DÉKÁNY ANDRÁS: Roy Chapman Andrews, a bálnák és a Gobi-sivatag kutatója

A század elején, 1906 júniusában egy fiatalember járkált a newyorki természetrajzi múzeum kertjében. A fiatalember Wisconsin állam Beloit városkájából, a Rock River folyó partjáról jött egyenesen New Yorkba. Korán reggel érkezett és kétszer is körüljárta az épülettömböt, majd a park bejáratánál leült egy meteoritra. Innen nézegette a múzeumot és elgondolkozott azon, miféle hely is lehet, milyen emberek élnek falai között. Úgy gondolta, nyilván tele van pókhálós ládákkal, pókhálós termekkel, a múzeumi tudósok pedig bizonyára hosszú-szakállú, ókulárés, apró emberkék, akik úgy nézik meg a múzeumba belépő idegeneket, mintha szükségtelen, haszontalan rovarok lennének. A fiatalember így gondolkozott és bár ideáljai voltak a múzeumi tudósok között, mint a nagy Osborn tanár, Chapman és Lucas professzorok, mégsem tudta elképzelni, hogy az ideálok mások, mint amilyeneknek a cikkek és a könyvek — különösen abban az időben — kifigurázták a tudomány hőseit. A fiatalember szíve összeszorult a látványra, ahogy elnézte a múzeum épületét, a gyönyörű parkot, a parkban látható óriási kövületeket, cápakoponyákat, teknősbékahátakat, óriáskagylókat. Úgy képzelte, hogy ezen a reggelen egyenesen beállít Chapman szobájába. A nagy madarász volt az ifjú wisconsini vándor ideálja, ő írta az észak-amerikai madarak kézikönyvét, amelyet a beloiti diák valósággal bibliájának vallott. De a félelem mindjobban ránehezült, megzavarodott és úgy érezte, Chapman nyilván nem is hajlandó majd vele szóbaállni. A nap már magasan járt, az épület hatalmas kapuján át jöttek és mentek az emberek, amikor a fiatalember nagyot lélekzett, megigazította merev kaucsukgallérját, lesimította vasalatlan nadrágját és elszánta magát arra, hogy (mint később mondta) fejest ugrik a múzeumba!
Valósággal szédült, amikor belépett a márvánnyal díszített előcsarnokba.
Odaállt a portás fülkéje elé és kinyögte:
—  Beszélni szeretnék valakivel...
A portás végignézte, majd megkérdezte:
—  Kivel? Az igazgatóval?
Eredetileg azt akarta mondani a fiatalember, hogy Chapmannel, a madarásszal, de most zavarában bólintott:
—  Igen, igen, az igazgatóval.
—  Tessék, — bólintott a portás, — menjen végig a folyosón, azután forduljon balra és lát egy nagy ajtót. Az ajtón ki van írva, hogy ott található a bos, Mr. Bumpus, az igazgató. Éppen az irodájában van, de siessen, mert elkésik, a bos ilyenkor szokott az emlősök osztályára felmenni.

Hogyan és mint történt, de a fiatalember egyszerre úgy érezte, hogy győzni fog. Léptei merészen kongtak a folyosó kőkockáin és visszaverték gondolatát: idekerülök, idekerülök! ... Azután ott volt előtte az ajtó, rajta a tábla: „Dr. H. C. Bumpus" Lenyomta a kilincset, belépett. A teremnek beillő szoba közepén, az egyik asztalnál álldogált a múzeum nagyhírű vezetője, a sovány, szikár Bumpus igazgató. Szemüvege mögül ránézett a belépő csodabogárra: a tizenhét éves sihe-őerre, aki úgy lengette meg előtte a kalapját, mintha már régi ismerősök volnának.
—  Roy Chapman Andrews vagyok Wisconsinból.
—  Mit óhajt? — kérdezte Bumpus. A fiatal Andrews elmosolyodott:
—  Állásért jöttem.  Szeretnék itt valami munkát kapni. 
Bumpus elcsodálkozott:
—  Itt, éppen itt? Hát mihez ért maga?
—  Mindenhez. Mindenhez, amire itt szükség van... tömtem már madarakat is.
Kis csönd támadt: Bumpus a fiatalembert, Andrews pedig az igazgatót nézte. Nagy pillanat volt, döntő pillanat egy ember életében, aki tudós akart lenni nyolc esztendős kora óta!
Bumpus levette szemüvegét, úgy nézte végig a sihedert. Megtetszett neki a fiú, de hamarjában nem tudta, mit kezdjen egy ilyen ifjú, elszánttekintetű rajongóval.
Andrews jött a segítségére:
—  Valakire nyilván szüksége van, talán olyan emberre, aki a padlókat súrolja?
—  Milyen végzettsége van?
—  Most végeztem a középiskolákat Beloitban.
—  És padlót akar súrolni? 
Andrews elmosolyodott:
—  Igen, de nem akármilyen padlót, hanem a múzeumét, az más!


Így került Roy Chapman Andrews 1906-ban a new-yorki természetrajzi múzeumba, világhírű helyre, világhírű tudósok társaságába. Bumpus szaván fogta, hónapokon keresztül mosogató ronggyal és vödörrel felfegyverkezve dolgozott azokban a termekben, abban a múzeumban, ahol ma már ő az igazgató!


Így indult él egy felfelé ívelő pálya, egy nagyszerű tudományos karrier. Roy Chapman Andrews maga írja emlékezéseiben, hogy elemista korában, amikor a Rock River partján a nádasokat, füzeseket bújta, akkor határozta el, hogy tudós lesz. A gyerekember számontartotta a madarak fészkelését és költözködését, megfigyelte az emlősöket, a bogarakat és rovarokat és tíz éves korában már azzal büszkélkedhetett beloiti diáktársai előtt, hogy madarakat töm. Az első madár, amelyet kipreparált, most az amerikai természetrajzi múzeumban látható, bevezetőjeként azoknak a gyűjtéseknek, amelyeket Chapman Andrews a világ különböző részein végzett. Amikor Bumpusnál jelentkezett, harminc dollár volt a zsebében. Apja pénzt akart neki adni a búcsúzásnál, de a fiú büszke volt és csak azt vitte magával, amit maga keresett, őzfejek és madarak tömésével. Ezzel a harminc dollárral egészítette ki azt a keveset, amit szolgai munkájáért kapott. Elképzelhető, hogy egy olyan ifjú, aki a legalacsonyabbrendű munkát is vállalja, csak azért, mert szentnek látja a tudományt és a múzeumot, az előbb-utóbb kiemelkedik és előretör. Egy-két hónapig végezte a vállalt munkát, azután Bumpus maga elé hivatta:
— Nézze, fiam, — mosolygott az igazgató, — a próba sikerült.   Nekünk   olyan   emberekre   van   szükségünk,   mint maga. Tegye le a rongyokat, a vödröt és jelentkezzék James Clarknél, az állatszobrásznál. Ott dolgozik majd tovább.


Hogy ki volt James Clark, azt a wisconsini madártömő már tudta. Munkája közben sokszor megcsodálta azokat a modelleket, állatszobrokat, amelyeket a nálánál csak öt évvel idősebb James Clark készített. Bámulta a kikészített bőröket és a gipszvázakat, amelyekre ráfeszítették a megnyúzott vadak bőrét, hogy később James Clark keze alól úgy kerüljenek ki, mintha élnének. Andrews úgy beszél ezekről a hónapokról, első tapogatózásairól a múzeumban, mint örökös meglepetésekről. „Délben ott ténferegtem az előcsarnok meteoritjai között, hogy meglássam Osborne tanárt, ha ebédelni megy. Sohase hittem volna, hogy másként is összekerülök vele. Amikor pedig, később, bemutattak Frank Chapmannek, a lélekzetem is elállt attól a nagy boldogságtól, amely akkor rámszakadt..."

James Clark és inasa hamar összebarátkozott. Annyira jóba lettek, hogy később együtt is laktak a Columbia egyetem internátusában. Mindketten vidámak, jókedvűek voltak, fiatalok és merészek. James Clark bízott a művészetében, Andrews pedig a hitében. Évtizedek óta ott függött egy bálna a múzeum egyik kiállítási osztályán. Lucas doktor múzeumigazgató hozta a bálna csontvázát New-Foundland partjairól, mégpedig azzal a céllal, hogy az egyik preparátor tervei szerint kidolgozzák, mintha élne. Az óriási modell azonban sehogyan sem akart elkészülni: a papírborítások hol feldudorodtak, hol behorpadtak. Valóságos izgalom támadt a múzeumban a bálna miatt: a preparátorok éjjel is a bálnáról álmodtak, az igazgató pedig a haját tépte. Bumpus egy napon maga elé hivatta James Clarkét és segédjét.
—  Ez az állat az éhhalál végső fokára jutott. Nem lesz belőle  semmi, mitévők legyünk? Már az idegeim se bírják ezt a szégyent.
—  El kell bocsátani a papiros-gentlemant, — tanácsolta Clark. — Mi majd kezelésbe vesszük dróthálóval és papír-masséval.
A kijelentést tett követte: Lucas doktor bálnája nemcsak elkészült, hanem most is ott látható a harmadik emeleti hosszú csarnokban és mint mondják, a legjobb egészségnek örvend. Hogy a bálna elkészülhetett, ahhoz hónapokig tartó tanulmányokat végzett James Clark és segédje. Hónapokon keresztül ott ültek a könyvtárban és előszedtek minden könyvet, ami csak a bálnákra vonatkozott. A tizennyolc éves Andrews a könyvek tanulmányozása alatt jött rá arra, hogy van még elég tennivaló a bálnatudomány terén. Megállapította, hogy a könyvek főleg a bálnák csontvázával foglalkoznak, a külső anatómiáról már jóval kevesebbet, a bálnák szokásairól pedig egyáltalában semmit sem mondanak. Andrewsnek merész gondolata támadt. Ha sikerül a tömés, azt fogja kérni, küldjék ki valahová, hogy a bálnákat tanulmányozhassa. A véletlen is segítségére jött: jóformán aznap, amikor Clarkkel együtt megmutathatták Bumpusnak az elkészült szörnyet, amely olyan jól sikerült, hogy valósággal fújta a vizet, ugyanazon a napon jelentették Amagansetből, hogy Edwards kapitány fiai elejtettek egy bálnát. Amaganset Long Island mellett van és a lapok híradása nyomán Bumpus igazgató azonnal megvásárolta a hetven éves Edwards kapitánynak, a híres bálnavadásznak, újabb zsákmányát.
— Menjen James Clark és a segédje, — adta ki az utasítást Bumpus igazgató.

Elejtett bálna

Így került össze Andrews a bálnákkal. így szerette meg a föld legnagyobb élő emlőseit és megfigyeléseivel rövidesen túlszárnyalta az akkor oly neves Lucas doktor kutatásait. Az anatómiát ismerték, de a többit Andrews adta hozzá, az a fiatal tudós, aki egyetemet nem végzett és csak múzeumi munkája után hallgatott egy-két előadást, de a maga tudományát könyvekből és főleg saját kutatásaiból egészítette ki. Valósággal forradalmat csinált a bálnakutatás terén, eljutott a világ minden részébe, hogy a cetek életét tanulmányozhassa. Éveket töltött a japán halásztelepeken, a falklandi cetvadászhajókon, hogy felfedje a világ előtt mindazt, amiről előtte senki sem tudott.
Áttanulmányozta a francia, német és norvég szakirodalmat, mindent eredeti nyelven, mert nem ismert lehetetlent.
A könyvek nem voltak mások, mint szakszerű leírásai hiányos csontvázaknak, amelyek múzeumokba kerültek és ezeket a csontvázakat sem azok gyűjtötték, akik leírták.


Andrews azért alkothatott nagyot; mert maga volt a vadász és a leíró, a kutató és a felderítő. Alaszka és Észak-Japán hideg világában, a Falkland-szigetek jeges viharai között, hónapokig olajosan, halbűzösen, mint bármelyik bálnavadász, zsírtól, olajtól és vértől maszatosan lelkesedett ez a fiatal kutató azokért az állatokért, amelyekről éppen ő mutatta ki, hogy nemcsak a jelen, hanem a múlt, az ősvilág legnagyobb emlősei, ő állapította meg, hogy miért is olyan nagy a bálna. Elmélete szerint, ha a szárazföldi állat óriássá nő, nem tud a tápláléka után járni, nem tud mozogni. A madár növekedése arra a testsúlyra korlátozódik, amennyit a szárnyak levegőbe tudnak emelni. A bálnanősténynek azonban nem kell a borjú terhét cipelnie, mert ezt a munkát elvégzi a víz. Elméletileg a bálna növekedésének tehát nincs határa. Andrews mutatta ki: a bálna a helyett, hogy kisebbednek a geológiai korok múlásával, egyre nagyobb lesz. Még a legnagyobb dinozaurusz se közelítette meg a sárgahasú bálna méreteit.


A fejlődés hosszú fokozatai alkalmával, mint azt Andrews oly érdekesen kimutatja, a természet sokat változtatott a bálnák anatómiáján, hogy testük alkalmassá váljék a viziélethez. Ilyen változás volt a bálnák életében az a képesség, hogy a víz alatt vissza tudják tartani hosszú időn keresztül a lélekzetet. Andrews szerint az általa megfigyelt leghosszabb idő, amelyet a barázdás ceteken megfigyelt, ötven perc volt. Általában 15—20 percig maradnak a víz alatt. Nagyrészt azonban még máig is rejtély, hogyan tudja kiállni a víz nagy nyomását és hogyan tud felemelkedni olyan hihetetlen sebességgel a felszínre, mint ahogyan azt a bálnavadászok tapasztalják. Andrews mondja: „Magam láttam egy sárgahasú bálnát, amelyik megszigonyozva merült a víz alá, negyedmérföl-des kötelet vitt le a mélységbe, 32 percig volt lent a mélyben, majd közel 100 yard távolságra bukkant fel a hajótól."


Ellenségtől egyik szervük sem védi őket annyira, mint a fülük. Látásuk hihetetlenül gyönge, ami érthető is: kétféle látáshoz kellett volna alkalmazkodniuk, a víz alatti és a víz feletti látáshoz. Andrews közben megfigyelt a bálnák életében olyan epizódokat is, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak, így például a bálnák szerelmi életét is. Andrews többek között így ír erről: ,,A szerelmes bálna különös figura. Megfigyeltem, hogy a hím egész sor rendkívüli akrobata mutatványt hajt végre, bizonyára azért, hogy meghódítsa a nőstényt. Olyan, akár a páva, amikor legyezővé teríti szét tollait. Először a feje tetejére áll (a vízben!), teste pedig vagy 15 lábnyi magassággal kiemelkedik a vízből. Az uszonyok kezdetben csak lassan himbálódznak előre-hátra, majd mindig gyorsabban, a víz porzik körülötte és a rettenetes paskolás egy mérföldnyire is elhallatszik. Amikor vége ennek a mutatványnak, lemerül a mélybe, a nőstény pedig a víz felszínén himbálódzik, mintha nem is érdekelné, mit művel a társa. Múlnak a percek, majd forrni kezd a víz és akkor az eltűnt irtózatos iramodással felvágódik: 50 lábnyi hosszú testét a levegőbe dobja, akár a légtornász! Nagyszerű volt az erőmutatvány és a bálna bizonyára büszke volt erre. Hatalmas durranással visszaesett, hullámok kavarogtak és a szétfreccsenő víz valóságos felhőt alkotott a szerelmespár körül..."


A kalandozásoknak egyidőre végeszakadt: Andrews a Columbia-egyetemen filozófiai doktorátusra készült és azokat hallgathatta, akiket a legjobban tisztelt, közöttük Osborn tanárt, a múzeum későbbi igazgatóját. A Columbia-egyetem hallgatója akkor már híres ember volt: egyetemi tanulmányai mellett este továbbra is a múzeumban dolgozgatott, ott készítette el a cetekről írt híres tanulmányát, amely ismertté tette nevét. Előadásokra hívták, kollégiumokba, gyárakba, kultúr-intézetekbe és egyetemekre is. Még nem volt meg a doktorátusa, amikor meg kellett szakítania tanulmányait, mert a múzeum nagy feladatra szemelte ki. Az igazgató feltette neki a kérdést:
— Volna kedve az Albatros kutatóhajón elmenni Borneóba, onnan Holland-Kelet-Indiába, majd Új-Guineába?
Mi lehetett a felelet? Boldogan csomagolt s rohant San-Franciscóba. Az ottani kikötőben horgonyzott az Albatros, egyike a leghíresebb mélytengerkutató hajóknak.

Andrews a kutatóúton apró emlősöket, denevéreket, kígyókat és halakat gyűjtött. Üj-Guineában megmászta a Terante-vulkánt, Buru szigetén éppen csak megmenekülhetett a bennszülöttek nyilaitól. Közben Formoza szigetén kiszállt a hajóból, mert feltámadt benne a bálnák utáni vágy és különösen az „ördöghalról" híresztelt rejtélyt szerette volna megfejteni. Andrews úgy gondolkozott, hogy az ördöghal vagy a kiveszettnek hitt szürke; bálna, vagy pedig egy teljesen ismeretlen állat. Valóban jól sejtette: a koreaiak ördöghala nem volt más, mint a szürke bálna, amelyről akkor már régen nem tudtak semmit sem. A rejtély megoldódott, de ez az érdekes, nyugtalan ember mégsem ment vissza a múzeumba. Engedélyt kért arra, hogyha már itt van, tanulmányozhassa Korea erdőségeit. Saját szemével láthatta a koreai erdők bankivá tyúkját, amely az összes szelidített csirkefajták ősanyja. Sok kalandban volt része, ezek között is a legnagyobb az volt, amikor életében először vadászhatott tigrisre. Megismerkedett a koreai lótuszevőkkel, a legősibb vallású népekkel, azután innen áthajózott a Csi-li öböl Ta-Ku kikötőjébe, hogy a Hun-ho folyón fölfelé haladva Tjen-Cin-en át megtekinthesse Pekinget, mert az ősi város, a kínai császárok híres fellegvára már akkor érdekelte. A Pekingi tanulmányok után végül mégis csak visszatért New Yorkba, a múzeumba.


Megszerezte a doktorátust és most azon kezdte törni a fejét, mit csináljon. Ismerte a bálnákat, az óceánok életét, úgy érezte, hogy a leghelyesebb, ha most a fókákat kezdi tanulmányozni. Elment tehát a Behring-tengerre és ottan a Pribilof-szigeteken ütötte fel tanyáját, ezer és ezer fóka között. Hosszú lenne elmondani, mi mindent látott, mi mindent figyelt meg a hónapokig tartó, fókák között eltelt táborozáson Andrews. Azt lehet mondani, hogy a családalapítástól kezdve, a kis fókák megszületéséig, mindent leírt, mindent lefényképezett.


Tévedés volna azt gondolni, hogy a kis fóka, akár a kis kacsa, azonnal tud úszni. Andrews az ellenkezőjét mondja: „Nem hittem volna, hogy a fókákat az úszásra tanítani kell. Elvégre a kacsa is ösztönösen tudja, nyilván a fókakölyök is, — ez a természetes megállapítás. Pedig nem tudnak! Megfigyeltem, hogy a fókaanyák a dagály idején támadó kiesi tavacskákban adnak úszóleckéket gyermekeiknek. Ráadásul a kicsinyek félnek a víztől! Sehogysem akarnak bemenni a tavacskába, úgy hogy anyai legyintésekre, sőt szabályos püfölésekre kerül a sor, hogy az aprócska fókák a vízbe menjenek. Néha a mamák kénytelenek voltak bedobni a vízbe újszülöttjeiket, mert azok igyekeztek egérutat venni a terelgetések alkalmával..."


A világháború első évét a múzeumban töltötte el: a szei-bálnáról írt nagy monográfiát. Sőt, még egy másik nagy esemény is történt Andrewsszel: megházasodott; feleségül vette az ismert utazónak, George Borupnak húgát, Yvette Borupot, aki azután jóban-rosszban egyaránt, tengereken és sivatagokon, őserdőkön és hegyóriásokon keresztül követte őt, hiszen úgy nőtt fel, hogy a családban mindenki expedíciókról beszélt. „Ennél okosabbat nem tehettem volna!" — mondta, amikor Yvette Boruppal a karján, természettudósok sorfalai között kijött az egyik new yorki templomból. És talán ennek a házasságnak lehet köszönni: Andrews végre elszánta magát, Osborn tanár elé lépett azzal, hogy most pedig életét a szárazföldi kutatásoknak fogja szentelni. Osbornnak ugyanis volt egy elmélete, amely felizgatta Andrews fantáziáját: a nagy paleontológus és őslénybúvár azt állította, hogy a középázsiai fennsík az északi félgömb emlősállat-világának ősi, eredeti fészke. Ez volt az elmélet, csak éppen bizonyíték nem volt Osborn állításainak alátámasztására. Ezeket a bizonyítékokat akarta megszerezni Andrews, amikor beállított a múzeum elnöki irodájába és Osborn feltette neki a kérdést:
—  Nos, Roy, mik a tervei? Bizonyára újabb expedíción töri a fejét.
—  Igen,   —   mosolygott   Andrews,   —   ezúttal   nagyobb expedícióról lenne szó, mint eddig. Erről az expedícióról álmodoztam mindig, bevallom, nyolc esztendeje már. Ezért pedig az elnök úr a felelős! Mert a terv azon a gondolaton alapszik, hogy az európai és az ázsiai szárazföldi élet eredendő helye Közép-Ázsia. Én ezt az elméletet akarom kidolgozni, — a kutatás segítségével. Sőt többet mondok,  ha lehetővé teszi elnök úr ezt az expedíciót, tanulmányozni fogjuk a középázsiai fennsík geológiai szerkezetét, ásatag világát, egész múltját, éghajlatát és növényzetét. Egyúttal letérképeznénk a Gobi-sivatag, eddig még fehéren tátongó, ismeretlen tájait. Mit mondhatott erre Osborn, a nagy paleontológus, amikor ott állt előtte ez az élettől duzzadó fiatalember és kijelentette, hogy be akarja bizonyítani azt az elméletet, amelyet még azok is megmosolyogtak, akik tiszteletben tartották Osborn meglepően érdekes, nagyértékű kutatásait. Átölelte fiatal munkatársát, majd elkomorodva hozzátette:
—  Igen ám, de a feladat olyan hatalmas, hogy ide nemcsak sok idő, hanem sok pénz is kell.


Andrews azonban nem ismert lehetetlent: kijelentette, hogy öt év teljesen elegendő (tizenöt lett belőle), azonfelül negyedmillió dollárra becsüli a költségeket (másfélmillió lett belőle!). Ekkora összeget, — pedig akkor csak negyedmillióról volt szó, — még az amerikai múzeum sem nélkülözhetett, ezért egy egészen különös szervezés kezdődött meg, igazi amerikai , tempóval. Andrews felhívta telefonon Pierpont Morgant, a milliárdost és azt mondta neki, hogy ő az a bizonyos bálnatudós és szeretne vele beszélni. Pierpont Morgan azt felelte, hogy szívesen látja, jöjjön másnap reggel 9-kor a könyvtárába. Az erélyes fiatal tudós ott volt és megkezdődött a nagy küzdelem: olyan lázas, meggyőző szavakkal ecsetelte a nagy pénzembernek a középázsiai fennsíkot, Osborn elméletét, a geológiát és a paleontológiát, az ősállatokat és az ősvilági életet, hogy Morgan percek múlva határozott, csillogó szemekkel felugrott és az asztalra csapott:
—  Nagyszerű a terve, de mit kíván tőlem?
—  Mit? Természetesen pénzt,   mert   csakis   a   pénzügyi nehézségek akadályozzák az expedíció elindulását. Én öt évet akarok adni az életemből, adjon ön is hozzá, Mr. Morgan, a pénzéből!
Morgan nagyot nevetett, majd a következőt mondta (Andrewstől tudjuk):
—  Helyes, adok  ötvenezer  dollárt.   Ez   a  kezdet,   most pedig rohamozza meg a többi milliárdost, én fogadok, hogy sikerül mindenkit meggyőznie!


Egy hét múlva az amerikai múzeum díszterme vendégül láthatta a trösztök vezéreit: ott ült Rockefeller, az olajmágnás, Gary, az acéltröszt elnöke, George Baker, Sydney Colgate, Starr Murphy, az amerikai vagyon urai, mellettük a többiek, a dollár parancsnokai. A díszterem középső falán térképek lógtak és a térképek előtt ott állt Andrews, a bálnák és a fókák barátja. Nagy szónoklatot vágott ki, de megérte: előkerültek a csekkfüzetek és amire Osborn évtizedeken keresztül, Andrews pedig nyolc éven keresztül várt, elindulhatott a megvalósulás útján.


Másnap már az Egyesült Államok valamennyi nagy lapjának első oldalán jelent meg a múzeum híre, hogy soha sem látott nagyarányú expedíció indul Közép-Ázsiába. Egy ilyen expedíciót megszervezni nem könnyű dolog. Geológusok, paleontológusok, térképészek, régészek, zoológusok és fényképészek egész sorát válogatták ki, nem szólva a mérhetetlenül nagyarányú felszerelésről: terepjáró autókról, sátrakról, laboratóriumi felszerelésekről, több vagonra tehető konzervekről és így tovább. Ahogyan az expedíció előkészületei szinte elképesztő amerikai méreteket öltöttek, olyan mértékben kezdett a vezető, Andrews kétségbeesni. Mi lesz, ha az elmélet mégsem igaz? A búcsú pillanatában ezt a csüggedést észrevette Osborn, az expedíció főnökének vállára tette a kezét, megveregette, majd azt mondta, bölcsen és okosan, egy nagy tudományos múlt biztonságával:
— Ne csüggedjen, Roy. Vannak ott ásatag csontok, én mondom magának, hogy vannak. Csak menjen nyugodtan és keresse meg azokat!


És Andrews elindult, hogy nyugodtan-e, az már más kérdés. San Franciscóból indult a „cigánykaravánnal" a Golden State hajón, hogy hősként, vagy letört tudósként térjen majd vissza. Hosszú lenne elmondani az öt, majd a további tíz esztendő történetét. Higyjük el azt, hogy csodálatos expedíció volt: egy hatalmas központi táborral és a középázsiai fennsíkon szanaszét portyázó kisebb expedíciókkal. Voltak olyan csoportok, amelyek csak egy esztendő után tértek vissza a központi táborba, de mindig eredménnyel. Mert Andrews bebizonyította Osborn elméletét.  Igaz  volt tehát az, hogy a középázsiai fennsík az északi félgömb emlősállatvilágának ősi fészke! Rengeteg adatot ásott ki ő és híres paleontológus társa, Gregory a Gobi-sivatag homokjából, máladékaiból. A sok közül mondjunk el egyet, a legnagyobbat és a legszebbet, a dinozaurusztojások történetét.


Abban az időben a „Lángoló sziklák" nevű vidéken, a Gobi-sivatag kellős közepén dolgoztak Andrewsék. Ezen a vidéken sok dinozauruszcsontot találtak és valóságos bombaként hatott a hír, amikor az egyik kutató, George Olsen, azzal állított be a táborba, hogy különös ősvilági tojásokra akadt. Nagy derültség fogadta Olsent, de a derűt rövidesen a meglepetés váltotta fel, mert Andrews hamarosan megállapította, hogy a tojások a tudomány legfrissebb kincsei! As első dinozaurusztojások, amelyek valaha az ember szeme elé kerültek. Három darabot kifejtettek, de a szikla további részéhez nem mertek nyúlni, pedig biztosra vették, hogy még több tojás is rejtőzködik ott — százezer esztendő óta. Walter Granger, a vezető geológus úgy találta leghelyesebbnek, ha a többszáz fontos  sziklatömböt elküldik a Gobi-sivatag közepéről egyenesen New Yorkba, ott a múzeum megfelelő eszközeivel jobban kifejthetik. „Nemcsak nagy mulatság, hanem költséges mulatság is volt elszállítani a kőszörnyeteget", — mondja Andrews. A szikladarab azonban megérkezett, töretlenül és hibátlanul és megkezdődött az érdekes munka: a preparátorok a legfinomabb acélvésőkkel, reszelőkkel láttak hozzá, hogy kibontsák a 120 millió éves kőburkolatot! Voltak, akik előre vigyorogtak már, hogy Andrews ekkora behemót követ küldött ok nélkül a Góbi kellős közepéről New Yorkba! Még az öreg Osborn is ott remegett heteken keresztül, hogy rejt-e a szikladarab valóban valamit. A preparátorok a szikla felső részén kezdték meg a munkát és rövid idő múlva nagy felfedezést tettek: egy kicsi, aprócska dinozaurusz csontvázat fejtették ki. Az aprócska dinozaurusz fogatlan jószág volt, mindössze négy láb hosszú és ráadásul teljesen ismeretlen alak a tudomány előtt. Osborn professzor megállapította, hogy a kis dinozaurusz tulajdonképen tojástolvaj volt és valószínűleg éppen ebben a fészekben turkált, amikor egy óriási homokvihar, esetleg földcsuszamlás raja zúdult, megfojtotta a tolvajt és eltemette a tojásokkal együtt. Amikor a csontvázat kiemelték, tovább folytatták a kutatást. A kőtuskó (tulajdonképen évmilliók alatt megkeményedett homokkő) még valamit rejtegetett. Tizenhárom teljesen ép dinozaurusztojást találtak benne. Éppen úgy feküdtek, abban a helyzetben, ahogyan az öreg dinozaurusz hagyta, amikor betakargatta és elballagott tápláléka után, hogy többé sohase térjen oda vissza, mert a tojások kikelését, mint Osborn megállapította, a kis dinozaurusz életével együtt megakasztotta a földcsuszamlás. Most a dinozaurusz csontváza és a tojások az amerikai múzeum legféltettebb kincsei...


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: Wilhjalmur Stefansson, a Sarkvidék remetéje