A Sarkvidék általában sokkal kevésbbé érdekli az embereket, mint maga a két Pólus, az Északi és a Déli sark! Azokra az expedíciókra szoktak inkább felfigyelni, amelyek kutyaszánjaikkal megindulnak a sarkok felé. A rádiók világgá röpítik a hírt és az emberek izgulva, csodálkozva és sokszor rettegve várják a híreket. Persze, ezeknek az expedícióknak tagjai valódi hősök. De hősök azok is, akik nem a pólusok felé haladnak, hanem csak azok vidékét kutatják, azt az óriási területet, amely jóval, de jóval nagyobb Európánál. Ezeket az expedíciókat már nem kíséri közfigyelem, jóformán alig tudnak róluk. Pedig éppúgy megérdemlik a bámulatunkat, mint a sarkkutatók.
Ezeknek a sorába tartozik Wilhjalmur Stefansson is. Ma ő Amerika leghíresebb sarkvidéki kutatója. Szabad ember, nem tartozik sehová, semmiféle tudományos intézethez, pedig mindenütt szívesen vennék, ha soraikba lépne. Jobban ünneplik a filmsztároknál, mert nagyszerű előadó és beszámolója mindig érdekes. Családi krónikák szerint indián vér is folyik ereiben. A Stefansson-család Dániából származott át és a dédapja az amerikai rengetegek első pionírjaihoz tartozott. Nagyanyja indián nő volt és Wilhjalmur Stefansson arcán ott láthatók az indián vonások. Az apja farmer, ő maga is annak indult testvéreivel együtt. Egyszer elhatározták, hogy különválnak és a négy fiú Dél-Dakotában farmot alapított. Állatokat szereztek és megkezdődött a gazdálkodás. Nem sokáig, mert az alig 15—16 éves fiúk nem sokat konyítottak az üzlethez s egy hóvihar alkalmával mindenük elpusztult! Stefansson ezután elment cowboynak, bejárta a Vadnyugatot, ménesek élén, ménesek nyomában. A nyeregben, ha megszállta a hangulat, rónák szépsége és a tábortüzek fénye, verseket írt! Költeményeket, amelyekről ő azt tartja, hogy nem sokat értek, de annyit mégis, hogy kifinomították az ízlését. Tanulni kezdett, megtakarított pénzecskéjéből és az apja ötdolláros útravalójából elvégezte a középiskolát, majd beiratkozott a Harvard-egyetemre.
Az egyetemi évek utolsó hónapjában történt, hogy Vilhjalmur Stefanssonnak az egyetem könyvtárában egy monográfia került a kezébe, amely Grönlandról szólt, az eszkimókról és arról, hogy Grönland valójában nem más, mint katlan, amelyet jég borít el. Este azután Stefansson leült az íróasztal mellé. A nyitott ablakon beáramlott a hűvös levegő, látta maga előtt a jéghegyeket, a hóban tanyázó eszkimókat és a havon ballagó jegesmedvét.Összeszedett egy csomó Grönlandról szóló könyvet és megírta azt az értekezést a Geografic Magazin számára, amely eldöntötte a sorsát. Ugyanebben az időben Leffingwell, a nagy amerikai sarkkutató, hajójával Kanada északi részén kutatta a jégvilágot. Valamilyen úton-módon eljutott hozzá a Geografic Magazinnak ez a száma és Stefansson cikke annyira megragadta figyelmét, hogy a legközelebbi távíróállomásról üzenetet küldött a fiatal egyetemi hallgatónak: Hajlandó-e expedíciójához csatlakozni?
Stefansson vállalkozott a feladatra. Most körülbelül ötven éves, de huszonegy éves kora óta többet lakott az eszkimók jégkunyhójában, mint szállodában, vagy polgári otthonban. Amikor feladta a választáviratát, közölte, hogy pár hónap múlva csatlakozik Leffingwellhez. Összeszedte a maga kis holmiját, hajóra ült, áthajózott a kanadai tavakon, leúsztatott a Mackenzie folyón és megérkezett a Grand-Rapid-szigetekre, arra a területre, ahonnan már nem megy tovább hajó. Itt indiánus szolgákat fogadott, azután eszkimók jöttek a segítségére, hogy eljusson az Északi Jeges-tenger vidékére.
