó pukkanása egy bankett zsivajgása közepette. (Ilyen nyakatekert hasonlat is csak egy holland gyarmati tisztviselő agyában születhet meg!) Hajójukból látták, hogy a szigeten mindent, mint a hó, finom fehér por takart, és hogy a Krakatau északi részén, valamint Verlaten szigetén a fákról a sűrűn hulló horzsakő lecsupasztotta az ágakat, leveleket. Long Islandon és Polish Haten a növényzetet nem érte különösebb károsodás. A társaság partra kecmergett, és a bokáig érő hamuban elindult a sziget belseje felé. Megállapították, hogy az egész színjáték okozója a sziget északi végén levő Perboewetan kis kúpja, amely még mindig a közel folyamatos kitörés állapotában volt. Minden 5-10 percben újabb kisebb erupciók lökték 200 méter magasságba a horzsakövet, s egyszer-egyszer a meggyvörösen izzó láva is láthatóvá vált a kráterben. A 3000 méter magasba felszökő vastag gőzoszlop eközben egy percre sem szakadt meg. A Perboewetan krátere - első s egyben utolsó látogatói szerint - mintegy 1000 méter átmérőjű és 50 méter mély lehetett. A gőzoszlop nagy dübörgés közepette a kráter fenekén levő, ugyancsak körülbelül 50 méter mély lyukból szállt fel.


Ez után a figyelemre méltó látogatás után a tűzhányó még vagy két hétig működött, de a robbanásos tevékenység némiképp alábbhagyott, s úgy tűnt, hogy az egész csupán egy gyorsan elenyésző, kilencnapos csoda volt, amit nemsokára el is felejt mindenki. Június 19-én azonban a dolog megint kezdett komolyra fordulni. A gőz- és hamuoszlopot, amely korábban már lankadni kezdett, most egyre erőteljesebb robbanások lökték mind magasabbra és magasabbra. Június végére a szumátrai megfigyelők szerint a Perboewetan csúcsának tetejét a robbanások egyszerűen elvitték, s a sziget közepe tájáról újabb kitörési felhő emelkedett a magasba. Július folyamán már rendkívül erős robbanások és gyakori kisebb rengések rázták meg egész Jáva és Szumátra területét.


Ezek a súlyos események sem keltettek azonban riadalmat a nép között. Akkor már hetek óta szinte benne éltek a kitörésben, s csodálatos, hogy a megszokás - még egy olyan rendkívüli esetben is, mint egy vulkáni kitörés - milyen gyorsan közömbössé tudja tenni az embereket.


Augusztus 11-én a holland kormányzóság egy kutatómérnöke, bizonyos Ferzenaar kapitány, újra szemrevételezte a szigetet, de ő már, józanul és megfontoltan, a hajója fedélzetén maradt. 

Jelentése szerint Krakatau szigetének egykor dús vegetációja teljesen elpusztult, már csak a legvastagabb fatörzsek egyike-másika állt ki a vastag hamutakaróból. Ő már három nagy gázoszlopról számol be, amelyek mindegyike külön-külön kürtőből lövellte magasba a vulkáni hamut és horzsakövet. Leírása szerint az egyik kürtő - az eredeti - a Perboewetan kráterének közepén, a másik kettő azonban a sziget középső részéhez közelebb helyezkedett el. A sziget északkeleti részéről Ferzenaar kapitány nem kevesebb mint kilenc további kisebb kitörési centrumról tett jelentést. Ezekből a kisebb „kráterekből" vagy kis gőzoszlopok szálltak fel, vagy - időről időre - kisebb robbanások kíséretében vulkáni por lövellt a levegőbe. A helyzet valószínűleg a sziget többi részén is hasonló volt, a szél azonban a sűrű por- és füstfüggönyt olyan irányba fújta, hogy Ferzenaar kapitánynak végül is nem sikerült a szigetet teljesen körülhajóznia. A Krakatau állapotára vonatkozó augusztus eleji megfigyelései azonban - annak ellenére, hogy csak a szél felőli oldalról, s csupán a hajó fedélzetéről végezte őket - mégis rendkívül hasznosak, mert ezek a 15 nappal később bekövetkező kulmináció előtti utolsó megbízható adatok.

A vulkáni kitöréseket gyakorta hasonlítják Wagner látványos, színes, drámai operáihoz, így a „Walkürök lovaglásá"-t nagyon hatásosan alkalmazták egyes, különösen színes kitörésekről szóló filmek kísérőzenéjeként. Wagner operái sokak szerint arról híresek, hogy hosszúak, vontatottak, fordulataik azonban, ha ritkák is, de fenségesek. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van valami hasonlóság a Wagner-operák és a Krakatau kitörése között, hiszen a lenyűgöző indulás után három teljes hónapig eltartott, míg a kitörésben augusztus 26-27-én végül bekövetkezett a drámai fordulat.
Az alatt a két nap alatt a zűrzavar és pánik olyan nagyarányú volt, hogy hónapokkal később kezdett csak összeállni a kép: mi is történt voltaképpen.


A holland kormány 1883 októberében Ténykivizsgáló Tudományos Bizottságot nevezett ki, amelynek első előzetes jelentését 6 hónappal később hozták nyilvánosságra. A brit Királyi Társaság (Royal Society) is felállított egy bizottságot, amely a kitörés tudományos tanulmányozásáról szóló vaskos kötetet 1888-ban tette közzé. A kitörésre vonatkozó összes jelenlegi információnk forrása ez a két jelentés. A Royal Society különösképpen szívügyének tekintette, hogy a legapróbb mozzanatokról szóló adatokat is összegyűjtse, úgyannyira, hogy még a The Timesban is feladtak egy hirdetést, hogy aki bármit látott vagy hallott a kitöréssel kapcsolatban, az feltétlenül jelentkezzen.


E beszámolók összeállítása során az egyik legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a Szunda-szorost szegélyező part menti városok lakói közül kevesen élték túl a katasztrófát, s akik megmenekültek, azok is többnyire túlságosan izgatottak és zaklatottak voltak ahhoz, hogy tárgyilagos leírást adjanak az átélt eseményekről. A szemtanúk beszámolói közül a leghasználhatóbbak egyrészt a két nagyvárosban, Bataviában és Buitenzorgban élő európai gyarmati tisztviselőktől származtak (a városokban még tudományos észlelőberendezések is voltak - az egyik a bataviai városi gázműveknél), másrészt azoktól a tengerésztisztektől, akik a szorost a kitörés ideje alatt keresztező hajók fedélzetén tartózkodtak. Több ilyen hajó is volt a szoros különböző pontjain, mindössze három volt azonban olyan, amely kifejezetten az események sűrűjében találta magát. Ott volt először is a Hongkongba igyekvő Charles Bal nevű brit hajó, amely Watson kapitány vezényletével keleti irányban haladt át a szoroson, s augusztus 26-án a Krakatautól délre, mintegy 16 kilométerre volt. A második a Gouveneur-Generaal Loudon nevű helybéli, indonéziai hajócska volt, amely a javai Anyer és a szumátrai Telukbetung között ingázott. 26-án este a Krakatautól körülbelül 48 kilométerre északra keresztezte a szorost, az éjszakát Telukbetung kikötőjében horgonyon töltötte, majd reggel megpróbált újra eljutni Anyerbe, ebben azonban a heves kitörés megakadályozta. A harmadik egy másik angol hajó, a Sir Robert Sale volt. Ennek pozíciója 26-án a szoros keleti - keskenyebb - végénél, a Krakatautól körülbelül 64 kilométerre volt. 27-én megkísérelte a továbbjutást nyugat felé (a Krakatau felé), de próbálkozása tökéletes kudarcba fulladt. Ezeken kívül a Royal Society még további több mint 50 hajóról és bárkáról kapott adatokat. A hajónaplók rendkívül értékes információforrásnak bizonyultak, az ügyeletes tisztek ugyanis, jó tengerészszokás szerint, a megfigyelések időpontját is feljegyezték.


A holland vizsgálóbizottság vezető geológusa, R. D. Verbeek hónapokat töltött a tengeri és szárazföldi megfigyelők jelentéseinek alapos áttanulmányozásával, míg végre sikerült összerakosgatnia a két végzetes nap - augusztus 26., vasárnap és augusztus 27., hétfő hiteles történetének darabjait. A jelentések egybehangzóan megegyeznek abban, hogy a 26-át megelőző utolsó három nap alatt a Krakatau tevékenysége fokozatosan, de jól észlelhetően egyre intenzívebbé vált. 26-án délután 1 órakor körülbelül 10 perces időközökben ismétlődő, 150 kilométer távolságból is jól hallható robbanások követték egymást. 2 órakor egy angol hajóról, amely az események színhelyétől 120 kilométerre volt, fekete felhőt vettek észre. A felhő mintegy 25 kilométer magasra emelkedett a hegy fölé. Délután 3 órakor a robbanások már olyan hangosak voltak, hogy 240 kilométerre is elhallatszottak. 5 órakor pedig a zaj olyan elképesztő méreteket öltött, hogy egész Jáván hallani lehetett. A városokban, mint például Bataviában, amely a Krakatautól 160 kilométerre van, a rémítő dübörgés olyan volt, „mint valami közeli tüzérségi tűz zaja. . . az ablakok remegtek, a képek megmozdultak a falon, a csillárok és egyéb függő tárgyak hintázni kezdtek..." Az események változatlanul folytatódtak egész vasárnap este, sőt az éjszaka nagyobb részében is.


A Charles Bal, amely akkor a legközelebb volt a vulkánhoz, erről így ír:


,,. . . ágyúlövésekhez hasonló hangok másodpercenként, és valami recsegő zaj, valószínűleg a levegőben egymásnak ütköző törmelék zaja. . . a zűrzavar egyre fokozódott, míg délután 5 óra körül olyan intenzívvé vált, hogy a kapitány nem mert továbbmenni, és elrendelte a vitorlák bevonását. Öttől hatig, nagy darabokban, még meleg horzsakő hullott a hajóra."