MIHALOVITS BÉLA: Egy év Perzsiában (2)

Hazafelé

Perzsa kán

Július 25-ödikén három apró kurd ló állt meg teheráni követségünk nyaralója előtt, vezetve, illetőleg hajtva két cservadártól. Cservadárnak nevezik a perzsák körülbelül az olyan embert, akit foglalkozása után nálunk koplalósnak keresztelnének el, ha t. i. rossz gebéjével, vagy ökreivel a szegedi Szt-István-téren ütné föl sátorfáját. Ha mégis van különbség a cservadár és a koplalós közt, ez csak abban áll, hogy mig az utóbbi a kocsijával mint alkalmatossággal szolgálja bizonyos számú hatosokért a felebarátját, addig a cservadár e szolgálatot, nála okosabb lovával végezteti, miután ő a maga részéről megteszi azt, hogy naponkint felkötözi egyszer az utazó podgyászát a ló hátára, s aztán az egésznek a tetejére segiti a persona divis ingrata-t. Mert ne tessék elhinni, hogy igaza van a latin mondásnak : Quem dii odere, paedagogum fecere« (Kit az istenek gyűlölnek, katedrára segítenek.) A dolog ugyanis a valóságban ugy áll, hogy akit az égi hatalmasságok nem szívlelnek, azzal karaváni utat izleltetnek. Hogy milyen az a karavánut, azt e helyen bővebben nem ismertetem, de ha ismertetném is, a végén csak azt lehetne belőle következtetni, hogy: rettenetes, iszonyú.


Első sorban is egy hetet kell rászánni arra a pár napot igénybevevő 240 km.-nyi útra, amennyire Teherántól a Káspi-tenger fekszik. Aztán mindennemű ennivalót magával kell vinni az embernek. Magával kell újra vinnie ágyát és ágyneműjét, orvosságát s ami a legfőbb: kését, puskáját is. Különösen tanácsos nyakig fölfegyverkezni, nem annyira a veszély, mint a forma kedvéért, mert Perzsiában mindenki karddal, késsel s rozsdás puskával utazik, hogy ezzel mutassa erejét s ijessze el magától az esetleg alkalmatlankodót.


Kísérőm egy fiatal német vadász volt, ki az egyik lovat kapta, mig én a másikra kerültem. A harmadik tartalékba volt helyezve s csak ugy szabadon eresztve kullogott utánunk, mert azt már most megjegyzem, hogy a menés mindig lépésben történik. Mi persze az első pillanatban erre a lóra akartuk átrakni összes holminkat, de a cservadár megmagyarázta, hogy akkor fél óráig se birjuk ki az ülést abban az óriási, szalmából és rongyból készült magas nyeregben, melyet csak néha-napján vesznek le lovaikról s mely azokat furcsa alkotásuk miatt kétpupu tevékhez teszi hasonlóvá. Megmaradtunk hát podgyászaink tetején s amennyiben azok nagy mennyisége miatt olyanféle széles ülésünk volt, mint a czirkuszosok lovainak tánczolásra szolgáló nyerge, — nagy kényelemben is voltunk. Igaz, hogy eleintén zavart az a körülmény, hogy sem a ló fejét nem láttuk a sok csomag miatt, sem nem volt kengyelünk és kantárunk, de ebbe hamarosan beletörődtünk ugy, hogy az utazás e módját már az elején is mulatságosnak találtuk. Természetesen a cservadárok folyton gyalogoltak s előttünk szaladtak. Hogy pedig ez minő csodálatos kitartás, arra elég, ha meggondoljuk, hogy égető napon, étlen-szomjan, kora reggeltől, késő estig futottak minden panasz nélkül több napig, összesen 60 koronáért. Ez volt ugyanis a három ló dija.


Czélunk a Káspi-tenger mellékén fekvő kikötővároska; Mesediszér volt. E szerint oly utat választottunk, melyen senki sem jár, mert roppant fárasztó és veszélyes, de aztán megfelelően remek szép, sőt olyan pompás és érdekes, aminőt a perzsiai általános kietlenség után se nem vár az ember, se máshol nem igen talál föl. Ennek a  remek  panorámának a látása kárpótolja az embert a Teheránban töltött év összes nélkülözéseiért s oly benyomással bocsátja útnak Európába, melynek birtokában megszűnik egyoldalulag ítélni az ázsiai kopárságról s Perssiá-vól. Egész nyugodt lelkiismerettel Írhatom le, hogy Tirol elmarad ama természeti szépségek mögött, aminőket Perzsia északi részén az Elburz-hegyláncz mutat.


Naponkint 10—12 órát töltöttünk lóháton, sokszor délután két órakor, rekkenő hőségben oly hegyeket másztunk, persze leszállva a lóról, hogy húszszor is összerogytunk, mig a tetejükre értünk s hogy a kimerültségtől csak négykézláb s ugy is lassan s kiszáradt nyelvvel bírtunk előrejutni, de mikor végre elértünk több ezer méter magasságban egy teaviskót s föltekintettünk a mellettünk fehérlő s majdnem 6 ezer méteres Demavend hegyre (mi ehhez képest a Mont-Blank 4 ezer méternyi magassága?), akkor aztán a festői vidék egyszerre elfelejtette minden fáradságunkat.


Hasonlóképpen nem törődtünk vele, mikor szabad ég alatt, vagy utszéli barlangban, esetleg kecske-istállóban töltött éj után fölkapaszkodtunk a meredek bérczekre, hol csak saskeselyükkel s egyéb légi ragadozókkal találkoztunk, melyek jelentőségteljesen lesték, mikor csúszik már el alattunk a ló s mikor zuhanunk le a lábainknál tátongó feneketlen s széditő mélységbe azon sűrűn látható öszvércsontvázak közé, melyekről a húst talán pár nappal előbb, épp ők szaggatták le.


Hát mikor a természet e magasztosán csendes és félreeső helyén felbukkannak a pázsitos hegyoldalon a fekete sátorokból álló nomád-telepek? Itt már akarva, nem akarva őseink jutnak eszünkbe, kiknek egyik-másik törzse talán ezen a vidéken is barangolhatott!
Közelebb érve egy nomád-telephez 3—4 óriási szelindek fogadja az utast, mint az Alföldön ballagó vándorlegényt a félelmes juhász kutyák. Különben jámbor állatok, ha az ember az utján halad előre, de ne adj Isten megpróbálni, hogy a telephez közeledjünk, mert akkor már könyörületlenek s veszedelmesek. Egyébként az ut mellől is jól lehet látni, mit müvelnek a fekete sátrak között.


A telepet védő hatalmas hegyorom tetején legelésznek a buja fűben a kecske- és birka-nyájak, a lovak meg csak úgy ki vannak csapva a juhszélre, a telep közelébe. Lent hömpölyögnek a hatalmas Sah-rud (Sah-folyó) zúgó habjai. Az egész környezet meredek sziklákból s pázsitos hegyoldalakból áll, melyekre mint katlanra borul rá a derült kék ég.


Vagyunk pedig a tenger szine fölött legalább is 3000 méter magasságban s szivünk oly levegőt, amely fesziti a tüdőt, edzi a bőrt s fölfrissiti az egész testet.


Bent a sátrak közt pedig élénk mozgalom uralkodik. Férfiszemélynek persze nyoma sincs, mert azok a legeltetéssel vannak elfoglalva, de annál több a térdig érő, csikós ruhába öltözött nő és kisgyermekek.


Azt hinné az ember, hogy az asszonynépség itt is oly kíváncsi, mint széles e földön mindenütt s hogy egymás hátán ront az európai utas látására, ki csak évtizedenkint egyszer vetődik a vidékükre. Pedig a dolog ugy áll, hogy ügyet sem vetnek ránk, még föl sem tekintenek a rokka mellől, hanem dolgoznak tovább s végzi kiki a maga teendőjét.


Egyik este oly emberek közé keveredtünk, kik egyáltalán nem ismerték az ezüstpénzt s az éjjeli szállásért nekik ajándékozott ezüstöt visszaadták. Mikor pedig megmagyaráztuk nekik, hogy az nagy pénz, kétkedve csóválták fejüket s mondták, hogy a pénz nem fehér, hanem fekete. T. i. az ő kezük ügyébe csakis fekete pénz (igy nevezik a rezet) kerül.


Mikor néhány nap múlva elhagytuk az Elburz hegység örökké emlékezetes bérczeit, kiértünk arra a dús növényzettel biró lapályra, melynek mása hihetőleg csak Indiában van. Össze-vissza kuszálódott s déli növényekből álló buja erdőségen, majd terjedelmes rizsföldek közt, majd sürü bozótokon haladtunk át, melyeknek távolabbi részeiből sokszor lehetett hallani a vaddisznók röfögését  s  éjjelenkint  a sakálok, hiénák hátborzongató hangjait; kigyót, óriási gyi-kokat, s teknősbékákat szintén gyakran láthattunk. Persze a láz ellen való orvosságainkat szorgalmasan kellett szedegetnünk, mert legborzasztóbb volt annak a gondolata, hogy az európait fenyegető bajok valamelyike ránk ér s aztán ott vagyunk födél és ápolás nélkül a lakatlan vidék közepén.


Az utolsó napokban már annyira beletörődtünk a fáradalmakba, hogy naponkint 12 órát is képesek voltunk nyeregben tölteni. De itt is volt az ideje a sietésnek, mert félnapi késés éppen egy heti hátramaradást jelentett volna. Hajó ugyanis hetenkint csak egyszer indul a kikötőből s az indulástól csupán két nap választott el bennünket.


A tengerhez közel már népesebbé vált az ut s jobban is megbámultak bennünket. Érdekes volt, hogy a hány beteg emberrel csak találkoztunk, az mind hozzánk fordult segítségért s bár erősitgettük, hogy nem vagyunk orvosok, sokszor mégis félnapi járóföldre is elkísértek bennünket. Volt olyan is köztük, ki pénzt igért, ha megszabadítjuk köszvényétől.


Nem volt érdektelen az a viselkedés sem, melyet velünk szemben tanúsított az a pár hegyilakó, akivel találkoztunk. A legtöbb pálinkát kért tőlünk. Egy helyen meg egy nyers halat tálaltak elénk azon hitben, hogy a frengi úgyis mindenfélét összeeszik, tehát ennek is igen megörül. Különben azt cservadárjaink is megkérdezték tőlünk, mikor hideg birkaczombot falatoztunk, hogy nem macskát eszünk-e ?


Annyi tény, hogy minden hivatalos irománynál nagyobb biztosítékunk volt a zavartalan utazásra az, hogy európaiak, tehát keresztények s igy tisztátlanok voltunk. E miatt aki csak szembekerült velünk, mind kikerült bennünket annyira, amennyire csak az ut szélessége engedte.


Egy izben aztán majdnem bajba is jutottunk. Belekeveredtünk ugyanis egy nagyobb karavánba, melyben volt vagy 40—45 rongyos, elzülött öszvérhajtó. Ezek erősen nekimentek cservadárjainknak, amiért át merték engedni lovaikat a tisztátalan frengiknek. Mikor azonban észrevették, hogy kardok, tőrök és revolverek vannak oldalunkon, egyszerre elhallgattak. A legelső faluban aztán végre födél alá kerültünk s ez volt az első éj, melyet szobában töltöttünk.


Érdekes, hogy házigazdánk bár gyűlölt bennünket, mégis engedett a Korán törvényének s megmutatta vendégszeretetét. Számunkra a háremet engedte át, miután a nőket kiküldötte s a szőnyegeket kiszedette belőle, nehogy tisztátalanokká váljanak.


Sok volna azonban elmondani azt a számtalan érdekes apróságot, ami ily szokatlan utón éri az aurópait, azért be is fejezem, mert a legközelebbi napon úgyis elértük a rég várt tengert s bucsut, örök bucsut mondottunk Perzsiának, honnan Oroszországon és 
Lembergen át ezzel a három ígérettel jöttünk haza:


1.  Nem zúgolódunk,   ha a vonaton megfizetett jegyünkért állni vagyunk kénytelenek, mert ez mindig kellemesebb a karaván útnál.
2.  Megbecsüljük a   vizet,   mely  az   Isten   legnagyobb ajándéka, melyért sokszor országot ígértünk volna.
3.  Lemondunk örökre a birkahús élvezetéről, mert az ürü Perzsiában naponkint fölkerül az asztalra azzal a finom faggyú-illattal, aminőt csak perzsa birkafark terjeszthet.


(Forrás: Egy év Perzsiában. 1903, SzékelYudvarhely. A könyv lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.)