Azóta jóformán állandóan itt él, Kanada északi részén és csak évenként, kétévenként jön vissza párhónapos amerikai tartózkodásra, hogy feldolgozza a látottakat, a gyűjtött anyagot és a fényképeket. Azután megint visszamegy, hogy folytassa eszkimóéletét. Mert azt mondja, hogy csakis azok bírják el a sarkvidéki klímát, akik úgy élnek, mint az eszkimók. Tehát: télen jégkunyhóban, nyáron fókabőrsátrakban és egyébként állandóan állati prémekből készült ruhában. Étele ugyanaz, ami az eszkimóké. Fókahús, fókazsír halak, néha medvehús, vagy karibupecsenye.
Stefansson és a fóka |
A kutató Brit-Columbiában |
Stefansson sikerének titka az volt, hogy megtanult eszkimó módjára élni! Táplálkozásban és ruházatban, sőt még gondolkozásban is egyforma volt az eszkimókkal. Antropológiai vizsgálatai fellebbentették a fátyolt azokról a kételyekről, amelyek Roderick Macfarlane munkájában még hemzsegtek. Nincs egyetlen tudós sem, aki olyan hosszú időt töltött el az eszkimók között, mint Stefansson.
Általában azt lehet mondani, hogy az eszkimók nem ismernek semmi rendszert, legfeljebb a hosszú éjszakák, a hónapokig tartó sötétség szabályozza úgy-ahogy életüket. így volt ez Stefanssonnal is, akinek el kellett hagynia mindent, ami múltjához, az úgynevezett civilizációhoz kötötte.
Alig akad érdekesebb olvasmány annál, ahogyan Stefansson leírja a sarki emberek napjait. Mint mondja: a szokás először arra kényszerítette, hogy igyekezzék alvását napi nyolc órára szabályozni, mert az így egészséges. De nem lehetett, mert az eszkimók máshogyan élnek. Hol egy órát alusznak, hol tizet, esetleg tizenötöt, ahogyan kedvük tartja. Megtörtént, hogy a tábor, az eszkimó falu lakossága aludt, azután megérkezett egy vadász, jegesmedvét, fókákat vonszolt, az alvó falu felébredt és egy teljes napon át evett, evett, majd újból lefeküdt és két napig aludt!
Stefansson szerint így a legegészségesebb, a sarki állatok is így csinálják. Ha a közeli telepekről (sokszáz kilométer távolságból) vendégek érkeztek, megkezdődött a mulatozás. Amikor ezek a szomszédok távozásra készülődtek, a család pedig nyugovóra akart térni, újabb vendégek jöttek, természetesen újabb felfordulás következett. Egy eszkimó asszony mesélte Stefanssonnak, hogy nyolc éves kislánya öt nappalt és éjszakát virrasztott át s játszott vidáman az egymásután érkező vendéggyerekekkel. Így azután az eszkimók, ha veszélybe kerülnek, könnyen kibírnak alvás nélkül négy-öt napot is.
Stefanssontól tudjuk, hogy kevés olyan nehezen tanulható nyelv van a világon, mint az eszkimó. Ha boldogulni akarunk, meg kell tanulnunk legalább tizenkétezer szót, tehát négyszer annyit, mint amennyire az átlagos európai embernek szüksége van. Az eszkimókkal érintkező fehérek nagyrészt iskolázatlan emberek, eleinte megpróbálkoznak az eszkimók nyelvével, de rövidesen lemondanak a kísérletezésről és áttérnek az általánosan használt korcs-nyelvekre. A fehérek ezt a korcsnyelvet, mint Stefansson írja, az eszkimók nyelvének tartják, de bizony ennek szavai között angol, spanyol, dán, sőt a Hawai-szigetek bennszülötteinek szavai is megtalálhatók. Kezdetben Stefansson is azt hitte, hogy jó úton indul el, de vele volt egy neves német tudós eszkimó nyelvtana, még a nyolcszázas évek közepéről és ennek segítségével rájött, hogy a Good Hope környékén, első állomásán felszedett „eszkimó" szavak bizony nem az igaziak. A német tudós még a nyolcszázas évek közepén készítette el nyelvtanát, abban az időben, amikor Alaszka és Kanada északi részére nem jutottak el a cetvadászok és nem zavarták össze az eszkimók nyelvét, nem fertőzték meg idegen, könnyebben kiejthető szavakkal.
Stefansson nemcsak jó eszkimóvá, hanem kitűnő vadásszá is vált. Mindennapi „kenyerét" éppúgy szerezte meg, mint nomád társai: vadászattal, csak hát éppen jobb fegyverekkel, mint azok, akik még most is szívesebben mennek neki lándzsával a jegesmedvének és a fókának.
Sok vadászkalandja akadt, az izgalmasak főleg medvékkel és rozmárokkal. Egyik ilyen történet a Mackenzie vidékén játszódott le. Három eszkimóval indultak el vadászatra. Stefansson sárgás foltot fedezett fel a jégen, látcsövével figyelte, hogy mi lehet az. Először arra gondolt, hogy medve, majd, mivel hosszú ideig mozdulatlan volt a sárgás folt, úgy vélte, hogy az olvadó jég csapta be. Már éppen folytatni akarta útját, amikor észrevette, hogy eltűnt a sárga folt, tehát mégis medve! „Igyekeztem — írja — a magasból tájékozódni a téli viharokban megszaggatott, egymásratorlódott jég zűrzavarában, hogy melyik pontot kell elérnem, melyik irányból lehet a legjobban megközelítenem az eltűnt medvét. Egyik jégtorlódásról a másikra bukdácsoltam előre, amíg elérteni azt a helyet, ahol a medvének lennie kellett volna. Éppen egy jéggerincről tapogatództam lefelé, amikor mögöttem olyasféle sziszegő hangot hallottam, amilyent a macska, vagy a liba hallat, ha ingerlik. Visszanéztem: alig nyolc lépésnyire tőlem, szinte fölöttem, ott láttam a jegesmedvét! Ha ezt az utolsó nyolc lépést ugyanolyan gyorsan és nesztelenül tette volna meg, mint ahogyan addig jött, ennek az esetnek a leírása örökre elmaradt volna."
Inuit család |
Sarkvidéki magányában megtanulta Stefansson, hogy "bárhol házat építhet, ahol tábort üt, mert a jég és a hó az eszkimó téglája, cementje, habarcsa. Ha útközben hóvihar érte el őket, amely néha hetekig egyhuzamban, fokozódó erővel dühöngött, nem rémültek meg és nem féltek a következményektől. Egy-két óra alatt elkészült az iglu, a hóház, amelyről mi csak annyit tudunk, hogy jégből, vagy hótéglákból épül fel. Mint mindennek, minden emberi építménynek, az iglunak is meg vannak az építészeti törvényei. Először is megvizsgálják, hogy mennyire alkalmas a hó az építkezésre. Ha a felszín, puhább, mint az alsó réteg, a hóból nem lehet építeni. Késsel ki vagdossák a hótéglákat; egy-egy ilyen tégla hetven centiméter hosszú, negyvenöt centiméter széles. Átlagosan ötven hótéglából épül fel a kunyhó, amelyet úgy raknak fel, mint a dominót, de kissé befelé döntve. A réseket hóval tömik be, a kész kunyhóra is havat lapátolnak. Az alsórészen, a tövében körülbelül egy méter vastag a hóház fala, feljebb fokozatosan vékonyodik, a tetőn pedig mindössze tíz centiméter. Az egyik eszkimó bent dolgozik a hóház építésénél, a másik kívül és csak akkor vágják ki a bejáratot, amikor a méhkasszerű építmény már teljesen elkészült. Fókazsírral fűtik a házat, de Stefansson minden egyes útjára kis vaskályhát vitt magával, mert a Jeges-tenger vidékén sok az úgynevezett uszadékfa, amely lehetővé tette, hogy Stefansson és társai fával fűthettek.
Stefansson szerint a sarkvidék legjobb viselete a karibu bőréből készül. A bőrt nem cserzik ki, hanem csak vakarják, mert az így kikészített bőr puha és tiszta, sőt szagtalan is. A téli ruházat súlya nem több, mint öt kiló, tehát jóval könnyebb az európai ember téli ruhájánál. A téli alsóruha minden darabját szőrével befelé viselik az eszkimók, a felsőruhát pedig prémjével kifelé. A hőszabályozó az öv. Húsz-harminc fokos hidegben még öv nélkül járnak az eszkimók, ha pedig fáznak, övet kötnek a derekukra. Ha izzadnak, nemcsak az övet vetik le, hanem kigombolják a prémzubbony nyakát is, hogy ott áradjon be a hűvösebb levegő. Ennek a hőszabályozásnak köszönhetik az eszkimók, hogy nem rakódik rájuk a piszok és tetvesek sem lesznek. A test állandó légjárása elpárologtatja az izzadtságot, vagy pedig rácsapja a karibubőrre, amit azután levakarnak, úgyhogy a test bőre és a ruházat állandóan tiszta marad. Pedig a földnek azon a részén a mosakodást csak hírből ismerik.
(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Következik: Mr. Beebe, a tenger Piccardja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése