Meglehetősen rossz állapotban érkeztem meg Mosztárba, ennek a kőországnak festőien szép, romantikus, különös fővárosába. Mivel a Hotel Narentában hely nem volt, a felsőbb leányiskolában kaptam szállást. Félreértések kikerülése végett megjegyzem, hogy ez juliusban volt, a leányiskolát pedig julius elsején bezárták. A dolog nekem nem volt kellemetlen, csak Pekár Gyulának, a kinek a lába, térdétől lefelé, kilógott az intézeti ágyból.
Van nekem egy sógorom, a ki néha, mikor nagyon jókedve van, azt meri mondani, hogy ő vérét ontotta a hazáért, mert Joannovics táborszernagy vezetése alatt, mint hadnagy, segitett okkupálni Hercegovinát.
Nohát én merem mondani, hogy több vért ontottam Hercegovinában, mint ő. Nem locsoltam a földre, hanem átöntöttem kisded, de félelmes szörnyetegekbe.
Önök gondolhatják, hogy a papadácsikról akarok beszélni.
A multkor röviden megemlékeztem ezekről a szunyogokról, melyek a mi hazai szunyogjainkkal olyanféle atyafiságban vannak, mint a tigris a macskával.
A papadácsi a tigris.
Csiptek engem már a szunyogok itthon a Margitszigeten, a Balaton mellett, a Tisza kiöntéseiben. Csiptek Velence mellett a lidón, hol a nevük zanzara. Megcsipett már a skorpió is, de ez mind gyerekjáték a papadácsihoz képest. Sőt megcsiptek már méhek is, de mindezt betegség nélkül kihevertem. A papadácsik csipése beteggé tett.
Egész éjjel dühösen dulakodtam velük, de ők a paplanon keresztül is csiptek és szítták a véremet.
Reggelre nem tudtam megmozdulni. Uti társaságom tovább vonult, s engem ott hagytak összetiporva, egy hercegovinai szolga felügyelete alatt.
A szolga ölmagas fickó volt, a tüszőjéből késnyelek állottak ki. Ez ott a nemzeti viselet.
Fölültem az ágyban és németül azt mondtam neki: hozzon orvost. Fejét rázta. Ismételtem az összes európai nyelveken, melyekből csak pár szót tudtam.
Elment és hozott képes levelezőlapokat.
- Óh, Istenem, Istenem, zbogom, zbogom, - sóhajtám keservesen.
Ezt, hogy zbogom, megértette. Mivel tehát az Istent emlegettem, hozott egy szerb papot.
A pap azt kérdezte, hogy: pravoszláv (óhitü) vagyok-e, vagy pedig katolik. Én pedig türelmetlenül azt feleltem, hogy beteg vagyok és hozasson egy militärarztot.
Ebből megértette azt, hogy militär. Megbizta a szolgát, hogy keritsen nekem egy katonát, azzal elment.
A szolga kiállt a kapuba és félóra mulva egy bakával tért vissza. A legény szalutált és várt.
- Magyar vagy, fiam?
- Az.
- Hála Isten! Honnan?
- Marosvásárhelyről.
- Hogy hivnak?
- Deák Ferencnek.
- Ej ha, de jó neved van. Tudod-e, ki volt Deák Ferenc?
- Igenis tudom. A haza bölcse.
- Helyes. Kitől tudod?
- Már otthon megtanultam és itt a főhadnagy urtól is hallottam.
- Szeretsz-e itt lenni?
A baka nagyot sóhajtott.
- Inkább volnék otthon disznó, mint itt ember.
- Értelmesen fejezed ki magadat, fiam, ezt szeretem benned. Nesze egy korona. Most pedig eredj és keritsd nekem elő az ezredorvost.
- Igenis megértettem.
Szalutált és távozott.
Egy félóra mulva már ott is volt az ezredorvos. Alacsony, napbarnitotta, régi szabásu katonadoktor, abból a fajtából, mely minden beteg katonában szimulánst lát. Bemutatta magát, leült.
- Hja, a papadácsik? Biz ez nagyon kellemetlen dolog az idegeneknek. Én már megszoktam. Be vagyok oltva. Rajtam mászkál a betyár és nem csip meg. Örül, ha én meg nem csipem. Mutassa.
Tetőtől-talpig megnézett.
- Hatvannyolc csipés. Gratulálok. Ön lefőzte a balkánfélszigeti rekordot. Eddig a legtöbb, a mit kezeltem, ötvenhét csipés volt. No, majd elmulik.
Az öreg először is átköltöztetett a Hotel Narentába, mely már kiürült. Ott aztán tetőtől-talpig bekent olajjal s meghagyta, hogy addig ne öltözzem föl, a mig meg nem szárad rajtam.
Furcsa kis helyzet volt. Láng borzongatta tagjaimat, a fejem fájt, torkom teljesen kiszáradt, alig tudtam nyelni. S e mellett föl-alá sétáltam, mint egy római gladiátor, a ki a cirkuszban birkózni készül.
Tiz perc mulva az orvos ujra megjelent.
- Nézze, itt a szomszéd szobában van egy orosz, a ki hasonló bajban szenved. Tud sakkozni?
- Tudok.
- Nos, üljenek össze sakkozni, hogy ne unatkozzanak. Majd küldök föl egy sakkot.
- Biz az jó lesz.
Az orvos visszavonult. Pár perc mulva kopogtattak az ajtómon, s belépett egy olajtól csillogó ur, a kinek minden öltözete egy monokli volt. Nyájasan üdvözöltük egymást, abban a testvéri hangulatban, mely a gőzfürdőben szokott uralkodni. Elpanaszoltuk egymásnak a bajunkat, közbe megérkezett a sakk és hozzáláttunk a játékhoz.
Az orosztól gyors egymásutánban három susztermattot kapván, mind a ketten meguntuk a dolgot és beszélgetni kezdtünk.
Az orosz világbirodalomról kezdett beszélni. Minden faj kimerült már, csak az orosz nem. Ha egyszer szabad ország lesz, egész Európát elfoglalja. A cár Konstantinápolyban ül, mint a kelet császárja és pápája, Miklós nagyherceg a Tuileriákban parancsol, mint nyugat kormányzója, az uj Skobelev a Quirinálban helytartóskodik, a kozákok pedig az Alhambrába kötik be a lovukat...
Mosolyogtam.
- Hány csipése van? - kérdém.
- Ötvenegy.
- Szerencse. Mert ha több volna, a derék kozákok az Atlanti óceánt is átusznák s Péter nagyherceg Buenos-Ayresben ütné föl székhelyét.
- Azt hiszi, lázam van? - szólt az orosz rövid hallgatás után.
- Azt.
- Sohse voltam nyugodtabb és hidegebb, mint ebben a pillanatban. De hát maguk apró nemzetek nem értik meg a mi törekvéseinket. Mint a verebek a csűr körül, az udvarban ugrálnak, lesve a szemeket, s azt hiszik, a kerités a világ vége... Mi, mint hegyek fölött, a felhők szomszédságában lebegünk s az egész világot átfoglalja a tekintetünk.
Odakönyököltem az orosz elé.
- Tudja-e, uram, hogy ha a tatár el nem pusztit minket, de különösen ha a török be nem jön Európába, ma a magyar a legelső nemzet a világon. Akkor a német sohase ül a nyakunkra. Akkor ma Magyarország Linznél kezdődik és a Fekete-tengerig terjed, hozzáértve Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát... sőt tán kitoltuk volna birodalmunk határát Konstantinápolyig s e pillanatban az egész Balkán-félsziget a mi uralmunk alatt volna... Ez egy nyolcvan-százmilliós birodalom...
Az orosz figyelmesen hallgatott.
- Hány csipése van? - kérdé meglehetős gunyosan.
- Hatvannyolc.
- Ez már láz. Biztosan láz. Hisz a szeme is csillog. S lázában se tud egyebet mondani, mint hogy mi volna, ha ez meg az nem lett volna. Szóval kesereg a multon. De én a jövőről beszélek, a mi lesz, a mi okvetetlenül elkövetkezik, mint a halál. Bánom is én az önök multját. Én elhiszem, hogy a magyar volna a világ első nemzete, ha ez meg az nem lett volna... de ennek már vége... mi a jövőbe tekintünk... az a mienk...
Kopogtattak. A doktor lépett be és hozott antipirint, meg ammoniak-szeszt. Az antipirint bevettük, az ammoniákkal bedörzsölt bennünket. Aztán lepedőbe burkolóztunk és ujra sakkozni kezdtünk. Mind a ketten sokkal jobban éreztük magunkat.
Az utcán egy század katona vonult el dübörgő léptekkel.
- Lássa, - mondám az orosznak, - ez öl meg minket, európaiakat. Most otthon aratás, a legnagyobb munkaidő van, s a nép legegészségesebb, legerőteljesebb fiai itt a hasukon hevernek... Ezért öl meg minket Amerika... Ők dolgoznak, mi katonásdit játszunk... Ők gyárakat és műhelyeket épitenek, mi kaszárnyákat...
- Ez az igazi. Ez a közös veszély, a mely ellen össze kell fognunk: a másik meg, mely különösen minket fenyeget, a sárga faj, a kinai...
Mosolyogva néztünk egymásra. Kezet fogtunk.
- Átkozott papadácsi, - szólt nevetve az orosz.
- Ah, visszavonja az Alhambrát?
- Nono, marad még valami. Mi papadácsi-csipés nélkül is elképzelhetjük, hogy a kozákok dontövi nótákat énekelő ezredei a Ringen vagy a Brandenburger Thor alatt elvonuljanak... De ön ásit...
- Nagyon álmos vagyok. A mult éjjel semmit se aludtam. Pedig szeretek aludni és... álmodozni. A miről ön ébren, tiszta-fővel, fényes nappal beszél: nemzete jövő nagyságáról, - arról mi csak álmodni szoktunk.
(Forrás: Rákosi Viktor - Kóborlások itthon meg idegen földön. Révai testvérek, 1903. Magyar Elektronikus Könyvtár)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése