Székelyudvarhelyen jelent meg 1903-ban az a vékony könyv, amelyben a szerző bemutatja egy esztőn át szerzett perzsiai benyomásait. A magyar turisztika aktív személyiségének tekinthető Mihalovits Béla megállapításai híven rögzítik az akkori Perzsia gazdasági-társadalmi-földrajzi valóságát. Érdekesnek találtuk viszont abból a korból megidézni elsősorban az oda- és visszautat, amelyek a korabeli közlekedési eszközöket figyelembe véve, időben is jelentős, olykor negyven napig tartó élményláncolatot és megannyi érdekes látványt jelentettek. A könyv lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.
Odautazás
Nem akarom vázolni itt, az elindulásnál, a tengeren való utazás szépségeit és előnyeit, nem azért, mert hatodmagammal együtt a messze és bizonytalan, de sokatigérő jövőben foglalkoztattam gondolataimat. Mit is ér olyankor a kék tenger sima tükrének, a partokon el-elmaradozó világító tornyoknak a látása, mit ér a hajó-gépezet zakatolásának hallgatása, a különben érdekes, bár csekély számban lévő útitársak megfigyelése, a velük folytatott társalgás — mikor a Nap országába, az érdekes Perzsiába. igyekszünk!
De kik is vagyunk mi s mi czélunk Perzsiában ? — Kis család tagjai és hozzátartozói vagyunk, Perzsia pedig hivatalból ideiglenes otthonunk, azért kell útra kelnünk.
Elindulásunk után harmadnapra már nevezetesség, még pedig kevéssé ismert nevezetesség mellett haladtunk el. Ez a Búzi-szigetecske volt. Itt van az a hatalmas és szép kék-barlang, melynek szépségei sokak szerint jóval túlszárnyalják az emlegettebb kaprii kék-barlang természeti szépségeit. Fölfedezője és ismertetője Ransonnd báró volt. A barlang 31 m. hosszú, 16 m. széles, a tenger mélysége pedig 17 m. benne. Bejárata szélességre nézve 2 és fél m., magassága 6 és fél m. Ez utóbbiból azonban 5 m. a vízre jut, ugy hogy a 10—12 emberrel telt bárka csak másfél méter magasságú nyiláson juthat a barlangba. A víz megvilágítása s varázsszerü, ezüstös csillogása egy 10 és fél méteres tenger alatti nyilason át történik. Olyan itt minden, mintha ezüstporral volna behintve. Ezüst szintiek a viz alá merített evezők, ezüst szinüek a mélységben látható kősziklák is. Igazán kár, hogy Buzit csak a dalmát partokról közelithetik meg könnyű szerrel a kirándulók, mert arra nagyobb hajó nem is gondolhat, hogy e jelentéktelen helyecskénél vessen horgonyt egynéhány utasának kedveért.
Éppen akkor, mikor egyesek a tenger nyugalmát már unalmasnak kezdték tartani, érkeztünk egy tekintélyesebb görög szigetre, Korfuba, melynek hasonló nevű s a tenger felől igen sokat mutató fővárosa előtt pár órára meg is állottunk. Az a mozgalmas és külsejében változatos tengerparti élet, mely itt megnyilatkozik, egészen elüt attól, a melyhez az utas eddig szokva volt. Uj emberek, szokatlan típus s fülben idegenül hangzó nyelv az, ami bennünket a partra lépéskor fogad. Alig tudjuk megtalálni a sok gyümölcsárus közt az utczai pénzváltót, alig tudjuk lerázni nyakunkról a jobbról-balról kinált portékát, s alig tudunk szert tenni két poros, rozoga fiakkerre, melyen boldogult királynénk Akhilleion-jába mehetünk.
E kies fekvésű, hatalmas, de különben külsőleg egyszerű kastély, pompás emelkedett helyen s bent a szigeten, Gásztúri nevű falvacska mögött fekszik. Olajfaerdők közt kígyózó fehér országúton juthatunk rácsos kapujáig, melyet vén szolga nyit meg szomorúan előttünk, hogy a kastély gyönyörű kertjébe, majd tengerre néző s jól gondozott terraszára vezessen, oda a hófehér szobrok csendes tanyájába, mely mögött komolyan áll az oszlopcsarnokos főépület.
Alig telhetett el két óra, már megint az Adriai-tenger habjait hasitotta hajónk. Most azonban rövidebb volt a közelebbi czélpont, mert másnap hajnalban már görög szárazföldön, Patrasz-ban voltunk. Ez a város azon helyek közé tartozik, melyek nevének említése egyszerre lelki szemeink elé hozza összes föltünőségeiket és nevezetességeiket. Azt hiszem, ha valaki Patraszban 3—4 órát kénytelen tölteni, rögtön tisztába jön vele, hogy szűk utczájú, piszkos, bár forgalmas városba jutott, melynek első pillanatra legnevezetesebb góczpontja a pályaudvar. A pályaudvar ugyanis a poros utczának az indulóház előtt levő része, hol nappal száz meg száz számra szultánkenyerez az utazók serege, mig este onnan nézi végig a közönség a háttérben látható színház deszkáin folyó előadásokat. Jelenleg különben a nyitott színpadon is szultán-kenyerező utasok vannak, mert nem fér mind a pályaudvarra.
Megérkezvén a vonat, beleülünk a kiállhatatlan forró kocsik egyikébe s jó ideig a tenger partján való haladás, majd unalmasabb, kopár és leperzselt vidéken való utazás után elérjük Korintosz kevéssé mutatós városát s hires csatornáját, melyen tul csak a sárviskókból álló s leégett faluhoz hasonló Megara s Eleuzisz jóformán azok a változatosságok, melyekben Athénig — hova estefelé érkeztünk — részünk lehet. Athénben, hajónk indulása miatt teljes két napot voltunk kénytelenek tölteni. Ez alatt futólagosan minden nevezetességet végig lehet járni.
A legelső kocsikázás meggyőzi az utast arról, hogy a görög főváros külseje egész modern, nyugat-európai színezetű, melyből azonban nincsenek teljesen kizárva a Keletre emlékeztető jellemző vonások sem. Jól eső ihletettséggel keressük föl benne a régiségeket, minők a Sztadion, Zeusz templomának romjai, Hadrián kapuja, végre a szépség tekintetében első helyen álló Akropolisz, tövében Dioniizosz szinházával stb. Kiváló műélvezetben lehet aztán részünk a múzeumban, melynek belseje egészen a müncheni Glüptotek-ra emlékeztet. Termei nem igen tágasak és zsúfoltak, de érdekes eredetiségekkel (Athene Parthenosz kis márványszobra, Praksziteles Hermesze stb.) rendelkezik.
Azon a kis kocsi uton, mely Athént kikötőjével Pireusz-szal összeköti, az ókori Görögország történetének főbb vonásai mind emlékezetünkbe jutnak. Két oldalt látni véljük Periklész hires falait, köztük annak az óriási dögvésznek a lefolyását, mely oly mérhetetlen csapást gyakorolt a nagy férfiú eszméire. A tenger és a szemben fekvő Szalamisz megpillantásakor pedig a hires perzsa háborúk emlékének áldozhatunk s áldozunk is, mig a Thália hajó födélzetén tekintélyes és válogatott útitársaink körében szét nem oszlanak jóleső ábrándjaink ködképei.
Ha szívesen olvastuk valaha a görög mitológiát, s ha oly készséges magyarázóra akadunk, a minő hajónk kapitánya : Privileggio ur volt, ugy az Athéntől—Kostantinápolyig terjedő tengeri uton, annak minden pontján, nagy élvezetben lehet részünk. Tenedosz szigete, Trója romjai, Ida hegye, a Helleszpontosz, a Dardanellák, Rodostó mind olyan helyek, melyek emlékét s a hozzájuk fűződött eseményeket látásuk alkalmával szívesen idézzük föl.
Augusztus 21-edike és kora reggel volt, mikor hajónk bekanyarodott az Aranyszarv-öbölbe, tehát mikor a török főváros soha nem felejthető, remek panorámája a valóságban állt előttünk. Olyan ez a domb-völgyön fekvő, kupolás mecsetekkel és karcsú minaretekkel ékeskedő város, mintha a partjait nyaldosó kék habokból merült volna föl. Hát az a forgalmas élet, ami az öbölben játszódik le! De micsoda még ehhez képest is az a folytonos sürgés-forgás, mely az Aranyszarv-öblének sokak által emlegetett, leirt, sőt le is festett hidján reggeltől-estig észlelhető?
Egy teljes hét állván rendelkezésünkre, sorra járhattuk Konstantinápoly minden oly részét, amely az újság ingerével hathat az európaira. Összejártuk a piszkos európai és még piszkosabb török rész girbe-görbe s kutyákkal belepett szűk utczáií, elmentünk egynéhány híresebb mecsetbe, múzeumba, bazárba, végignéztük a szultánnak mecsetbe-vonulását (szelamlik), kirándultunk a hét-toronyhoz, hol régente magyar foglyok is hallgathatták czelláikból a tenger locsogását, végre végignéztük Skutariban az üvöltő dervisek őrült czeremóniáját.
Konstantinápolyi bucsuesténket Széchenyi Ödön gróf pasa kedélyes társaságában töltöttük. Igazán jól esett a török fez alól hallani azokat a szavakat, melyekkel a fiu nagynevű atyjáról kegyelettel megemlékezett.
Utunk azon részéig, mely a Fekete tengerig vezetett, semmi bajunk sem volt a vizzel. Konstantinápolytól kezdve azonban Batumig, ezen orosz városig folytonos hányattatásban volt részünk. Nem is volt kedve egyikünknek sem a Héliosz födélzetére menni. Annál szivesebben vettük, mikor Trapezuntnál pár órára partra, tehát szilárd talajra szállhattunk. Érdemes volt itt elsétálni a város fölött jó magason fekvő Komnen várromig, honnan messze beláthattunk a háborgó tengerre s az üde zöld színben pompázó szárazföldre.
Batumtól Bakuig ismét vasúton mentünk. Utunknak a Kaukázuson keresztülvivő része főleg különböző néptipusai miatt igen érdekes és tanulságos. A Káspi-tenger felé eső részen azonban, Tifliszen tul, már kietlen kopárságra találunk. A vidék egyhangúsága állandó kísérőnk egész a tengerig, hol a változatosság reményében robogunk be a petróleumvárosba. Baku t. i. világhírű és elsőrendű petróleum forrásainak köszöni ugy létét, mint hírnevét. Régebben perzsa város volt, ma már azonban az oroszé. Két dolog az, ami a benne való tartózkodást kellemetlenné, csaknem tűrhetetlenné teszi. Egyik a naftának mindent átható s mindenütt föltalálható illata, a másik pedig a város ridegsége. A városnak és környékének ugyanis több kilométernyi távolságban olyan a talaja, hogy benne sem fa, de még a fűszál sem terem meg. Hiába keresünk tehát Bakuban tikasztó délutánokon árnyas fákat, vagy sétahelyeket. — Van ugyan a tenger partján egy szánalomraméltó, csenevész, porral belepett fácskákból álló park, az u. n. Mihailovszky-liget, de ennek a talaját is nagy költséggel és fáradsággal hozták hajókkal a Káspi-tenger déli részén levő területekről.
Valóban megváltás volt, mikor néhány nap múlva a Káspi-tengerről szemlélhettük Baku körvonalait. A tenger, mint mindig, ugy most is igen szeszélyes volt. De még ha csendes lett volna is, nem gyönyörködhettünk volna annyira sárgás-zöld színében, mint az eddig látott tengerek ég-kék tükrében.
Asztara volt tengeri utunkon az a parti városka, melyen tul már Perzsiában képzelhettük magunkat. Innen már csak néhány órai ut kell ahhoz, hogy Enzelinél perzsa szárazföldre tegyük lábunkat. Ezt is megértük szerencsésen szeptember 7-edikén hajnalban. Azért mondom, hogy szerencsésen, mert Enzelinél az öböl alakulása miatt nem mindig lehet horgonyt vetni. Ilyenkor aztán a hajó meg sem áll, hanem egyenest visszafordul a 2—3 napig tartó uton Bakuba. Ilyen próbakikötéseknek némelykor többször is ki vannak téve az utasok. Legkellemetlenebb pedig az egészben az, hogy az ide-oda utazgatás dijait mindannyiszor külön kell flzetniök.
Nem mulaszthatom el annak a megemlítését, hogy Bakutól kezdve érdekes útitársunk akadt K. Tebrizi magyar-osztrák konzul ur személyében, ki mint végzett orvos egyenest azért jött elénk, hogy karaván-utunkon óvjon bennünket a klima szélsőségeitől. Tatár szolgájával együtt azonban már a tengeren oly beteg lett, hogy kénytelenek voltunk Enzeliben hátrahagyni s egyedül nekiindulni a 9 napig tartó fárasztó útnak.
 |
| Perzsa oroszlánszeliditők. A könyv illusztrációiból |
Már itt különös véleményt kezdtünk táplálni arról a híres keleti vendégszeretetről, mely velünk szemben üres szobácskák és a saját tarisznyánkra való utalás alakjában nyilatkozott meg. Nagyon meg kellett azonban becsülnünk azt is, amit kaptunk. Hajlékunk, t. i. az emeletes hárem, elég magas volt ahhoz, hogy bennünket, persze megfelelő kinin porcziók segítségével, megóvjon Enzeliben, e lázfészekben, az európaira oly veszedelmes hidegleléstől.
Legalább is egy hétnek tetsző három unalmas és olvasással töltött napot éltünk át emeletes rezidencziánkban, mikor követségünk tolmácsa, Mirza Husszein tán azzal a rég várt hírrel állt elénk, hogy rendben a karaván, indulhatunk!
Fölpakoltunk tehát a kikötőben az egyetlen perzsa pro-pellerre, melyet szintén tiszteletből kaptunk s azon a Káspi tenger mocsaras kiöntésén, az u.n. Murdab-on (holtviz) addig mentünk, mig meg nem feneklettünk. Ekkor leoldozták a propellerhez kötött három bárkát s egyhangú evezőcsapások, közt haladtunk tovább abban a sekély folyócskában, mely folytatása a mocsárnak.
Éppen dél volt, mikor Piribazár-nél (régi bazár) a »Ho-tel d' Europe« nevet viselő, düledező épületnél kiszállottunk. A parton sürgő-forgó, kíváncsi vásáros nép fogadott bennünket, mig a háttérben öszvéreink, — valami harmincz sovány állatka — legelésztek.
Már itt megtudtuk, hogy a Teheránig terjedő utat nem leszünk kénytelenek sem öszvérhátra kötött ládákban (kadzsáve), sem nyeregben megtenni, mert az orosz országút, a hogy ugy már készen áll s rajta kocsival is elmehetünk.
Élelmes tolmácsunk e czélra már elő is kerített három rozoga és oly szánalmas állapotban levő jármüvet, melyen ha kényelmesebbnek, de életveszélyesnek is ígérkezett, sőt bizonyult is az utazás.
Mig magunk kocsijainkat kötözgettük s tapogattuk az eléjük szánt gebéket, addig az öszvérek tulajdonosai és szolgáink, szakácsunk felkötözték a málnákat az állatokra. Mindegyikre két láda jutott, melyek bordáik felső részén nyugodtak. Közepén, a háton ült egy-egy alak, annak hiány-ban pedig oda volt rakva az abrak és takarmány. Volt azonkívül minden állaton egy-két kisebb-nagyobb kolomp. Ezek távolról hallgatva elég kellemes és sajátszerü összhangba olvadt állandó zenét szolgáltatnak a néma pusztaságban. Kisérte és védte pedig a karavánt néhány perzsa lovas kozák, kik személyzetünkkel együtt jöttek elénk Teheránból. Ez a karaván rendesen előttünk és lépésben haladt. Néha igaz, hogy rövidebb utat vett mint mi, de azért mindig találkoznunk kellett a kijelölt karavánszerájnál.
A mi utunk pedig keserves és bosszúsággal teljes volt. Nem lehet azt eléggé hűen jellemezni, mennyiféle akadályt gördithet az utas elé egyrészt a készülő országút, annak sziklatörmelékei, meredekei, ideiglenes fahidjai, másrészt mennyit az a három rossz cséza, melynek egyszer a tengelye, aztán a rudja törik ketté, vagy amelynek kereke roppan össze. Hol vannak most a sürün ismétlődő szerszámszakadások, huzatások, tolatások, emelések, sőt felfordulások és lókidülések ?
Volt olyan nap, mikor többet gyalogoltunk, mint ültünk, sőt volt eset, mikor a karaván már délután czélt ért, mig minket agyoncsigázva, főleg a szomjuságtól gyötörve, az éjfél vetett pihenő helyünkre. Egy-két ily tapasztalat végre arról győzött meg, hogy szakácsunkat legjobb lesz állandóan magunkkal vinni. így aztán ott pihenhettünk, ahol értük, s ott vertük föl éjjeli táborunk, ahol jónak láttuk.
Köröskörül utunk magas, legtöbbnyire azonban kopár hegyektől volt szegélyezve. Folyónak, csermelynek, kútnak nyoma sem volt. Csak néha akadtunk oly kis érre, melynek piszkos vizéből állataink is ihattak, magunk is megtölthettük üvegeinket. Inni azonban ezekből nekünk nem lehetett, mert Perzsiában épp ezek a bizonytalan eredetű árkocskák a legnagyobb betegségek terjesztői. Azokban mossa szennyesét a nép, azokban végzi minden szükségét. így bármily szomjasak voltunk is, meg kellett várni az estét, mikor fölforralhattuk vizeinket, hacsak ugy nem akartunk tenni, mint kocsisaink és szolgáink, kik perzsa módra az utszélen levő sárviskókban forró teával, ezzel a nemzeti itallal űzték el gyötrő szomjuságukat. Hideg viz helyett forró tea különös szomjuságoltó lehet, de azért magunk is ráfa nyárod tünk s később jónak s fölhevült állapotban egészségesebbnek is tanáltuk, mint a hideg italt.
Pihenőhelyeink a karavánszerájok, elhagyatott állapotban levő pusztai épületek. Van bennük egy-két üres szobácska, aztán istálló az állatoknak s vagdalt szalmából álló vékony takarmány. Fekvőhelyet, ennivalót vagy edényeket nem talál itt az európai utas. Azokat magával kell hordania ládáiban. Ha tehát az irtózatos hőségben ily helyre érünk, bármily fáradtak vagyunk is, első dolog az ágyak fölállítása, a szúnyoghálók kifeszitése, aztán a zsákok szétbontása, az ételéli elkészitése s csak azután következhetik az evés-ivás és a jóleső nyugvás.
Nem tekintve kisebb kalandokat, utunkban Mendzsil az a hely, hol különös természeti tüneményt észlelhetünk. Az itteni tágas hegytorkolatban ugyanis naponkint délután 2 órától kezdve elkezd fújni a szél, s 5 óra tájban már valósággal dühöng, mig ereje másnap csak a délelőtti órákban szűnik meg teljesen. Itt a hegység egyik feléről a másikra hatalmas hid vezet keresztül, mely először fából, aztán kőből volt. A szél azonban mindkettőt összerombolta, ugy, hogy most kénytelenek voltak vashidat verni a régiek helyén, Mielőtt a hidra léptünk volna, állandóan föntartott fekete szemüvegeink mellé fövegeinket fejünkre kötöztük, aztán valamennyien egybefogózva indultunk neki a szélviharnak. Se nem láttunk se nem halottunk a nagy por és zugás miatt, csak egymást tartottuk s bizonytalan lépésekkel törtettünk előre, mig át nem értünk a tülsó oldalra. Üres kocsijaink és lovaink szintén támogatva s nagy üggyel-bajjal juthattak át.
El lehet képzelni, hogy ily körülmények közt sem a továbbutazás, sem a Mendzsílben való éjjelezés nem volt ránk kellemes, mert hiába támogattuk be zár hiányában kövekkel az ajtókat és aklakokat, a szél mégis utat tört magának azokon keresztül.
Kazvin, ez a egykori perzsa főváros, a teheráni utón egyetlen hely a tekintetben, hogy benne egyetmást be lehet vásárolni az útra. Itt már a niehtnanhaiie-han (királyi vendégfogadó) elég jó szállásunk is akadt. Többet ért azonban ennél az a hatalmas kosár édes szőlő, melyet valamelyik előkelő perzsa küldött tisztelete és figyelme jeléül számunkra.
Mig azonban ide értünk, addig egyik kocsink teljesen összeomlott. Nem lehetett tehát mást tennünk, mint élni az alkalommal s fölpakolni egy nehéz postakocsira. Ennek megvolt az az előnye, hogy erős volt, de nehézsége hátrányára szolgált, mert többet kellett tolnunk, mint amennyi viszon-szolgálatot nyújtott. Mivel pedig az egyetlen kocsis kezében hat egymás mellé fogott ló gyeplője volt, lehet e csodálni, hogy némely indításnál ahány állat annyi felé húzott s lehet-e csodálni, ha ily módon egyszer valamennyien, kocsistól-lovastól együtt az utszéli árokban találtuk magunkat. Fél nap is bele telt, mig abból emelők és ásók hiányában kiemelhettük s tovább döczöghettünk.
Komikusabb, bár szomorúbb volt ennél, mikor megtörtént az, amit soha sem tudtam volna elképzelni, hogy egy izben keresztülmentünk egyik lovunkon. Ennek az előhúzása a kerekek közül aztán nehezebb is volt. De azért haláleset nem történt.
Ugy a hatodik nap felé már teljesen kopár, sík területre értünk, melyen csak a délibábok gyönyörködtettek bennünket, így nem csoda, ha szerettünk volna már a végczélnál lenni. Annyival inkább óhajtottuk ezt, mert öszvéreink hullani kezdettek, már pedig nem sok volt a tartalékban.
Hazulról való elindulásunk negyvenedik napján végre, mikor már karavánvezetőnk is rég kidőlt a sorból s mikor már hat öszvérünkkel volt kevesebb — nagy fáradság és kimerültség közt megpillantottuk Teherán (kiejtve : Terán) falait. Kívül honfitársunk, ez óta boldogult Wagner perzsa tábornok fogadott bennünket jóleső szívességgel, azután vele együtt ünnepélyesen, nagy várakozások közt léptünk e fővárosba, utazásunk sokat ígérő végső czéljába.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése